Calver dühösen perdült meg, és vakon előredöfött a kardjával a sziszegés irányába. Nem talált el semmi szilárdat, a penge csak a levegőt szelte ketté.
A tolvaj dühösen meresztette a szemét; őt nem zavarta annyira a sötétség, mint egy átlagos embert. Gilf származása lévén tűrhetően látta a körvonalakat -a legfénytelenebb helyen is. Igaz, nem látott olyan jól, mint egy igazi gilf, egy törpe vagy egy elf látott volna, ám az átlagos emberi halandóknál sokkal jobb volt a látása.
Ám most azt kívánta, bár ne látna semmit!
Tőle öt lépésre egy hatalmas szörnyeteg állt, és merőn bámulta őt. Minimum három méter magas lehetett, a feje egy krokodiléhoz hasonlított, hosszú pofájában félelmetes agyarak meredeztek. Két lábon állt, akár egy ember, de rövid, elsatnyult karjain megnyúlt kézfej és hihetetlenül hosszú ujjak látszottak. És ami az egész megjelenését még félelmetesebbé tette: krokodilfeje tetején egy vaskos tüskesor kezdődött, mely valószínűleg folytatódott a hátán – egészen a hosszan hátranyúló, pikkelyes farka hegyéig. Igen, ez az emberszerű szörnyeteg olyan volt, mint azok a rég kihalt hüllők, melyekről a legendák szóltak. De még inkább olyan volt, mint egy ember és egy sárkány keveréke.
A szörnyeteg kitátotta száját, és bűzös lehelete a következő pillanatban megcsapta Calver kényes orrát. És azt érezte, hogy a bűz menten fojtogatni kezdi, s pár másodpercen belül ő is lehanyatlik a földre, ahogy azt Thovar Mardecas tette.
És Calver csak ekkor döbbent rá, hogy a kereskedő valószínűleg nem a rettegéstől ájult el, hanem a szörnyeteg előző leheletétől. Mardecas szemben állt a szörnnyel, ő pedig háttal. Érezte ugyan a büdöset, de az nem hatott rá olyan erővel, mint az emberre.
Ám most...
– Esthevarra! – kiáltotta kétségbeesetten Calver. – Sylon, segíts!
Rosszulléttel küzdve megtántorodott, és látta, hogy a hatalmas test megindul feléje. Vaskos farkát maga után húzva, cölöpszerű lábaival csoszogva közeledett.
– Sylon! – hörögte Calver, és a falnak kellett dőlnie, mert már alig bírta tartani magát.
Valahogy elbotladozott a közeledő szörny útjából, s az látszólag nem is foglalkozott vele. Talán tudta, hogy már úgysem lesz vele gond.
Calver hat lépést tett, amikor az izmai nem bírták tovább. Tüdeje kétségbeesetten zihált levegő után, ám csak a fojtogató bűzt érezte. A szeme előtt színes szikrák pattogtak, a fülében furán sercegett valami.
Még látta, hogy a szörnyeteg lehajol az ájult Thovar Mardecashoz, és dünnyögve, hörgő hangokat hallatva kitépi a fickó egyik karját, és azonnal falni kezdi.
– Sylon... – motyogta Calver, és érezte, hogy ha a varázsló nem segít, ez lesz az ő sorsa is.
– Itt vagyok – súgta egy hang a fülébe. – Segítek. Pedig te be akartad zárni előttem a rejtekajtót!
Calver erre nem tudott mit felelni. Elájult.