– Várjunk csak! – morogta Calver ingerülten. – Előbb adj magyarázatot arra, miféle "fiút" hoztál te ide... és hogy ki vár itt ránk...
– El kellett jönnöd – magyarázta sietve a gilf nő. – Hogy megkapd életed nagy ajándékát, a gilfek örökségét, az ősi tudást...
Ez nem hangzott túl rosszul, még akkor sem, ha Fürge Calver a szíve mélyén tudta is, hogy a boszorkánymesternő rosszul tudja az igazságot: hiszen ő nem gilf.
De miért is ne adhatná meg magát a sorsának, ha a gilfek ősi kincsét és tudását akarják a nyakába varrni?
– Az ajándék, amit kapni fogok, azt jelenti, hogy... tudással és kincsekkel gazdagon fogok innen távozni? – érdeklődött, hogy tudja, mire számítson.
Byckenda Thark ünnepélyesen nézett rá.
– Minden képzeletedet felülmúlja a jutalmad...
Fürge Calvernek már csak egy kérdése volt.
– És... fenyegeti bármiféle veszély az életemet?
Byckenda Thark nevetett.
– Most már nem eshet bántódásod – ígérte. – Fürge Calver egyetlen karcolás nélkül térhet vissza a külvilágba...
Calvernek nem nagyon tetszett az a hangsúly, ahogy a boszorkánymesternő ezt kimondta, de nem mutatta ki gyanakvását.
– Merre? – kérdezte.
Dzezunga már az egyetlen lehetséges irányba, felfelé tartott a fekete lépcsőn, mely furcsamód "fekete ragyogással világított", és ez adott elég fényt ahhoz, hogy ne vaksötétben botorkáljanak. A "sötét fény" nem világította meg a lépcső aranykorlátján ujjnyi távolságonként sorakozó színes drágaköveket, ám azok még így is káprázatosan csillogtak.
Dzezunga mámorosan nevetett, és úgy simogatta az ékszereket, mintha saját kedvenc csemetéi lennének.
– Több kincs van ebben a toronyban, mint a hármunk álmaiban együttvéve – kiáltotta boldogan. A tőrével kipiszkált egy csaknem ökölnyi nagyságú gyémántot az arany foglalatból, és egy laza csuklómozdulattal Calver felé hajította. – Gyémántváros ajándéka! A tied!
Byckenda Thark lassú léptekkel indult felfelé a lépcsőn.
– A kincseskamra legfelül van – jelentette ki, és Dzezunga nagyot rikkantva máris indult utána.
Fürge Calver a biztonság kedvéért az erszényébe mélyesztette a hatalmas gyémántot, csak aztán indult társai után. A fekete csigalépcső nem akart véget érni, már mindhárman fújtattak, s amikor úgy becsülték, hogy a kupola magasságában járhatnak, egy újabb ajtó állta útjukat.
Ez nem bronzból készült, valami vörös fából faragták, s mind a négy sarkát misztikus faragványok díszítették, s a közepén egy oroszlánhoz hasonlatos állat fejét mintázták meg az ősi alkotók. Az oroszlán mindkét szeme egyforma méretű drágakő volt: az egyik rubin, a másik zafír.
Fürge Calver ezen egy pillanatra elgondolkodott. El sem tudta képzelni, miért raktak különböző drágaköveket az oroszlán két szeme helyére. Hiszen az útjuk során az aranykorlát végig volt rakva a legkülönfélébb méretű és formájú rubinokkal és zafírokkal. Választhattak volna két egyformát!
– Az ősi nép kincseskamrája előtt állunk – lehelte Byckenda Thark ünnepélyesen. – Egy lépésre az álom beteljesülésétől.
Fürge Calveren minden kétsége ellenére fokozott izgalom vette erőt.
– Mire vársz? – motyogta. – Elfogyott a mágiád?
A gilf boszorkánymesternő a fejét rázta.
– Fölösleges mágiát alkalmazni – felelte. – Nincs rajta zár, s ahogy látom csak megvetemedett a hőség miatt, azért nem nyílik ki. Egyetlen rúgás elég lesz...
Kecsesen félrelépett, átadva a helyet Dzezungának, ám mielőtt az óriás nekihuzakodhatott volna, a gilf boszorkánymesternőnek még eszébe jutott valami.
– A gyűrű! – suttogta. – Húzd az ujjodra a gyűrűt, hogy védve légy a védőrúnák ellen.
Dzezunga visszafogta a lendületét, a selyeminge alá nyúlt, s a gyűrűt, melyet egy vastag aranyláncra fűzve viselt a nyakában, most leakasztotta, és a legkisebb ujjára húzta.
Az a kígyófejes aranygyűrű volt, melyet sok-sok nappal ezelőtt Calver elorozott tőle, majd pedig kénytelen-kelletlen visszaszolgáltatott a boszorkány asztrálárnya utasítására.
Byckenda Thark egy pontosan ugyanolyan gyűrűt húzott elő burnusza kiapadhatatlan rejtekéből, s ő a saját ujjára húzta.
Calver gyanakodva nézte a gyűrűt. Mindketten felvértezték magukat az ékszer varázserejével.
– Nincs még egy? – morogta kelletlenül. – Számomra?
– Nincs – felelte Byckenda Thark, és Calvernek az az érzése támadt, mintha a burnusz hevesen megrezzenne a boszorkány csúf arca előtt.
Mi az? Csak nem nevet? És ha igen, gúnyosan, vagy jókedvűen?
Azonban nem volt idő ezen tépelődni. Dzezunga nekihuzakodott, és teljes súlyát beleadva a lendületbe, jókorát rúgott a vörös faajtóba. Az nem szakadt be, mint ahogy várta volna, de megcsikordult, és jó fél méterre kitárult. Dzezunga ismét nekigyürkőzött, hogy még egyet rúgjon, ám ezt Calver – látva a résen kiáradó káprázatos csillogást – már nem várta meg. Nevéhez méltó fürgeséggel átsiklott a nyíláson, s még a száját is eltátotta a hihetetlen látványra. Egy pillanattal később az ajtó csikorogva engedett még tíz centit, és Dzezunga harsogott valamit a fülébe oly erővel, hogy Calver átmenetileg megsüketült. Ám nem bánta. Az eléje táruló kincsek mindenért kárpótolták.
Egy pillanatig mindketten bénultan álltak, aztán összevissza kiáltoztak, majd nagy felindulásukban és boldogságukban egymásba kapaszkodtak és vad lendülettel eljárták a híres kottari tevetáncot.
Nagy vidámságukban fel sem tűnt nekik, hogy csak ketten vannak. Byckenda Thark ugyanis megvárta, amíg mindketten belépnek, aztán körbepillantott, néhány varázsszót mormolt, és egyszerűen elteleportált.