Jane van Lawick-Goodall
AZ EMBER ÁRNYÉKÁBAN

(Tartalom)

Hugónak, Vanne-nek és Louisnak,
Valamint Szürkeszakállú Dávid
Emlékére

KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

Aligha lettem volna képes a csimpánzok viselkedésének tanulmányozására és e könyv megírására, ha nem segítettek és bátorítottak volna olyan sokan, és noha megközelítőleg sem tudom kielégítő mértékben megtenni, szeretném valamennyiüknek a legmélyebb hálámat kifejezni. Elsősorban természetesen Dr. L. S. B. Leakey-nek tartozom hálával. Ő volt az, aki elsősorban javasolta, hogy a csimpánzok viselkedését tanulmányozzam, aki megtalálta a módját, hogy első helyszíni munkámhoz pénzt biztosítson, és aki hozzásegített ahhoz, hogy eredményeimet a cambridge-i egyetemre benyújtandó doktori disszertáció formájában összegezzem. Végül – de semmiképpen sem utolsósorban – Louis tanácsára látogatott el hozzánk Hugo, hogy felvételeket készítsen a csimpánzokról.
Rendkívül hálás vagyok a tanzániai kormánynak, amiért engedélyezték számunkra a Gombe-patak környékén a kutatómunkát, amiért mindig készségesen segítettek és támogattak. Amióta a gombei terület nemzeti parkká minősült, Dr. John Owen, a tanzániai nemzeti parkok volt igazgatója, majd utódja, Mr. S. ole Saibul támogatását és együttműködését élveztük, köszönettel tartozom a tanzániai nemzeti parkok más munkatársainak is, különösen Mr. J. Stevensonnak, a déli nemzeti parkok igazgatójának és a parkba beosztott afrikai vadvédelmi járőröknek.
Lekötelezettje vagyok Mr. Leighton Wilkie-nek, aki 1960-ban anyagi alapot biztosított terepmunkám folytatására és aki nemrégiben újabb adománnyal járult hozzá a gombei kutatóközpont munkájához. A National Geographic Society 1961-ben vállalta magára kutatásom pénzügyi támogatását: 1968-ig az egész kutatási programot fedezte, s továbbra is jelentős évi hozzájárulást nyújt mind a mai napig. Köszönetet mondok Dr. Melville Bell Grosvenornak, aki 1967-ig a Társaság elnöke, valamint utódjának, Dr. Melvin Payne-nek és Dr. Leonard Carmichael-nak, a Kutatási és Felfedezési Bizottság elnökének a folyamatos bátorításért és támogatásért.
1969-ben Nagy-Britannia Természettudományi Kutatási Tanácsa jelentős összeget bocsátott rendelkezésünkre, és az utóbbi időben a Wenner-Gren-alapítvány, a Kelet-afrikai Vadvédelmi Társaság, az L. S. B. Leakey Alapítvány és a Vadvédelmi Világalapítvány részesített bennünket további anyagi támogatásban. E szervezeteknek és azon magánszemélyeknek, akiktől kutatómunkánkhoz időről időre anyagi támogatást kaptunk, őszinte köszönetet mondok.
Robert Hinde cambridge-i professzor doktori disszertációm irányítása és elbírálása mellett maga is tevékenyen közreműködött kutatómunkám anyagi alapjainak biztosításában, és időt-energiát nem kímélve sok egyéb segítséget is nyújtott. Rendkívül hálás vagyok David Hamburgnak, a stanfordi egyetem professzorának, aki hosszú ideje kíséri figyelemmel a kutatást, és aki lehetővé tette a központ számára, hogy szervezetileg kapcsolódjon a stanfordi egyetemhez.
Nehéz megfelelő szavakkal megköszönni Hugónak mindazt, amit értem és a kutatásért tett. Nemcsak gyönyörű fényképgyűjteményt és egyedülálló dokumentumfilmeket készített a csimpánzok viselkedéséről, de nagymértékben az ő folyamatos segítségének, szervezőkészségének és kitartásának köszönhető, hogy a gombei kutatóközpont létrejött, és ma is sikeresen működik. Köszönet illeti anyámat is mindazért, amit az évek során értem tett: különösen bátorságáért, türelméért és vidámságáért. Tanácsa és javaslatai sok alkalommal valóban értékeseknek bizonyultak. Lekötelezettje vagyok mind Hugónak, mind anyámnak azokért az észrevételekért és értékes bírálatokért, melyeket e könyv írása közben kaptam tőlük.
A Pfizer Laboratórium ingyen látott el minket gyermekparalízis elleni vakcinával a szörnyű járvány idején. Különösen hálás vagyok Douglas Roy professzornak, Anthony és Sue Harthoorn doktoroknak és Dr. Bradly Nelsonnak, akik Gilka, a csimpánz elbódításában és operációjában részt vettek.
Igen sokat köszönhetünk afrikai személyzetünknek és segítőtársainknak: az évek során rengeteget tettek annak érdekében, hogy munkánk könnyebb, életünk pedig kellemesebb legyen. Hasszánnak, Dominicnek, Rashidinek, Sokónak, Wilbertnek és Shortnak külön köszönet jár, mert az első években volt olyan időszak, amikor ők voltak egyedüli társaim a vadonban.
Nagy elismeréssel kell megemlékeznem Dr. Peter Marler és Dr. Michael Simpson munkájáról, ők mindketten saját témájukon dolgoztak Gombéban; Dr. Marler két hónapon át végzett megfigyeléseket a csimpánzok hívó kiáltásairól, Dr. Simpson viszont tizennyolc hónapon át figyelte a közös kurkászást.
E tanulmányok eredményei nagyon értékesek lesznek a gombei kutatóközpont számára, és további adatokat szolgáltatnak majd a csimpánzok viselkedéséről. Tim és Bonnie Ransom, Leanne Taylor és Nic Owens a gombei páviáncsapatok megfigyelésével járultak hozzá ahhoz, hogy jobban megértsük a csimpánzok ragadozó magatartását a páviánokkal szemben és a csimpánz-pávián viszonyt. Amikor 1968-ban átalakítottuk az etetőrendszert, Tim rendkívül nagy segítséget nyújtott számunkra. Köszönetet mondok John McKinnonnak, aki a Gombe-pataknál rovar-viselkedéstani vizsgálatokat végzett, de ugyanakkor sok időt szentelt annak is, hogy a csimpánzok viselkedésének tanulmányozásában támogasson bennünket.
Végül írnom kell azokról a fiatalokról, akik segédkutatóként nagymértékben hozzásegítettek, hogy megérthessük a csimpánzok viselkedését. Igen nagyra értékelem azt a kemény munkát, türelmet és odaadást, mellyel hosszú időn át gyűjtöttek csimpánzegyedekre vonatkozó megfigyeléseket. E megfigyelések eredményeit számos alkalommal én is felhasználtam e könyv megírásánál. E fiatal kutatók nélkül ilyesféle hosszú távú tanulmányozás nem lett volna lehetséges, és a jelen könyv nem láthatott volna napvilágot. Itt külön szeretném megköszönni Edna Koning, Sonia Ivey, Alice Sorem és Pat McGinnis segítségét, akik a kezdeti hősi időkben oly keményen dolgoztak.
Egyes hallgatók, akik miután egy évet dolgoztak a hosszú távú megfigyeléseken, tovább is ott maradtak, hogy saját kutatási témájuknak lássanak neki, és a viselkedés különféle szempontjait vizsgálják. Alice Sorem az anyacsecsemő kölcsönhatás tanulmányozásán dolgozott. Teleki Géza már előzőleg írt egy cikket a csimpánzok húsevésnél tapasztalható magatartásáról, és most a gombei csimpánzok vadászterületéről készít tanulmányt. Lori Baldwin a felnőtt nőstény csimpánzok közötti kapcsolatot tanulmányozza, és David Bygott ugyanezt vizsgálja felnőtt hímeknél, elsősorban az uralkodó szerep és az agresszivitás kérdését.
Nemrégiben négy új hallgató – Harold Bauer, Ann Pusey, Margaretha Hankey és Richard Wrangham – csatlakozott kutatócsoportunkhoz; ők is szeretnének még egy évig maradni, hogy különféle viselkedési szempontokat tanulmányozzanak. Megérkezésük után azonnal bekapcsolódtak nehéz munkánkba. Nagyrabecsülésemet fejezem ki Dr. Helmut Albrechtnek, aki főmunkatársként nemrégiben csatlakozott kutatócsoportunkhoz, és máris bebizonyította, hogy ideális alkat erre a meglehetősen fáradságos munkára. Meggyőződésem, hogy kétéves tartózkodása Gombéban minden érintett számára nyereség lesz.
Hogyan kíséreljem meg kifejezni hálámat Ruth Davisnek, aki életét áldozta a Gombe-patak vidékén élő csimpánzok tanulmányozása során? Ruth nem volt erős fizikumú, mégis ő volt az egyik legkeményebben dolgozó munkatársunk, akit valaha is ismertünk, és néha szinte a végkimerülésbe hajszolta magát. A felnőtt hím csimpánzok egyéniségének tanulmányozását választotta témájául, és hosszú, fárasztó órákat töltött a hegyekben, hogy megfigyelje és nyomon kövesse a vizsgált egyedeket; feljegyzéseit néha késő éjszakáig gépelte. Talán a fizikai kimerültségnek tulajdonítható, hogy 1968-ban Ruth egy nap leesett egy szakadék széléről, és azonnal életét vesztette. A Nemzeti Parkban temettük el, azon a vidéken, melyet életében annyira szeretett. Sírját az arra haladó csimpánzok kiáltozásától visszhangzó erdő öleli körül.

Első fejezet

A KEZDET

Hajnal óta meredek hegyi lejtőkön mászkáltam le és fel, utat törve a völgyben elterülő sűrű erdőben. Meg-megálltam hallgatózni, távcsövemmel a környező vidéket kémleltem. Nem hallottam és nem láttam egyetlenegy csimpánzt sem, noha már délután öt óra volt. Két órán belül besötétedik és a Gombe-patak rezervátumának csipkézett hegyvonulata sötétségbe borul. Elhelyezkedtem kedvenc megfigyelőhelyemen, a csúcson, mert reméltem, hogy mielőtt aznapi munkámat abba kell hagynom, még meglátok egy csimpánzt, amint éjszakára fészket rak.
Éppen egy csapat majmot figyeltem az alattam elterülő erdős völgyben, amikor hirtelen fiatal csimpánz visítására lettem figyelmes. Távcsövemmel gyorsan szemügyre vettem a fákat, de a hang elhalt, még mielőtt megállapíthattam volna eredetének pontos helyét, és csak néhány perces kutatás után vettem észre négy csimpánzt. A rövid perpatvarnak már vége volt, és valamennyien békésen faltak valami sárga, szilvaszerű gyümölcsöt.
A közöttünk levő távolság túlságosan nagy volt ahhoz, hogy behatóan megfigyeljem őket, ezért elhatároztam, közelebb húzódom. Gondosan átvizsgáltam a csoport közelében levő fákat: ha a csimpánzok elriasztása nélkül eljutnék ahhoz a nagy fügefához, úgy véltem, kitűnően láthatnám őket. Körülbelül tíz percig tartott az út. Amint azonban óvatosan megkerültem a fügefa vastag, görcsös törzsét, rádöbbentem, hogy a csimpánzok már eltűntek; a gyümölcsfa ágai üresek voltak. Az elkeseredés jól ismert érzése ismét elhatalmasodott rajtam. A csimpánzok megint észrevettek, és csendben elmenekültek. Ekkor hirtelen szinte elállt a szívverésem.
Nem egészen húsz méterre tőlem, két hím csimpánz ült a földön, és mereven engem bámult. Lélegzetemet visszafojtva vártam a hirtelen, rémült menekülésre, amely eddig az ilyen közeli véletlen találkozást követni szokta. De semmi ilyen nem történt. A két nagy csimpánz egyszerűen csak tovább bámult engem. Nagyon lassan leültem a földre, és néhány perc elteltével ők ketten nyugodtan kurkászni^[1] kezdtek egymáson.
Nem akartam hinni a szememnek, és miközben figyeltem őket, két másik leselkedő csimpánz fejét pillantottam meg a kis erdei tisztás másik oldalán a fűben: egy nőstényét és egy fiatal csimpánzét. Ahogy a fejemet feléjük fordítottam, hirtelen alábuktak a fűben, de hamarosan egymás után kidugták a fejüket a körülbelül negyvenméternyire levő fa alsó ágai között. Majdnem mozdulatlanul ültek ott, és figyeltek engem.
Több mint egy fél éve már azon fáradoztam, hogy leküzdjem a csimpánzok örökletes félelmét, mely közeledésemkor minden esetben arra késztette őket, hogy eltűnjenek az aljnövényzetben. Az első időkben már akkor menekültek, amikor még csaknem ötszáz méternyire voltam tőlük, a vízmosás másik oldalán. Most pedig két hím olyan közel ült hozzám, hogy szinte a lélegzetüket is hallottam.
Kétségtelenül ez volt életem legbüszkébb pillanata. E két nagyszerű teremtmény befogadott. Mindkettőjüket ismertem: az egyik Szürkeszakállú Dávid volt, aki eddig is a legkevésbé félt tőlem, a másik Góliát, nem az óriás, akinek a nevét viselte, hanem a kitűnő fizikai felépítettségű vezérhím. Bundájuk mélyfeketén csillogott az este halványuló fényében.
Több mint tíz percen át kurkászott egymáson Szürkeszakállú Dávid és Góliát, majd, épp mielőtt a nap mögöttem a horizont alá bukott, Dávid felegyenesedett, és álltában rám bámult. A véletlen úgy hozta, hogy az alkonyi fényben meghosszabbodott árnyékom éppen ráesett. A pillanat mélyen bevésődött az emlékezetembe: a vadcsimpánzzal való első közeli kapcsolat izgalmát és ezt a szeszélyes véletlen hozta helyzetet – hogy az árnyékom éppen Dávidra vetődött, miközben ő a szemembe nézett – sohasem felejtem el. Később ennek szinte allegorikus jelentősége lett, mivel a ma élő teremtmények közül csak a magasabb rendű aggyal és felsőbb rendű értelemmel rendelkező ember vet árnyékot a csimpánzokra.
És nemcsak értelmével, de puskájával, terjeszkedő településeivel és a földműveléssel is. Abban a pillanatban azonban erre nem gondoltam. Csak Dávidot és Góliátot csodáltam.
Az elkeseredés és csüggedés, mely a megelőző hónapokban olyan sokszor nyomon kísért, jelentéktelen semmiséggé foszlott ahhoz az elragadtatáshoz képest, mely eltöltött, amikor a csoport végül továbbvonult, én pedig siettem a sötétedő hegyoldalon a Tanganyika-tó partján levő sátram felé.
Az egész három évvel korábban kezdődött, amikor Nairobiban találkoztam Dr. Louis Leakeyvel, az ismert antropológussal és paleontológussal. Vagy talán már kisgyermek koromban kezdődött az egész. Alig múltam egyéves, amikor anyám játékcsimpánzzal ajándékozott meg, egy nagybundás állattal, amely a londoni állatkertben első ízben született csimpánzbébi ünneplésére készült. Anyám barátnői közül a legtöbben elborzadtak a látványtól, és megjósolták, hogy ez a szörnyeteg a kisgyermeknek lidérces álmokat fog okozni; de Jubileum (így nevezték magát az ünnepelt bébit is) a legkedvesebb játékszerem lett, és végig kísért gyermekkorom összes kalandozásán. A kivénhedt játék még ma is megvan nekem otthon.
Jubileum mellett minden más élő állat is lenyűgözött attól a perctől kezdve, amikor először kezdtem el négykézláb mászkálni. Legkorábbi emlékeim egyike ahhoz a naphoz fűződik, amikor egy apró, bűzös csirkeólba bújtam, hogy megnézzem, hogyan tojik a tyúk. Amikor körülbelül öt órával később győzelmesen előmásztam, kiderült, hogy az egész ház órák óta engem keres, és anyám már a rendőrségnek is bejelentette eltűnésemet.
Mintegy négy évvel később, nyolcéves koromban határoztam el először, hogy ha megnövök, Afrikába megyek, és vadállatokkal fogok együtt élni. Jóllehet tizennyolc éves koromban, az iskolából kikerülve titkári tanfolyamot végeztem, majd két egyéb állásban helyezkedtem el, Afrika utáni vágyódásom cseppet sem csökkent. Olyannyira nem, hogy amikor egy iskolatársam meghívott, látogassam meg szülei kenyai farmján, még aznap benyújtottam felmondásomat, és otthagytam rendkívül érdekes munkámat egy dokumentumfilm-stúdióban, hogy szülővárosomban, Bournemouthban pincérnőként keressem meg afrikai útiköltségemet a nyári szezonban. Otthon olcsóbb volt az élet.
„Ha az állatok érdeklik – mondta nekem valaki Afrikába érkezésem után egy hónappal –, akkor Dr. Leakeyvel kell megismerkednie.” Addigra már egy unalmas hivatali munkát vállaltam, mert nem akartam visszaélni barátom vendégszeretetével a farmon. Alig vártam, hogy olyan állatok közelébe kerüljek, amelyek számomra Afrikát jelentették. Meglátogattam Louis Leakeyt a természettudományi múzeumban, ahol abban az időben felügyelőként dolgozott. Valamiképpen megérezhette, hogy az állatok iránti lelkesedésem nem múló szeszély, hanem mélyről fakadó érdeklődés, mert azon nyomban felvett segédtitkárnőnek.
A múzeumban töltött idő alatt sokat tanultam; a munkatársak valamennyien lelkes természetbúvárok voltak, akik boldogan osztották meg korlátlan tudásuk egy részét velem. Mindennek tetejébe egy másik lánnyal együtt azt a lehetőséget ajánlották fel nekünk, hogy kísérjük el idén Dr. Leakeyt és feleségét, Maryt évente esedékes paleontológiái expedíciójukra az Olduvai-szoroshoz és a Serengeti-síkságra. Abban az időben, amikor a Serengetit még nem nyitották meg a turisták számára, a Zinjanthropus (diótörő ember) és az olduvai Homo habilis felfedezése előtt, ez a terület teljesen elhagyatott volt: álmodni sem mert volna senki a ma meglevő országutakról, turistabuszokról és kis repülőgépekről, melyek manapság arra járnak. Igazi expedíció volt „Afrika vadonába”, éppen olyan, amilyenről gyermekkorom óta álmodoztam.
Maga az ásatás is lenyűgöző volt. Órákon át válogattam az olduvai rétegek ősi agyag- és kődarabjait, hogy kiszedjem belőlük a több millió évvel ezelőtt élt teremtmények maradványait – mindez önmagában még sablonos munka volt. Azonban időről időre váratlanul áhítat fogott el a kezemben tartott csont látványára és tapintására. Ez – pontosan ez a csont – valamikor egy élő, lélegző állat része volt, amely mozgott, aludt és szaporodott. Milyen is lehetett valójában? Milyen színű volt a szőre; milyen szaga volt a testének? Ilyen kérdések jártak a fejemben – kérdések, melyekre a tudomány talán soha nem fog tudni választ adni.
Ezekben a hónapokban mégis az esték nyújtottak számomra különleges varázslatot. Amikor befejeztük a napi nehéz munkát, úgy hat óra tájban, Gillian, a munkatársam és én, szabadok voltunk, és visszamehettünk a táborhoz a szoros felett elterülő napégette, szikkadt lapályon át, ahol egész nap verejtékeztünk. Olduvai a száraz évszakban jóformán sivataggá válik, de ahogy elhaladtunk az alacsony tüskebokrok mellett, gyakran pillantottunk meg dikdikeket, a nyúlnál alig nagyobb kecses miniatűr antilopokat.
Néha kis csoport gazellát vagy zsiráfot láttunk, és egy-két emlékezetes alkalommal fekete rinocéroszt pillantottunk meg, amint lenn a szorosban baktatott. Egyszer szemtől szembe kerültünk egy fiatal hím oroszlánnal: nem volt tizenkét méternél messzebb tőlünk, mikor meghallottuk halk morgását, és meglestük, amint egy kis bokor másik oldalánál állt. Először életemben jöttem rá, mit is jelent ez a kifejezés, hogy „elállt a szívverésem”. A hegyszoros alján azon a részen haladtunk, ahol a növényzet helyenként meglehetősen dús: lassan hátráltunk, ő meg bámult ránk, és a farkával csapkodott. Azután, gondolom, kíváncsiságból, követett minket, mialatt kimért léptekkel átkeltünk a szoroson a másik oldalon elterülő kopár lapály irányába. Amikor fölfelé kezdtünk mászni, eltűnt a bozótban, és nem láttuk többé.
Azt hiszem, ebben az időben történt, hogy Louis Leakey eldöntötte, én vagyok az, akit húsz éve keres, olyan valaki, akit teljesen elbűvölnek az állatok és viselkedésük, az, aki különösebb nehézség nélkül hosszabb ideig elviseli a civilizáció kényelmének hiányát. Az Olduvaiban töltött idő vége felé történt, hogy beszélni kezdett nekem a Tanganyika-tó partján élő csimpánzcsoportról.
A csimpánzok csak Afrikában találhatók, és ott, a nyugati partvidéktől a Tanganyika-tó keleti partjáig húzódó egyenlítői erdősávban tanyáznak. Az a csoport, amelyet Louis említett, a keleti vagy hosszú szőrű fajtából való és Pan troglodytes schweinfurthi néven tartják nyilván. Louis leírása szerint tartózkodási helyük a civilizációtól teljesen elzárt, rögös hegyvidék. Egy ideig beszélt még arról az elhivatottságról és türelemről, mellyel a tanulmányozásukra indulónak rendelkeznie kell.
Louis elmondta, hogy eddig csak egyetlen kutató kísérelte meg a vadon élő csimpánzok viselkedésének tanulmányozását, de Dr. Henry Nissen, aki ezt az úttörő munkát végezte, csak két és fél hónapig tudott a helyszínen maradni Francia-Guineában.^[2] Hozzátette, hogy ilyen rövid idő alatt nem várhatók komolyabb eredmények még két esztendő sem lenne erre elegendő. Louis sok mást is elmesélt első beszélgetésünk alkalmával. Elmondta, hogy őt különösen a tóparton élő csimpánzok viselkedése érdekli, mivel a történelem előtti ember maradványaira gyakran tóparton bukkantak rá, és lehetséges, hogy a mai csimpánzok viselkedésének megismerése fényt vethet kőkorszakbeli őseink viselkedésére.
Magyarázata közben, azt hiszem, éreztem, mi következik ezután, de mégsem mertem elhinni, hogy komolyan gondolja, amikor egy kis szünet után megkérdezte, hajlandó lennék-e nekivágni a feladatnak. Mert bár olyasmiről volt szó, amit nagyon szerettem volna csinálni, semmiféle felkészültséggel nem rendelkeztem ahhoz, hogy tudományos szinten tanulmányozzam az állatok viselkedését.
Louis azonban pontosan tudta, mit csinál. Nemcsak azzal volt tisztában, hogy egyetemi képzettségre nincs szükség, hanem azzal is, hogy bizonyos értelemben esetleg még előnytelen is lenne. Olyasvalakire volt szüksége, akit az elméleti ismeretek nem zavarnak, nem töltenek el előítélettel, aki pusztán őszinte tudásvágytól vezetve végezné a tanulmányt, és végül olyasvalakire, aki az állatok iránt rokonszenvvel és megértéssel viseltetik.
Miután teljes szívemből és nagy lelkesedéssel vállaltam a munkát, Louis nekikezdett a szükséges pénz előteremtésének nehéz feladatához. Azon felül, hogy rá kellett beszélnie valakit arra, hogy felismerje a tanulmányozás fontosságát, még arról is meg kellett győznie, hogy egy fiatal, képzetlen lány a legalkalmasabb a feladat elvégzésére. Végül az amerikai Illinois-állambeli Wilkie-alapítvány hajlandónak mutatkozott rendelkezésre bocsátani a főbb kiadásokhoz – egy kisebb méretű csónakhoz, sátorhoz, repülőjegyekhez és a terepen eltöltendő első hat hónap költségeihez – szükséges összeget. Egész életemben végtelenül hálás leszek Leighton Wilkie-nek, aki bízott annyira Louis ítélőképességében, hogy módot adott nekem a bizonyításra.
Mire ezek a dolgok tisztázódtak, én már visszatértem Angliába, de amint tudomást szereztem a fejleményekről, azonnal nekiláttam az úti előkészületeknek. Kigoma kormánytisztviselői (ezen a területen szándékoztam dolgozni) jóváhagyták ugyan munkatervemet, de egy dologban hajthatatlanok voltak: hallani sem akartak arról, hogy egy fiatal angol lány európai kísérő nélkül, egyedül éljen a bozótban. Így anyám, Vanne Goodall, aki korábban már töltött néhány hónapot Afrikában, társként jelentkezett vállalkozásomhoz.
Nairobiba történt megérkezésünk után kezdetben minden rendben ment. A Gombe-patak menti csimpánzrezervátum (mai nevén a Gombe Nemzeti Park), csimpánzaim otthona, a tanganyikai Vadvédelmi Minisztérium hatáskörébe tartozott, és a fővadőr nagyon készségesen megküldte a rezervátumban való munkához szükséges valamennyi engedélyt. Egyidejűleg fontos tájékoztatást is adott az ottani viszonyokról: a magasságról, a hőmérsékletről, a terület jellegéről, a növényzetről, a várhatóan felbukkanó állatokról.
Hírt kaptunk arról is, hogy a kis alumínium csónak, melyet Louis szerzett be, biztonságosan megérkezett Kigomába. Dr. Bernard Verdcourt, a Kelet-afrikai Herbárium igazgatója vállalkozott arra, hogy engem és Vanne-t Kigomába szállít kocsiján: útközben és a botanikailag kevéssé ismert Kigomában is alkalma lesz növényfajtákat gyűjteni.
Az első kellemetlenség pontosan indulásunk előtt merült fel. Kigoma területi biztosa üzenetet küldött, hogy a csimpánzrezervátum partjain élő afrikai halászok között zavargás tört ki. Az illetékes vadvédelmi járőr kiszállt a helyszínre, hogy rendet teremtsen, de amíg ez meg nem történik, én nem kezdhetem meg a munkámat.
Louis szerencsés ötletével azonnal visszaadta lelki nyugalmamat. Azt javasolta, hogy időközben végezzek próbakutatást a Viktória-tó egyik szigetén élő cerkófmajmokról. Egy héten belül Vanne és én Louis motorcsónakján voltunk, amely lustán pöfögött tova a tó sekély, iszapos vizén a lakatlan Lolue-sziget felé. Velünk volt Hasszán, a motoros kapitánya és helyettese, mindketten a kakamega törzsből származó afrikaiak. Hasszán, aki később a csimpánzrezervátumba is velem jött, nagyszerű ember. Veszélyes helyzetekben tanúsított rendíthetetlen, fennkölt nyugalmával, pompás humorérzékével, éles eszével kitűnő társnak bizonyult. Ekkor már csaknem harminc éve dolgozott Louis-nál.
Három héttel később kaptuk a rádióüzenetet, melyben visszahívtak minket Nairobiba. Ez a három hét varázslatosan szép volt. Éjszakánként a part közelében lehorgonyzott csónakban aludtunk, és a tó puha hullámzása ringatott álomba. Minden reggel napkelte előtt Hasszán a kis csónakban kievezett velem a partra, és egészen szürkületig, holdfényes estéken még későbbig is, figyeltem a majmokat a szigeten. Ezután találkoztam Hasszánnal a tóparton, aki visszaevezett velem csónakunkhoz. Szerény vacsoránk közben, mely általában párolt babból, tojásból vagy kolbászkonzervből állt, Vanne és én elmeséltük egymásnak napi élményeinket.
Ez a hely nem alkalmas arra, hogy beszámoljak kis csoportom tizenhat majmáról és elragadó viselkedésükről, mert ez a könyv csimpánzokról szól. De e rövid tanulmány sok tapasztalatot nyújtott számomra a terepen való jegyzetkészítésről, az alkalmas ruhanemű megválasztásáról, azokról a mozdulatokról, melyeket a vadon élő majmok még eltűrnek az emberi megfigyelőktől, és azokról is, amelyeket már nem. Noha a csimpánzok sok tekintetben eltérően viselkedtek, mégis a Loluén tanultak nagyon hasznosaknak bizonyultak, amikor megkezdtem a munkát a Gombe-pataknál.
Egy kicsit elszomorodtam, amikor a várt üzenet egy este megérkezett, mert ez azt jelentette, hogy éppen akkor kellett otthagynom a cerkófmajmokat, amikor kezdtem kiismerni magatartásukat, és közelebb kerültem a csoport egyes tagjaihoz. Sohasem kellemes dolog egy munkát végezetlenül abbahagyni. De ahogy Nairobiba értünk, már nem is tudtam másra gondolni, mint a Kigomába vezető nyolcszáz mérföldes út izgalmára és a csimpánzokra. Mielőtt Loluéra utaztunk, már csaknem minden előkészületet megtettünk, így alig néhány napba került, amíg nekiindulhattunk Bernard Verdcourt-ral Kigomába.
Maga az út meglehetősen eseménytelenül telt el, nem számítva három kisebb defektet, és hogy a land-rover^[3] annyira túl volt terhelve felszerelésünkkel, hogy minduntalan ide-oda hintázott, ha gyorsabban haladtunk. Amikor azonban három poros nap után Kigomába érkeztünk, az egész várost nagy felfordulásban találtuk. Míg mi úton voltunk, Kongóban – mely Kigomától huszonöt mérföldre fekszik a Tanganyika-tó túlsó partján – újabb összetűzésekre és vérontásra került sor. Kigomát elárasztották a belga menekültekkel zsúfolt hajók. Vasárnap volt, amikor először hajtottunk végig a Kigoma egyetlen főutcáját beárnyékoló mangófa sétányon. Minden zárva volt, és nem találtunk egyetlen hivatalos személyt sem, aki segíthetett volna.
Végül sikerült előkerítenünk a területi biztost, aki sajnálkozva, de határozottan közölte, semmi esélyem nincs arra, hogy tovább folytassam utamat a csimpánzrezervátumba. Először meg kell várni, hogy hogyan reagálnak Kigoma helyi afrikai lakosai a Kongóból érkező lázadások és zűrzavar híreire.
Kivettünk egy-egy szobát a város két szállodájának egyikében, de ez a fényűzés nem tartott sokáig. Azon az estén újabb hajónyi menekült érkezett, és minden talpalatnyi helyre szükség volt. Vanne és én összeköltöztünk, összeszorulva azon a kis helyen, amit a land-roverból kirámolt felszerelés még meghagyott számunkra. Bernard egy hajléktalan belga házaspárral osztotta meg szobáját. Még három tábori ágyat is előszedtünk, és kölcsönadtuk a gondterhelt szállodatulajdonosnak. A szobák zsúfoltak voltak, de ezek a menekültek paradicsomban érezhették magukat azokhoz képest, akiket a hatalmas raktárépületben helyeztek el átmenetileg.
Ott az emberek egymás mellé tett matracokon háltak, vagy csupán a cementpadlóra rakott pokrócokon feküdtek, és százával álltak sorba azért a silány ételért, amelyet a kigomai hatóságok egyáltalán nyújtani tudtak számukra.
Vanne-nel, Bernard-ral együtt hamarosan összeismerkedtünk jónéhány kigomai lakossal. Felajánlottuk, hogy segédkezünk az étkeztetésnél, és ezt örömmel fogadták. A Kigomában töltött második esténken mi hárman és még néhányan kolbászkonzervből kétezer szendvicset készítettünk. Ezeket gondosan nedves ruhába tekerve, nagy konzervdobozokban szállították a raktárépülethez. Később segítettünk szétosztani őket a menekülteknek, adtunk mellé levest, gyümölcsöt, csokoládét, cigarettát és innivalót. Attól a naptól kezdve még ránézni sem tudok a kolbászkonzervre.
A legtöbb menekült két nap múlva eltávozott; különvonatok szállították őket Tanganyika fővárosába, Dar-es-Salaamba. A lázas tevékenység véget ért, de még mindig nem indulhattunk el a csimpánzrezervátumba. Valamennyien le voltunk törve. Nem volt annyi pénzünk, hogy Vanne és én továbbra is a szállodában lakjunk, úgyhogy elhatároztuk, valahol átmenetileg tábort verünk. Amikor megérdeklődtük, hogy hol állíthatnánk fel táborunkat, a kigomai börtön telkére irányítottak. Valójában ez nem is volt olyan rossz, mint amilyennek első hallásra tűnt, mert a szépen gondozott börtönkertből a tóra nyílott kilátás, és az évnek abban a szakaszában a citrom- és narancsfák az édes illatú gyümölcsök súlya alatt roskadoztak. A moszkitók azonban sok gyötrelmet okoztak esténként.
A ránk kényszerített tétlenség időszakában meglehetősen jól megismertük Kigoma kicsiny városát – európai vagy amerikai mércével mérve inkább falunak nézné az ember. Az élet gócpontja is a tóparton van, ahol a természetes kikötő horgonyzóhelyként szolgál a Burundi, Zambia, Malawi és nyugaton a Kongó irányába közlekedő hajóknak. A tó közelében találhatók a kormányhivatalok, a rendőrség, a vasútállomás és a postahivatal.
Az afrikai kisvárosok egyik legelragadóbb helye a gyümölcs- és zöldségpiac. A kigomai piacon a tehetősebb kereskedők magas kőtető alól kínálják áruikat; mások a piactér vörös színű földjén ülnek, takarosan elrendezett és árral megjelölt portékájukat zsákvászonra vagy a csupasz földre rakják. Banán, zöld és sárga narancs, mélylila ráncos granadilla gyümölcs pompázik ott nagy bőségben, meg az olajpálma gyümölcséből készült csillogó, piros főzőolaj üvegekben és kancsókban.
Kigoma egyetlen főutcával büszkélkedhet, mely a közigazgatási központtól meredeken felfelé haladva átszeli Kigoma legnagyobb részét. Két oldalán árnyékot adó, magas mangófák és kis üzletek szegélyezik, amelyeket egész Kelet-Afrikában dukának hívnak. Kigomai sétáinkon mindig elcsodálkoztunk, mennyi olyan boltot tudnak fenntartani, melyek szemmel láthatóan ugyanazokat az árukat kínálják. Egyre-másra pillantottuk meg teáskannák és evőeszközök halmait, gumitalpú vászoncipőket és ingeket, zseblámpákat és ébresztőórákat. A legtöbb üzletet a kanga néven ismert színpompás ruhaanyag nagy négyszögletű darabjai díszítik, ezeket párosával veszik az afrikai asszonyok. Az egyik négyszögletes darabot a karjuk alatt csavarják körbe és térd alatt csüng le, a másikból fejdísz készül. Néhány duka előtt szabó dolgozik, lábbal hajtott varrógépen; a porban öreg indiai ül cseppnyi cipőüzlete előtt, és lábát mintegy pótkézként használva tartja a bőrt, miközben varrja, szegeli és ragasztja a cipőket.
Ezekben a napokban néhány kigomai lakossal még jobban összeismerkedtünk, többnyire kormányhivatalnokokkal meg feleségeikkel. Nagyon kedves és vendégszerető embereknek ismertük meg őket. Soha nem felejtem el, hogy Vanne, félve attól, hogy új barátainkat megsérti, ugyanazon estére két meghívást is elfogadott forró fürdőre. Bernard, aki meg volt győződve arról, hogy egyébként is kissé bolondok vagyunk, egykedvűen szállította őt egyik háztól a másikig a megbeszélt időpontra anélkül, hogy elárulta volna.
Körülbelül egy hete voltunk Kigomában, amikor David Anstey parkőr, aki a Gombe-patak rezervátumának halászai közötti viszály megszüntetésén fáradozott, visszatért Kigomába. A területi biztossal hosszasan értekezett, aminek az lett az eredménye, hogy megkaptam a hivatalos engedélyt a Gombe-patakhoz vezető utam folytatására. Addigra már csaknem minden reményem eloszlott, hogy valaha is látok csimpánzt, mert az volt az érzésem, hogy bármely pillanatban visszarendelhetnek Nairobiba. Így aztán, amikor végre a kormány motorcsónakján találtam magam, melyet felszerelésünk – beleértve a négy méter hosszú dingit is – elszállításához kaptunk kölcsön, az egész expedíció mesebeli álomnak tűnt számomra. Emlékszem, ahogyan lenéztem a hihetetlenül tiszta vízbe, s azt gondoltam magamban: „a hajó biztosan el fog süllyedni, vagy én esem ki a korláton és egy krokodil fölfal”. De semmi ilyesmi nem történt.

Második fejezet

AZ ELSŐ NAPOK

Az a furcsa érzésem, hogy álmodom, a Kigomától a Gombe-patak rezervátumáig vezető tizennyolc kilométeres úton mindvégig elkísért. A száraz évszak közepén voltunk, és a Kongó partvonala nem volt kivehető, noha csak harmincöt kilométer távolságra terült el a hosszú, keskeny Tanganyika-tótól nyugatra. A friss fuvallat és az apró hullámokkal fodrozott, fehér habbal pöttyözött, mélykék víz azt az érzést keltette bennünk, mintha tengeren lennénk.
Néztem a keleti partvonalat. Kigoma és a csimpánzrezervátum széle között elterülő, 750 méterrel a tó színe fölé magasodó, meredek partoldal sok helyen kopár, és a fakitermelés eredményeképpen erózió áldozata lett. Itt-ott kis facsoportok tapadnak a szűk völgyekhez, és gyors folyású hegyi patakok futnak a tó felé. A partvonalat egy sor hosszúkás öböl tagolja szét. Egyenes irányban kormányoztunk földnyelvtől földnyelvig, de észrevettük, hogy a halászok apró kenui a part vonulatát követik. David Anstey, aki velünk tartott, hogy bemutasson bennünket a helybelieknek, elmondta, hogy a tó gyakran hirtelen felbolydul, erős szél süvölt le a völgyekből, vízporrá és hullámtarajjá korbácsolva a víz felszínét.
Az apró halászfalvak a partvonal mentén kapaszkodtak a hegyi lejtőkre, vagy a völgyek bejáratában bújtak meg. A lakóházak legtöbbje pusztán sárból és fűből tapasztott viskó, noha már abban az időben is volt néhány nagyobb épület, fényes, hullámos vaslemezből készült tetőzettel, amit a természeti szépség kedvelői a modern afrikai táj átkának tekintenek.
Amikor már körülbelül tizenegy kilométert tettünk meg, David rámutatott egy nagy sziklás kiszögellésre, amely a csimpánzrezervátum déli határát jelzi. Amint átléptük a határt, a vidék egyszeriben gyökeresen megváltozott: a hegyeket dús lombú erdőség borította, és a közéjük ékelődő völgyekben sűrű trópusi erdő burjánzott. Még itt is megfigyelhettük a fehér parton elszórtan épült halászkunyhók nagy számát. David elmondta, hogy ezek átmeneti építmények. Az afrikaiak engedélyt kaptak halászásra a száraz évszakban, és a zsákmányt a rezervátum partján száríthatták meg. De az esős évszak kezdetén a halászok visszatértek a csimpánzrezervátumon kívül fekvő falvaikba. E halászok között tört ki az utóbbi viszálykodás – két falu halászai azt vitatták, melyiküknek van joga az öböl egy bizonyos szakaszához.
Kétórás utazás után a motorcsónak Kasakelában vetett horgonyt, ahol a két tartományi vadőr szállása volt. David Anstey azt javasolta, hogy legalább amíg jobban megismerkedünk a vidékkel, valahol a kunyhóik közelében üssük fel sátrainkat. Ahogy dingink közeledett a fehér homokpart felé, láttuk, hogy egész kis tömeg gyűlt össze érkezésünkre: a két vadőr, néhány halász a közeli kunyhókból, és azok az afrikaiak, akiknek engedélyük volt, hogy állandóan a rezervátumban lakjanak, elsősorban azért, hogy a vadőrök ne éljenek teljesen elzárva a világtól. A szikrázó apró hullámokon átgázolva, kilábaltunk a szárazra, ahol először a vadőrök, majd Kasakela falu tiszteletbeli vezetője, az öreg Iddi Matata üdvözölt bennünket. Érdekes jelenség volt piros turbánjában, lengő fehér köntöse fölött viselt európai szabású vörös kabátjában, facipőjében és fehér szakállával. Hosszú üdvözlő beszédet mondott szuahéli nyelven, melyből csak töredékeket értettem, majd átadtuk apró ajándékunkat, melyet David tanácsára vettünk neki.
A formalitások után Vanne és én követtük David-et egy keskeny, rövid ösvényen, mely a sűrű növényzetben a partról egy természetes tisztáshoz vezetett. David és az afrikai vadőrök segítségével hamarosan állt a nagy sátor. Mögötte egy kis patak csörgedezett, és a tisztást magas olajpálmák árnyékolták. Tökéletes táborhely volt. Nem egészen ötven méterre a part menti fák alatt állítottuk fel Dominic, a szakács sátrát, akit Kigomából való távozásunk előtt fogadtunk fel.
Amikor táborunk már állt, kiszöktem, hogy felderítsem a környéket. A környező lejtők alsó szakaszán a magas füvet egy korábbi bozóttűz égette fel, és a talaj nagyon csúszós volt az égett, elszenesedett fű maradványaitól. Körülbelül négy óra volt, de a nap még forrón tűzött, és mire olyan magasra másztam, hogy ráláthattam a sima felületű tóra, és a lábam alatt elterülő, megfeketedett hegyoldaltól élesen elütő buja, zöld, széles völgyre, bizony alaposan kihevültem és megizzadtam.
Ráültem egy nagy, lapos, napsütötte sziklára, és lassan úgy éreztem, hogy ismét életre kelek a kigomai napok depressziója és az aznap reggeli indulás óta érzett delejes álomszerű állapot után. Ekkor mintegy hatvan páviánból álló csapat haladt arra; a frissen felégett földön sült rovarok maradványait keresték.
Amikor megpillantottak, néhányan felfutottak a fákra, és ideges, fenyegető mozdulatokkal rázták az ágakat, két nagy hím pedig hangos, riasztó ugatásba kezdett. De a csoportot egészében véve nem nagyon nyugtalanította jelenlétem, és nemsokára lassan indultak dolguk után. Láttam egy erdei antilopot is, ezt a kecskénél alig valamivel nagyobb, kecses, gesztenyeszínű állatot, csiga vonalú, erős szarvaival. Rám bámult, majd hirtelen megfordult, és farka fehérlő alját felém villantva kutya módra ugatott, azután továbbszökellt.
Alig háromnegyed órát töltöttem a hegyen, de amikor visszamentem, többé nem éreztem magam betolakodónak. Azon az estén kihúztam tábori ágyamat a szabadba egy pálmafa alá, melynek suhogó levelei között pislákoló csillagok ragyogtak le rám.
Másnap reggel természetesen égtem a vágytól, hogy megkeressem a csimpánzokat, de hamarosan rá kellett jönnöm, hogy legalábbis kezdetben, nem vagyok a magam ura. David Anstey úgy intézkedett, hogy néhány helyi afrikai látogasson el hozzánk, és ismerkedjen meg Vanne-nel, meg velem. Elmondta, hogy mindannyian nyugtalankodnak és neheztelnek, el sem tudják hinni, hogy egy fiatal lány Angliától idáig jött csak azért, hogy majmokat lásson, és az a hír járja, hogy a kormány kémje vagyok. Természetesen nagyon hálás voltam Davidnek, hogy mindjárt az elején rendbe akarja tenni a szénámat, de ahogy a számomra kidolgozott terveit meghallottam, egyre inkább elcsüggedtem.
Az első pont előírta, hogy a csimpánzrezervátumtól északra fekvő nagy halászfalu, Mwangongo vezetőjének a fia kísérget majd engem. Ő vigyáz majd arra, hogy ha meglátok egy csimpánzt, ne azt írjam a füzetembe, hogy tízet vagy húszat láttam. Később jöttem rá, hogy az afrikaiak még mindig reménykednek a rezervátum mintegy hetvenöt négyzetkilométernyi területének visszaszerzésében, így, ha azt állítom, hogy több csimpánz van ott, mint a valóságban, akkor – legalábbis az afrikaiak így érezték – a kormánynak még több oka lesz védett területként kézben tartani a rezervátumot. Emellett David úgy vélte, tekintélyem megőrzése érdekében alkalmaznom kell egy másik afrikait is oldalzsákom cipelésére.
Miután meggyőződésem szerint félénk állatokkal kizárólag úgy lehet kapcsolatot teremteni, ha az ember egyedül közelíti meg őket, végtelenül nyugtalanított, hogy szabad mozgásomban ketten is fognak akadályozni. És ekkor sújtott le a végső csapás: egy vadőrt is magammal kellett vinni. Levert, elkeseredett lelkiállapotban tértem azon az estén nyugovóra.
Ébredéskor azonban minden új és izgalmas volt, így rosszkedvem hamarosan tovaszállt. Abban maradtunk, hogy a törzsfőnök fiával a rezervátum északi határa közelében, egy völgyben találkozunk, mert Adolf nevű vadőröm jelentette, hogy előző nap őrjárata közben látott ott csimpánzokat. David Anstey, akinek valami dolga volt Mwangongo faluban, Adolffal és Rashidivel, a „hordárommal” együtt elvitt a csónakján a megbeszélt helyre, és otthagyott bennünket.
A törzsfő fia öt-hat afrikai kíséretében közeledett felénk, és egy pillanatig teljesen megrémültem, hogy ezek mind velem akarnak jönni. De félelmem hamarosan elszállt. A fiatalember megkérdezte, hová szándékozom menni, és én tétován a meredek, sűrű erdővel fedett domboldalra mutattam. Meghökkentnek látszott, és csöndes, komoly beszélgetésbe kezdett kihai barátaival a helyi Ha törzs nyelvén. Néhány perc múlva ismét visszatért, és közölte, hogy nem jól érzi magát, ezért aznap nem jön velem. Később rájöttem, hogy úgy képzelte el, én csupán a part mentén fogok fel-alá csónakázni, és onnan számolom meg, hány csimpánzt látok. A hegymászás gondolata nem hatott rá túlságosan vonzóan, és soha többé nem is került elő.
Éppen elindultunk, amikor két halász szaladt oda hozzánk, és megkért, hogy egy pillanatig kövessük őket. Egy fához vezettek, mely az egyik ideiglenesen épített kunyhó mögött állt; a fa kérge ezernyi helyen fel volt hasítva. Megtudtuk, hogy az előző este ezen a helyen egy magányos bölény üldözőbe vette az egyik halászt. A halásznak sikerült a fára menekülnie, a bölény azonban többször nekirontott a karcsú fatörzsnek. Hogy az emberek egyszerűen csak jelentették az esetet a vadőrnek, vagy fel akarták hívni figyelmemet országuk veszélyeire, nem tudom, de a felhasított fának az emléke hetekig kísértett, amikor a völgy erdőségeinek sűrű bozótjában kúsztam.
Ezután indultunk neki a Mitumba völgyének, és hamarosan olyan afrikai erdőben találtam magam, amilyenről mindig is álmodtam. A hatalmas szálfákat liánok fonták körül, és itt-ott ragyogó piros meg fehér virágok villantak át a sötét lombokon. Gyors folyású, sekély patak mellett haladtunk el, és gyakran gázoltunk át a túloldalra, ha ott könnyebb volt a járás. Olykor egy-egy jégmadár vagy más erdei madár röpült el mellettünk, és egyszer egy csapat kormos cerkófmajom szökellt tova a felettünk levő tisztáson, rezes farkukat megvillantva. Az erdő sátorként fölénk boruló mintegy harminc méter magas lombozata csaknem teljesen elzárta a napfényt, és a völgy talaját csupán gyér bozót fedte.
Körülbelül húszpercnyi gyaloglás után Adolf eltávolodott a pataktól, és a völgy lejtős oldalán vezetett bennünket felfelé. Azon nyomban nehezebb lett a járás; a fák kisebbek voltak, az aljnövényzet sűrű, és az indák szövevénye miatt szinte állandóan kúsznunk kellett. Egyszer csak Adolf megállt egy hatalmas fa alatt. Felnéztem és láttam, hogy a fa apró, narancsszínű és piros gyümölcsöktől roskadozik; a föld letört ágaktól és félig megrágott gyümölcsöktől tarkállott. Ez volt az a msululafa, amelyen előző nap a csimpánzok lakomáztak.
Nem akartam egyből felmászni a fára, és abban a reményben, hogy még nem zavartuk meg a csimpánzokat, gyorsan szóltam a vezetőimnek, hogy távolabbról, a völgy másik oldaláról fogom figyelni őket.
Tíz perccel később a msululafával nagyjából egy magasságban, és pontosan szemben vele, egy kis füves tisztáson helyezkedtünk el. Később rájöttem, hogy voltaképpen ez volt az egyetlen igazán alkalmas nyílt terület, ahonnan ezt a fát látni lehetett; Rashidi gyakorlott szemmel azonnal észrevette, míg én akkoriban erre soha nem jöttem volna rá. Távol a patak csobogásától, igen csendes és nyugalmas helynek tűnt. Néhány kabóca éles hangja hallatszott, madarak énekeltek, és időnként felhangzott egy-egy pávián ugatása vagy visítása.
Egyszerre elkapott az izgalom, mert lent a völgyben meghallottam egy csapat csimpánz kiáltozását. Hallottam persze csimpánzokat az állatkertben is, de itt az afrikai erdőben a hang kimondhatatlanul hatáskeltő volt. Elsőként az egyik csimpánz egy sorozat mély, zengő, heves huhogásba kezdett, mely a hallható belélegzéssel van összefüggésben. A huhogás egyre hangosabbá vált, míg végül a csimpánz már szinte visított. Rikoltozásához csatlakozott egy másik, azután egy harmadik. Dr. Nissen beszámolójában már olvastam arról, hogy fatörzseken szoktak dobolni a csimpánzok; most magam is meghallottam e furcsa hangot, mely a völgyben visszaverődve elvegyült a huhogás vad kórusával.
A csapat nagyon közel volt a msululafához, és én feszülten figyeltem, tekintetemet a szemközti erdőre függesztve. Mégis Rashidi volt az, aki az első mozdulatot észrevette, ahogy az egyik csimpánz felmászott a pálmafa törzsére, s onnan tovább, a hatalmas fa ágai közé. Utána egy másik, majd még egy, s újra még egy – mindannyian sorrendben követték. Tizenhatot számláltam meg összesen, voltak közöttük egészen fejlett, de kisebb példányok is. Egy csimpánzanyát is láttam, kölyke a hasába csimpaszkodott. Akármilyen izgatott voltam is, némi csalódás töltött el, mivel – jóllehet a csimpánzok két órát töltöttek a fán – nem sokat láttam belőlük, mindössze egy-két fekete mancsot, mely előtűnt a lombok közül, és gyümölcsfürtökkel megrakva visszahúzódott a fa sűrűjébe. Azután a csoport tagjai egymás után, csendben lemásztak a pálmafa létraszerű törzsén, és eltűntek az erdőben. A legmegdöbbentőbb számomra az volt, hogy bár tizenhat csimpánz tanyázott egyetlen fán, az érkezésüket jelző kiáltozáson kívül egyetlen hangot sem hallottam.
Néhány perccel azután, hogy az utolsó csimpánz is eltávozott, és én távcsövemmel továbbra is a völgyet vizsgáltam abban a reményben, hogy megpillantom, amint a csapat egy másik fára mászik fel, megrémülve hallottam Adolf bejelentését: vissza kell térnünk, mert eljött étkezésük ideje. Hiába ellenkeztem, amíg még nem voltam otthonosabb, nem mertem kötelezni őket arra, hogy velem maradjanak, és azt sem akartam megkockáztatni, hogy David Anstey megharagudjon, amiért kísérőim nélkülem térnek vissza. Ahogy libasorban visszamentünk az erdőn át, elhatároztam, hogy a jövőben gyökeresen változtatni kell a helyzeten.
A msululafa még tíz napig termett gyümölcsöt, Rashidi és Adolf pedig felváltva kísértek el, és magukkal hozták ebédjüket is. Három éjszakát is kint töltöttünk, Rashidi és Adolf szorosan összebújva a kis tábortűz melegében aludt, én meg egy kissé távolabb pokrócot borítottam magamra.
Az alatt a tíz nap alatt sok csimpánzt láttam. Néha nagy csapatok másztak fel és lakmároztak a msulula gyümölcséből, máskor csak két-három csimpánzból álló csoport érkezett. Kétszer láttam egy magányos hímet, amint több mint egy órán át egyedül evett. Csakhamar rájöttem, hogy a csapatok összetétele nem állandó, egyszer például tizennégy csimpánz érkezett együtt, de két különböző csoportban távozott. Felfedeztem azt is, hogy egyes csapatok csak felnőtt hímekből, mások csak nőstényekből és kicsinyeikből, megint mások vegyesen hímekből, nőstényekből és kicsinyeikből álltak.
Mindez azonban távolról sem elégített ki. Igen keveset láttam a csimpánzok társas viselkedéséből – a msululafa lombozata túlságosan sűrű volt –, két alkalommal pedig, amikor megpróbáltam közelebb húzódva megfigyelni őket, csúfos kudarcot vallottam. Először a fa irányába igyekvő csimpánzok észrevettek és elrohantak, második alkalommal pedig a csaknem a fejem felett egy órán át lakmározó négy állatból mindössze annyit láttam, hogy felmásztak és lemásztak a pálmafa törzsén.
Később jöttem csak rá, hogy tulajdonképpen milyen szerencsés is voltam abban a tíz napban, amíg a msululafa gyümölccsel volt teli; minden jel szerint többet tanultam e rövid idő alatt, mint a rákövetkező nyomasztó nyolc hét folyamán. Bármennyire is kerestünk, nem találtunk más nagy fát, amin érett volna a gyümölcs. A rezervátum mind a tizenkét völgyét bejártuk, de az aljnövényzet gyakran nagyon sűrű volt, és bár a patakok csobogása elnyomta az általunk keltett legnagyobb zajt is, ugyanakkor azokat a hangokat is túlharsogta, melyek figyelmeztethettek volna a csimpánzok jelenlétére. Azok az állatok, amelyeket végül megpillantottunk, általában olyan közel voltak, hogy érkezésünkre azonnal elnyargaltak. Most már el tudom képzelni, hányszor láthatták közeledésünket, és tűntek el hangtalanul, anélkül hogy mi a legkisebb tudomást szereztük volna közelségükről.
Valamivel nagyobb szerencsével jártunk, amikor a völgyek közti hegygerinceket másztuk meg, de a csimpánzok itt is vagy elmenekültek láttunkra, még akkor is, ha egy szakadék másik oldalán álltunk, tőlük csaknem 500 méternyi távolságra, vagy olyan messze voltak, hogy viselkedésükből semmit nem lehetett kivenni. Egy ideig abban kerestem az okot, hogy hárman vagyunk, és a csimpánzok ezért látszanak olyan rémülteknek, de ha két kísérőmet egy magas csúcson hagytam, ahonnan szemmel tudtak tartani, és egyedül próbáltam közelebb férkőzni valamely távoli csapathoz, a csimpánzok ugyanúgy elmenekültek.
Ebben a lehangoló időszakban, amikor a csimpánzok olyan távol maradtak, hogy beható megfigyelésre nem nyílt mód, vagy éppen csak néhány percig láttuk őket közelünkben, voltak még lesújtóbb napok is, amikor egyáltalán nem láttunk csimpánzt. Minél többször gondoltam a kitűzött feladatra, annál jobban elcsüggedtem. De azokban a hetekben ismerkedtem meg a göröngyös tereppel. Bőröm megedződött, hogy elviselje a völgyek durva füvét, vérem immúnissá vált a cecelégy mérge iránt, úgyhogy a csípés helye már nem dagadt fel hatalmasra minden egyes alkalommal. Egyre biztosabban jártam az alattomos lejtőket, amelyek egyaránt csúszósak voltak, akár kopáran, vízmosottan terültek el és elszenesedett növényzet vonta be, akár kiégett, letaposott pázsit borította is őket. Apránként felismertem sok természetes csapást abban az öt völgyben, amelyet elsősorban tanulmányoztam.
Napi vándorlásaink során a hegyek más lakóival is találkoztam: a hatalmas, ezüstösen csillogó sörényű ecsetfülű disznókkal, a csíkos manguszták csapataival, melyek rovarok után kutatva suhantak a levelek között; a mókusokkal meg a csíkos és pöttyös erdei cickányokkal. Lassanként már megkülönböztettem a sokféle majmot is, amely a Gombe-patak vidékén él. Leggyakrabban páviáncsapattal találkoztam, néha teljes nyugalommal viselték jelenlétünket, mint azok, amelyekkel az első délután találkoztam, mások viszont makacsul és hangosan ugattak, míg mi vagy ők el nem tűntek a helyszínről. Mindegyik völgyben tanyázott két-három kisebb csoport kormos, illetve fehér farkú cerkófmajom. A vörös kacskakezű majmok csapatai jóval nagyobbak voltak, néha vagy hatvanan vonultak völgyről völgyre. Olykor láttunk egy-egy magányos fehér farkú cerkófmajmot is, melynek fekete pofáját fehér szőrcsomó keretezi. Volt még néhány másfajta cerkófmajomcsapat is lenn a tó partjánál, ezek a lolue-szigeti majomles napjaira emlékeztettek.
Különösen szívesen figyeltem a vörös kacskakezű majmokat. Nagy testű állatok, emiatt néha csimpánznak néztem egy-egy hím állatot, mert bizonyos megvilágításban a hátukon levő sötétbarna szőr feketének látszik, meg azért is, mert peckesen ülnek az ágakon, egyik karjukkal a felettük levő ágba kapaszkodnak, és inkább az emberszabású, mint a közönséges majmokhoz hasonlítanak. Hosszú, vastag, lelógó farkuk azonban hamar elárulja hovatartozásukat. Ha közel mentem hozzájuk, és ők lebámultak rám az ágak közül, arcuk vénlány nagynénikre emlékeztetett, akik gyömbérvörös, ijesztő parókát viselnek.
Rashidi rengeteg dologra tanított meg bozóttanból, és hogy miképpen kell az áthatolhatatlannak tűnő erdőségen átjutni. Kezdeti csalódásom ellenére, amiért nem hagytak egyedül, hálás voltam segítségéért. De nemsokára el kellett mennie, mert egy időre visszatért falujába, és miután kiderült, hogy Adolf, a vadőr nem alkalmas arra, hogy hosszú és fáradságos órákat töltsön a hegyekben élelem nélkül, egész sor más afrikai kísérőtársra tettem szert a rákövetkező hónapokban.
Megérkezett Soko Nyanzából, akinek neve a helyi afrikaiak számára óriási mulatságot jelentett, mert az ő nyelvükön ez csimpánzt jelent. Következőnek a hihetetlenül magas és nyúlánk Wilbert kísért, aki még akkor is olyan volt, mintha skatulyából húzták volna ki, amikor egy disznócsapáson hason csúszott, és végül Short, aki, nevének megfelelően, igen alacsony volt. Mindhárman edzett férfiak voltak, akik életüket a bozótban élték le állatok között. Nagyon élveztem társaságukat, és sokat tanultam tőlük együttlétünk idején.

Harmadik fejezet

ELSŐ MEGFIGYELÉSEK

Körülbelül három hónappal érkezésünk után Vanne-nel egyszerre betegedtünk meg. Kétségtelenül valamilyen maláriaféle volt az ok, de mivel korábban éppen a kigomai orvos közölte velünk, hogy a területen nincs maláriás megbetegedés, ilyen gyógyszert nem hoztunk magunkkal. El sem tudom képzelni, hogyan eshetett áldozatul ilyen tévedésnek, de abban az időben még túlságosan hiszékenyek voltunk ahhoz, hogy kétségbe vonjuk állítását. Majdnem két héten át feküdtünk egymás mellett, alacsony tábori ágyunkon levegőtlen, forró sátrunkban, izzasztókúrával próbálva csökkenteni lázunkat. Időnként minden erőnket összeszedtük, hogy megmérjük a lázunkat, mással úgysem tudtuk elütni az időt, mert egyikünknek sem volt kedve olvasni. Vanne-nek öt napon át állandóan negyvenfokos láza volt, ami csak az éjszaka hűvösségében csökkent valamicskét. Utána mondták meg nekünk, nagy szerencséje volt, hogy egyáltalán túlélte. Mindezek tetejébe, betegségünk idején az egész tábort ellepte valami szörnyű, a romlott káposztalére emlékeztető szag. Valamelyik fa virágától eredt, a neve nem jut eszembe, de mindig úgy emlékezem rá, hogy a „lázvirágfa”.
Dominic, a szakácsunk csodálatosan viselkedett ebben az időszakban. Könyörgött, menjünk el Kigomába az orvoshoz, és amikor azzal érveltünk, hogy jelenlegi állapotunkban nem tudnánk elviselni a háromórás utazást kis csónakunkban, állandó sürgés-forgásával próbálta pótolni az orvosi kezelést. Egy éjszaka Vanne önkívületi állapotban kitámolygott a sátorból, és eszméletlenül esett össze az egyik pálmafa mellett. Észre sem vettem, hogy kiment a sátorból. Dominic lelt rá hajnali három körül és visszasegítette az ágyba. Dominic később elmondta, hogy éjszakánként többször is megnézte, hogy memsahib^[4]-jai jól vannak-e.
Amint a lázam lement, türelmetlenül folytatni akartam a munkát. Már majdnem három hónap telt el, és úgy éreztem, hogy semmit sem tanultam és kétségbe estem arra gondolva, hogy két hónapon belül elfogy a pénzem. Nem tudtam elviselni a gondolatot, hogy afrikai társaim ilyen gyenge bőrben lássanak, így a hivatalos rosszallást is megkockáztatva, egy reggel egyedül nekiindultam, hogy megmásszam a közvetlenül a táborunk fölött emelkedő hegyet, amelyre már az első délután is felkapaszkodtam. A szokásos időben indultam, a hajnal első derengésében, amikor még hűvös volt. Körülbelül tíz perc múlva a szívem vadul zakatolni kezdett, éreztem, hogy a vér a fejembe tódul, és levegő után kapkodva megálltam. Végül azonban, úgy háromszáz méterre a tó szintje felett egy szabadon álló hegycsúcshoz értem, és mivel a hely nagyszerű kilátást nyújtott otthonom völgyére, elhatároztam, hogy üldögélek egy darabig, és látcsővel keresem a csimpánzok nyomait.
Körülbelül tizenöt perce ülhettem ott, amikor a kopár felégett lejtőn, pontosan egy szűk szakadék túlsó oldalán, alig észrevehető mozgásra lettem figyelmes. Megfordultam, és három csimpánzt láttam rám bámulni. Vártam, hogy elmenekülnek, mert nem voltak tőlem hetven méternél messzebbre, de egy pillanat múlva teljes nyugalommal továbbhaladtak, majd valamilyen sűrű növényzetben eltűntek a szemem elől. Igazam volt-e valóban, amikor úgy képzeltem, a magányos embertől kevésbé félnek? Mert amikor magam mögött hagytam afrikai kísérőimet, és egyedül próbáltam egy csapathoz közelebb férkőzni, a csimpánzok nyilvánvalóan tisztában voltak vele, miről is van szó.
A hegycsúcson maradtam. A délelőtt folyamán egy csapat csimpánz nagy rikoltozás, ugatás és huhogás közepette lenyargalt a szemközti lejtőn és lakmározni kezdett a fügefákon, amelyek sűrűn egymás mellett nőttek az alattam elterülő völgyben csörgedező patak partján. Alig húsz perce tanyázhattak ott, amikor egy másik csimpánzcsapat jött keresztül a kopár lejtőn, ugyanazon a helyen, ahol előzőleg hármat láttam. Ez a csapat is észrevett engem, hiszen a sziklás csúcson nagyon szembetűnő voltam. De annak ellenére, hogy mindannyian megálltak és rám bámultak, majd kissé felgyorsult léptekkel haladtak tovább, nem menekültek pánikszerűen. Vad áglengetés és kiáltozás közben a csoport csatlakozott a fügefákon lakmározó csimpánzokhoz. Egy idő múltán letelepedtek és békésen falatoztak együtt mindannyian, majd mikor végül lemásztak a fákról, egy nagy csapatban távoztak. Mivel az út egy szakaszán felfelé baktattak a völgyben, láthattam, hogy rendezett, hosszú sorban követik egymást. Két apró csecsemő zsoké módjára lovagolt az anyja hátán.
Még azt is láttam, hogy megállnak inni, mindegyik körülbelül egy-egy percre, azután átugráltak a patakon.
Hasonlíthatatlanul a legboldogabb napom volt ez, amióta a Gombe-völgybe érkeztem. És amikor azon az estén visszatértem a táborba, kimerültségem mellett is határtalan jókedv fogott el. Vanne, aki sokkal betegebb volt, mint én, és még az ágyat nyomta, nagyon felvidult lelkesedésem láttán.
Az a nap ténylegesen fordulópontot jelentett munkámban. A patak alsó folyása mentén mindenütt fügefák nőnek. Abban az évben völgyünkben bőséges volt a termés, és nyolc hétig volt gyümölcs a fákon. Minden nap felmentem a hegycsúcsra, és minden nap ott csemegéztek a csimpánzok lenn, a fügefákon. Nagyobb vagy kisebb csapatokban, egyenként vagy párban érkeztek. Rendszerint elvonultak mellettem, vagy a pontosan felettem levő eredeti útvonalukon, a nyílt lejtőn, vagy pedig alattam, a füves hegyhátat átszelő egyik vagy másik csapáson. És mivel sohasem változtattam külsőmön, állandóan fakó színű öltözéket viseltem, és soha nem próbáltam utánuk menni vagy bármilyen módon zaklatni őket, a félénk csimpánzok végre-valahára már nem is találtak olyan ijesztőnek. Legtöbbnyire persze egyedül voltam; nem volt szükség arra, hogy afrikai kísérőim fel-le kísérgessenek, hiszen tudták, hol tanyázom. Amikor Short-nak is el kellett mennie, elhatároztam, hogy nem alkalmazok más afrikait, és jóllehet Adolf, majd később Saulo David, az új vadőr, gyakran jöttek fel esténként, hogy meggyőződjenek, nincs-e semmi bajom, az idő legnagyobb részében teljesen egyedül voltam.
A hegycsúcsom hamarosan A Csúcs lett. Azt hiszem, ez a legjobb hely a csimpánzok szemmel tartására a Gombe-patak rezervátumának egész területén. Persze magasabbról minden irányban nagyszerű kilátás nyílik, de a csimpánzok ritkán mennek a meredély felső része közelébe, mert élelmük nagy részét a hegyek mélyebb lejtőin találják meg. A Csúcsról dél felé tekintve lepillanthattam völgyünkre, és ha néhány métert tettem északra, leláttam a Kasakela-völgy alsó szakaszának medencéjébe, a majdnem kör alakú sűrű erdőségbe. Hamarosan rájöttem, hogy egy jóformán szintkülönbség nélküli nem túl sűrű erdőn könnyen át lehet kelni a Kasakela-völgy felső szakaszán, és ezen a helyen néhány alkalommal találkoztam egy körülbelül tizenhat bivalyból álló kis csordával. A Bivalyerdőtől északra, egy másik szabadon álló hegygerinc jó rálátást biztosított a szűk, meredek oldalú Mlinda-völgy magasabban fekvő részeire.
Felvittem a Csúcsra egy kis bádog útiládát, melyben egy teáskannát, kávét, főtt borsókonzervet, egy pulóvert és egy takarót tartottam. Egy aprócska csermely csobogott keresztül a Bivalyerdőn. A száraz évszakban alig volt benne víz, de kavicsos medrében sekély mélyedést vájtam, és ebben mindig összegyűlt a ragyogó tiszta forrásvízből annyi, amennyire nekem magamnak szükségem volt. Így aztán, amikor a csimpánzok a Csúcs közelében éjszakáztak, én is gyakran ottmaradtam, így reggel nem kellett újra felvonszolnom magam a hegyre. Az a vadőr, aki este éppen felmászott hozzám, üzenetet vitt Vanne-nek, úgyhogy ő mindig tudta, mikor szándékozom az éjszakát a szabadban tölteni.
Körülbelül egy hónapon át a napok legnagyobb részét vagy a Csúcson vagy a Mlinda-völgy megfigyelésével töltöttem, ahol a csimpánzok fügelakomájuk előtt vagy után rengeteg apró, bíborszínű gyümölcsöt ettek, mely többi táplálékukhoz hasonlóan olyan keserű és fanyar, mint a kökény vagy a vadalma. Fokozatosan kezdtek kialakulni kezdetleges elképzeléseim a csimpánzok életéről.
Megerősödött az a benyomásom, melyet a msululafánál szereztem az egyedeknek közösségen belüli átmeneti és állandóan változó kapcsolatairól. Leggyakrabban négy-nyolc csimpánzból álló kis csoportokat láttam együtt. Néha egy-két csimpánz kivált a csapatból és egyedül kóborolt el, vagy más csoportokhoz csatlakozott. Más alkalommal megfigyeltem, hogy két-három kisebb csoport nagyobb csapattá olvad össze.
Ahogy a csapatok átkeltek a füves hegygerincen, mely a Kasakela-völgyet a mi völgyünkben levő fügefáktól elválasztja, gyakran előfordult, hogy a társaság hím csimpánzai futni kezdtek, hol felegyenesedve, hol letört faágat vonszolva, néha dobbantva-toporzékolva a kemény földön. Ezeket a rohamszerű erőmutatványokat mindig hangos huhogás kísérte, és utána a csimpánz gyakran ugrált fel olyan fára, melyről jól lehetett látni a völgyet, ahová távozni szándékozott, majd csendben üldögélve lefelé fülelt, nyilvánvalóan alulról jövő válaszra várva. Ha a fügefákon már más csimpánzok lakmároztak, általában visszarikoltottak, mintha csak válaszolnának. Ekkor az újonnan érkezettek lesiettek a meredek lejtőn, és további kiáltozás és visítozás közepette a két csapat összetalálkozott a fügefákon. Ha azonban hím csimpánz nem volt jelen, s csupán nőstényekből és fiatal példányokból álló csapat csatlakozott a táplálkozó csimpánzokhoz, általában nyoma sem volt az izgalomnak; a jövevények egyszerűen felmásztak a fára, üdvözölték az ott levőket, és tömni kezdték magukat fügével.
Noha társas viselkedésük számos részletét a lombkorona elrejtette előlem, néha mégis sikerült elbűvölő jeleneteket elkapnom. Láttam, amint egy újonnan érkezett nőstény odafutott egy nagy hímhez, és feléje nyújtotta kezét. A hím szinte királyi pózban, feléje nyúlt, megfogta a nőstény kezét, magához húzta és megcsókolta. Láttam két hímet, amint üdvözlésképpen átölelték egymást. Láttam fiatal állatokat vad játékba merülve a fák tetején, kergetőztek és egymás nyomában ugráltak le az ágakról egy alacsonyabb, ruganyos gallyra. Megfigyeltem, amint csimpánzbébik perceken át vidáman himbálództak, egyik kezükkel a lábujjaikat ütögették, miközben jobbra-balra forogtak. Egyszer két apró csecsemő egy gally egy-egy végét fogva kötélhúzó versenyt rendezett. Gyakran láttam, hogy a déli hőségben vagy egy hosszú lakoma után miként kurkássza egymást két felnőtt, figyelmesen átvizsgálva társa szőrzetét.
Az évnek ebben a szakaszában a csimpánzok általában későn feküdtek le, s a fészküket akkor készítették, amikor már túl sötét volt ahhoz, hogy távcsövemen keresztül pontosan megfigyelhettem volna viselkedésüket, néha viszont korábban raktak fészket, úgyhogy a Csúcsról szemtanúja lehettem az esti programnak. Így megtudtam, hogy az anyjukkal együtt éjszakázó csecsemők kivételével mindegyik állat saját fészket készít magának esténként. Ez általában három percig tartott: a csimpánz biztos alapot keresett, egy függőleges ágvillát, villás elágazást vagy két vízszintes ágat egymás mellett. Azután az alapozásnak megfelelő kisebb ágak után nyúlt, és a kívánt méretre hajlítgatta, miközben lábával tartotta a kellő helyen. Végül begyömöszölte a fészek pereméhez nőtt apróbb, leveles ágakat, és lefeküdt. Gyakran előfordult, hogy néhány perc múlva ismét felült, maréknyi leveles ágacskát tépett, feje vagy más testrésze alá dugta, és ismét nyugovóra tért. Egyszer egy fiatal nőstény addig hajtogatta az ágakat, míg hatalmas zöld halom nem keletkezett, amelyre aztán rákuporodott.
A csimpánzok távozása után felmásztam néhány fészekbe, de legtöbbjük olyan magas fán épült, amelyre szinte lehetetlen volt feljutnom. Úgy találtam, hogy a fákon sokszor egész bonyolult ágszövevényeket hoztak létre. A fészkeket sohasem piszkította ürülék – és később, amikor már közelebb kerültem a csimpánzokhoz, láttam, hogy milyen óvatosan defekálnak és vizelnek fészkükön kívülre, még az éjszaka sötétjében is.
Ebben a hónapban ismertem meg alaposan a vidéket, mivel gyakran indultam felfedező útra a Csúcsról, néha azért, hogy megvizsgáljam a fészkeket, de még gyakrabban, hogy mintát gyűjtsek a csimpánzok táplálékául szolgáló növényekről, melyek azonosítását Bernard Verdcourt volt szíves elvállalni. Hamarosan úgy kiismertem az utat a meredek szakadékok körül és a három völgy – a mi saját völgyünk, a Pocket- és a Mlinda-völgy – meredek lejtőin, ahogy a taxisofőrök ismerik London fő-és mellékutcáit. Erre az időszakra nagyon élénken emlékszem, nemcsak azért, mert akkor már sikerült valamit elérnem végre, hanem a teljes egyedüllét páratlan öröme miatt is. Ezt nem kell sokat magyaráznom azoknak, akik szeretnek egyedül lenni a természettel, azok számára meg, akiknek ez semmit sem jelent, szavaim nem mondanak sokat a szépség és örökkévalóság misztikus közelségéről, mely egy-egy felejthetetlen pillanatot kísér. A szépség mindig jelen volt, de felismerése váratlanul tört rám, amikor a hajnal érkezését megelőző sápadt fény felderengett, amikor egy hatalmas erdei fa suhogó levelei közé felpillantva láttam, miként ejtik időnként rabul a zöld, barna és fekete árnyékok a kék égbolt egy-egy ragyogó foltját, vagy amikor a leszálló estében, egyik kezemet a még meleg fatörzsön pihentetve néztem a mindig nyugtalanul susogó tavon visszatükröződő korai holdfényt.
Egy nap, amikor a Bivalyerdőn áthaladó csermely mellett üldögéltem a hűsben pihenve, mielőtt nekiindultam volna a Mlinda-völgy nehéz terepének, egy nőstény erdei antilopot pillantottam meg, amint a kiszáradt meder mentén lassan lépkedett. Meg-megállt, letépett valamilyen növényt és elropogtatta. Mozdulatlanul ültem, így nem vett észre egészen addig, amíg alig tíz méterre nem ért. Hirtelen megmerevedett, és egyik mellső lábát felemelve rám bámult. Mozdulatlanságom miatt el sem tudta képzelni, mi lehetek, bár körvonalaim különösnek tűnhettek számára. Bársonyos orra kitágult, ahogy beleszagolt a levegőbe, de a szél felém fújt, s így a szagom nem árult el. Hihetetlen lassúsággal közelített felém, előrenyújtott nyakkal lépdelve, azonnali menekülésre készen. Ma sem akarom elhinni, hogy orrával megbökte a térdemet, bár ha behunyom a szememet, emlékezetembe tudom idézni meleg leheletét és bőrének selymes érintését. De hirtelen pislogtam egyet, mire az antilop hangos vészkiáltások közben villámgyorsan elrohant, s a növényzet teljesen elrejtette szemem elől.
Egészen másképp éreztem magamat, amikor egyszer a Csúcson ülve megláttam, hogy egy leopárd égnek álló farokkal közelít felém. Valamivel alacsonyabban fekvő utat választott, és így nyilvánvalóan sejtelme sem volt ottlétemről. Ideérkezésem óta mélységes és megmagyarázhatatlan félelmet éreztem a leopárdokkal szemben.
Gombei tartózkodásom alatt már eddig is többször előfordult, hogy majdnem visszafordultam, amikor a sűrű növényzetben kúszva megéreztem a macskafélék bűzös szagát. Kényszerítve magamat utam folytatására, azt hajtogattam, hogy ostobaság félni, hiszen csak sebesült leopárdok támadnak vad kegyetlenséggel emberre.
A leopárd most eltűnt a szemem elől, mivel azon a dombon haladt felfelé, amelynek tetején ültem. Sietve nekiindultam, hogy felmásszak egy fára, de félúton eszembe jutott, hogy a leopárdok is tudnak fára mászni. Így csak egy bátortalan rikoltást hallattam. Eszem ugyanis azt diktálta, hogy a leopárd legalább ennyire megrémülne tőlem, ha tudná, hogy itt vagyok. Így is történt: hirtelen felriasztott lábak dobogása hangzott, majd csend lett. Visszatértem a Csúcsra, de elviselhetetlennek tűnt az érzés, hogy láthatatlan szemek figyelnek. Elhatároztam, hogy egy darabig a Mlinda-völgyben fogom figyelni a csimpánzokat. Amikor néhány óra múltán visszatértem a Csúcsra, ülőhelyemen, a sziklán egy formás kis halom leopárdürülék díszelgett. Bizonyára megleste távozásomat, és azután nagy gonddal megvizsgálta a helyet, ahol ez a félelmetes teremtés tartózkodott, és „iszonyatos” szagomat a sajátjával próbálta közömbösíteni!
Ahogy múltak a hetek, a csimpánzok egyre bátrabban viselkedtek. Gyakran előfordult, hogy táplálékgyűjtő utam alkalmával váratlanul csimpánzokba ütköztem, és bizonyos idő múlva rájöttem, hogy némelyikük hajlandó elviselni jelenlétemet, ha elég sűrű erdő veszi őket körül és ha én csendben maradok, s legfeljebb ötven-hetven méternyire közelítem meg őket. Így tehát a Csúcsról végzett megfigyeléseim második hónapjában, néha közelebb húzódtam egy-egy falatozó csoporthoz, és így pontosabban meg tudtam figyelni őket.
Ez idő tájt már számos egyedet kezdtem külön-külön is felismerni. Amint biztos voltam abban, hogy egy-egy csimpánzra a legközelebbi találkozáskor is rá fogok ismerni, nevet adtam neki. Egyes tudósok úgy vélik, az állatokat számok segítségével kell besorolni, és hogy emberszerű dolog nevet adni nekik, de engem mindig az egyedek különbözősége érdekelt, és a név nemcsak jellegzetesebb ismérve valaminek, mint a szám, hanem sokkal egyszerűbb is rá emlékezni. A legtöbb név úgy született, hogy valamilyen okból illett az állathoz, néhány csimpánzt pedig azoknak az ismerőseimnek a nevére kereszteltem, akiknek arckifejezését vagy sajátos viselkedését idézték fel bennem.
A legegyszerűbben felismerhető egyéniségnek az öreg Mr. McGregor tűnt. Feje búbja, nyaka és válla majdnem teljesen csupasz volt, de fejét a barátok tonzúrájára emlékeztetően egy kis megmaradt szőrgallér koronázta. Öreg hím volt, úgy harminc-negyven év között lehetett (a rabságban tartott csimpánzok között feljegyzett leghosszabb élettartam negyvenhét év). Ismeretségünk első hónapjaiban Mr. McGregor kissé harciasan viselkedett. Ha véletlenül a közelében bukkantam fel, úgy fenyegetett meg, hogy fejét többször is megrándította, ágakat rázott felém, majd lemászott a fáról, és eltűnt a szemem elől. Valamilyen okból Beatrix Potter könyvének, a The Tale of Peter Rabbitnak vén kertészére emlékeztetett.
Az öreg Flo eltorzult, duzzadt orrával, tépett fülével ugyanilyen könnyen felismerhető volt. Abban az időben legfiatalabb kölyke a kétéves Fifi volt, aki még mindig mindenhová anyja hátán utazott; Figan, Flo serdülő korú fia, szintén állandóan anyjával és kishúgával kóborolt. Akkoriban körülbelül hétéves lehetett, tehát mondjuk egy esztendő választotta el a tulajdonképpeni serdülőkortól. Flo gyakran egy másik idős anyaállattal, Ollyval vándorolt. Olly hosszúkás arca szintén jellegzetességével tűnt ki: tarkóján meredező szőrbojt. Olwen nevű nagynénémre emlékeztetett, noha egyébként semmi közös vonás nem volt bennük. Ollyt szintén két kölyök kísérte, Fifinél valamivel fiatalabb lánya és Figannál körülbelül egy évvel idősebb kamasz fia.
A William-nek keresztelt csimpánz megítélésem szerint Olly vértestvére lehetett. Soha nem sikerült szoros baráti kapcsolatot felfedeznem közöttük, de arcuk megdöbbentően hasonlított egymáshoz. Mindkettőjüknek hosszú felső ajka volt, mely ha hirtelen fejmozdulatot tettek, mindig erősen remegett. William további ismertetőjegye a számtalan vékony, mélyen bevágott sebhely volt, mely felső ajkától az orráig húzódott.
Két másik csimpánzt is jól ismertem látásból akkoriban: Szürkeszakállú Dávidot és Góliátot, akik mint a bibliai Dávid és Góliát szorosan egymáshoz kapcsolódtak gondolataimban, mivel igen gyakran voltak együtt láthatók. Góliátot még akkor, ereje teljében sem lehetett éppen óriásnak nevezni, de atlétára, emlékeztető nagyszerű fizikuma és ruganyos mozgása volt. Talán negyvenöt kiló is lehetett. Szürkeszakállú Dávid kezdettől fogva kevésbé félt tőlem, mint bármelyik más csimpánz. Mindig örültem, ha kedves ábrázatát és jellegzetes ezüstös szakállát megpillantottam a csimpánzcsapatban, mert ha ő megnyugtatta a többieket, sokkal nagyobb esélyem volt a közelebbi megfigyelésre.

Próbaidőm vége felé két igazán izgalmas felfedezést tettem, olyat, amely bőségesen kárpótolt az előző hónapok kudarcaiért. És mindkettőért Szürkeszakállú Dávidnak tartozom köszönettel.
Egyik nap a Csúcsra érkezvén, a közvetlenül alattam álló vastag fa felső ágain kis csapat csimpánzt találtam. Amint figyeltem őket, észrevettem, hogy egyikük valami rózsaszínűnek látszó tárgyat fog, melyből fogaival időnként darabokat szaggat ki. Volt közöttük egy nőstény meg egy kölyök, és mindketten a hím felé nyújtogatták kezüket, sőt az ajkát is érintették. Ekkor a nőstény felkapott egy darabot a rózsaszín valamiből, és e pillanatban jöttem rá, hogy a csimpánzok húst esznek.
A hím minden falat hús után néhány levelet letépett az ajkával, és a hússal együtt rágta el. Miután néhány percig harapdálta a faleveles kotyvalékot, a maradékot gyakran a várakozó nőstény tenyerébe köpte. Egyszerre csak leejtett egy kis darab húst, és a kölyök, mint a villám, utánaugrott a földre. Amikor azonban utánanyúlt, a bozótból egy nagy ecsetfülű disznó rontott feléje. A kölyök visítva ugrott vissza a fára. A disznó a tisztáson maradt, s nagyokat horkantva, fel-alá rohangált. Ekkor három csíkos malac körvonalait fedeztem fel. A csimpánzok nyilvánvalóan malacot lakmároztak. A nagyság is arra utalt, s később, amikor rájöttem, hogy a hím Szürkeszakállú Dávid volt, közelebb húzódtam, és láttam, hogy valóban malachúst esznek.
Három órán át néztem a csimpánzok lakmározását. Dávid időnként hagyta, hogy a nőstény is harapjon a tetemből, sőt egyszer ő maga tépett le egy kis darab húst, és a nőstény kinyújtott kezébe tette. Amikor végül lemászott a fáról, még mindig maradt hús a tetemen, amit ő magával vitt, a többi csimpánz pedig ment utána.
Természetesen nem tudhattam, hogy Szürkeszakállú Dávid ejtette-e el a disznót, de így is izgalmas dolog volt felfedezni, hogy a csimpánzok húst is esznek. Mindeddig a tudósok azon a véleményen voltak, hogy noha ezek az emberszabású majmok időnként kiegészítik étrendjüket néhány rovarral, kisebb rágcsálókkal és hasonlókkal, alapvetően azonban növény- és gyümölcsevők. Senki nem gyanította, hogy nagyobb emlősökre is vadásznak.
E megfigyelés után alig két héttel még érdekesebb dolognak lehettem szemtanúja. Akkor már október volt, és kezdetét vette a rövid esők időszaka. A megfeketedett lejtőket frissen kihajtott selymes fű, és néhol változatos virágszőnyeg borította. A csimpánzok tavaszának neveztem el ezt az időszakot. Csüggesztő délelőtt volt, három völgyön csúszkáltam-botorkáltam végig, de sehol sem leltem csimpánzra. Kimerülten vonszoltam magam a Mlinda-völgy meredek lejtőjén a Csúcs felé, a fáradtság mellett csuromvizes is voltam a bozótban való kúszástól. Hirtelen megálltam, mert a magas fűben körülbelül ötven méter távolságra könnyű mozgást észleltem. Gyorsan beállítottam távcsövemet és egy magányos csimpánzt pillantottam meg, majd ahogy felém fordult, Szürkeszakállú Dávidra ismertem.
Óvatosan jártam körül, hogy lássam, mit csinál. Egy termeszboly vörös dombocskája mellett guggolt, és ahogy figyeltem, láttam, amint egy hosszú fűszálat dug be a bolynyílásába. Egy pillanat múlva visszahúzta, és szájával leszedett a végéről valamit. Túlságosan messze voltam ahhoz, hogy lássam, mit eszik, de annyi nyilvánvaló volt, hogy a fűszálat munkaeszközként használja.
Hallottam, hogy Nyugat-Afrikában alkalmi megfigyelők két esetben is tapasztalták, hogy csimpánzok bizonyos tárgyakat szerszámként használnak: egyik alkalommal a csimpánz pálmadió héját törte fel kalapácsként használt kődarabbal, máskor egy csapat csimpánzt figyeltek meg, amint egy föld alatti méhkasba dugtak botokat, és arról nyalogatták le a mézet. De én álmodni sem mertem, hogy szemtanúja lehetek ilyen izgalmas dolognak.
Dávid egy óra hosszáig lakmározott a termeszdombnál, majd lassan elballagott. Amikor meggyőződtem távozásáról, odamentem, hogy megvizsgáljam a bolyt. Szétszórtan néhány eltaposott rovart találtam és egy raj dolgozót, amint serényen tapasztották be a boly járatait, melyekbe Dávid nyilván belebökdöste a maga fűszálait. Felvettem az egyik eldobott fűszálat, és óvatosan magam is bedugtam a lyukba. Éreztem a termeszek húzását, ahogy megragadták a füvet, és amikor visszahúztam, egy sereg dolgozó és néhány nagy vörös fejű katona lógott rajta a rágójánál fogva. Úgy maradtak ott, derékszögben kapaszkodva a fűszálhoz, míg lábuk a levegőben himbálódzott.
Távozás előtt letapostam a magasra nyúlt száraz füvet, és egy kis leshelyet tákoltam össze: néhány pálmalevelet egy fa mélyre nyúló ágához támasztottam, és a tetején összekötöttem. Úgy terveztem, hogy a rá következő napon majd ott várakozom. De egy hét is eltelt, amíg újra alkalmam volt megfigyelni, hogyan „halászik” termeszhangyára a csimpánz.
A csimpánzok kétszer is eljöttek, de mindkét alkalommal észrevettek, és azonnal távoztak.
Egy ízben szemtanúja voltam, amint a termékenyítő és szaporodó termeszek – királyok és királynők, ahogyan nevezik őket – nászrepülésre rajzottak ki. Viharosan csapkodó, hatalmas fehér szárnyuk egyre magasabbra repítette őket. Később tudtam meg, hogy az évnek ebben a szakaszában, a futó esők idején, a dolgozók a boly járatait a felszínig meghosszabbítják, hogy szabad utat biztosítsanak a rajzáshoz. Októberben és januárban számos termeszraj tűnik fel. A csimpánzok elsősorban ezekben az időszakokban táplálkoznak termeszekkel.
Őrködésem nyolcadik napján Góliát kíséretében ismét eljött Szürkeszakállú Dávid és a pár két óráig „halászott”. Most sokkal jobban megfigyelhettem őket: hüvelyk vagy mutatóujjukkal felkaparták a betapasztott járatok nyílásait. Láttam, hogy ha szerszámuk vége elhajlott, leharapták, vagy a másik végét használták, vagy végleg elhajították, és újat kerestek. Góliát egyszer legalább tizenöt méternyire a bolytól tépett le egy erősnek látszó indát. Gyakran három-négy szárat is leszakítottak, s a tartalékot maguk mellé tették a földre.
De legizgalmasabb tevékenységük az volt, amikor apró leveles ágacskákat törtek, és használat előtt letépkedték róluk a leveleket. Ez volt az első megörökített példája annak, hogy egy vadállat nem pusztán használja a tárgyat, mint eszközt, hanem valójában át is alakítja, és ekként „mutatja be” az eszközkészítés kezdetleges formáját.
Hosszú ideig az embert tartották az egyetlen szerszámkészítő állatnak, sőt az ember meghatározásának egyik általánosan elfogadott tétele voltaképpen az volt, hogy olyan élőlény, amely „eszközöket készít szabályos és meghatározott minta szerint”. A csimpánz természetesen nem meghatározott minta szerint készíti eszközeit; ennek ellenére a kezdetleges szerszámkészítő képességére vonatkozó első megfigyelések számos tudóst győztek meg arról, hogy újra és bonyolultabb módon kell meghatározni az ember fogalmát. Ha pedig ezt nem tesszük, akkor – Louis Leakey megállapítása szerint – a meglevő definíció alapján a csimpánzt is embernek kellene tekintenünk.
Louist táviratban értesítettem új és izgalmas megfigyeléseimről, a húsevésről és az eszközkészítésről, s mondanom sem kell, hogy ő is fellelkesült. Azt hiszem, a hírek hozzásegítették, hogy újabb anyagi támogatást szerezzen munkámhoz, mert nem sokkal ezután írta meg, hogy az egyesült államokbeli National Geographic Society hozzájárult, hogy kutatásom költségeit még egy évig fedezi.

Negyedik fejezet

TÁBORI ÉLET

„Memsahib! Memsahib!” A hang lassan áthatolt álmom mélységén. Felültem. „Kérem jöjjön! Hívják!” – szólt egy testetlen hang, a kis viharlámpa fénye mögül. Adolf volt. Amikor megkérdeztem, mi a baj, tétovázott, de annyit azért sikerült kiszednem belőle, hogy egy beteg csecsemőről van szó.
Addigra Vanne is felébredt, úgyhogy mindketten valami ruhafélét kaptunk magunkra, és követtük Adolfot a sötétben. A patak túlsó partjára vezetett bennünket, a tópart közelében fekvő kis faluba. Itt élt a két vadőr a tiszteletbeli törzsfővel, az öreg Iddi Matatával és népes családjával, meg vagy egy tucat halász a száraz évszakra ideiglenesen épült kunyhóikban. Megérkeztünk az öreg Iddi vályogtéglából épült nagy, szalmatetős kunyhójához. Noha éjfél elmúlt, mindenki ébren volt, és nevetve beszélgettek a dohányfüstös, nagy szobában. Ahogy beléptünk, két gyerek nyargalászott az árnyékban és Iddi főfelesége, aki ikreit szoptatta, üdvözlésként ránk mosolygott. Adolf egy kisebb, sötét szobába nyíló ajtóhoz vezetett, azután félreállva előreengedett bennünket. Ekkor jöttünk rá, hogy miért hívattak. A döngölt padlón egy fiatal nő feküdt, mellette a földön újszülöttje, akit a köldökzsinór még anyjához kötött. Nyilvánvalóan a placenta valahogyan megakadt.
Az ideges apa is a helyiségben tartózkodott, és egy fiatal lány is, de úgy tűnt, hogy senki más nem tulajdonít különösebb jelentőséget az ügynek. Nehéz helyzetben voltunk; segíteni akartunk, de nem rendelkeztünk szülészeti ismeretekkel, és ha bármi történik az anyával, kétségtelenül bennünket vonnak felelősségre.
Hamarosan megtudtuk, hogy a csecsemő öt órával azelőtt született és első gyermek volt. Úgy látszott, hogy az anya csak kisebb fájdalmat érez, viszont nagyon fázik. Azt javasoltuk, hogy a köldökzsinórt el kell vágni és a csecsemőt bepólyálni, de ezt rémült tiltakozással fogadták; az ilyen eljárás nyilvánvalóan sértette volna az évezredes hagyományokat.
Takaróért és pálinkáért mentem, felkeltettem Dominicot, hogy főzzön forró teát, és mindez némi életet és erőt öntött a szegény szülő anyába. Vanne is, én is biztosak voltunk abban, hogy a jelen levő afrikai nők közül egyik-másik sokkal többet tud a gyermekszülésről, mint mi, ezért az ott őgyelgő Adolf tolmácsolása segítségével Iddi főfeleségéhez fordultunk segítségért. Sikerült rávenni, hogy amint az ikrek befejezik a szopást, bejöjjön a szülő anyához. Kis idő múltán egy erősebb fényű lámpával és meleg pálmaolajjal jött be, és az olajjal masszírozni kezdte a fiatal nő hasát meg combjai belső oldalát, miközben óvatosan húzta kifelé a köldökzsinórt. Tíz perc múlva a méhlepény sikeresen levált. S ekkor végül az öreg Iddi is bejött, egy ollóval büszkén és ünnepélyesen elvágta unokája köldökzsinórját, és ő maga kötötte le a végét.
Megkértük Dominicot, hogy készítsen az anya részére levest, gratuláltunk a megkönnyebbüléstől sugárzó apának, és nyugovóra tértünk. Valójában igen keveset tettünk, de mégis úgy éreztük, hogy hasznukra voltunk.
E kirándulás a bábaság területére csak egyik példája volt Vanne orvosi tevékenységének. Az akkori idők szokásának megfelelően alaposan felszereltük magunkat egyszerű gyógyszerekkel – aszpirinnal, kenőcsökkel, ragtapasszal és keserűsóval –, amikor a Gombe-patakhoz indultunk. Nem sokkal érkezésünk után Vanne délelőttönként egy nagy népszerűségnek örvendő kórházi ambulancia vezetőjének szerepében találta magát.
David Anstey elutazása előtt közölte a környéken élő bennszülöttekkel, hogy Vanne meg én szívesen megpróbáljuk az egyszerűbb betegségek gyógyítását, így azután már az első napokban számos afrikai keresett fel bennünket. Azt gyanítom, főképp azért jöttek, hogy jól megnézzék ezt a két furcsa fehér nőt, akik olyan meglepő módon otthagyták a civilizációt. Majd egy napon óriásira dagadt lábú, súlyos beteg férfit hoztak táborunkba. Alsó lábszárán két mély trópusi fekély tátongott. Miután Vanne kitisztította a sebet, döbbenten vette észre, hogy a fekély a csontot is megtámadta. Kérlelte a férfit, menjen be a kigomai kórházba, de az hallani sem akart erről, mert, mint mondta, az emberek csak meghalni mennek oda. Így azután Vanne egy régóta ismert gyógymóddal maga kezelte a beteget: sóoldatcseppeket adott neki. A páciens minden reggel és délután ott ült a langyos sós vízzel teli nagy tálnál, és ezt az oldatot igen lassan csepegtette sebeire. Három hét múlva a daganat eltűnt, és a sebek kitisztultak.
Már csak idő kérdése volt, hogy teljesen begyógyuljanak.
A hír gyorsan terjedt. Ettől kezdve Vanne rendelései hatalmas tömegeket vonzottak, és a tó partján vagy a hegyeken át messziről jött emberek vánszorogtak el Vanne-hez. Rashidi egyik fia, a nyolcéves Jummane – a neve szuahéli nyelven keddet jelent – Vanne műtősének nevezte ki magát, és csaknem minden reggel segített neki, keverte a keserűsót, vizet öntött az aszpirinhoz, és felvágta a ragtapaszt. Különösen azok felismerésében volt pótolhatatlan, akik újabb orvosságadag reményében lopakodtak vissza a sorba. Az egyedüli fizetség, amit Jummane szolgálatáért kért, egy kis darab ragtapasz volt, amit valamilyen szemmel alig látható, vagy egyáltalán nem létező sérülésére helyezett.
Vanne orvosi tevékenységével nemcsak sok beteget gyógyított meg, hanem elősegítette a szomszédainkkal való jó kapcsolat kialakítását is. A gyanakvásnak, amellyel érkezésünket fogadták, hamarosan nyoma sem maradt. Az afrikaiak ugyan továbbra is kissé bolondnak tartottak mindkettőnket, de barátságosan viselkedtek velünk, mert rájöttek, hogy természetünk nyílt és őszinte. Nemsokára néhányan érdeklődni kezdtek munkám iránt is. Egy nap Dominic elmondta, hogy hallott egy Mbrisho nevű öregemberről, aki egyszer látta, amint négy csimpánz bottal űz el egy oroszlánt. A férfi egy hegyi faluban lakott, pontosan a rezervátum keleti határa mellett. Volna-e kedvem elmenni, Mbrishóval beszélni és megnézni, hol történt az eset? A történet valószínűtlennek hangzott, azt azonban tudtam, hogy régebbi vadőrök is láttak időnként oroszlánokat azon a vidéken; meg aztán kíváncsi is voltam a szakadék másik oldalán elterülő Bubango falura is. Így azután egyik kora reggel nekiindultam. Az egyik odavalósi kalauzolt az úton, és a sudár Wilbert is velem jött tolmácsként, mert ő egészen jól beszélt angolul, az én szuahéli tudásom pedig akkor még nagyon gyenge volt.
Négy óra hosszat megállás nélkül kapaszkodtunk a kánikulában a fölfelé vezető úton. Útközben afrikai nőkből álló menettel találkoztunk, a parti halászkunyhók felé igyekeztek, fejükön nagy csomagokat kecses könnyedséggel egyensúlyozva csevegtek és kacarásztak, mint egy csapat tarka tollú madár. Mikor egy kis időre megálltam, hogy egy csapat vörös kacskakezű majmot vegyek szemügyre, hat férfi haladt el mellettünk a falu irányába tartva. Egyikük öreg, hajlott hátú, ezüstös hajú férfi volt, de sem a lejtő meredeksége, sem a tűző nap nem zavarta. A hegyi népek sajátos, rugalmas járásával haladtak, és valahányszor vaskos sétabotjukat letették a földre, kísérteties, fuvolaszerű hangon fújtattak.
Amint feljebb értünk, megváltozott a vidék arculata. A fákról a magaslati lejtőkön burjánzó selymes, szürkészöld zuzmó csüngött alá, a tisztásokon pedig a sussexi lankákra emlékeztető, alacsony fű nőtt. A szakadék széléről pompás kilátás nyílt, és az akkor még erdővel fedett dimbes-dombos táj kelet felé, messze a láthatár széléig húzódott. Azóta az erdőség nagy részét kiirtották, és helyét afrikai kunyhók meg termőföldek foglalják el mindenfelé, melyek egészen a csimpánzrezervátum széléig terjednek.
Bubango a hegy túlsó oldalán, alattunk terült el. Nagyobb volt, mint amire számítottam. Banán- és pálmaligetek tarkították a völgy zöldjét, és a hegyoldal lejtőin nagy foltokban nőtt a manióka, vagy ahogy a helybeliek ismerik, a muhoge. A manióka gyökeréből finom fehér lisztet őrölnek, ezt vízzel keverve kásává főzik, és ez szolgáltatja a lakosság fő táplálékát. A meglehetősen apró szerény kunyhók fala vályogból, teteje szalmából épült, köztük ember taposta ösvények vezettek a patakhoz, és a megművelt földekhez. Gyermekek kecskéket és birkákat őriztek, és néhány legelésző tehenet is láttam.
Az öreg Mbrisho kis kunyhója valamivel távolabb állt a falu főutcájául szolgáló kanyargó földúttól, mely a meredek lejtő tetejéről vezetett be a faluba. Mbrisho barátságosan fogadott, teával és ízletes, nyúlós afrikai süteménnyel kínált meg bennünket, és ragyogott a boldogságtól, hogy vontatott mély hangján elmondhatja nekem az oroszlántörténetet. Mondanivalóját gyakorta a hosszan elnyújtott „Naaaahm” szóval szakította meg. Mbrisho állandóan használja ezt a szót, de soha nem sikerült rájönnöm, hogy pontosan mit is jelent.
Hamarosan kiderült, hogy nem Mbrisho látta a csimpánzokat meg az oroszlánt, hanem valamelyik régen elhunyt rokona, így aztán távozáskor sem voltam sokkal okosabb, mint mikor érkeztem. Mbrishóban viszont állandó és hűséges barátra leltem; valahányszor lejön a hegyről, hogy meglátogassa táborunkat, gondosan ruhába csomagol néhány tojást, és elhozza ajándékba. És olyan embertől, aki maga is vásárolja az effélét, néhány tojás értékes és megtisztelő ajándék.
Mint a környék falvaiban élő többi keménykötésű férfi, Mbrisho is halász volt, amíg „nyugdíjba” nem ment. Legfőbb eledelük a kicsiny, szardínia méretű dagaa, melyre hatalmas narancsszínű vagy piros hálóval halásznak éjszaka, olyasfélével, mint amilyennel lepkéket szoktak fogni. Két halász ül egy kenuban, melyben kettő vagy még több, erős fényű olajlámpás van. A fény felszínre csalja a halat.
Amikor a halászok nagyobb halrajt vesznek észre, énekelni kezdenek, miközben lábukkal dobolnak, a hajó oldalát evezőlapáttal meg a háló nyelével ütögetik, és mindez szemmel láthatóan arra készteti a halakat, hogy a felszínre bukjanak. Nagy zsákmány esetén olyan zenebona van a tavon, mintha a környék összes lakója nagyszabású vízi ünnepélyt rendezne.
Amikor a kenu alja megtelik hallal, kieveznek a partra, ahol a halat finom kavicsból készült speciális szárító ágyakra terítik szét. Ha jó a fogás, a kenuk két-háromszor is kieveznek egy éjszaka, és a felkelő nap fénye millió és millió piciny pikkelyen tükröződik, mintha csak ezüstté vált volna a tópart.
Napközben a halászok vagy feleségeik, vagy gyermekeik fel s alá járkálnak a szárító ágyak között, s hosszú bottal forgatják a halakat, hogy a nap mindkét oldalukat egyenletesen szárítsa meg. Este azután a fogást zsákokba gyűjtik. A férfiak, mielőtt újra kieveznének, kunyhóik előtt ülve beszélgetnek, míg a nők elkészítik a vacsorát, az ugalit, vagy a maniókakását, melybe vörös pálmaolajban kisütött szárított dagaat kevernek.
Ha fényesen süt a hold, a dagaat nem lehet a kenulámpással előcsalogatni, úgyhogy ilyenkor viszik eladni a szárított halat Kigomába. A halat legtöbbször a part mentén közlekedő, kilenc méter hosszú motorcsónakokon szállítják el. E motorcsónakok – mi vízitaxinak hívjuk őket – a főidényben zsákszámra viszik a halat, mert a dagaaipar jövedelmező üzlet. Helyben is nagy mennyiséget adnak el, de még többet szállítanak vasúton Kelet-Afrikába és a délen fekvő Nyanza nagy rézbányáihoz.
Azok a halászok, akik nem mennek el Kigomába, visszatérnek szülőfalujukba családjukhoz, s így minden hónapban körülbelül tíz napon át elhagyatott a Gombe partja. Szívesen sétálgattam ilyenkor a tóparton, ha a munkám valamelyik távoli völgy felé vezetett. Hajnalban olykor egy-egy víziló ormótlan alakja került az utamba, amint a tóparti dús fűben legeléssel eltöltött éjszaka után a víz felé bandukolt. Erdei antilopok, ecsetfülű disznók gyakran keltek át a völgyek közötti partszakaszokon, és egyszer bivalycsordát is láttam, mely a fehér homok hátterében hatalmasnak és szénfeketének tűnt. Kisebb állatok (mint amilyen a manguszta, a karcsú, kecses, gyűrűs farkú petymeg, vagy a nagyobb testű, sűrű szőrű cibetmacska) megpillantására is mindig volt esély.
Egy este, amikor a tó sekély vizébe gázoltam, hogy kikerüljem az utamban álló sziklát, rémülten torpantam meg, mert egy kígyó, tekergő, fekete testét pillantottam meg a vízben. Csaknem két méter hosszú lehetett, s a nyaka hátulján levő sötét csíkokról meg a kis dudorról felismertem, hogy egy Storm-féle vízikobra, rendkívül veszedelmes hüllő, melynek marása ellen akkoriban még nem lehetett szérummal védekezni. Miközben bámultam rá, egy odacsapódó hullám teste egy részét az egyik lábamhoz sodorta. Lélegzetemet visszafojtva, mozdulatlanul álltam ott, míg a visszahúzódó hullám magával nem sodorta a tóba. Vadul kalapáló szívvel, amilyen gyorsan csak tudtam, kiugrottam a vízből.
Néhány héttel korábban is találkoztam már kobrával, a fehér nyelvű fajtából valóval, amely áldozata szemét véve célba, mérgét csaknem két méter távolságból köpi ki, és átmeneti vagy esetleg végleges vakságot okoz. Akkor éppen a völgyet szemléltem, és lepillantva egyszer csak látom, hogy a kígyó a lábam között siklik. Egy pillanatra megtorpant, s érzékeny, vibráló nyelvével a cipőm vásznát nyalta meg. De akkor semmiféle félelmet sem éreztem, mert nem kellett attól tartanom, hogy egy hirtelen hullám nekem löki és megijeszti, s attól sem kellett tartanom, hogy a víz szívó ereje a bokám köré csavarja. Iszonyatos dolog vízben találkozni kígyóval.
A Tanganyika-tó Kelet-Afrika édesvizei közül azon kevesek közé tartozik, amelyek gyakorlatilag mentesek a rettegett bilharziát terjesztő csigától, legalábbis ami Kigoma és Gombe területét illeti; a vizük hideg, ragyogóan tiszta és kitűnően lehet benne úszni. A kezdeti időszakban soha nem volt erre időm, nem mintha a kígyóval való találkozásom, no meg a Chikóval történt eset után nagy kedvem lett volna rá. Chiko Dominic felesége volt, aki kislányával nem sokkal ideérkezésünk után csatlakozott hozzánk. Egy nap éppen mosott a sekély vízben, amikor pár méterre tőle hirtelen örvényleni kezdett a tó. Chiko sikoltva ugrott ki a partra, és rémülten bámult arra a pontra, ahol egy másodperccel azelőtt krokodilt látott. Nem volt túlságosan nagy példány, én magam is láttam már néhányszor a tóban, de nem szívesen találkoztam volna vele a vízben. Chiko esete nagy derültséget keltett, és minden afrikai, akivel a rá következő hetekben találkoztam, azon nevetett, hogy egy krokodil el akarta „happolni” a szakácsom feleségét. Maga Dominic is, amikor először mesélte el a történetet, úgy nevetett, hogy a könnye is kicsordult.
Amikor telihold idején a halászok elhagyják kunyhóikat, a páviánok megszállják a partot. A part mentén gyűlnek össze, a szárító ágyak mellett, és a kavicsok között a szárított halmaradványok után kutatnak. Átgázolnak a homokon, és a kunyhókat is körülveszik, nyilván elhullajtott maniókaszemeket keresnek azokon a helyeken, ahol az asszonyok a gyökeret lisztté őrölték a kásához.
Az afrikaiak minden értékes holmit magukkal visznek, ha eltávoznak a partról, mert a páviánok rendkívül kártékonyak. Megfigyeltem, hogy az egész tetőt szétszedik, ha a zsúpfedélben rovarokra vadásznak, s úgy járnak ki-be a kunyhókba, mintha az övék lenne, minden ehetőt megesznek, ami pedig nem az, azt átkutatják és széttépik.
A páviánok nagyon hamar otthonosan érezték magukat a mi táborunk körül is, és Vanne csakhamar világosan látta, hogy a sátrakat nem lehet őrizetlenül hagyni. Érkezésünk után vagy két héttel rövid sétát tett, s arra tért vissza, hogy holmink szanaszét hever, miközben a felfordított asztal mellett egy unott képű hím pávián az utolsó falatokat tömte magába abból a kenyérből, amelyet Dominic aznap reggel sütött. Vanne-t különösen az bőszítette fel, hogy a többiek úgy ugattak őrá a környező fákról, mintha kétségbe vonták volna saját otthonához való jogát. Nem sokkal eme epizód után, Vanne a tábor mellékhelyiségénél tett látogatása alkalmával felpillantva azt tapasztalta, hogy öt nagy, öreg hím pávián félkörben ülve figyeli őt. Egy pillanatra borzasztóan zavarba jött.
Ennél sokkal kellemetlenebb volt, amikor egy reggel, távozásom után Vanne félálomban hirtelen halk zörejt hallott a sátron belül. Kinyitotta a szemét, és a bejáratban egy hatalmas hím pávián körvonalait pillantotta meg. Néhány pillanatig egyikük sem mozdult, majd a pávián fenyegetően kitátotta a száját. A hajnal fényében elővillanó fogak láttán Vanne azt gondolta, ütött az utolsó órája. Hirtelen sikoltással felült, karjával hadonászni kezdett, mire hívatlan vendége elmenekült. Szörnyűséges pávián volt, egy vén hím, amely a nap legkülönbözőbb óráiban bukkant fel a tábor körül, lesben állt a bozótban, és onnan rontott elő, valahányszor alkalom adódott egy-egy cipó vagy más élelem elcsenésére. Shaitaninak hívtuk, ami szuahéli nyelven ördögöt jelent, és roppant nagy megkönnyebbülésünkre szolgált, amikor egyszerre csak végérvényesen eltűnt.
Abban az időben nagy kincs volt az élelmiszer, nemcsak pénzünk szűkössége miatt, hanem azért is, mert mindketten utáltuk a „Kigoma-napokat”, mikor be kellett mennünk a városba, hogy feltöltsük készletünket, és átvegyük a postánkat. A lehető legritkábban igyekeztünk menni, de minden három-négy hétben mégiscsak meg kellett tennünk az utat. Reggel hatkor indultunk útnak, amikor a tó vize még általában nyugodt volt, és odaérkezésünk után a szállodában reggeliztünk. Azután vásárlásba fogtunk, alkudoztunk a gyümölcs- és zöldségpiacon, konzerveket rendeltünk a következő hónapra, és sorba álltunk a postán. A dél mindig kellemes intermezzót jelentett, mert állandóan ebédmeghívásokat kaptunk barátainktól, akiket kigomai tartózkodásunk idején ismertünk meg. Sokszor még arra is rá akartak venni bennünket, hogy maradjunk ott éjszakára, és azt hiszem, bántó udvariatlanságnak tekintették, amikor ezt visszautasítottuk.
Ezekre a kirándulásokra eleinte Dominicot is magunkkal vittük. Rendkívüli hűséggel viseltetett irántunk, és fáradhatatlanul alkudott a piacon, ügyelve arra, hogy egy fillérrel se kérjenek tőlünk a kelleténél többet. Egy idő múlva azonban rájöttünk, hogy jobb, ha Dominicot otthon hagyjuk. Az erjesztett banánból készült helyi sör ugyanis nagyon erős, és az ivás Dominic gyengéje.
Dominic jókedvű és szórakoztató részegségénél kellemetlenebb élménye volt egy ízben Vanne-nek, aki egyedül szándékozott Kigomába menni: a sudár Wilbert kérte meg, hadd mehessen vele, mert valamit vásárolni akart. Reggel indultak, és abban állapodtak meg, hogy a csónaknál találkoznak újra délután ötkor. Amikor végül félórás késéssel megérkezett Wilbert, Vanne szíve elszorult; a kigomai banánsör újabb áldozatát látta maga előtt. Wilbert dülöngélve támolygott fel a hajóra, és Vanne legnagyobb rémületére kést húzott elő, hadonászni kezdett vele, miközben meredt szemekkel összefüggéstelenül motyogott halálról és bosszúról.
Vanne bevallotta, hogy nagyon rettegett, mert a nyúlánk külsejű Wilbert valójában tagbaszakadt fickó volt, és vérbe borult szeme, no meg a lemenő nap sugarában felvillanó késpenge fölöttébb ijesztően hatott. Vanne azonban nem vesztette el a fejét, nyugodt hangon beszélt hozzá, és megkérte, hadd vigyázzon ő a késre, nehogy Wilbert beszállás közben megvágja magát vele. Meglepetésére a fiú keményen állta a tekintetét, később azonban arckifejezése zavarttá vált, támolyogva elindult felé, odaadta a kést, és szó nélkül bemászott a csónakba. Hazafelé nagyon csöndesen viselkedett. Soha nem tudtuk meg, miről is volt szó tulajdonképpen, Wilbert pedig soha nem kérte vissza a kését.
Milyen szerencsés is voltam, hogy ilyen anyára tettem szert, mint Vanne! Millió közül ha egy hasonló akad. Az első időszakban biztosan nem tudtam volna nélkülözni. „Kórházat” vezetett, megszerezte szomszédaink jóindulatát, tisztán tartotta a tábort, lepréselte és megszárította a csimpánzok tápláléknövényeinek a mintáit, és ami a legfontosabb, tartotta bennem a lelket azokban a nyomasztó hetekben, amikor sehogy sem tudtam a csimpánzok közelébe férkőzni.
Milyen nagyszerű dolog is volt esténként hazatérni, és meleg fogadtatásra lelni! Milyen kellemes volt a nap kudarcba fulladt vagy izgalmas eseményeit vacsora közben a tűznél elmesélni neki, vagy meghallgatni a tábori pletykákat!
Vanne zokszó nélkül vette tudomásul a legkezdetlegesebb körülményeket is. Az első időkben főtt babon, konzerv marhahúson, egyéb konzervhúsokon és zöldségféléken éltünk, mivel nem volt hűtőszekrényünk. Esténként egy apró vászon „fürdőkádban” fürödtünk, melynek minden sarkát fakeret támasztotta alá és amelybe néhány ujjnyi víz fért mindössze – belépéskor túl forró, de néhány pillanat múlva, a kiszálláskor már jéghideg víz. Néha szőrös pókóriások vertek tanyát sátrunkban és Vanne két ízben is arra ébredt reggel, hogy egy halálos csípésű százlábú lelapult, visszataszító teste éppen a feje felett csüng a sátor tetején. És mindezek tetejébe volt valami a vízben, ami nem tett jót Vanne amúgy sem erős gyomrának, úgyhogy alig volt olyan időszak, amikor száz százalékig egészségesnek érezte volna magát.
Öt hónappal megérkezésünk után Vanne-nek vissza kellett térnie Angliába. A kigomai hatóságokat már nem nyugtalanította, hogy egyedül vagyok. A Gombe-patak vidékének szerves részévé váltam, és hála Vanne klinikájának, bensőséges kapcsolatba kerültem az ott lakókkal. Éppen Vanne elutazása előtt csatlakozott hozzánk Hasszán, régi barátunk a Viktória-tó mellől. Érkezése nagy örömmel töltött el bennünket, és Vanne nyugodtan távozhatott: megbízható kezekben maradtam. Hasszán fogja kormányozni a kis motorcsónakot, és egyedül elintézi a szörnyű „kigomai napokat”, ő mindig tudja, mit kell tenni. A Louisszal töltött harminc év alatt Hasszán bebizonyította, hogy mindig helyt tud állni.
Vanne elutazása után otthonom nagyon elárvult. Még éjszakai társunk, Terry, a varangyosbéka is Vanne-re emlékeztetett, hogy mennyit is nevettünk, amint a lámpa köré gyűlt bogarakat tömte magába. Esténként, amikor Crescent, a petymeg a sátorhoz lopakodott banánért, mindig arra vágytam, bárcsak ott lenne Vanne is, hogy együtt gyönyörködhessünk kecses karcsúságában.
De ahogy múltak a hetek, egyedüllétemet életformaként fogadtam el, és már nem éreztem terhesnek a magányt. Teljesen elfoglalt a munkám, elbűvöltek a csimpánzok, és esténként túl sok dolgom volt ahhoz, hogy szomorkodjam. Ha egy évnél hosszabb ideig maradtam volna egyedül, voltaképpen nagyon fura alakká válhattam volna, mert az élettelen tárgyak számomra sajátságos személyazonossággal kezdtek rendelkezni: reggelente „Jó reggeltet” köszöntem a Csúcson levő kis kunyhómnak, „szervuszt” a pataknak, ahonnan a vizet merítettem. A fák egészen különös hatással voltak rám – ha megérinthettem rücskös törzsüket, vagy valamely fiatal kéreg sima hűvösséget, furcsa módon szinte éreztem gyökereiket és a bennük lüktető nedveket. Nagyon szerettem volna hintázni az ágak között, mint a csimpánzok, elaludni a fák tetején, a szellőben zizegő levelek dúdolását hallgatva. Különösen esős időben szerettem az erdőben üldögélni, hallgatni a falevelekről hulló esőcseppek dobogását és élvezni a teljes bezártságot a zöld, a barna szín meg a nedvesség tompa fényű, alkonyi világában.