fogtok visszajönni értem.
– Jaj, ne csináld már! – kapta fel a fejét Hanna. – Hiszen látod,  hogy itt vagyunk!
Zsófi szomorúan megvonta a vállát.
– Akkor így hittem. Úgyhogy két választásom maradt: vagy fel-  adom az egészet, vagy megpróbálom hasznossá tenni magam.
– És miután tök véletlenül volt pár tudósod…
– Pontosan – bólintott Zsófi, ezúttal figyelmen kívül hagyva a  mondatban rejlő iróniát. – Úgy döntöttem, segítek a világnak, ahogy  tudok.
Hanna elgondolkodva nézett barátnőjére. Most már szemernyi  kétsége sem volt afelől, hogy Zsófi minden szava igaz. Csak egyva-  lamit nem tudott beilleszteni a képbe.
– Figyelj, Zsófi! Mindenkit kiengedtél a börtönből, csak Char-  lotte-ot nem. Miért?
– Most hülyéskedsz? – kerekedett el a hercegnő szeme a meg-  lepetéstől.
– Nem annyira.
– Charlotte meg akart gyilkolni! Hogy engedhettem volna ki?
Te tudod a legjobban, milyen veszélyes!
Hannának valóban voltak tapasztalatai a dologról. Ám még  mindig nem adta fel, hogy kijárja Charlotte számára a szabadságot.
– Ha személyesen megismerne, biztosan elhalasztaná ezt a  megölés dolgot – érvelt, talán nem a legmegnyugtatóbb módon.
– Hát, köszi – húzta el a száját Zsófi.
– Nekem nagyon fontos lenne, hogy szabad legyen. Hadd be-  széljek vele! Kérlek!
– Oké – sóhajtott fel Zsófi, majd mélyen Hanna szemébe né-  zett. – De ha kinyír, a te lelkeden száradok.
– Nyilván – vigyorgott Hanna megkönnyebbülten.
– És visszajárok majd kísérteni!
– Nyilván.
– És nagyon ijesztő leszek!
– Na, az tuti! – kiáltott fel Hanna mély meggyőződéssel a  hangjában. – Ismerlek!
Hanna haladéktalanul cselekedett. Nem mintha aggódott volna  amiatt, hogy Zsófi megtartja-e a szavát, csak szörnyű volt arra gon-  dolnia, hogy Charlotte akár egy perccel tovább is a börtönben síny-  lődjön. Ám döbbenten kellett tapasztalnia, hogy barátnője koránt-

sem olyan lelkes szabadulásának híre hallatán.
– Ez csapda, Hanna – csóválta a fejét Charlotte, és nem moz-  dult a koszos priccsről, mely börtöncellája közepén árválkodott  egyetlen bútordarabként.
– Hidd el, hogy nem! – magyarázta lelkesülten Hanna. – Sza-  bad vagy! Nem kell félned!
Charlotte önérzetesen felkapta a fejét, és hátradobta arcából  szürke piszoktól összeragadt tincseit.
– Félreértesz – jelentette ki komolyan. – Nem nekem állítottak  csapdát, hanem neked.
– Dehogyis! Zsófi jó! – hadonászott Hanna most már kissé  idegesen. – Kempelent sem bántotta, találkoztam vele! A császárról  is gondoskodik, pedig tök kakukk lett szegény! Az embereknek pedig  igenis segít!
Charlotte kimért udvariassággal figyelte a próbálkozást.
– Értem. És csak azért volt picit feszült az elején, mert megitat-  ták egy kupica kosszal. Hihető – mondta, majd feltápászkodott, és  leporolta rongyokká lett, hajdan oly impozáns ruháját. – De ne vágj  ilyen fancsali képet, megígértem, hogy nem bántom!
– Nekem ennyi elég – sóhajtott fel Hanna. – Te is szabad vagy,  neki sem esik bántódása. És nem kell, hogy elhidd, de Zsófi akkor is  jó ember.
Charlotte mélyen Hanna szemébe nézett.
– Tévedsz, Hanna! – mondta halkan. – Zsófi ugyanis nem em-  ber.
Ezen a délutánon a Petronius-házban mintha nem tisztelték  volna a szieszta szent óráit. Legalábbis, ami a hun rabszolgákat illet-  te. Mindenhonnan izgatott szaladgálás és fojtott hangú, lázas vita  hallatszott, melyet időnként Edina éles visítása szakított meg.
– Nem hiszem eeeel! Hol a szempillaspiráloooom? Én anélkül  ki nem megyek!
Tekla egyszerűen nem hitt a fülének.
– Edina, te normális vagy? – kérdezte, és döbbenten bámult  bosszantó „ikertestvérére”.
– Nem megyek! – toppantott dacosan Edina. – Nem! Tök égő  lenne!
– Ja, persze. Bent égni kevésbé égő, gondolom.

– Nincs is tűz! Vagy ha igen, még messze van! Addig még si-  mán megkeresem.
Tekla behunyta a szemét. Úgy érezte, kifogyott a higgadt ellen-
érvekből.
Szerencsére Hanna néni épp ekkor vágtázott át a szobán. A je-  lek szerint az ő szemfestéke megvolt, erre lehetett következtetni  azokból a vastag szenes csíkokból, amik alól megpróbált kilátni.
– Nem tudja valaki, hol van a magazinom? – kérdezte feldúl-  tan. – Amiben benne vagyok? Amit mindenhová magammal viszek?
– Nem – felelte lakonikusan Tekla.
Hanna néni vérfagyasztó pillantással nézett végig a két lányon,  mintha csak potenciális tolvajokat méregetne.
– Márpedig innen se ki, se be, amíg be nem vallja, aki ellopta –  jelentette ki. – Szóval, hol van?
– Valószínűleg Edina szempillaspirálja mellett – közölte szenv-  telen hangon Tekla.
– És az hol van?
– Hát ez az! – visított fel Edina.
Ekkor újra nyílt az ajtó, és Rogyák Mari törékeny sziluettje je-  lent meg benne. A tanárnő sápadt volt, és úgy mozgott, mint egy al-  vajáró. A nyomában Vali néni nyomakodott a szobába, karján ha-  talmas kosarakkal.
– Állj odébb, csillagom, hadd hozzam be ezeket! – mondta,  majd egy határozott mozdulattal odébb tette Máriát az útból.
– A priuszos Valika! – rikkantotta Hanna néni megjátszott
örömmel. – Hát kiengedték a kóterből?
– Időlegesen – morogta a konyhás néni. – Mária elintézte,  hogy Petronius rendeljen a buktámból, azt hoztam el.
– Akkor lesz mit ennie egy darabig – mondta Tekla az egymás-  ra tornyozott kosarakat nézegetve.
– Mire gondolsz? – csattant fel a konyhás néni. – Eszünk ágá-  ban sincs neki adni! Mi visszük magunkkal uzsonnára!
– De… ennyit? – hápogta Tekla. – Ezzel mégis hogy fogunk  menekülni?! Nincs nálunk teherautó!
Vali néni szája széle megremegett.
– Miért, kisfiam, szerinted az én buktám nem fogy? – kiáltott  fel vérig sértve, majd Mária felé fordult. – Mondja meg, tanárnő!
Most fogy vagy nem fogy? Mert akkor behozom a többit is.
Rogyák enerváltan felpillantott.

– Nem tudom, Valika – mondta alig hallhatóan.
– Hogyhogy nem tudja? Hát kóstolja meg!
– Nem, köszönöm. Nincs étvágyam – felelte Rogyák, és mint  egy összecsukló rongybaba, lehanyatlott a kerevetre.
– Ajjaj! – forgatta a szemeit Hanna néni. – Nesztelen macska-  lépteken közeledik a rinya.
És valóban. Rogyák, mintegy vezényszóra, dallamosan felzoko-  gott.
– Tévedtem – pontosított Hanna néni. – Sovány malacvágtá-  ban közeledett.
Vali néni fejét ingatva odadöcögött a sírdogáló Rogyák mellé.
Lehajolt hozzá, és húsos karjaival átfogta a vállát.
– Na, na… Hát mi a baj, tanárnő? – csitítgatta szelíden. – Úgy  rí, mint egy kisgyerek. Ki bántotta meg?
– Ha jól emlékszem, legutóbb épp maga, Valika – mondta
Rogyák a könnyein át. – De most nem az a baj. Csak… olyan szörnyű
így itt hagyni ezt a házat. Köszönés nélkül.
Hanna néni megvetően felhorkant ott.
– Érdekes. Én nem szoktam házaknak köszöngetni. Ez amo-  lyan pesti szokás?
– Nem tudom – csóválta a fejét Vali néni. – Egy szót sem értek.
Rogyák nagy levegőt vett. Ebben a társaságban valahogy nem  volt könnyű kimondania, mi bántja olyan nagyon.
– Petroniustól kellene elköszönnöm – bökte ki végül.
– Hát akkor miért nem teszi, az Isten áldja meg?! – kiáltott fel  megkönnyebbülten Vali néni.
– Mert nem akarom felzaklatni! – rázta hevesen a fürtjeit Má-  ria. – Olyan érzékeny minden változásra. És különben is, ilyenkor  szokott a szobájába zárkózni, hogy elmélkedjen.
A konyhás néni legyintett, és határozott mozdulatokkal felnya-  lábolta a magát teljesen elhagyó tanárnőt.
– Badarság – jelentette ki ellentmondást nem tűrően. – Jöjjön  csak, odamegyek magával! Elköszönünk szépen.
Tekla képe most már pipacsvörös volt a méregtől.
– Hát persze! Végül is ráérünk! – kiabálta, majd maga számára  is meglepő módon hatalmasat csapott az asztalra. – Itt tényleg nem
érdekel senkit, hogy ég a seggünk alatt a város?!
Teklának, bár nem a legfinomabb módon fejezte ki magát, tö-  kéletesen igaza volt. A különös forróságot most már a házban is

érezni lehetett, noha ezt a villa háznépe csak a szokásos nyár végi  forrósággal magyarázta. Hiszen ekkor még nem hallatszott be a ré-  mülten ordító emberek hangja, a tűz mardosta épületek vészjósló re-  csegése, az oltásra kivezényelt katonák harsogó vezényszavai. Petro-  nius háza egy kis ideig még a béke szigete volt. Pedig a csapás feltar-  tóztathatatlanul közeledett, készülődvén arra, hogy újraírja Róma  történelmét. A Circus Maximus és a mellette álló bódésorok már  lángokban álltak, a feltámadó délnyugati szél pedig gyilkos szikra-  esőt fújt a város belseje felé. A kanyargós, szűk utcák egymásnak dő-  lő faházai olyan látványt nyújtottak a világító lángok előterében,  mintha csak félelmükben bújtak volna össze.
A ciszternában Géza bá hallgatagon meredt maga elé, és a  mennyezetről aláhulló vízcseppeket számolta. Szabika viszont képte-  len volt megülni egy helyben.
– Tan bá, ennek így semmi értelme! – vágta ki egy idő után. –
Itt rostokolunk ebben a nyirkos bűzben, és várjuk, hogy megérkez-  zen a tűz.
– A tűz már megérkezett – jelentette ki halkan Géza bá.
– Akkor mire várunk? – heveskedett Szabika. – Hogy eloltsák?
Így nem fogjuk tudni kihasználni az energiaforrást! A vizes csatorna  nem fog meggyulladni!
Géza bá a fiúra bámult. Be kellett látnia, hogy ezúttal nem is  mond butaságot.
– Szabolcs, fiam, te egy lángész vagy – jelentette ki komolyan.
A fiú arcára elégedett vigyor ült ki. Ám a következő pillanatban  le is hervadt, mert osztályfőnöke így folytatta.
– Gyerünk, gyorsan! Háromra emeljük!
– Micsoda?
– Ki kell vinnünk innen a hadront!
– De én nem bírom ezt el!
– Nem is mondtam, hogy egyedül vidd.
Jó tízpercnyi, emberfeletti küzdelem után a hadron a vállukon  volt.
– Megszakadok… – nyögte Szabika vöröslő fejjel.
– Hit és kitartás, hit és kitartás, hit és kitartás – motyogta li-  hegve Géza bá.
– Tessék már abbahagyni, mert… – kezdett bele Szabika, aztán  váratlanul elhallgatott.
– Mert? – kérdezte Géza bá, és megpróbált lépni egyet.

– Azt hittem, mondasz valami vicceset.
– Én is. De végül mégsem.
Géza bá aggodalmasan hátrapillantott Szabikára.
– Beteg vagy, fiam?
– Azt hiszem, a fizikai megerőltetéstől személyiségváltozást  kaptam – hörögte a fiú.
A tornatanár felsóhajtott.
– Nem lehet ekkora szerencsém…
Míg a ciszternában Géza báék makacsul megharcoltak minden  egyes centiméterrel, amit a hadronnal a vállukon megtettek, Rogyák  tanárnő önnön tapintatával folytatott ádáz küzdelmet Petronius  szobájának ajtaja előtt.
– Na! – suttogta Vali néni. – Kopogjon már, aztán menjen be  hozzá!
– De a kopogás meg fogja zavarni.
– Akkor ne kopogjon!
– És akkor hogy menjek be?
– Ejnye! – mordult fel a konyhás néni türelmét vesztve. – Hát  arccal előre!
Rogyák óvatosan belökte az ajtót, mely egy engedelmes nyikor-  gás kíséretében azonnal kinyílt.
– Jaj! – kapott a szívéhez a tanárnő. – Nincs is zárva! Most mi  lesz?
– Édes Istenkém… – nyögött fáradtan Vali néni. – Hát lopa-  kodjon be!
Mária halkan beosont a gondosan elsötétített, tágas helyiségbe.
Orrát megcsapta a fűszeres füstölők egzotikus illata, melynek hatá-  sára feltolult emlékezetében minden Petroniusszal közös emlék.
Igyekezett a lehető legkisebb zajt csapni, nem akarta megzavarni  ennek az áldott, kedves, finom embernek az enyhet adó, délutáni  nyugalmát.
– Petronius… drága! – suttogta lágyan. – Nem akarlak hábor-  gatni, de mondanom kell neked valamit. Úgyhogy most csiholok egy  kis fényt, ne ijedj meg!
Mária kitapogatott maga mellett egy olajlámpást, és óvatosan  felcsavarta a lángját. A termet halvány fény töltötte be, megvilágítva  a földön művészi összevisszaságban széthajigált könyveket és ruha-  darabokat. Ám ami a nagyobb baj volt: magát Petroniust is. Az
„arbiter elegantiae” ugyanis feltűnően hiányos öltözetben hevert

ágyában a hasonlóképpen alulöltözött Clodiával. Rogyák akkorát vi-  sított, hogy az még Edinának is dicsőségére válhatott volna.
– A ROHADT ÉLETBE! Mit jelentsen ez?
Petronius feltápászkodott, és értetlen szemekkel pislogott fúri-
ává változott kedvesére. Sejtelme sem volt róla, mi szorul abban ma-  gyarázatra, hogy lepihent kissé az egyik rabnőjével.
– Mária – mondta meglepetten. – Ezt a fülsüketítő hangtarto-  mányát még nem is ismertem. Valami baj van?
Rogyák szemei összeszűkültek a dühtől.
– Baj? Hogy van-e baj? – kérdezte olyan hangon, hogy Clodia  ereiben azonmód megfagyott a vér. Majd néhány decibellel hango-  sabban hozzátette: – Nincs! MÉG!
– Jesszuskám! – hangzott fel Vali néni rémült kiáltása a hát-  térből. – Csak a lámpást ne!!!
A Petronius-házban történt skandalum után néhány perccel
Géza bá és Szabika fújtatva rogyott le a ciszterna bejárata előtt. Az ég  vörösen izzott felettük, visszatükrözve a várost felfalni készülő tűz-  vész fényeit.
– Megcsináltuk – lihegte Géza bá, és váratlanul nevetni kez-  dett. Szemébe izzadság csorgott, feje lilás színben lüktetett, ő mégis  valami megmagyarázhatatlan, abszurd vidámságot érzett. – Micsoda  szerencse, hogy nem kellett messzebb vinnünk ezt az ócskavasat.
Mondjuk, Castor és Pollux templomához.
Válasz azonban nem érkezett, Szabika üveges tekintettel me-  redt maga elé. Géza bá rásandított, és megbökte egy kicsit a könyö-  kével.
– Pollux és Castor. Milyen mókás nevek, nem? – mondta, és  sugalmazóan a fiúra hunyorgott.
– Lehet – mondta Szabika apatikusan.
Géza bá megcsóválta a fejét.
– Szabolcs! Tényleg nem akarsz valami fárasztóan vicceset  mondani?
– Nem.
– Ez biztos?
– Mint a halál.
– Megijesztesz, fiam – morogta Géza bá, és most már komo-  lyan aggódott.

Nem telt bele sok idő, a várost teljesen bekerítették a lángok.
Az emberek rémülten rohangáltak az utcákon, mindenki kétségbe-  esetten szorította magához azt, amit meg tudott menteni a tűz  emésztő torkából, gyerekek sírtak, férfiak kiabáltak, asszonyok zo-  kogtak. Teklának, miközben kis csapata élén a ciszterna felé igyeke-  zett, az erősödő hangorkánban olyan érzése támadt, mintha egész
Róma egy hatalmas, ordító szájjá változott volna. Edinát azonban  szemlátomást nem nyomasztották efféle képzetek. Ő csak iszonyú  kíváncsi volt.
– De hát mi történt, Vali néni? Tessék már elmondani!
– Semmi, fiam. A lábad járjon, ne a szád!
– De ez olyan izéség! – feleselt Edina. – Mitől akadt ki Rogyák?
Majdnem felgyújtotta a házat!
– A lényeg a „majdnem”, kiscsillagom – bólintott komoran Vali  néni.
Azt már nem tette hozzá, hogy Petronius ágya azért egész szép  lánggal égett, miután Mária dühében odavágta az olajlámpást. És azt  sem, hogyha ő, Valéria, a Sigray menzájáról nem lett volna, bizony a  jó patrónus is követte volna a lángoló kerevet példáját. Edina durcá-  san vette tudomásul, hogy esélye sincs többet megtudni annál, mint  amennyit a saját szemével látott. Nevezetesen a folyosón anyaszült  meztelenül rohangáló Petroniust és a zengő hangon káromkodó
Rogyák tanárnőt, akit Valika és Hanna néni nagy erőkkel fogtak le  két oldalról.
A tanárnő azóta felettébb elcsendesedett. Lényegében egy szót  sem szólt onnantól fogva, hogy elhagyták a házat. Sietős léptekkel,  saruját a kezében fogva haladt a menet élén, és összehúzott szemmel  pásztázta a felbolydult utcákat. Majd hirtelen megtorpant, és drámai  hangon felkiáltott.
– Ott van! Az én Gézám! Ott áll! Micsoda nemes tartás, görö-  gös arcél! – majd ellentmondást nem törően hozzátette. – Megöle-  lem!
Hanna néni rosszallóan megcsóválta a fejét.
– Kicsikém, nem vagy olyan idegállapotban, hogy kibírja.
– Nem érdekel! Akkor is megölelem! – kiáltotta Rogyák, és  célba vette a mit sem sejtő tornatanárt.
Géza bá mindenre számított ebben a pillanatban, csak arra  nem, hogy valaki nekifutásból ráveti magát.
– Géza! SZERETLEK! – süvöltötte Mária, teljesen figyelmen

kívül hagyva a célszemély fájdalmas ordítását. – Ölelj meg te is, drá-  gám!
De Géza bá nem mozdult. Csak állt, valami fura, kitekeredett  tartásban, nyakában a csimpaszkodó Rogyákkal, aki ezernyi lázas  puszival borította be a képét.
– Mária… – nyögte fájdalmasan, de Rogyák sietve a szavába  vágott.
– Tudom, hogy haragszol, de kérlek, szoríts végre magadhoz!
– Szorítanám – nyögte Géza bá elhaló hangon –, csak úgy rám  ugrott, hogy beállt a derekam.
Kis ideig mindenki értetlenül bámulta a jelenetet.
– Jó ég, ez moccanni se tud! – összegezte Hanna néni hűvösen.
Tekla a hadronhoz lépett, és szélsebesen ellenőrizte a beállítá-  sokat.
– Mindenki ugorjon be! – kiáltotta.
– De én nem tudok mozdulni sem! – nyögte Géza bá.
Vali néni ekkor akcióba lendült.
– Toljuk meg a tanár urat! – vezényelte, és rögtön a tettek me-  zejére is lépett.
Géza bá akkorát ordított, mint egy bánatos sivatagi oroszlán.
– Óvatosan! – aggodalmaskodott Rogyák, de azért finoman ő is  taszított rajta egyet.
Mikor nagy nehezen bepréselődtek a hadronba, Tekla magához  ragadta az irányítást. Rövid, határozott vezényszavakkal mindenkit a  helyére tessékelt, majd a vezérlőtáblához hajolt. Ujját rátette az indí-  tógombra, nagy levegőt vett és megnyomta. A hadron halkan felbú-  gott, és halványkék fénnyel felderengett. Mindenki becsukta a sze-  mét. Aztán kinyitotta.
– Most… történt valami? – érdeklődött halkan Rogyák.
Fülelni kezdtek. Kintről továbbra is behallatszott az eszeveszett  kiabálás, a tűz pattogó hangja. A hadron még egy utolsót búgott,  majd elhallgatott. Tekla a kezébe temette az arcát.
– Nem elegendő az energiaforrás – mondta megtörtén.
– Annyira tudtam! – sopánkodott Szabika, de mikor mindenki  szemrehányóan ránézett, illedelmesen elhallgatott.
– És akkor most mi van? – biggyesztette el a száját Edina.
– Nem tudom – ismerte be Tekla.
– Kéne… valami intenzívebb… valami – jelentette ki Rogyák  szakszerűen.

– Esetleg egy robbanás – bólogatott Géza bá.
– De mi az, ami itt felrobbanhat? Még nem találták fel a pus-  kaport! Gyúlékony gázt meg hogy fejlesszek hirtelen? – kiáltott fel
Tekla.
Géza bá ekkor hirtelen megvilágosodott.
– Nekem van egy ötletem!
– Ez az én Gézám! – nézett rá szerelmesen Rogyák.
– És mi lenne az az ötlet? – érdeklődött Tekla.
– Bor – közölte egyszerűen a tornatanár.
– Akkor már inkább egy Campari juice – pontosított Hanna  néni. – És sok jéggel, kis fókám, mert én azt úgy szeretem.
– Nem úgy értettem! – kiáltott fel Géza bá türelmetlenül. – Ha  jól tudom, most forr az újbor. Akkor pedig mérges gáz keletkezik,  csak meg kell gyújtanunk a robbanáshoz. El kell jutnunk a lucullusi  borospincékig!
Mindenki elragadtatottan nézett Géza bára, csak Tekla csóválta  a fejét.
– Az a rossz hírem van, hogy a mustgáz nem robban.
– Nem? – kérdezte szomorúan Géza bá.
– Nem.
– Miért kell folyton kötekedni? – suttogta bosszúsan Rogyák,
és szemrehányó pillantásával majd keresztüldöfte Teklát.
De Hanna néninek is kezdett elmenni a türelme a vitától.
– Kis vakondom, a te anyád nem valami fizikazseni? – érdek-  lődött Tekla felé fordulva. – Nem kéne megkérdezni tőle, hogy mit  tudnánk itt felrobbantani?
– Erre nincs most időnk! – kiáltott fel idegesen Géza bá.
Tekla agya lázasan dolgozott. A probléma nem volt túl bonyo-  lult: robbanást kell előidézniük. A dolgot azonban nehezítette, hogy  ehhez csak hétköznapi és elérhető közelségben lévő eszközöket  használhatnak. A megoldásnak ott kell lennie, a legegyszerűbb fizi-  kai jelenségek szintjén. De mi lehet az?
– Ezt nem hiszem el! Anyád csak tanított valamire! – csattant  fel dühösen Hanna néni, látva Tekla tanácstalan arcát.
A lány reakciója azonban még őt is meglepte. Tekla ugyanis  felpattant, és hatalmas puszit nyomott az öreglány homlokára.
– Igen! Köszönöm! Olaj! Víz! – kiáltott fel hatalmas örömmel.
Majd látva az elképedt pillantásokat, rájött, hogy néhány szót  kihagyott a magyarázatból.

– Ezt a dolgot pont anyától tanultam – kezdett bele, immár
összeszedettebben. – Aki, ugye, nem egy konyhazseni.
Edina ásított.
– A nyálas részt nem lehetne ugorni? – kérdezte unott fejjel.
– Nem – mondta Tekla. – Szóval egyszer megpróbált fasírtot  csinálni, mikor én még kicsi voltam, de véletlenül felgyújtotta az  olajat. Én el akartam oltani vízzel, de akkorát ordított, hogy az utol-  só pillanatban megállt a kezem.
– És akkor leégett a konyha? – kérdezte undokul Hanna néni.
– Ha én akkor ráöntöm a vizet, akkorát robbant volna az égő  olaj, hogy nem maradt volna belőlünk semmi.
Géza bá felemelte az ujját.
– Olaj márpedig most minden nagyobb pincében van! Néró ve-  lünk hordatta szét a városban a szurokkal együtt!
– Akkor csak vizet kell szereznünk – bólintott Rogyák.
– Az van elég a ciszternában.
– És hol van a legközelebbi ilyen olajjal teli pince? – kérdezte
Tekla.
Géza bá megköszörülte a torkát.
– Nos… nincs messze.
Ez, kis túlzással, igaz is volt. Az odajutást csak az nehezítette,  hogy a hadront is magukkal kellett cipelni. Nem beszélve a ráfekte-  tett Géza báról, akinek a dereka még mindig valami furcsa, kitekere-  dett pozícióban volt.
Meg kell hagyni, Róma utcái ezen a napon sok furcsa látvány-  nak adtak otthont. De amit még hosszú ideig meséltek sokat próbált  lakosai, az mégiscsak az volt, hogy egy hatalmas, csillogó csövön  fekvő, nyöszörgő férfit hogyan cipelt öt különböző korú rabszolganő  a „jelenés” helyszínére. Mögöttük egy nyeszlett fiúcska igyekezett,  kezében nagy agyagkorsókkal.
– Állj! Senki sem mozdul! – hallatszott a különös menet mö-  gött egy baljósán ismerős hang.
– Ez Calo! – ordította Géza bá, mert ő épp szemben volt a fel-  bukkanó rabszolga-kereskedővel és azzal a több tucat felfegyverzett  katonával, akik kardjukat kirántva farkasszemet néztek vele.
A katonák mögül egy kormos arcú, háborodott tekintetű vén-  ember ugrott elő, megpörkölődött tógája rongyokban lógott rajta.
Seneca volt. Remegő kezét kinyújtotta a menekülők felé, és a  hadronra mutatott.

– A hajó az enyém – sziszegte. – Takarítsátok el a tolvajokat  mellőle!
A kapituláció elkerülhetetlen volt. A hadront az asszonyok le-  dobták a földre, hogy Géza bá csak úgy nyekkent.
– Szabolcs! – súgta a tornatanár a porba.
– Igen, tan bá?
– Közel van már az a pince? Én most egészségügyi problémák  miatt nem tudom megnézni.
– Igenis, tan bá!
– És ég már?
– Igenis, tan bá!
– Akkor leszel szíves kissé rásegíteni a folyamatra.
Szabika értetlenül pillogott hajdani osztályfőnökére.
– Hogy… mit tetszik mondani?
– Kislabdadobás – nyögte elhalóan Géza bá.
Szabika tekintetében végre felgyűlt az értelem szikrája, és lené-  zett a kezében lévő korsókra.
– Mindenki a hadronba! – súgta izgatottan Tekla, majd hozzá-  tette. – Szabolcs! Háromra!
Ekkor már Calo is kiadta a parancsot.
– Elfogni őket! Szökött rabszolgák!
A katonák hatalmas ordítással a különös társaságra rontottak,  akik szintúgy hatalmas ordítások közepette, a földön fekvő gladiátort  magukkal rántva beugrottak a csillogó csőbe. Csak a legkisebb rab-  szolga késlekedett. Feje fölött vigyorogva meglóbálta az agyagkorsó-  kat, és vidáman elrikkantotta magát.
– Na, hello everybody! Irány következő állomásunk: a pattin-  tott kőkorszak! – majd elgondolkodva hozzátette. – Hoppá! Vissza-  jött a humorom? Yesssss! – és ezzel behajította a korsókat a lángoló  pince kitört ablakán, majd fejest ugrott a vascsőbe.
Ekkor a furcsa alkotmány, amiben a rabszolgák eltűntek, hal-  ványkék fénnyel felderengett. A katonák babonásan eltakarták a  szemüket, és rémületükben mozdulni sem mertek. A csőből különös,
érzelmesen elhaló hangok szűrődtek ki.
– Géza…
– Mária…
– Cica…
Majd egy velőtrázó visítás.
– Pfuj, undi vagy, Szabika!

És ekkor hatalmas robbanás rázta meg a levegőt.

[16] Éjszaka a laborban
Az ostrom második napja folyt. Thalész csapatainak sikerült  megállítania a rohamot a zegzugos lakónegyed határán, ahol a jobb  helyismerettel rendelkező buravárosiak gerillatámadásokat hajtot-  tak végre a káoszdroidok ellen. Patthelyzet alakult ki. Az arkhón  egységei átkutattak minden elfoglalt területet, de az időgépnek nem  akadtak a nyomára. Bujdosóné kapta azt a megtisztelő feladatot,  hogy vallassa ki a foglyokat, és szedje ki belőlük, hol rejtegetik a gé-  pet.
– Tibor, Tibor, Tibor! – sóhajtott Búné. – Mit csináljak most  veled?
– Mondjuk, tessék engem békén hagyni!
– Persze, feltétlenül! Amint megmondod, hol az időgép.
– Mondom, hogy gőzöm sincs róla. Hol van Zsófi?! Mi van ve-  le?!
A tanárnő elengedte a füle mellett a kérdést.
– Tehát hol van? – mosolygott angyali türelemmel.
– Nem tudom.
– Talán még emlékszel rá, kedves Tibor, hogy aki nem tud fe-  lelni, az egyest kap. Úgynevezett karót. És akinek sikerül több karót  is begyűjtenie, az megbukik.
– Most nem a Sigrayban vagyunk, tanárnő.
– Annál rosszabb neked! – Bűné már nem mosolygott. – Lehet,  hogy ez a karó másmilyen karó lesz!
Tibi aggódva nézett a többiekre. Bulcsú és Fúzió a fal mellett
ültek egy padon összebilincselt kézzel, lógó orral. Bulcsú furcsán  hallgatag volt, de most valahogy Fúzió sem akart közbeszólni. Ez a  nő megmagyarázhatatlan iszonyattal töltötte el. Az sem nyugtatta  meg őket, hogy a szoba közepén álló asztalon egy nagy kalapács he-  vert. Mindannyiuknak ugyanaz járt az eszében: „Mit akar ez velünk,

megkínozni?”
– Nos, hallgatlak! – Búné hosszú, vékony, póklábszerű ujjai tü-  relmetlenül doboltak az asztallapon. A festett körmöktől úgy tűnt, a  pók vörös papucsot visel. – Hol van? Hova dugtátok?
– Miért nem tetszik Thalészt kérdezni?
– Itt nem te kérdezel!
– De miért engem?
– Mert te vagy a király! Vagy erre sem emlékszel?
– De hát itt a leghülyébből lesz a király!
– Na, ez színigaz. Ebben nem tévedtek.
– Akkor?!
Búné szemlátomást kezdte elveszíteni a türelmét. Idegesen pil-  lantott a sötét detektívüveg felé, ami mögül nyilván mások is figyel-  ték a kihallgatást. Tibi érezte, már nem sokáig feszítheti tovább a  húrt. Hogy mi lesz akkor, ha Bujdosóné komolyan berág, azt el sem  merte képzelni. Aggódva sandított a kalapácsra. Az, mondjuk, némi  reménnyel töltötte el, hogy Thalészt nem tudják vallatni, tehát való-  színűleg még nem fogták el.
Búné a nadrágkosztümje zsebéből elővette a féreglyuktelót, és  egy laza csuklómozdulattal kipörgette az asztalra. Ismerős mozdulat  volt ez Tibi és a dalek számára, a tanárnő pont így szokta kihajítani
óra végén az elkobzott mobilokat.
– Kivel beszéltél ezen utoljára?!
Tibi a körmeit piszkálva hallgatott.
– Mi van, ez is szupertitkos? – húzta el a száját gúnyosan Buj-  dosóné.
– A nagyimmal – préselte ki magából Tibi.
– Ne nézz teljesen hülyének, kisfiam! És mit beszéltél vele?
Hogy mi legyen a vacsi? És mi lett? Krumplifőzelék babérlevéllel?
Búné jó helyen tapogatózott. Pontosan emlékezett, Tibit milyen  könnyen ki lehetett hozni a sodrából azzal, ha valaki a nagymamájá-  val húzta. De a fiú most meglepő önfegyelemről tett tanúbizonysá-  got. Összeszorított szájjal hallgatott.
A tanárnő sóhajtva jelt adott, mire az asztal fölött megjelent  egy szitáló kamerával rögzített mozgóképhologram, valószínűleg egy  káoszdroid fedélzeti felvétele. A képen látható volt, amint Bulcsú a  kocsik közt lapulva előkotorja a féreglyukmobilt, aztán előrenyújtja
Tibinek, aki mond valamit a készülékbe, majd arcára döbbenet ül ki.
Bujdosóné intett a detektívüveg mögött ülő operátornak, és a

kép kimerevedett.
– Min lepődtél meg ennyire, Tibikém? Mit mondott a nagyi,  odakozmált a fasírt?
Tibi szája enyhén megremegett, feje vörösödni kezdett.
– Nyugi, Tibi! – suttogta neki a dalek.
– Bulcsú befogja! – rivallt rá Bujdosóné.
Tibi érezte, hogy ha nem mond azonnal valamit, fel fog rob-  banni. Olyan hangosan szólalt meg, hogy az még önmagát is meglep-  te.
– Azt mondta a nagyim, hogy nagyon hiányzom neki, és reméli,  hogy hamarosan találkozunk! – kiáltotta.
Búné csalódottan csóválta a fejét.
– Rendben van… – sóhajtotta, majd az üvegfal felé fordult. –
Hangot is kérünk!
A hangszórókból a kissé sistergős felvételen megszólalt Zsófi  hangja.
– Szia, Tibi! Halló! Itt vagy?
Tibi keze ökölbe szorult, és elfordította a fejét.
– Na, tudod, ki vagyok? Mi van, már meg sem ismered a han-  gom?
Bujdosóné egy kézmozdulattal leállíttatta a felvételt.
– Megismerted a hangját, ugye? Ki ez?
– Fogalmam sincs – motyogta Tibi.
– Egy perced van, hogy mégis eszedbe jusson. Hatvan másod-  perc. Már csak ötvenkilenc…
– Mondom, hogy nem tudom!
– Értem, mindenféle ismeretlen lányok hívogatnak. Mondhat-  nánk úgy is, zaklatnak téged – bólogatott együttérzően Bujdosóné. –
Tudod mit? Megkímélünk a további kellemetlenségektől, és összetö-  röm ezt a vacakot.
Az asztalról felemelte a súlyos kalapácsot, és a féreglyuk fölé  tartotta.
– Ne! – nyögött fel Bulcsú.
– Miért ne? Hiszen nincs rá szükségetek! Ha nem csörren meg  a legrosszabb pillanatban, talán le sem buktok – Búné az órájára pil-  lantott. – Tíz másodperc.
– Tanárnő, ne tessék már ezt csinálni! – kiabált a dalek.
– Olyan egyszerű dolgot kérdeztem! – mondta nyugodt hangon
Bujdosóné, majd hirtelen előrehajolt, és Tibi arcába üvöltött. – Ki ez

a lány?! Kivel beszéltél?!
Tibi keményen állta a dementor tekintetét.
– Rendben van, Tibor, te akartad! – Bujdosómé meglendítette  a kalapácsot.
– Zsófival! – kiáltott Bulcsú.
Tibi hátrakapta a fejét.
– Fogd már be a pofád!
– Zsófival? – kérdezte csodálkozva Bujdosóné. – De hát a kis  barátnőd éppen ájultan hevert a hátadra kötözve! Hogy tudtál akkor  telefonon beszélni vele?
Ekkor kinyílt az ajtó, és belépett az arkhón. Fekete kígyószemei  elégedetten csillogtak.
– Azt hiszem, én tudom a megoldást, drágám!
Felemelte az asztalról a féreglyuktelót, és Bulcsú elé tartotta.
– Hívd fel nekem azt a Zsófit!
A Burg dísztermében elköltött mennyei vacsora után Zsófi egé-  szen a hálószobájáig kísérte barátnőjét.
– Aludj jól! Holnap találkozunk! Szükséged van még valamire?
– A féreglyuktelót visszaadnád? Fel kell hívnom Teklát Rómá-  ban.
– Hadd maradjon nálam még egy kicsit, jó? – kérdezte moso-  lyogva a hercegnő. – Aggódom Tibiért. Nem tudom, miért szakadt  meg a vonal! Szeretném visszahívni.
– Persze… nem gond… – mondta nagylelkűen Hanna. – Meg-
értem.
– A bicskámat azért visszakaphatnám? – érdeklődött Sándor  bá, aki a bőséges vacsora után elégedetten szuszogva kapaszkodott  fel a lépcsőn.
– Még nem adták vissza az őrök? – húzta fel a szemöldökét
Zsófi.
– Valahogy megfeledkeztek róla a komák – lazította meg a  nadrágszíját az öreg.
– És ott van még az a fiola is… – tette hozzá Hanna.
A hercegnő érdeklődve fordult barátnője felé.
– Tényleg, kérdezni is akartam, mi van benne?
Hanna nem válaszolt rögtön. Eszébe jutott, mivel bízta meg az  arkhón. Ezzel kellett volna megitatnia Buravárosban Zsófit. Azt a

másik Zsófit, a másolatot. Ki tudja, milyen borzalmas következmé-  nyekkel járt volna, ha megteszi.
– A por – mondta végül. – Tudod, az a por, amitől te…
Zsófi arca megfeszült.
– Honnan van az neked?! És miért hoztad ide?!
– Véletlenül nálam maradt. Az arkhón adta… Tudod, az egy  ilyen főnök a káoszrendieknél. Jól le van zárva, de azért vigyázz vele!
A hercegnő gondterhelt arccal állt, és töprengve fürkészte ba-  rátnője arcát. Hanna először nem értette, mi a baj, de aztán gyomor-  szájon vágta a felismerés.
– Ugye, nem gondolod, hogy én…
– Nem! – vágott közbe a hercegnő. – Csak tudod, nem Charlot-  te az egyetlen, aki merényletet tervezett ellenem. Kétnaponta kapok  jelentést valamilyen meghiúsított kísérletről. Nem mindenkinek tet-  szik az a felvilágosító munka, amit itt folytatok. Sok ellensége van a  haladásnak.
Hanna szörnyen érezte magát.
– Zsófi, hidd el… – kezdte volna, de a hercegnő mosolyogva  odalépett, és átölelte.
– Elhiszem, BFF!
Hanna csukott szemmel szorította magához barátnőjét. Igen,  ez ő, az ő Zsófija. Az esze, a humora, a járása, minden, minden…
– Hé, összeroppantasz! – nevetett Zsófi.
Hanna elengedte a hercegnőt, és hátrébb lépett.
– És mi lesz a fiolával? – kérdezte.
– Ne aggódj, intézkedem, hogy megsemmisítsék!
– Igen, azt hiszem, az lesz a legjobb.
– Hát akkor… jó éjszakát!
Hanna az öreghez lépett, ki a lépcsőkorlátnak dőlve szundikált.
– Sándor! – rázta meg finoman a karját. – Hol van a szobája?
– Mi az?! – ébredt horkantva az öreg.
– Ideje lefeküdnie!
– Ugyan már, gyerek még az este! – kurjantotta Sándor, majd a  hercegnő felé fordult. – Köszönjük a vecsernyét, madame, meglehe-  tős volt!
Zsófi mosolyogva biccentett.
– Részemről a megtiszteltetés!
Sándor bá csodálkozva körülnézett, mint aki nem érti, hogy ke-  rült ide, majd imbolyogva elindult lefelé a lépcsőn. A jelek szerint

nemcsak a vacsora volt meglehetős, hanem a mellé felszolgált tö-  méntelen snapsz is.
– Hova megy? – szólt utána Hanna.
– Ultizni a kertésszel. Ígértem neki egy partit.
Hanna nehezen aludt el, a sok finom fogás neki is igencsak  megfeküdte a gyomrát. Hetek óta alig evett az idegességtől, de most  végre újra volt étvágya. Jó volt ráérősen vacsorázgatni barátnőjével  az ezüst étkészlettel megterített, gyertyafényes asztal mellett, és fel-  idézni a régi dolgokat, vagy húzni Sándort, és aztán jókat nevetni az
öreg berzenkedésén. Régen érezte magát ilyen jól. Csukott szemmel
újra felidézte az elmúlt nap eseményeit, és várta, hogy jöjjön az
álom.
Már éppen sikerült volna elaludnia, mikor zajt hallott az ablak  felől. Kipattant a szeme, és riadtan felült. Az asztalon már kialudtak  a gyertyák, csak egyetlen mécses pislákolt remegő fénnyel. Az ablak  előtt a földig érő, fehér csipkefüggöny kiöblösödött, majd visszahú-  zódott, majd újra megdagadt, mint egy hatalmas, szuszogó kísértet.
– Nyitva hagytam volna az ablakot?
Hanna ásítva felállt, és mezítláb elindult az ablak felé. Mikor  félrehúzta a függönyt, hogy megfogja a kilincset, hátulról valaki erő-  sen megragadta, és betapasztotta a száját. Hanna kiáltani próbált, de  csak szánalmas nyöszörgés jött ki a torkán.
– Most lassan elveszem a szád elől a kezem, de egy szót se!
Hanna érezte, hogy valami hegyes tárgy nyomódik a bordái kö-  zé. Erről eszébe jutott egy régi emlék.
– Charlotte?! – kiáltott egyszerre reménykedve és iszonyodva.
Lehetetlen, hogy a nő, akit szövetségesének hitt, másodszorra is az
életére törjön.
– Befejezted az ordibálást? – suttogott dühösen Charlotte.
– Zsófinak volt igaza, neked tényleg börtönben a helyed! Ki-  szabadítalak, erre tessék, engem is meg akarsz ölni!
– Egy frászt akarlak! Akit én meg akarok ölni, azt meg is ölöm.
– Igen?
Hanna újra megremegett. Fogalma sem volt, mi vár rá. Próbált  közönyös arcot vágni, de a szíve majd kiugrott a mellkasából. Char-  lotte, látva a lány rémületét, leengedte a tőrt.
– Úristen, Hanna, csak poén volt!
– Poén?!
– Pont ezeket mondtam, amikor elkaptalak Kempelen házánál.

Nem emlékszel?
Hanna kicsit megnyugodott. Most már biztosnak látszott, hogy  nincs veszélyben. Úgy látszik, Charlotte tényleg csak meg akarta tré-  fálni. Hát, elég beteg humora van.
– Nem emlékezhetek minden hülye mondatra, ami a meggyil-  kolásom alkalmából elhangzott – mondta végül. – Lassan már az al-  kalmakra se emlékszem, annyi volt.
– Nagyon helyes, úgy jó az élet, ha zajlik! – karolt belé Charlot-  te, és elindul vele a kijárat felé. – Meg hát nincs is értelme a múlton  borongani, különösen, ha a jövő még sötétebb!
Hanna megtorpant az ajtó előtt.
– Hova megyünk?
– Mutatni akarok valamit.
– Most? Az éjszaka közepén?
– Igen. A sötét dolgok többnyire nem napvilágnál történnek.
– Kivéve, mikor igen.
Charlotte kinyitotta az ajtót, és kikukucskált a folyosóra.
– Nagyon óvatosnak kell lennünk! Nem láthatnak meg!
Megfogta Hanna karját, úgy húzta maga után. A folyosó telje-  sen kihalt volt, csak néhány lovagi páncél strázsált mozdulatlanul a  falak mellett.
– Legalább hadd vegyek cipőt! – kapkodta a lábát Hanna a hi-  deg márványpadlón.
– Jobb lesz mezítláb. Az halkabb.
Charlotte elindult lefelé a széles lépcsőn.
– Elárulnád végre, hogy hová megyünk?
– Csak gyere utánam! És olyan nesztelenül, mintha te lennél
Schrödinger!
– Én nem lehetek Schrödinger.
– Miért?
– Mert az te vagy.
Ez a megjegyzés végre kizökkentette Charlotte-ot a lopakodó
üzemmódból, és meglepve fordult a lány felé.
– Ezt meg hogy érted?
– Mindegy, hosszú.
A palota előtt balra fordultak a szökőkutak felé. Késő éjszaka  lehetett már, szinte minden ablak sötét volt, csak a kertészlakból  szűrődött ki némi fény, és egy magyar nóta bánatos foszlányai. Han-  na megtorpant, és fülelt.