– Az micsoda?!
– Valami, akármi, ami irreverzibilis gátlást tud okozni.
– Nem értem! – kiabált kétségbeesve Hanna.
– Valami, ami mindenben különbözik ettől a… – Kempelen  nem találta a szavakat a szeme előtt testet öltő iszonyatra. – Ami  mindenben az ellentéte.
– De… de az hogy?!
– Aminek épp ellentétes a lényege. Amire nem hat a por.
Hanna nem kérdezett többet. Már tudta, mit kell tennie. Izzadó  tenyérrel elkezdett mászni a medence fölé hajló lámpatartó vason.
– Hanna, mit művel?! – kiáltott az öreg rémülten.
– Hanna! – kiabált utána Kempelen is. – Jöjjön vissza!
De Hanna nem figyelt rájuk. Arra összpontosított, hogy ne  csússzon ki a kezéből a vas túl korán. A lábával szorosan kulcsolva a  rudat óvatosan araszolt előre.
Zavartalanul haladhatott, az öregen és Kempelenen kívül senki  nem törődött vele, mindenki a medencében álló kígyó-kutya-bika  keverék mutánst nézte, amint kitárt karokkal nő, csak egyre nő a  porból.
– Hanna, ne csinálja! Kérem! Nagyon kérem! – rimánkodott  kezét összetéve Sándor.
Hanna a medence fölé ért. Egy pillanatra elbizonytalanodott,  de mielőtt úrrá lett volna rajta a pánik, elengedte magát. Hangtala-  nul, nyitott szemmel zuhant a szörny felé.
– Neeeee! – üvöltött Sándor bá, és ha Kempelen nem fogja le,  talán a lány után veti magát.
Hanna a mutáns lába előtt csapódott a medencébe, a fortyogó  por összecsapott a feje fölött. A sötét massza kifényesedett, aztán egy  hatalmas csattanással kialudt. A szörny üvöltésre tátotta a száját, de  nem jött ki hang a torkán, mert a csattanás pillanatában diffúz por-  felhővé robbant szét, és alkotóelemeire bomolva hullott vissza a me-  dencébe. Minden elcsendesedett, a fények kialudtak. Fekete por szi-  tált a medencébe, ami mohón elnyelte Hannát.
Zsófi szemei kipattantak. Egy ideig szoktatta a szemét a fény-  hez, aztán óvatosan elfordította a fejét. Egy kórteremben volt. A pad-  lón két mozdulatlan robotkatona hevert. Két élettelen káoszdroid.
Kintről boldog hangzavar hangjai szűrődtek be. Zsófi ezen a

ponton úgy döntött, hogy nyilván álmodik, hiszen mintha Tibi hang-  ját hallotta volna, amint azt kiáltja:
– Győzelem! Győztünk!

[18] Kesergő
Sándorra szép lassan ráesteledett a medence partján, a tér  kongott az ürességtől. Ha a pusztítás nyomait nem számítjuk, senki  meg nem mondta volna, hogy itt korábban még ezrek ünnepeltek.
Csak az eldobált tárgyak vallottak az elmúlt órák eseményeiről.
Mindenfelé egymásról letaposott cipők, a menekülés során elszállt  kendők, kalapok hevertek, és elárvultan várták, hogy gazdájuk egy-  szer majd rájuk talál.
A nap vöröses fénnyel világította meg a magában kuporgó öreg  alakját. Kifejezéstelen tekintettel meredt a medencényi porra, mely  most már teljesen hétköznapi formáját mutatta. Sándor nem moz-  dult, nem szólt, úgy érezte, a lelkét is kiordította fájdalmában, mikor
Hanna a portengerbe vetette magát. Úgy rohant a medence felé,  mint egy eszelős. Azzal azonban nem számolt, ami utána történt:
Bécs ugyanis percek leforgása alatt megváltozott. A levegőben repülő  furcsa járművek, mintha csak hirtelen kifogyott volna belőlük az
üzemanyag, nyílegyenesen a föld felé zuhantak. Az újonnan felhú-  zott épületek beomlottak, hatalmas porfelhőt hagyva maguk után, a  fényreklámok kialudtak, és a várost pásztázó, világító szemű kígyó  atomjaira robbant a székesegyház tetején. A téren veszteglők egy  emberként ordítottak fel, és halálos rémületükben menekülni kezd-  tek. Sándort úgy sodorták magukkal, mint egy akarat nélküli bábot,  az öregnek néha még a lába is elemelkedett a földtől, ahogy a tömeg  tolni kezdte a szomszédos utcák felé. Esélye sem volt megközelíteni  a Hannát elnyelő medencét. Órákkal később sikerült csak visszatér-  nie. Megpróbált belegázolni, alámerülni ő is, két kézzel hányva maga  körül a port, hátha a lányra akad. De mindhiába. Sándor úgy érezte,  fájdalmában menten megszakad a szíve. Leült hát a medence part-  ján, és üveges tekintettel maga elé meredt.
Hirtelen ismerős hangra lett figyelmes. Halk csilingelés volt, a

féreglyuktelefon hangja. Sándor felkapta a fejét, és körülnézett, szí-  vében újra remény gyúlt. Hátha Hannánál szólalt meg a készülék, és
így talán nyomra vezeti őt! Ám alighogy felpattant, világossá vált,  hogy a hang nem a medencéből szól. Egy földön heverő díszes  ruhahalom alól csengett. Sándor felismerte a királynői holmit: Zsófi  viselte, mielőtt beleereszkedett volna az átlényegített portengerbe.
Az öreg remegő kézzel kotorászni kezdett a nehéz anyag redői kö-  zött. Mikor végre megkerült a telefon, hunyorogva nézegette, hogyan  is működik. Végül elszántan megnyomott rajta egy gombot, és szinte  ezzel egy időben a vonal túlsó végén Tibi felhevült hangja harsant  fel.
– Hanna, ezt azonnal hallanod kell!
Sándor szája széle megremegett.
– Tibi úrfi? – kérdezte rekedten. – Maga az?
– Sándor bácsi! Hol van Hanna? – kiáltott a fiú.
– Most… nincs itt.
– Tessék megkeresni, ezt muszáj elmesélnem neki!
Sándor nem szólalt meg rögtön.
– Most nem lehet, Tiborka. De majd alkalmasint mondom ne-  ki, hogy távrecsegjen vissza.
– És meg sem tetszik kérdezni, hogy mi történt? – kérdezte Ti-  bi, aki a saját lelkesedésétől nem hallotta meg az öreg hangjában  bujkáló keserűséget.
Sándor mélyet sóhajtott.
– Hát hogyne kérdezném…
– Ostrom alatt voltunk! Az egész város kis híján összedőlt! Az  arkhón meg… pisztolyt szorított a homlokomhoz! Az időgépet akar-  ták! – kiáltozott kissé összefüggéstelenül a fiú.
– Istenkém… – ingatta a fejét az öreg. – Mennyire örülök, hogy  mégsem puffantották le. Sok lett volna az mára.
– Hát, ja! – helyeselt buzgón Tibi. – De igazából fogalmam  sincs, mi történt! Az egész tökre érthetetlen volt! Mert már épp  meghúzta volna a ravaszt, amikor a pisztoly egyszer csak így… hát  szóval, szétesett a kezében.
– Bizony, kérem – ingatta a fejét Sándor. – Hol vannak ezek a  modern ketyerék egy jó Lujzához képest!
– Ja, nem! Nem úgy esett szét! – magyarázta tovább felindul-  tan Tibi. – Porrá omlott! A káoszdroidok meg hirtelen leálltak. Az  egész hadseregük pillanatok alatt lebénult. Az arkhón vagy száz évet

öregedett ott, a szemünk láttára! Nagyon para volt! Összement, mint  abban a mesében a boszorkány!
Sándor elgondolkodva nézett maga elé.
– Érdekes… – hümmögte. – Úgy látszik, ez a nyavalyás poruk a  jövőben is elveszítette az erejét. Kiment belőle a szufla.
– A jövőben is? – kérdezett vissza Tibi, mert hirtelen megütöt-  te a fülét Sándor mondata. – Hogyhogy is?
– Nem érdekes – terelte el a szót a kényes kérdésekről Sándor.
– Nem érezte késznek magát arra, hogy beszámoljon Tibinek a tör-  téntekről. És a fiú jókedvét sem akarta elrontani. Még nem. – De  mondja csak, mi van Zsófikával? – kérdezte, csak hogy témát váltsa-  nak.
– FELÉBREDT! – kiáltott fel diadalmasan a fiú.
A viszontlátás öröme kissé megviselte a dalek – elvileg nem lé-  tező – idegeit. Tibi órákon keresztül csak fogta Zsófi kezét, nem szól-  tak egymáshoz, csak nézték egymást, és néha, minden különösebb  indok nélkül nevetni kezdtek.
– Abbahagynátok ezt a gusztustalan vihogást? – méltatlanko-  dott Bulcsú.
Kezdte belátni, hogy örök talány marad számára az emberi  természet. Zsófi végre magához tért, lehetne vele értelmesen társa-  logni, de ezek csak röhögnek vagy rínak. Mert azért a könny is folyt  bőven. Főleg, mikor Zsófi megpróbált leszállni az ágyról, és rá kellett  jönnie, hogy nem mozog a lába. A kómából való ébredés boldogsá-  gában teljesen megfeledkezett régi bajáról.
– Na neee… most meg bőgni kezd! – forgatta a szemét Bulcsú.
– Nálatok tényleg csak ez a két véglet van?
Zsófi még akkor is a párnájára borulva zokogott, mikor Thalész
és Fúzió érkeztek látogatóba.
– Na, mi van, Tibi, bebútolt a csajod? – kérdezte vidáman Fú-  zió.
Tibi odakapta a fejét, és a legfejletépősebb tekintetével meredt  az exkirályra, úgyhogy az gyorsan elhallgatott.
– Miért sír? Mi baja a lánynak? – kérdezte Thalész.
– Az, hogy béna! – informálta tapintatosan a dalek.
Tibi felpattant az ágy mellől.
– Mindenki menjen innen! Úgy értem, most!

– És mit szólnál ahhoz, drága uralkodónk, ha inkább meggyó-  gyítanánk a barátnőd? – kérdezte a tudós Zsófi lázlapját tanulmá-  nyozva.
Tibi nagyon remélte, hogy jól hallott. Zsófi is abbahagyta a zo-  kogást, és a párnája mögül figyelni kezdett.
– Meg tudnák gyógyítani? – kérdezte hitetlenkedve Tibi.
– A tudomány mai állása szerint ez nem jelenthet gondot.
– De… de hogy?
– Kémiai és elektromos serkentéssel, egészen pontosan az  epidurális térbe bevezetett elektródokkal. Az idegi rostok regenerá-  lódási képessége és a gerincvelő idegi plaszticitása szinte korlátlan.
Ez ma már csak egy rutinműtét.
– De hát ezt miért nem mondta eddig?! – kiabált Tibi.
– Mert eddig nem volt semmi jelentősége. Amíg kómában volt,  túl veszélyes lett volna megműteni.
– Meg hát minek is… – mormolta maga elé a dalek. Volt benne  annyi egészséges életösztön, hogy nem mondja ki hangosan.
– Csinálunk egy vérképet, és ha minden rendben, még ma meg  is műtjük – mondta Thalész, majd mosolyogva végigsimított Zsófi  könnyes arcán. – Így nyitott szemmel még sokkal szebb! – állapítot-  ta meg gálánsan, és elindult kifelé.
Mielőtt kilépett volna a kórteremből, még összenéztek Tibivel.
Beszédes pillantás volt. Thalész tudni akarta, vajon Tibi megbocsá-  tott-e, amiért a város védelmében le akarta kapcsolni Zsófit a gépek-  ről. A fiú nyílt, reménykedő tekintetéből megértette, hogy soha nem  fogja elárulni. Mély hálát érzett, és magában megfogadta, hogy min-  denképpen meggyógyítja a lányt.
– Lehet, hogy még mindig álmodom… – motyogta maga elé
Zsófi.
Fúzió odahajolt Tibi füléhez, és bizalmasan suttogta.
– Tényleg jó bőr. Rohadt mázlista!
Ekkor Benedict lépett be a kórterembe.
– Megmenekültünk, barátaim! Az összes káoszmasina be-  mondta az unalmast! – Majd miután meglátta Zsófit, színpadiasan a  szívéhez kapott.
– Szűzanyám! Feltámadt a halott leány?
– Mekkora egy marha ez a Benedict! – sóhajtott a

féreglyuktelóba Sándor bá. A hangjában nosztalgikus szeretet buj-  kált. – Ezek szerint megúszta a földindulást.
– De meg ám! Most is kint ül a főtéren, és a hőstetteiről sztori-  zik – újságolta Tibi.
– No hiszen! Voltak neki hőstettei?
– Nem hinném. De a buravárosiak imádják a meséket. Szóval  tessék elmondani Hannának, hogy Benedict jól van, és amikor ép-  pen nem fényezi magát gőzerővel, az ő… izé… „távolba szakadt mát-  kája” után epekedik.
– Jól van… elmondom neki… illetve… – köszörülte meg a tor-  kát az öreg. Nem halogathatta tovább, hogy előrukkoljon a rossz hír-  rel.
Tibi kezdte felfogni, hogy odaát valami nem stimmel.
– Illetve?
– Hát hogy… nem hiszem, hogy el fogom tudni mondani neki.
– Mi van Hannával? – kérdezte ijedten Tibi. Hirtelen mintha  hideg, jeges széllökés törölte volna képen.
A vonal túlsó végén egy ideig csak az öreg nehézkes zihálása  hallatszott.
– Hanna megtette azt, amiért idejött – szólalt meg végül. – És  most vége.
– Minek van vége?! – kiabált Tibi. – Hol van Hanna?!
– Tegyük le, Tiborka…
– NEM! HOL VAN HANNA?!
És akkor az öreg elmesélte, mi történt a Nagy Ceremónián. Mi-  kor befejezte a történetet, Tibi képtelen volt megszólalni. Szívét ha-  rag és felháborodás szorította el. Felfoghatatlanul igazságtalannak
érezte, hogy mikor végre visszakapja Zsófit, örökre el kell veszítenie
Hannát. Legszívesebben bőgött volna, ordítva, mint a szamár. Eszé-  be jutott a nagymamája. Őt kéne most átölelni, elmondani neki a  bánatát, ő biztosan megértené. De hát hol van most a nagymamája?
Vele sem találkozott már időtlen idők óta. És vajon viszontlátják-e  még egymást valaha?
Tibi új dátumot pötyögött be a féreglyuktelón. Teklát hívta. Az  egykori Róma üszkös romjain egy vékony hang ciripelt a döglött,  hajnali csendben. A megolvadt féreglyukteló ott hevert egy piaci fa-  bódé elszenesedett maradványai közt. Majd hirtelen villám hasította  fel a hullaszürke eget, és hatalmas cseppekben zuhogni kezdett az  eső. Az izzó gerendákon sziszegve aludt ki a parázs. Az utcán höm-

pölygő víz sodorni kezdte magával a felgyülemlett törmelékeket, és a  féreglyuktelót szép lassan, szürcsölve elnyelte egy kanális.
– Nem lehetne telefonos segítséget kérni? – nyafogta Szabi, aki  már nagyon ki volt borulva a gyaloglástól.
– Nem – válaszolt kurtán Tekla.
– Miért? Hol a féreglyukteló?
– Feltehetően egy római polgárnál. Futás közben valószínűleg  kiesett a zsebemből.
– Hát, az király…
– El vagyunk veszve, azt hiszem – sóhajtotta Rogyák Mari, de  ezzel senkinek sem árult el újdonságot.
Amióta megérkeztek a hadronnal, reménytelenül bolyongtak
összevissza egy sűrű, tüskés bozótosokból és megmászhatatlanul  magas kocsányos tölgyekből álló rengetegben.
– Jobb már a derekad, Géza? – érdeklődött aggodalmas han-  gon a tanárnő.
Ez persze csupán költői kérdés volt. A tornatanár még mindig  nem tudott kiegyenesedni, egy botra támaszkodva vonszolta magát  előre a bokáig érő avarban.
Vali néni is kezdte elveszíteni a türelmét.
– De hol a búbánatban vagyunk?
– Újfent nem a civilizációban, Valikám, mint látja – válaszolt  pihegve Hanna néni.
– Tekla! Szerinted miért úgy lett beprogramozva a hadron,  hogy egy őskori dzsungelbe érkezzünk? – érdeklődött Szabi.
– Leszállnál rólam? – fordult felé haragosan Tekla.
Ő sem volt elragadtatva attól, ami velük történik, és bár a  hadront anyja segítségével programozta be, mégis magát érezte fele-  lősnek.
– Fázom – nyafogta Edina.
– Majd én melegítelek! – ajánlkozott Szabi, és átkarolta a  lányt.
– Pfuj! Hagyjál! – rázta le magáról fintorogva a fiút Edina.
Kemény férfihang csattant fel a közelükben.
– Stop! Kezeket fel! Hands up!
A kis csapat riadtan megtorpant, és engedelmeskedett. Gallyak  reccsenése hallatszott, majd két terepszínű ruhás katona lépett ki a

bozótból. Géppisztolyukat tüzelésre készen a vállukhoz szorították.
Egyenruhájuk felső zsebén a magyar nemzeti trikolór díszelgett. Bár
Géza báékat aggodalommal töltötte el, hogy megint feltett kézzel kell
állni valamely fegyveres testület mogorva képviselői előtt, egyszer-  smind meg is könnyebbültek, hogy mégsem a pleisztocénban landol-  tak, hanem a modern kori Magyarország területén.
Az egyik katona, egy húsz év körüli, bajszos tizedes elővett egy  rádió adó-vevőt.
– Itt 34-11, Kübekháza, vétel!
– Hallgatom, 34-11 – recsegte vissza az adóvevő.
– Egy hat főből álló illegális határátlépő csoportot fogtunk. Fel-  tehetően arabok.
A társaság leesett állal hallgatta a kiskatonát.
– Mi nem vagyunk arabok! – tiltakozott meglepetten Rogyák.
Most a katonákon volt a sor, hogy elképedjenek.
– Maguk beszélnek magyarul?
– Már hogyne beszélnénk, aranyos vitézem, daliás leventém! –  lépett közelebb csábosan mosolyogva Hanna néni.
A bajszos kiskatona riadtan kibiztosította a fegyverét.
– Ne jöjjön közelebb! Maradjon ott, ahol van!
– Jól van, gyöngyöm-bogaram, nem kell idegeskedni! – tor-  pant meg kissé sértetten a nagynéni.
– Hol tanultak meg ilyen jól magyarul?
– Mondom, hogy magyarok vagyunk – bizonygatta Rogyák.
– Akkor miért vannak burnuszban?!
– Ez nem burnusz, hanem régi római tóga! – kapcsolódott be a  győzködésbe Géza bá.
– És miért vannak régi római tógában?
Tanácstalan csend volt a válasz.
– Ööö… nos… – szólalt meg végül a gladiátoriskola hajdani
ékessége. – Ez egy meglehetősen hosszú és kacifántos történet.
– Akkor majd előadják az őrsön! Indulás!
A határvadászok terelni kezdték maguk előtt a foglyokat. A  rendőrségig azonban nem jutottak el, ugyanis mikor kiértek a Kü-  bekházára vezető műútra, egy csapat fehér köpenyes, tudósforma  férfival és nővel találták szembe magukat, akik botokkal és távcsö-  vekkel épp a szemközti bozótost kutatták át.

– Tekla! Kicsikém! – A fehér köpenyesek csoportjából egy kö-  zépkorú nő vált ki, és kitárt karokkal, lobogó hajjal rohant a foglyok  felé.
– Kicsíííííím!
– Anyaaaa! – kiáltott fel boldogan Tekla, és ő is futni kezdett.
– Teklaaaa!
– Anyaaaa!
A kiskatonák zavartan kapkodták a fejüket ide-oda, majd bá-  tortalanul ráemelték a fegyverüket a viharként közeledő őrült nőre.
De Pusztai professzort ez egy cseppet sem érdekelte, félresodorta a  géppisztolyokat, és boldogan karjába zárta a lányát.
– Drága édesem…
– Anyucikám…
– Ez olyan szép! – törölgette a szemét a tógája szélével Rogyák
Mari.
Vali néni is megindultan fújta ki az orrát.
– Vajon viszontlátom-e még az én Tibikémet?
Hanna néni egy ábrándos sóhajjal járult hozzá az általános el-
érzékenyüléshez.
– Ó, Imrém, Imrém! Tartasz-e még így a két karodban egyszer?
– Ó, Imre másra sem vágyik! – röhögött a dalek, mikor Tekla  elmesélte neki a történetet. – Ha valaki csak kiejti a banya nevét,
Imre lesápad és remegni kezd. Szóval akkor mégis jó helyre érkezte-  tek?
– Majdnem. Anya a szegedi szuperlézer koordinátáit adta meg,  de pár kilométerrel délebbre landoltunk. Mivel estig nem érkeztünk  meg, másnap egy keresőcsapatot verbuvált a kollégáiból, de először  a várost meg a mártélyi erdőket fésülték át, így aztán mi napokig bo-  lyongtunk a senkiföldjén.
– A lényeg, hogy megvagytok! De nem azt mondtad, hogy a  féreglyuktelód Rómában maradt?
– Ez anyué. És nálatok mi a helyzet?
– Most műtik Zsófit. Tibor itt rágja mellettem a körmét.
– Mondd, hogy üdvözlöm! És hogy minden rendben lesz!
– Nem mondom, úgyse hallaná. Tisztára transzban van.
– Azért csak mondd!
– Jó, majd mondom.

– És a többiek?
– Mindenki él és virul. Főleg Búné.
Bujdosóné tündéri mosollyal az arcán, könnyed léptekkel igye-  kezett a kihallgatásra. Mellette a megvénült arkhón vonszolta magát  szuszogva egy járókeretre támaszkodva. Apró, remegő feje a görbe  hátából kiálló csontos vállak közé süllyedt.
– Igyekezzen már, arkhón, ne csoszogjon!
– Megyek már… megyek… – válaszolt a férfi vékony, öreges  hangon.
– A barátunkat mintha kissé megviselte volna a vereség – je-  gyezte meg epésen Thalész.
A Felemásszemű is roppant elégedettnek látszott.
– Lásd be, Edit, rossz lóra tettél! Inkább a jó öreg szamár mel-  lett kellett volna döntened!
– Te befogod! – mordult rá Búné, de a mosoly egy pillanatra  sem tűnt el az arcáról.
– Sosem gondoltam, hogy tudsz hibázni… – ingatta a fejét Im-  re bá.
– Ki mondta, hogy hibáztam?
Thalész kitárta előttük a tanácsterem ajtaját.
– Fáradjanak be, az uralkodó már várja önöket!
– Ó, a Tibor? Hol van az én Tibikém? – lelkendezett Bujdosó-  né.
– Ő fog dönteni a sorsukról.
– Csuda jó, már alig várom!
– A foglyok előálltak, uralkodó!
Bujdosóné kitárt karokkal indult Tibi felé.
– Tibi! Tibikém! De jó, hogy épségben vagy!
Tibi köpni-nyelni nem tudott a csodálkozástól.
– Ööö… Tanárnő?
– Hatalmasak voltunk! Megcsináltuk, barátom!
– De…
– Ne is mondj semmit, kár hálálkodnod! Csak azt tettem, ami a  kötelességem!
– Egészen pontosan mit is, Edit? – kérdezte a Felemásszemű,
és aggódva közelebb lépett.
– Mi az, hogy mit, tökfej? Saját személyes épségem kockáztatá-

sával beépültem az ellenség soraiba, bizalmasommá tettem a vezető-  jüket, miközben persze szállítottam az információkat.
– Csak én maradtam le ezekről az információkról? – húzta fel a  szemöldökét Thalész.
– Én az uralkodóval beszélek! – jelentette ki nyomatékkal
Búné.
Tibi ekkor végre magához tért a döbbenetből.
– És maga mit szól ehhez, arkhón?
Minden tekintet a járókeretre támaszkodó vénségre szegező-  dött.
– Ez egy Kígyó… Kígyóasszony… – lihegte fogatlan szájjal a ká-  oszfőpap. – Megcsal, elárul…
– Ez a mániája, hogy kígyóasszonynak nevez – fojtotta bele a  szót Bujdosóné, majd egy laza mozdulattal kirúgta alóla a járókere-  tét.
Az arkhón nyekkenve terült ki a földön. Búné ragyogó mosoly-  lyal fordult ismét az uralkodó felé.
– Én mindig is veletek voltam, Tibikém!
– Elképesztő ez a nő! – mondta Tekla, és megnyitotta a forró  vizes csapot.
– Mi ez a zaj? Hol vagy, buszon? – érdeklődött Bulcsú.
– Nem. Csak kezd kihűlni a vizem.
– Te most éppen fürdesz?!
– Éppen. Éppen másfél órája. Tudod, mióta várok egy jó forró  fürdőre?
– És akkor úgy beszélgetsz velem, hogy nincs is rajtad… –  szörnyülködött a dalek, és próbálta nem vizualizálni a tudatába tü-  remkedő képet. – Azonnal tegyük le!
– Várj! Még csak annyit mondj el, hogy mi baja van az  arkhónnak, mitől öregedett így meg?
Bulcsú örült, hogy elterelheti gondolatait a fürdőkádban lubic-  koló tudóstársáról, és kimerítő magyarázatba kezdett.
– A por vereséget szenvedett a múltban, így hát jelentősen  meggyengült. És miután az arkhónt már régóta csak a por tartotta  egyben, most feltehetőleg hozzáöregszik a valódi életkorához.
– Magyarul: kivették a formalinból. Kellemetlen. És miért  gyengült meg a por a múltban?

– Hát, Hanna miatt.
– Mert?
Bulcsú elhallgatott. Fogalma sem volt, hogy kezdjen bele. Még  mindig felfoghatatlan volt számára, hogy Hanna nincs többé. Nem  akart erre gondolni. Nem tudott erre gondolni.
– Itt vagy még? – kérdezte Tekla.
– Itt – válaszolt fojtott hangon a dalek.
Majd nagyot sóhajtott, és elbeszélte a Nagy Ceremónián tör-  ténteket.
Bécs ünnepelt. Hirtelen mindenkiről kiderült, hogy soha nem  is volt porhívő, és csak kényszerből viselte el Sophie hercegnő ural-  mát. A templomokról eltűntek a kígyós jelek, újra lovakat fogtak a  konflisok elé, megint lehetett jókat enni-inni, szabadon járni-kelni,  pletykálkodni és intrikálni, egyszóval az élet visszatért a maga ren-  des kerékvágásába. A nép az utcára tódult, és tombolva ünnepelt,  patakokban folyt a bor, és míg fent a levegőben tűzijátékok színes vi-  rágai robbantak, odalent mindenki az ismeretlen hős lányról beszélt,  aki megtörte a gonosz uralmát.
Egy ember volt csupán egész Bécsben, aki nem osztozott az ál-  talános jókedvben. Sándor bácsi leszegett fejjel állt a városközpont  felé igyekvők áradatában. Fogalma sem volt, mihez kezdhetne, hová  is mehetne. Aztán rájött, hogy mindössze egyetlen hely van az egész  városban, de talán az egész földkerekségen, ahol szívesen látják, és  ahol ő maga is megnyugodhatna kissé.
A Döglött Harkályban hatalmas volt a tömeg, a pult mögött  rögtön két felszolgálólány is sürgölődött. Úgy látszott, Heidi mellé a  nagy forgalomra való tekintettel kisegítőt kellett felvenni. Az öreg
átvergődött a harsány piacosok és pallérok sokaságán, és csontos ök-  lével megzörgette a pultot.
– Egy snapszot! Vagy inkább egyből kettőt!
Az új felszolgálólány hátra sem nézve fogott egy jókora bögrét,  színültig töltötte, és letette az öreg elé. Sándor komoran bámulta a  kisebb vödröt.
– Már azt hittem, sosem ér ide! – csendült fel egy incselkedő  lányhang.
Sándor megzavarodva felnézett, és eltátotta a száját. Még nem  is ivott, és máris hallucinál! Hanna állt vele szemben a pult mögött,

hamisítatlan burgenlandi népviseletben.
– Gyorsan igyon egy kortyot, nehogy elájuljon itt nekem! –  sürgette Hanna, de hiába.
Sándor bácsi merev testtel vágódott végig a padlón.
Zsófi úgy nevetett, hogy zengett bele az egész kórterem.
– Úristen, de kár, hogy nem láttam!
– Sajnálhatod is! – nevetett vele Hanna.
Két nap telt el a műtét óta. Az orvosok szerint minden rendben  ment, pár nap múlva már kezdődhet a fizikoterápia. Zsófi a dalek  féreglyuktelóját szorongatva ült az ágyában, hátát a felpolcolt pár-  náknak támasztva, és megmámorosodva itta Hanna szavait. Alig  merte elhinni, hogy mindez igaz lehet. Újra magánál van, beszélget-  het Hannával, és az is lehet, hogy pár héten belül járni is tud majd.
Mert az orvosok bizony ezzel kecsegtették.
– De hogy kerültél a Döglött Harkályba? – kérdezte, és minden  különösebb indok nélkül újra elnevette magát. – Egyáltalán hogy  jöttél ki a medencéből?
– Kihúztak – mondta Hanna.
– Ki?
– Charlotte-ék. Ha pár perccel később találnak meg, már késő  lett volna. Az orrom, a szám telement porral, azt hittem, megfulla-  dok. De akkor valaki elkapta a csuklómat, és kirángatott.
– De hogy került oda Charlotte?
– Merényletet terveztek néhány másik lázadóval Zsófi ellen… –
Hanna észbe kapott. – Mármint nem ellened!
– Hanem az ellen, aki lemásolt, világos – Zsófi eltöprengett. –
Azért egyszer szívesen találkoztam volna vele… Azzal a másik Zsófi-  val.
– Szerintem ne bánd, hogy kimaradt.
– És hogyhogy nem látott meg az öreg, amikor kihúztak?
– Túl nagy volt a felfordulás. Csak arra emlékszem, hogy a tö-  meg lökdösődve tódul a kijárat felé. Charlotte a kardjával vágott utat  nekünk, de még így sem volt egyszerű. Párszor a falhoz nyomtak,  egyszer a földre is kerültünk, kis híja volt, hogy agyon nem tapostak.
A ruhám cafatokra szakadt, úgyhogy kaptam egyet kölcsön Hei-  ditől.
– Az ki?

– A csaposlány.
– Igen? – csattant fel színlelt sértettséggel Zsófi. – Ja, persze,  tudom már! Akit jobban szeretsz, mint engem!
– Hülye! – forgatta a szemeit Hanna.
– Új BFF. Gratulálok!
Hanna úgy érezte, menten felrobban. Egészen elképesztőnek  találta, amit Zsófi művel. Még jóformán fel sem ébredt, máris félté-  kenykedik. Jó, persze, tudta, hogy nem mondja komolyan, de azzal  azért Zsófi is tisztában lehetett volna, hogy őt meg ki lehet kergetni a  világból ezekkel a viccekkel. Már épp azon volt, hogy ezt szóvá tegye,  mikor hirtelen meggondolta magát. A szíve körül jóleső forróságot
érzett. Igen, most már pontosan tudta, hogy a por-Zsófi mellett mi  hozta mindig zavarba. Hogy olyan tökéletes volt, és egy picit sem  bosszantó. Márpedig muszáj, hogy a barátnők néha egymás agyára  menjenek, anélkül nem is igazi az egész. Hanna boldogan mosoly-  gott maga elé: hiába, ez itt az igazi Zsófi, az ő kíváncsi, kedves, nyű-  gös, sértődős, féltékeny, imádott, imádott, imádott Zsófija!

[19] A helyrezökkent idő
Mikor Hanna visszatért az őrtoronyba, sértetlenül ott találta az  időgépet. A sakkasztalt ugyan ujjnyi vastagon belepte a por, de ettől  már könnyen meg lehetett szabadulni a Döglött Harkályból hozott  pohártörlő rongyok segítségével. Hanna tehát készülhetett haza. A  jövőben rekedteknek azonban nem volt ekkora szerencséjük.
– Ugye, csak viccelt, mikor azt mondta az arkhónnak, hogy  nem működik az időgépük? – fordult Tibi Thalész felé. Sejtette  ugyan a választ, de azért még nem adta fel a reményt. Hiszen az  utóbbi pár napban annyi csodálatos, szerencsés fordulat történt. A  csoda azonban ezúttal elmaradt.
– Sajnos mindez igaz – tárta szét karjait sajnálkozva a tudós. –
A konstrukció majdnem kész, de valamilyen lényeges összetevő hi-
ányzik. Talán már csak valami semmiség, de hát mit számít ez, ha  fogalmunk sincs, hogy miről van szó.
– Azonnal folytatni kell a kutatást! – rendelkezett Tibi.
Thalész a szakállát babrálta elgondolkozva.
– Ahhoz a városi költségvetésben komoly forrásokat kellene át-  csoportosítani…
– Hát csoportosítsa!
– Most fontosabb dolgunk is van, például újjáépíteni a várost.
De nem csak ez a gond – folytatta a tudós. – Ez évekig is eltarthat.
Lehet, hogy évtizedekig.
Tibi letaglózva állt. Annyi ideje nincs. Nemhogy évtizedeket, de
éveket, sőt hónapokat sem akart már itt tovább rostokolni. Persze
Zsófival bárhol bármeddig ellenne, de a nagymamája már elmúlt  hatvanéves, és ha valaha még az életben viszont akarja látni…
– Nem várhatunk! – mondta határozottan. – Mire van szüksé-  gük a kutatáshoz? Még több pénzre?
– Az önmagában nem elég.

– Akkor?
– Egy-két zseniális ötlet jönne még jól…
– Egy zsenink már van – mutatott rá Tibi a dalekre, aki eddig  az ablak mellett álldogált, és feltűnő csendben figyelte a társalgást.
– Ehhez én egyedül kevés vagyok – mormolta maga elé Bulcsú.
Soha nem gondolta, hogy valaha kénytelen lesz kimondani egy ilyen  mondatot.
Ekkor kopogás hallatszott a tanácsterem ajtaján.
– Most nem érünk rá! – kiáltott ki Tibi, de addigra már nyílt az  ajtó, és egy kóchajú, hihetetlenül ráncos női fej kukucskált be rajta.
– Itt vannak! – recsegte a vénasszony. – Gyere, öreg!
Tibi más körülmények között örült volna Rozsó néni látogatá-  sának, de most inkább úgy döntött, hogy minél hamarabb lerázza.
– Ne tessék haragudni, Rozsó néni…
– Nem haragszom, fiam! – mondta nagyvonalúan a vénasz-  szony, és kézen fogva behúzta maga után az öreg Ervint. – Nem tar-  tunk fel sokáig, csak jöttünk elköszönni.
– Hova mennek? – kérdezte Tibi rekedten. Mindig szíven ütöt-  te, amikor meglátta egykori iskolatársát vénember képében. A rán-  cok közé rejtve most már tisztán ki tudta venni az egykori Ervin vo-  násait.
– Az öregem most már jól van, úgyhogy visszamegyünk, rend-  be hozzuk a házat, azt mondják, már nincs mitől félni, eltűntek a ká-  oszpofák…
– Jó utat, Rozsó néni! – mondta Tibi. – Ha bármire szükségük  van…
Bulcsú, aki eddig félrehúzódva figyelte a beszélgetést, hirtelen  a tanácsterem közepére penderült.
– El ne engedd, Tibor! Itt van a zseni, akit keresünk!
– Hogyan? – húzta fel a szemöldökét az uralkodó.
– Hát ez az okostojás már egyszer összerakott egy időgépet! Ha  egyszer sikerült neki, most sem jelenthet gondot!
Mindenki az Öregre nézett. Az agg Ervin ott állt az ajtó mellett,
és a kilincsbe kapaszkodott. Úgy tűnt, attól fél, ha elengedi, nem fog  tudni megállni a lábán.
– Én… – kezdte lihegve. – Én soha többet… nem bírnám…
– Majd én segítek! – ajánlkozott a dalek. – Két zseni mégis  több, mint egy! – érvelt szerényen.
– Nem! – az öreg tudós felemelte a fejét, a szeme szikrákat

szórt. – Soha többé nem nyúlok bele az idő rendjébe! Nem bolygatok  sorrendet, nem fordítok vissza dolgokat, és nem is siettetek! Kony-  hakertet szívesen csinálok, időgépet nem.
Azzal sarkon fordult, és Rozsó karjára támaszkodva kiment a  tanácsteremből.
– Most mi legyen? – nézett körbe tanácstalanul Tibi.
– Valahogy mégiscsak rá kéne vennünk! – mondta Thalész.
A dalek agya lázasan dolgozott.
– Csak egyvalaki van, aki mindig is képes volt hatni Ervinre –  mondta töprengve, majd jelentőségteljesen Tibire nézett.
Az uralkodó bólintott.
– Hívd Hannát!
– Szia, Ervin, itt Hanna!
Az öreg Ervin épp készült kilépni Buraváros kapuján, mikor a  dalek utolérte, és a féreglyuktelót lihegve a kezébe nyomta.
A tudós lábai megroggyantak, úgyhogy Bulcsú gyorsan alátolt  egy bőröndöt, amire leülhetett.
– Itt vagyok! Hallasz?
– Igen – préselte ki magából az öreg.
– Képzeld, mindjárt indulok haza 2013-ba!
Az öreg tudós megindultan hallgatott. Csak nehéz zihálása hal-  latszott a féreglyuktelóban.
– Úgyhogy most tök jó – folytatta az egyoldalú csacsogást
Hanna. – Csak azon gondolkozom, hogy az mégsem lesz jó, hogy  tudni fogom a jövőt. Mármint hogy húsz éven belül ki fog törni egy  világháború.
Ervin lehajtotta a fejét. Épp eléggé nyomasztotta a bűntudat  azért, amit tett, nem hiányzott, hogy újra és újra a fejére olvassák.
– Sajnálom… – nyögte ki végül. – De ez már megtörtént, nem  tudok mit csinálni!
– Dehogynem! – mondta élénken Hanna. – Mindent jóvá  tudsz tenni!
– Hogy? – emelte fel a fejét reménykedve a tudós.
– Van egy pont a múltban, amikor még minden jó volt. Amikor  még nem utaztál ki Amerikába, az ösztöndíjra, hogy elkezdj dolgozni  az intelligens poron.
– Igen, és?

– Küldd vissza oda Tibiéket, és ők megoldják, hogy másképp  történjenek a dolgok.
– Hogy tudnám őket visszaküldeni? – kérdezte ingerülten Er-  vin.
– Mondjuk, egy időgéppel.
Az öreg hallgatott. El sem merte hinni, hogy van rá mód, hogy  meg tudjon szabadulni a rá nehezedő, elviselhetetlen bűntudattól.
– Na, mi van, öreg, megyünk már? – bökte oldalba türelmetle-  nül Rozsó.
– Nem! – mondta Ervin meglepően erélyes hangon. – Még egy  kicsit maradunk.
A következő napok lázas munkával teltek. A félig kész időgépet  bevitték a játszótérről, és Bulcsú nekilátott az öreg Ervinnel, hogy  felturbózzák a szerkezetet. Arra számítottak, hogy több hétre, esetleg  hónapra is szükségük lesz, mire összeraknak egy demó változatot, de  a harmadik nap reggelén hullasápadt arccal, karikás szemmel, ám  rendkívül elégedetten támolyogtak elő a laborból.
– Tőlem akár indulhatunk is! – jelentette ki a dalek, majd arc-  cal előre bezuhant az ágyába, és kerek huszonnégy órát aludt.
Az indulás időpontját a buravárosi szilveszter napjára tűzték ki.
Egyetlen probléma volt csupán. A gépben mindössze öt hely volt,  miközben hat jelentkező volt az időutazásra.
– Természetesen az Editet hagyjuk itt! – jelentette ki a Fele-  másszemű.
– Vagy inkább téged! – torkolta le Bűné.
– Végig Tibiék ellen áskálódtál, nem érdemled meg, hogy visz-  szavigyünk!
– Ha már itt tartunk, együtt áskálódtunk, ha nem csal az emlé-  kezetem!
– De engem kényszerítettek! – vágott mártírarcot Imre bá.
– Szerintem mind a kettőt itt kéne hagynunk! – javasolta
Benedict.
– Támogatnám a javaslatot – mondta a dalek. – De van egy kis  bökkenő: neked kell maradnod.
– Micsoda?! – szalad fel Benedict hangja koloratúrba a felhá-  borodástól.
– Gondolj bele! Mi a huszonegyedik század elejére megyünk, az

pedig nem a te korod. Ezzel is csak belepancsolnánk az időbe, pedig
éppen rendet akarunk benne vágni.
– De ez sem az én korom! – tiltakozott a hőstenor, és kivétele-  sen teljesen igaza volt.
– Jó, döntsön az uralkodó!
Mindenki Tibire nézett. Az uralkodó a fejét vakarta, aztán csak  hosszan bámult maga elé. Úgy látszott, minden érvet és ellenérvet  mérlegre tett. Végül halkan ennyit mondott.
– Bocs, Benedict!
Hanna élőben akarta végigizgulni az indulást. Legalábbis  féreglyuktelón.
– Na, még mennyi? – kérdezte izgatottan.
– Okés. Úristen, mindjárt látom anyut meg aput! – sóhajtott
Zsófi. – Ezt el se hiszem!
– Én még nem merek belegondolni… Hátha megint közbejön  valami.
– Mi jönne közbe? Hagyjál már!
Bujdosóné elsőként szállt be az időgépbe. Bulcsú csípőre tett  kézzel megállt a szerkezet mellett, és elbődült.
– Különjárat indul a múltba, utolsó figyelmeztetés, kérem, fe-  jezzék be a beszállást!
– Na jó, tényleg le kell tennem… – Zsófi hangja elcsuklott a  megindultságtól.
– Persze… jó utat… – Hanna hangja is gyanúsan megremegett.
– Nehogy már bőgjünk! – nevetett fel Zsófi.
– Hát ne is! – most már Hanna is nevetett.
– Csavarodjatok már le a telóról, nyuszikák! – kiabált Bulcsú,  miközben beszállt az egyik fülkébe.
Tibi odalépett Zsófi kerekes széke mögé, hogy az időgéphez tol-  ja.
– Ne, várj! – mondta határozottan Zsófi. – Csak add a kezed!
A lány óvatosan kiszállt a kerekes székből, és lassú, megfontolt  léptekkel elindult Tibi karjába kapaszkodva. Még mindig jóleső szé-  dülés fogta el, hogy milyen „magasan” van, és hogy képes a saját lá-  bán járni.
– Oké, megvagyunk! – mondta Tibi, miután besegítette a lányt  az időgépbe.