13
EZER MADÁR ÁRNYÉKA

Menta Frissben úgy emelkedett a rettegés, akár torokban a sav, amióta csak Rivera beállított és mesélt a banshee-ről, de sosem volt sürgetőbb, mint amikor besétált a zálogoshoz a Fillmore-ban, ahol Ray Macy állt egy órákkal és ékszerekkel teli üvegvitrin mögött. Ray valamikor Charlie Asher boltjában dolgozott Lilyvel. A negyvenes, kopaszodó leszerelt zsarut Lily a nemezisének tartotta, a természetes ellenségének és félelmetes faszkallantyúnak. Menta amúgy Rayt is besorolta volna simán azok közé, akik eláztak Lily megvetésének locsolója alatt, de az exzsaru nyíltan ellenséges volt, amikor ő meg Lily bezárták Charlie boltját, és jazzpizzázót nyitottak. Nem sokra rá Ray kiköltözött Charlie házából, és Friss azt hitte, akkor látja utoljára. De nem, itt van, úgymond a kaput őrzi az egyetlen élő halálkereskedőhöz, akit Menta Charlie-n és Riverán kívül ismert. Nem gond. Csak lazán.

– Mr. Friss – köszönt Ray. Bétahím volt, vagyis a nyílt konfrontáció nem feküdt neki. A béták kedvenc fegyvere a passzív agresszió.

– Örülök, hogy talpra esett, Ray.

Ray kissé elfordult, hogy Menta lássa, revolvert hord a csípőjén. A gesztust még nyilvánvalóbbá tette az, hogy Ray képtelen volt elfordítani a fejét. Zsarukarrierjének az vetett véget, hogy golyót kapott a nyakába, és az orvosoknak úgy kellett összedrótozniuk a csigolyáit. Ray Macy farkasszemet nézett az élettel, akár akart, akár nem.

– Azért fordult el, hogy lássam a fegyverét? – kérdezte Menta Friss derűsen.

– Nem – fordult vissza gyorsan Ray.

Iszonyatosan szar zsaru lehetett, gondolta Menta. – Beszélnem kell Carrie Langgel. Úgy tudom, ez az ő üzlete.

– Nem ér rá.

– Itt vagyok – szólt ki egy nő a hátsó helyiségből. – Mindjárt megyek.

– Biztos most jött meg – mondta Ray.

Egy harmincas, szőke nő lépett ki.

– Hűha! – A nagydarab férfit meglátva megtorpant és hátralépett. – Maga aztán nagyra nőtt.

– Szivi, ez Menta Friss – mutatta be Ray. – Emlékszel, beszéltem róla. Róla meg Lilyről.

Menta a „szivi” hallatán még egyszer végigmérte Carrie Langet: alacsony volt, de hát melyik nem? Piszok sok indián ezüstékszert viselt farmerrel és batiszttal, viszont édes volt a mosolya, klassz az alakja, és olyan intelligencia szikrázott a szemében, hogy normális esetben Raynek esélye sem lehetett volna nála. Magányos egy szakma ez, gondolta Friss.

– Ms. Lang. – Menta kezet nyújtott a pult felett. – Örvendek. – Közben Rayre nézett és elismerően biccentett a volt zsarunak a kiemelkedő fogásért.

– Mr. Friss. Láttam az üzletét a Castróban, be is akartam már ugrani. Mit tehetek magáért?

– Beszélhetnénk négyszemközt?

– Nem érünk rá – mondta Ray fogcsikorgatva.

– A különleges tárgyakról lenne szó – magyarázta Friss. – Magam is nagyon különleges használt tárgyakkal foglalkozom.

Carrie Lang hetyke mosolya kiszélesedett. – Az üzletem részleteiről nem beszélhetek, Mr. Friss.

– Normális esetben én sem, mivel a Nagy könyv is ezt tanácsolja, de tényleg különleges körülmények álltak elő.

Ray a nőre nézett. – Nagy könyv?

Carrie megpaskolta a karját.

– Hátul van az irodám – mondta Mentának, azzal megfordult és visszament az ajtón át, amelyen belépett. – Vigyázzon a fejére.

– Arra mindig vigyázok.

Ray Macy hallhatóan morgott, amikor Menta Friss bement a pult mögé, és lehúzta a fejét, hogy belépjen az ajtón.

– Egyszer Lily megdugott ám Asher raktárában – szaladt ki Ray száján.

Menta Friss felegyenesedett, és a válla felett nézett hátra Rayre. Carrie Lang visszadugta a fejét Menta hóna alatt, és vasvillaszemmel meredt rá.

– Ez nekem nem újság, Ray – felelte Menta, de lefogadta volna, hogy Carrie Langnek az. – Miss Severóval egyébként elváltak az útjaink. Túlságosan fiatal.

Carrie Lang felemelt mutatóujjal jelezte Raynek, hogy innen fogják folytatni a beszélgetést egy későbbi időpontban, az kurva élet. Ray megértette, és ha képes lett volna bólintani, megteszi, de ennek hiányában olyan arcot vágott, mint aki véletlenül jégvágóval suhintotta magát tökön, és próbálja leplezni. Carrie eltűnt a nagy férfi hóna alól. – Az irodám erre van – vezette át a raktáron.

Spártai iroda volt, kicsi, és minden fém: székek, asztalok és irattartó szekrények. Menta Friss leült egy székre a nővel szemben. Térde érintette az asztalt, a szék háta pedig az ajtónak szorult.

Lang leült és sóhajtott. – Mr. Friss, emlékszik, hogy amikor legutóbb elkezdtünk beszélgetni…

– Ezért vagyok itt, Ms. Lang. Azok a kereskedők, akiket tavaly megöltek, azt hiszem, tízen, olyanok voltak, mint mi.

A nő bólintott. Szóval tudja?, lepődött meg Menta Friss. Azt viszont nem tudhatta, hogy a mókusemberek mentették meg, akik leütötték, ragszalaggal megkötözték, és bedobták egy kukába, amíg el nem múlt a veszély. Sötétben lepték meg, nem láthatta őket.

– Nem került a helyükre senki – folytatta Menta. – Úgy gondoljuk, én és pár halálkereskedő, hogy a lélekedények, amelyeket be kellett volna gyűjteniük, még odakint vannak.

A nő vállat vont. – A Nagy könyv szerint az ilyesmi magától elrendeződik. Nem kell törődnünk vele, hogy más… – hogy is nevezte őket, halálkereskedők? –, szóval, hogy ők mit csinálnak a lélekedényeikkel.

– Igen, de a jelek szerint most ez nincs elrendezve. Nem tűnt fel önnek, hogy megszaporodtak a nevek? Vagy valami más furcsaság? És ami még fontosabb, nem látott bizarr dolgokat a városban?

– Óriás hollókra vagy csatornából hallatszó hangokra gondol?

Menta Friss próbált hátradőlni a székkel, de nem volt rá hely, és beverte a fejét a fémajtóba. – Igen.

– Nem. Tavaly igen. De azóta csend van. A lélekedények is ugyanúgy forognak. Begyűjtöm, elviszik.

– Jó, ez jó. És Ray nem tudja?

– Szerintem arra gyanakszik, hogy sorozatgyilkos vagyok, de amúgy gőze sincs.

– Tudja, hogy Charlie Asher közénk való volt?

– Igen. Így ismerkedtem meg Rayjel. Amikor a latino zsaru mondta, mi történt, elmentem Asher boltjába azokért a lélekedényekért, amelyeket tőlem vettek el. A zsaru azt mondta, vége.

– Rivera nem tudta. Akkor még csak egy zsaru volt. Most már ő is közénk tartozik.

– Akkor talán másokat is pótoltak.

– Ki tudja? Magáról is csak azért tudtunk, mert Charlie Asher egyszer bement a boltjába, és látta a lélekedényeket. Nem tudjuk, milyen szabályok vannak még érvényben. Ezt próbáljuk kideríteni. Csak vészhelyzetben fogom keresni, nehogy megint előhívjuk a sötétség erőit. Ha valami furcsa történne, a boltban mindig megtalál. – Egy névjegyet dobott az asztalra. – Rajta van a mobilom. Bármikor hívhat. Akkor is, ha csak szívatni akarja Rayt.

A nő felnevetett. Beszélgetés közben a szeme egyre nagyobbra tágult, és egyre rémültebb lett az arca, de most elmosolyodott. Felvette a névjegyet. – Jó.

– Csak egy szívességet kérnék még, és itt sem vagyok.

– Mondja.

– Bele kell néznem a könyvébe. A naptárába.

– Szabad azt?

– Ki tudja?

– Jó. – A nő kihúzta az íróasztal fiókját, kivett egy bőrkötésű naptárat, és átcsúsztatta az asztalon. – Egy van, amit még nem gyűjtöttem be, mert csak ma jelent meg.

– Egy bizonyos nevet keresek. Mike Sullivant. Nem ismerős? Az elmúlt úgy hat hétből? – Arra már rég rájöttek, hogy a halálkereskedőknek negyvenkilenc napjuk van a bardó, az élet-halál átmenet alatt, hogy begyűjtsék a lélekedényt; néha az alany halála előtt sikerül, néha csak utána.

– Nem.

Menta Friss kinyitotta a naptárt egy nemrégi dátumnál, és a nő meglátott egy újabb bejegyzést a lapon.

– Ezek szerint kettő van. Reggel még nem volt itt.

Menta látta a legújabb nevet a naptárban, és a napok számát, amely a lélekedény megszerzésére állt rendelkezésre: egy.

– Bassza meg.

– Mi az? – A nő felállt és odahajolt, hogy jobban lássa.

– Ismerem ezt a fazont. Zsaru.

Napnyugta. Rivera éppen egy házba osont be, amikor a telefon zümmögni kezdett a zsebében. Megnézte: Menta Friss. Elnémította és nyomult tovább, be egy hálószobába, ahol egy pocakos pizsamás férfi párnát nyomott egy vékony illető arcára, aki kórházi ágyban feküdt.

– Csak még egy kicsit – mormolta a férfi. Az éjjeliszekrényen lévő órára pillantott, mintha azon mérné az időt.

Mivel huszonöt évig kötötte a házkutatási parancs vagy minimum a bejelentési kötelezettség, Rivera még mindig nem szokta meg, hogy a majdnem-láthatatlanság köpenye alatt osonjon be házakba. Folyton emlékeztetnie kellett magát, hogy most nem zsaruként van itt. De akkor a fickó ránézett.

– Aztakur…! – A kövér hátraugrott, a párnát elhajította és a mellkasához kapott. A kórházi ágyon ülő nő feje oldalt billent. Halott volt.

– Maga lát engem? – kérdezte Rivera.

– Hát… igen.

– Akkor sajnos rossz hírem van.

– Rosszabb, mint az, hogy meglátott, miközben anyámat fojtogatom?

– Attól tartok.

– Ki maga?

Rivera elővette a jelvényt. – Alphonse Rivera nyomozó, gyilkossági osztály.

A fickó egy toalettasztalnak hátrált, még mindig levegő után kapkodott és a mellkasát szorongatta. Gyorsan a halott nőre nézett, majd vissza Riverára. – Hát ez kínos.

– Gondolja?

– Félreérti. Ő kérte.

– Aha. – Rivera kiszúrt egy vörösen izzó kristály parfümösüveget a toalettasztalon, a férfi mögött.

– Komolyan, ő akarta. Beteg. Ő az anyám. – Megint a halott nőre nézett. – Vagyis az volt. Felvettem videóra, hogy megkér rá. Még azt is megbeszéltük, milyen dalokat énekeljek, hogy elnyomjam a küszködése hangját.

– Aha. És végül mi lett az énekléssel?

– Elfelejtettem. Hogyan ért ide ilyen gyorsan? Maguk sokkal jobbak, mint azok a zsaruk a tévében. A sorozatokban minimum negyvenöt percbe telik nekik megtalálni a gyilkost.

– Mert az nem a valóság.

– Szóval akkor keressek ügyvédet? Bevisz?

– Az attól függ. – Rivera a nevekre nézett a kis noteszben. A naptárból másolta ki őket. – Ő Wanda DeFazio?

– Igen. Igen, ő – mondta a férfi újra lélegzet után kapkodva.

Rivera bólintott, megint a noteszbe nézett. – Ezek szerint maga Donald DeFazio?

– Donny – mondta Donny.

Rivera ismét bólintott. Nem értette, miről van szó, amikor reggel két név jelent meg a naptárában ugyanazzal a családnévvel. Azt hitte, autóbaleset, férj és feleség. Fel akarta hívni Menta Frisst, és megkérdezni, de aztán inkább nem tette…

– Donny, adja ide a parfümös üveget a kisszekrényről.

Donny DeFazio úgy tett, átadta a kristályüveget Riverának, aki a kabátja zsebébe csúsztatta.

– Itt lakik, Donny?

– Egy ideje. Fél éve költöztem be, hogy gondoskodni tudjak anyámról.

Rivera bólintott. Közömbös zsarubólintás. – Szóval a holmija is itt van a házban?

– Igen. Miért? Lefoglalja, amikor bevisz? Befagyasztja a számláimat?

Rivera a fejét rázta, becsukta a noteszt, és a kabátzsebébe dugta.

– Nem, Donny. De előbb azért körülnéznék. Melyik a maga szobája?

– A folyosó végén. – Donny ellépett a szekrénytől. – Várjon, nem kéne ügyvédet hívnom? Nem akarja látni a videót? Fájdalmai voltak. Ő kérte.

– Értem. És rossz érzés?

– Hát persze. Szörnyen érzem magam. Ez volt a legnehezebb dolog, amit életemben tennem kellett. – Megint levegő után kapkodott.

– Akkor őszinte részvétem. A folyosón?

Donny bólintott, majd megint a mellkasához kapott, aztán vagy a megkönnyebbüléstől, vagy a stressztől megmerevedett, megrándult és az asztalnak dőlve, szétvetett lábbal a földre csúszott. Pár másodpercig még rángatózott, aztán előregörnyedt.

– És kész – mondta Rivera. Körülnézett, hátha Donny lélekedénye is elöl van, mint az anyjáé, de semmi más nem izzott. Kifarolt a szobából, és elindult a folyosón.

A telefon megint zümmögött. Volt egy sms is, amely DeFazióék halála alatt érkezett. Vegye fel a qvaéletbe.

Rivera felvette. – Nem szabad beszélnünk, csak vészhelyzetben.

– Hol a társa? – kérdezte Menta Friss.

– A boltomra felügyel, amíg én begyűjtök. A maga Lilyje nem hívott, úgyhogy ő ugrik be, amíg nem találok valakit.

– Hol van, a közelében?

– Nem. A Noe-völgyben vagyok. Egy edényt keresek. Találtam egy másik halálkereskedőt, és…

– Jó, majd erre is rátérünk. Most üljön le, nyomozó.

Nick Cavuto egy Raymond Chandler-novellát olvasott Vörös szél címmel a pult mögött, amikor a banshee előbukkant a polcok közül.

– ÁÁÁÁÁÁÁÍÍÍÍÍÍÍÁÁÁÁÁÁÁ!

Cavuto leejtette a puhatáblás könyvet, és lecsusszant a székről guggolásba, egy röhejesen nagy revolvert rántott elő a válltokjából, és a banshee-re szegezte. Mindezt egyetlen gördülékeny mozdulattal.

– Leszedlek, rongybaba!

– Azért jöttem, hogy megmentsem az életed, te bambatök, te pedig leszólod az öltözékemet?

Cavuto a fegyver mögül nézett rá. – Megmenteni az életemet?

– Még sötétedés előtt el kell tűnnöd, fiam. Egy ronda dolog tart erre. Még nem elég erősek, hogy nappal mozogjanak, de nemsoká azok lesznek.

– Hollónők jönnek a lelkemért? – Cavuto leeresztette a pisztolyt. – Maradj ott.

– Nem tudnak megölni egy embert a lelkéért, nem tudom, miért, csak így van, különben már a réten rohadnátok. De szórakozásból ölhetnek. – A banshee az ajtó felé intett. – Menjünk, szerelmem, utazzunk a járművedben. Majd kidugom a fejem az ablakon, amikor sikoltok. – Mosolygott – fekete ajkak és kékes fogak –, és megrebegtette kormos szempilláit.

Cavuto átnézett a válla felett, ki az ablakon. Az utcalámpák már égtek, és az égnek az a kis csíkja, amelyet látott, rózsaszínben haldoklott.

– Nem lesz sikoltozás.

– Jól van, csak menjünk izibe'. – A banshee olyan mozdulatot tett, mintha tyúkokat hessegetne az ajtó felé, ruhája ujjának hosszú lafancai úgy szálltak a levegőben, mint a füst.

A bolt mögül valami moraj hallatszott, mire mindketten kinéztek az egyetlen ablakon, az üzlet végében. Magas és keskeny ablak volt, négy acélrács fedte. Eddig sárga fényben fürdött a sikátor lámpáitól, ám most a szemük láttára elsötétült.

– A hátsó ajtó zárva van? – kérdezte a banshee.

Cavuto bólintott, de nem vette le szemét az ablakról.

– Csodás. Akkor menjünk. Gyere. Menj gyorsan, és maradj soká, mindig ezt mondom.

A hátsó ablak megrepedt, és ezer madár árnyéka kúszott be a réseken, lecsorgott a hátsó falon, és szétterjedt – úgy változott az alakja és fénye, mintha olajos csipke lett volna. Az árnyék lecsúszott a padlóra, hullámokban átcsapott a polcokon. Egy keskeny, középső polcnál, ahova Rivera nemrég szerzett könyveket – lélekedényeket – rakott ki, az árnyék összegyűlt és beterítette az egész polcot, akár egy lepel.

A banshee öt lelket látott, tompa vörösen izzottak, de ahogy az árnyék beborította őket, egyenként elhalványultak.

– Rohanj, bogaram, rohanj – mondta.

– Csak utánad – felelte Cavuto. A .44-es Magnumot egy pontra szegezte tőle négy méterre, a sötét polc közepén.

Ahogy az utolsó lélekedény is elsötétült, az árnyék lüktetni kezdett, térbeli kiterjedést nyert, három tömegre szakadt, amelyek hullámzottak és női alakokká formálódtak, bizonyos fokig emberi alakokká, csak éppen finom kékesfekete toll derengett rajtuk; karmok bújtak ki ujjhegyükből, hosszú és horgas karmok, akár a csőr, és ezüstösek, akár a csillagok.

– Fegyver – mondta az egyik, hangja csikorgó volt, mint serpenyőben a kavics. – Utálom a fegyvereket.

– Hát, fiam, most derekasan rábasztál – mondta a banshee.