22
FRISS

A hangszóróból a Summertime szólt Bird előadásában. Menta Friss hallotta az ajtócsengőt, kilépett a bolt hátsó helyiségéből, és egy sárga ruhás, puhakalapos férfit látott a polcsorok között. Menta támasz gyanánt gyorsan megfogta a pultot. A sárga ruhás megtorpant, az egyensúlyát csak majdnem vesztette el, de a lazaságát teljesen. Ugyanúgy nem számított Menta Frissre, mint ahogy az őrá. A meglepetését azzal leplezte, hogy ujjheggyel megérintette a kalapja karimáját.

– Menta.

– Citrom – mondta Menta Friss, és hirtelen rossz érzés fogta el.

– Nem gondoltam, hogy itt vagy.

– Látom.

– Evant keresem.

– Már nem dolgozik itt.

Citrom a bolt végébe nézett, ahol egy negyvenes, elegáns öltönyös afroamerikai böngészett a jazzbakelitek között.

– Gondolom, a lélekedények nincsenek itt, mi?

– Nem, tesó, nincsenek. Azok a szarok biza’ nincsenek.

Az öltönyös, akit a zakó hajtókáján viselt, botra tekeredő kígyó orvosként azonosított, a pulthoz lépett Miles Davis egy első nyomású Birth of the Cooljával. Letette, és miközben Menta beütötte a régi mechanikus pénztárgépbe, az orvos Mentáról Citromra nézett, majd vissza Mentára, majd megint Citromra. Végigmérte a kétszáztíz centis, borotvált fejű, mentazöld inget és csokoládébarna pantallót viselő férfit, aztán a rögbihátvéd-forma férfit tetőtől talpig sárgában, akinek még a kígyóbőr cipője is sárga volt.

– Ez most komoly?

– Tessék? – kérdezte Citrom.

– Maguk úgy néznek ki, mintha egy hetvenes évekbeli filmből léptek volna ki. Ha így erősítik a sztereotípiát, még jobban megnehezítik a fiatal tesók dolgát. Így is elég nehéz boldogulnunk, hogy minden fehér öregasszony drogdílernek néz bennünket. Azt meg, hogy egy fekete nőt komolyan vegyenek, el is lehet felejteni.

Letette a pénzt, elvette az aprót meg a lemezt.

– Így is elég nehéz rávennem a fiamat, hogy ne úgy beszéljen, mint egy bandatag, és nem segít, ha jön két ilyen dinoszaurusz. Felnőtt emberek, viselkedjenek is úgy.

Citrom és Menta lassan bólintottak, és felidéződött bennük ugyanez a bűnbánó biccentés gyerekkorukból. Az orvos hóna alá vágta a lemezt, és kisétált.

Citrom az ajtóra meredt, majd visszafordult Mentához.

– Ezt megkaptuk.

– Hetvenes évek? Ezt a cipőt tavaly csináltattam, a kurva életbe – mondta Menta két oktávval magasabban, lenézve mentazöld olasz műbőr papucscipőjére, amely sima és fényes volt, akár a mentás cukorka.

– Bocs, hogy tovább erősítem a sztereotípiát, de archetipikus dolgunk van, és ahhoz kell öltöznünk.

– A számból vetted ki a szót – mondta Menta, huszonöt éve először használva a kifejezést.

– Azért van némi igaza.

– Igen, kicsit feltűnő vagy.

– Én-e? – mutatott magára Citrom, és úgy érintette meg a gyémánt nyakkendőtűt, mintha az iróniagombot nyomná meg. – Néztél már tükörbe, nigger? Két és fél méter magas, százhatvan kiló, baszki, akkor is feltűnő lennél, ha terepruhában feküdnél a derékig érő gazban.

– A stílusnak nem lehet nemet mondani, Citrom. Ez a különbség kettőnk között: te a divat rabja vagy, én viszont a stílus szultánja.

Citrom nevetett, mondani akart valamit, de belefojtotta a nevetés, és mutatta Mentának, hogy várjon, amíg levegőhöz jut. Amikor jutott, megvonta a vállát, felemelte mindkét karját, mintha a szentlélekhez fohászkodna: – Mikor volt ez divatos?

– Kábé akkor, amikor az a tragacs Buickod új volt – vigyorgott Menta.

– Tudod, mit? Le van tojva az a nigger, nem ismert bennünket, amikor még egyetlen rongyos gatyánk volt, nem igaz?

– Mondasz valamit. – Menta már belerázódott a ritmusba.

– Hogy van anyukád?

– Ugyanúgy. Halott.

– Szomorú. Az a nő egy szent volt, annyi mindent elviselt. Tanultam pár dolgot az évek során. Pszichiáternél. Az apukád érzelmileg megközelíthetetlen volt, tudod.

– Az hát.

– Az én apám meg eldobhatónak tekintette a nőket. Engem ezzel cseszett el.

– Törött farkú kutya vagy, Citrom Friss.

– Már nem az vagyok, aki voltam.

– Kezdem látni. Új kalap, mi?

Citrom megint nevetett, kicsit zihálva. – Vicces vagy. Megvan még az a könyv, amelyiket küldtem neked?

– Nincs. Továbbadtam másnak, mint te nekem.

– Azért egész szépen kikupálódtál.

Menta körülnézett a boltban, a kézzel varrott olasz cipőjére, majd Citromra. – Elbírtam volna pár jó tippet.

– Fiatalok és hülyék voltunk.

– Azok.

– De már nem vagyunk.

– Nem, már nem.

– Már nem is az vagyok, aki voltam, csak a szépségem meg sármom maradt meg.

– Nem mondod.

– Egy ezeréves szuper megvilágosult lény az Alvilágból, az szállt belém – ütött a mellkasára tenyérrel Citrom.

– Szuper megvilágosult? – vágott hökkent képet Menta.

– Mi van?

– Szuper megvilágosult, és engedi, hogy azt a ronda, kutyaharapásos vén Buickot vezesd?

– Láttad? Ki fogom kalapáltatni.

– Történt valami menekülés közben, mi? Mindig is féltél a kutyáktól. Fél kilométeres kitérőt tettél, hogy ne kelljen elmenned Miss McCutcheon fehér kutyája mellett, pedig el volt kerítve az udvaron. Azok elől a kutyulik elől menekültél, Citrom?

– Az a fehér kutya egyszer átugrott a kerítésen, amikor nem voltál ott. Egy egész délután szobroztam egy Oldsmobil tetején, mire Miss McCutcheon eljött érte. Rühelltem az a dögöt.

– Szóval tényleg menekültél. Nekem elég ennyi.

– Okosnak hiszed magad? Ismerlek én, Menta Friss. Láttam, amikor anyád elvert, mert ötévesen bepisiltél. Te viszont nem ismersz engem. Ez nem olyan lesz, mint korábban. Én nem olyan vagyok, mint Orcus.

– Ki? – kérdezte Menta, Minek pocsékolod az időmet? hangon.

– Orcus. Nagy fekete melák szárnyakkal. Szétzúzta a várost. Megölt közületek egy rakatot. Tudod, kiről beszélek.

– Á. – Menta az emlékezetében kutatott. – Tényleg, mi lett vele? – Pontosan tudta, mi lett Orcusszal. Széttépte a Morrigan.

– Nem az a lényeg. Én nem olyan vagyok, nem török-zúzok, nem harapom le emberek fejét. Én simán gurulok be, fényes nappal. – Széttárta karját, hogy érje az ablakon betűző napfény. – Komolyodik a helyzet, Menta.

– Érzem.

– De senki nem állhat közém és aközé, amit akarok.

– Jó tudni.

– Még a te sápadt fehér csajod se.

– Mmm – mondta Menta, és a hangjában csalódottság csengett. Lassan a fejét ingatta, a pultot nézte vágyakozva, sajnálkozva, boldogtalanul, hogy Citrom idáig süllyedt, és amikor felnézett, amikor felkapta a fejét, aranyszín tűz égett a szemében. – Te nem vagy rossz, Citrom.

Citrom szeme egy pillanatra nagyra tágult, aztán összehúzódott, és nagyzolással próbálkozott. – Nem ismersz te engem. Már nem csak velem beszélsz, tesó.

– Szar sem vagy, Citrom.

– Nem tudod, mi lettem, Menta. Ötven évig voltam egy barlangban, hegyeket éltem túl, lemészároltam tömegeket, sötét halált hoztam egész városokra. Ne szórakozz velem.

– Ühüm – mondta Menta. – Közülünk, akik lelkeket gyűjtenek és adnak tovább, akik a Halál munkáját végzik, hirtelen pont téged választ a sötétség tökös ura, hogy legyőzd a fényt? Tégedet, Citrom Friss? Téged? Mért pont téged? Mitől vagy te különleges? A véredtől? Az arany szemedtől?

Menta a pultra támaszkodva előrehajolt, nagyra nyitott szemmel, hogy Citrom értse. – Erről van szó, faszfej? Az egész világon pont téged választottak, hogy megalapozd az új rendet? Egy ilyen jöttmentet az Alvilágból, aki pont az én kibaszott városomban tör fel? Téged? Kibaszott Citrom bebaszott Frisst? Ne már, nigger.

– Nyugivér, rokon. – Citromot hirtelen érdekelni kezdte a legközelebbi CD-állvány. – Van hátul Xanax, gin vagy más gyógyszer? Mert ez a düh nem egészséges. A mi családunkban gyakori a magas vérnyomás. A fejeden kidudorodik egy ér, itt-e. – Levette a kalapját, és mutatta. – Itt lüktet. Talán stroke-od van.

– Ha hozzáérsz az enyémekhez, akkor olyasmi történik veled, amihez képest Orcus sorsa kéjutazás. És most húzz a picsába a boltomból.

Citrom felnézett a CD-kről. – Ne hergelj fel, nigger, mert itt és most kicsinállak.

Menta széttárta a karját, mint egy dühös Krisztus, mondván, küldjétek hozzám a sok faszfejet, hogy reájuk zúdíthassam haragom.

Citrom tett egy lépést a pult felé, majd észrevett valamit Menta tekintetében, amitől megtorpant. Az órájára nézett, amely arany volt, és vékony szíjú, nőiesnek tűnt egy ekkora emberen. – Baromi mázlid, hogy dolgom van. – Sarkon fordult és elindult kifelé – kicsit bicegett lerázhatatlan lazasága terhe alatt. Az ajtó felett csilingelt a csengő, és már ott sem volt.

– Hazug faszfej – mondta Menta. Hátrament, az íróasztalban talált egy üveg konyakot, kinyitotta, majd meggondolta magát, és visszazárta. Nincs semmi baj az idegeivel. Újra kiment a boltba. Megfordította a lemezjátszón a lemezt, aztán leült a pult mögötti magas hátú székre, kinyújtotta a lábát, hátrahajtotta a fejét, lehunyta a szemét, és hagyta, hogy Bird hangjai beborítsák.

Nem tudta, mit csinált volna, ha Citrom rátámad, akármi is most Citrom, akármelyik istenség viseli a testét. Nem volt terve, nem volt gőze sem, de nyugodt volt, laza, akár a térdnadrág, nem félt, mert volt valami, még ha nem is tudta, mi. Már amikor megkérdezte Citromtól, Mitől vagy különleges?, már akkor érezte. Nem te vagy az egyetlen, Citrom.

Lily azt kérdezte: – Eszedbe jutott már, hogy ez a halálkereskedés szar meló?

– Mocskos meló – helyesbített Charlie. – A Nagy könyv szerint mocskos meló. De amúgy igen, eszembe jutott. Régebben azt hittem, mi vagyunk a Halál középkáderei, de nem, csak a gyalogjai vagyunk.

A bárnál ültek Charlie üres boltjában, hogy kitalálják, mit csináljanak vele.

– Akármik is vagytok, kész röhej. Nincs szabadság, nincs nyugdíj, és ha elcseszitek, az általunk ismert univerzum összeomlik. Plusz őrülten bonyolult rendszer, és tudod, hogy a káoszelmélet szerint ez hova vezet.

– Persze hogy tudom – felelte Charlie –, de azért mondd csak el, hogy lássam, hogy te is tudod.

– A káoszelmélet tulajdonképpen azt mondja, hogy egy összetett dinamikus rendszer viselkedését lehetetlen megjósolni, mert még a legkisebb változó is hatalmas változást okozhat később, és mindent káoszba taszíthat.

– Igen. Audrey szerint a káosz nem feltétlen rossz, de nekem annak hangzik.

– Mert te a zűrzavart érted a káosz alatt, és az nem ugyanaz. És ő buddhista, azok meg csak azzal törődnek, hogy biztosan odafigyelj. Emlékszel, mit mondott arról, hogy az univerzum keresi a rendet, az egyensúlyt, és amikor nincs, imbolyog? Na, a káosz a rend és a rendetlenség közti állapot, az átmenet két rendszer között. Ez történik most.

– Nagyon jó. Rá kéne néznem Sophie-ra. Egyedül játszik odafent.

– Fingod sincs, miről beszélek, mi?

– De van, csak amikor alkalmazni próbálom… Jó, nincs. Honnan tudsz te ilyeneket? A káoszelmélet nem matek? Azt hittem, vendéglátóipariba jártál.

– Ott tanultam ezt is. Első nap, rögtön azután, hogy megtanultam kezet mosni és kést élezni. Ismerned kell a káoszelméletet a legalapvetőbb sütihez is.

– Komolyan? A sütihez? Mindig is alábecsültem anyámat… Komolyan?

– Dehogy, Asher. Az agyad hüllő maradt, amikor Audrey igazi fiút csinált belőled? Azt akarom megértetni veled, hogy nem kéne újra kinyitnod a boltot. Nem lesz rá szükséged, mert új rendszer lép életbe. Azt akarom megértetni veled, hogy nem akarok eladó lenni, sem nálad, sem Riveránál. Már megvan a magam dolga. Túlléptem a kiskereskedelmen.

– A segélyvonal?

– Nem, nem a segélyvonal… vagyis a segélyvonal, de van más is. Nézd, mindig is volt egy űr az életemben, melyet felváltva próbáltam betölteni étellel és péniszekkel, de most van valami más. Mike, aki korábban te voltál, akire hasonlítasz, felhívott. Felhívott a hídról. A síron túlról. Engem.

– Ejha. Most? Mármint amióta meghalt?

– Tegnap. A Golden Gate-en lévő egyik vonalasról.

– Hű.

– Ja.

– És hogy van? – kérdezte Charlie.

– Nehéz megmondani. Boldognak tűnik, de kicsit kiborult, hogy azzal fogják vádolni, hogy egy szerzetest töcsköl.

– Hé, az közös megegyezés. És már nem szerzetes. – Charlie leszegte a fejét. – Hiányzik.

– És mikor láttad utoljára?

– Tegnap.

– Kurva élet, Asher. Egy nap? M meg én hónapokkal ezelőtt szakítottunk, és amikor elalváskor rágondolok, a szívem még mindig olyan hangot ad, mint amikor valaki leesik a lépcsőn. Egy nap?

– De én csak most kaptam vissza.

– Egy nap? Mike mesélte, hogy az a szellemcsaj a hídon kétszáz éve várja vissza a szerelmét. És még ezrek várnak ki tudja, mióta. Egy nap? Kapd be, Asher.

– Ezrek?

– Mi? Ja. Azt mondta, több ezer szellem van a hídon.

Charlie megpördült a székén, és farkasszemet nézett Lilyvel; egész addig egymás mellett ültek ugyan, de egy Cinzano-poszterrel beszélgettek, amely még a pizza-jazz időkből maradt. – Lily, amikor múlt este megnézted a Császár naplóját, benne volt Mike Sullivan neve?

– Benne, az egyik utolsó. De azt hittem, azért, mert a lelkét még nem gyűjtöttétek be.

– Fel tudod hívni?

– Hogyan tudnám? Mágiával hív, vagy hogyan, nincs telefonszáma. De csak én hallom. Erről beszélek, Asher. A Krízisközpontban kell maradnom. Ez az én speckó adottságom.

– Fel kell hívnom Audrey-t. Fent hagytam a mobilom.

– Totál punci vagy. Nem fogod fel, hogy én vagyok az egyetlen, aki beszélni tud a halottakkal, Asher?

– Ja, csak te meg a Császár. Rögtön jövök. – Charlie hátraszaladt, majd fel a lépcsőn.

– Ez kurva nagy dolog! – kiabált utána Lily, aztán megelégedett a begyakorlott durcázással. A faszkilincs, gondolta – Te faszkilincs! – kiabált utána, bár tudta, hogy Charlie nem hallja, de kimondta, mert ki kellett mondani.

– Lily! – szólt egy hang a lépcső felől.

Sophie szaladt, botlott, ugrott, esett le a lépcsőn szokása szerint, aztán felmászott a bárszékre Lily mellé.

– Gint dzsússzal, de szaporán.

– Gin nincs.

– Akkor csak dzsúszt.

Lily odatolta neki a Starbucks-poharat, a kislány belekóstolt, pofát vágott, majd visszatolta.

– Hol van apu… vagyis Mike?

– Pont lekésted.

Újabb zajok a lépcső felől, elszánt, súlyos léptek, jó sok, mintha egy fáradt ló botorkált volna lefelé.

Sophie odahajolt és nedvesen suttogta: – Nem szabad aput apunak hívnom más előtt, mert fura.

– Az bizony nem jó – értett egyet Lily.

Mrs. Korjev jött ki a hátsó helyiségből eltakarva Mrs. Linget, aki közvetlen mögötte lépkedett, de meg lehetett ismerni a kis kocsijának nyikorgásáról, amiben mindig tolta a vásárolt holmit, noha a lépcsőn lefelé is és felfelé is mindig össze kellett hajtani, majd szétnyitni, és persze minden padkánál, buszra fel- és leszálláskor, egy kiruccanáskor vagy ezerszer.

Lily üdvözölte mindkét nagymamát, azok pedig viszonozták ugyanazzal az undorral és bizalmatlansággal, melyet tizenhat éves kora óta mutattak felé, amikor elszegődött Charlie Asherhez.

– Lily – mondták egymás után, lassan, üdvözlés gyanánt, mintha köpték volna a szavakat.

– Elvisz Sophie zöldség venni – mondta Mrs. Korjev.

– Talán nasi is – tette hozzá Mrs. Ling dacosan, csak úgy.

– Ketten viszik? – kérdezte Lily.

Mrs. Ling icipici léptekkel előreviharzott, kétszer megtorpant, hogy kirántsa a kocsiját a bárpult alól, de odarohant Lilyhez, és közvetlen közelről az arcába nézett. – Azt hiszed, nem tudunk viselni Sophie gond? Viseljük Sophie kiskora óta. Tudjuk, mi kell neki. Mi tudjuk. Mike nem.

– Férfi dada? – morgott Mrs. Korjev. – Olyan nincs. Drogos. Láttam Oprah.

– Dlogos! – értett egyet Mrs. Ling. Aztán mondott valamit kantoniul, amiből Lily csak annyit értett, hogy „fehér ördög”, ezt még anno megtanulta, mert Mrs. Ling mindenkit így emlegetett, aki nem volt kínai.

– Talán jobb lenne, ha megvárnák Mike-ot – mondta. – Mindjárt jön.

– Megyünk – közölte Mrs. Ling. – Négy sarok Stockton Street, négy sarok haza. Két óra, maximális. Mondd meg. Megyünk.

A két matróna kiterelte Sophie-t a hátsó helyiségbe, majd az acélajtón át a sikátorba, és Lily hagyta, mert tényleg csak négy sarok volt, mert délután volt, világos, a Morrigan nem jelentett veszélyt, és mert kicsit félt mindkettőjüktől.

– Szia, Lily! – köszönt el Sophie, ahogy az ajtó becsukódott mögöttük.

Lily mobilja rezgett. M volt. Fél pillanatig hajlott rá, hogy üzenetrögzítőre küldje, de aztán eszébe jutott, hogy neki még nem újságolta el a kivételességét.

– Nyögjed – szólt bele.

– Hol vagy, Lily?

– Az étter… Ashernél.

– Jól vagy?

– Titokzatos vagyok.

– Jó. Figyelj, Asher azt mondta, elküldi a lányát a városból a nővérével. Velük kéne menned.

– Nem. Munkám van. Nem mehetek…

– A fenébe, Lily, miért nem…? – Hallotta a mély lélegzetvételt, ahogy M próbált nyugodt maradni. – Biztonságban akarlak tudni.

– Nyugi, M. Jól vagyok. Fényes nappal van.

– Nem számít. Nem a Morriganről van szó. Teljesen másik szint. Ez a faszkalap bárhová mehet bármikor. Hallod? El kell tűnnöd most azonnal, és ott is maradni, amíg ez a szar meg nem oldódik. Ezt akarom.

Lily lecsúszott a székről, futva megkerülte a bárpultot, berontott a hátsó helyiségbe, és kitárta a sikátorba nyíló ajtót. Nem volt ott senki.

– Öhm, mindjárt visszahívlak, M.