3

NÉHÁNY ÓRA MÚLVA Anya hangja riasztotta fel Lynnt álmából.

– Emlékszel még, mit kérdeztél? Hogy mit csinálunk, ha akkor jönnek, amikor sötét van már? – Dél felé mutatott a mezőre. – Zseblámpával jönnek az idióták.

Anya és lánya lehasalt a zsindelyre, felhúzták a puska kakasát, és az irányzékát a fények felé fordították. Anya alig hallhatóan számolt magában.

– Úgy látom, heten vannak – mondta. Én leszedem a bal szélsőt, és remélem, hogy a többi azonnal szétszéled, ahogy meglátják, hogy annak vége. – Vállához emelte a puskát. – Te folytasd abba az irányba.

– Jó, Anya – felelte Lynn, felemelve a fegyverét.

Számított ugyan rá, mégis összerezzent, amikor Anya fegyvere elsült. A támadók lámpáinak fénye azonnal összekuszálódott, csak a bal szélső lámpa, amelyik nyilván leesett a földre, világított egy pontra. Lynn első lövése izgatottságában túlságosan jobbra ment, amitől az emberek összevissza kezdtek rohangálni. Anya ismét tüzelt, mire egy újabb lámpa zuhant a földre és mozdulatlan maradt. Lynn bosszúsan lőtt ismét, de ezúttal talált, mert még egy lámpa a földre esett.

– Hagyd abba és hallgatózz – mondta neki Anya.

Lynn felhúzta a kakast, nem törődve vele, hogy a karján fekvő fegyver markolata áttüzesedett. A kezdeti pánik és kapkodás után nem hallott több hangoskodást vagy kiáltást. A négy megmaradt lámpa fénye most egy csoportot alkotott, és mozdulatlanná vált.

– Mit csiná…?

– Cssss! – szólt Anya. – Figyelj.

A fények nem mozogtak, és az éjszaka mindent betöltő csöndje letaglózta Lynnt. A hűvös levegő ellenére izzadságcseppet törölt le az orráról. Egy megzavarodott tücsök puhatolózva ismét rázendített, majd rövidesen egy másik követte. Nemsokára egész tücsökkórus kerekedett. A lámpák továbbra is mozdulatlanok voltak.

– Szerinted feladták?

– Nem – felelte Anya feszülten –, maradj csöndben.

A fények továbbra sem mozdultak, a tücskök viszont elhallgattak.

– Itt vannak – mondta Anya határozottan, felhúzva a puskája kakasát. – Célozz arra, amit hallasz. Eldobták a lámpájukat.

Nem sokkal később hallották, hogy megzördül a fű, mire Lynn azonnal lőtt. A zörgés megszűnt, de egy másik hang követte, egy mély nyögés, ami azt jelentette, hogy Lynn lövése célba talált. Még nagyobb csönd állt be, de ekkor egy férfi hangja hasított az éjszakába, mely olyan idegenül hangzott Lynn fülének, hogy megborzongott.

– Gyertek le onnan, lányok! Tudjuk, hogy ott vagytok fenn! – kiáltotta közelebbről, mint várták.

– Én meg tudom most már, hol vagy, te szemét köcsög! – Anya olyan szót használt, amit Lynn még sosem hallott, majd még egyszer tüzelt. Egy test tompa puffanása követte. Percek teltek el, de csak annak az embernek a folytonos nyögését lehetett hallani, akit Lynn megsebesített.

– Mit mondtál? – kérdezte Lynn olyan kíváncsian, amennyire csak tellett tőle.

– Ne érdekeljen most.

Egy tücsök ciripelni kezdett, de a sebesült férfi újbóli jajkiáltása elhallgattatta. Lynn-nek úgy tűnt, hogy most távolabbról hallja az emberek mozgását, és anya megfeszült testén is látszott, hogy ő is hallja. A zajok elültek, de ők még közel egy óráig feszülten figyeltek, nem hallva mást, csak a sebesült ember időnkénti panaszos nyögését.

– Azt hiszem, elmentek – szólalt meg Lynn.

– Igen – felelte anya, de szemével továbbra is a sötétet kémlelte. – Itt maradunk a tetőn reggelig, és összeszedjük azokat a zseblámpákat. Még jól jöhetnek.

Újabb mély nyöszörgés jött a fűből.

– Jó lövés volt – mondta anya, a sebesült felé biccentve.

– Nem elég jó.

Anya vállat vont.

– Sötét volt. – Felemelkedett és kinyújtóztatta merev tagjait, ami annak volt a jele, hogy most már biztonságban érzi magát. – Lesz ez jobb is.

Újabb kiáltás. Anya megnyalta az ujját, a levegőbe tartotta, és még egyet belelőtt az éjszakába.

Csend borult a tájra.

Reggel öt tetemet találtak. Lynn vette észre annak a hulláját, akit ő lőtt le; a kis tó nyugati partján feküdt. A másik férfi teteme, akinek Anya visszakiabált, ijesztően közel hevert a házhoz. Lynn libabőrös lett a gondolattól, hogy ez a férfi milyen közel lopakodott az antennához, amíg ők dél felé fordulva figyeltek. Keresztbe font karját dörzsölgette. Anya felült fekhelyéről, ahol Lynn utolsó őrködése alatt aludt, érzéketlenül nyugtázva a mészárlás utáni látványt.

– Itt hagyták a holttesteket – mondta neki Lynn. – Még azt is, amelyik a legtávolabb fekszik. – Arrafelé bökött a fejével, amerre az a kettő esett össze, aki még mindig a kezében tartotta a lámpát, mintegy száz méterre a háztól.

Anya furcsa torokköszörülést hallatott.

– Az a fajta, aki hetedmagával megtámad két nőt az éjszaka kellős közepén, többnyire nem megy vissza a halott társáért. – Szemével körbepásztázta a látóhatárt, és látszott, hogy még mindig nem nyugodott meg teljesen. – Egyéb?

– Semmi – mondta Lynn a fejét rázva. – Szerinted visszajönnek?

– Attól függ.

Együtt mentek le a tetőről, fegyverrel a kezükben. Anya megállt annak a férfinak a teteménél, amelyiket legelőször találták meg, és egy darabig vizsgálgatta; ez volt az, akihez beszélt.

– Elég jól tápláltnak látszik – jegyezte meg, miután nagy nehezen a hátára fordította. Lehámozta róla a fegyverét meg a lőszereket, és nekitámasztotta a ház falának. Aztán együtt elhúzták a tetemet, ki a mezőre a prérifarkasok étvágyára bízva.

A másik három férfit is hasonló állapotban találták. Egyikük sem állt az éhhalál küszöbén. Megszabadították őket a fegyvereiktől, és szerencsésen találtak egy doboz gyufát annál, amelyik a tó közelében hevert. Lynn észrevette, hogy a férfit a térdkalácsán érte a lövés, és összerezzent a gondolatra. Anya jól irányzott második lövése kerek lyukat vágott a mellkasán, és hamar véget vetett a szenvedéseinek Nem volt magas ember. Lynn ezt hosszabban megnézte, mint a többit, próbálva kitalálni, miben különbözik a társaitól.

– Szerintem nem lehetett sokkal idősebb nálad – szólt oda Anya, amikor észrevette, hogy a lánya töpreng valamin.

– Tényleg? – Lynn jobban megbámulta a férfi arcát. – Honnan veszed?

– Hát… – Anya felnézett a szürkés égre, miközben fontolgatta magában a választ. – Talán mert a bőre nem olyan érdes, és még látni rajta valami gyerekeset.

Lynn előrébb hajolt, próbálta megfejteni, miről beszél Anya.

– Meg aztán nincs túl erős szakálla sem. – Anya megérintette a saját arcát, hogy jobban illusztrálja szavait. – És termetre is alacsonyabb. Mellétehetnéd a lábad, hogy megnézd, jó lenne-e rád a bakancsa.

Más férfiaknak már a puszta külseje is az „ellenség” gondolatát ébresztette fel Lynnben, de ez itt a lányos kezével és a tekintetével, mely még élettelenül is tisztán fénylett, másképp hatott rá.

– Nem – mondta –, azt hiszem, nem teszem mellé.

Anya fontolgatva méregette a lányát.

– Talán itt az ideje, hogy…

Ekkor megvillant valami dél felől az erdő szélén, mire azonnal hasra vágták magukat, és fegyverüket készenlétbe helyezték. Lynn a fegyver irányzékán keresztül felismerte Stebbst, aki puskával a vállán feléjük bámult. Legnagyobb meglepődésére Anya felállt, és egyik karjával a férfi felé integetett.

– Igen, jól vagyunk – mondta alig hallhatóan. – Seggfej.

Anya lenézett a földre, ahol Lynn még mindig a fűben hasalt, fegyverének csöve a halott fiú görcsbe rándult testén keresztbe átvetve.

– Nem muszáj segítened ezzel az eggyel, ha nem akarod.

– Semmi gond – felelte Lynn, és hogy szavainak nyomatékot adjon, megragadta a fiút a hónaljánál és elhúzta a mezőre, mielőtt Anya segíthetett volna neki. Amikor visszajött, a halott fiú két bakancsa a fűzőjüknél összekötözve himbálózott a nyakában. Szebb volt, mint Lynné, újabb, és acéllal megerősített orra volt.

A halottaktól elszedett fegyvereket a lőszerekkel együtt az öreg utazóládába tették, amit Anya a régi zöldséges verem mellett rejtett el. Az utóbbi években ez jó helynek bizonyult a fegyver- és lőszerutánpótláshoz, amikor bárki is túl közel merészkedett a házhoz, bár mindkét nő ragaszkodott ahhoz a fegyverhez, amelyiken megtanult lőni, és amelyeknek simára kopott nyele az évek alatt az állukhoz szokott.

Amíg anya eltette a fegyvereket, Lynn végignézett a verem polcain. A beszűrődő halvány fényben is jól látta, hogy erősen megcsappant a készletük. A dunsztos üvegek, melyekben az elmúlt évben a tartósított élelmiszereket tették el, majdnem mind üresen álltak. Azt a néhány szál répát és zellert, amit Lynn még az első betakarításkor húzgált ki a földből, fűrészpor lepte, zöld száruk kókadtan fonnyadozott.

– Ki kell mennünk a veteményesbe – mondta Anyának. – A másodvetés már megérett.

– Tudom – mormolta Anya a fegyveres ládába. – De a történtek után nincs sok kedvem olyan távol lenni a háztól.

– Nekem meg nincs kedvem éhezni.

Anya azzal válaszolt, hogy kezébe nyomott egy pisztolyt.

– Veled jövök. Gyorsan dolgozunk, és sietünk vissza a házba. Ma a víztisztítás is vár még rád.

Lynn bedugta a pisztolyt az övébe.

– Nem tudok egész nap ülni a bádog mellett, amikor le kellene szednünk a termést. Különben is, tudod, hogy csak időpocsékolás, mert a víz anélkül is tiszta.

– Így tisztították Afrikában is a vizet, amikor még tudtuk, hogy az emberek mit csinálnak egy másik földrészen.

– Afrikában pokoli a forróság – érvelt Lynn. – Hát, ők aztán biztosan bádoglemezeken forralják a vizüket!

Anya visszapattintotta a fegyveres láda tetejét.

– Voltál már kolerás?

– Nem.

– Akkor valószínűleg működik a módszerünk.

– Vagy a víz amúgy is tiszta – dohogott Lynn. Utálta, hogy olyan vizes palackok mellett kell hiábavaló órákat eltöltenie, amikben a vizet nem is kellene megtisztítani.

– Csak egyszer próbálhatjuk meg, és ha tévedünk, mindkettőnknek vége. Na, menjünk ki a kertbe, mielőtt meggondolom magam.

Anya a fogát összeszorítva dolgozott, mint rendesen, csak hántotta a kukoricáról a héjat; nem akart beszélgetni. Lynn az utolsó borsóhüvelyek fejtése közben a szótlan munka előnyeit és hátrányait mérlegelte magában. Bár a nap nagy részében egymás mellett dolgoztak, többnyire alig beszéltek, hacsak nem a tetőn voltak. A hangok odavonzhatják az embereket, vagy a beszédük elnyomhatja az idegen léptek zaját. Anya kartávolságnyira tartotta magától kibiztosított fegyverét. Csak a legszükségesebb szavakat használták a csönd megtörésére.

– Tavaly ilyenkor négy kaloda tűzifánk volt.

Anya megállt egy pillanatra a kukoricahántással. Valamit mormogott, amit Lynn helyeslésnek vett.

– Most csak kettő van – próbálkozott tovább a lány. – Nem elég.

– Nem – felelte egyetértően Anya. – Nem elég. – A hiábavalónak látszó munka dacára a keze nem állt meg.

– Akkor minek törődünk az egésszel? – kérdezte Lynn reszkető hangon, leszedve és a vödörbe dobva az utolsó borsóhüvelyt is. – Minek gyűjtjük a vizet? Minek szedjük le a zöldségeket?

Anya halványan elmosolyodott, de tovább járt a keze.

– Ha tizenhat évvel ezelőtt így gondolkozom, vízbe fojtottalak volna abban a percben, hogy megszülettél, aztán meg főbe lőttem volna magam.

– De nem tetted.

Anya letépett egy másik kukoricát a szárról.

– Sokan megtették. „Két út vitt át a fák sűrűjén, S a ritkábban járt lett az enyém, A különbség ebben áll csupán.”^{1}

Anya pillantása már ismerős volt Lynnek, tudta, mit kérdezzen:

– Ki írta ezt?

– Robert Frost.

Lynn újabb adag borsót hajított a vödörbe; alig takarta a borsókupac a vödör alját.

– Miért idézel mindig versekből, amikor én egyenes választ várok?

– Hogy használhassam az angol szakos diplomámat – felelte Anya, aztán elmosolyodott, látva Lynn zavartan felvont szemöldökét. – Igen, volt, hogy arra gondoltam, feladom. Aztán eszembe jutott, hogyan néztek ki a halottak, azok, akik tényleg feladták. Nem könnyű halál.

– Láttam embereket meghalni.

– De lassú haldoklást még nem láttál. Olyan embereket, akik tudják, hogy haldokolnak, de a legrosszabb még előttük van. – Anya folytatta a munkát; keze nyugalmát nem zavarták meg az emlékeiből feltoluló képek. – Nem, igazából sosem fontolgattam azt, hogy feladom. Mióta őket láttam, nem.

Lynn most a paradicsomtőkékről kezdte leszakítani a terméseket. A törött növényszárak fűszeres illatától hangosan korogni kezdett a gyomra. Hogy Anya ne vegye észre, gyorsan újabb témát keresett.

– Akkor mihez kezdünk?

– Holnap nekiállok, és a kis melléképületből füstölőkamrát csinálok. Nem lehet túl nehéz. Felszedek néhány padlódeszkát, és egy-két kőből tűzrakóhelyet építek a gerendák között, aztán meg vágok egy lyukat a tetőn a szellőzésnek. Nem lesz teljesen légmentes az ajtó körül, de jobb, mint a semmi. Ahogy már mondtam, előbb is tudunk szarvast lőni, ha megfüstöljük a húst, nem kell várnunk a fagyig. Neked majd rakunk kint tüzet a befőzéshez, és őrködünk, amíg dolgozunk. Egy kis szerencsével előbb-utóbb mindenünk meglesz télire, aztán az időnk nagy részét a tetőn tudjuk tölteni, hogy készenlétben legyünk, ha újra próbálkoznak. Közben remélhetőleg éhen halnak, vagy halálra fagynak.

– És velünk mi lesz? Mi akadályozza meg, hogy halálra fagyjunk, ha nincs elég fánk télre?

– Mindig van mód rá, hogy meleget csináljunk, Lynn. Vannak takaróink, és a testünk is fűt. Alhatunk összebújva egy ágyon is, ha kell, ahogy annak idején, kiskorodban.

– Vagy odaadhatod a furgont, és elmehetek fát vágni az erdőben.

Anya lehántotta az utolsó kukoricát is, és száját ismét komor vonalba húzta.

– Igen, odaadhatom – mondta. – De egész végig aggódnék, amíg odavagy. Még nem használtad eleget a láncfűrészt, és nem tudsz egyszerre fát vágni meg puskát tartani a kezedben. A zaj pedig vonzza az embereket, mint virágpor a méheket.

– És ha a fejszét vinném el, és kisebb fákat keresnék?

– A kisebb fából kisebb tűzifa lesz.

– A kisebb fa jobban ég, mint a semmi – vágott vissza Lynn.

Anya nem felelt; a Lynn mellett heverő paradicsom- és krumplikupacot méregette.

– Nem rossz szüret. Vidd le az összes gyökérzöldséget a verembe, és még naplemente előtt főzd be a paradicsomot itt kint. Holnap pedig elviheted a furgont meg a fejszét.