17

LYNN HANGTALANUL OSONT LE a lépcsőn, ügyelve rá, hogy ne lehessen észrevenni őt a késő délutáni napfénytől világos nappaliban, majd belopódzott a konyhába. Eli már lent volt az alagsorban; Lynn hallotta, ahogy visszafogott hangon beszélget Nevával. Lynn oldalazva lopakodott le a lépcsőkön, némán átadta a lázmérőt Nevának, és Eli felé nyújtotta a karját, hogy elkérje a pisztolyát.

– Van valaki odakint – súgta a fiú fülébe. Eli megmerevedett, de nem vette le a szemét az ágyról, ahol Lucy ernyedten feküdt. Nevának kellett csukva tartania a kislány állkapcsát, hogy meg tudja mérni a lázát a szájában, mert Lucy annyira gyenge volt, hogy képtelen volt rá.

– Hol? – kérdezte Eli.

– A tetőn biztosan, de fogadok, hogy többen vannak – válaszolt Lynn halkan, és tekintetével Stebbst kereste közben. Stebbs megértette a jelzést, és csatlakozott hozzájuk a lépcső aljában.

– Mi van?

– Emberek a tetőn – mondta Eli halkra fogva a hangját, hogy Nevát ne riassza meg. – Mit csináljunk most?

– Nem sokat tehetünk. Jobb helyzetben vannak. Ha kirohansz, hogy tüzet nyiss rájuk, azonnal végeznek veled.

– De csak, ha jól tudnak célozni.

– Biztosan jól tudnak. Tedd le a fegyvert.

Lynn nem mozdult.

– Nem veszik el tőlem a házamat.

– Szerintem nem azt akarják – mondta Stebbs színtelen hangon. – Nem ütköztek ellenállásba eddig. Előnyösebb helyzetben vannak, de nem erőszakosak.

– Akkor mit akarnak? – kérdezte Eli.

– Kimegyünk, hogy megtudjuk – nézett Stebbs Lynnre, és lefejtette a lány ujjait a puskáról. Használd ésszel a fejedet.

– Van más választásom?

– Nem úgy festesz. Te mész ki elsőnek, feltartott kézzel, hogy jól lássanak. Eli, én megyek ki másodiknak, te pedig utoljára. Maradjunk nyugton, nem kell Nevát rögtön felizgatnunk. – Lynn visszapillantott az ágyra, mielőtt elindult. A homlokára tett nedves rongyról vízcseppek csorogtak Lucy arcára, és összefolytak Neva könnyeivel.

– Tarts ki, kicsi kölyök – mondta szinte magának. – Mindjárt visszajövünk.

Ólomlassúsággal ment fel a lépcsőn, teste minden idegszála tiltakozott az ellen, hogy fegyvertelen. Az ajtó nyikorogva nyilt ki, és Lynn kilépett a napsütésbe, kezét jól láthatóan a magasba tartva. Három fegyveres férfi állt a kertben és egy nő térdelt előttük a sárban, hurokra kötött kötéllel a nyakában. Lynn óvatosan előrébb lépett, tudva azt, hogy még egy ember van a tetőn, és lúdbőrzött a nyaka, mert azt is tudta jól, hogy fegyverének célkeresztje rászegeződik.

– Gyere le a házam tetejéről! – kiáltott föl a tetőn lévőnek.

Az egyik férfi a földre köpött és rávigyorgott Lynnre, kivillantva hiányos fogsorát.

– Hát, így kell üdvözölni a szomszédokat?

– Az olyan szomszédokat, akik a nyakánál fogva vonszolnak ide egy nőt, igen.

– Lynn – szólalt meg Stebbs halkan és figyelmeztetően, ahogy kilépett az ajtónyílásból. Eli is előtűnt mögötte, kezét ő is a feje fölé tartotta. Szemével Lynnt kereste, némán egyezkedve vele, hogy maradjon csöndben, amíg észre nem vette a nőt a földön.

– Vera! – kiáltott föl Eli.

A nő összerándult nevének hallatán, felemelte a fejét, így Lynn is jól megnézhette. Elinek mondania sem kellett, hogy Neva anyját látja maga előtt. Fekete hajába ősz hajszálak keveredtek, arcának finom, kecses vonásai töléletes előképet nyújtottak arról, hogyan nézne ki Neva pár évtized múlva. Mindössze annyi volt a különbség, hogy Vera szemének villanása erős személyiségről árulkodott, élni akarása nem hagyott kétséget maga után.

– Csak semmi szövegelés ezzel a nővel egyelőre – mondta Foghíjas Elinek. – Itt most csak én beszélek.

– Ehhez itt nekem is van egy-két szavam – szólalt meg a Vera mellett álló másik férfi, akin kék kabát volt, és fejével Lynn felé bökött. – Megölte két cimborámat.

– Látom, hoztál újakat.

– Elég ebből – szólalt meg keményen Stebbs. – Mit akartok tőlünk?

– Tőled semmit, öreg – mondta Foghíjas. – Elmentünk a csinos fiúkához, de nem volt otthon. Gondoltuk, épp a lánnyal múlatja az időt, ezért idejöttünk.

A harmadik férfi, aki Vera mellett állt zöld kalappal a fején, most megszólalt.

– A kislány hol van?

– Épp nem ér rá, mert haldoklik – mondta Lynn ridegen.

Az ember lekapta a tekintetét, de nem volt elég gyors, hogy Lynn ne vehesse észre a szégyenérzetet a tekintetében.

– Sajnálom – mondta a férfi.

Vera felnyögött, a tekintetével Lynnt kereste, némán könyörgő kérdésére választ várva. Lynn elfordította a fejét, és nagyot nyelt.

– Milyen üzletet akarsz?

– Veled semmi dolgunk – mondta Foghíjas.

– Az én birtokomon vagytok, ezért én kérdezek.

– Az átkozott fenébe veled, te lány, nem tanultál egy kis jó modort, he?

Kék Kabát a sliccét fogdosta.

– Majd én megtanítom, mielőtt elmegyünk.

Eli hirtelen ott termett köztük, mielőtt a betolakodóknak esélyük lett volna meghúzniuk fegyverükön a ravaszt, és rásózott Kék Kabát nyakára, amitől az levegő után kapkodva a földre rogyott. A fegyverek most mind Elire szegeződtek, aki rögtön a levegőbe kapta a kezét.

– Ha üzletelni jöttetek, akkor ki vele. De ha ez itt megint a tökéhez nyúl, nem hordja sokáig.

Foghíjas alaposan megszemlélte a cinkostársát, aki még mindig nehezen lélegzett, és összetekeredve feküdt a földön. Foghíjas leeresztette a puskáját.

– A csinos kis barátnődet akarjuk. Tisztes üzlet az anyukájáért.

– Nem – mondta Lynn gondolkodás nélkül. – Nem cserélek el barátot idegenért.

– Téged senki nem kérdezett, kiscsaj.

Eli reszketett a hidegben, kezét még mindig a levegőben tartotta.

– Ő nem az enyém, hogy üzletet kössek rá. Nem birtoklom.

– Van élelmem – szólalt meg ekkor Stebbs gyorsan. – Zöldség, gyümölcs, víz. Amit csak akartok…

– Van vizünk, és nem vagyunk éhesek. Legalábbis nem arra.

Hátuk mögött felpattant az ajtó, ekkor minden fegyver arra irányult. Vera felsikoltott, ahogy meglátta a lányát.

– Lucynak negyvenegy fokos láza van, kellene… – Neva hirtelen mozdulatlanná merevedett, amikor meglátta a férfiakat.

– Neva – kezdte Eli óvatosan –, meg kell…

– Anya! – kiáltott fel Neva, és Vera felé tántorgott, mit sem törődve a rá irányuló puskacsövekkel. Zokogva rogyott térdre az idősebb asszony mellett. Ujjai rátekeredtek a hurokra, le akarta szedni Vera nyakáról.

– Csak lassan, szivi – mondta Kék Kabát, lefogva Neva kezét. – Még nem kötöttük meg az üzletet.

– Milyen üzletet?

– Neva, kicsikém – szólalt meg Vera higgadtan. – Hallgass rám…

– Egyszerű az egész, csinos kis hölgyike – mondta Foghíjas. – Te velünk jössz, az anyukád meg itt marad.

Neva átfogta anyja összekötözött két kezét, arca teljesen kifejezéstelenné vált, és visszabámult a férfira.

Lynn feltett kézzel feléjük lépett.

– Neva, nem kell…

Kék Kabát Lynn felé fordította a puskáját.

– Pofa be!

– Rendben, megyek – mondta ekkor Neva, Lynnre emelve a tekintetét. Minden energiája, amit Lucy betegsége hívott életre belőle, most hideg elhatározássá változott, és a Lynnre villanó szempárból tükröződő elszántság most szinte semmiben sem különbözött a másik nőétől.

– Eli, menj és hozd a kabátom – mondta Neva.

– Nem mész sehová – felelte neki a fiú.

– Hozd a kabátját, vagy így visszük el.

– Lynn – mondta Neva, tekintetével szinte átfúrva a lányt. – Gondoskodj az én beteg kicsikémről. – Neva minden szava ökölcsapásként hatott Lynn régóta gyülendő tiltakozására. A lány dühe elhomályosította számára azt, amit Neva azonnal átgondolt: Vera orvos, ezért Lucynak nagy szüksége volt rá, nagyobb, mint amennyire az anyjára. Ha a támadóik tudnának Vera képzettségéről, sosem cserélnék el, mindegy, mennyire akarták Nevát.

– Eli – mondta Lynn lassan, mintha kételkedne a saját hangjában. – Hozd Neva kabátját.

Eli nem mozdult, ezért Lynn levette Neváról a tekintetét és a fiúra nézett. Eli kutakodva figyelte a lányt. Lynn tudta, hogy Eli kis unokahúga és Neva sorsát mérlegeli, mielőtt fejét lehajtva elindult Neva kabátjáért. Neva lehajolt, hogy levegye a kötelet anyja nyakáról, de Kék Kabát a földre lökte, és összekötözte a kezét, mielőtt megtehette volna. Lynn arca dühösen megrándult, tombolva magában a tehetetlenségtől.

– Jobb, ha tudjátok, hogy meg vannak számolva a perceitek – mondta.

– Nem kéne ilyeneket mondani, kislány, tudod, hogy itt vagyok fönn – kiáltott le most az, aki a tetőn őrködött.

– Akkor te is hallottad, amit mondtam, ugye?

– Na, milyen jól áll rajtad, csinibaba – mondta Kék Kabát Nevának, amikor rátette a szoros hurkot Neva nyakára. – Csak hogy el ne szaladj előlem. – A férfi oldalba rúgta Verát, amitől a nő ledőlt a sárba. – Kösz, hogy megismertelek, alig várom, hogy a lányoddal is összeismerkedjek.

Vera ott maradt a sárban, arccal a földnek, nem akarta látni a férfi arcát. Neva nem vette le szemét az anyjáról, észre sem véve Elit, aki közben a vállára tette a kabátját. A tetőn őrködő ember lemászott az antennán, majd elindult, de puskáját végig Stebbsre és Lynnre szegezte. A másik három is követte; Kék Kabát talpra rángatta Nevát, Zöld Kalap pedig erős kézzel elkapta, amikor Neva megbotlott.

– Mondd meg Lucynak, hogy nagyon szeretem – mondta Neva Lynn-nek, amikor elhaladt mellette. Lynn gombócot érzett a torkában, képtelen volt egy hangot is kiadni. Csak bólintott válaszképpen. Az alakok egyre kisebbedtek, ahogy távolodtak a háztól. Az, amelyik pár perce még a tetőn volt, továbbra is fedezte társait a puskájával.

– Asszonyom, tudom, hogy pokoli napja volt – mondta Stebbs letérdelve Vera mellé a sáros földre –, de meg kell kérnünk valamire.

– Lucy beteg – mondta Eli. – Nagyon rosszul van.

Stebbs elvágta a nő kezére hurkolt kötelet, Vera nyomban dörzsölgetni kezdte a csuklóját.

– Hol van Lucy? – kérdezte aztán.

– Lent az alagsorban – válaszolt Stebbs, miközben talpra segítette Verát. – Az éjszaka folyamán kezdődött – magyarázta a férfi, ahogy haladtak lefelé a lépcsőn, és mind Lucy ágya köré gyűltek. Senki nem vette észre, hogy Lynn csöndben felvette a puskáját és eltűnt.

A négy alakot könnyen ki lehetett venni a tetőről. Foghíjas ment elöl, Kék Kabát Nevát noszogatta mögötte, Zöld Kalap pedig Neva mellett ment. Az, aki a tetőn őrködött, most már hátat fordított a háznak, azt feltételezve, hogy lőtávolon kívül vannak. Nem így volt, de Lynn biztos volt benne, hogy nem tudna négy lövést leadni anélkül, hogy egyikük ne akarná Neván azonnal megtorolni. Csak annyit tehetett, hogy figyelte őket.

Neva ügyetlenül botladozott az egyenetlen terepen, elvesztette az egyensúlyát és négykézlábra esett. Kabátja lecsúszott a válláról, miközben azon küzdött, hogy térdre álljon. A kötél megfeszült, és Kék Kabát éppen akkor fordult Neva felé, amikor Neva a homlokához emelte a coltot. Lynn látta, ahogy a nő teste oldalra dől, még mielőtt elért volna hozzá a lövés hangja; csak egy halk kattanás, mint ami egy gally kettétörésekor hallatszik.

Ahogy Kék Kabát felé fordult, a kifröccsenő vér lespriccelte a nadrágját, mire dühében belerúgott Neva élettelen testébe. A férfi visszafordult a ház felé, ujját félreérthetetlenül húzva végig a torka előtt. Lynn ujja rátapadt a ravaszra. A vágy, hogy ne csak Neva holtteste heverjen a mezőn, kis híján felülkerekedett józan eszén. Anya le tudta volna szedni őket ekkora távolságból, Lynn azonban nem bízott magában, és egy elpazarolt golyó csak azt eredményezte volna, hogy a négy férfi visszalopakodjon a házhoz. Ez veszélyeztette volna Lucy ápolását, pedig most minden másodperc számított.

Az emberek azonban délnek tartottak, nem váltották be a fenyegetésüket. Most, hogy Lynn volt a jobb pozícióban, és főleg, hogy nem tudtak meglepetésszerűen lecsapni a ház lakóira, az esélyek nem a támadóknak kedveztek. Zöld Kalap várt, míg a társai kisebb távolságra kerültek Nevától, akkor letérdelt, és betakarta Neva arcát a nő kabátjával.

Lynn tompa zsibbadtságot érzett, ahogy ügyetlenül lebotorkált az ajtóhoz; egyfolytában Neva élettelen testét látta maga előtt.

– Stebbs – szólt le Lynn a lépcső tetejéről. – Gyere ki, segítened kell.

Stebbs a lépcső aljáig ment.

– Mi a gond?

– Gyere föl – mondta a lány. A férfi felment a lépcsőn, és meglátva a lány arckifejezését, becsukta maga mögött az ajtót.

– Neva meghalt.

– Mit beszélsz?

– Megölte magát azzal a colttal, amit én adtam neki korábban. Nem sokkal azután, hogy elmentek. Azok meg otthagyták a mezőn.

Stebbs letelepedett a kőlépcsőre és fejét a kezébe temette.

– Mit csináljunk? – kérdezte Lynn.

– El kell hoznunk onnan, de előbb van más, ami sürgetőbb.

– Mennyire súlyos Lucy baja?

– Nem sokat tudok a betegségekről, de a nagyanyja arckifejezéséből azt gondolom, eléggé az.

Lynn leült a férfi mellé, ügyet se vetve átázott, jéghideg nadrágjára.

– Mit csináljunk?

Stebbs átkarolta a lányt, aki nekidőlt a férfinak.

– Hát, kölyök, te meg én nem vagyunk túl jók olyan helyzetekben, amiket nem tudunk kontrollálni. Semmit sem tehettünk Neváért, és most Lucyn sem tudunk segíteni. Nem rajtunk múlik.

Lynn a férfi vállára hajtotta fejét, tehetetlenségtől és elkeseredettségétől könnyek marták a szemét.

– Ne hidd, hogy érdekel.

Az ajtó ekkor nagy lendülettel kivágódott mögöttük, Vera rontott ki rajta karján a meztelenre vetkőztetett Lucyval.

– Szent egek, mit csinál, asszony? – kiáltott fel Stebbs.

– Lucynak lázgörcse van! – kiabálta Vera, majd eltűnt a gyerekkel a tó irányába. Lynn és Stebbs utánairamodott, Elivel a nyomukban, és mind odatolultak a partra, hogy lássák, amint Vera belemeríti a fehér kis alakot a tó jeges sötétjébe.

Lucy szeme kipattant, visítozott, és eszelősen karmolta az erős kart, ami a víz alá tartotta a testét. Lynn megragadta Verát, és hátra akarta rántani, de erejét túlméretezte az idősebb nő ádáz eltökéltségéhez képest. Lynn hátraesett.

– Hagyj békén! – kiáltott rá Vera. – Le kell nyomnunk a lázát, különben meghal!

Lucy ernyedten rúgkapált, mozdulataitól fodrozódott a tó vize, amit még szinte mindenütt vékony jég borított. Vera kihúzta a kislányt a vízből az ott álló Lynn arcába jeges vízcseppeket spriccelve; Lucy karja és lába petyhüdten lógott a teste mellett.

– Vidd vissza a melegbe – adta át a gyereket Elinek, aki futva igyekezett vele vissza a házba.

Vera lerogyott Lynn mellé a parton, és nedves karját dörzsölgette.

– Ez volt az egyetlen dolog, amit tehettem – mondta Lynn-nek. – Ha a láz felmegy 41,5 fok fölé, komoly agykárosodást okozhat. Gyorsan le kellett hűteni a testét.

– És sikerült? – kérdezte Stebbs.

– A lázgörcse elmúlt, de később megint fel fog szökni a láza.

– Mi a baja? – kédezte most Lynn.

– Arra gondolok, hogy bakteriális fertőzés, bár vírus is okozhatta. De a korábbi betegségeiből kiindulva inkább arra következtetek, hogy az előbbi. Mindig fogékony volt a bakteriális fertőzésekre.

– Neva azt mondta, Lucy láza mindig ilyen magasra szökött – mondta Stebbs.

– Vannak, akikre a heves láz jellemző. – Vera felkecmergett a földről, és nézte a tó felszínét, ahol Lucy törékeny testével áttörte a jeget; a jégkristályok kezdtek újra összerendeződni. – Újra fel fog szökni a láza, és akkor megint a víz alá nyomom.

– Van valamennyi gyógyszerem – mondta Lynn. – Persze, a legtöbb lejárt, de van aszpirin is. Az leviheti a lázat, nem?

– Igen, leviheti, de ha már régi, akkor nem sokat ér az ellen, ami Lucy baja. Nyilván túl optimista kérdés, hogy van-e antibiotikumod.

Lynn kétkedve rázta meg a fejét, és követte Verát, aki visszaindult a házba a betegéhez, nedves karját magához szorítva a feltámadó szél miatt. Dühösen rúgott arrébb egy fagyott rögöt a földön.

– Elcsentem egy kevés gyógyszert a városból, de eldugtam, amikor beleakadtam azokba a szemetekbe az úton.

– Messze van innen?

– Gyalog túl messze, Lucynak viszont gyors segítségre van szüksége. Amikor berángattak a furgonjukba, mentünk még egy darabig, mielőtt elértük a táborhelyüket.

– Milyen sokat?

Vera rezignáltan rándította meg a vállát.

– Sokat.

– Van azért sejtésed, hogy merrefelé lehet? Rátalálnál?

Lynn kinyitotta az ajtót Vera előtt, és együtt ereszkedtek le az alagsorba. Eli több takaróba is bebugyolálta Lucyt, és a tűz melletti ágyra fektette. Vera rátette a kezét a kislány homlokára, és gondterhelten ráncolta a homlokát.

– Volt velem egy iránytű meg egy térkép, de mind a kettőt elvették tőlem. Azt tudom, hogy keletnek indultunk idefelé jövet, és a környéket újra felismerném. De ha meg is találnánk a gyógyszereket, amikorra visszaérnék, már túl késő lenne.

– Van egy furgonom – mondta Lynn. – Oda tudlak vinni.

Vera még jobban betakargatta az unokáját, és amikor újra megfogta a gyerek égő homlokát, azonnal döntött.

– Elmegyünk. Eli, maradj mindig Lucy mellett. Ha megint lázgörcse lenne, be kell nyomnod a vízbe. Tudom, hogy utálatos dolog, de csak így tudjuk lent tartani a lázát. Hadd nézzem meg azokat az aszpirineket.

Lynn Vera kezébe adta az üvegcsét, kínosan érezve magát, hogy olyan kevés pirula zörgött benne.

– Ezek már évek óta elvesztették a hatásukat – mondta Vera rosszallóan. – A hatóanyaguk általában nem ér már semmit ilyenkor, de nincs sok választásunk. Odaadta az üveget Elinek. – Törj össze belőle kettőt, keverd egy kevés vízbe, és próbáld megitatni Lucyval. Maga pedig – mutatott Stebbsre – vegye le a másik ágyról az ágyneműt, és forraljon vizet, hogy legyen tiszta ágynemű. Hagyja egy darabig forrni a vizet, hogy a koszosat fertőtlenítsük. Ha lenyomjuk Lucy lázát, utána elborítja majd az izzadság, azt meg feltehetően hányás követi. Ez a legjobb eset.

– És mi a legrosszabb? – kérdezte Stebbs.

– Ha nem megy le a láza.

A furgon Lynn nagy megkönnyebbülésére minden gond nélkül elindult.

– Aggódtál? – kérdezte Vera.

– Nem vezetek sokat, csak ha nagyon muszáj – felelte a lány. – Nem mindig indul el, de most jó napja van.

– Örülök.

Lynn nyugatnak vette az irányt, kezével a kormányon dobolva, hogy jobban összpontosítsa az energiáit. A szavak akaratlanul törtek elő belőle.

– Szerencsénk van, hogy azok nem jöttek korábban, még az olvadás előtt. Még ezzel a furgonnal sem tudtunk volna közlekedni a havas utakon. – Attól a gondolattól, hogy valami olyan hétköznapi dolog, mint a hóolvadás, beleszólhat abba, hogy Lucy életben marad-e, erőtlennek és talajt vesztettnek érezte magát.

– Azt tervezték, hogy előbb jönnek – mondta Vera csendesen. – Csakhogy Roger, tudod az, amelyik a legtöbbet beszélt…

– A Foghíjas? – kérdezte Lynn, de Vera értetlenül nézett rá. – Amelyiknek alig van foga.

– Igen, az Roger. Azt mondta, várniuk kell. Nevát akarták, de tudták, hogy meglepetésszerűen kell érkezniük. Ha furgonnal jönnek, meghallod a motor hangját, és azonnal fent vagy a tetőn, gyalog viszont nem tudtak nekivágni, amíg a hó olyan nagy volt. Roger azt mondta, amennyit tudnak rólad, nincsenek bebiztosítva az ellen, hogy nem lősz le mindannyiunkat, beleértve engem is.

– Néhány hónappal ezelőtt nagy esély volt rá – ismerte be Lynn.

– Hogy került hozzád Lucy?

Lynn szótlanul vezetett, mérlegelte, mit mondjon. Vera még nem tudta, hogy Neva halott, és bizony ezt neki kell elmondania.

– Neva és Eli nem tudott gondoskodni róla. Nem könnyű itt a túlélés, és nem voltak felkészülve a télre. Azt remélték, hogy előbb találnak menedéket maguknak.

– És miért nem találtak? Úgy láttam, rengeteg elhagyott ház van mindenfelé.

– Az volt a tervük, hogy az én házamat foglalják el, ahol ott a közelben az iható víz. De amikor megláttak engem a háznál, elálltak a tervüktől. Nagyon kimerült és legyengült állapotban voltak. Neva nem akart elmenni a pataktól, ezért ott maradtak.

– És hol laknak?

– Eli nagyon ügyes kis menedéket épített maguknak. Stebbsszel, azzal az emberrel, aki ott van velünk a házamban, megbeszéltük, hogy átmegyek hozzájuk. Eli és Neva úgy döntött, hogy jobb, ha Lucy velem jön.

– Sose kellett volna nekiindulniuk – mondta Vera, legyezőszerűen széttárva a kezét az ablakon. – Elvetethettem volna a babát, és akkor maradhattak volna a városban.

– És miért nem így lett?

– Neva nem akarta. Azt mondta, inkább megtartja a babát itt kint az erdőben, mint hogy elvetesse, és a városban maradjon.

– Elvesztette – mondta Lynn. – Kisfiú volt.

– Ki tudta hordani?

– Ööö…

– Szóval, jó nagy hasa volt a babával? Teljesen érett baba volt?

Lynn még emlékezett homályosan a kis batyuból áradó melegre, amikor Stebbs átadta neki, és amikor Eli kibontotta, hogy megnézze, vajon unokaöccse vagy unokahúga lett volna.

– Azt hiszem, igen.

Lynn-nek eszébe jutott Neva összegörnyedt alakja, ahogy az apró sír mellett eltökélten gubbasztott, nem hagyva ki egyetlen napot sem, mindegy, milyen idő volt. Akkor is ugyanaz az elszántság ült az arcán, amikor a lánya életéért lemondott a sajátjáról. Lynn-nek görcsbe rándult a gyomra arra gondolva, hogy Neva már akkor tudta, mit fog tenni, amikor elbúcsúzott tőlük a kertben.

Áthajtottak egy útkereszteződésen, és Lynn nem törődött a stoptáblával; továbbhajtott.

– Van erre egy város, dél felé, de mindenki elköltözött onnan. Emlékeztet itt valami arra a helyre, amit keresünk? – Nem tudta, jót tesz-e azzal vagy épp az ellenkezőjét, ha kérdezgeti Verát, csak azt tudta, hogy a vaktában keresgéléssel semmire sem jutnak. Lucy esélyei minden órával és minden egyes kilométerrel fogytak.

– Nem emlékszem városra. Többnyire a furgon rakterében feküdtem a hátamon, és csak egy szűk résen láttam ki, másfelé nem.

Lynn fejében szöget ütött valami.

– Ha nem sok mindent láttál, akkor az valószínűleg nyugatra lehetett. Arrafelé nem sok minden van.

Szótlanul haladtak tovább. Lynn ujjpercei elfehéredtek, ahogy szorosan markolta a kormányt.

– Itt sem ismerős valami? Vagy túl messze jöttünk már?

Vera kifelé bámult az ablakon, megrázva a fejét.

– Semmi sem ismerős, de szerintem távolabb voltunk ennél. Arra határozottan emlékszem, hogy láttam egy templomtornyot, és azt gondoltam, milyen hihetetlen, hogy ilyen magas legyen egy templom itt, a semmi közepén.

– Fehér volt a templom tornya?

– Igen, a harangja valamikor kiszakadt, és szétzúzta a torony elejét.

Remény kezdett pislákolni Lynn szívében, valahogy azzal a hittel, mint amivel az első tavaszi kis virág áttöri a jeges földet. Jobbra fordította a kormányt.

– Ismerem azt a helyet, az a régi metodista templom. Amikor még nagyon kicsi voltam, Anya elvitt magával vadászni, mert félt, hogy elcsatangolok valahová, ha magamra hagy. Vadpulykákra vadászott arrafelé. A harang akkor még ott lógott.

– Anya?

– Már meghalt – felelte Lynn. – Múlt ősszel.

– Sajnálom.

Lynn erősebben lépett a pedálra, és tekintetével a templomtornyot fürkészte a láthatáron. Azóta nem járt erre, hogy Anya elhozta magával kicsi korában, és bár nagyon fejlett irányérzéke volt, nem bízott abban, hogy jól ítéli meg a távolságot ebben a szürkületben.

– El kell mondanom neked valamit – szólalt meg. – Neváról.

– Most képtelen vagyok rá gondolni – felelte Vera. – Nem tehetek semmit az ellen, ami vele történik. A legjobb, ha Lucyra koncentrálok és arra, amiben segíteni tudok.

– Neva meghalt.

– Mi?

Vera most először vette le szemét az ablakról, erős lélekjelenléte megingott ebben az egyetlenegy szótagban.

– Lelőtte magát a mezőn, nem sokkal azután, hogy elhurcolták.

Vera lehunyta a szemét, és fejét nekidöntötte a hideg ablaküvegnek.

– Neva, szegény kislányom. Annyira sajnálom, kicsim.

Könny csípte Lynn szemét. Nem nézett másfelé, csak előre, kényelmetlenül érezve magát a szűk vezetőfülkében Vera gyásza láttán. A templomtorony sötétnek látszott az alkonyatban. Az utolsó napsugarak átszűrődtek a harang által kiszaggatott lyukon.

– Itt van a templom – szólalt meg végül, lassítva a tempón. – Felismered, hol vagyunk most?

Vera kinyitotta a szemét, és elmaszatolt az arcán néhány könnycsíkot. Megköszörülte a torkát.

– Egészen közel voltam ide. Volt egy kis temető a kanyarban. Épp elhaladtam mellette, amikor meghallottam a furgon hangját. Annyira volt eszem, hogy eldugjam a zsákomat egy sírkő mögött, ahhoz viszont ostoba voltam, hogy én magam is elbújjak. Abban reménykedtem, hogy autón tehetem meg a további utat.

– Ez itt nem olyan hely, mint a város – mondta Lynn. – Jobban teszed, ha előbb mindenkivel óvatos vagy, és megvárod, míg kiérdemlik a bizalmadat.

– Akkor ez pontosan olyan hely, mint a város.

Lynn, amilyen halkan csak tudott, odahajtott a temetőhöz, és úgy parkolt le, hogy a fényszórók rávilágítsanak a sírokra, melyek hosszú, fekete árnyékot vetettek.

– Emlékszel, melyik volt az?

– Csak egy általános kép van bennem róla – felelte Vera, ahogy kinyitotta az autó ajtaját. – Minden a hátizsákomban volt, amit elrejtettem egy árokban.

– Azok a fickók nem tartották furcsának, hogy üres kézzel járod az utakat?

– Amikor elkaptak, nem az agyukat használták.

Vera és Lynn átfésülte a sírkert középső részét. Lynn lábfeje besüllyedt a puha talajba. A hátizsák ott gubbasztott magányosan egy megdőlt sírkőnek támasztva, alján sötét folttal a nedves földtől.

– Megvan! – kiáltott fel –, és egyik karjával megemelte a zsákot.

– Óvatosan! – kiáltott most Vera. – Fecskendőtűk vannak benne. Ha eltörnek, használhatatlanok lesznek.

Lynn átadta Verának a hátizsákot, és nézte, ahogy Vera vizsgálgatta a fiolák tartalmát.

– Ezek injekciós oldatok, remélem, nem fagytak meg, amióta itt hagytam őket.

– Jók lesznek még?

Vera megrázta a vállát.

– Csak annyit tehetünk, hogy beadjuk Lucynak, és várunk.

Elindultak dél felé. Lynn nem kímélte a pedált, most, hogy már nem kellett konkrét tereptárgyakra koncentrálva keresgélni. Teljes sötét ereszkedett a tájra, és Lynn észrevette, hogy Vera minden alkalommal megmerevedik, amikor átsuhannak egy kereszteződésben.

– Sajnálom – mondta Vera, amikor meglátta, hogy Lynn ránéz. – Régi megszokás. Amikor stoptáblát látok, még mindig azt gondolom magamban, „állj meg”.

– Anya mindegyiknél megállt – mondta mosolyogva Lynn. – Azt mondta, rosszat jelent, ha áthajtunk rajta.

– Most más világ van – mondta Vera. – Sajnálom, ami az anyukáddal történt.

– Én meg sajnálom a lányodat.

– Most arra összpontosítok, hogy megmentsem Lucy életét, később gyászolok.

Lynn beletaposott a pedálba.