MÁSODIK FEJEZET

Valis–1 bolygó (CHROMA–3 d), Valessia kereskedelmi űrállomás

Új Krisna után 76.

3. nap

MIUTÁN KÉT NAPPAL később lekapcsolták a gardrive rendszereit, Alexia kacskaringós útvonalat kapott a Valissia űrállomás 20-as repülésirányító tornyától, a holdaktól a bolygóig. Ezen manőverezte keresztül a hajót, már tizedik órája.

– Ennél unalmasabbat! – szusszantotta dühösen.

– Addig jó.

A legénység füle folyamatosan pattogott, ahogy az űrhajó a belső légnyomást szép lassan az állomás saját légköréhez igazította. Brad a navigátori ülésben terpeszkedett, onnan nézte az egyre növekvő komplexumot.

– Gyertek vissza hamar! Minél gyorsabban hagyjuk hátra ezt a porfészket, annál jobb – nézett hátra Alexia.

A Valissia ovális alakja már majdnem kitöltötte a páncélüveg ablakokat. Teljesen átlagos űrállomás volt a több ezer közül, melyeket az emberiség a galaxisban szétszórt. Egy javarészt jégből álló, befogott és pályára állított meteor szolgált a magjaként. Mesterséges gravitációja, mesterséges levegője, mesterséges vize és mesterséges politikai nézetei voltak, amik a kartellek érdekeit szolgálták. Az űrállomás a Valis–1 nevű lakhatatlan bolygó körül keringett, melynek ráncos, tépett felületén bányászrobotok dolgoztak. A bolygó túloldalán a testvérállomása lebegett, a TransGenValis–A, egy csúcsmodern, kényelmes, kutatóállomásként is működő csoda. Aki jót akart magának, az ott szállt le inkább; aki a bajt kereste, a Valissián hamarabb megtalálta azt.

A helyi vezetés minden erejét latba véve küzdött a leszerelés ellen. Öreg állomás volt ez, gettós, sötét, lezüllött, kétséges bevételekkel és igazán kétes alakokkal a fedélzetén. Vincent cseppet sem csodálkozott, hogy a cég nem a saját állomásán fogadta őket, ahol diplomaták és csillagokat – csillagokat! – magukénak tudó üzletemberek tárgyaltak multimilliárdos szerződésekről.

Több tucat hajó dokkolt a Valissia mellett, némelyik majdnem akkora, mint maga az állomás.

– Látod? – mutatott ki Brad az ablakon, fel is állt a székből.

– Hoppá. Egy Paragon Tactical csatahajó. Apám, mekkora!

– Mit csinál ez itt?

– Remélem, bedöglött a rohadt reaktora, és kényszerből pihen.

– Nem nagyon rajongasz a földiekért te sem, mi?

– Tudod, mi ez itt? – mutogatott Brad bőszen a saját mellkasára. – Egy igazi karragán hazafi szíve. Az egységemmel állandóan a határvadászokat kellett támogatnunk, mert ezek vagy nem ismerik a térképet, vagy fogalmuk sincs, mit jelent a határ szó. Felőlem a Föld bele is fulladhat a saját agyonszennyezett, mocskos...

– Mennyi még? – kiabált fel Vincent a folyosóról, félbeszakítva a monológot, mely egyébként órákon át tartott vona.

– Hat perc, kapitány.

– Cosmos Redshift Seven, a 22/4. dokk kész a fogadásukra. Kérem, adja át az irányítást a repülésvezetőnek! – hallatszott a rádióból.

Alexia átbillentett két kapcsolót, és hátradőlt.

– Gyáva kis férgek. Nyolcszáz manuálisan repült óránál kevesebbel nem is engednének ilyen hajó közelébe, csak be tudok dokkolni magam is!

– Úgy egyébként van valami, ami nem zavar? – kérdezte Brad.

– Most, hogy itt vagy? Nincs.

* * *

Vincent és Brad lesétáltak a rámpáról, miután a Seven végre megállapodott, és további fél óra várakozás után, miközben felfűtötték a hajó külső burkát, leengedték őket a fedélzetről a karanténba. Itt még vagy negyedórát voltak kénytelenek néma csendben ülni a légzőkészülékükkel, miközben csírátlanították még a pórusaikat is, majd átnézték, ellenőrizték és újra ellenőrizték az oltási könyvüket.

Vincent halkan morgott, ahogy meglátta a dokkolás számláját.

– Ennyiért, ha már masszázst nem is, de legalább egy kávét hozzánk dobhatnának.

– Ja.

A helyi biztonsági erők ellenőrizték a fegyverzetüket is, az ehhez tartozó engedélyeket, megszámolták a szilárd töltényeket Brad Rapidójában, majd gyorsan el is kobozták mind.

Brad és Vincent céltudatosan haladtak a dokkokat a bevásárlónegyeddel összekötő széles és magas folyosók egyikén. Nyomorúságos állapotban volt, de legalább próbálták tisztán tartani. A Valissián nem alakult ki a megszokott kolduló réteg; az űrállomásra nem engednek fel koldusokat, aki pedig itt vált nincstelenné, az repült, amint lejárt a tartózkodási engedélye. Aki így jár, az vagy nagyon gyorsan megszokja a vákuumot, vagy szerez egy fuvart, akármerre is vigyék.

– Szóval Ganzo is itt van az állomáson? – kérdezte Brad.

– Persze. Már vár minket.

– Ő hívott?

– Nem, én kerestem meg.

– Azért az már elég mély gödör, amikor neked kell megkeresned őt, munka után kajtatva.

– Ez van. Valamiből élnünk kell. Meg aztán, ha nem tetszik az ajánlata, továbbállunk. Annyira azért nem vagyunk megszorulva.

– Én szeretném megverni. Az olasz melót talán soha nem felejtem el...

– Nézd, kifizettek minket, meg túl is éltük, szóval...

– Meg köröznek is azóta.

Vincent felsandított az óriási exkatonára.

– Most komolyan számít, hogy plusz egy rendszerbe nem mehetünk be? A San Torinóra akkor sem mennék vissza soha többet, ha nem akadunk össze a helyiekkel.

– Igazad van, mi az a plusz egy körözés a meglévő hét mellé!

– Aha. Mivel a ki-tudja-hány kormány hideg-meleg háborúi miatt amúgy sem osztanak meg egymással semmiféle információt, és nem létezik egy központi rendőrségi adatbank sem, messziről fúrok rá, ha valahol el akarnak kapni.

– Te könnyen vagy. Nekem volt hazám, amit szeretek, volt családom, álmaim, amit elvettek tőlem, amikor perbe fogtak otthon.

– Nem vagyok könnyen. Önző gondolat, mert bár sajnálom, hogy rád verték azt a balhét, de így legalább magaménak tudhatom a világ két legjobb zsoldosát. És nagyon élvezem, ahogy a doktrínáitok összeakadnak Corával ennyi év után is bevetések alkalmával.

– Hát igen, a niamfer és a karragán tanok egy kissé különböznek egymástól.

– És melyik a hatékonyabb?

– El ne mondd neki, de ha egyvalakit választhatnék, akivel a végső csatámba megyek, Cora lenne az.

– Szerintem ez kölcsönös. Nézd már, milyen ótvar egy hely ez, nem lehet elviselni!

A Valissián mintha megállt volna az idő. Régimódi reklámok, divatjamúlt ruhák és elavult zene; halálos keverék azoknak, akik a világ teljességére vágynak. Munkába belefásult emberek kerülgették a két jövevényt. Az állomást százezer ember tekintette otthonának, és még fele ennyi dolgozott a területén külsősként, vagy pihent meg utazása közben.

A mesterséges intelligenciák ellen felhívó újkrisnás pop-art plakátnak, ami mellett elmentek, viszont valóban egy múzeumban lett volna a helye. Brad vissza is fordult, miután elhagyták.

– Ezek még mindig itt tartanak, vagy azóta fenn van? Vagy újra? – kérdezte végül.

– Félek, hogy észre sem veszik már.

– Főnök, most, hogy így kettesben vagyunk...

– Ó, oda a jókedv! Na mondd, mi van!

– Alfons.

– Ja értem. Cora is szóba hozta. Összebeszéltetek?

– Szinte minden bevetésünk tűzharcba fullad. Én értem, hogy szívesebben nyomoznál, meg játszanád a szállítmányozási vállalkozót, de változik a világ. Ha ilyen melókba megyünk, mint a legutóbbi... meg az azelőtti... ahhoz mi ketten kevesek leszünk. Nem kell mindig jönnie, de én boldogabb lennék, ha kiképezhetnénk Alfot harmadiknak.

– Tény, hogy jobban ért a fegyverekhez, mint bármelyikünk. De ha megöletitek, nemcsak a szerelőnket, de egyben az orvosunkat is elveszítjük.

– Csak felcser.

– Ó, értem, akkor már mindegy is, mi? – nevetett fel Vincent. – Hát mit bánom én, legyen! Csak okosan! Meg persze, ha ő is akarja. Van négy páncélunk, csináljátok! De te keresel helyette új embert, ha elvesztitek!

– Kösz. Jó lesz, meglátod.

A pláza alsó szintjén posványos illatú szökőkút vize csorgott végig a szándékosan sziklaszerűre épített falon, a mozgólépcső mellett. Árusok üldögéltek kis standjaik fél négyzetméteres előterében. A tömeg itt már kezdett kényelmetlen méreteket ölteni, de Vincent szerencsére befordult egy kis mellékfolyosóra, ami egy régimódi, ázsiai hangulatú teázó ajtajában ért véget.

A sarokban kupacba gyűlt az évek pora. Egy csimota futott el mellettük, és eltűnt az ajtó melletti résben. Apró, szeretetre méltó kis állat lett volna, ha idejének java részét nem az emberek által hátrahagyott mocsok feltúrásával töltené.

– Te is láttad, kapitány?

– Aha. Emlékeztess rá, hogy ne rendeljek itt semmit!

Brad elkomorodott.

– Tizenkét aktív önvédelmi program fut odabenn.

– Gyere! Nincs mitől tartanunk.

„Remélem”, tette hozzá magában.

A teázó kellemes illatú, lágy füstbe burkolózott, sötétvörös bútorzatát zöldes műkristály faragványok törték meg. Nem kellett bemutatkozniuk, de körbenézniük sem; egy szürke öltönyös, fekete napszemüveges alak azonnal odalépett eléjük, és kezével oldalra mutatott, az egyik elzárt fakkba.

– Vincent DeLuz és Brad Vaelstad – állt fel odabenn egy szintén szürkébe öltözött, göndör hajú TransGenCorp alkalmazott, és kezet nyújtott. – Hát tényleg itt vannak. Nem csoda, hogy a névjegykártyájukat kézről kézre adják.

– A táska, Vlejanov szakaszmenedzser úr – nyújtotta át Vincent. – És a terminál.

Az előző öltönyös átvette mindkettőt, egy szerkezettel ellenőrizte a táska tartalmát, majd biccentett.

– Miért nem nyitották ki?

– Profik vagyunk.

– Nem érdekli, mi van benne?

– Nem.

– Helyes. Az osztályom főprojekt-kezelő vezérmenedzsere felhatalmazott, hogy engedélyezzem az utalást. Tíz perc múlva indul a fényklipper a központi bankba az adatokkal. Biztonságos kapcsolaton keresztül küldjük, hat állomás titkosításán át. Nem ismerünk olyan szakembert, aki vissza tudná fejteni, honnan érkezett a pénz.

Rátette a hüvelykujját a terminál leolvasójára.

– Ezeknek a menedzser az Isten – magyarázta hetekkel korábban Lucas Vincentnek, miután elfogadták a megbízást, és a kapitányt a röhögőgörcs kerülgette a cirkalmatos megszólítások hallatán. – Persze tévednek, ezért olyan szar hely a TransGenCorp. A menedzser fontos dolog, de vezetőket is képezni kellene! Vezetőkből menedzsert, és nem fordítva!

– Öröm önökkel üzletet kötni – vette vissza Vincent a terminált. Nagyon lassan mozgott. Szinte érezte a bőrén a testőrprogramok érzékelőit. Biztos volt benne, hogy ha csak tüsszentene egyet, menten pozdorjává lőnék a gondosan kihelyezett, de egyébként láthatatlan fegyverrendszerek.

– Figyelni fogjuk magukat, kapitány.

– Parancsol?

– Ez az ügy nagyon kényes.

– Minden ügyünk az, különben nem minket bíznának meg vele.

– Dansworth úr? Vele mi lett?

– Futni hagytam. A vevőit megöltük, de inkább csak szükségből.

– Szentimentalizmus?

– Talán. De a kivégzés feláras lett volna. Adjon ki körözést!

– Igazából mindegy. Rendben, Jamata kikíséri önöket. Ez a találkozás pedig...

– Nem történt meg, tudom.

– Minden jót!

Mikor kiléptek a teázóból, Brad megkönnyebbülten sóhajtott fel.

– Tessék, máris pluszban vagyunk – verte hátba Vincent. – Jó érzésem van; ez a nap kitűnően alakul.

– Majd tapsolok, ha újra a hajón leszünk.

– Á, lazíts már egy kicsit! Gyere, megkeressük azt a félhülye japánt.

* * *

– Mi az, hogy zár alatt? – kiabált Alexia a rádióval.

– Sajnálom, Cosmos Redshift Seven.

A pilótalány a műszerfalhoz csapta a fülhallgatóját.

– Fúrják meg!

– Mi történt? – kérdezte Cora, aki jobb híján a folyosót mosta fel már sokadszorra.

– Lezárták a kikötőt. Itt tartanak minket, meg mindenki mást is, indok és magyarázat nélkül.

– Hát ez nem járja. Vincent csinált valamit?

– Nem hiszem.

– Van szemed odakinn?

– Igen, kieresztettem két drónt még dokkolás előtt. Nézd csak, itt a képe... ó, anyám!

A monitor az állomást mutatta, kívülről. A hatalmas csatahajó, ami korábban még mellette dokkolt, lassan oldalra fordult. A pajzsai lenyíltak, és előtűntek a fegyverei, a négy raveron-ágyú és a torpedóvetők. Cora azonnal felmarkolta a mikrofont, és a belső hálózatra kapcsolt.

– Figyelem, vörös kód! Bújjatok űrruhába! Te is, Lucas!

– A hangyás felmenőtök! – szitkozódott Alexia, miközben felkapcsolta a generátorokat.

– Kinek a zászlaja alatt hajóznak? – fordult oda hozzá Cora.

– Nem látok felségjeleket. Szerintem ez csak simán céges.

Ami gyakorlatilag mégiscsak azt jelentette: Föld. A földi szövetség. A Paragon Tactical szerelte az anyabolygó flottáinak nagy részét, így azon ritka kivételek közé tartozott, ami üzleti vállalkozás ellenére működtethetett hadihajókat. Legtöbbször „kutatás és fejlesztés” címszó alatt.

Hát persze.

Az állomás sem volt rest, fegyverrendszerei pillanatok leforgása alatt célba vették a hadigépet.

– Valissia űrállomás, itt a Graf Sonnenburgh csatahajó! – dörrent fel egy katonás hang a közös frekvencián. – Azonnal teljesítsék a követelésünket, vagy tüzet nyitunk!

* * *

Hikari Ganzo simán eljátszotta, hogy a legjobb haverjait üdvözli épp. Mutogatott beszéd közben, mint egy ittas olasz, vigyorgott, ahogy a száján kifért, Braddel pedig jattolni próbált. Az afroamerikai katona lenézett a kis japánra, és csak ennyit szólt a bajsza alól:

– Ha hozzám érsz, meghalsz.

Az a kényszeredett mosoly, amit Ganzo előadott! Próbálta poénra venni, de elég kínosra sikeredett a dolog, mert Brad nem volt éppen vicces kedvében. Vincent is jól láthatóan már inkább kifelé igyekezett volna a jelenetből... az összekötő ugyanis nem egyedül érkezett. Négy tagbaszakadt verőlegény kísérte, öltönyös, kalapos, jobb kezük helyén összetett manipulátorral.

– Inkább mennénk – tette fel a kezét a kapitány, és lassan hátrálni kezdett. Gyanús volt ez az egész, az eldugott kis üvegfolyosó, amiről ugyan kitűnő kilátás nyílt a lent hömpölygő tömegre, de alkalmatlan volt a gyors menekülésre, az aranyozott ajtó, ami előtt találkoztak...

– Daijobu desu ne, taichou! Semmi baj, minden rendben, ne? Jó barátok, ne? Vigyáznak ránk, nem akarnak bántani...

– Senchou – válaszolta Vincent. – Nem taichou. Nem vagyok katona.

– Kapitány, Eric van Coldren úr már régóta várja önt. Kérem, ne húzzuk tovább az időt! – szólalt meg az egyik robotkezű férfi, és az ajtó felé invitálta őket.

Vincentben ereiben meghűlt a vér.

Eric van Coldren? A drogbáró?

– Vincent, gáz van! – sistergett Alexia hangja a fülhallgatóból. – Lezárták az állomást! A csatahajó élesíti a fegyvereit! Bármit is csinálsz, fogd rövidre!

– Induljunk! – mondta a férfi még egyszer, nyomatékosabban.

Vincent és Brad vonakodva bár, de belépett az ajtón, ami mintha egy másik világba nyílt volna... Odabenn édenkerti hangulat uralkodott, növények, szökőkutak mindenütt. Apró kavicsokkal finoman felszórt sétány vezetett egy bambuszerdő mélyére. Elképesztő volt a váltás. Odafenn, a magasban tripla páncélüvegen keresztül látszott a Valis–1 bolygó, sárgás felhőkkel. A sétány mellett kertészek szorgoskodtak, a bejáratnál páfrányok mögé rejtett félintelligens gépágyúk figyelték a vendégeket.

– Biztos jó helyen vagyunk? – kérdezte Brad.

– Hai. Minden rendben! Csak nyugalom, wakarimasu?

– Nem tudom, mibe rángattál éppen bele, Ganzo, de ha ez rosszul sül el, neked véged.

– Vince, lohadj már le! Coldren úr yűjin, jó barát, okés?

– A következő japán szónál kiverem a fogad, és ez nem vicc, okés? – morogta Brad. – Gondolod, hogy miattunk zárták le a bázist? Keresztbe tettünk a bárónak? – folytatta halkabban, Vincenthez hajolva.

– Nem. Szerintem ezzel kényszeríteni akar minket valami melóra. Mondjuk, hogy csempésszünk neki kábszert, ilyesmi. De ez nem fog megtörténni.

– Ugye tudod, hogy épp lehallgatnak minket?

– Építek rá.

A bambuszerdőben apró csövecskék spricceltek párát a mohás, kikövezett sétányra; ennél nagyobb pazarlást ritkán látni. Viszont így pár másodpercre úgy tűnt, mintha egy egzotikus bolygóra kerültek volna valami korai sci-fibe illő térkapun keresztül. Az idilli kép hamar szertefoszlott, mert a bambuszerdőn túl egy félelmetes harci robot várakozott, olyan fajta, amiből csak egyet-egyet szokás csapásmérő ezredek mellé rendelni. Sötétlila, sárga és vörös festése a testőrök ruháját tükrözte. Mögötte pedig egy csupa acél és üveg épület állt, egy fűvel bevetett, tágas tér közepén.

– Azért egy ilyen házat vegyünk majd mi is! – ámult el Brad.

– Az első felesleges félmilliárdból biztosan! Ki nem hagynám. Ganzo, járjon a szád, még mielőtt beérünk!

– Coldren úrnak segítségre van szüksége. És hát ismersz, ez vagyok én, a kapcsolatok embere. Kell valami, Ganzo tudja a választ. Mikor mondtad, hogy jössz, beajánlottalak neki, ennyi. Tondemo nai.

– Remélem, jó fogorvosod van – morogta Brad, miközben beléptek az épületbe. Odabenn egy szabályos porta fogadta őket: egy eszelősen csinos, kosztümös hölgyike lépett eléjük, millió dolláros mosollyal.

– Kérem, adják le a fegyvereiket!

Gondolkodás nélkül engedelmeskedtek... A harci droid odakintről egyébként is átgyalogolna félméteres betonfalon is, ha rosszat szólnak, nemhogy ha fenyegetni mernék a ház urát. Miközben a két férfi épp befelé igyekezett az idilli hangulatú épületbe, egy szakasz katona rohant el mellettük, a kijárat felé.

– Erre – mutatta az utat a testőrök egyike.

– Mennyit kapsz a kapcsolatért? – kérdezte Vincent a továbbra is kergemód bolondozó japánt.

– Két ezreléket. Ganbatta, ne?

– Abból telik fogorvosra – vágta rá Brad. – Szerintem te ezt direkt csinálod. Sebaj, úgyis számolnunk kell még a legutóbbi melóért.

– Uraim! – állt fel érkeztükre a komplexum ura, az emeleti, pazar berendezésű terem közepén. Hatalmas, kopasz férfi volt, lila selyemingben. Hellyel kínálta őket az alacsony, üveg dohányzóasztal körül elrendezett fotelekben.

– Coldren-sama, ez itt Vincent DeLuz kapitány és társa, Brad Vaelstad százados – lépett hátrébb Ganzo.

– Eric van Coldren – nyújtott kezet az óriás.

– Lenyűgöző helyen lakik, Coldren úr – biccentett Vincent.

– Erik. Csak simán Erik.

– Kitűnő ízlése van. Foglyok vagyunk?

A báró felkuncogott, és megrázta a fejét. Szivart vett elő, forgatta a kezében.

– A csatahajóra gondol?

– Arra.

– Ők ugyanazt keresik, amit én is. Az ellenségeim. Kevés időnk van.

– Hallgatom.

– Találják meg a fiamat, és hozzák haza élve!

Vincent hátrahőkölt; nem tudta véka alá rejteni döbbenetét. Sok mindenre számított, de erre nem.

– A fiát?

Az óriás egy holofotót rakott ki az asztalra. A kép egy fiatalos, jóvágású srácot ábrázolt, szőke hajjal, kék szemmel.

– Biztos döglenek utána a nők – morogta Brad, miközben a felvételt nézte.

– Rimahl Coldrennek hívják. Vállalja? – kérdezte a drogbáró.

– Előtte kérdeznék. Tekintve az ön... foglalkozását... teljes tisztelet mellett... biztos benne, hogy van... értelme keresni? Nem akarok vészmadár lenni...

– Kapitány, a fiam doktorandusz a Gaulus Habitaton. Kommunikációs formák és nemzetközi kapcsolatok. Nem lépett a nyomdokomba, nem is hagytam volna.

– Értem.

A titkárnő felrohant a lépcsőn, és Eric van Coldren fülébe suttogott valamit.

– A kettes szakasz készüljön fel, ki kell juttatniuk az urakat hátul. Az egyes zárja le a főbejáratot, de ne lőjenek!

– Gond van? – kérdezte Vincent.

– A bázisparancsnokság be akar törni ide. A csatahajó a fiamat követeli, különben tüzet nyitnak az állomásra.

– Hát maga mondta, hogy nincs meg!

– Pontosan! De nem hiszik el!

– Engedje be őket! Körülnéznek, aztán majd elmennek...

– Maga nem ismeri ezeket. Kapitány, ha nem tűnnek el nagyon gyorsan, hetek múlva is itt lesznek még. Garantálom, hogy mostantól a Valessiáról se ki, se be.

– Eric, ha lelépünk, azt hiszik majd, hogy a fiát menekítjük.

– Meglehet. Akkor a csatahajó maguk után ered, és ezzel megmentenek nagyon sok embert itt. Ganzo azt mondja, a Seven a leggyorsabb hajó a világon.

– Csak túloz. Tud mondani bármit, ami alapján nekikezdhetünk a keresésnek?

– A saját embereim már feltúrták az összes ismert tartózkodási helyét, de nem álltak még neki kérdezősködni, a cég mindenütt a nyomukban volt. A fiam a Gaulusról jelentkezett utoljára, valami útra készült, de nem mondta, hová. Nagyjából ennyit tudunk.

– Nem tudok garanciát vállalni.

– Nem kell. Utólag fizetek.

– Természetes. Mennyit?

A báró elővett egy csekkfüzetet, és beleírt egy számot, majd felmutatta. Vincent igyekezett nem túl gyorsan válaszolni.

– Vállalom.

Odakintről lövések hallatszottak; a harci droid csatakürtje felüvöltött. Néhány, jelzés nélküli katona rohant fel a lépcsőn.

– Kísérjék ki az urakat!

– Igenis!

– Várjon! – próbálkozott Vincent, miközben kifelé tolták a hátsó ajtó irányába. – Várjon! Miért keresik, miért körözik őt, ha nem bűnöző?

– Na ez az – válaszolt a báró. – Fogalmam sincs. Nézze, kapitány... nem hívtam volna magukat, ha nem lennék benne biztos, hogy él. Sőt, segítségre van szüksége. Menjenek! Hozzák nekem haza, és nem lesz többé gondjuk semmire.

Az ajtó egy kisebb folyosóra nyílt, majd egy rejtett zsilipen keresztül kivezetett a bambuszerdő mögé.

– Ganzo! – szólt oda a kis japánnak Brad. A férfi megfordult, az ex-tengerészgyalogos pedig azzal a mozdulattal elsütött egy klasszikus, ballal beijesztős jobbegyenest.

Hiába, amit Brad megígér, az úgy is lesz.

Coldren emberei az utcák alatt húzódó kanálisokban, csővezeték-erdőkön keresztül vezették Vincentet és Bradet. Többször megálltak hallgatózni, figyelni, ahogy a bázisőrség őrült méhkas módjára rohangált a tömeg között, nyilvánvalóan őket keresve.

– Kapitány, riadóstartolok! – kiabált Alexia a rádióban.

– Mi a fenét művel ez a lány? – szitkozódott Brad félhangosan.

– Azt nem tudom, de így nehéz lesz felszállnunk a hajóra, a rohadt életbe is! Maga! Vigyen minket egy szervizdokkhoz! – szólt oda Vincent a kísérőik vezetőjéhez.

* * *

Mikor a bázisőrség felállította a nehézsugárvetőt a leparkolt Redshift Sevennel szemben, Cora teljes nehézvértben sétált ki eléjük, végig a gép orrán, onnan nézett le a megszeppent katonákra. A páncélja képes volt bevetések alkalmával elrejteni a graffitiket, de ebben az esetben jobbnak látta kinn hagyni őket, hadd tudják csak, kivel is van dolguk. Mindig gondosan adott a külsejére. És nagyon nem szenvedhette, ha valaki fenyegetni merte a hajó legénységét, akikre családjaként gondolt.

– Kotródjanak a hangárból, vagy tüzet nyitok! – dörögte.

– Ha ránk emeli a karabélyát, lövünk! – kiabált vissza egy biztonsági tiszt a fegyver pajzsa mögül.

– A szövetségközi 55/6. egyezmény szerint vendégek vagyunk! Kifizettük a kikötői díjat! Nem szerepelünk a helyi körözési listán! Ha nem takarítja el azt a fegyvert a hajó elől, jogomban áll beolvasztani az egész hangárt! A beszélgetésünkről természetesen videofelvétel készül. A hivatkozási száma 6812/B. Ezúton szeretném...

– Tudjuk, hogy a kapitányuk Eric van Coldrennel találkozik!

Még szerencse, hogy Cora sisakot viselt, így nem láthatták a döbbenetet az arcán.

– És ha így van?

– Le kell zárnom a hajóját, hölgyem! Kérem, adják meg magukat, különben a Paragon Tactical hadihajó tűz alá veszi az állomást...

Cora egyetlen mozdulattal térdelt le, küldte előre a hátáról a mordályát, és lőtte keresztül a nehézsugárvető elülső pajzsát, a vezérlőrendszerrel együtt.

– Mi a frászt művelsz? – kiabált Alexia, miközben lázasan igyekezett elindítani a hajót.

– Már zárják le a bázis külső páncélzatát! – válaszolt Cora egy profi nyugalmával, miközben folyamatos tűz alatt tartotta a hangár belső zsilipkapuját. – Két harci droidot látok a tűzzáró falon túl! Ezek már eldöntötték, hogy elfognak minket, édes. Tudom, hogy az egyezmények jogilag minket védenek. Tedd a dolgod!

– Értettem, főnök. – Alexia rámarkolt a botkormányra, jobb lábával a pedálba taposott, bal kezével felrántotta a tolóerőt. A Redshift Seven körbefordult, és meglódult a zárt hangárkapuk felé. Nehézplazmavetők emelkedtek ki a törzséből... – Kapitány, riadóstartolok! – kiabált Alexia a rádióba.

* * *

A szervizdokk, ahová a verőlegények Vincentet és Bradet kísérték, a bázis bolygó felőli oldalán, a napelemek alatt helyezkedett el. Túlméretes szállítmányokat, légtechnikai berendezéseket, fegyverrendszereket szoktak itt beemelni, illetve ide irányították a dokkolásra máshol alkalmatlan űrhajókat.

Alexia gond nélkül megtalálta a kaput, Vincent hívójelét követve, de a Paragon Tactical hadihajó máris rájuk állt, és lomhán, de megállíthatatlanul a nyomukba eredt. Alighogy előrobbantak a dokkból, máris a célzólézereinek kereszttüzében találták magukat.

– Cosmos Redshift Seven, ez az egyetlen figyelmeztetés, amit kapnak! Állítsák le a hajtóműveiket, és készüljenek fel a fogadásunkra!

– Graf Sonnenburgh, fúrjátok meg! – válaszolt Alexia, és az állomás túloldalára manőverezett egy bukófordulóval.

– A jó édes...! – kiáltott fel Cora, aki, miután kiugrott a páncélból, a másodpilóta ülésébe szíjazta magát. Az állomás túlfelén ugyanis még egy hadigép várt rájuk, egy roppant félelmetes, matt fekete, karcsú romboló. Csakhogy a radar nem mutatta korábban.

– Lopakodó! – nyögte Alexia, és villámgyorsan kidobta az összes drónt a hajóból. – Lucas, kösd be magad! Alfons, nyisd a hangárt!

Lopakodó. Jelzés nélküli, hontalan, rejtőzködő gyilkos. A céges hiénák titkos küldötte. Kullancsként, vizuális álca védelme alatt ült a Valissia külső borításán.

Lex teljes gázt adott, és csaknem összeütközött az ellenséges hajóval, de ezzel valószínűleg az életüket mentette meg. Sem a csatahajó, sem a lopakodó-romboló így nem nyithatott tüzet rá.

– Főnök, ezt csak egyszer próbálhatjátok meg!

– Már látlak, Lex. Mi a frász az ott?

– Egy Paragon Tactical lopakodó! Mit műveltetek odabenn?!

– Látod, hogy egy torpedó követ titeket?

– Nem mondod! Készüljetek!

Az ugrás az egyik legfélelmetesebb dolog volt, amit Vincent valaha megtett. Kitárult alattuk a tér, ahogy Braddel elrugaszkodtak az űrállomás nyitott hangárjából, kötelek, hátirakéta, űrruha nélkül.  Egy pillanatra, egy röpke, gyomorforgató pillanatra csaknem súlytalanul lebegtek a bolygó felett. Az állomás atmoszférája pár méterre kiterjedt a borításon túl, hogy a dokkolást és a szervizelést könnyebben, egyszerű sugárvédelmi ruhában végre lehessen hajtani. Ahogy máshol, itt sem volt szokatlan, hogy néhány féleszű lakó sétára induljon minden felszerelés nélkül a külső páncélzaton... csak hogy kemoterápián kössön ki egy hónappal később. Na de kiugrani?

Bradtől csak egy halk nyögésre tellett, Vincentnek a torkán akadt a káromkodás. Aztán mindketten nyikkantak vagy kettőt, ahogy a Seven gravitációsanomália-drónjai az uralmuk alá vonták őket. A hajó csaknem tíz G-s fékezéssel kanyarodott rá a vektorukra. A drónok kiközölték ezt a perdülést öt G-re, nehogy leszakadjon a két kalandor feje, de így is úgy érezték, ott helyben elhagyják a lelküket. A torpedó ott repült el mellettük, talán csak pár tíz méterre, hogy éles fordulatot vegyen. És már száguldottak is, mert Alexia újra gyorsulni kezdett, s mindezt még mielőtt beértek volna a hajó gyomrába. A fülükben ki-be szánkázott a légnyomás, és egy pillanat alatt lement a hőmérséklet mínusz negyven fok alá a közvetlen környezetükben...

Alfons gravkesztyűvel húzta be őket, majd rácsapott az ajtózáró gombra. A hangár hangos szisszenéssel egyenlítette ki a nyomást.

– Ezt... ezt... soha... többet... – feküdt el Brad a padlón. Vincent válaszra sem méltatta, sprintelni kezdett a pilótafülke irányába. Közben neki-nekiment az útban lévő tárgyaknak, és a falra is felkenődött párszor.

– Lexie! Használd a bolygót fedezéknek! – üvöltötte.

– Azon vagyok...

* * *

A következő hat perc tragikus lassúsággal telt el. A csatahajó végül távirányítással felrobbantotta a torpedót, láthatólag élve akarta elfogni a Seven legénységét. Cserébe lézerfegyerekkel égették a páncélzatát, és elkezdték levágni a fegyverrendszereit.

– Ide megyünk! Gaulus Habitat. Küldöm a koordinátákat – pöcögtette meg a pilótalány vállát Vincent. Egy laza mozdulattal átküldte a főkonzolra az adatokat.

– Lőjünk vissza! – nézett hátra Cora. – Vincent, lőjünk már vissza!

– Nem. Úgysem érne semmit. Jobb ez így. Lex, mikor?

– Két perc, és irányra állunk.

– Le fogják tudni követni – tette hozzá teljesen feleslegesen Alfons.

– Kövessék csak! Ha egyszer elindultunk, a Redshiftet nem kapják el – válaszolta Alexia.

– Már nagyon közel járnak – morogta Lucas, aki szintén beszuszakolta magát a pilótafülkébe. Egykedvűen vakargatta a szakállát. Cora felszólítása ellenére sem vett fel űrruhát, egyszerű kezeslábasban ült le az utolsó szabad székre, amit a falból hajtott elő. De valóban, a lopakodó már csaknem megelőzte őket, alulról, a bolygó felől közeledett, a csatahajó pedig felülről vetett rájuk árnyékot.

– Álljunk csillagközire! – fordult oda Vincenthez Cora. – Kapitány...

– Ennyire nem leszek sertés. Hónapokra szétcsesznénk a helyiek életét.

– Majd később bocsánatot kérünk, a jutalomból épp kijönne a bírság...

– Szabályosan csináljuk. Lex?

– Hát, indulunk – dőlt hátra Alexia, és maximális bolygóközi sebességre kapcsolta a gardrive-ot. A Valissia, a Valis–1-es és a két üldözőjük azonnal eltűntek a képernyőkről. – Kilenc óra múlva csillagközire állunk.

– Az üldözőink felvették a sebességet.

– Csodálkoztam volna, ha ennyiben hagyják. Alfons, hogy állunk a hajóval?

– Nos, kapitány, ez nagyon drága javítás lesz.

– Fúrják meg!

– Ha áttértünk csillagközire, majd csipázhatnak, hogy mi történt. Na, kitől kapok puszit? – kérdezte Alexia.