HETEDIK FEJEZET

Úton a Methuselah csillagrendszer felé

Új Krisna után 76.

29. nap

RIMAHL EGY HETE élt már a hajón. A legénység tagjai bizalmatlanul fogadták, kitértek az útjából, mindenkinek a pisztolyán volt a keze, ha a srác megjelent. Ez alól egyedül Alexia volt kivétel; ha tehette, rendre ott legyeskedett Rimahl körül.

– Legyél észnél! – húzta félre Cora egyik nap a folyosón a lányt. – Alig tudunk róla valamit.

– Persze, persze – válaszolta Alexia, de közben a csillagokat nézte, és nagyot sóhajtott.

Előfordult, hogy egyiküket sem találták, amikor Lucas vacsorára hívta a legénységet; Vincent az első hangárban botlott beléjük, miközben épp elmélyülten beszélgettek, a világűr végtelenjét bámulva. Ciccegve csóválta a fejét, de a fiatalok rá se hederítettek.

Amikor Alexia szolgálatban volt, Rimahl beült a pilótafülkébe mellé, ott tisztogatta a pótalkatrészeket, amiket Alfons bízott rá.

– És mi ez az ominózus olasz meló, amit állandóan szóba hoznak a többiek? – kérdezte a pilótalányt egyik alkalommal.

– Ó, a hárommal ezelőtti munkánk. Jó sok pénzt kaszáltunk, de majdnem nagy baj lett belőle.

– Elmeséled?

– A San Torinóról hallottál már?

– Nem.

– Mindegy, elég jó hely, felbéreltek minket, hogy vegyünk át egy szállítmányt. Ott volt a bibi, hogy a csomagot, ami valami fúrt ritka és értékes hajtóanyag volt, öt perccel korábban rabolták el a helyi kartelltől, akik nyilván azonnal ki akartak minket csinálni. Megvívtunk velük egy kisebb űrháborút.

– Huh. Faternak is állandóan ilyen balhéi vannak. Nem győzök elég messzire húzni otthonról.

– A dolog szépsége, hogy, mint a végén kiderült, valójában a zsaruk fizettek minket, pontosabban valami hírszerző csoport, akik ezzel ugrasztották ki a kartell nehézfiúit, miközben lecsaptak a vezetőkre odabenn... Csalik voltunk, és nem igazán érdekelte őket, hogy otthagyjuk-e a fogunkat a kis bulijukban. Kifizettek ugyan, de egyben figyelmeztettek is, hogy a magunkfajta söpredék semmi jóra nem számíthat, ha megint arrafelé eszi a fene. Vincentet pedig megbüntették tilosban parkolás miatt.

– De hát ilyenek vagytok, nem? Mint a filmekben. Igazi kalózcsapat.

– Nem vagyunk kalózok, Rim. És nem, nem ilyenek lennénk. De te beszélsz? Tudod, nem túl gyakori ám egy ekkora galaxisban, hogy valakinek ismerik a nevét. És Eric van Coldren nem épp a tisztességes üzleteiről híres.

Rimahl letette a biztosítékot, amit kontaktspray-vel tisztogatott, és Alexia szemébe nézett.

– Édesanyám dekompresszióban halt meg, amikor apa egyik embere elcseszett egy egyszerű melót, és a McBride Dixon zsoldosai hazáig követték. Utána apám persze olyan leszámolásba kezdett, amibe belerokkant a zsoldoscég, de a Dixon is. Kösz szépen.

– Sajnálom. Nem tudom, én mit csinálnék, ha anyu meghalna egy ilyen hülyeség miatt.

– Eszemben sincs a Coldren-birodalom élére lépni. Apa rendezte ugyan a sorait, hivatalosan – kezével macskakörmöt mutatott – nincsenek sötét ügyei, sőt egyezséget kötött egy halom rendszerrel, azért is tudtam iskolába menni anélkül, hogy ezren loholtak volna a nyomomban. A Paragon Tactical vigyázott rám, persze csak ameddig nem akartak ők maguk is megölni... Lex, nekem ez nem kell. Sosem kellett. Nem érdekel a gazdagság, a hatalom. Úgy érzem, végre letettem valamit az asztalra azzal, hogy felfedeztem a tuatha dék börtönbolygóját. Ez érdekel. A kommunikáció. A kultúra.

– Azért biztos volt izgalmas is abban, ahogy felnőttél – ábrándozott Alexia –, nálunk otthon minden Krisnáról szólt.

– Persze. Hétévesen már úgy kezeltem az energiafegyvereket, mint egy profi bérgyilkos. Erre gondolsz?

– Aha – mosolygott a lány.

– És te? Mi a te sztorid?

Alexia elkomorodott.

– Arról nem szeretnék beszélni.

* * *

A Redshift Seven legénysége végül érezhetően megenyhült a fiú irányában. A kocka akkor fordult, amikor elkezdett segíteni a napi rutinfeladatokban.

– Ez az utolsó – nyújtotta fel Alfons a szénszűrőt a magasba. Rimahl kicsúszott a csőből, felemelte a testes alkatrészt, és bevitte magával.

– Nem nagyon passzol – kiabált ki. – A többi is szorult, ezt konkrétan nem tudom betolni.

– Ja, nem találunk a piacon olyat, ami jó lenne a hajóba. Ezeket a kapitány faragta méretre, azért sem cseréljük le őket. Az egyik rosszabbul sikerült. Próbáld lazán mozgatni ide-oda.

– Pillanat. Uh. Azt hiszem, benn van.

– Ha már fenn vagy, be tudnál kúszni egy kicsit jobban? Meg kellene nézni a regulátort is a következő szekcióban.

– Persze. Affene! Nem vagyok klausztrofóbiás, de ez elég... szűk. És meleg.

– Ezért duplán hálás  vagyok, hogy nem nekem kell bemennem.

– Mit keressek?

– Kövesd a sárga jelzést! A hátadra kell feküdnöd, hogy beférj, fenn lesz, egy kicsi doboz, Reg–04 felirattal.

– Azt hiszem, megvan. Mit nézzek rajta?

– Kinyitod, kihúzod a visszacsatolás-gátlót, van rajta egy kis kijelző.

– 6,8-at ír.

– Jó. Köszi.

– Mindig felmásztok ide, ha ellenőrizni kell?

– Elvileg nem kéne, mert be van kötve a hídra is, de kiment az egyik panel idelenn, ahelyett sem kaptunk még megfelelőt. Tudok csinálni sajátot, szoktam is, csak soha nincs szabad három napom, ennyi a történet.

– Beszorultam. A francba! Beakadtam, nem is látom, hol. Ki tudsz húzni?

Alfons felugrott a fali létrára, és felhúzta magát a csőhöz, ami a plafon magasságában húzódott a központ szerelőakna meghosszabbításaként. Bepillantott, de csak Rimahl csizmáját látta.

– Nem olyan, mint egy MRI? – kérdezte vidáman a fiút.

– Nem, mert abból ki lehet jönni. Tényleg kezd meleg lenni a helyzet, húzz már ki innen, doki!

Alfons nekiveselkedett, és ráncigálni kezdte Rimahlt, aki a jelek szerint tényleg beakadt valamibe. Némi huzavona után kiszabadította, és kisegítette a padlóra. Rimahl lezuhant a fal mellé, és nagyokat húzott a kulacsából.

– Ekkora böszme hajó, és ilyen szűk szerelőaknákat tesznek bele...

– Csalóka ám. A Redshift hetven-hetvenöt százaléka maga a gépezet. Ennyi kell. Minden megnövelt belső köbméterrel exponenciálisan nő a felülete és annak az energiaigénye a gardrive-ban. Meg aztán igen sok fegyverzetünk van, annak is kell hely...

– Egyébként is, mi a búbánat ez a hajó? Túl erős, túl gyors, túl fejlett, és mégis detektívesdire használjátok. Magángép ez, vagy katonai? Lopott?

– Nem tudni, mi a típusa. De Vincenté, akarom mondani a kapitányé, ez biztos. A rendszer hozzá van írva, konkrétan bele van írva a szoftverbe. Minden jog nála van.

– Honnan szedte?

– Nem emlékszik rá.

– Na ne már!

– Itt tért magához a fedélzetén, évekkel ezelőtt. A nevét is csak a bilétáról tudja, amit viselt.

– Elhiszed ezt?

– Hamarabb, mint hogy éppen egy ősöreg idegen szellemmel osztozkodsz a testeden!

– Oké, ez talált.

– Sokat kérdezel a legénységről!

– Egyrészt össze vagyunk zárva, még hetekig. Meg aztán szeretném tudni, kiknek a kezében van az életem. Itt van például a kapitány; ha jól értettem fél szavakból, nincsenek emlékei, vagy mi. Ez hogy lehet?

– Vincentről csak egy dolgot kell tudnod – nézett le rá Alfons –, hogy kiváló jellem. Nemigen fogsz többet találkozni hozzá foghatóval.

– Kiváló jellemekkel van teli a temető.

– Ezzel mit akarsz mondani?

– Hát, érted. A világ ritkán tűri meg az efféléket.

– Nem kell féltened.

– És akkor mi is van az emlékeivel?

Alfons felnyitotta a tartódobozt, és óvatosan belehelyezte az elhasznált szénszűrőket.

– Ejj, de kíváncsi vagy! Semmi különös, csak nem emlékszik semmire ezelőttről. Még nem tudom, hogy konkrétan kitörlődtek, vagy csak elzáródtak az emlékei. De nincs semmi baja, mármint orvosilag makkegészséges. Furcsa, mert ugye tud beszélni, gépeket kezelni meg minden, úgyhogy a neuronjai jól működnek, csak konkrétan fogalma sincs, hogy ki ő valójában, vagy honnan van a hajó.

– És te mit gondolsz? Csak van elméleted.

– Aha. Van. Szerintem Vincent egy dúsgazdag iparmágnás, csak beszedett valami drogot, ami kiütötte az egyik buli alkalmával.

– Hm.

Alfons felsegítette Rimahlt. Összepakolták a szerelőkészleteket, és átsétáltak a következő elágazáshoz.

– És te?

– Mi van velem?

– Nem fejezted be az orvosit.

– Tulajdonképpen majdnem befejeztem, sőt rezidensképzésben voltam már. Közbejött valami.

– Micsoda?

– Erről nem fogok beszélni neked. Meg arról sem, hogy miért vagyok csak majdnem hajómérnök.

– Kivágtak?

– Most mit szívatsz? Többet keresek, mint te valaha fogsz a nemzetközi kapcsolatok diplomáddal, azt garantálom. Értek hozzá, itt más nem kell. No, ez lesz az utolsó mára. Mész? Vagy menjek?

– Megyek. Egy ilyen jól kereső emberhez, mint te, nem is illik a fizikai munka. Majd felmászik a kis nemzetközis.

Miután becsúszott a csőbe, beemelte a négy, frissen átnézett és felújított szénszűrőt.

– Te Rim, ez az idegen faj, amiről beszéltél. Mesélsz még róla? Látod a vendéged emlékeit? – kérdezte Alfons pár perc hallgatás után.

– Nem látom. Néha szól hozzám, de leginkább csak alszik. Nem nagyon kényelmes neki idebenn, azt gondolom. Kicsi vagyok, és nehézkes. Az ő gondolatai rettenetes gyorsak, szinte érzem, ahogy beleakad az agyam alacsony sebességébe.

– Azért csak hallottál valamit? Vagy olvastál? Ott voltál hetekig a börtönbolygón.

– Nuadha leírásai szerint a tuatha dé dânu igencsak fejlett faj lehet. Szinte bármit megtehetnek. Hatalmuk van a csillagok felett, a teremtés felett, anyagtalan szellemeket tudnak a létbe parancsolni... Örülök, hogy jól kezdődik a kapcsolatunk, és nem ellenségek vagyunk, ők és mi.

– Tehát nem gondolod őket jóságosnak?

– Jóságosnak? Miféle szóhasználat ez? A hatalom mindig veszélyes azokra nézve, akik felett uralkodik, Alf. Adj fel egy 6-os e-kulcsot!

– Tessék.

– Kösz. Szóval kérdezd a szúnyogot, hogy az ember jóságos-e! Valami hasonló nagyságrendet érzek én a tuatha dé és az emberiség között. A civilizációjuk öregebb, mint a mi egész történetünk, kezdve egészen a... bakker! Bakker! Patkány! Jaj de nagyon patkány!

– Ott?

– Itt, itt van, hú de mekkora! Adj fel egy pisztolyt!

– Dehogy adok! Kapd el kézzel!

– Elment. A francba, megállt a szívem.

– Az Mr. Darcy, a hajópatkányunk.

– Mérget neki!

– Nem hozunk fel mérget a hajóra.

– Akkor csapdát!

– Kieszi belőle a kaját. Ne kalimpálj, megint beakadsz. És a másik faj, az a fomor? Így hívják őket, ugye?

– Szörnyetegek. Primitívek.

– A tuatha dé isteni szintjével is felveszik a versenyt, csak nem lehetnek annyira primitívek!

– A primitív itt nem negatív jelző. Egyszerűek. Természetközeliek. Fanatikusok. Nem tudom, csak visszamondom, amit hallottam. Mélyen spirituálisak, ahogy én összeraktam, a tuatha dé alapjaiban mond ellent a hitüknek azzal, hogy gépekbe költöznek, és teremtenek.

Alexia sétált oda hozzájuk.

– Na mi újság?

– Kész vagyunk – nyújtózott Alfons. – Jól kidolgoztam magam. Megyek, még átnézem a programokat, aztán hunyok egyet.

Mikor magukra maradtak, Rimahl felkapta a cuccait a fal mellől, és sétálni kezdett a tat irányába.

– Jössz? – kérdezte a lányt. – Még ránézek a raktér kiégett LED-sorára.

A hajó élettérnek kialakított magját hosszában három nagy helyiség osztotta fel egyenlő részekre. A központi zsilip, ahol a ruhákat és a páncélokat tartották, amögött a „nappali”, megbeszélésekre, időtöltésre, elöl, a híd irányában pedig az étkezde. A nagy folyosót, ami ezeket összekötötte, öt kerek, nyomásbiztos zsilip szabdalta darabokra, amik elég szűkösek voltak ugyan, de akár manuálisan is lehetett őket zárni. A hátsó traktusban, egy szinttel a közösségi tér alatt húzódott a meglehetősen tágas raktér, amiből a hátsó rámpa is nyílt. Ezen az alsó szinten, elöl volt a gardrive drónjainak és a műholdak hangárja, ahol javításokat lehetett a rendszeren eszközölni; a legfelső emeletről a fegyverek konzoljait és a torpedóvető csöveket lehetett elérni. Sok alacsonyabb színvonalú legénységi kajütöt csak raktárnak használtak. A drónhangár előtt és a hajtóművek mellett pedig olyan helyiségek álltak üresen, amiket térelválasztó falakkal további raktárakká vagy szobákká lehetett volna alakítani. Ahogy Rimahl megszámolta, a Redshift Seven akár egy harmincfős legénységet is el tudott volna szállásolni, bár abban az esetben már nem lenne egyszerű magányra lelni a hajó falai között...

A kapitány és az elsőtisztje, Cora a központi tereket elkerülő jobb oldali folyosóról nyíló kabinokat tudhatták magukénak; Lucas a bal oldali folyosón lakott, az élelemraktár közelében, a konyha mellett, ami ki is töltötte a hajó azon részét. Alfons az alsó szinten vackolta be magát, a gardrive központi gépei közelében; Brad kabinja pedig majdnem középről nyílt. Igaz, hogy így kész átjáróház volt a folyosója, de neki jutott így ablak, amiből láthatta a csillagokat; Alexia pedig, természetesen a hídról nyíló legelső kabint foglalta el. Minden szálláson volt egy kis fürdő, ami szokatlan luxusnak számított, egy miniatűr konyha, ha valaki nem akarna a többiekkel közösködni, egy vécé, egy dupla ágy, íróasztal, számítógépeléréssel, és persze elégséges szekrény. Rimahl Braddel szemben kapott helyet, de nem nagyon bánta; mert bár saját hajójához képest drasztikusan csökkent a mozgástere, egy átlagos űrhajóhoz viszonyítva a Redshift Seven így is a luxus netovábbjának számított.

Miközben Rimahl a LED-ek vezérlését huzalozta át, Alexia felült egy dobozra a raktérben.

– Minden héten kisül egyszer – mondta.

– Túlfeszültség van valamelyik kábelben. Talán rövidzárlat? – kérdezte Rimahl.

– Szerintem Mr. Darcy átrágta az egyik vezeték szigetelését. Csak kilenc volt megy benne, gondolom, áthúz, vagy kóboráram lehet, fogalmam sincs.

– Lehet itt pár száz kilométernyi huzalozás a falak mögött...

– Igen. Van egy szerelőműhely, az Atelier Étoiles, a vén Jacques már várja a gépet. Úgyis műszaki lesz két hónap múlva, majd az öreg megkeresi, mi a baj. Körömnyi kis drónokat küld szét a hajó rendszerein.

– Te nagyon szereted ezt a hajót, ugye?

– Semmire sem cserélném azt a pilótaülést, jól látod.

Rimahl letette a munkát. Mélyen a lány szemébe nézett, és határozottan odalépett hozzá; megpróbálta megölelni, megcsókolni, de Alexia kicsúszott a keze közül, és hátrálni kezdett.

– Ne haragudj! – tette fel a kezét Rim. – Nem akartalak megijeszteni.

– Nem vagyok ijedős.

– Az a baj, ami bennem van? Vagy alapvetően...?

– Nem, bár elég fura, hogy ketten vagytok. Miattam, énmiattam ne!

– Miért, mi van veled?

– Hagyjuk... csak simán hagyjuk!

– Nem fogom hagyni, Lex. Fantasztikus lány vagy. Sehol sem találkoztam hozzád foghatóval.

Alexia tett néhány dühös lépést a tengelye körül, csípőre tett kézzel.

– Na ide figyelj! Ezt nem tudom szépen csinálni. Elmondom, mi a helyzet, aztán kimegyek azon az ajtón. Te meg gondolkodsz. Ha megkeresel még, meglátjuk, mi lesz. Ha zavar, amit elmondok, akkor pedig nem beszélünk róla többet.

Rimahl leült arra a ládára, amin Alexia ücsörgött korábban.

– Megegyeztünk. Nagyon kíváncsivá tettél.

Alexia nekikezdett, háromszor is, de pár hangon kívül nem jött ki szó a száján.

– Jól van, na! Ne görcsölj! Mondd úgy, ahogy van! – próbálta csitítani Rim.

– Versenyző vagyok. Voltam. Négy évvel ezelőttig. Tizenhat évesen kezdtem, a WRT-nél. Háromszoros junior világbajnoki címem volt, aztán felmentem a nagyok közé, és tizennyolc évesen lett egy ezüstöm a Rashmarti Huszonnégy Óráson.

– Nem követtem az űrversenyeket, de akkor innen vagy ismerős. Kennard? Az a Kennard?

– Az vagyok.

– És? Tök jó. Tetszik.

– Tizenkilenc évesen... volt egy balesetem. Huh. Hogy mondjam...

– Egyszerűen.

– Elvesztettem mindkét lábam, mindkét karom, hetven százalékosan megégtem, satöbbi.

– Ó, te jó ég!

– Kiderült, hogy a WRT csak középkategóriás biztosítást kötött rám. – Alexia pityeregni kezdett. – Úgy néztem ki, mint egy rakodórobot, amikor magamhoz tértem. Végem volt, oda a karrierem, mindenem. Meg akartam magam ölni. De aztán jött Vincent.

– A kapitány?

– Aha. Vince rajong a versenyekért. Szeretne majd egyszer saját csapatot is, meg minden. Fogadott rám, élőben látta a balesetet. Pilóta kellett neki a Redshifthez, felvett, és kifizetett nekem egy vállalhatóbb protézisrendszert.

– Abszolút nem látszik rajtad, hogy valaha történt volna veled bármi is.

– Ez már a második azóta. Az elsővel, amit megfinanszírozott, ki tudtam menni emberek közé, de azzal is androidnak néztek. Ezek viszont már szintetikus politreptán protézisek – mutatta fel mindkét kezét. – Érzek velük. Mindent. Majdnem olyan, mintha igazi lenne, de tölteni kell heti egyszer.

– Nem tudom, hallottam-e valaha ilyenről.

– Iszonyú sokba került. Vincent fizette az egészet.

– Akkor ezek szerint te és ő...?

– Jaj, dehogy! Nem vagyunk együtt. Bár, ha megkérne, azt hiszem, bármit megtennék érte.

Rimahl akkora szemeket meresztett, mint egy üregi nyúl.

– Ez az egész... ez az élet... ez a mindenem, érted? – folytatta Alexia. – Azt hittem, soha többet nem ülhetek versenyfogatba. Ehhez képest a Redshift valószínűleg bármilyen bajnokságot megnyerne a mérete ellenére.

– Az arcod? Az igazi?

– Igen. Meg minden egyéb is. Illetve van itt-ott pár műanyag alkatrész, leginkább a gerincem körül.

– Ó.

– Úgyhogy most már tudod.

– És akkor mi van? Hol a nagy sztori? Ezért húzódtál el?

– Nem hiszem, hogy arra vágysz, hogy robotkezek öleljenek, Rim. Neked biztos jobbnál jobb csajok jutnak az egyetemen.

– Lehet, hogy így lenne, de válogatós vagyok, az az igazság.

– Megyek... Remélem, azért barátok maradhatunk – szusszant Alexia, és elindult a kijárat felé. Rimahl felpattant, utánafutott, megperdítette, és megcsókolta.

* * *

Az űrutazás az emberiség számára alapjaiban véve állomások közötti, unalmas, hosszú napok végtelennek tűnő soraiból állt. Ez az élet nem való bárkinek: kellettek a hobbik, a vágy a csendes magányra, igény az ismétlődő feladatokra. Sok űrhajós csak menekült valami elől, ami legtöbbször a társadalomban élés felelőssége és nyűgjei voltak. Volt, aki csak vakvágányra került, és már nem tudta, mi mást tehetne azon kívül, hogy valami nevenincs szállítóhajón szolgál; megint mások a törvény keze elől bujdostak az űr végtelenjébe.

A Redshift Seven legénysége viszont láthatólag minden percét élvezte az utazásnak, Rimahl nem is találkozott még ehhez foghatóval. A legtöbb gép fedélzetén, amin utazni volt kénytelen, az emberek elkerülték egymást, és minimalizálták az interakciókat. Vincent kis kompániája ezzel ellentétben kártyázott, főzött, énekelt, táncolt, kergetőzött, szerelt, felolvasással és rögtönzött szavalással szórakoztatták egymást. S bár mindegyiküknek volt valami kisebb-nagyobb gikszer az életében, ami a valószerűtlen űrhajóra sodorta, láthatólag új családra leltek egymásban. Rim őszintén irigyelte őket.

A következő napokban rendszeresen összejártak Alexiával. A lány zavarban volt, de nagyon vágyott az ölelésre és a közelségre. Ha nem kellett szolgálatban lennie, és nem a közösségi terek egyikében társasozott a többiekkel, Rimahl mellkasán feküdt, és hosszasan mesélt a versenyzős élményeiről.

* * *

– Tíz perc – visszhangzott Alexia hangja a Redshift folyosóin. Brad lezárta a hátsó zsilipet, és kibiztosította a manuális felülírás fogantyúját. Mikor átlépett a központi térbe, mögötte Vincent tette ugyanezt.

– Kapitány, hátul minden rendben. Öltözzünk?

– Ne. Még ne.

– A fegyvereket sem élesítjük?

– Azt sem. De mássz fel a torpedókhoz, és vedd le a biztosítékot kettőről, hogy gyorsan tudjunk lőni!

– Nullára állítsam a minimális távolságot?

– Igen. Cora!

– Megvagyok, jobb folyosó biztosítva.

– Balfél kész! – intett Lucas.

– Lezártam a rekeszeket az étkezőben – jelent meg Rimahl is. Mindannyian elindultak a híd felé, de Cora visszatartotta a fiút, és mélyen a szemébe nézett.

– Ha bántod Alexiát...

– Nem értem, hogy mi...

– Nem vagyok vak. Ha bántod, letépem mindkét kezed. Az egyiket a hátadba állítom, a másikat a mellkasodba, hogy lásd, mi van a hátadban. Remélem, megértettél.

– Biztosíthatlak, hogy nem akarom bántani őt.

– Helyes.

Mikor mindenki beérkezett, odatömörültek Alexia mögé. Nem volt elég ülőhely, így többen állva maradtak. A páncéllemezek felemelkedtek, és vérvörös fény öntötte el a hidat.

– Két perc – mondta a lány halkan.

– Kapitány, Nuadha engedélyt kér a hídra lépni – nézett rá Vincentre Rimahl meggyötörten. – Nem vagyok oda az ötletért, de azt hiszem, ezt jobb, ha ő csinálja.

– Rendben. Engedheted.

Rim válla megemelkedett, a háta megfeszült, aztán lassan visszaeresztett.

– Helló, Vincent!

– Üdvözletem, Nuadha Airgeadlámh! Egy perc, és átállunk csillagköziről bolygóközire. Van valami, amiről tudnunk kellene? Mit csináljunk majd?

– Az őrök nagyon hamar elfognak minket, de amint megtudják, hogy én vagyok a fedélzeten, díszkísérettel megyünk tovább a Finiasra.

– Az mi?

– A harmadik bolygó a csillag körül, amit ti Methuselah-nak neveztek.

– Tíz másodperc.

A Redshift Seven testén remegés futott végig. A vörös fény fehérre váltott, majd eltűnt. A gardrive vezérdrónja lassan elhagyta a látómezejüket, és megkezdte a dokkolást a hajó gyomrába.

– Megérkeztünk – dőlt hátra elégedetten Alexia, majd járni kezdett a keze a bolygóközi vezérlőfelületen, ami a plafonról ereszkedett alá.

– A radar üres. A sugárzásmérő normál tartományon belül. Nem érzékelek energiajeleket.

Rimahl előredőlt, kérdőn nézett ki az ablakon.

– Szabad? – kérdezte, és a radarra mutatott.

Alexia bólintott.

Rimahl különböző spektrumokat ellenőrzött, finomította az érzékenységet, a sávokat, percekig dolgozott. Végül felegyenesedett, és Vincentre nézett.

– Nem értem. A hajótok talán túl kezdetleges. Semmit sem érzékel.

– Alexia, vigyél be minket! Lassan.

– Kapitány, szerintem a Graf Sonnenburgh maximum pár órára lehet innen. Nagyon gyorsan kellene bemennünk, nem lassan...

– A rendszer őrei pozdorjává lőnek minket, Lex. Úgy legyen, ahogy kértem!

– Igenis!

Várakozás.

A percek lassan órákká nyúltak, de Rimahl hiába ellenőrzött minden lehetséges műszert, radart, kamerát és távcsövet, csak nem bukkant a tuatha dé nyomára. A legénység unatkozni kezdett, ami sosem volt jó, így Vincent mindenféle feladatokra küldte őket, míg végül csak ő, Alexia és Rimahl maradt a hídon.

– Nuadha! Jó helyen vagyunk egyáltalán? Azt mondtad, hogy csak úgy nagyjából lőttétek be Rimmel a helyet. Lehet, hogy a Methuselah nem is azonos a Finiasszal.

– Vincent... Sajnos jó helyen vagyunk. Nézd meg ezt!

Rimahl felnagyított egy képet, és kitette a központi képernyőre. Nagyon pixeles volt, alig kivehető, de annyi rögtön látszott rajta, hogy mesterséges alkotásról van szó.

– Mit látunk?

– Ez Etarlám szobra. Az Abartach felületére faragták, még az én időm előtt. Ez egy aszteroida, pontosabban egy a kétszázból, amit a Naprendszer köré helyeztünk, emlékül.

Vincent közelebb húzta a képernyőt, s valóban; feketés, sziklás aszteroida mozdult a felvételen, az egyik oldalán egy teljes alakos szobor fordult lassan a Nap felé. Hasonlított azokhoz, amiket a Procyon külső bolygóján látták, az épület körül.

– Akkor mégiscsak itthon vagy. De az őreid nemigen sietnek elénk.

– Vincent. – Alexia hangja szokatlanul halk volt, ami azt jelentette, hogy nagy a baj. – Hajóharang. Kettő, három jel.

– Eddig hol a fenében voltak?

– Most értünk be az adás iránysugarába.

– Akkor nem vészjel. Inkább afféle helyzetjelzés. Na várjunk! Harang? Emberi?

– Igen. Rádióadást is fogok, de kódolt, és gyenge. Meg kell találnom, honnan jön, hogy közvetlenül bemérhessem.

– Kapcsolj le mindent! A saját harangunkat is!

– Már rég nem megy, főnök.

– Egy darab gyorsítást kérek ki oldalra, aztán kapcsold le a hajtóművet!

A csillagok meglódultak előlük, aztán hirtelen súlytalanság állt be a fedélzeten. Vincent leszíjazta magát a székébe. A drónok egyenként visszatértek a hangárba. A Redshift Seven lassan tovalebegett.

– Ha megjön a csatahajó, igen gyorsan a nyomunkban lesz, kapitány. Ó, megvan a jel! Jaj, ne!

A képernyőn megjelent az adás képe; kódolt volt, de a bal felső sarokban ismerős jelzés villogott másodpercenként: Föld.

– A Föld! Krisnára, itt a Koalíció! Tűnjünk innen, kapitány!

– Mit jelent ez? – kérdezte dühödten Rimahl.

– A Föld a mi központi bolygónk – válaszolt Vincent –, onnan származunk. De ez régen volt, nagyon régen. Azon kívül már vagy húsz másik birodalmat alapítottunk. Viszont a Paragon Tactical földi cég. Mármint, majdnem az összes földi hajó Paragon gyártású. És nem tudom, mit jelent, hogy ők itt vannak.

– Pontosan hol?

– A harmadik bolygón. Már kapcsolatot létesítettek volna a tuatha dével?

– Oda kell mennem. Oda kell mennünk, most!

– Lassan! Ők az ellenségeink.

– Csak ott kaphatok saját testet! Kapitány, tedd meg nekem ezt! Most már nem fordulhatunk vissza!

– Azt mondtad, négy birodalmatok van, és ez csak az egyik.

– Itt vagyok biztos a dolgomban. Ez a saját frakcióm, mondtam már. Kérlek!

Vincent szusszantott, és a kezébe temette az arcát. Aztán kifújta a levegőt, és Alexia vállára tette a kezét.

– Lex. Csillagközire állunk.

– Mi? Idebent? Vincent, ez...

– Derékszögben. Balra be a rendszer közepébe. Aztán még egy ugrás a Finiasra, jobbra.

– Soha többet nem mehetünk a Föld közelébe sem, ha megtudják, hogy mi voltunk azok. Szétcseszi a teljes kommunikációjukat, hetekre...

– Igen, de kábé húsz perc múlva ideér a csatahajó. Leszól a haverjainak, és nekünk végünk. A bolygó mellett kilépünk, és éles ellipszisben elmegyünk mellette.

– Nagyon veszélyes.

– Senki másra nem bíznám. Lex! Csináld! Te pedig! – mutatott Rimahlra. – Ajánlom, hogy majd ne feledkezz meg erről, amikor az aranypalotádban gyémántok közt fürdesz majd!

– Én nem felejtek!

– Remélem, a néped megbocsátó lesz! – mosolyodott el a pilótalány.

– Egyet se félj, Alexia Kennard!