10. fejezet

Mielőtt aludni tért volna, Margaret kirakta Felixet, a macskát éjszakára.

– Jó vadászatot, Félix! – mondta. – Viszlát reggel!

Bezárta az ajtót, és behozta a szobába a szokásos esti pohár tejét. Letette az éjjeliszekrényre, éppen néhai férjének a fényképe elé.

– Egész biztosan jó sok puncsot ittál volna, és mindenki rád figyelt volna a mai partin – mondta mosolyogva a fényképnek, és hozzálátott, hogy elszopogassa a tejet.

Épp a feje fölött egy nagy sötét árny mozdult meg. Egy pók volt az, amint a lámpaernyőben keresett rejtekhelyet. Margaret azonban nem látta, és így teljes nyugalommal kortyolta a tejét.

Lerakta az asztalra az üres poharat, és csókot lehelt a fényképre, majd a lámpa zsinórja felé nyújtotta a kezét, hogy lekapcsolja. A pók halk zizzenéssel a csuklójára pottyant.

Másnap délelőtt Ross a borospincében próbált egy polcot összeszerelni a borosüvegeinek. A polcot komplett készletként vásárolta, megvolt hozzá a használati utasítás is, de mégis bajlódnia kellett vele egy darabig. Végül elégedetten rakta le a csavarhúzót.

– Tra-ta-ta-ta! – kiáltotta, igaz senki sem volt a pincében. – És most, láss csodát!... – Felemelte a szögbelövő pisztolyt, hogy a mennyezetre rögzítse az összerakott polcot.

Csakhogy a szög úgy fúrta át a mennyezetet, mintha vajból, és nem fából készült volna.

Odafönt Molly éppen e pillanatban tette le a kagylót, és Tom a földön játszott az autóival. A szög pont az orra előtt ütötte át a padlót, úgyhogy forgalmi akadályt képezett az autó útjában.

A pincében Ross zavartan nézett fölfelé, és újabb szöggel próbálkozott. Csakhogy ez majdnem Molly lábfejét szúrta át.

– Ross! – kiáltotta Molly.

Ross rosszat sejtve rohant fel hozzájuk. Nagyon megijedt.

– Hű de sajnálom! – mondta. – Meg is ölhettelek volna... a szög fogta magát, és... Úgy tűnik, az egész vacak korhadt odalent. Valószínűleg hemzsegnek a termeszek. Csak azon csodálkozom, hogy még nem szakadt le alattunk a padló.

Összeráncolta a szemöldökét.

– Szegény borospincém!

– Kihívom a kártevő-mentesítőt – mondta nyugodtan Molly.

– Téged bezzeg egyáltalán nem izgat, hogy le kell mondanom életem nagy álmáról – panaszolta Ross.

Molly szórakozottan bólintott. Látszott, hogy egész máson járt az esze.

– Próbáltam hívni Margaretet, hogy megköszönjem a tegnap estét, de foglaltat jelzett egész délelőtt.

– Biztosan egész idő alatt fecseg valakivel – mondta a vállát vonogatva Ross. – Az öreg hölgyek már csak ilyenek, nem?

– Nézd már meg, mi van vele! – kérlelte Molly. – Nagyon kérlek!

– Jó, jó – ígérte kelletlenül a férfi, és a hátsó ajtón át távozott.

Miután kiért a házból, felgyorsította lépteit. Félúton azonban rossz érzése támadt, ezért az utolsó szakaszt már futva tette meg.

Amikor a házhoz ért, megpillantotta a macskát, amint az ajtót kaparja, valamint az érintetlenül a földön heverő újságot. Idegesen felkapta macskát, majd a konyhaablakhoz ment. Bent a tűző nap ellenére égett a villany. Pánikhangulatban szaladt a nappali ablakához. Látta, hogy a telefon a földön hever, mellette jó egy méterrel a kagyló. Gyöngyöző homlokkal nézett be a következő ablakon. Margaret lába mozdulatlanul meredt az égnek.

Metcalf doktor, Parsons seriff és Irv Kendall a halottszállító kocsival perceken belül a helyszínen voltak. Ross a verandán ült kábultan, még mindig felfoghatatlan volt számára, ami történt.

– Mit gondol, doki? – kérdezte a seriff Metcalfot, miután mindannyian szemügyre vették a holttestet.

– Szívroham – közölte Metcalf komoran. – Sajnos előbb vagy utóbb úgyis bekövetkezett volna. Inkább előbb. Az a helyzet, hogy már régóta magas vérnyomással kezeltem. Az általam felírt tablettákkal együtt is...

– Abbahagyattam vele – szólt közbe Ross fásultan.

Metcalf doktor rámeredt.

– És milyen alapon tette ezt?

Ross nagyot sóhajtott.

– Felkeresett a rendelőmben – válaszolta – mint páciens. Megvizsgáltam, és...

– És nem vette észre a hipertenzióját?! – üvöltött Metcalf.

– A diasztolés érték normális volt – mondta Ross fáradtan. – A szisztolés vérnyomása százhatvan alatt volt. Ha ön jól tájékozott az orvostudomány újabb fejleményei terén, akkor azt is tudnia kell, hogy ez ma már nem...

– Ez nagyon súlyos dolog, fiatalember – vágott a szavába az öreg orvos sértődötten, miközben félreállt az útból, hogy Irv és a segédje ki tudja cipelni a halottat egy hordágyon. – Lehet, hogy ön ölte meg ezt a kedves hölgyet!

Ross a fejét rázta.

– Alig hiszem. Kitűnő állapotban volt. Ragaszkodom a boncoláshoz.

– Soha! – mondta Metcalf doktor.

Ross összeszorított fogakkal igyekezett megőrizni nyugalmát.

– Az én betegem volt – mondta nyugodtan.

– És az enyém, negyven évig – hangzott Metcalf nyomatékos válasza. – Isten a megmondhatója, hogy Margaret tiltakozna az ellen, hogy henteskéz alá kerüljön. Senki sincs ebben a városban, aki ezt jó szemmel nézné. Maga egy nagyvárosból érkezett, ahol az emberek egyszerűen nem törődnek egymással. Föl sem tételezem magáról, hogy megérti, amit mondok, doktor.

Parsons seriff egyetértően bólintott.

– Így van. De még mennyire, hogy így van.

– Lássunk neki itt és most, Lloyd! – utasította Metcalf a seriffet. – Én magam akarom aláírni a halotti bizonyítványt.

– Amit ön állít, azt fogom én is támogatni – biztosította a seriff, majd átadta a jegyzőkönyvet.

Miután Metcalf villámgyorsan aláírta a papírokat, gyilkos pillantásokat vetett Rossra, és így szólt:

– Fogadjon el egy jó tanácsot! Ha valaha is be akar illeszkedni itt Canaimában, meg kell tanulnia tekintettel lenni az itt élő jó emberek érzéseire.

– Sajnálom, de engem jobban érdekel az orvostudomány, mint a közvéleménnyel való kapcsolat – felelte ironikusan Ross.

Metcalf doktor fenyegetően pillantott rá, és szó nélkül a kocsija felé indult.

– A szívroham áldozatai nem szokták így összeharapni a nyelvüket! – kiáltotta Ross a távozó doktornak. – Olyan, mintha tetanuszgörcsök gyötörték volna. Amíg ki nem derítem az igazi okot, az ügyet nem tekintem lezártnak.

Metcalf megfordult, és a szemébe nézett.

– Teljesen igaza van, nincs lezárva az ügy. Úgy vélem, orvosi műhibát követett el. Szándékom szerint önnek számolnia kell ennek következményeivel.

Beszállt a kocsiba, bevágta az ajtót, és elhajtott. Ross megkövülten állt és bámult utána.

A temetést két nappal később tartották. Szürke felhők gyülekeztek a temető fölött, ahol a város polgárainak nagy része megjelent. A szertartás után Henry Beechwood, az edző odalépett Ross mellé.

– Nézze, én tudom, hogy az ön páciense volt – mondta az orvosnak. – Az egyetlen.

Ross sötét arccal bólintott.

– Jöjjön el holnap sportpályához, mondjuk háromra! – javasolta Henry. – Akadna egy kis munka a számára.

– Kösz, Henry – felelte Ross, fáradtan mosolyogva. – Rendes magától.

Este Ross kedvetlenül üldögélt a nappaliban a díványon. Molly halkan bejött és mellé ült.

– Még fiatal volt – mondta Ross maga elé meredve. – Hatvannyolc évesen meghalni! Tudtad, hogy ez tíz évvel kevesebb, mint a kaukázusi nők várható élettartama?

Molly megfogta a karját.

– Ross, te kitűnő orvos vagy – mondta. – Biztos vagyok abban, hogy pontosan tudtad, mit csinálsz, amikor abbahagyattad azokat a tablettákat...

– Amint azt is tudtam, mit csinálok, amikor úgy döntöttem, ide költözöm? Ahol az orvosnak esze ágában sincs visszavonulni? – kérdezte. – Vagy ebbe a szép házba..., ahol a pincétől fölfelé minden korhadt? Így gondolod?

– Reggel megoldódik ez a probléma – ígérte Molly. – Kihívtam a kártevőirtót.

– Attól még Margaret reggel ugyanúgy halott lesz – mondta Ross, majd hallgatott egy ideig. – És tudni akarom, mi ölte meg.