1469. nyár

Tévedek, nagyon is tévedek. Nem vagyunk olyan hatalmasak, nem vagyunk eléggé hatalmasak. És óvatosabbnak kellett volna lennem. Nem hittem, és nekem, éppen nekem, aki már akkor féltem Warwicktól, amikor még nem is találkoztam vele, gondolnom kellett volna az irigységére és a gyűlölködésére. Nem láttam előre – pedig az összes királyné közül éppen nekem, akinek cseperedő fiai vannak, előre kellett volna látnom –, hogy Warwick és Edward megkeseredett anyja összeszövetkezhetnek és kigondolhatják, hogy egy másik York fiút ültetnek a trónra az első helyett, akit korábban választottak, ahogy nem láttam meg azt sem, hogy a királycsináló új királyt is csinálhat.

Körültekintőbbnek kellett volna lennem Warwickkal, hiszen a családom kiszorította a hivatalaiból, és elnyerte azokat a birtokokat, amelyeket esetleg saját magának akart volna. Azt is látnom kellett volna, hogy George, az ifjú Clarence herceg szükségszerűen felkelti az érdeklődését. George is York fiú, akárcsak Edward, de formálható, könnyen rábeszélhető, és mindenekelőtt nőtlen. Warwick elnézte Edwardot, engem és a Riversek növekvő erejét meg hatalmát, amellyel körülvettem Edwardot, és kezdett megfogalmazódni benne, hogy talán csinálhatna egy másik királyt, egy újabbat, aki inkább engedelmeskedik neki.

Három gyönyörű leányunk van, egyikük újszülött, és egyre növekvő izgalommal remélünk egy fiút, amikor Edward hírt kap egy magát Robinnak nevező yorkshire-i lázadóról. Robin of Redesdale – semmit sem jelentő, fantázia szülte név –, a legendás név mögé bújó, jelentéktelen lázadó sereget állít, rágalmazza a családomat, és igazságot, szabadságot meg a szokásos képtelenségeket követeli, amelyek elcsábítják az embereket a földműveléstől, hogy azután a halálba menjenek. Edward először kevés figyelmet szentel a dolognak, én pedig bolond módra ügyet sem vetek rá. Edward zarándokúton van a családommal, Grey fiaimmal, Richarddal és Thomasszal, valamint saját Richard öccsével; megmutatja magát a népnek és hálát ad Istennek, én pedig a lányokkal utazom, hogy találkozzam vele, és, noha mindennap írunk egymásnak, keveset gondolunk a felkeléssel, amelyet ő meg sem említ a leveleiben.

Még amikor apám megjegyzi, hogy valaki fizeti ezeket az embereket – nem vasvilla a fegyverük, rendes csizmájuk van és szabályosan menetelnek –, akkor sem figyelek rá. Még amikor néhány nap múlva azt mondja, hogy ezek az emberek tartoznak valakihez: parasztok vagy bérlők, vagy egy lordnak felesküdött férfiak, alig-alig vetek ügyet nehezen kivívott bölcsességére. Még akkor sem, amikor felhívja a figyelmemet arra, hogy nincs az a férfi, aki a kaszáját felkapva gondol egyet, hogy most háborúzni megy; nyilván a földesura adja neki a parancsot. Még akkor sem figyelek oda rá. Amikor John öcsém azt mondja, hogy ez Warwick vidéke, és a lázadókat nagy valószínűséggel Warwick emberei gyűjtötték egybe, még akkor sem foglalkozom vele. Új kisbabám van, és a világom az ő faragott, aranyszínűre festett bölcsője körül forog. Úton vagyunk Délkelet-Anglia felé, ahol szeretnek minket, a nyár szép, és arra gondolok, amikor gondolkodom egyáltalán, hogy a lázadók idejében haza fognak menni az aratásra és a békétlenség majd hamvába hol.

Csak akkor kezdek aggódni, amikor John öcsém komoly arccal jön oda hozzám, és megesküszik rá, hogy több száz, talán több ezer fegyveres jött össze, és emögött nyilván Warwick gróf régi foglalatossága, a bajkeverés áll, hiszen senki más nem tudna ennyi embert összetoborozni. Újfent királycsináló. Legutóbb Edwarddal cserélte ki Henrik királyt; ezúttal George-dzsal, Clarence herceggel, a király öccsével, ezzel a jelentéktelen fiúgyermekkel akarja kicserélni a férjemet, Edwardot. És persze engem is lecserélne az enyéimmel együtt.

Edward Fotheringhaynél találkozik velem, ahogyan megbeszéltük, és csöndesen dühöng. Azt terveztük, hogy élvezzük a gyönyörű házat és a parkot a nyárközépi időjárásban, majd együtt utazunk tovább Norwich virágzó városába, és pompás ceremóniával lépünk be erre az igen gazdag helyre. Az volt a tervünk, hogy csatlakozunk a zarándoklathoz és a vidéki város ünnepségeihez, igazságot és pártfogást nyújtunk, hogy látsszék, királyként és királynéként a nép szívében lakozunk – nem úgy, mint a Towerben ücsörgő őrült király és Franciaországban lévő még őrültebb királynéja.

– Most viszont északra kell mennem, hogy ezzel foglalkozzam – panaszkodik nekem Edward. – Újabb lázadók bukkannak elő, mintha a földből nőnének ki. Azt hittem, az egyik elégedetlen földbirtokos az, de láthatólag ismét az egész észak fegyvert ragad. Warwick a ludas, neki kell lennie, jóllehet nekem egy szót sem szólt. De megkértem, jöjjön el hozzám, és nem jött el. Furcsának találtam – bár tudtam, hogy haragszik rám –, ma pedig azt hallom, hogy ő meg George hajóra szálltak. Együtt mentek Calais-ba. A fene essen beléjük, Elizabeth, én egy bizakodó bolond vagyok. Warwick elmenekült Angliából, George meg vele; a legerősebb angol helyőrségbe mentek, elválaszthatatlanok, és mindazok, akik azt állítják, hogy Robin of Redesdale-ért vonulnak hadba, valójában George vagy Warwick fizetett szolgái.

Megrémülök. A kezünkben oly nyugodtnak tűnő királyság most hirtelen darabjaira hullik.

– Nyilván az Warwick terve, hogy ugyanazokat a cselfogásokat alkalmazza ellenem, amelyeket velem használt Henrik ellen. – Edward hangosan gondolkodik. – Most George-ot támogatja, ahogyan régebben engem. Ha így folytatja, ha Calais erődjét használja kiindulópontjául, ahonnan betör Angliába, az testvérháború lesz, mint ahogy korábban a kuzinok háborúja volt. Ez gyalázatos dolog, Elizabeth. És erre az emberre én fivéremként gondoltam. Ez az ember ültetett engem a trónra. A rokonom és első számú szövetségesem. Ő volt a legnagyszerűbb barátom!

Elfordul tőlem, hogy ne lássam arcán a dühöt és a fájdalmat, én pedig alig kapok levegőt a gondolatra, hogy ez a nagy ember, ez a hatalmas parancsnok most ellenünk jön. – Biztos vagy benne? George vele van? És együtt mentek Calais-ba? George-nak akarja a trónt?

– Semmiben sem vagyok biztos – kiáltja elkeseredetten. – Ő az első számú és legkiválóbb barátom, a tulajdon öcsém pedig vele van. Fej fej mellett harcoltunk a csatatéren; fegyvertársak és rokonok voltunk. A Mortimer’s Crossnál vívott csatában három nap állt az égen – a saját szememmel láttam, három nap: mindenki azt mondta, hogy ez Isten jeladása nekem, George-nak és Richardnak, a három York fiúnak. Hogyan hagyhatja el az egyik fiú a többit? És ki árul még el engem vele együtt? Ha nem bízhatok a tulajdon öcsémben, ki fog mellém állni? Anyám nyilván tud erről: George a kedvence. George biztosan elmondta neki, hogy összeesküvést sző ellenem, anyám pedig megőrizte a titkát. Hogyan árulhat el engem az öcsém? És anyám?

– Anyád? – ismétlem meg. – Anyád George-ot támogatja ellened? Miért tenne ilyesmit?

Edward vállat von. – A régi nóta. Hogy vajon apám fia vagyok-e. Hogy törvényes vagyok-e, a York-ház szülötte. George azt állítja, hogy fattyú vagyok, és így ő az igazi trónörökös. Isten tudja, anyám miért támogatja ezt. Nyilván jobban gyűlöl, amiért feleségül vettelek és a pártodat fogom, mint valaha sejtettem.

– Hogy merészeli!

– Csak benned bízhatok és a tieidben – kiált fel Edward. – Mindenki mást, akiben bízom, kihúznak a lábam alól, és most azt hallom, hogy ennek a yorkshire-i Robinnak van egy listája a követeléseiről, amelyeket nekem teljesítenem kellene, és hogy Warwick kijelentette az embereknek, hogy ezek ésszerűek. Ésszerűek! Azt ígéri, hogy ő meg George hadsereggel fognak partra szállni, hogy tiltakozzanak ellenem. Tiltakozzanak! Tudom, mit ért ezalatt! Nem ugyanezt tettük Henrikkel? Tán nem tudom, hogyan lehet egy királyt tönkretenni? Warwick apja nem az én apámat használta fel, hogy tiltakozzon Henrik király ellen, azt tervezve, hogy elvágja a feleségétől és a szövetségeseitől? Nem ő tanította meg apámat, hogyan kell elvágni egy királyt a feleségétől és a szövetségeseitől? És most azt hiszi, engem is legyőzhet ugyanazzal a cselfogással. Hát azt hiszi, bolond vagyok?

– No és Richard? – kérdem nyugtalanul, a másik öccsére gondolva, a szégyenlős fiúra, akiből csöndes és meggondolt fiatalember lett. – Richard kihez húz? Anyád oldalán áll?

Most mosolyodik el először. – Az én Richardom hű marad hozzám, Istennek hála – mondja kurtán. – Richard mindig hű hozzám. Tudom, te félszeg, duzzogó fiúnak tartod. Tudom, hogy a húgaid kinevetik, de ő becsületes, és hűséges hozzám, míg George-ot el lehet csalogatni balra vagy jobbra. Ő egy mohó gyerek, nem férfi. Csak Isten a tudója, mit ígért neki Warwick.

– Én meg tudom mondani – válaszolom indulatosan. – Nem nehéz. A trónodat. És a leányaim örökségét.

– Valamennyit meg fogom tartani. – Megfogja a kezem és megcsókolja. – Esküszöm, valamennyit megtartom. Menj el Norwichba, ahogyan terveztük. Tedd a kötelességedet, játszd a királynét, tűnj nyugodtnak. Mosolyogj rájuk, és vágj magabiztos arcot. Én pedig elmegyek és felszámolom ezt a kígyók összeesküvését, mielőtt kibújna a földből.

– Beismerik, hogy azt remélik, megbuktathatnak? Vagy kitartanak amellett, hogy csak tiltakozni akarnak ellened?

Vág egy grimaszt. – Többről van itt szó, mint a megbuktatásom, édesem. Száműzni akarják a családodat és a tanácsadóidat az udvaromból. Az a legfőbb kifogásuk, hogy rossz tanácsokat kapok, és hogy a családod tönkretesz.

Levegőért kapkodok. – Rágalmaznak engem?

– Ez a lepel, a maskara – mondja. – Ne is törődj vele. Ez a szokásos nóta: nem a király ellen lázadnak, hanem a gonosz tanácsadói ellen. Jómagam is ezt a nótát zengtem Henrik ellen, akárcsak az apám, és akárcsak Warwick. Aztán azt mondtuk, hogy az egész a királyné és Somerset herceg hibája. Most azt mondják, hogy a te hibád és a téged körülvevő családodé. Könnyű a feleséget hibáztatni. Mindig könnyebb a királynét azzal vádolni, hogy rossz hatást gyakorol, mint kinyilvánítani, hogy valaki a király ellen lázad. Persze hogy tönkre akarnak tenni téged és a családodat. Azután, amikor már egyedül állok előttük, barátok és család nélkül, engem is tönkretesznek. Kényszeríteni fognak, hogy nyilvánítsam a házasságunkat színjátéknak, a lányainkat pedig fattyúknak. Rákényszerítenek, hogy George-ot nevezzem meg örökösömként, talán arra is, hogy adjam át neki a koronámat. Rá kell szorítanom őket a nyílt ellenállásra, és akkor le tudom győzni őket. Bízz bennem, megőrzöm a biztonságotokat.

Homlokomat az övéhez támasztom. – Bárcsak megajándékoztalak volna egy fiúval – mondom nagyon halkan. – Akkor tudnák, hogy csak egy trónörökös lehet. Bárcsak szültem volna neked egy herceget!

– Elég idő van még arra – szögezi le. – És én imádom a lányainkat. Jön majd egy fiú is, ezt nem kétlem, szerelmem. És biztonságban fogom megőrizni számára a trónt. Bízz bennem.

Elengedem. Mindkettőnknek van dolgunk. Egy vadul lobogó zászló mögött és csatára kész őrségtől körülvéve lovagol ki Fotheringhayből, és Nottinghambe indul, az ottani nagy várba, és megvárja az ellenséget, hogy megmutassa magát. Én továbbmegyek Norwichba a leányaimmal, hogy úgy tegyek, mintha Anglia teljesen az enyém lenne, mintha még mindig York rózsájának szép kertje volna, és én semmitől sem félnék. Grey fiaimat is magammal viszem. Edward felajánlotta, menjenek vele, hogy ízelítőt kapjanak a csatákból, de én féltem őket, és magammal meg a lányokkal viszem Őket. Így aztán a Norwichba vezető utamon velem van két módfelett duzzogó tizenöt és tizenhárom éves fiatalember, akiknek semmi sem tetszik, mivel hiányolják első csatájukat.

Pompás a bevonulásom, kórusok énekelnek, virágokat szórnak a lábam elé, színdarabok magasztalják erényemet és üdvözlik a leányaimat. Edward, a katonáit újból összegyűjtve türelmesen vár Nottinghamben, várja, hogy az ellensége partra szálljon.

Amíg különböző szerepeinket játszva várakozunk és azon töprengünk, mikor érkeznek meg ellenségeink és hol szállnak partra, további híreket hallunk. Calais városában a pápa külön engedélyével – amit a tulajdon érsekeink nyilván titokban kértek és kaptak meg – George feleségül vette Warwick leányát, Isabel Neville-t. Ezennel immár Warwick veje, és ha Warwicknak sikerül George-ot Edward trónjára ültetnie, Warwick lánya lesz a királyné, és ő kapja meg a koronámat.

Úgy prüszkölök, akár egy macska, ha arra gondolok, köpönyegforgató érsekeink titokban írtak a pápának, hogy az ellenségeinket segítsék, vagy ha eszembe jut a Warwick lánnyal az oltár előtt álló George és Warwick hosszan, lassan égő becsvágya. A sápadt arcú lányra gondolok, a mindössze két Neville lány egyikére – mert Warwicknak nincs fia, és nem valószínű, hogy további gyermekei születnének –, és megesküszöm, hogy amíg én élek, nem fogja Anglia koronáját viselni. George-ra gondolok, aki úgy forgatja a köpönyegét, mint egy elkényeztetett fiúcska, mint ahogyan az is, és úgy egyezik bele Warwick terveibe, akár egy ostoba gyermek, mint ahogyan az is, és mindkettőjük ellen bosszút esküszöm. Annyira biztosra veszem, hogy sor kerül majd egy csatára, méghozzá egy elkeseredett csatára a férjem és a korábbi háborúk során oktatója, Warwick között, hogy meglepetésként ér, mint ahogy Edwardot is, amikor Warwick figyelmeztetés nélkül partra száll, összecsap a Banbury közelében lévő Edgecote Moornál gyülekező királyi sereggel és szétveri, mielőtt Edward egyáltalán útnak indulna a nottinghami várból.

Ez katasztrófa. Sir William Herbert, Pembroke grófja holtan hever a csatamezőn, körülötte ezer walesi, s védence, a Lancasterházból való anyától született Tudor Henrik gyám nélkül maradt. Edward London felé lovagol, amilyen gyorsan csak tud, hogy felfegyverezze a várost az ostromra, és figyelmeztesse őket, Warwick Angliában van, amikor fegyveres alakok állják el az útját.

Neville érsek – akit mi neveztünk ki és Warwick rokona – lép oda Edwardhoz és foglyul ejti a tulajdon királyát, majd közli vele, miközben körülveszik, hogy Warwick és George már a királyságban vannak, a királyi sereget pedig már legyőzték. Vége, Edwardot legyőzték, még mielőtt bejelentették volna a csatát, még mielőtt harci ménjét felszerszámozta volna. A háborúk, melyekről azt hittem, a mi békénkkel érnek véget, a vereségünkkel zárulnak, anélkül, hogy Edward egyáltalán kivonhatta volna a kardját, és a York-ház alapja a bábfigura, a játékszer George lesz, nem pedig az én meg sem született fiam.

Norwichban vagyok, magabiztosságot és királynéi bájt tettetve, amikor egy sárfoltos üzenetet hoznak a férjemtől. Kinyitom a levelet:

Legdrágább feleségem!

Rossz hírekre készülj.

Apádat és a fivéredet elfogták az Edgecoat közelében vívott csatában, miközben ügyünkért küzdöttek, és Warwick kezében vannak. Magam is fogoly vagyok, Warwick middlehami várában tartanak fogva. Az országúton törtek rám, amint épp hozzád igyekeztem. Sértetlen vagyok, mint ahogy ők is.

Warwick boszorkánynak nevezte anyádat, és azt állítja, hogy a házasságunk az anyáddal együtt végrehajtott bűbájosságotok műve. Figyelmeztetlek hát: mindketten súlyos veszélyben vagytok. Anyádnak nyomban el kell hagynia az országot: boszorkányként megöletik, ha módjukban áll. Neked is fel kell készülnöd a száműzetésre.

Menj Londonba a leányainkkal együtt, amilyen gyorsan csak tudsz, fegyverezd fel a Towert az ostromra, és lázítsd fel a várost. Amint Londonban elkezdődik az ostrom, fogd a lányokat, és menjetek Flandria biztonságába. A boszorkányság roppant súlyos vád, szerelmem. Kivégeznek, ha azt hiszik, hogy azzal gátat tudnak vetni neki. A saját biztonságodról gondoskodj mindenekfelett.

Ha azt gondolod a legjobbnak, küldd el azonnal a lányokat titokban, és rejtsd el őket egyszerű embereknél. Ne légy büszke, Elizabeth, olyan menedéket keress, ahol senki sem keres. Túl kell ezt élnünk, ha újra harcba akarunk szállni, hogy visszaköveteljük, ami a miénk.

Jobban elszomorít, hogy veszélybe sodorlak benneteket, mint a világon bármi más. Írtam Warwicknak, hogy megtudakoljam, milyen váltságdíjat kér apád és John öcséd biztonságos hazatéréséért. Nem kétlem, hogy visszaküldi őket hozzád, és bármennyit kérjen is, kifizetheted az államkincstárból.

Férjed,

Anglia egyetlen és kizárólagos királya,

Edward

Kopognak fogadószobám ajtaján és kivágódik az ajtó; talpra ugrom, arra számítva, nem is tudom, hogy maga Warwick gróf jön be, kezében egy nyaláb fával, hogy megégesse anyámat és engem; de Norwich polgármestere az, aki alig néhány napja olyan díszes ceremóniával üdvözölt.

– Felség, sürgős hírem van – mondja. – Rossz hír. Sajnálom.

Veszek egy kis lélegzetet, hogy megszilárdítsam magam. – Mondja el.

– Az édesapjáról és a fivéréről van szó.

Tudom, mit fog mondani. Nem megérzésből, hanem abból, ahogyan kerek arcát összegyűri az aggodalom, tudom, milyen fájdalmat fog nekem okozni. Abból tudom, ahogyan az emberek összegyűlnek mögötte, félszegen, mint a legrosszabb hírek hozói. Abból tudom, ahogyan udvarhölgyeim a gyász fuvallatát sóhajtva a székem mögött gyülekeznek.

– Nem – mondom. – Nem. Foglyok. Becsületes angolok tartják őket fogva. Ki kell őket váltani.

– Magára hagyjam? – kérdezi. Úgy néz rám, mintha beteg lennék. Nem tudja, mit mondjon egy olyan királynénak, aki dicsőségesen érkezett meg ebbe a városba, és halálos veszélyben fogja elhagyni. – Elmenjek, és jöjjek vissza később, felség?

– Mondja el – kérem. – Most mondja el, a legrosszabbat, és én valahogyan majd kibírom.

Udvarhölgyeimre pillant segítségért, azután sötét szemével újból rám néz. – Sajnálom, felség. Jobban, mint ahogyan azt kifejezésre tudom juttatni. Édesapját, Rivers grófot és fivérét, Sir John Woodville-t foglyul ejtették a csatában – új csata volt, új ellenségekkel szemben –, amelyet a király serege vívott a király tulajdon öccse, George, Clarence herceg ellen. A herceg most láthatóan szövetségre lépett Warwick gróffal az ön férje ellenében – tudta netán? Szövetségre az ön kegyelmes férje és ön ellen. Édesapját és fivérét a felségtekért vívott ütközetben ejtették foglyul, és kivégezték őket. A fejüket vették. – Gyors pillantást vet rám. – Nem szenvedtek – teszi hozzá. – Biztosra veszem, hogy gyorsan lezajlott.

– A vád? – Alig tudok megszólalni. A szám dermedt, mintha valaki az arcomba vágott volna. – Lázadók ellen harcoltak egy felszentelt királyért. Mit tudhatott bárki is felhozni ellenük? Mi lehetett a vád?

A fejét csóválja. – Lord Warwick utasítására végezték ki őket – mondja csendesen. – Nem volt tárgyalás, nem volt vád. Úgy tűnik, most Warwick uram szava a törvény. Tárgyalás és ítélet nélkül, jogtalanul fejeztette le őket. Kiadjam a parancsot, hogy kísérjék önt Londonba? Vagy intézkedjem egy hajó ügyében? Külföldre megy?

– Londonba kell mennem – jelentem ki. – Az a fővárosom, ez az én királyságom. Nem vagyok holmi külföldi királyné, aki elfut Franciaországba. Angol nő vagyok. Itt élek és itt halok meg. – Kijavítom magam. – Itt fogok élni és harcolni.

– Megengedi, hogy kifejezzem legmélyebb részvétemet? Önnek és a királynak?

– Van híre a királyról?

– Azt reméltük, hogy ön kegyeskedik megnyugtatni bennünket.

– Semmit sem hallottam – hazudom. Tőlem nem tudják meg, hogy a király a middlehami vár foglya, hogy legyőztek bennünket. – Mondja meg nekik, hogy délután indulok, két órán belül. Lovon megyek, hogy visszaköveteljem a városomat, Londont, azután pedig visszaköveteljük Angliát. A férjem sosem veszített csatát. Le fogja győzni az ellenségeit és valamennyi árulót bíróság elé állítja.

Meghajol, mind meghajolnak, és kihátrálnak. Királyné módjára ülök a székemen, fejem fölött az arany baldachinnal, amíg az ajtó be nem csukódik utánuk, azután utasítom az udvarhölgyeimet: – Menjenek. Készülődjenek az útra.

Megrebbennek és tétováznak. Szeretnének ott maradni és dédelgetni engem, de látva arcom zordságát, kivonulnak. Egyedül maradok a napsütötte szobában, és látom, hogy a szék, amelyen ülök, csorba, kezem fölött a faragás tökéletlen. Fejem fölött a baldachin poros. Látom, hogy elveszítettem az apámat és az öcsémet, a legkedvesebb, legszeretőbb apát, amilyen egy leánygyermeknek csak lehet, és egy jó fivért. Elveszítettem őket egy kicsorbult szék és egy poros baldachin miatt. Edward iránti szenvedélyem és a trón iránti becsvágyam valamennyiünket a csata frontvonalába sodorta, és máris megkövetelte tőlem az első véráldozatot: drága fivérem és szeretett apám vérét.

Apámra gondolok, amint feltesz az első pónimra, és rám szól, emeljem fel az állam és tartsam lent a kezem, hogy erősen tudjam fogni a gyeplőt, így tudatva a pónival, hogy ki az úr. Arra gondolok, amint kezébe fogja anyám arcát, és azt mondja neki, hogy ő a legokosabb asszony Angliában, és csak az ő irányítását fogadja el; azután megy a maga útján. Arra gondolok, hogy beleszeretett anyámba, amikor első férjének fegyverhordozója volt, anyám pedig az úrnője, aki soha egy pillantást sem vetett rá. Arra gondolok, hogy – dacolva minden szabállyal – abban a pillanatban feleségül vette, amint anyám megözvegyült, és őket tartották a legszebb párnak Angliában, mert szerelemből házasodtak össze, amit kettőjükön kívül senki más nem mert megtenni. Arra gondolok, amikor Readingben volt, ahogyan Anthony leírta, és úgy tett, mint aki mindent tud, és közben csak úgy forogtak a szemei. Még meg is tud nevettetni, amikor arra gondolok, hogy közli velem, csak négyszemközt hívhat Elizabethnek most, hogy királyné vagyok, és hogy ehhez hozzá kell szoknunk. Arra gondolok, miként düllesztette a mellét, amikor elmondtam neki, hogy a fiát egy hercegnővel házasítom össze, ő maga pedig gróf lesz.

És azután arra gondolok, hogyan fogja anyám fogadni a veszteségét, és hogy nekem kell majd megmondanom neki, hogy apám árulóként halt meg, mert az én ügyemért harcolt, miután egész életében a másik oldalért küzdött. Mindezekre gondolok, s elcsigázottnak és lelki betegnek érzem magam, elcsigázottabbnak és betegebbnek, mint valaha éreztem magam életemben, még rosszabbul, mint amikor apám hazatért a towtoni csatából és azt mondta, elveszett az ügyünk, még rosszabbul, mint amikor a férjem nem tért vissza St. Albansból, és azzal vigasztaltak, hogy bátran halt meg egy Yorkok elleni rohamban.

Rosszabbul érzem magam, mint valaha, mert most már tudom, hogy könnyebb egy országot háborúba vinni, mint elérni, hogy békében éljen, és hogy egy háborúban álló országban keserves az élet; kockázatos hely, ha valakinek leányai vannak, és veszélyes hely, ha az illető egy fiúgyermek születését reméli.

Londonban hősnőként fogadnak, a város teljes egészében Edward mellett áll; de mit sem számít, ha az a mészáros Warwick megöli a börtönben. Leányaimmal és Grey fiaimmal a kellően megerősített Towerbe költözöm be – fiaim engedelmesek, rémültek, akár a kölyökkutyák, most, hogy látják, nem minden csata győztes, és nem minden szeretett fiú tér haza épségben. Megrázta őket John nagybátyjuk halála, és mindennap a király biztonságáért fohászkodnak. Valamennyien bánkódunk: a lányaim elveszítettek egy jóságos nagyapát és egy imádott nagybácsit, és tudják, hogy apjuk szörnyű veszélyben forog. Írok rokonomnak, Burgundia hercegének, és megkérem, készítsen elő Flandriában egy biztonságos rejtekhelyei nekem, Grey fiaimnak és királyi vérből való leányaimnak. Azt írom neki, hogy egy jelentéktelen kisvárost kell találnunk és egy szegény családot, akik úgy tehetnek, mintha angol kuzinjaikat fogadnák be. Találnom kell egy olyan búvóhelyet a leányaimnak, ahol sosem találják meg őket.

A herceg megesküszik, hogy ennél többet is tesz. Támogatni fogja Londont, ha felkelés törne ki ellenem és a Yorkok ellen. Embereket és hadsereget ígér. Érdeklődik, mi hírem van a királyról. Biztonságban van-e?

Nem írhatok, hogy megnyugtassam. A férjemről szóló hír megmagyarázhatatlan. Fogságba esett király, akárcsak a szegény Henrik király. Hogyan eshet meg az ilyesmi? Hogyan folytatódhat az ilyesmi? Warwick még mindig Middleham várában tartja, és arról győzködi a lordokat, tagadják le, hogy Edward valaha király volt. Vannak, akik azt mondják, Edwardot választás elé fogják állítani: vagy lemond a trónról az öccse javára, vagy fellépdel a vesztőhelyre. Warwick vagy a koronáját kapja meg, vagy a fejét. Vannak, akik azt mondják, már csak napok kérdése, és azt halljuk, hogy Edwardot letaszították a trónról, és Burgundiába menekült; vagy azt, hogy meghalt. Efféle szóbeszédeket kell hallgatnom a hírek helyett, és azon tűnődöm, vajon özvegységre is jutottam-e ugyanabban a hónapban, amikor elvesztettem az apámat és az öcsémet. És hogy vajon miként fogom ezt elviselni?

Anyám a virrasztásom második hetében jön el hozzám. Régi otthonunkból, Graftonból érkezik, száraz szemmel és furcsán görnyedten, mintha megsebesült volna a hasán, és most meghajlítaná a fájdalom. Amint meglátom, tudom, nem nekem kell megmondanom neki, hogy megözvegyült. Tudja, hogy elvesztette élete nagy szerelmét; keze állandóan övzsinórja csomóján pihen, mintha egy halálos sebet nyomna el. Tudja, hogy férje halott, de azt senki nem mondta el neki, hogyan halt meg, és hogy miért. Nekem kell bevinnem a magánlakosztályomba, bezárni az ajtót a gyerekek elől, és megtalálni a szavakat, amelyek leírják a férje és a fia halálát. Márpedig ez szégyenletes halál volt, amely egy áruló kezétől ért jó embereket.

– Annyira sajnálom – mondom. A lába elé térdelek és megfogom a kezét. – Annyira sajnálom, anyám. Ezért Warwick fejét fogom vétetni. Gondom lesz rá, hogy George ne maradjon életben.

Megrázza a fejét. Felnézek rá, és ráncokat látok az arcán, amelyek, esküszöm, korábban nem voltak ott. Már nem az az elégedettségtől sugárzó nő, aki volt; arcából kiveszett az öröm, és elcsigázott barázdákat hagyott maga után.

– Nem – mondja. Megveregeti befont hajamat, és így folytatja: – Ssss, ssss. Apád nem akarta volna, hogy bánkódj. Nagyon is tisztában volt a kockázatokkal. Nem ez volt az első csatája, Isten rá a tanúm. Tessék. – Benyúl a ruhájába, és átad nekem egy kézzel írott cédulát. – Az utolsó hozzám írott levele. Nekem áldását küldi, neked pedig szerető üdvözletét. Akkor írta, amikor azt mondták neki, hogy szabadon bocsátják. Azt hiszem, tudta az igazságot.

Apám kézírása világos és határozott, akár a beszéde. Nem tudom elhinni, hogy többé nem hallom az egyiket, és nem látom a másikat.

– És John... – Elhallgat. – John veszteség nekem és a nemzedéke számára – mondja csöndesen. – John öcséd előtt még ott állt az egész élet.

Kis szünetet tart. – Amikor felnevelsz egy gyermeket, és ő férfivá érik, kezded azt hinni, hogy biztonságban van, rád pedig már nem vár szívfájdalom. Amikor egy gyermek túljut az összes gyermekbetegségen, amikor beköszönt egy pestises év és elviszi a szomszédaid gyerekét, de a te fiad él, kezded azt hinni, hogy örökre biztonságban van. Minden évben azt gondolod, hogy egy újabb év, amikor távol van a veszélytől, egy újabb évvel közelebb van a férfivá éréshez. Johnt és minden gyermekemet a reménytől lázasan neveltem fel. Összeházasítottuk azzal az öreg nővel a címért és az asszony vagyonáért, és nevettünk, tudván, hogy John túl fogja élni. Nagyszerű tréfa volt nekünk a tudat, hogy milyen fiatal férje egy öreg nőnek. Nevetve tettük gúny tárgyává az asszony korát, tudván, hogy sokkal közelebb van a sírhoz, mint John. Most pedig látni fogja, hogy eltemetik a férjét, és megtartja a vagyonát. Hogyan eshet meg az ilyesmi?

Hosszan felsóhajt, mint aki már túl fáradt a továbbiakhoz. – És mégis, tudnom kellene. A világ összes embere közül nekem tudnom kellett volna. Én vagyok a látó, mindezt látnom kellett volna, de némely dolgok túl sötétek ahhoz, hogy előre lehessen látni őket. Ezek nehéz idők, és Anglia a bánat országa. Egy anya sem lehet biztos benne, hogy nem temeti majd el a fiait. Amikor egy ország háborúban áll, kuzin kuzin ellen, fivér fivér ellen, egyetlen fiú sincs biztonságban.

A sarkamra ereszkedem. – A király anyja, Cecily hercegné, meg fogja ismerni ezt a fájdalmat. Ugyanazt a fájdalmat fogja érezni, amit te érzel. Meg fogja ismerni a veszteséget, George fia elvesztését – fröcskölöm. – Erre megesküszöm. Látni fogja, amint a fia a hazugok és a köpönyegforgatók halálát halja. Elveszítettél egy fiút, miként ő is el fog, erre szavamat adom.

– Akkor ennek a szabálynak az alapján te is így fogsz járni – figyelmeztet anyám. – Egyre több halál lesz, egyre több viszály, egyre több apátlan gyermek és egyre több megözvegyült feleség. Ugyanúgy akarod gyászolni elveszett fiadat a jövőben, ahogyan most én teszem?

– George után összebékülhetünk – makacskodom. – Ezért meg kell bűnhődniük. Ettől a naptól fogva George és Warwick halottak. Erre megesküszöm, anyám. Mától fogva halottak. – Felállok, és az asztalhoz megyek. – Letépek egy sarkot ebből a levélből – mondom. – Tulajdon véremmel írom rá a halálukat apám levelére.

– Nincs igazad – szögezi le csöndesen, de hagyja, hogy letépjek egy sarkot a levélből, amit azután visszaadok neki.

Kopognak az ajtón; letörlöm a könnyeket az arcomról, mielőtt engedném, hogy anyám kiszóljon: – Tessék! –, de az ajtó minden teketória nélkül kivágódik, és Edward, az én drága Edwardom sétál be a szobába, mint aki egynapi vadászaton járt, és arra gondolt, hogy meglep korai hazaérkezésével.

– Istenem! Hát te vagy az! Edward! Ez te vagy? Csakugyan te vagy az?

– Én vagyok – erősíti meg. – Ont is üdvözlöm, anyámasszony, Lady Jacquetta.

A karjába vetem magam, és ahogy átölel, érzem ismerős illatát és erős mellkasát, és a puszta érintésétől zokogni kezdek. – Azt hittem, börtönben vagy – mondom. – Azt hittem, meg fog ölni.

– Elszállt a bátorsága – mondja szűkszavúan, miközben egyszerre igyekszik simogatni a hátamat és kibontani a hajam. – Sir Humphrey Neville fellármázta Yorkshire-t Henrikért, és amikor Warwick ellene fordult, senki sem támogatta; szüksége volt rám. Kezdte észrevenni, hogy senki sem fogadná el George-ot királynak, én pedig nem szándékozom lemondani a trónomról. Erre nem számított. Lefejezni nem mert. Az igazat megvallva, nem hiszem, hogy talált volna bakót erre a feladatra. Megkoronázott király vagyok: nem nyesheti le a fejemet csak úgy, mintha holmi tűzifa lenne. Felszenteltek; a testem megszentelt. Még Warwick sem mer hidegvérrel megölni egy királyt.

– Odajött hozzám a lemondásomról szóló papírral, én pedig megmondtam, kizárt, hogy aláírjam. Szívesen időzöm a házában. A szakács kitűnő, a pince pedig még jobb. Mondtam neki, hogy szívesen elköltöztetem az egész udvartartásomat a middlehami várba, ha örökös vendégének szeretne. Azt mondtam, nem látom semmi okát, miért ne uralkodhatnék az ő várából, az ő költségére. Azt azonban sosem tagadom meg, ki vagyok.

Nevet, harsány, magabiztos nevetésével. – Édes szívem, látnod kellett volna. Azt hitte, ha a hatalmában tart, a korona a rendelkezésére áll. De nem mutatkoztam segítőkésznek. Felért egy némajátékkal a látvány, milyen tanácstalan volt a következő lépést illetően. Amikor meghallottam, hogy a Tower biztonságában vagy, már nem féltem semmitől. Azt hitte, megtörök, ha fogságban tart, de én meg sem görbültem. Azt hitte, még mindig az a kisfiú vagyok, aki rajongott érte. Nem vette észre, hogy már felnőtt férfi lettem. Módfelett kellemes vendég voltam. Jó étvággyal ettem, és amikor barátok érkeztek látogatásomra, megköveteltem, hogy királyi módon szórakoztassák őket. Először azt kértem, hadd sétáljak a kertben, majd azt, hogy az erdőben. Aztán szóltam, hogy kilovagolnék, és megkérdeztem, mi baj származhat abból, ha elengednek vadászni? Egyre többször engedett kilovagolni. Eljöttek a tanácsnokaim és követelték, hogy láthassanak, ő pedig nem tudta, hogyan utasítsa vissza őket. Találkoztam velük és jóváhagytam egy-két törvényt, hogy mindenki tudja, semmi sem változott, még mindig királyként uralkodom. Nehéz volt nem nevetni az arckifejezésén. Azt hitte, bebörtönöz, ehelyett viszont azon vette észre magát, hogy egész egyszerűen egy teljes udvartartás költségeit viseli. Édes szívem, azt kértem, hogy egy kórus énekeljen, mialatt ebédelek, és nem tudta, hogyan mondjon nemet. Táncosokat és muzsikusokat fogadtam fel.

Kezdte megérteni, hogy nem elég pusztán fogva tartani a királyt: el is kell pusztítani. Meg kell ölni. Én azonban semmit sem adtam neki; tudta, hogy inkább meghalok, mintsem hogy adjak neki valamit.

– Azután egy szép reggelen – négy nappal ezelőtt – a lovászai elkövették azt a hibát, hogy a saját lovamat, a csataménemet, Dühöt hozták oda nekem, és én tudtam, hogy ő az istállóik összes lovánál gyorsabban fut. Ezért arra gondoltam, kicsit messzebb, és a szokásosnál kissé sebesebben lovagolok, ez minden. Arra gondoltam, talán el tudok lovagolni hozzád – és véghezvittem.

– Vége van? – kérdezem hitetlenkedve. – Megszöktél?

Büszkén vigyorog, akár egy kisfiú. – Szeretném én látni azt a lovat, amelyik utolér, ha Düh hátán ülök – kérkedik. – Két hétig az istállóban tartották és zabbal etették. Mire egyet sóhajtottam, már Riponban voltam. Még ha akartam volna, sem tudtam volna megállítani.

Nevetek, együtt örülök vele. – Édes istenem, Edward, annyira féltem! Azt hittem, nem látlak többé. Szerelmem, azt hittem, soha többé nem látlak.

Csókot nyom a fejemre és megsimogatja a hátamat. – Hát nem megmondtam, amikor összeházasodtunk, hogy mindig visszajövök hozzád? Nem megmondtam, hogy ágyban fogok meghalni, veled, a feleségemmel az oldalamon? Nem ígérted meg nekem, hogy megajándékozol egy fiúval? Gondolod, hogy van börtön, amely valaha is távol tud tartani tőled?

Arcomat a melléhez préselem, mintha bele akarnék bújni a testébe. – Szerelmem. Szerelmem. Akkor most visszamész a testőreiddel és letartóztatod?

– Nem, Warwick túlságosan befolyásos. Még mindig ő parancsol az észak legnagyobb részén. Remélem, újból békét tudunk kötni. Tudja, hogy ez a lázadás elbukott. Tudja, hogy vége. Elég dörzsölt ahhoz, hogy tudja, veszített. Ő meg George meg én össze kell hogy hozzunk valami megbékélésfélét. A bocsánatomért fognak könyörögni, én pedig megbocsátok majd nekik. De Warwick megtanulta, hogy nem foghat el, és nem tarthat rabságban. Most már király vagyok; ezt nem fordíthatja vissza. Megesküdött, hogy engedelmeskedik nekem, ahogyan én felesküdtem az uralkodásra. A királya vagyok. Ez elvégeztetett. És az országnak nincs ínyére további rivalizáló királyok újabb háborúja. Nem akarok háborút. Arra esküdtem fel, hogy igazságot és békét hozok ennek az országnak.

Kihúzza az utolsó tűket is a hajamból, és arcát a nyakamhoz dörgöli. – Hiányoztál – mondja. – És a lányok is. Volt egy-két rossz pillanatom, amikor bevittek a várba, és egy ablaktalan cellába kerültem. És sajnálom, ami apáddal és az öcséddel történt.

Felemeli a fejét, és anyámra pillant. – Kimondhatatlan részvétet érzek a vesztesége miatt, Jacquetta – mondja őszintén. – Ilyen a hadiszerencse, és valamennyien ismerjük a kockázatokat; de a férje és a fia halálával két jó embert ragadtak el.

Anyám bólint. – És milyen feltételekkel fog békét kötni azzal az emberrel, aki megölte a férjemet és a fiamat? Jól sejtem, hogy neki is meg fog bocsátani?

Edward vág egy grimaszt az anyám hangjából kiszűrődő keménység hallatán. – Ez nem fog tetszeni – figyelmeztet mindkettőnket. – Warwick unokaöccsét megteszem Bedford hercegének. Ő Warwick örököse; érdekeltséget kell nyújtanom Warwicknak a családunkban, a királyi családban; magunkhoz kell kötnöm.

– Odaadja neki a régi címemet? – kérdezi anyám hitetlenkedve. – A Bedford címet? Első férjem nevét? Egy árulónak?

– Engem nem érdekel, ha az unokaöccse hercegséget kap – vágok közbe gyorsan. – Warwick ölte meg apámat, nem a fiú. Nem érdekel az unokaöccse.

Edward bólint. – Más is van – feszeng. – Elizabeth lányunkat összeházasítom az ifjú Bedforddal. Ő fogja szorosra fűzni a szövetséget.

Nekitámadok. – Elizabethet? Az én Elizabethemet?

– A mi Elizabethünket – javít ki. – Igen.

– Odaígéred egy nem egészen négyéves gyerek kezét a nagyapja gyilkosa egyik családtagjának?

– Úgy van. Ez a háború a kuzinok háborúja volt. Most a kuzinok megbékélésének kell következnie. És te, szerelmem, nem fogsz megakadályozni ebben. Rá kell bírnom Warwickot, hogy békéljen meg velem. Nagy részesedést kell adnom neki Anglia vagyonából. Ily módon még arra is esélyt adok neki, hogy a családja örökölhesse a trónt.

– Áruló és gyilkos, és te azt hiszed, az unokaöccséhez fogod adni az én kicsi lányomat?

– Igen – feleli határozottan.

– Esküszöm, hogy ez sosem fog bekövetkezni – mondom indulatosan. – És még valami: ezt közlöm veled. Megjósolom, hogy nem fog bekövetkezni.

Elmosolyodik. – Meghajlok magasabb rendű megérzésed előtt – mondja, és nagy karlengetések közepette pompás meghajlást produkál anyám felé és énfelém. – És csak az idő fogja bebizonyítani, hogy a megérzésed helyes volt-e vagy hamis. De addig is, amíg én vagyok Anglia királya, kezemben a hatalommal, hogy ahhoz adjam a lányomat, akihez akarom, mindig meg fogok tenni minden tőlem telhetőt, hogy megfékezzem az ellenségeidet, nehogy anyáddal együtt vízbe vessenek vagy megfojtsanak, mint két boszorkányt. És én mondom neked, mivel én vagyok a király, hogy az egyetlen módja, hogy kellő biztonságban tudjalak téged és minden asszonyt a fiával együtt ebben a királyságban, ha megtalálom a módját, hogy véget vessek ennek a háborúskodásnak.