1483. augusztus
Nagy a nyári hőség, és Lionel kisurran a menedékből, el Londonból, hogy csatlakozzon fivéreinkhez és szövetségeseinkhez a lázadásban, amely Richardot hivatott legyőzni. Nagyon magányos vagyok nélküle. Elizabeth csöndes és távoli, és nincs kivel megosztanom a félelmeimet. Lejjebb a folyó mentén a fiam a Tower foglya marad, és Jemma azt meséli, hogy már nem látja senki sem őt, sem a kis elcserélt gyermeket a Tower parkjában játszani. Korábban íjászatot gyakoroltak a pázsiton, de most már senki sem látja őket a céltábla körül. Szöktetési kísérletünk óta őrzőik szigorúan bent tartják őket, és a városi hőségben kezdek pestisveszélytől tartani, és elképzelem őket kicsiny, sötét szobáikban.
Augusztus végén egy hajós kiabálását hallom a folyó felől; szélesre tárom az ablakot, és kinézek. Néha ajándékokat hoznak nekem, gyakran egy kosárnyi halat, de ez a férfi egy labdát tart a kezében. – El tud kapni egy labdát felséged? – kérdezi, amikor meglát az ablakban.
Elmosolyodom. – Igen.
– Akkor kapja el ezt – mondja, és feldob nekem egy fehér labdát. A fejem fölött szárnyal be az ablakon, és felnyúlok, két kézzel elkapom, és egy pillanatig nevetek az örömtől, hogy ismét játszom. Azután meglátom, hogy a labdát fehér papírba csomagolták; visszamegyek az ablakhoz, de a férfi már eltűnt.
Kibontom, kisimítgatom a papírt, és kezemet a szívemre szorítom, majd a számra, hogy elfojtsam a kiáltásomat, amint felismerem kicsi fiam, Richard gyerekes, gömbölyű betűit.
Drága Felséges Anyám!
Üdvözletem és áldásom (kezdi óvatosan). Nem írhatok gyakran, és azt sem mondhatom meg, hol vagyok, hátha ellopják a levelet, csak annyit közölhetek, hogy épségben megérkeztem, és itt minden rendben van. Kedves emberek, és már megtanultam evezni, és azt mondják, jó és ügyes vagyok. Rövidesen el kell mennem iskolába, mert ők nem tudnak megtanítani mindarra, amit itt tudnom kell, de nyárra visszajövök, és angolnákat fogok, amik nagyon szépek, ha az ember hozzájuk szokott, hacsak nem mehetek vissza hozzád.
Üdvözletemet küldöm a nővéreimnek, üdvözletemet és tiszteletemet bátyámnak, a királynak, és nagyrabecsülésemet és üdvözletemet neked.
Kézjegyével ellátta
fiad, Richard, York hercege.
Bár most már Peternek hívnak, és nem felejtettem el, hogy mindig erre a névre hallgassak. Az itteni asszony, aki nagyon kedves hozzám, kis Perkinnek nevez, de én nem bánom.
A könnyeimen keresztül olvasom a levelét, azután megtörlöm a szemem, és újból elolvasom. Elmosolyodom a gondolatra, hogy ügyesnek nevezik, és nagy levegőt kell vennem, hogy ne sírjam el magam a gondolatra, hogy Perkinnek hívják. A könnyeimet szeretném hullatni, mert elvitték tőlem, egy ilyen kicsi fiút; de mégis, biztonságban van, örülnöm kell, hogy biztonságban van: az egyetlen gyermekem, aki távol van attól a veszélytől, amelyben ez a család ebben az országban forog, ezekben a háborúkban, amelyek újra fognak kezdődni. Az immár Peter névre hallgató fiú nyugodtan jár majd iskolába, nyelveket, zenét tanul, és vár. Ha győzünk, királyi hercegként fog hazatérni; ha veszítünk, ő lesz a fegyverünk, akiről nem tudnak, a rejtőzködő herceg, a várakozó herceg, becsvágyaik nemezise – és az én bosszúm. Ő és az akarata szellemként fog kísérteni minden utánunk jövő királyt.
– Szűzanyám, vigyázz rá – suttogom arcomat a kezembe temetve, szemem szorosan a könnyeimre hunyom. – Meluzina, óvd meg a fiunkat.
1483. szeptember
Mindennap kapok hírt embereink fegyverkezéséről és készülődéséről, nemcsak azokon a vidékeken, ahol fivéreim tevékenykednek, hanem szerte az országban. Ahogy lassan elterjed a híre, hogy Richard megkaparintotta a koronát, egyre több közember, a kisebb uraságok, a kereskedők és a feljebbvalóik: a céhmesterek és a kisebb földbirtokosok, az ország előkelőbb emberei azt kérdezgetik: hogyan veheti el egy fiatalabb fivér a halott bátyja gyermekétől az örökségét? Hogyan térhet meg bárki emberfia békében Teremtőjéhez, ha ilyesmi egy hangnyi tiltakozás nélkül előfordulhat? Miért kell egy embernek egész életében azért küzdenie, hogy naggyá tegye a családját, ha az öccse, a kis vakarcs, abban a pillanatban elfoglalhatja a helyét, amint ő elgyengül?
És sokan vannak a sok helyen, ahová hajdan ellátogattunk, akik emlékeznek Edwardra, a jóképű férfira és rám, gyönyörű feleségére, akik emlékeznek csinos leányainkra és erős, okos kisfiainkra. Azok, akik arany családnak neveztek bennünket, akik békét hoztunk Angliára és reszketést a trónörökösökre; és ezek az emberek azt mondják, szégyen, gyalázat, hogy nem lehetünk a palotáinkban, a fiunkkal a trónon.
Írok a fiamnak, a kis Edward királynak, és meghagyom neki, hogy legyen jókedvű, de a leveleim kezdenek felbontatlanul visszajönni. Érintetlenül érkeznek vissza, a pecséteket sem törték fel. Még csak nem is kémkednek utánam. Mintha tagadnák, hogy egyáltalán ott van a Tower királyi lakosztályában. Nyugtalankodom a háború kitörése miatt, amely majd kiszabadítja, és azt kívánom, bár előbbre hoznánk, és nem várnánk meg, amíg Richard lassan, kérkedve végigutazik észak felé Oxfordshire-en, majd Gloucestershire-en, azután Pontefractbe és Yorkba. Yorkban walesi herceggé koronázza a fiát, azt a sovány, beteges fiút. Odaadja az én Edwardom címét a saját fiának, mintha az én fiam már nem is élne. Egész nap térden állva imádkozom Istenhez, engedje megbosszulnom ezt a sértést. Arra nem is merek gondolni, hogy ez esetleg több egy sértésnél. Nem tudom elviselni a gondolatot, hogy talán valóban megüresedett a cím, hogy a fiam halott.
Elizabeth ebédidőben bejön hozzám, és talpra segít. – Tudod, mit művelt ma a nagybátyád? – kérdezem tőle.
Elfordítja tőlem az arcát. – Tudom – közli szilárdan. – A városi kikiáltó körbekiabálta vele a teret. Az ajtóból hallottam.
– Nem nyitottad ki az ajtót? – tudakolom aggódva.
Felsóhajt. – Nem nyitottam ki. Sosem nyitom ki.
– Richard herceg ellopta apád koronáját, és most a fiát öltözteti az öcséd palástjába. Ezért meg fog halni – jövendölöm.
– Nem haltak meg már elegen?
Megfogom a kezét, és magam felé fordítom, hogy kénytelen legyen szembenézni velem. – Anglia trónjáról beszélünk itt, a fivéredet születésénél fogva megillető jogról.
– Egy család haláláról beszélünk – mondja ki kereken. – Tudod, neked leányaid is vannak. Eszedbe jutottak már a minket születésünknél fogva megillető jogok? Egész nyárra be vagyunk ide zárva, akár a patkányok, mialatt te álló nap bosszúért imádkozol. A szívednek oly drága fiad rab vagy halott – még azt se tudod, melyik. A másikat kiküldted a sötétségbe. Nem tudjuk, hol van, vagy hogy egyáltalán él-e még. Szomjúhozol a trónra, de azt sem tudod, van-e egyáltalán fiad, akit ráültethetsz.
Levegő után kapkodva lépek hátra. – Elizabeth!
– Bárcsak üzennél a nagybátyámnak, hogy elfogadod az uralkodását – mondja hidegen, s keze az enyémben akár a jég. – Bár elmondanád neki, hogy kész vagy elfogadni a feltételeit – tulajdonképpen bármilyen feltételt, amelyet meg kíván nevezni. Bárcsak rábeszélnéd, hogy engedjen bennünket rendes családnak lenni, akik Graftonban élnek, távol Londontól, távol az összeesküvésektől, az árulásoktól és a halál fenyegetésétől. Ha most megadnád magad, talán visszakapnánk a fivéreimet.
– Akkor ez számomra azt jelentené, hogy visszamennék oda, ahonnan jöttem! – kiáltom.
– Nem voltál boldog Graftonban édesanyáddal és édesapáddal meg a férjeddel, aki Richardot és Thomast adta neked? – kérdezi gyorsan, olyan gyorsan, hogy nem tudom alaposan előkészíteni a válaszomat.
– De – felelem meggondolatlanul. – De, boldog voltam.
– Én csak ennyit szeretnék magamnak – mondja. – Csak ennyit szeretnék a húgaimnak is. És te mégis görcsösen a magad nyomorúságának örököseivé akarsz tenni minket. Én azoknak az időknek az örököse akarok lenni, amikor még nem voltál királyné. Én nem akarom a trónt: olyan férfihoz akarok feleségül menni, akit szeretek, és szabadon akarom szeretni.
Rámeredek. – Azzal megtagadnád az apádat, megtagadnál engem, megtagadnál mindent, ami Plantagenetté, York hercegnővé tesz. Ezzel az erővel akár Jemma, a cselédlány is lehetnél, ha nem vágysz nagyobbnak leni, mint ami vagy, ha nem látod és ragadod meg a lehetőségeidet.
Állhatatosan néz vissza rám. – Inkább lennék Jemma, a cselédlány, mint te – mondja, és hangja tele van kislányosan nyers megvetéssel. – Jemma este hazamehet a saját ágyába. Jemma megtagadhatja a munkát. Jemma elszökhet, és szolgálhat más urat. De te hozzá vagy láncolva Anglia trónjához, és bennünket is rabszolgasorba döntöttél.
Kihúzom magam. – Nem beszélhetsz velem így – közlöm vele hidegen.
– A szívemből beszélek – feleli.
– Akkor mondd a szívednek azt, hogy legyen igaz, a szádnak viszont azt, hogy hallgasson. Nem hiányzik nekem, hogy a tulajdon leányom legyen hűtlen.
– Nem háborúzó hadsereg vagyunk! Ne beszélj nekem hűtlenségről! Mit fogsz tenni? Felségárulásért a fejemet véteted?
– De bizony háborúzó hadsereg vagyunk – mondom ki kereken. – És te nem fogsz elárulni engem és a saját pozíciódat.
Anélkül, hogy tudnám, igazat beszélek, mert felvonulóban lévő hadsereg vagyunk, és aznap éjjel hajtjuk végre első hadmozdulatunkat. Először a kendek kelnek fel, és amikor a sussexiek meghallják a csatakiáltásokat, ők is fellázadnak velük együtt. Ám Norfolk herceg, aki hű maradt Richardhoz, Londonból délre vonultatja a katonáit, és feltartóztatja a seregünket. Nem tudnak eljutni nyugati baj társaikhoz; Norfolk elzárja Guildfordnál az egyetlen utat. Egyetlen ember jut el Londonba, bérel egy kis csónakot, és a köd meg az eső leple alatt eljön a szentély vízi kapujához.
– Sir John – üdvözlöm a rácson keresztül. Nem merem kinyitni a kaput, mert a vas csikorogna a nedves kövön, azonkívül nem is ismerem, és senkiben sem bízom.
– Azért jöttem, hogy kifejezzem a részvétemet, felség – mondja félszegen. – És hogy megtudjam – fivéreimmel együtt –, az-e az akarata, hogy immár Tudor Henriket támogassuk.
– Micsoda? – kérdezem. – Ezt meg hogy érti?
– Imádkoztunk a hercegért, minden áldott nap, és gyertyát gyújtottunk érte, és Reigate-ben valamennyien kimondhatatlanul sajnáljuk, hogy már késő. Mi...
– Várjon – unszolom. – Várjon. Mit beszél?
Széles arcára hirtelen kiül a döbbenet. – Ó, Isten irgalmazzon nekem, csak nem azt akarja mondani, hogy nem tudta, és én mondtam el jókora bolond módjára? – Kalpagját a kezében gyűrögeti, s a tollforgó belelóg a lépcsőket nyaldosó folyó vizébe. – Ó, kedves asszonyom, én egy bolond vagyok. Meg kellett volna bizonyosodnom... – Aggódó pillantást vet a mögöttem húzódó sötét folyosóra. – Hívjon ide egy udvarhölgyet – javasolja. – Nehogy most elájuljon.
Erősen szorítom a rácsozatot, noha kóvályog a fejem. – Nem fogok – ígérem kiszáradt szájjal. – Nem ájulok el.
Azt akarja mondani, hogy az ifjú Edward királyt kivégezték?
Megrázza a fejét. – Meghalt; csak ennyit tudok. Áldja meg az Isten, és bocsásson meg nekem, amiért ilyen gyászos hírrel érkezem. Ilyen szörnyű hír, és épp nekem kell meghoznom! Mikor csupán azt szerettük volna megtudni, mi most az óhaja.
– Nem végezték ki?
A fejét rázza. – Semmi sem került nyilvánosságra. Szegény fiúk! Nem tudunk semmi biztosat. Csak annyit mondtak nekünk, hogy a hercegeket megölték, Isten megáldja őket, és hogy folytatódik a lázadás a továbbra is trónbitorló Richard király ellen, de hogy mi Tudor Henriket ültetnénk a trónra mint a következő örököst, és az ország számára második legjobb választást.
Nevetek; recsegő, boldogtalan hang hagyja el a torkom. – Margaret Beaufort fiát? Az enyém helyett?
Segélykérően körülnéz, megrémíti a nevetésemből kicsendülő őrület. – Nem tudtuk. Megeskettek minket, hogy kiszabadítjuk a hercegeket. Valamennyien felséged ügyéért gyülekeztünk össze. És most, hogy a hercegek eltávoztak, nem tudjuk, mit tegyünk. És Thomas Howard emberei a kezükben tartják a fivére táborához vezető utat, így őt sem tudjuk megkérdezni. Azt gondoltuk a legjobbnak, ha én csöndben elosonok, és eljövök Londonba, hogy megkérdezzem önt.
– Ki mondta önnek, hogy meghaltak?
Gondolkodik egy pillanatig. – Buckingham herceg egyik embere. Hozott nekünk némi aranyat, valamint fegyvereket azok számára, akiknek nem volt. Azt mondta, megbízhatunk a gazdájában, aki a hamis Richard herceg ellen fordult, amiért megölte a fiúkat. Azt mondta, a herceg egykor Richard király hűséges szolgája volt, a fiúk védelmezőjének hitte, de amikor tudomására jutott, hogy megölte a hercegeinket, iszonyodva ellene fordult. Azt mondta, a herceg mindenről tudott, amit a hamis király tett és mondott, de ezt a gyilkosságot nem tudta megakadályozni. – Megint óvatosan néz rám. – Isten tartsa meg felségedet. Nem lenne jobb, ha itt lenne egyik udvarhölgye?
– Mindezt a herceg embere mondta el önöknek?
– Jó ember, ő beszélt el mindent. És fizetett az embereknek, hogy igyanak egyet Buckingham herceg egészségére is. Azt mondta, a hamis Richard király titokban rendelte el a halálukat, mielőtt a körútjára indult, és hogy amikor elmondta a hercegnek, mit tett, a herceg megesküdött, hogy nem kér többet ennek a gyilkosnak az uralmából, hanem szembeszáll vele, és nekünk is fel kell kelnünk ez ellen az ember ellen, aki fiúkat öldös. Magából a hercegből is jobb király válna Richardnál, és joga is van a trónhoz meg mindenhez.
Vajon bizonyosan tudnám-e, hogy a fiam halott? Hallottam, amikor a folyó az öcsémért énekelt. Ha a fiam és örökösöm, a házam örököse, Anglia trónjának örököse halott lenne, vajon tudnám-e biztosan? Ugyan már, nem ölhetik meg a fiamat alig három mérföldnyire tőlem anélkül, hogy tudnám. Tehát nem hiszem el. Addig nem hiszem el, amíg meg nem mutatják nekem áldott testét. Nem halt meg. Nem tudom elhinni, hogy halott. Addig nem is fogom elhinni, amíg nem látom meg a koporsójában.
– Figyeljen rám. – Közelebb húzódom a rácshoz, és komolyan beszélek a látogatómhoz. – Menjen vissza Kentbe, és mondja meg a társainak, hogy fel kell lázadniuk a hercegekért, mert a fiaim még életben vannak. A herceg tévedett: a király nem ölte meg őket. Tudom; az anyjuk vagyok. Mondja meg azt is, hogy ha Edward meg is halt volna, az öccse, Richard nincs vele, hanem épségben megszökött. Biztos helyen rejtőzik, és vissza fog térni, hogy elfoglalja a trónt, amely az övé. Menjen vissza Kentbe, és amikor üzenetet kapnak, hogy gyülekezzenek és vonuljanak ki, induljanak bátor szívvel, mert el kell pusztítaniuk ezt a hamis Richard királyt, és ki kell szabadítaniuk a fiaimat meg engem.
– És a herceg? – tudakolja. – És Tudor Henrik?
Vágok egy grimaszt, és elhessentem mindkettőjük gondolatát. – Ügyünk hűséges szövetségesei, biztosra veszem – mondom azzal a határozottsággal, amelyet már nem érzek. – Legyen hű hozzám, Sir John, és meg fogok emlékezni kegyelmedről és minden egyes emberről, aki harcol értem és a fiaimért, amikor visszakapom jogos tulajdonomat.
Meghajol; leszegett fejjel lemegy a lépcsőn, óvatosan beszáll a ringatózó evezős csónakba, azután belevész a folyó ködébe. Megvárom, amíg eltűnik, és az evezők halk csobbanása elhal, és akkor letekintek a sötétlő vízre. – A herceg – suttogom bele a folyóba. – Buckingham herceg mindenkinek azt beszéli, hogy a fiaim meghaltak. Miért teszi ezt? Amikor megesküdött, hogy megmenti őket? Amikor aranyat és fegyvereket küld a lázadóknak? Miért mondja, épp abban a pillanatban, amikor csatába hívja őket, hogy a hercegek már nem élnek?
Vacsorámat a leányaimmal és azzal a néhány cseléddel költöm el, akik velünk maradtak a menedékben, de nem is hallom, amint a hétéves Anne figyelmesen felolvas a Bibliából, és nem csatlakozom Elizabethhez, aki kikérdezi tőlük, mit hallottak. Ugyanolyan figyelmetlen vagyok, mint a még csupán négyéves Catherine. Semmi másra nem tudok gondolni, csak arra, miért járja az a szóbeszéd, hogy a fiaim meghaltak.
Korán ágyba küldöm a lányokat; nem bírom hallani, amint kártyáznak, vagy kánonban énekelnek. Egész éjjel fel-alá járkálok a szobámban, azon az egy padlódeszkán lépdelek el a folyóra néző ablakig, amelyik nem nyikorog, majd újra vissza. Miért ölné meg Richard a fiaimat most, amikor a haláluk nélkül is elért mindent, amit akart? Meggyőzte a tanácsot, nyilvánítsa őket fattyúnak, jóváhagyott egy törvényt a parlamentben, amely semmissé teszi a házasságomat. Önmagát nevezte meg mint következő törvényes trónörököst, és maga az érsek tette a koronát sötét fejére. Beteges feleségét, Anne-t Anglia királynéjává koronázták, fiukat pedig felruházták a walesi herceg címmel. Mindezt úgy érte el, hogy én közben a menedékhelyen voltam bezárva, fiaim pedig a Towerben. Richard diadalmaskodott: ugyan miért akarná a vesztünket? Most ugyan miért lenne szüksége a halálunkra? És hogyan remélheti, hogy megússza a gyanúsítást a bűntény miatt, amikor mindenki tudja, hogy a fiúk az ő őrizetében vannak? Mindenki tudja, hogy akaratom ellenére vitette el Richard fiamat; ennél nagyobb nyilvánosságot nem is kaphatott volna, és az érsek maga megesküdött, hogy nem éri bántódás.
Az pedig nem vall Richardra, hogy ellovagol az elvégzendő munka elől. Amikor ő meg a fivérei eldöntötték, hogy a szerencsétlen Henrik királynak meg kell halnia, ők hárman az ajtaja előtt találkoztak és együtt mentek be, komor arccal, de eltökélten. Ilyenek a York hercegek: nincs kifogásuk a gonosztettek ellen; de nem hagyják másokra, saját kezűleg ők maguk hajtják végre. Richard számára elviselhetetlen lenne annak a kockázata, hogy valaki mást kérjen meg: öljön meg két ártatlan királyi herceget, vesztegesse meg az őröket és rejtse el a tetemeket. Láttam, hogyan gyilkol: közvetlenül, figyelmeztetés nélkül, de nyíltan, szégyenérzet nélkül. Az az ember, aki Sir William Hastingst az építőmesterek egyik farönkjén fejeztette le, szemrebbenés nélkül nyomna párnát egy kisfiú arcába. Ha a dolognak meg kellett történnie, megesküdnék rá, hogy ő maga követte el. Legalábbis ő adta ki a parancsot, és végignézte, amíg végrehajtják.
Mindez arról győz meg, hogy a Reigate-ből való Sir John téved, és Edward fiam még életben van. Mégis, amikor az ablak felé fordulok, és lepillantok a sötétbe és ködbe burkolózott folyóra, újra meg újra eltűnődöm, nem én tévedek-e; nem én tévedek-e mindenben, még a Meluzinába vetett bizalmamban is. Talán Richardnak sikerült találnia valakit, aki megölte a fiúkat. Lehet, hogy Edward halott, és lehet, hogy elveszítettem a látnoki képességemet, és egyszerűen nem tudom. Lehet, hogy többé már semmit sem tudok.
A kora hajnali órákra már egyetlen percig sem bírom tovább az egyedüllétet, és elküldök Lewis doktorért. A küldönc lelkére kötöm, hogy ébressze fel és húzza ki az ágyból, mert halálosan beteg vagyok. Mire az őrök bebocsátják, hazugságom valóra válik, és pusztán a lelki kínoktól felmegy a lázam.
– Felség? – szólít meg óvatosan.
Megviselt vagyok a gyertyafényben, hajam ügyetlenül befonva, köntösöm csomóba gyűrve mellettem. – Be kell juttatnia a szolgáit, megbízható embereket, a Towerbe, hogy vigyázzanak Edward fiamra, mivel nem tudjuk kihozni onnan – mondom kertelés nélkül. – Lady Margaretnek be kell vetnie a befolyását, fel kell használnia a férje nevét, hogy bebiztosítsuk, a fiaimat jól őrzik. Veszélyben forognak. Rettenetes veszélyben.
– Híreket kapott?
– Az a szóbeszéd terjed, hogy a fiaim meghaltak.
Nem mutat meglepetést. – Isten ne adja, felség, de félek, ez több mint szóbeszéd. Buckingham herceg erre figyelmeztetett bennünket. Azt mondta, ez a hamis király meg fogja ölni az unokaöccseit, hogy megszerezze a trónt.
Kicsit, nagyon kicsit visszahőkölök, mintha kinyújtottam volna a kezem, és azon a helyen, amelyet megérinteni készültem, egy kígyót láttam volna sütkérezni.
– Igen – mondom, hirtelen gyanakvóan. – Ezt hallottam, és ezt mondta Buckingham herceg embere is.
Keresztet vet. – Isten óvjon bennünket.
– De remélem, a tettet még nem követték el, és remélem, meg tudjuk akadályozni.
Bólint. – Ó, jaj, attól félek, talán már el is késtünk, és már elvesztek számunkra. Felség, teljes szívemből sajnálom önt.
– Köszönöm az együttérzését – mondom határozottan. Lüktet a halántékom, nem tudok gondolkodni. Mintha a kígyót nézném, az pedig viszonozná a pillantásomat.
– Ha Isten is úgy akarja, ez a felkelés elpusztítja azt a nagybácsit, aki ilyesmire képes. Isten akarata a mi oldalunkon áll az efféle Heródessel szemben.
– Ha ugyan Richard volt az.
Úgy néz rám hirtelen, mintha ez megdöbbentené, holott szemlátomást remekül képes elviselni gyermekeim meggyilkolásának a gondolatát. – Ki más lenne képes ilyesmire? Ki más húzna belőle hasznot? Ki ölte meg Sir William Hastingst, az ön fivérét és másik fiát? Kicsoda felséged családjának gyilkosa és legnagyobb ellensége? Nem gyanúsíthat mást!
Érzem, hogy reszketek és megerednek a könnyeim; égetik a szemem. – Nem tudom – mondom bizonytalanul. – De biztosan érzem, hogy a fiam nem halt meg. Tudnám, ha megölték volna. Egy anya megérzi ezt. Kérdezze csak meg Lady Margaretet, tudná-e, ha az ő Henrikje halott lenne. Egy anya tudja. És különben is, legalább az én Richardom biztonságban van.
Bekapja a csalétket, és látom a reakcióját – látom, hogy egy villanásnyira egy kém néz elérzékenyült szeméből. – Ó, csakugyan? – próbál kelepcébe csalni.
Eleget mondtam. – Mindketten biztonságban vannak, ha Isten is úgy akarja – javítom ki magam. – De mondja csak... Miért olyan biztos benne, hogy meghaltak?
Kezét gyengéden az enyémre teszi. – Nem akartam fájdalmat okozni. De senki sem látta őket, mióta a hamis király elhagyta Londont, és a herceg meg Lady Margaret úgy vélik, hogy megölette őket, mielőtt útnak indult. Egyikünk sem tudott tenni értük semmit. Mire megostromoltuk a Towert, már halottak voltak.
Elhúzom a kezem vigasztaló szorításából, és fájó homlokomra helyezem. Bárcsak világosan tudnék gondolkodni. Emlékszem Lionel szavaira: hallotta, amint a szolgák azt kiabálták, hogy vigyék a fiúkat beljebb a Towerben. Emlékszem, azt mondta, egy ajtónyi távolság választotta el Edwardtól. De Lewis doktor ugyan miért hazudna nekem?
– Nem tett volna jobbat az ügyünknek, ha a herceg csöndben maradt volna? – kérdezem. – A barátaim, a családom és a szövetségeseim embereket toboroznak a hercegek megmentésére, ám Buckingham herceg azt közli velük, hogy már nem élnek. Ugyan miért kelnének fel az embereim, ha a hercegük nem él?
– Ugyanolyan jó most megtudniuk, mint később – feleli nyájasan, túlságosan is nyájasan.
– De miért? Miért kell most megtudniuk, a csata előtt?
– Hogy mindenki megtudja, a hamis király adta ki rá a parancsot. Hogy Richard herceget hibáztassák. Az emberei a bosszúért fognak felkelni.
Nem tudok gondolkodni, nem értem, ez miért lényeges. Valahol érzékelem benne a hazugságot, de nem tudom pontosan megállapítani, hol van. Valami hibádzik, tudom.
– De hát ki kételkedne benne, hogy Richard király ölette meg őket? Ahogyan ön mondja, a rokonaim gyilkosa? Miért nyilatkoznánk most a félelmeinkről, és zavarnánk össze az embereinket?
– Senki sem kételkedne benne – biztosít. – Richardon kívül senki más nem tenne ilyesmit. Senki más nem húzna hasznot egy ilyen bűntényből.
Hirtelen támadt türelmetlenséggel felugrom, meglököm az asztalt, és feldöntöm a gyertyatartót.
– Nem értem!
A gyertya után kap; a láng táncba kezd, és rettenetes árnyékot vet barátságos képére. Egy pillanatra olyannak látom, mint először, amikor Cecily azzal jött be, hogy a Halál áll az ajtó előtt. Félelmemben levegő után kapkodok, és egy lépést hátrálok tőle, miközben óvatosan visszateszi a gyertyát az asztalra, majd állva marad, amint kell, hiszen én, az özvegy királyné is állok.
– Elmehet – mondom ziláltan. – Bocsásson meg, lehangolt vagyok. Nem tudom, mit gondoljak. Távozhat.
– Adjak önnek valami szert, hogy segítsen elaludnia? Mély sajnálatomat fejezem ki a bánata miatt.
– Nem, most már el fogok aludni. Köszönöm a társaságát. – Felsóhajtok. Hátratolom a hajamat az arcomból. – Megnyugtatott a bölcsességével. Most már megbékéltem.
Zavartan néz. – De hiszen semmit sem mondtam.
Megrázom a fejem. Alig várom, hogy elmenjen. – Osztozott velem az aggodalmaimban, és ez baráti tett volt.
– Reggel első dolgom lesz meglátogatni Lady Margaretet, és beszámolok neki az ön félelmeiről. Megkérem, helyezze el az embereit a Towerben, hogy hírt adjanak a fiairól. Ha életben vannak, találunk embereket, akik majd őrzik őket. Vigyázunk az épségükre.
– De legalább Richard biztonságban van – jegyzem meg óvatlanul.
– Inkább, mint a fivére?
Úgy mosolygok, mint akinek titka van. – Doktor úr, ha önnek lenne két becses és ritka ékszere, és félne a tolvajoktól, ugyanabba a dobozba tenné mindkét kincsét?
– Richard nem volt a Towerben? – Hangja suttogás, kék szeme meredten bámul; egész testében remeg.
Az ajkamra teszem az ujjam. – Csitt.
– De hát két fiút öltek meg az ágyukban...
Csakugyan? Ó, csakugyan? Hát te ezt honnan tudod ilyen biztosan? Megőrzöm arcom márványszerű mozdulatlanságát, miközben elfordul tőlem, meghajol, és az ajtóhoz megy.
– Mondja meg Lady Margaretnek, könyörögve kérem, úgy vigyázzon a fiaimra a Towerben, mintha a sajátjai lennének – szólok utána.
Újból meghajol, és távozik.
Amikor a gyerekek felébrednek, azt mondom nekik, hogy beteg vagyok, és a szobámban maradok. Elizabethet elküldöm az ajtóból, mondván, aludnom kell. Nem alvásra van szükségem, hanem arra, hogy megértsem. Fogom a fejem, és mezítláb járkálok fel-alá, hogy ne hallják, amint agyam gyötrése közben nagy léptekkel rovom a szobát. Egyedül vagyok a mesteri összeesküvők világában. Buckingham herceg és Lady Margaret összedolgoznak, vagy talán egyenesen saját maguk felé hajlik a kezük. Úgy tesznek, mintha engem szolgálnának, mintha a szövetségeseim lennének, vagy talán hűségesek is, és én tévedek, amikor nem bízom meg bennük. Az agyam körbe-körbejár, és meghúzom a hajam a halántékomnál, hátha a fájdalom gondolkodásra késztet.
Rosszat kívántam Richardnak, a zsarnoknak, de az ő halála várhat. Bebörtönözte a fiaimat, de a halálukról szóló szóbeszédet nem ő terjeszti. Akaratuk, az én akaratom ellenére tartotta őket fogva; de nem ő készítette fel az embereket a halálukra. Hazugságokkal és csalással szerezte meg a trónt és a walesi hercegi címet. Nem kell megölnie őket ahhoz, hogy keresztülvihesse az akaratát. Már így is diadalittas, a fiaim megölése nélkül is. Mindent elért, amit akart anélkül, hogy vér tapadna a kezéhez, tehát semmi szüksége arra, hogy most megölje Edwardot. Richard biztosan ül a trónon, a tanács elfogadta, királyi körúton van az országban, ahol örömmel üdvözlik.
Lázadás van készülőben, én készítem elő; de ő úgy véli, azt Howard leverte. Amennyire tudja, biztonságban van. Épp csak fogságban kell tartania a fiaimat addig, amíg készen nem állok vereségem elfogadására, aminek megtételére Elizabeth szüntelenül unszol.
Buckingham hercegnek azonban jogcíme van az öröklésre, amellyel Richard vonalát követné a trónon – de csak akkor, ha a fiaim már nincsenek az élők sorában. A jogcíme mit sem ér, hacsak a fiaim meg nem halnak. Ha Richard csenevész fia meghalna, és Richard elesne a csatában, és Buckingham vezetné a győzelmes lázadást, akkor ő kaparinthatná meg a koronát. Senki sem tagadná, hogy ő a soron következő örökös – különösen, ha mindenki tudná, hogy a fiaim már halottak. Akkor Buckingham pontosan azt tenné, amit Edward tett, amikor a koronát követelte, de volt egy rivális trónkövetelő a Towerben. Amikor az én Edwardom egy győztes sereg élén bevonult Londonba, két fivérével egyenesen a Towerbe ment, ahol az igazi király raboskodott, és megölték, holott Henriknek nem volt több ereje, mint egy ártatlan fiúcskának. Amikor majd Buckingham herceg legyőzi Richardot, bevonul Londonba és a Towerbe, mondván, kideríti az igazságot a fiaimról. Azután lesz némi szünet, eléggé hosszú ahhoz, hogy az embereknek eszükbe jussanak a szóbeszédek, és félni kezdjenek, és Buckingham majd kijön, tragikus arccal, és elmondja, hogy a fiaimat holtan találta, egy kőlap alá temetve vagy egy szekrénybe rejtve, mert gonosz Richard bácsikájuk megölte őket. Ez a saját maga által indított szóbeszéd igazsága. Azt fogja mondani, hogy mivel halottak, ő veszi át a koronát, és senki nem marad életben, aki megcáfolhatná.
És Buckingham Anglia hadseregparancsnoka. E pillanatban az ő kezében vannak a Tower kulcsai.
Az ujjamat harapdálva megállok az ablaknál. Ennyit Buckinghamről. Most pedig lássuk az én nagyszerű barátnőmet, Lady Margaret Stanleyt és a fiát, Tudor Henriket. Ők a Lancasterház örökösei; talán Margaret úgy véli, itt az ideje, hogy Anglia ismét Lancaster-párti legyen. Szövetkeznie kell Buckinghammel és a követőimmel; a Tudor fiú egymaga nem tud elegendő számú külföldi újoncot behozni Richard legyőzésére. Száműzetésben éli az életét: ez az ő nagy lehetősége, hogy visszatérjen Angliába, és hogy királyként térjen vissza. Az anyja bolond lenne, ha kevesebbért vállalná a Richard elleni lázadást, mint a trónért. Új férje Richard nélkülözhetetlen szövetségese; jó helyzetben vannak ebben az új udvarban. Kieszközölte Richardnál a bocsánatot és az Angliába való biztonságos visszatérést a fia számára. Engedélyt kapott, hogy birtokait örökségképpen átadja a fiának. Vajon kockára tenné-e mindezt azért az örömért, hogy fiamat a trónra ültesse, csak hogy lekötelezzen? Miért tenné? Miért vállalna ilyen kockázatot? Nem valószínűbb, hogy inkább a tulajdon fia trónigényéért ügyködik? Buckinghammel karöltve készítik fel az országot a hírre, hogy a fiaim meghaltak Richard kezétől.
Vajon volna-e Tudor Henrik olyan keményszívű, hogy bevonul a Towerbe, kijelenti, hogy kész a megmentésükre, megfojt két fiút, majd kijön a szörnyű hírrel, hogy a hercegek, akikért ő oly bátran harcolt, halottak? Kettéoszthatná ő meg nagyszerű barátja és szövetségese a királyságot: Tudor Henrik kapná Wales hűbérbirtokát, Buckingham pedig az északi országrészt? Vagy ha Buckingham elesne a csatában, nem Henrik lenne a trón vitathatatlan örököse? Vajon elküldené-e az anyja a szolgáit a Towerbe, de nem azért, hogy megmentsék a fiamat, hanem, hogy megfojtsák? Képes lenne ezt tenni egy olyan szent életű nő, mint ő? Eltűrne bármit a fia érdekében, még az enyém halálát is? Nem tudom. Nem tudhatom. Csak azt tudhatom biztosan, hogy a herceg és Lady Margaret – még akkor is, amikor csatába vonulnak a hercegekért – azt a hírt terjesztik, hogy tudomásuk szerint a hercegek már nem élnek, és Margaret szövetségese elejti, hogy a fiúkat az ágyukban ölték meg. Az egyetlen ember, aki nem készíti fel a világot a haláluk meggyászolására, az egyetlen ember, aki nem húz hasznot a halálukból az egyetlen, akit halálos ellenségemnek gondoltam: Gloucester Richard.
Az egész napomat felemészti, hogy felmérjem a rám leselkedő veszélyt, és még vacsoraidőben sem lehetek biztos semmiben. A fiaim élete azon múlhat, hogy kit érzek ellenségemnek, és kiben bízhatok meg barátomként, és még mindig nem lehetek biztos a dolgomban. A célzásom – hogy legalább Richard fiam biztonságban van, és távol a Towertől – minden gyilkost megtorpanásra késztetne; remélem, nyertem némi időt.
Délután írok az Anglia déli megyéiben embereket toborzó fivéreimnek, és figyelmeztetem őket erre az összeesküvésre, amely kígyóként kelhet ki a mi összeesküvésünkben rejtőző tojásából. Megírom, hogy ellenségünk, Richard továbbra is az ellenségünk; de meglehet, hogy az ő rosszakarata semmiség a szövetségeseink által keltett veszélyhez képest. Kiküldöm a hírnököket, bár abban sem vagyok biztos, hogy elérnek-e a fivéreimhez, vagy hogy időben érnek-e oda. De világosan megírom:
Azt hiszem, a fiaim biztonsága és a magamé azon múlik, hogy Buckingham herceg és szövetségese, Tudor Henrik ne érjenek el Londonba. Richard az ellenségünk és trónbitorló, de úgy vélem, ha Buckingham és Tudor győztesen vonulnak be Londonba, gyilkosainkká lesznek. Meg kell állítanotok Buckingham menetelését. Bármit is tesztek, előtte és Tudor Henrik előtt kell a Towerbe érnetek, hogy megmentsétek a fiunkat.
Azon az éjszakán a folyóra néző ablaknál állok, és fülelek. Elizabeth kinyitja a lányok hálószobájának ajtaját; mögém áll, fiatal arca komor.
– Most mi a baj, anyám? – kérdezi. – Mondd el, kérlek. Egész napra bezárkóztál. Rossz hírt kaptál?
– Igen – felelem. – Mondd csak, hallottad, hogy a folyó énekel, mint azon az éjszakán, amikor Anthony öcsém és Richard Grey fiam meghaltak?
Pillantása elsiklik az enyém elől.
– Elizabeth?
– Nem úgy, mint azon az éjszakán – próbál enyhíteni a dolgon.
– De hallasz valamit?
– Nagyon halványan – mondja –, nagyon lágy, halk énekszót, olyan, mint egy bölcsődal, mint egy panaszos dal. Te hallasz valamit?
Megrázom a fejem. – Nem, de eltölt az Edwardért érzett félelem.
Közelebb jön, és kezét az enyémre teszi. – Újabb veszély fenyegeti szegény öcsémet, még most is?
– Azt hiszem. Az az érzésem, Buckingham herceg nekünk támad, ha megnyeri a csatát a hamis Richard király ellen. Írtam a nagybátyáidnak, de nem tudom, képesek-e megállítani. Buckingham hercegnek hatalmas serege van. Végigvonul Walesen a Severn folyó mentén, azután bejön Angliába, és én nem tudom, mit tehetek. Nem tudom, mit tehetek innen, hogy megvédjem tőle a fiamat, hogy valamennyiünk épségét megóvjam tőle. Távol kell tartanunk Londontól. Ha csapdába tudnám ejteni Walesben, megtenném.
Elgondolkodva áll, és az ablakhoz lép. A levegő felől érkező nyirkos levegő befúj a fülledt szobákba. – Bárcsak esne az eső – mondja szórakozottan. – Olyan nagy a forróság, bárcsak esne.
Óhajára mintegy válaszul hűvös szellő susog be a szobába, és azután kipp-kopp, esőcseppek koppannak a nyitott ablak ólomüveg tábláin. Elizabeth szélesebbre tárja az ablakot, hogy lássa az eget és a folyóvölgy fölött elhúzó sötét fellegeket.
Odaállok mellé. Látom, hogy hullik az eső a folyó sötét vizére, a kövér esőcseppek létrehozzák az első néhány kört, olyanok, mint egy hal szájából kijövő buborékok, azután egyre többet, míg végül a selymes folyófelszín már csupa lyuk a lehulló esőcseppektől, és aztán olyan erővel zúdul le a vihar, hogy semmit sem látunk, csak a leeső víz örvénylését, mintha megnyílt volna az égbolt Anglia fölött. Nevetünk, és becsukjuk a zsalut a vihar elől, arcunkon és karunkon végigfolyik a víz, mielőtt rátoljuk a reteszt, és azután átmegyünk a többi szobába, becsukjuk az ablakokat és bereteszeljük a spalettákat az eső elől, amely odakint szakad, mintha minden bánatom és aggodalmam könnyvihar lenne Anglia fölött.
– Ez az eső árvizet fog hozni – jósolom, és leányom némán bólint.
Egész éjjel esik. Elizabeth az ágyamban alszik, mint régen, amikor gyerek volt; fekszünk a száraz melegben, és hallgatjuk az esőcseppek kopogását. Halljuk, ahogy kitartóan mossák az ablakokat és belecsobbannak a folyóba. Azután kezdenek megtelni az ereszcsatornák, és a tetőről lefolyó víz olyan hangot ad, mint a szökőkutak játéka, és a felhőszakadás és az emelkedő víz hangjára elalszunk, akár két vízi istennő.
Amikor reggel felébredünk, csaknem olyan sötét van, mint éjszaka, és még mindig esik. Tetőzik a dagály; Elizabeth lemegy a vízi kapuhoz, és azt mondja, a víz már elborította a lépcsőket. A folyón minden vízi járművet rögzítettek a rossz idő miatt, és a néhány, rendszeresen közlekedő dereglye, amelynek evezősei fejükön zsákokkal, görnyedten feszülnek neki a szélnek, fénylik az esőtől. A lányok az ablakokban töltik a délelőttöt, nézegetik az arra elhaladó elázott csónakokat. Magasabban úsznak a szokásosnál, mivel a folyó medre megtelik és kezd kiönteni, és aztán az összes kis hajót behozzák és lehorgonyozzák, vagy bevontatják, amikor a folyó megárad, és az áramlatok túlságosan erősek. Tüzet gyújtunk ezen a viharos napon; olyan sötét és vizes minden, mint novemberben, és kártyázom a lányokkal, és hagyom őket nyerni. Mennyire szeretem ennek az esőnek a hangját!
Elizabethszel egymás karjában alszunk, hallgatjuk az apátság tetejéről leömlő és a járdákra lezúduló vizet. Kora reggel meghallom a palatetőn beszivárgó eső csöpögő hangját, és felkelek, hogy újra meggyújtsam a tüzet, és edényt tegyek a csöpögés alá. Elizabeth kinyitja a spalettát, és azt mondja, nagyon esik; úgy fest, álló nap zuhoghat.
A lányok Noé bárkáját játszanak, és Elizabeth felolvassa nekik a történetet a Bibliából, és aztán tablót készítenek a játékaikból, és durván kitömött párnák szolgálnak állatpárokként. A bárka az én felfordított asztalom, a lábai között lepedőket feszítenek ki. Megengedem, hogy a bárkában egyék meg az ebédjüket, és lefekvés előtt megnyugtatom őket, hogy a bibliai vízözön hosszú idővel ezelőtt történt, és Isten nem küld újabbat, még a gonoszság megbüntetésére sem. Ez az eső nem tesz mást, csak benntartja a rossz embereket a házaikban, ahol senkinek sem tudnak ártani. Egy özönvíz távol tartja a gonoszokat Londontól, és mi biztonságban leszünk.
Elizabeth halvány mosollyal néz rám, és miután a lányok lefeküdtek, fog egy gyertyát, és a katakombákon keresztül lemegy, hogy megnézze a folyóvíz szintjét.
Magasabban folyik, mint eddig bármikor, mondja. Úgy véli, a lépcsőkig el fogja árasztani a folyosót, több lábbal megemelkedik. Ha nem marad abba hamarosan az esőzés, még magasabbra feljön. Bennünket nem fenyeget veszély – két sor lépcső vezet le a folyóhoz –, de a folyóparton lakó szegényeknek össze kell pakolniuk pár holmit és otthagyni otthonaikat a víznek.
Másnap reggel Jemma jön be, ruhája felhúzva, ő maga térdig sáros. Az alacsonyabban fekvő területeken az utcákon árad a víz, és történetek keringenek házakról, amelyeket elsodort, a folyó felső szakaszán pedig hidakat tett tönkre és falvakat vágott el a külvilágtól. Senki sem látott még ilyen esőt szeptemberben, és még mindig nem áll el. Jemma azt mondja, nincs friss étel a piacon, mert a víz sok utat elmosott, és a gazdák nem tudják behozni az áruikat. A liszthiány miatt megdrágul a kenyér, és néhány pék nem tudja begyújtani a kemencéjét, mert a tűzifájuk csupa víz. Jemma azt mondja, éjszakára velünk marad – fél hazamenni az elárasztott utcákon.
Délelőtt még mindig esik, és a lányok újból az ablaknál vannak, és különös látnivalókról számolnak be. Bridgetet megijeszti egy megfulladt tehén, amint elúszik az ablak alatt; egy felfordult szekeret elragadott a víz. Épületekből elszabadult szálfák görögnek az árban, és halljuk a puffanást, ahogyan valami súlyos ütődik neki a vízi kapu lépcsőjének A vízi kapu ma délelőtt csak a vízhez vezet; a folyosót elöntötte a víz, és csak a kapu kovácsoltvas tetejét és a derengő napvilágot látjuk. A folyó már vagy tíz láb magasan állhat; a dagály vizet önt a katakombákba és kimossa az alvó holtakat.
Nem várok hírnököt a fivéreimtől. Nem tartom valószínűnek, hogy bárki eljuthat Anglia délnyugati részéből Londonba ebben az időben. De nem is kell hallanom felőlük, hogy tudjam, mit történik. A folyók szembefordulnak Buckinghammel, az ár nekiszalad Tudor Henriknek, szakad az eső a seregeikre, Anglia vizei felkeltek, hogy megvédjék a hercegüket.
1483. október
Richard, a hamis király – megdöbbenve az árulástól, amelyet jó barátja követett el, a férfi, akit Anglia hadseregparancsnokává emelt – egy szempillantás alatt ráébred, hogy a Buckingham herceg által felvonultatott haderővel akár kétszer is le lehet győzni a királyi gárdát. Sereget kell hát állítania: megparancsolja, hogy Angliában minden életerős férfi csatlakozzon hozzá, királyukként megköveteli a hűségüket. Lassan bár, de javarészt el is jönnek hívó szavára. Norfolk herceg elnyomta a lázadást a déli megyékben. Biztosra veszi, hogy London biztonságban van, de nem kétli, hogy Buckingham katonákat toboroz Walesben, Tudor Henrik pedig el fog hajózni Bretagne-ból, hogy ott csatlakozzon hozzá. Ha Henrik tízezer embert hoz, akkor a lázadók és a király serege egyforma létszámú lesz, és senki sem fogadna az eredményre. Ha ennél többet hoz, Richard a túléléséért csúnya túlerővel és egy olyan sereggel szemben fog harcolni, amelyet Tudor Jasper, a Lancasterek egyik legnagyszerűbb parancsnoka vezet.
Richard bevonul Coventrybe, és Lord Stanleyt, Lady Margaret férjét és Tudor Henrik mostohaapját szorosan maga mellett tartja. Stanley fiát, Lord Strange-et nem találják odahaza. A cselédsége azt mondja, hatalmas sereget gyűjtött össze a bérlőiből és a csatlósaiból, és most masírozik, hogy szolgálja urát. Richardot az aggasztja, hogy senki sem tudja, ki lehet ez az úr.
Richard Coventryből délnek vezeti a hadait, hogy elvágja áruló barátja útját, aki a déli megyékben akarja fellázítani erőinket. Richard azt tervezi, hogy amikor Buckingham a Severn folyón átkelve belép Angliába, nem szövetségeseket talál ott, hanem a királyi sereg várja zordan a szakadó esőben.
A katonák lassan dagasztják az út sarát. Hidakat mosott el a víz, és plusz mérföldeket kell menetelniük, mire találnak egy átkelőt. A tisztek és az őrség lovai szügyig elmerülve küszködnek a nyúlós sárban; az emberek fejüket lehorgasztva masíroznak, bőrig ázva, és amikor este megpihennek, nem tudnak tüzet gyújtani, mert minden vizes.
Richard komoran vezeti őket tovább; csak csekély öröme telik abban a tudatban, hogy a férfi, akit szeretett, és akiben mindenkinél jobban megbízott, Henry Stafford, Buckingham herceg, ugyancsak sáron, megduzzadt folyókon és szűnni nem akaró esőn keresztül nyomul előre. Ez nem valami jó idő a lázadók toborzására, gondolja Richard. Ez nem valami jó idő az ifjú herceg számára, aki nem olyan harcedzett katona, mint ő. Nem valami jó idő olyasvalakinek, aki a tenger túlsó partjáról érkező szövetségesektől függ. Buckingham nem is remélheti, hogy Tudor Henrik vitorlát bontott ilyen viharok közepette, és a déli megyékben lévő Rivers-hadak üzenete sem fog elérni hozzá.
Azután a király jó híreket hall. Buckinghamnek nemcsak a soha véget nem érő felhőszakadással kell dacolnia, hanem a walesi Vaughanok is állandóan támadják. Ők ennek a területnek a törzsfői, és nem szeretik az ifjú herceget. Buckingham azt remélte, hagyják majd fellázadni Richard ellen, netán még támogatják is. Csakhogy ők nem bocsátották meg neki, hogy ő volt az, aki elragadta Thomas Vaughant urától, az ifjú királytól, és kivégeztette. Az úton minden kanyarban fél tucat lapul belőlük töltött puskával, készen arra, hogy tüzet nyissanak a katonák első sorára, majd ellovagoljanak. A völgyekben a fákon megbúvó emberek köveket hajigáinak, nyilakkal lődöznek, dárdákat záporoztatnak az esőn keresztül Buckingham zilált seregére mindaddig, míg az emberek rá nem jönnek, hogy az eső és a dárdazápor egy és ugyanaz, és hogy az ellenségük a vízhez hasonló, amelyből nincs menekvés, amely könyörtelenül zúdul alá, és sosem áll meg.
Buckingham nem küldheti el a hírnökeit Walesbe, hogy hozzák el a Tudorokhoz hű walesi férfiakat. A felderítőit abban a pillanatban levágják, amint kikerülnek a fő hadoszlop látóköréből, így seregének létszáma nem tud keményen harcoló emberekkel felduzzadni, miként azt Lady Margaret ígérte neki. Ehelyett minden éjjel és minden megállásnál, de az úton még fényes nappal is egyre-másra elillannak az emberei. Azt mondják, nem szerencsés vezér, és hogy a hadjáratát el fogja mosni az ár. Valahányszor felsorakoznak, mindig kevesebben vannak; látja, hogy a sor nem éri át keresztben az elárasztott utat. Amikor fel-alá lovagolva próbálja felvidítani a katonákat, győzelmet ígérve nekik, nem néznek a szemébe. Leszegik a fejüket, mintha optimista szónoklata és az eső záporozása egyformán értelmetlen lárma lenne.
Buckingham nem tudhatja, de sejti, hogy Tudor Henriket, a szövetségest, akit elárulni készül, úgyszintén legyőzi a soha véget nem érő vízfal. Ugyanaz a vihar marasztja a kikötőben, mint amelyik Buckingham seregét fújja el. Tudor Henriknek ötezer zsoldosa van, jókora haderő, legyőzhetetlen, akiket Bretagne hercege fizet és fegyverez fel – önmagában is elegendő lenne Anglia bevételéhez. Lovagjai vannak és lovai és ágyúja és öt hajója, olyan hadjárat ez, amelyet nem hiúsíthat meg semmi – kivéve a szelet és a szakadó esőt. A hajók hánykolódnak és hirtelen irányt változtatnak; még a kikötő védelmében is rángatják a hajóköteleket. Az angol tengeren való rövid átkeléshez összezsúfolt emberek okádnak a tengeri betegségtől, nyomorúságosan érzik magukat a hajófenéken. Tudor Henrik ketrecbe zárt oroszlánként rója nagy léptekkel a dokkok környékét, lesi, felszakadoznak-e a felhők, megváltozik-e a szél. Az égből könyörtelenül hullik alá az eső rézvörös fejére. A szemhatár még több esőtől feketéllik, a szél a part felé fúj, remegő hajóit a kikötő falainak nyomja.
A tenger fölött dől el a sorsa, ezt tudja. Ha Buckingham nélküle győzi le Richardot, tudja, hogy nem lesz esélye a trónra. Az egyik trónbitorlót lecserélik egy másikra, ő pedig még mindig száműzetésben van. Ott kell lennie a csatában és meg kell ölnie a győztest, legyen az bárki. Tudja, hogy nyomban útnak kell indulnia, de nem tud vitorlát bontani: az eső egyre csak ömlik. Nem mehet sehová.
Buckingham nem tudhatja ezt, ő semmit sem tud. Az élete egy hosszú menetelésre zsugorodott a szakadó esőben, és valahányszor hátrapillant a válla fölött, egyre kevesebben vannak mögötte. Kimerültek, napok óta nem ettek meleg ételt, botladoznak a térdig érő sárban, és amikor odaszól nekik: – Nemsokára az angliai átkelőnél leszünk és szárazföldön, Istennek hála –, bólintanak, de nem hisznek neki.
Útjuk elkanyarodik a Severn folyó átkelője felé, ahol a víz elég sekély és mély, hogy a sereg bevonulhasson Angliába, és ellenségével nézhessen szembe ahelyett, hogy az elemekkel harcol. Mindenki ismeri ezt az átkelőhelyet – Buckingham már mérföldek óta ígérgeti. A folyómeder szilárd és köves, kemény, akár az országút, és a vize sehol sem mélyebb néhány hüvelyknyinél. Évszázadok óta itt kelnek át az emberek Walesbe és vissza; ez Anglia kapuja. A folyó walesi partján egy fogadó van, az angliai oldalon pedig egy kis falu. Számítanak rá, hogy az átkelőt elöntötte a víz, a folyó megmélyült. Talán még homokzsákok is lesznek a fogadó kapujában. De amikor meghallják a víz bőgését, elborzadva egy emberként állnak meg.
Nincs átkelő. Nem látszik a szárazföld. A walesi fogadót elborította a víz; túloldalon a falu teljesen eltűnt. Még folyó sincs, annyira kilépett a medréből, hogy most már tó, vízzel elárasztott terület. Nem látják a túloldalt: Angliát. Még azt sem látják, merre van a folyásirány. Nincs már folyó, csak egy hullámzó beltenger a maga viharaival. A víz elfoglalta a szárazföldet, úgy elnyelte, mintha soha ott sem lett volna. Ez már nem Anglia vagy Wales, ez víz, ez a diadalmaskodó víz. A víz mindent elfoglalt, és nincs, aki ellenszegülhetne neki.
Természetesen senki sem tud átkelni rajta. Ismerős pontokat keresnek, az ösvényt, amely belefutott a sekélyesbe, de hasztalan: mélyen a víz alatt van. Valaki látni vél valamit az áradatban, de iszonyodva ébrednek rá, hogy az a fák koronája. A folyó elárasztotta az erdőt: Wales fái vadul nyújtózkodnak levegőért. A világ nem olyan, mint volt. A seregek nem találkozhatnak; a víz közbelépett, és mindent meghódított. Buckingham lázadása véget ért.
Buckingham egy szót sem szól; nem ad parancsot. Tesz egy kis kézmozdulatot, mint aki megadja magát, felemelt tenyérrel int: nem az embereinek, hanem ennek az áradatnak, amely tönkretette. Mintha megadná magát a víznek, a víz hatalmának. Megfordítja lova fejét, és ellovagol a roppant tajtékzó mélységtől, az emberei pedig hagyják elmenni. Tudják, hogy mindennek vége. Tudják, hogy a lázadás véget ér, legyőzték Anglia vizei, amelyek úgy emelkedtek fel, mintha a víz istennője hívta volna össze őket.
1483. november
Sötét van, csaknem tizenegy óra. Térden állva imádkozom az ágyam lábánál, mielőtt aludni térek, amikor könnyű kopogást hallok a nagy külső ajtón. A szívem azonnal nagyot dobban, azonnal Edward fiamra, Richard fiamra gondolok, hogy ők jönnek haza hozzám. Feltápászkodom, köpenyt borítok a hálóingemre, a csuklyát a fejemre húzom, és az ajtóhoz futok.
Hallom, hogy most már csöndesek az utcák, jóllehet egész nap nagy volt a zsibongás, mert Richard király visszajött Londonba, és az emberek végeérhetetlenül azon tanakodtak, milyen bosszút áll majd a lázadókon, hogy vajon betör-e a szent menedékhelyre és nekem támad-e, most, amikor bizonyítéka van, hogy fellázítottam ellene az országot. Tudja ezt, és ismeri az általam választott szövetségeseket is: Lady Margaretet és az álnok Buckingham herceget.
Senki sem tudja megmondani nekem, hogy a rokonaim biztonságban vagy fogságban vannak-e, avagy meghaltak: három imádott fivérem és Thomas Grey fiam, akik a lázadókkal lovagoltak Hampshire-ben és Kentben. Mindenféle híresztelést hallok: hogy elmenekültek, és csatlakoztak Tudor Henrikhez Bretagne-ban, hogy meghaltak a csatamezőn; hogy Richard kivégeztette őket; hogy köpönyeget fordítottak, és őhozzá csatlakoztak. Várnom kell a megbízható hírekre, akárcsak mindenki másnak az országban.
Az eső utakat mosott el, hidakat tett tönkre, egész városokat vágott el. Nyugtalan hullámokban érnek el Londonba a hírek, és senki sem tudja biztosan, melyik igaz. A vihar azonban kidühöngte magát; mostanra már elállt az eső. Amikor a folyók visszatérnek a medreikbe, majd hírt kapok a családomról és a csatáikról. Imádkozom, hogy jó messzire menjenek Angliától. Vereség esetére az volt a terv, hogy Burgundiába mennek Edward húgához, Margarethez, megkeresik Richard fiamat a rejtekhelyén, és a tenger túlsó partjáról folytatják a háborút. Richard király most egy zsarnok erejével fogja a markában tartani az országot, ebben biztos vagyok.
Megint felhangzik a kopogás az ajtón, és valaki megzörgeti a reteszt. Ez nem holmi rémült szökevény, nem a fiam. A nagy fakapuhoz lépek, félrehúzom a kapus rácsát, és kinézek. Egy férfi az, olyan magas, mint én, csuklyáját előrehúzta, hogy elrejtse az arcát.
– Igen? – szólok ki kurtán.
– Az özvegy királynéval kell találkoznom – suttogja. – Nagyon fontos üzenetet hoztam.
– Én vagyok az özvegy királyné – felelem. – Mondja el az üzenetét.
Jobbra-balra pillant. – Nővérem, engedj be – kéri.
Egy pillanatig sem gondolom, hogy valamelyik fivérem lenne. – Nem vagyok a nővére. Mégis mit gondol, kicsoda maga?
Hátratolja a csuklyát és felemeli a kezében tartott fáklyát, hogy láthassam csinos, sötét arcát. Nem valamelyik fivérem, hanem a sógorom, az ellenségem, Richard. – Azt gondolom, hogy én vagyok a király – mondja fanyar humorral.
– Nos, én viszont nem gondolom – közlöm mosolytalanul; őt azonban ez megnevetteti.
– Elvégeztetett – tájékoztat. – Vége. Engem felszenteltek és megkoronáztak, a te lázadásodat viszont teljes mértékben levertük. Én vagyok a király, bármi más is az óhajod. Egyedül vagyok és fegyvertelen. Engedj be, Elizabeth nővérem, valamennyiünk érdekében.
Mindennek ellenére megteszem. Elhúzom a reteszt a kis lámpás ajtón és kinyitom, ő pedig besurran. Bereteszelem mögötte. – Mit akarsz? – kérdezem. – Van egy szolgám hallótávolságban. Vér áll közénk, Richard. Megölted a fivéremet és a fiamat. Ezt sosem bocsátom meg neked. Már megátkoztalak miatta.
– Nem számítok a bocsánatodra – feleli. – Nem is akarom. Te tudod, milyen messzire mentek el az ellenem szőtt összeesküvéseid. Megöltél volna, ha alkalmad lett volna rá. Ez a háború kettőnk között zajlott. Te éppúgy tudod ezt, mint én. És bosszút álltál rajtam. Te is tudod, én is, milyen fájdalmakat okoztál nekem. Bűbájt bocsátottál rám: fáj a mellem, és a karom minden előzetes jel nélkül cserbenhagy. A kardforgató karom – emlékeztet. – Mi lehetne számomra ennél rosszabb? Megátkoztad a jobb karomat. Jobban teszed, ha imádkozol, hogy sose szorulj a védelmemre.
Alaposan megnézem. Még csak harmincegy éves, de a szeme alatti árnyékok és arcán a ráncok idősebbnek mutatják. Űzöttnek tűnik. Elképzelem, mint retteg, hogy a karja épp csata közben hagyja cserben. Egész életében keményen dolgozott azért, hogy olyan erős legyen, mint magasabb, erősebb izomzatú bátyjai. Most pedig valami kikezdi az erejét. Vállat vonok. – Ha beteg vagy, hívass orvost. Olyan vagy, akár egy gyerek: varázslatnak tulajdonítod a gyengeségedet. Talán csak beképzeled az egészet.
Megrázza a fejét. – Nem panaszkodni jöttem. Valami más hozott ide. – Kis szünetet tart, rám néz. Neki is nyílt York-pillantása van; férjem egyenes tekintete néz rám. – Mondd, biztonságban tudod Edward fiadat? – kérdezi.
Érzem, hogy szívem nagyot dobban a fájdalomtól. – Miért kérdezed? Éppen te? Te, aki elragadtad őket?
– Válaszolnál egyenesen? Biztonságban tudod Edwardot és Richardot?
– Nem – felelem. Megtört szívű anyaként jajveszékelni tudnék, de nem ez előtt az ember előtt. – Miért? Miért kérdezed?
Felsóhajt, leroskad a kapus székébe, s a kezébe ejti a fejét.
– Nem a Towerben tartod őket? – faggatom. – A fiaimat? Nem ott tartod elzárva őket?
A fejét rázza.
– Elveszítetted őket? Elveszítetted a fiaimat?
Némán bólint. – Azért imádkoztam, hogy csempészd ki valahogyan őket. Isten nevére, mondd meg! Ha megtetted, nem fogok vadászni rájuk, nem fogok ártani nekik. Választhatsz nekem egy ereklyét, amire megesküszöm. Meg fogok esküdni, hogy békén hagyom őket ott, ahová küldted őket. Azt sem kérdezem meg, hol vannak. Csak mondd azt, hogy biztonságban vannak, hogy tudjam – tudnom kell. Megőrjít, hogy nem tudom.
Szótlanul megrázom a fejem.
Megdörgöli az arcát, a szemét, mintha szúrna a kialvatlanságtól. – Egyenesen a Towerbe mentem – szűri át az ujjain. – Amint visszaérkeztem Londonba. Féltem. Angliában mindenki azt beszéli, hogy meghaltak. Lady Margaret Beaufort emberei mindenkinek azt mondták, hogy a hercegek már nem élnek. Buckingham herceg a trón elnyeréséért folytatott küzdelme során beolvasztotta a seregedet a magáéba, mondván, a hercegek az én kezem által haltak meg, és ezért bosszút kell állniuk rajtam. Azt mondta a katonáidnak, majd ő az élükre áll, hogy megtorolhassák a hercegek halálát.
– Nem te ölted meg őket?
– Nem. Miért tettem volna? Gondolkozz csak! Gondold végig! Miért kellene megölnöm őket? Miért most? Amikor az embereid megrohamozták a Towert, szorosabb őrizet alá vontam őket. Éjjel-nappal őrizet alatt álltak – akkor sem tudtam volna megölni őket, ha akartam volna. Állandóan őrök vigyáztak rájuk, egyikük tudott volna róla, és elmondaná. Fattyúkká tettem őket, téged pedig megszégyenítettelek. A fiaid már nem jelentenek több veszélyt számomra, mint a fivéreid – legyőzött emberek.
– Megölted Anthony öcsémet – köpöm feléje.
– Fenyegetést jelentett számomra – feleli Richard. – Anthony sereget gyűjthetett volna, és ő tudta, hogyan kell parancsolni. Jobb katona volt, mint én. A fiaid nem azok. A leányaid nem azok. Nem veszélyeztetnek. Én sem veszélyeztetem őket. Nem ölöm meg őket.
– Akkor hát hol vannak? – jajveszékelek. – Hol van az én Edward fiam?
– Még azt sem tudom, meghaltak-e vagy élnek – mondja szerencsétlenül. – Azt sem, hogy ki rendelte el a halálukat vagy a fogva tartásukat. Azt hittem, talán te csempészted ki őket. Ezért jöttem ide. De ha nem te – akkor ki? Felhatalmaztál valakit, hogy elvigye őket? Elvihette őket bárki a te tudtod nélkül? Túszként tartják őket fogva?
A fejemet rázom, nem tudok gondolkodni. Ennél súlyosabb kérdéssel soha életemben nem fogok szembenézni, és dermedt vagyok a bánattól. – Nem tudok gondolkodni – mondom kétségbeesetten.
– Próbálkozz – kéri. – Tudod, kik a szövetségeseid. A titkos barátaid. Az én rejtett ellenségeim. Tudod, mire képesek. Tudod, mit ígértek neked, milyen összeesküvést szőttél velük. Gondolkozz.
Fejemet fogva teszek néhány lépést fel s alá. Lehet, hogy Richard hazudik, mégis megölte Edwardot és a szegény kis apródot, és azért jött ide, hogy másokra hárítsa a felelősséget. De ennek ellene szól – mint mondja –, hogy nincs erre oka; azonkívül miért is ne ismerné be és ne kérkedne vele? Ugyan ki tenne panaszt most, amikor leverte az ellene szított lázadást? Miért hozzám jön? Amikor a férjem megölte Henrik királyt, közszemlére tette a tetemét. Szép temetést rendezett neki. Épp az volt megölésének lényege, hogy elmondja a világnak: a családfának vége. Ha Richard megölte volna a fiaimat, hogy véget vessen Edward öröklési vonalának, közhírré tette volna, most, amikor győztesen visszatért Londonba, és átadta volna nekem a holttestüket, hogy eltemethessem őket. Mondhatná azt, hogy megbetegedtek. Vagy ami még jobb, mondhatná azt, hogy Buckingham ölte meg őket. Átháríthatná a felelősséget Buckinghamre, királyi temetést rendezhetne nekik, és nem lehetne mást tenni, mint meggyászolni őket.
Tehát talán mégis Buckingham ölette meg őket, és igaz a halálukról terjesztett szóbeszéde? A két fiú halálával két lépéssel közelebb került a trónhoz. Vagy Lady Margaret gyilkoltatta meg őket, hogy megtisztítsa az utat a fia, Tudor Henrik számára? Tudor és Buckingham húzzák a legnagyobb hasznot a fiaim halálából. Ők lesznek a következő trónörökösök, ha a fiaim meghalnak. Elrendelhette Lady Margaret a fiaim halálát, miközben a barátomnak mondta magát? Össze tudott volna egyeztetni jámbor lelkiismeretével egy ilyen tettet? Megölhette Buckingham a tulajdon unokaöccseit, miközben esküvel fogadta, hogy kiszabadítja őket?
– Kerestetted a holttestüket? – kérdezem nagyon halkan.
– Fenekestül felforgattam a Towert, és kikérdeztem a szolgáikat. Azt állítják, egyik este lefektették őket, és reggelre eltűntek.
– Azok a te szolgáid! – fakadok ki. – A te parancsaidat követik. A fiaim a te őrizetedben haltak meg. Komolyan azt reméled, hogy elhiszem, nincs benne a kezed a halálukban? Azt reméled, elhiszem, hogy kámforrá váltak?
Bólint. – Szeretném, ha elhinnéd, hogy a parancsom, a tudtom és a beleegyezésem nélkül haltak meg vagy vitték el őket, amíg én távol voltam, és készülődtem a harcra. Ami azt illeti, épp a fivéreiddel. Egyik éjjel.
– Melyik éjjel?
– Azon az éjszakán, amikor esni kezdett az eső.
Bólintok; eszembe jut az a halk hang, amely altatódalt énekelt Elizabethnek, de olyan halkan, hogy még én sem hallottam meg. – Ó, azon az éjszakán.
Habozik. – Elhiszed nekem, hogy ártatlan vagyok a halálukban?
Szembenézek vele, a férfival, akit a férjem úgy szeretett: az öccsével. A férfival, aki a férjem oldalán harcolt a családomért és a fiaimért. A férfival, aki megölte az öcsémet és Grey fiamat. A férfival, aki talán megölte királyi vérből való Edward fiamat. – Nem – jelentem ki hidegen. – Nem hiszek neked. Nem bízom benned. De nem vagyok biztos benne. Mindenben rettentően bizonytalan vagyok.
Bólint, mint aki elfogad egy igazságtalan ítéletet. – Én is ugyanígy vagyok ezzel – jegyzi meg, mintegy mellékesen. – Semmit sem tudok, senkiben sem bízom. Megöltük a bizonyosságot ezekben a kuzinok közt vívott háborúkban, és csak a bizalmatlanság az, ami megmaradt.
– Mit fogsz hát tenni? – tudakolom.
– Nem teszek semmit, és nem mondok semmit – határozza el, hangja sivár és elcsigázott. – Senki nem mer majd egyenesen megkérdezni, jóllehet valamennyien engem fognak gyanúsítani. Nem szólok semmit, hagyom, hogy az emberek azt gondoljanak, amit akarnak. Nem tudom, mi történt a fiaiddal, de ezt soha senki nem fogja elhinni nekem. Ha élve nálam lennének, előhoznám őket, és bebizonyítanám az ártatlanságomat. Ha megtalálnám a holttestüket, bemutatnám, és Buckinghamet okolnám a halálukért. De nincsenek nálam, sem élve, sem holtan, s így nem tudom megvédeni magam. Mindenki azt fogja hinni, hogy megöltem két, gondjaimra bízott fiút, hidegvérrel, minden különösebb ok nélkül. Szörnyetegnek fognak nevezni. – Kis szünetet tart. – Bármi egyebet teszek életemben, ez mindig görbe árnyékot fog vetni rám. Mindenki csak e miatt a bűntett miatt fog emlékezni rám. – Megcsóválja a fejét. – Pedig nem én tettem, nem tudom, ki tette, és még azt sem tudom, csakugyan megtörtént-e.
Eltűnődik. – És te mihez kezdesz? – ötlik eszébe.
– Én?
– Itt voltál a menedékhelyen, hogy a lányaid biztonságban legyenek, amikor azt hitted, veszélyeztetem a fivéreiket – emlékeztet. – A legrosszabb már megtörtént: fivéreik nincsenek már. Mihez kezdesz a leányaiddal és önmagaddal? Most már semmi értelme továbbra is a szent menedékben maradnotok – már nem ti vagytok a király család, egy esetlegesen trónkövetelő örökössel. Immár csak leányok anyja vagy.
Ahogy ezt kimondja, hirtelen belém hasít Edward hiánya; felnyögök, és érzem a hasamban a fájdalmat, mintha újra átélném megszülése kínját. Térdre hullok a kőpadlón, és a fájdalmam fölé görnyedek. Hallom, hogy nyögdécselek, és érzem, hogy ide-oda himbálom magam.
Nem siet megvigasztalni, még csak fel sem emel. Ülve marad a székén, sötét fejét a kezébe támasztva nézi, hogyan jajgatok, mint egy parasztasszony, aki elsőszülött fiát siratja. Egy szót sem szól: nem cáfolja bánatomat, és gátat sem vet neki. Hagyja, hogy sírjak. Hosszú ideig üldögél mellettem, és hagyja, hogy sírjak.
Kis idő elteltével ruhám szegélyével megtörlöm nedves arcom, azután a sarkamra ereszkedem, és ránézek.
– Részvétem a veszteségedért – mondja szertartásosan, mintha nem egy kőpadlón térdelnék kibomlott hajjal és könnyáztatta arccal. – Nem az én parancsomra történt, nem is én tettem. Úgy szereztem meg a trónt, hogy egyiküknek sem ártottam. Utána sem ártottam volna nekik. Edward fiai voltak. Őérte szerettem őket. És Isten a tudója, őt nagyon szerettem.
– Ezt mindenesetre tudom – közlöm hozzá hasonlóan szertartásosan.
Feláll. – Elhagyod most már a menedékhelyet? – kérdezi. – Semmit sem nyersz azzal, ha itt maradsz.
– Semmim sincs – hagyom helyben. – Semmim.
– Egyezséget kötök veled – mondja. – Biztonságot és jó bánásmódot ígérek a leányaidnak, ha kijössz. Az idősebbek eljöhetnek az udvarba. Unokahúgaimként, tisztelettel fogok bánni velük. Te is velük jöhetsz. Gondoskodni fogok róla, hogy jó emberekhez menjenek feleségül, a te jóváhagyásoddal.
– Hazamegyek – felelem. – És magammal viszem őket.
A fejét rázza. – Sajnálom, ezt nem engedhetem meg. A leányaidat az udvarba fogadom, te pedig egy darabig élhetsz Heytesburyben Sir John Nesfield gondjaira bízva. Sajnálom, de nem bízhatom meg benned a bérlőid és rokonaid között. – Tétovázik. – Nem engedhetlek oda, ahol fellázíthatod ellenem az embereket. Nem engedhetem meg, hogy ott légy, ahol találsz társakat, akikkel összeesküvést szőhetsz. Nem arról van szó, hogy gyanúsítalak, meg kell értened: arról van szó, hogy senkiben sem tudok megbízni. Senkiben nem bízom, sehol.
Lépések hangzanak fel mögötte, és megpördül, kirántott tőrét maga előtt tartja, készen rá, hogy lecsapjon. Nagy nehezen lábra állok, kezemet jobb karjára teszem, és könnyűszerrel lenyomom: rettentően gyenge. Eszembe jut a reá bocsátott átkom. – Tedd el – mondom. – Ez valamelyik leányom lesz.
Hátralép, és Elizabeth lép elő mellém a homályból. Hálóingére köpenyt terített, haja befonva hálósapkája alatt. Már olyan magas, mint én. Megáll mellettem, és komolyan köszönti a nagybátyját. – Felség – mondja a legcsekélyebb pukedli kíséretében.
Richard épp csak meghajol előtte; elképedve mered rá. – Megnőttél, Elizabeth – mondja habozva. – Te vagy Elizabeth hercegnő? Alig ismertelek meg. Amikor utoljára láttalak, kislány voltál, most meg... tessék.
A lányomra pillantok, és meglepve látom, hogy arcát elfutja a pír. Elvörösödik Richard zavart pillantásától. Kezét a hajára teszi, mintha azt kívánná, bár lenne felöltözve, és nem gyermek módjára mezítláb.
– Menj a szobádba – szólok oda neki kurtán.
Pukedlizik, és nyomban engedelmesen megfordul, de az ajtóban megáll. – Edwardról van szó? – kérdi. – Biztonságban van az öcsém?
Richard rám pillant, megmondhatja-e neki az igazságot. Elizabethhez fordulok. – Menj a szobádba. Majd később elmondom.
Richard felkel. – Elizabeth hercegnő – mondja halkan.
Leányom újra megáll, noha azt mondtam, távozzon, és Richard felé fordul. – Igen, felség?
– Sajnálattal kell közölnöm, hogy az öccseid eltűntek, de szeretném, ha tudnád, hogy ez nem az én hibám. Eltűntek a towerbeli lakosztályukból, és senki sem tudja megmondani, hogy életben vannak-e. Azért jöttem el ma este édesanyádhoz, hogy hátha ő csempészte ki őket valahová.
A gyors pillantás, amelyet Elizabeth rám vet, semmit sem árul el a nagybátyjának. Tudom, arra gondol, hogy legalább Richard fiunk biztonságban van Flandriában, de az arca kifejezéstelen marad.
– Eltűntek az öcséim? – ismétli meg csodálkozva.
– Valószínűleg meghaltak – szólok közbe a fájdalomtól rekedten.
– Nem tudja, hol vannak? – kérdezi Elizabeth a királyt.
– Adná Isten, hogy tudnám – feleli az. – Ha nem lehet tudni, hol vannak, sem azt, hogy biztonságban vannak-e, mindenki halottnak fogja hinni őket, és engem fognak hibáztatni.
– A te őrizetedben voltak – emlékeztetem. – És miért ejtené őket bárki túszul egyetlen szó nélkül? Legalábbis hagytad meghalni a fiamat, mialatt az őt megillető trón megtartásáért harcoltál.
Bólint, mint aki ennyit elismer a vétekből, és megfordul, hogy távozzon. Elizabethszel némán nézzük, amint kireteszeli az ajtót.
– Nem bocsátom meg, hogy ez a sérelem ért engem és a házamat – figyelmeztetem. – Akárki is ölte meg a fiaimat, átkot bocsátok a házára, hogy ne legyen elsőszülött fia, aki örökölhet utána. Akárki is vitte el a fiamat, elveszíti a sajátját. Egész életét azzal fogja tölteni, hogy örökös után sóvárog. El fogja temetni az elsőszülöttét és sóvárogni fog utána, mert én nem temethetem el a sajátomat.
Megvonja a vállát. – Átkozd csak meg, akárki tette is – mondja közömbösen. – Emészd csak el a házát. Mert tette az én jó hírembe és lelki békémbe került.
– Ketten fogjuk megátkozni – lép mellém Elizabeth, és átöleli a derekamat. – Megfizet azért, hogy elvette a fiunkat. Meg fogja bánni, hogy ilyen veszteséget okozott nekünk. Sajnálni fogja már ezt a rettenetes kegyetlenséget. Bűntudat fogja gyötörni. Még akkor is, ha nem tudjuk, ki tette ezt.
– Jaj, dehogynem fogjuk megtudni – kapcsolódom bele, mintha boszorkánykórust alkotnánk. – A gyermekei haláláról tudni fogjuk, ki az. Amikor meghal a fia és örököse, azonnal ráismerünk. Tudni fogjuk, hogy az átok, amelyet most kimondunk rá, működik, évek hosszú során át, nemzedékről nemzedékre, egészen addig, míg a családfája ki nem hal. Amikor a fiát a sírba fekteti, a mi átkunk fogja eltemetni. És akkor tudni fogjuk, hogy ő vette el a mi fiunkat, ő pedig tudni fogja, hogy a mi átkunk vette el tőle azt, amit ő tőlünk vett el. Amikor már csak a leányai maradnak az örökösei, tudni fogjuk, ki az.
Richard kilép az ajtón, és ajkán fanyar mosollyal hátranéz kettőnkre. – Tudjátok már, hogy egyetlen dolog rosszabb annál, mint amikor nem teljesül a kívánságotok? – kérdezi. – Amiképp én már megtudtam? Király akartam lenni; immár király vagyok, és nincs benne semmi örömöm. Elizabeth, nem figyelmeztetett anyád, hogy vigyázz, mit kívánsz?
– De igen – mondja határozottan a lányom. – És mivel ön elvette apám trónját, és elvette a nagybátyámat és imádott öcséimet, megtanultam, hogy ne kívánjak semmit.
– Akkor az is jó lesz, ha figyelmeztet az átkod hatására is. – Keserű mosollyal felém fordul. – Elfelejtetted már azt a szelet, amelyet te korbácsoltál fel, hogy elpusztítsd Warwickot, amely úgy elfújta Calais-tól, hogy a leánya elveszítette a babáját a tengeren? Az olyan fegyverünk volt, amelyet senki más nem hívhatott elő. De elfelejtetted-e, hogy a vihar olyan hosszan tartott, hogy a férjed kis híján megfulladt, és mi is, akik vele voltunk?
Bólintok.
– Az átkaid túl hosszan hatnak, és nem a megfelelő emberekre hullanak – folytatja. – Lehet, hogy egy nap azt kívánod majd, bár lenne elég erős a jobb karom, hogy megvédhesselek. Lehet, hogy egy nap megbánod majd valaki fiának és örökösének a halálát, még akkor is, ha bűnös, még akkor is, ha az átkod jogos.
Richard király bosszúja teljes súlyával sújt le a lordokra és a lázadás vezetőire; az alacsonyabb rendűeknek megbocsát, mivel őket félrevezették. Rájön, hogy Margaret Beaufort, szövetségesének, Lord Stanleynek a felesége volt az összeesküvés gazdája és a közvetítő a tulajdon fia és Buckingham herceg között, ezért száműzi a férje házába, és elrendeli, hogy tartsák szigorú őrizet alatt. Margaret szövetségesei – Morton püspök és Lewis doktor – elszöknek az országból. Az én fiam, Thomas Grey kisiklott Richard kezei közül, és Tudor Henrik bretagne-i udvarában van. Csupa fiatalember él abban az udvarban, reményteli lázadók, akik tele vannak ambícióval és vággyal.
Richard király panaszkodik Thomas Grey fiamra, hogy lázadó és házasságtörő, mintha a felségárulás és a szerelem hasonló bűnök lennének. Felségárulással vádolja, és vérdíjat tűz ki a fejére. Thomas ír nekem Bretagne-ból és elmondja, hogy ha Tudor Henrik partra tudott volna szállni, a lázadás minden bizonnyal a mi javunkra dőlt volna el. A flottájukat az a vihar szórta szét, amelyet Elizabethszel mi hívtunk Buckingham fejére. Az a fiatalember, aki azt mondta, eljön a megmentésünkre, kis híján vízbe fulladt. Thomas nem kétli, hogy Tudor Henrik képes akkora hadat összegyűjteni, amely még egy York herceget is legyőz. Azt írja, hogy Henrik újra eljön majd Angliába, amint a téli viharok lecsillapodnak, és hogy ezúttal győzni fog.
És önmagát fogja a trónra ültetni, írom a fiamnak. Már nem színleli tovább, hogy az én fiaim örökségéért harcol.
A fiam válasza: „Nem, Tudor Henrik csak saját magáért harcol; valószínűleg mindig így tett, és mindig is így fog tenni. De a herceg, ahogyan nevezi magát, a koronát a York-háznak fogja elhozni, mivel feleségül veszi Elizabethet, és Anglia királynéjává teszi, és az ő fiuk lesz Anglia királya.”
„A te fiadnak kellett volna Anglia királyának lennie” – írja Thomas. „De a leányodból még mindig lehet királyné. Mondjam meg Henriknek, hogy Elizabeth hozzámegy, ha legyőzi Richardot? Ez valamennyi rokonunkat az ő oldalára állítaná, és nem látom, miféle jövő várna rád és féltestvéreimre, míg a trónbitorló Richard ül a trónon, és amíg a menedékhelyen rejtőztök.”
Ezt írom vissza:
Mondd meg neki, hogy továbbra is állom az édesanyjának, Lady Margaretnek adott szavamat. Elizabeth a felesége lesz, miután Henrik legyőzi Richardot és megszerzi Anglia trónját. Egyesüljenek a Yorkok és a Lancasterek, és legyen vége a háborúknak.
Megállok egy pillanatra, majd hozzáfűzök egy utóiratot.
Kérdezd meg, tudja-e az édesanyja, mi történt Edward fiammal.
1483. december
Megvárom az év fordulónapját, az év legsötétebb éjszakáját és a legsötétebb órát, éjfél és egy között, azután fogok egy gyertyát, meleg köpenyt terítek téli hálóingem fölé, és bekopogok Elizabeth ajtaján. – Most indulok – mondom. – Jössz?
Készen áll. Kezében a gyertyája, és köpenye csuklyáját előrehúzta fényes haján. – Persze. Ez az én veszteségem is – feleli. – Én is bosszút akarok. Azok, akik megölték az öcsémet, egy lépéssel közelebb vittek a trónhoz, egy lépéssel távolabb attól az élettől, amelyet kialakíthattam volna magamnak, és a veszély kellős közepébe sodortak. Ezért sem mondok nekik köszönetet. És az öcsém egyedül volt, védtelenül, elragadva tőlünk. Kőből lehetett annak a szíve, aki képes volt megölni a hercegünket és azt a szegény kis apródot. Bárki volt is, megérdemli az átkot. Megátkozom.
– A fiára fog hullani – figyelmeztetem –, és annak a fiára. Kipusztítja a családfájukat.
Szeme zölden csillog a gyertyafényben, mint egy macskáé. – Meglehet – mondja, ahogyan Jacquetta nagyanyja szokta mondani, amikor átkozott vagy áldott.
Én megyek elöl; keresztülhaladunk a néma kriptán, le a kőlépcsőn a katakombákhoz, majd még lejjebb egy újabb hideg kőlépcsősoron, jegesen nyirkos a lábunk alatt, míg végül meghalljuk a vízi kapunak loccsanó folyót.
Elizabeth kinyitja a zárat, és együttes erővel kitárjuk a vasajtót. A folyó magasan áll, a téli áradás szintjén, sötét és tükörszerű, sebesen folyik a lábunknál az éjszaka sötétjében. Ám ez semmi ahhoz a viharhoz képest, amelyet mi keltettünk Elizabethszel, hogy távol tartsuk Londontól Buckinghamet és Tudor Henriket. Ha tudtam volna, hogy valaki eljön a fiamért aznap éjjel, csónakkal mentem volna hozzá annak az áradatnak a hátán. Átvágtam volna a mély vízen, hogy megmentsem.
– Hogyan csináljuk? – Elizabeth reszket a hidegtől és a félelemtől.
– Mi nem csinálunk semmit. Csak szólunk Meluzinának. Ő a mi ősünk, a vezetőnk, ugyanúgy meg fogja érezni fiunk és örökösünk elvesztését, mint mi. Ki fogja kutatni, ki vitte el, és cserébe elveszi annak a fiát.
Előveszek egy darab papírt a zsebemből, széthajtogatom, és odaadom Elizabethnek. – Olvasd fel hangosan – mondom. Tartom neki a két gyertyát, mialatt felolvassa a sebesen folyó víznek.
– Tudd meg, hogy Edward fiunkat gonoszul fogolyként őrizte a londoni Towerben Richard nagybátyja, akit most királynak neveznek. Tudd meg, hogy társat adtunk mellé, egy szegény kisfiút, hogy második fiunknak, Richardnak nézzék, akit viszont biztonságban Flandriába juttattunk, ahol te vigyázol rá a Scheldt folyónál. Tudd meg, hogy valaki eljött és elvitte Edward fiunkat, vagy megölte álmában; de Meluzina, nem találjuk, és a holttestét sem adták át nekünk. Nem ismerjük a gyilkosait, és nem tudjuk az igazságszolgáltatás elé állítani őket; ha pedig még él a fiunk, nem tudjuk megtalálni és hazahozni. – Hangja megremeg egy pillanatra, nekem pedig a körmömet a tenyerembe kell vájnom, hogy ne fakadjak sírva.
– Tudd meg, hogy senki nem szolgáltat igazságot azért a rosszért, amit valaki velünk tett, ezért hozzád jövünk, fenséges anyánk, és sötét mélységeidbe vetjük eme átkot: Bárki vette is el tőlünk elsőszülött fiunkat, vedd el attól az ő elsőszülött fiát. A mi fiunk még nem érett férfivá, még nem volt király, amikor elvették őt tőlünk – jóllehet ezekre született. Vedd hát el gyilkosa fiát, amikor az még kisfiú, mielőtt férfivá érne, mielőtt hozzájutna az örökségéhez. És azután vedd el a fiúunokáját is, és amikor őt elveszed, a haláláról tudni fogjuk, hogy ez átkunk hatása, és ez a fizetség fiunk elvesztéséért.
Befejezi az olvasást; a szeme csupa könny. – Hajtogass belőle papírcsónakot – mondom.
Készségesen fogja a papírt, és tökéletes miniatűr hajót készít belőle; a lányok azóta hajtogatnak papírcsónakokat, mióta először kerültünk csapdába itt, a folyó mellett. Odanyújtom a gyertyát. – Gyújtsd meg – suttogom, és ő beletartja az összehajtogatott papírt a gyertya lángjába, hogy a hajó orra lángra kapjon. – Vesd bele a folyóba – mondom, és ő gyengéden a vízre bocsájtja a lángoló hajót.
Az hánykolódik, a láng pislákol, miközben a szél fújja, de azután fellobban. A sebes áramlat elragadja, a csónakocska megfordul és tovapörög. Egy pillanatig még látjuk, láng a tükröződő lángon, az átok és a tükörképe, párt alkotnak a sötét áradaton, és azután a víz sodrása magával ragadja, mi pedig belenézünk a sötétségbe: Meluzina meghallotta a szavainkat, és elviszi átkunkat vízi királyságába.
– Elvégeztetett – mondom; elfordulok a folyótól, és nyitva tartom a vízi kaput Elizabethnek.
– Ennyi az egész? – kérdezi, mintha arra számított volna, hogy egy szívkagylóban lehajózom a folyón.
– Ennyi. Csak ennyit tudok tenni most, hogy a semmi királynéja vagyok, és a fiaim eltűntek. Most csupán rosszat tudok kívánni. De Isten a tudója, azt megteszem.
1483. karácsony
Mulatságot rendezek a leányaimnak. Elküldöm Jemmát, vegyen nekik új brokátot; új ruhákat varrunk, és fejükön a királyi kincstár utolsó gyémántjait viselik koronaként karácsony napján. A legyőzött Kent megye egy tekintélyes méretű kappant, bort és kenyeret küld a karácsonyi lakománkra. Mi vagyunk a magunk karácsonyi énekesei, mi vagyunk a magunk némajátékosai, mi vagyunk a magunk ünnepi vendégei. Amikor végül lefektetem a lányokat, olyan boldogok, mintha elfelejtették volna, milyen volt a York-udvar karácsony idején, amikor valamennyi követ azt mondta, hogy nem láttak még gazdagabb udvart, és az apjuk volt Anglia királya, anyjuk pedig a legszebb királyné, akit az ország valaha látott.
Elizabeth leányom sokáig fennmarad velem a kandalló mellett, diót tör és a héjakat bedobja a vörös parázsba, hogy sercegve lángoljanak.
– Thomas Grey bátyád azt írja, hogy Tudor Henrik Anglia királyává akarja nyilvánítani magát, és ma eljegyzett a rennes-i székesegyházban. Gratulálnom kell neked – mondom.
Megfordul, és rám villantja vidám mosolyát. – Sűrűn eljegyzett nő vagyok – jelenti ki. – Már voltam Warwick unokaöccsének a jegyese, azután a francia trónörökösnek, emlékszel? Apámmal La Dauphine-nek neveztetek, és plusz francialeckéket vettem, és nagyon előkelőnek gondoltam magam. Úgy volt, hogy Franciaország királynéja leszek, biztosra is vettem, és most nézz rám! Úgyhogy azt hiszem, kivárom, amíg Tudor Henrik partra száll, megvívja a csatáját, királlyá koronázza magát és ő maga kér meg, és csak azután tekintem magam mátkának.
– Pedig itt lenne az ideje, hogy férjhez menj – mondom félig-meddig magamnak, arra gondolva, mennyire elpirult, amikor Richard bácsikája azt mondta, úgy megnőtt, hogy alig ismert rá.
– Semmi sem történhet, amíg itt vagyunk – jelenti ki.
– Tudor Henrik még nem esett át a próbán. – Hangosan gondolkodom. – Egész életét azzal töltötte, hogy a kémeink elől menekült, sosem fordult meg és sosem harcolt. Az egyetlen csata, amelyet valaha látott, a gyámja, William Herbert parancsnoksága alatt zajlott, és akkor értünk harcolt! Amikor partra száll Angliában, és kinyilvánítja, hogy te vagy a jegyese, mindazok, akik szeretnek minket, felkelnek mellette. Mindenki más, aki gyűlöli Richardot, felkel mellette, még úgy is, hogy alig ismerik Henriket. Mindenki, akit megfosztottak az állásaiktól az északiak, akiket Richard hozott be, fel fognak kelni mellette. A lázadás túl sok emberben hagyott keserű szájízt. Richard megnyerte azt a csatát, de elveszítette az emberek bizalmát. Igazságot és szabadságot ígér, de a lázadás óta mindenhová északiakat ültet, és a barátaival kormányoz. Ezt senki sem bocsájtja meg neki. A jegyesednek ezrével lesznek újoncai, és Bretagne-ból egy hadsereggel jön ide. De ez attól függ majd, hogy van-e olyan bátor a csatában, mint Richard. Richard harcedzett. Fiatalkorában végigharcolta Angliát az apád parancsnoksága alatt. Henrik újonc a harctéren.
– Ha győz és megtartja az ígéretét, Anglia királynéja leszek. Megmondtam neked, hogy egy napon Anglia királynéja leszek. Mindig is tudtam. Ez a sorsom. De a célom sosem volt.
– Tudom – felelem gyengéden. – De ha ez a sorsod, meg kell tenned a kötelességedet. Jó királyné leszel, tudom. És én ott leszek veled.
– Olyan férfihoz akartam hozzámenni, akit szeretek, ahogyan te szeretted apámat – mondja. – Szerelemből akartam feleségül menni egy férfihoz, és nem egy idegenhez, az anyja és az én anyám parancsára.
– Te hercegnőnek születtél, én viszont nem – emlékeztetem. – És így is, az első férjemhez apám parancsára kellett hozzámennem. Csak a megözvegyülésem után választhattam én magamnak. Túl kell élned Tudor Henriket, és akkor azt tehetsz majd, amit akarsz.
Kuncog, és felderül az arca a gondolatra.
– Nagyanyád a férje ifjú fegyvernökéhez ment feleségül abban a pillanatban, hogy megözvegyült – folytatom. – Vagy gondolj csak Henrik király anyjára, aki titokban hozzáment egy Tudor senkihez. Nekem legalább volt annyi eszem, hogy özvegyen Anglia királyába szerettem bele.
Vállat von. – Te becsvágyó vagy, én meg nem. Te soha nem szerettél volna bele olyasvalakibe, aki nem volt gazdag vagy előkelő. De én nem akarok Anglia királynéja lenni. Nekem nem kell szegény öcsém trónja. Láttam, milyen árat kell fizetni a koronáért. Apám sosem szűnt meg harcolni attól a naptól fogva, hogy elnyerte, és tessék, itt vagyunk – egy börtönnél alig jobb kelepcében –, mert te még mindig reménykedsz, hogy megszerezzük a trónt. Megszerzed a trónt, még ha ez azt is jelenti, hogy nekem hozzá kell mennem egy szökevény Lancasterhez.
Megrázom a fejem. – Amikor Richard elküldi az ajánlatait, kimegyünk innen. Megígérem. Nem kell még egy karácsonyt rejtőzködve töltened. Ígérem, Elizabeth.
– Nem kell dicsőségre kimennünk, te is tudod – mondja szomorkásan. – Elmehetnénk egy kellemes házba, és lehetnénk hétköznapi család.
– Rendben van – felelem, mintha úgy gondolnám, hogy lehet belőlünk valaha is hétköznapi család. Plantagenetek vagyunk. Hogyan lehetnénk hétköznapiak?
1484. január
Thomas Grey fiam felől egy 1483. karácsony napján kelt levélben hallok, amely az utazástól elpiszkolódva érkezik hozzám Tudor Henrik toprongyos udvarából.
Amint megígérte, jegyességet esküdött Elizabeth leányodnak a rennes-i székesegyházban. Jogot formált az Anglia király címre is, és valamennyien királyunknak kiáltottuk ki. Elfogadta a hódolatunkat és a hűbéreskünket, a többieké között az enyémet is. Hallottam, amint az egyik ember megkérdezte, hogyan tarthat igényt a trónörökösi címre, amikor legjobb tudomásunk szerint az ifjú Edward király még életben lehet. Igen érdekeset felelt... Azt mondta, neki határozott bizonyítéka van arra, hogy az ifjú Edward király meghalt, és hogy fáj emiatt a szíve, és hogy bosszút kellene állnunk a gyilkosán – a trónbitorló Richardon. Megkérdeztem, miféle bizonyítékkal bír, és emlékeztettem, mennyire fáj neked, hogy nincs, akit eltemethess, és nem is tudsz a fiadról; erre ő azt felelte, biztos tudomása van róla, hogy Richard emberei ölték meg a fiaidat. Azt mondta, álmukban fojtották meg őket az ágyneműjükkel, majd a Tower lépcsője alá temették őket.
Félrevontam, és közöltem vele, hogy legalább szolgákat helyezhetnénk oda, vagy megvesztegethetnénk az ott lévőket és megparancsolhatnánk nekik, hogy keressék meg a holttesteket, ha megmondaná, hol vannak, a Tower melyik lépcsője alatt. Azt mondtam, ha megtalálnánk a tetemeket, mire angliai inváziója kezdetét veszi, gyilkossággal vádolhatnánk Richardot, és az egész ország a mi oldalunkra állna. „Melyik az a lépcső?” – kérdeztem. „Hol vannak a holttestek? Ki beszélt neked a gyilkosságról?”
Felséges anyám, belőlem hiányzik az a képesség, hogy belelássak a sötét férfiszívekbe, de volt Henrikben valami, ami nem tetszett nekem. Félrefordította a tekintetét és azt mondta, semmi értelme, ő már végiggondolta ezt, de egy pap felemelte a testüket és egy ládában elvitte, hogy keresztény temetésben részesítse őket, és a folyó legmélyebb részébe temette, hogy soha ne találják meg őket. Megkérdeztem tőle a pap nevét, de nem tudta. Megkérdeztem, honnan tudja a pap, hol vannak eltemetve, és miért helyezte őket a folyóba ahelyett, hogy átadta volna neked a holttesteket. Megkérdeztem, ha ezt keresztény temetésnek szánták, miért a folyóba temették őket? Megkérdeztem, melyik része az a folyónak, de azt mondta, nem tudja. Megkérdeztem, ki mondta el neki mindezt, amire azt felelte, hogy az anyja, Lady Margaret, és hogy ő az életét is rábízná az anyjára. Úgy kell lennie, ahogyan ő mondta; ezt Henrik biztosan tudja.
Nem tudom, te mit tudsz ebből kihámozni.
Nekem bűzlik.
Thomas levelét az ebédlőben égő tűz lángjai közé vetem. Fogok egy lúdtollat, hogy válaszoljak neki; kifaragom a hegyét, megrágcsálom a tollat a tetején, azután írni kezdek.
Egyetértek. Tudor Henriknek és a szövetségeseinek része kellett hogy legyen a fiam halálában. Honnan tudná különben, hogy halottak, és mindez hogyan történt? Richard ebben a hónapban kienged bennünket. Szabadulj el a trónkövetelő Tudortól, és gyere haza. Richard meg fog neked bocsátani, és együtt lehetünk. Bármiféle esküket tesz is Henrik a templomban, és akárhányan hódolnak neki, Elizabeth sosem megy feleségül fivérei gyilkosához, és ha csakugyan ő a gyilkos, akkor átkomat továbbadja a fiának és fiúunokájának. Egyetlen Tudor sem éri meg a férfikort, ha Henriknek benne volt a keze a fiam halálában.
A tizenkét napos karácsonyi ünnep vége és a parlament visszatérése Londonba azt a kellemetlen hírt hozza számomra, hogy a parlament, szívességet téve Richardnak, úgy döntött, hogy a házasságom érvénytelen volt, a gyermekeim fattyúk és jómagam szajha vagyok. Richard ezt már előtte bejelentette, és senki sem szállt vitába vele. Most már törvény lett belőle, és a parlament, mint megannyi rongybaba, rábólintott.
Nem élek ellenvetéssel a parlamentnél, és nem parancsolom meg egyik barátomnak sem, hogy tiltakozzon értünk. Ez az immár börtönünkké vált rejtekhelyünkről való kiszabadulás első lépése. Ez az első lépés, hogy az Elizabeth meghatározása szerinti „hétköznapi emberekké” váljunk. Ha az ország törvénye kimondja, hogy én csupán Sir Richard Grey özvegye és a korábbi király volt szeretője vagyok, ha az ország törvénye kimondja, hogy a gyermekeim pusztán házasságon kívül született leányok, akkor nincs sok értékünk, akár élünk, akár halunk, rabok vagy szabadok vagyunk. Senkinek sem számít, hol vagyunk és mit teszünk. Ez már önmagában is szabaddá tesz bennünket.
Ami ennél fontosabb, szerintem, de nem mondom, még Elizabethnek sem, hogy ha már egy magánházban élünk csendesen, talán Richard fiam is csatlakozhat hozzánk. Minthogy megfosztanak bennünket királyi mivoltunktól, a fiam talán újra velem lehet. Amikor már nem lesz herceg, talán visszakaphatom. Ő Peter, egy fiú, aki egy szegény családnál él Tournai-ban. Lehetne Peter, graftoni házam látogatója, kedvenc apródom, állandó társam, a szívem, az örömöm.
1484. március
Üzenetet kapok Lady Margarettől. Már eltűnődtem, vajon mikor hallok újra e drága barátnőm és szövetségesem felől. A Tower általa kitervelt lerohanása csúfos kudarcba fulladt. A fia azt meséli a világnak, hogy a fiaim meghaltak, és azt állítja, egyedül az anyja ismeri haláluk és temetésük részleteit. A háttérből általa irányított lázadás vereséggel és az én gyanúimmal végződött. A férje továbbra is Richard király jóindulatát élvezi, noha Margaret szerepe a lázadásban közismert. Nem vitás, megbízhatatlan barát és gyanús szövetséges. Szemlátomást mindent tud, szemlátomást semmit sem tesz, és sosem büntetik meg.
Elmagyarázza, hogy nem tudott írni és el sem tud jönni hozzám, mert könyörtelenül bebörtönözte a férje, Lord Stanley, aki igaz barátként Richard mellett állt a legutóbbi felkelés során. Kiderül, hogy Stanley fia, Lord Strange egy kisebb hadsereget gyűjtött össze Richard király támogatására; és hogy mindaz a suttogás, amely szerint Tudor Henrik támogatására vonult volna fel, tévedés. A hűségéhez sosem férhetett kétség. De épp elegen voltak, akik azt tanúsították, hogy Lady Margaret közvetítői ki-be járkáltak Bretagne-ból, hogy felkérjék a fiát, Tudor Henriket, követelné magának a trónt. Vannak kémek, akik meg tudnák erősíteni, hogy az ő nagyszerű tanácsadója és barátja, Morton püspök beszélte rá Buckingham herceget, hogy forduljon ura, Richard ellen. És még olyanok is voltak, akik esküvel állíthatnák, hogy megállapodott velem, a leányom feleségül megy a fiához, aminek is bizonyítéka volt az a karácsony napja a rennes-i székesegyházban, amikor Tudor Henrik kinyilatkoztatta, hogy Elizabeth férje lesz, és megesküdött, hogy ő lesz Anglia királya; és egész kísérete, köztük az én Thomas Grey fiammal, letérdelve tett hűbéresküt neki mint Anglia királyának.
Elképzelem, hogy Margaret Beaufort férjének, Stanleynek gyorsan és ékesszólóan kellett beszélnie, hogy meggyőzze nyugtalan uralkodóját, hogy – jóllehet hitvese lázadó és összeesküvő – neki magának soha, egy pillanatra sem fordult meg a fejében, milyen előnyökkel járhatna, ha a mostohafia foglalná el a trónt. De láthatóan megtette. „Sans Changer” Stanley a trónbitorló kegyeltje marad, a felesége, Margaret pedig száműzött a tulajdon házában, eltiltották megszokott cselédségétől, megtiltották neki, hogy bárkinek írjon vagy üzenetet küldjön – különösen a fiának –, és elrabolták a birtokait, a vagyonát és az örökségét. De mindezt a férje kapta meg, azzal a feltétellel, hogy ellenőrzése alatt tartja a feleségét.
Befolyásos asszony létére szemlátomást nem szegi kedvét, hogy a férje a kezébe kaparintotta az ő egész vagyonát és a birtokait, és esküdözik, hogy soha többé nem ír levelet és nem szít több lázadást. Tökéletesen igaza van, hogy nem csügged el túlságosan, hiszen tessék, ír nekem, és újból összeesküvést tervez. Ebből, gondolom, feltételezhetem, hogy „Sans Changer” Stanley hűségesen és állhatatosan a saját jól felfogott érdekét tartja szem előtt, mint alighanem mindig is tette – egyrészt hűséget ígér a királynak, másrészt viszont hagyja, hogy a felesége lázadókkal szövetkezzen.
Felség, drága nővérem – hiszen így kell, hogy nevezzem, aki anyja ama leánynak, aki az én leányom is lesz, s aki anyja lesz a fiamnak, kezdi levelét. Stílusában cikornyás, az életben érzelmes. A levélen van egy elkenődött folt, mintha túláradtak volna az örömkönnyei a gyermekeink esküvőjének gondolatára. Undorodva nézem. Még ha nem is az árulások leggonoszabbikával gyanúsítanám, akkor sem lelkesítene.
Mély sajnálattal hallom a fiamtól, hogy az ön Thomas Grey fia elhagyni gondolta az udvarát, és úgy kellett rábeszélni, hogy térjen vissza hozzájuk. Felség, drága nővérem, mi baja lehet a fiának? Meg tudja őt nyugtatni, hogy az ön családjának és az enyémnek azonosak az érdekei, és hogy szeretett társa az én Henrik fiamnak? Kérem, könyörgök, parancsoljon rá szerető édesanyjaként, hogy tűrje el a nehézségeket, amelyektől a száműzetésben szenvednek, hogy biztos lehessen a jutalmak felől, amikoron győzedelmeskednek. Ha hallott valamit, netán fél valamitől, beszéljen a fiammal, Tudor Henrikkel, aki megnyugtathatja. A világ tele van pletykákkal, és Thomas nyilván nem akar most köpönyegforgatónak vagy nyúlszívűnek mutatkozni.
Én semmit sem hallok ebben az elzártságomban, de úgy tudom, a zsarnok Richard azt tervezi, hogy az ön idősebb leányait az udvarába viszi. Könyörögve kérem, ne engedje őket oda. Henriknek nem tetszene, ha jegyese az ellensége udvarában élne, kitéve mindenféle kísértésnek, és tudom, hogy anyaként felségedet is ugyanolyan undorral töltené el, hogy leánya annak az embernek a keze között van, aki megölte az ön két fiát. Gondolja csak el: annak a férfinak a hatalmába helyezné a leányait, aki megölte a fivéreiket! Ők maguk sem lennének képesek elviselni a látványát. Inkább maradjanak a szent menedékben, mint hogy kezet kényszerüljenek csókolni Richardnak, és a felesége uralma alatt éljenek. Tudom, ön ugyanúgy érez ez iránt, mint én: a dolog lehetetlen.
Legalább a saját érdekében parancsolja meg a leányainak, hogy maradjanak meg önnel jámboran vidéken, ha Richard szabadon engedi őket, vagy ha mégsem, akkor békésen a menedékben ama Boldog Napig, amikor Elizabeth a tulajdon udvara királynéja, és az öné mellett az én szeretett leányom is lesz.
Felséged legigazibb barátnője ezen a világon, börtönbe vetve, akárcsak ön:
Lady Margaret Stanley
Elviszem a levelet az én Elizabethemnek, és nézem, mint szélesedik a mosolya, míg végül leplezetlenül felnevet. – Úristen, micsoda egy banya! – kiáltja.
– De Elizabeth! Ő a leendő anyósod!
– Igen, ama Boldog Napon. Miért nem akarja, hogy az udvarhoz kerüljünk? Miért kell bennünket óvni a kísértéstől?
Visszaveszem a levelet, és újra elolvasom. – Richard meg fogja tudni, hogy Tudor Henrik eljegyzett. Tudor közhírré tette, úgyhogy mindenki hallott róla. Richard tudja, hogy ez a Rivers rokonságot Tudor oldalára fogja állítani. A York-ház most téged követ. Te vagy az egyetlen örökösünk. Richardnak az az érdeke, hogy benneteket, lányokat az udvarába vigyen, és a saját családi és baráti körén belül jól kiházasítson. Ily módon Tudor ismét elszigetelődik, és ti, York leányörökösök közrendűekhez mentek feleségül. Lady Margaret a legkevésbé sem szeretné, ha te valami jóképű lorddal táncolgatnál, az ő Henrikje pedig hoppon maradna, a menyasszonya és a te támogatóid nélkül.
Vállat von. – Feltéve, hogy kikerülünk innen, én boldogan élek veled vidéken, felséges anyám.
– Tudom – felelem. – De Richard azt akarja, hogy ti, az idősebb leányok éljetek az udvarban, ahol az emberek láthatják, hogy jó helyen vagytok az oltalmában. Te, Cecily és Anne elmentek, Bridget és Catherine pedig velem maradnak. Azt akarja majd, hogy az emberek tudják, megengedtem, hogy nála legyél, hogy úgy ítélem meg, biztonságban vagy az ő gondjaira bízva. És inkább hagyom, hogy kirepülj a világba, mint hogy otthon raboskodj.
– Miért? – fordítja felém szürke tekintetét. – Mondd meg. Nem tetszik, ahogy mondod. Te forralsz valami, felséges anyám, és én nem akarok több összeesküvés középpontjában lenni.
– A York-ház örököse vagy – mondom kertelés nélkül. – Mindig is összeesküvések középpontjában leszel.
– De te hová mész? Miért nem jössz velünk az udvarba?
Megrázom a fejem. – Elviselhetetlen lenne azt a ványadt Anne Neville-t látnom a helyemen, amint a méretére kurtított ruháimat viseli, vézna nyakán az én ékszereimmel. Nem tudnék meghajolni előtte, mint Anglia királynéja előtt. Nem tudnám megtenni, Elizabeth, semmi szín alatt. Richard pedig számomra sosem lesz király. Láttam egy igazi királyt és szerettem. Igazi királyné voltam. Ezek számomra pusztán szélhámosok – nem szenvedhetem őket.
– John Nesfield gondjára leszek bízva, aki itt vigyázott ránk. Az ő kastélyában fogok élni Heytesburyben, és azt hiszem, ez remekül meg fog felelni nekem. Te elmehetsz az udvarba, és a lányokkal együtt szerezhetsz némi udvari gyakorlatot. Itt az ideje, hogy elszakadj anyádtól, és kilépj a világba.
Kislány módjára odajön hozzám, és megcsókol. – Jobban fog tetszeni, mint a rabság – mondja. – Ámbár nagyon furcsa lesz távol lennem tőled. Még soha életemben nem voltam távol tőled. – Azután egy kis szünetet tart. – De te nem leszel magányos? Nem fogunk nagyon hiányozni neked?
Megrázom a fejem, és közel húzom magamhoz, hogy a fülébe súghassam: – Nem leszek magányos, mert azt remélem, hogy Richard hazajön. Azt remélem, hogy viszontláthatom a fiamat.
– És Edward? – kérdezi.
Állom reménykedő pillantását. – Elizabeth, azt hiszem, halott lehet, mert nem tudom felfogni, ki vitte volna el anélkül, hogy nekünk szólt volna. Szerintem Buckingham és Tudor Henrik mindkét fiút megölte, nem tudván, hogy Richard biztos helyen rejtőzik; azt hitték, ezzel megnyílik az útjuk a trón felé, a felelősséget pedig Richard királyra háríthatják. Ha Edward él, akkor adja Isten, hogy hazataláljon hozzám. És mindig lesz egy gyertya az ablakban, hogy megvilágítsa a haza vezető útját, és az ajtóm sosem lesz zárva, ha netán egy napon az ő keze nyitná a reteszt.
Szeme megtelik könnyel. – De többé már nem várod?
– Már nem – felelem.
1484. április
Új otthonom, Heytesbury az ország egy szép részén, Wiltshire-ben van, a Salisbury-síkság hullámos, nyílt vidékén. John Nesfield nem akadékoskodó őrző. Látja annak előnyeit, hogy a király oldalán áll; nem igazán akarja a pesztrát játszani fölöttem. Amint megbizonyosodott a biztonságomról és úgy ítélte, hogy nem fogok szökést megkísérelni, már útra is kelt a királyhoz Sheriff Huttonba, ahol Richard megteremtette elegáns északi udvarát. A greenwichivel vetekedő palotát alakít ki az észak népe között, akik tisztelik őt és szeretik a feleségét, az utolsó Neville-t.
Nesfield úgy rendelkezik, hogy kedvemre vezethetem a házát, én pedig csakhamar magam körül tudom azokat a bútorokat és holmikat, amelyeket elkérek a királyi palotákból. Van egy megfelelő gyerekszobám és tanulószobám a lányoknak. A kedvenc gyümölcseimet termesztem a kertben, és vásároltam néhány jó lovat az istállóba.
A menedékben töltött hosszú hónapok után mindennap azzal a tökéletes örömérzéssel ébredek, hogy kinyithatom az ajtót és kisétálhatok a levegőre. A tavaszi meleg, és az, hogy hallom a madarakat énekelni, hogy előhozathatok egy lovat az istállóból és kilovagolhatok, olyan heves örömmel tölt el, hogy szinte újjászületek. Kacsatojásokat teszek a tyúkok alá, és nézem, ahogy a kiskacsák kikelnek, és az udvarban totyognak. Nevetek, amikor látom őket elindulni a kacsaúsztató felé, a parton pedig ott veszekszenek a víztől félő tyúkok. Nézem a kiscsikókat a legelőn, és arról beszélek a főlovászmesterrel, hogy melyikből válna jó hátasló, és melyiket kellene betörni a kocsi elé fogható igáslónak. Kimegyek a pásztorral a rétre, és megnézem az újszülött bárányokat. Társalgok a tehénpásztorral a kisborjúkról, és megbeszélem vele, mikor kellene elválasztani őket az anyjuktól. Megint azzá válok, aki valaha voltam: vidéki angol úrinővé, akinek a gondolatai a birtok körüljárnak.
A kisebb leányok majd megőrülnek örömükben, hogy kiszabadultak az elzártságból. Mindennap valami tiltott dolgon kapom őket: úszkálnak a sebes, mély vizű folyóban, felmásznak a szénaboglyákra és tönkreteszik a szénát, az almafákra mászva letörik a virágot, kiszaladnak a rétre a bikával és nekirontanak a kapunak, s visítoznak, amikor az állat felemeli busa fejét, és rájuk néz. Nem lehet őket megbüntetni a túláradó örömük miatt. Olyanok, mint a kisborjúk, amelyeket életükben először engednek ki a rétre. Kirúgnak a hámból, fel-alá rohangásznak, és nem tudják, hogyan fejezzék ki csodálkozásukat, hogy milyen magasan van az ég, és milyen tágas a világ. Kétszer annyit esznek, mint a menedékhelyen. Állandóan a konyha körül csellengenek és falatkákért nyaggatják a szakácsnőt, a fejőlányok pedig örömmel adnak nekik frissen köpült vajat a meleg kenyerükre. Újra gondtalan gyermekké váltak, nem rabok többé, akik félnek a fénytől.
Az istállóudvarban vagyok, épp leszállok a lovamról a reggeli kilovaglás után, amikor meglepve látom, hogy maga Nesfield érkezik lóháton a ház főbejáratához. Lovam láttán megfordul, elkerül az udvar felé, és a kantárszárat egy lovásznak dobva leszáll vadászlováról. Nehézkes mozgásából és meggörbült vállából tudom, hogy valami rossz történt. Átkarolom lovam nyakát és megmarkolom sűrű sörényét, hogy erőt merítsek.
– Mi történt, Sir John? Nagyon komor az ábrázata.
– Gondoltam, el kell jönnöm elmondani a hírt – mondja kurtán.
– Elizabeth? Csak nem az én Elizabethem?
– Ő ép és egészséges – nyugtat meg. – A király fiáról, Edwardról van szó, Isten megáldja. Az Úr fogadja őt mennyei trónjához.
Lüktetni kezd a halántékom, úgy kalapál, akár egy figyelmeztetés. – Meghalt?
– Mindig is gyenge egészségű volt – mondja Nesfield megtörve. – Sosem volt erős fiú. De a beiktatáskor olyan jól nézett ki, hogy kikiáltottuk walesi hercegnek, és biztosra vettük, hogy ő lesz a trón örököse... – Hirtelen elhallgat, mert eszébe jut, hogy nekem is volt egy fiam, aki a walesi herceg címet viselte, és biztosnak tűnt, hogy ő lesz a trón örököse. – Bocsásson meg – szabadkozik. – Nem úgy értettem... szóval, a király gyászt hirdetett az udvarnak. Gondoltam, önnek azonnal tudnia kell róla.
Komolyan bólintok, de a gondolataim száguldozni kezdenek. Vajon Meluzina hozta ezt a halált? Vajon az átok eredménye? Vajon annak a bizonyítéka, hogy megmondtam, meg fogjuk látni – hogy a fiam és örökösöm gyilkosának fia és örököse meghal, és erről ismerem fel? Vajon ezzel jelzi Meluzina, hogy Richard a fiam gyilkosa?
– Részvétnyilvánítást küldök a királynak és Anna királynénak – mondom, és a ház felé indulok.
– Nincs örököse – ismétli meg John Nesfield, mintha nem lenne képes elhinni az imént meghozott hír súlyát. – Minden, mindaz, amit tett, hogy megvédte a királyságot, hogy... hogy elfogadta a trónt, mindaz, amit tett, a sok harc... és most nincs örököse, aki követhetné.
– Igen – értek vele egyet; szavaim, akár a megfagyott kövek. – Mindezt a semmiért tette, és elvesztette a fiát, és a családfája ki fog halni.
Elizabeth leányomtól hallom, hogy az udvar teljes gyászt öltött, olyan, mint egy nyitott sír, és egyikük sem bír élni a hercegük nélkül. Richard nem akar sem nevetést, sem zenét hallani; földre szegezett szemmel kell lopakodniuk, és nincsenek sem játékok, sem sportok, jóllehet az idő egyre melegszik, és a zöldbe boruló Anglia szívében vannak, körülöttük a hegyek és a völgyek hemzsegnek a vadtól. Richard vigasztalhatatlan. Anne Neville-lel tizenkét éve kötött házassága csupán egy gyermekkel ajándékozta meg, akit most elveszített. Túl késő már, hogy még egy fiuk születhessen, és még ha így is lenne, egy bölcsőben fekvő kisbaba egyáltalán nem garancia arra, hogy walesi herceg lesz belőle ebben a kíméletlen Angliában, amelyet mi, Yorkok teremtettünk. Ugyan ki tudná Richardnál jobban, hogy egy fiúnak teljesen fel kell nőnie és elég erősnek kell lennie, hogy harcolni tudjon a jogaiért és az életéért, ha Anglia királya akar lenni?
Megnevezi örököseként Edwardot, bátyja, George, Clarence herceg fiát, az egyetlen York fiút, aki tudomása szerint a világon van; de néhány hónap múlva hallok egy szóbeszédet, miszerint ki fogják zárni az örökségből. Cseppet sem lep meg. Richard ráébredt, hogy a fiú túl gyenge a trón megtartásához, amint azt valamennyien tudtuk. Clarence herceg végzetes keveréke volt a hiúságnak, a becsvágynak és a leplezetlen őrültségnek: az ő fia nem lehet király. Aranyos, mosolygós baba volt, de lassú észjárású, szegény gyermek. Annak, aki Anglia trónjára vágyik, olyan fürgének kell lennie, akár egy siklónak, és olyan okosnak, akár egy kígyónak. Olyan fiúnak kell lennie, aki hercegnek született, és királyi udvarban nevelkedett. Olyan fiúnak kell lennie, aki hozzászokott a veszélyhez, arra nevelték, hogy bátor legyen. George szegény féleszű fiacskája sosem tudná ezt teljesíteni. De ha nem ő, akkor ki? Mert Richardnak meg kell neveznie egy örököst, hagynia kell maga után egy örököst, a York-ház viszont most már csak lányokból áll, legalábbis Richard tudomása szerint. Csak én tudom biztosan, hogy van egy herceg, akár a mesében, aki Tournai-ban várakozik, szegény gyermekként él, a könyveit tanulmányozza és zenét meg nyelveket tanul, miközben a nagynénje bizonyos távolságból rajta tartja a szemét. York virága, idegen talajban erősödik meg, és várja, hogy eljöjjön az ideje. Immár ő a York-trón egyetlen örököse, és ha a nagybátyja tudná, hogy él, talán megnevezné örökösének.
Írok Elizabethnek.
Hallom az udvarból érkező hírt, és egyvalami nyugtalanít – gondolod, hogy Richard fiának halálával Meluzina jelzi nekünk, hogy Richard a fiaink gyilkosa? Te nap mint nap látod őt – szerinted tudja, hogy a mi átkunk okozza a vesztét? Olyan embernek látszik, aki maga hozta ezt a bánatot a tulajdon családjára? Vagy gondolod, hogy ez a halál csak a véletlen műve, és másvalaki ölte meg a fiunkat, és az ő fiának kell a mi bosszúnktól meghalnia?
1485. január
Január közepének egy fagyos délutánján várom, hogy hazajöjjenek a lányaim az udvarból. Vacsorára vártam őket, és fel-alá járkálok a kapum előtti lépcsőn, kesztyűbe bújtatott ujjaimat fújkálva, hogy melegen tartsam a kezem, amikor a nap vörösen, akár egy Lancaster-rózsa, lemegy a nyugati dombok fölött. Patadobogást hallok; lenézek az ösvényre, és ott jönnek, három lányom nagy, szinte királyi kísérettel, s középen ott a három táncoló fej és a fodrozódó ruhák. Még egy pillanat, s megállítják lovaikat, hanyatt-homlok rohannak, és én válogatás nélkül csókolgatom ragyogó arcukat és hideg orrukat, fogom a kezüket, és felkiáltok, hogy mennyire megnőttek, és mennyire egyformán gyönyörűek.
Berontanak az ebédlőbe, és úgy vetik rá magukat a vacsorára, mint az éhezők, én pedig nézem, ahogyan esznek. Elizabeth még sosem nézett ki ilyen jól. Kikerülve a menedékből és a félelemből úgy kivirult, ahogyan gondoltam. Arca pirospozsgás, szeme csak úgy szikrázik, és a ruhája! Vetek még egy hitetlenkedő pillantást a ruhájára: a hímzésre és a brokátra, a drágakövekkel díszített berakásra. Királyné koromban hordtam ilyen pompás ruhákat. – Te jó ég, Elizabeth – mondom. – Honnan veszed a ruháidat? Nekem akkor volt ilyen finom holmim, amikor Anglia királynéja voltam.
Kerüli a tekintetemet, mosolya lehervad az arcáról. Cecily hirtelen horkantásszerű nevetést hallat. Elizabeth rátámad. – Tartsd a szád! Megegyeztünk.
– Elizabeth!
– Anyám, te nem tudod, milyen. Nem alkalmas rá, hogy egy királyné udvarhölgye legyen. Állandóan csak a pletykálkodáson jár az esze.
– Ejnye, lányok, eleganciát tanulni küldtelek benneteket az udvarba, nem azért, hogy úgy veszekedjetek, mint a halaskofák.
– Kérdezd csak meg, tanult-e eleganciát! – suttogja hangosan Cecily. – Kérdezd csak meg Elizabethet, mennyire elegáns!
– Meg is kérdezem, amikor majd beszélgetünk, és ti ketten már ágyban vagytok – jelentem ki határozottan. – És az korán lesz, ha nem tudtok udvariasan beszélni egymással. – Anne-hez fordulok. – Nohát, Anne. – Az én kicsi Anne-em felpillant rám. – Tanultál a könyveidből? És a zene? Gyakorlod szépen?
– Igen, felséges anyám – feleli engedelmesen Anne. – De karácsony hetére valamennyien szünetet kaptunk, és elmentem a többiekkel a westminsteri udvarba.
– Idehaza szopós malacot kaptunk – mondja nővéreinek ünnepélyesen Bridget. – És Catherine olyan sok marcipánt evett, hogy éjszaka rosszul volt.
Elizabeth elneveti magát, lehámlik róla a nyugtalanság. – Hiányoztatok, ti kis szörnyetegek – mondja gyengéden. – Vacsora után majd játszom, és ti táncolhattok, ha akartok.
– Vagy kártyázhatunk is – javasolja Cecily. – Az udvar újra engedélyezte a kártyajátékot.
– Kigyógyult már bánatából a király? – kérdezem tőle. – És Anna királyné?
Cecily diadalittas pillantást lövell Elizabeth nővére felé, aki mélyen elpirul. – Ó, hogyne, kigyógyult – mondja Cecily nevetéstől reszkető hangon. – Szemlátomást nagyon is kigyógyult. Valamennyiünket ámulatba ejt. Nem gondolod, Elizabeth?
Türelmem, mely a női rosszindulat hallatán sosem tart soká, még akkor sem, ha a saját lányomé, ezen a ponton elfogy. – No, ebből elég – mondom. – Elizabeth, te azonnal gyere a lakosztályomba; a többiek megehetik a vacsorájukat, te pedig, Cecily, elmerenghetsz azon a mondáson, hogy egyetlen jó szó felér egy tucat rosszal.
Felállok az asztaltól, és kiviharzom a szobából. Érzem, hogy Elizabeth vonakodva követ; amikor a szobámba érünk, becsukja az ajtót, és én kertelés nélkül nekiszegezem: – Leányom, mi ez az egész?
Egy másodpercig mintha ellenállna, de azután megremeg, mint egy harcra kész őzsuta, és így szól: – Annyira szerettem volna kikérni a tanácsodat, de nem írhattam neked. Meg kellett várnom, amíg találkozunk. Várni akartam vele vacsora utánig. Nem csaptalak be, felséges anyám...
Leülök, és intek, hogy leülhet mellém. – Richard bácsikámról van szó – mondja halkan. – Ő... ó, felséges anyám... ő számomra a minden.
Úgy ítélem meg, hogy teljesen mozdulatlanul ülök. Csak a két kezem moccant meg, és erősen összekulcsolom őket, hogy néma tudjak maradni.
– Nagyon kedves volt, amikor megérkeztünk az udvarba, utána pedig minden létezőt elkövetett, hogy örömömet leljem udvarhölgyi feladataimban. A királyné nagyon kedves, könnyű őt szolgálni, de nagybátyám felkeresett, és megérdeklődte, hogy vagyok. – Hirtelen elhallgat. – Megkérdezte, hiányollak-e, és azt mondta, mindig szívesen lát az udvarnál, és hogy az udvar tisztelettel fog veled bánni. Beszélt apámról is – mondja. – Megjegyezte, mennyire büszke lenne rám, ha most látna. Azt mondta, bizonyos tekintetben hasonlítok apámra. Ó, anyám, ő olyan finom ember, el sem hiszem, hogy... hogy...
– Hogy? – ismétlem meg, hangom gyengécske visszhang.
– Hogy szeret.
– Csakugyan? – Jéggé dermedek, mintha fagyos víz folyna végig a gerincemen. – Csakugyan szeret téged?
Lelkesen bólint. – A királynét sosem szerette – magyarázza. – Kötelességének tartotta feleségül venni, hogy megmentse George bátyjától. – Rám pillant. – Biztosan emlékszel erre. Ott voltál, igaz? Kelepcébe akarták csalni, és zárdába akarták küldeni. George el akarta lopni Anne örökségét.
Bólintok. Én nem egészen így emlékszem erre; de megértem, hogy így hihetőbb a történet egy befolyásolható leány számára.
– Richard tudta, hogy ha George a gyámsága alá veszi Anne-t, akkor ráteszi a kezét a vagyonára. Anne alig várta, hogy férjhez mehessen, és Richard úgy vélte, ez a legjobb, amit tehet érte. Feleségül vette, hogy megóvja az örökségét, és hogy biztonságba helyezze és megnyugtassa.
– Valóban – mondom. Én úgy emlékszem erre, hogy George-é volt az egyik Neville örökösnő, Richard pedig két kézzel kapott a másik után, és úgy veszekedtek az örökség fölött, mint két kóbor kutya. De megértem, hogy Richard a történet lovagiasabb változatát adta elő a lányomnak.
– Anna királyné nincs jól. – Elizabeth lehajtott fejjel suttog. – Nem tud még egy gyermeket szülni, Richard biztos ebben. Megkérdezte az orvosokat, akik biztosra veszik, hogy nem fog megfoganni. Richardnak szüksége van egy trónörökösre Anglia számára. Megkérdezte, szerintem lehetséges-e, hogy egyik fiunk épségben megszökött.
Elmém hirtelen olyan élessé válik, akár egy köszörűkövön szikrákat hányó kard. – És te mit feleltél?
Rám mosolyog. – Én rábíznám az igazságot, bármit rábíznék; de tudom, te azt akarnád, hogy hazudjak – mondja kedvesen. – Azt feleltem, semmit sem tudunk azon kívül, amit ő mondott nekünk. És újra elmondta, hogy összetörte a szívét, de nem tudja, hol vannak a fiaink. Azt mondta, ha tudná, megtenné őket örököseivé. Gondolkodj ezen, anyám. Ezt mondta. Kijelentette, ha tudná, hol vannak a fiúk, kiszabadítaná és örököseivé tenné őket.
Ó, csakugyan? – gondolom. De mi lenne a biztosítékom arra nézve, hogy nem egy orgyilkost küldene oda? – Ez remek – mondom komolyan. – De még így sem beszélhetsz neki Richardról. Én továbbra sem tudok megbízni benne, még ha neked sikerül is.
– Én igen! – kiáltja. – Én megbízom benne. Az életemet is rábíznám – még sosem ismertem ilyen férfit.
Hallgatok. Értelmetlen lenne emlékeztetnem, hogy eddig semmilyen férfit sem ismert. Élete legnagyobb részében hercegnő volt, akit úgy kezeltek, mint egy aranydobozban tartott porcelánfigurát. Fogolyként lett nagykorú, az anyjával és a húgaival élt. A férfiak, akiket látott, mind papok és szolgák voltak. Senki sem készítette fel, milyen az, amikor egy vonzó férfi kihasználja az érzelmeit, elcsábítja, és nógatja, hogy szeresse.
– Milyen messzire ment el ez az ügy? – teszem fel kereken a kérdést. – Milyen messzire jutott kettőtök között?
Elfordítja a fejét. – Ez bonyolult – feleli. – És nagyon sajnálom Anna királynét.
Bólintok. Anna királyné iránt érzett sajnálata nem akadályozza meg a lányomat, hogy elvegye tőle a férjét, ha jól sejtem. Végtére is az én leányom. Engem sem akadályozott meg semmi, amikor megneveztem a szívem vágyát.
– Milyen messzire ment el a dolog? – kérdezem újra. – Cecily megjegyzéseiből azt veszem ki, hogy valamiféle szóbeszéd járja.
Elpirul. – Cecily semmit sem tud. Azt látja, amit mindenki más, és féltékeny, hogy én olyan sok figyelmet kapok. Azt látja, hogy a királyné előnyben részesít, kölcsönadja nekem a ruháit és az ékszereit. A leányaként kezel, és azt mondja, táncoljak Richarddal, buzdítja, hogy sétálgasson velem és lovagoljon ki velem, amikor ő túl beteg, hogy elmenjen. Valóban, anyám, maga a királyné parancsolja, hogy nyújtsak a férjének társaságot. Azt mondja, senki sem tudja Richardot úgy mulattatni és felvidítani, mint én, és ezért az udvar azt mondja, hogy ő, mármint a királyné, túlságosan is kedvez nekem. Hogy a király is túlságosan kedvez nekem. Hogy pedig csak egy udvarhölgy vagyok, mégis úgy kezelnek, mint...
– Mint mit?
Lehajtja a fejét, úgy suttogja: – Az udvar első hölgyét.
– A ruháid miatt?
Bólint. – Azok a királyné ruhái; az enyémeket a sajátjai után készíttette. Szereti, ha egyformán öltözködünk.
– Ő öltöztet így?
Elizabeth bólint. Sejtelme sincs, hogy ez engem aggodalommal tölt el. – Úgy érted, a saját kelméiből csináltat neked ruhákat? A saját ízlése szerint?
Leányom tétovázik. – És persze ő nem néz ki jól bennük. – Nem mond többet, de elképzelem a bánat sújtotta, elcsigázott, beteg Anne Neville-t, oldalán ezzel a viruló lánnyal.
– És te mész be elsőnek utána a szobába? Tiéd az elsőbbség?
– Senki sem beszél a törvényről, amely fattyúvá tett bennünket. Mindenki hercegnőnek hív. És amikor a királyné nem vacsorázik, ami gyakran előfordul, olyankor én megyek be a vacsorára első hölgyként és a király mellett ülök.
– Tehát Anna királyné az, aki Richard társaságába küld, sőt a tulajdon helyére, és a világ látja ezt. Nem is Richard? Azután mi történik?
– Richard azt mondja, szeret – jelenti ki szelíden. Igyekszik szerénynek mutatkozni, de lángol szemében a büszkeség és az öröm. – Azt mondja, én vagyok élete első szerelme, és én leszek az utolsó is.
Felemelkedem a székemből, az ablakhoz lépek, és elhúzom a vastag függönyt, hogy kilássak a sötét wiltshire-i lankák fölött hidegen ragyogó csillagokra. Azt hiszem, tudom, mit művel Richard, és egy pillanatig sem hiszem, hogy beleszeretett a lányomba, mint ahogy azt sem, hogy a királyné szeretetből varrat neki ruhákat.
Richard kemény játékot űz a lányommal, akit csak eszköznek használ: meg akarja fosztani a becsületétől őt is és engem is, és nevetségessé akarja tenni Tudor Henriket, aki ünnepélyes fogadalmat tett, hogy feleségül veszi. Tudornak a fülébe fog jutni – amint anyja kémei hajóra szállnak –, hogy leendő arája az ő ellenségébe szerelmes, és udvarszerte a szeretőjeként tartják számon, s mindezt Richard felesége mosolyogva nézi végig. Richard ezt azért teszi, hogy tönkretegye Tudor Henriket, jóllehet közben a tulajdon unokahúgát becsteleníti meg. Anna királyné inkább megalkuszik, mintsem hogy szembeszállna Richarddal. Mindkét Neville lányt kapcarongynak tekintette a férje: Anne a házassága első napjától fogva engedelmes cseléd volt. Amellett pedig nem mondhat ellent az urának. Richard Anglia trónörökös nélküli királya, Anne pedig terméketlen. Azért fog imádkozni, hogy Richard ne állítsa félre. Szemernyi hatalma sincs: nincs fia és örököse, nincs csecsemő a bölcsőben, semmi esélye, hogy megfoganna; nincs kijátszható kártyája. Terméketlen asszony, akinek nincs saját vagyona – semmire sem alkalmas, csak az apácaéletre vagy a sírra. Mosolyognia és engedelmeskednie kell; a tiltakozással semmire sem jut. De még a lányom jó hírének tönkretételéhez nyújtott segítsége sem hoz többet, mint házassága nem túl dicstelen érvénytelenítését.
– Mondta, hogy bontsd fel az eljegyzésedet Tudor Henrikkel? – kérdezem.
– Nem! Ennek ahhoz semmi köze!
– Ó. – Bólintok. – De azt beláthatod, hogy ez óriási megaláztatás lesz Tudor Henrik számára, amikor kikerül a hír.
– Úgysem mennék hozzá soha – tör ki. – Gyűlölöm. Elhiszem, hogy ő küldte azokat az embereket, hogy öljék meg a fiainkat. Londonba akart jönni, hogy elfoglalja a trónt. Mi tudtuk. Ezért idéztük elő az esőt. De most már... de most már...
– Mi van most már?
– Richard azt mondja, félreállítja Anne Neville-t, és engem vesz feleségül – suttogja. Arca lángol az örömtől. – Azt mondja, királynéjává tesz, és az én fiam ül majd apám trónján. Létrehozzuk a Yorkok uralkodóházát, és örökre a fehér rózsa lesz Anglia virága. – Tétovázik. – Tudom, hogy te nem bízol meg benne, felséges anyám, de ő az a férfi, akit szeretek. Nem tudnád szeretni a kedvemért?
Azt hiszem, ez a legősibb, legnehezebb kérdés anya és leánya között. Tudnád szeretni a kedvemért?
Nem. Ez az a férfi, aki irigykedett a férjemre, aki megölte az öcsémet és a fiamat, Richard Greyt, aki elragadta Edward fiam trónját, és aki veszélynek – ha ugyan nem rosszabbnak – tette ki. De nem szükséges az igazat válaszolnom ennek a legmegbízhatóbb gyermekemnek. Nem szükséges nyíltnak lennem ezzel a roppant őszinte gyermekkel. Beleszeretett az ellenségembe, és boldog véget szeretne.
Kitárom feléje a karom. – Mindig csak a boldogságodat akartam – hazudom. – Ha szeret és hűséges lesz hozzád, és te is szereted, akkor nem akarok ennél többet.
A karomba borul, és fejét a vállamra fekteti. De nem bolond az én lányom. Felemeli a fejét, és rám mosolyog. – És Anglia királynéja leszek – mondja. – Ez legalább kedvedre való lesz.
A leányaim majdnem egy hónapon át velem maradnak, és hétköznapi családként élünk, ahogyan Elizabeth egykor szerette volna. A második héten havazik; megtaláljuk Nesfield szánját, felszerszámozzuk az egyik igáslovat, és felfedezőutat teszünk az egyik szomszédhoz, és azután kiderül, hogy elolvadt a hó, és ott kell maradnunk éjszakára. Másnap haza kell kutyagolnunk a sáros latyakban, mert nem tudnak lovakat kölcsönözni nekünk, és felváltva ülünk fel nyereg nélküli nagy lovunkra. Eltelik a nap java része, mire hazaérünk, de egész úton nevetünk és énekelünk.
A második hét közepén hírvivő érkezik az udvarból: hoz egy levelet nekem, egyet pedig Elizabethnek. Behívom leányomat a magánlakosztályomba, távol a lányoktól, akik megszállták a konyhát és marcipán nyalánkságokat készítenek a vacsorához, és az íróasztal két végén felbontjuk a leveleinket.
Az enyém a királytól jött.
Felteszem, Elizabeth már beszélt az iránta érzett nagy szerelmemről, és szeretnék a terveimről írni neked. Szándékom szerint feleségem be fogja látni, hogy számára elmúltak a gyermekszülés évei, beköltözik a bermondseyi apátságba, és felment az esküim alól. Utána fogok járni a szükséges diszpenzációknak, azután feleségül veszem a leányodat, és ő lesz Anglia királynéja. Megkapod az anyakirálynő őméltósága címet, és az esküvőnk napján királyi kegydíjaddal együtt visszakapod a sheeni és a greenwichi palotákat. A leányaid veled fognak lakni és az udvarban, és őket te fogod kiházasítani. Anglia királynéja és a királyi York család húgaiként fogjuk elismerni őket.
Amennyiben egyik fiad rejtőzködik, és ismered a tartózkodási helyét, most már nyugodtan érte küldhetsz. Örökösömmé teszem arra az időre, amíg Elizabeth világra hozza a fiamat.
Szerelemből veszem feleségül Elizabethet, ámbár minden bizonnyal belátod, hogy ez valamennyi nehézségünk megoldása. Bízom a jóváhagyásodban, de én mindenképpen ezen az úton haladok tovább. Maradok szerető rokonod.
RR
Kétszer is végigolvasom a levelet, és arcomra zord mosolyt csal becstelen megfogalmazása. A „valamennyi nehézségünk megoldása” szerintem enyhe kifejezés a vérbosszúra, amelyet fivéremen és Grey fiamon állt, és amely engem arra indított, hogy lázadást szítsak ellene és megátkozzam a jobb karját. Csakhogy Richard a Yorkok közül való – ők úgy veszik a győzelmet, mint ami kijár –, és ezek az ajánlatok megfelelnek nekem és az enyéimnek. Ha Richard fiam biztonságosan hazatérhet és nővére udvarában újra herceg lehet, akkor mindazt elértem, aminek visszaszerzésére esküt tettem, és öcsém és fiam nem halt meg hiába.
Átpillantok az asztal túlsó végén ülő Elizabethre. Arcán enyhe pír, szeme könnyektől csillog. – Feleségül kér? – kérdezem.
– Esküvel vallja, hogy szeret. Azt írja, hiányzom neki. Azt akarja, térjek vissza az udvarba. Azt akarja, hogy gyere velem. Azt akarja, hogy mindenki tudja, a felesége leszek. Azt írja, Anna királyné kész visszavonulni.
Bólintok. – Addig nem megyek, amíg ő ott van – szögezem le. – Te visszamehetsz az udvarba, de körültekintőbben kell viselkedned. Még ha a királyné mondja is, hogy sétálj Richarddal, vinned kell magaddal egy társalkodónőt. És nem ülhetsz a helyére.
Közbe akar szólni, de felemelem a kezem. – Őszintén, Elizabeth, nem szeretném, ha a szeretőjének neveznének, különösen akkor, ha reményeid szerint a felesége leszel.
– De hát szeretem – mondja egyszerűen, mintha csak ez számítana.
Ránézek, és tudom, hogy kemény az arcom. – Szeretheted. De ha azt akarod, hogy elvegyen feleségül és a királynéjává tegyen, többet kell tenned annál, hogy egyszerűen csak szereted.
A szívéhez szorítja a levelet. – Szeret engem.
– Nem kétlem, de nem fog feleségül venni, ha pletykákat suttognak rólad. Senki sem a szeretetre méltósága révén lesz királyné. Jól kell kijátszanod a kártyáidat.
Felsóhajt. Nem bolond az én leányom, és ízig-vérig York. – Mondd meg, mit kell tennem.
1485. február
Egy sötét februári napon búcsút intek a leányaimnak, és nézem, amint őrségük keresztülüget a körülöttünk egész nap gomolygó ködön. Pillanatok alatt eltűnnek a szemem elől, mintha belevesztek volna a felhőbe, a vízbe; a paták dobogása egyre halkul, majd elhallgat.
A ház nagyon üresnek tűnik a nagyobbak nélkül. És miközben őket hiányolom, azon veszem észre magam, hogy gondolataim és imáim a fiaimhoz szállnak: halott kisbabámhoz, George-hoz, elveszített Edward és távol lévő Richard fiamhoz. Semmit sem hallottam Edward felől, mióta bement a Towerbe, és semmit Richardról az első levele óta, amikor megírta, hogy jól van, és hogy a Peter névre hallgat.
Óvatosságom és félelmeim ellenére remény költözik a szívembe. Azon kezdek gondolkodni, hogy ha Richard király feleségül veszi Elizabethet és a királynéjává teszi, engem újból szívesen látnak majd az udvarnál, és elfoglalom a helyem mint anyakirálynő őméltósága. Meggyőződöm Richard tisztességéről, és elküldök a fiamért.
Ha Richard állja a szavát és megnevezi örököseként, akkor visszakerülünk a helyünkre: a fiam oda, ahová született, a leányom pedig mint Anglia királynéja. Nem egészen úgy történik majd, mint Edwarddal gondoltuk, amikor volt egy walesi hercegünk és egy yorki hercegünk, és bolond fejjel azt hittük, örökké fogunk élni. De azért egészen jól sül el. Ha Elizabeth szerelemből tud férjhez menni és Anglia királynéja lesz, ha a fiam király lehet Richard után, akkor egészen jól végződik.
Amikor már az udvarnál leszek, hatalmam teljében, megkerestetem a fiam holttestét, akár a kapóra jött lépcső alatt van – miként azt Tudor Henrik bizonygatja –, akár a folyóba temették, miként helyesbített, akár holmi sötét lomtárban hagyták, akár a kápolna szent földjébe rejtették. Meg fogom találni a holttestét, és felderítem a gyilkosai kilétét. Meg fogom tudni, hogy mi történt: elrabolták és véletlenül halt meg a küzdelemben, elvitték és betegségben halt meg, vagy a Towerben ölték meg és ott is temették el, amiben Tudor Henrik oly nagyon biztos. Meg fogom tudni, milyen véget ért, tisztességgel eltemetem, és elrendelem, hogy az idők végeztéig mondjanak miséket a lelki üdvéért.
1485. március
Elizabeth röviden ír a királyné hanyatló egészségi állapotáról. Nem mond többet – nem is kell –: mindketten tudjuk, hogy ha meghal a királyné, nem lesz szükség a házasság érvénytelenítésére, sem arra, hogy Anna királynét valamelyik apátságban helyezzék el; a lehető legegyszerűbb és legkényelmesebb módon áll félre az útból. A királynét bánat gyötri, órákig hullatja a könnyeit minden ok nélkül, és a király a közelébe sem megy. Leányom ezt a királyné hűséges udvarhölgyeként jegyzi meg, de arról nem szól, kisurran-e a betegszobából, hogy a királlyal sétálgasson a parkban; hogy a sövényben a boglárkák és a pázsiton a százszorszépek vajon arra emlékeztetik-e őt meg a királyt, hogy az élet mulandó és örömteli, mint ahogyan a királynét arra emlékeztetik, hogy az élet mulandó és szomorú.
Azután március közepén egy reggel arra ébredek, hogy az ég természetellenesen sötét, és a napot egészen elhomályosítja egy sötétlő kör. A tyúkok nem hajlandóak kijönni az óljukból; a kacsák a szárnyuk alá dugják a fejüket, és a folyóparton kucorognak. Kiviszem két kislányomat, és nyugtalanul kószálunk; megnézzük a legelőn a lovakat, amelyek lefekszenek, majd újból feltápászkodnak, mint akik nem tudják, éjszaka van-e vagy nappal.
– Ez valami ómen? – kérdezi Bridget; ő az, aki valamennyi gyermekem közül mindenben Isten akaratát kutatja.
– Ez az égbolt mozgása – mondom. – A holddal láttam már ilyet, de a nappal még sosem. El fog múlni.
– Valamilyen előjelet mutat a York-házra nézve? – visszhangozza Catherine. – Mint a három nap Towtonban?
– Nem tudom – felelem. – De nem hiszem, hogy bármelyikünk veszélyben lenne. Éreznétek a szívetek mélyén, ha a nővéretek bajban lenne?
Bridget elgondolkodik egy pillanatra, azután – a prózai gyermek – megrázza a fejét. – Csak ha Isten nagyon hangosan szólna hozzám – magyarázza. – Csak ha Ő kiáltana, és a pap azt mondaná, hogy Ő volt az.
– Akkor szerintem nincs mitől félnünk – állapítom meg. Nincs rossz előérzetem, pedig az elsötétült nap kísértetiessé és szokatlanná teszi körülöttünk a világot.
Csakugyan, nem telik bele három nap, és John Nesfield lóháton, előtte fekete zászlóval érkezik Heytesburybe a hírrel, hogy a királyné hosszú betegség után meghalt. Azért jön, hogy elmondja, de terjesztenie kell a hírt az egész országban, és Richard többi szolgája ugyanígy tesz. Valamennyien hangsúlyozzák, hogy hosszú betegség volt, és hogy a királyné végül megérdemelten a mennyországba jutott, odaadó és szerető férje pedig gyászolja.
– Na persze azt beszélik, megmérgezték – közli velem vidáman a szakácsnőnk. – Legalábbis ez a beszéd járja a salisburyi piacon. A fuvaros mondta.
– Ez nevetséges! Ki mérgezné meg a királynét? – firtatom.
– Aszongyák, maga a király – világosít fel a szakácsnő; csípőre teszi a kezét és okos képet vág, mint aki az udvar nagy titkainak tudója.
– Megölte volna a feleségét? Azt hiszik, megölte a feleségét tizenkét év után? Ilyen hirtelen?
A szakácsnő a fejét csóválja. – Nincs róla egyetlen jó szavuk sem Salisburyben – jegyzi meg. – Először még csak kedvelték volna, és azt gondolták, igazságot és tisztességes béreket hoz majd az egyszerű embereknek, de mióta mindenhová északi uraságokat ültet – hát, nincs olyan, aminek el ne mondanák.
– Megmondhatja nekik, hogy a királyné mindig is törékeny volt, és nem tudta kiheverni a fia elvesztését – mondom határozottan.
A szakácsnő ragyogva néz rám. – Osztán arról meg ne beszéljek, ki lehet a következő királyné?
Nem szólok. Nem is gondoltam, hogy ilyen messzire eljut a pletyka. – Arról inkább ne – utasítom kereken.
Vártam ezt a levelet, amióta meghozták nekem Anna királyné halálhírét, és a világban azt beszélték, hogy Richard a lányomat akarja feleségül venni. Megérkezik, maszatos a könnyektől, mint mindig – Lady Margaret saját kezűleg írta.
Lady Elizabeth Greynek
Méltóságos asszonyom!
Tudomásomra jutott, hogy Elizabeth leánya, az elhunyt Edward király fattyúnak nyilvánított gyermeke vétkezett Isten és a tulajdon esküje ellen, és gyalázatot követett el nagybátyjával, a trónbitorló Richarddal, mely eljárás oly helytelen és természetellenes, hogy az angyalok elfödik tekintetüket. Ilyenformán azt tanácsoltam fiamnak, Tudor Henriknek, Anglia jogos királyának, ne adja kezét a házasság kötelékében egy olyan leánynak, aki úgy a parlament törvénye, mint a saját viselkedése által elveszítette a becsületét, és elrendeztem házasságát egy lényegesen magasabb születésű és jóval keresztényibb viselkedésű ifjú hölggyel.
Sajnálom, hogy özvegységében és megaláztatásában egy újabb szomorúság, a leányát ért szégyen alatt kellett meghajtania a fejét, és biztosíthatom, hogy gondolni fogok önre az imáimban, amikor megemlékezem ennek a világnak az esztelenségéről és hiúságáról.
Maradok barátja a Krisztusban,
Akihez imádkozom, hogy ön idős korára tanuljon igaz bölcsességet és női méltóságot:
Lady Margaret Stanley
Nevetek ennek az asszonynak a fellengzősségén, de amikor elapad a nevetésem, fázni kezdek, ráz a hideg, és rossz előérzetem támad. Lady Margaret egész életében arra a trónra várt, amelyet a magaménak neveztem. Minden okom megvan azt hinni, hogy fia, Tudor Henrik szintúgy továbbra is várni fog Anglia trónjára, királynak nevezvén magát, s magához vonzván a számkivetetteket, a lázadókat és az elégedetleneket: mindazokat, akik nem élhetnek Angliában. Addig fog vadászni a Yorkok trónjára, míg meg nem hal, és talán jobb is lenne, ha elmenne csatázni, és ott – inkább előbb, mint később – halálát lelné.
Richard, különösen leányommal az oldalán, szembe tud szállni mindenféle kritikával, és bizonyára meg tud nyerni bármilyen csatát Henrik bármilyen seregével szemben. Csakhogy a hideg bizsergés a tarkómon mást súg. Újra felkapom a levelet, és érzem ennek a Lancaster örökösnőnek a vaskemény meggyőződését. Ennek a nőnek a hasa büszkeséggel van tele. Közel harminc éve mást sem eszik, csak a tulajdon becsvágyát. Jó lesz tehát vigyáznom vele most, amikor úgy döntött, annyira nincs hatalmam, hogy a továbbiakban már nem kell barátságot színlelnie.
Eltűnődöm, vajon kit akar most Henrikkel összeházasítani? Gondolom, egy örökösnőt keres, talán a Herbert lányt, de a lányomon kívül senki nem hozhatja meg Anglia szeretetét és a York-ház hűségét a Tudor trónkövetelőnek. Lady Margaret kitöltheti a rosszindulatát, de ez nem számít. Ha Henrik Angliát akarja kormányozni, szövetkeznie kell a Yorkokkal; így vagy úgy, alkut kell kötniük velünk. Felveszem a tollamat.
Kedves Lady Stanley!
Mérhetetlen sajnálattal olvasom, hogy hallgat az efféle rágalomra és pletykára, és hogy emiatt kételkedik Elizabeth leányom jóhiszeműségében és tisztességében, mely, mint eddig is mindig, vitathatatlan. Nem kétlem, hogy ha ön és a fia józanul végiggondolják, belátják, hogy Angliában nincs még egy örökösnő, aki olyan jelentőséggel bírna, mint ő.
Nagybátyja ugyanúgy szereti, mint szerette a nagynénje, ahogyan az megilleti; és csupán az alja nép suttogásai sugallhatnak bármiféle illetlenséget.
Természetesen köszönöm imáit. Feltételezem, az eljegyzés számos kézzelfogható előnyt jelent; hacsak nem feltett szándéka, hogy visszalép, amit oly valószínűtlennek vélek, hogy legjobb kívánságaimat küldöm, és köszönöm imáit, amelyek, tudom, különösen kedvesek Istennek, mivel ilyen alázatos és kiváló szívből érkezik.
Elizabeth R
Úgy írom alá: „Elizabeth R”, amit mostanában sosem teszek; de ahogy összehajtom a papírt, viaszt cseppentek rá és rányomom a pecsétemet, azon kapom magam, hogy mosolygok tulajdon gőgömön. – Elizabeth Regina – mondom a pergamennek. – És én az anyakirálynő őméltósága leszek, míg te még mindig Lady Stanley leszel, egy halott fiúval a csatatéren. Elizabeth R. Nesze neked – mondom a levélnek. – Te vén vízköpő.
1485. április
Anyám, az udvarba kell jönnöd, írja Elizabeth egy sietségtől elmázolt, kettőbe hajtott, duplán lepecsételt levélben.
Rettentően rosszul állnak a dolgok. Őfelsége, a király úgy véli, Londonba kell mennie és elmondania a lordoknak, hogy nem akar feleségül venni, miként ez soha nem is állt szándékában, hogy útját állja a szóbeszédeknek, melyek szerint megmérgezte a szegény királynét. Gonosz emberek azt állítják, hogy eltökélte, feleségül vesz, és nem akarta kivárni a felesége halálát vagy a megegyezést vele, ezért most úgy véli, ki kell jelentenie, hogy csupán a nagybátyám.
Mondtam neki, hogy nincs szükség efféle nyilatkozatra, hogy csendben kivárhatjuk, amíg elül a pletyka, de ő csak Richard Ratcliffe-re és William Catesbyre hallgat, ők pedig megesküsznek rá, hogy az észak ellene fordul, ha megsérti a felesége, egy northumberlandi Neville emlékét.
Ami még rosszabb, azt mondja, a jó hírem érdekében el kell mennem az udvartól, de azt nem engedi, hogy hozzád menjek. Elküld látogatóba Lady Margarethez és Lord Thomas Stanleyhez, épp ehhez a két rémes emberhez. Azt mondja, Lord Thomas azon kevesek egyike, akikben megbízik, hogy megoltalmaznak, történjék bármi; és senki sem vonhatja kétségbe, hogy tökéletes a jó hírem, ha Lady Margaret a házába fogad.
Anyám, meg kell ezt akadályoznod. Nem lakhatok náluk: gyötörni fog Lady Margaret, aki nyilván azt hiszi, hogy elárultam a fiához fűződő jegyességemet, és akinek a fia kedvéért gyűlölnie kell engem. Írnod kell Richardnak, vagy még inkább neked magadnak kell eljönnöd az udvarba és megmondanod neki, hogy boldogok leszünk, hogy minden rendben lesz, csak ki kell várnunk ennek a pletykás és híresztelgetős időszaknak a végét, és a végén összeházasodhatunk. Nincsenek olyan tanácsadói, akikben megbízhat, nincs Királyi Államtanácsa, amely megmondaná neki az igazat. Ezektől az emberektől függ, akiket Ratnek és Catnek[3] hívnak, és félnek, hogy a befolyásommal ellenük hangolom, bosszúból azért, amit a rokonainkkal tettek.
Anyám, én szeretem őt. Ő az egyetlen örömöm ezen a világon. Az övé vagyok a szívemben és a gondolataimban, testestül és mindenestül. Te mondtad azt, hogy több kell majd a szerelemnél ahhoz, hogy Anglia királynéja lehessek: meg kell mondanod, mit tegyek. Nem mehetek Stanleyékhez lakni. Most mit tegyek?
Az igazat megvallva, nem tudom, mit tegyen szegény kislányom. Szerelmes egy férfiba, akinek a túlélése attól függ, képes-e bírni Anglia hűségét; és aki, ha azt mondja Angliának, hogy reményei szerint feleségül veszi az unokahúgát, amikor a felesége még ki sem hűlt a földben, már egy szempillantás alatt oda is adományozta az egész északot Tudor Henriknek. Nem fogják eltűrni Anne Neville megsértését, akár eleven, akár holt, és az észak az, ahonnan Richard mindig is szerezte a katonáit. Nem lesz bátorsága megsérteni Yorkshire vagy Cumbria, Durham vagy Northumberland férfijait. Még csak meg sem kockáztathatja, amíg Tudor Henrik embereket toboroz és gyűjtögeti a hadseregét, és csak az újhold utáni szökődagályra vár.
Szólok a hírnöknek, hogy kerítsen élelmet, aludjon itt éjszaka, reggel pedig álljon készen válaszom elvitelére, azután sétálgatok a folyónál és hallgatom a fehér kövekre loccsanó víz halk hangját. Reménykedem, hogy Meluzina szól hozzám, vagy hogy találok egy összesodort fonalat, amely egy korona alakú gyűrűt húz maga után a vízben; de üzenet nélkül kell hazatérnem, és amikor Elizabethnek írok, nem vezet más, mint az udvarban eltöltött éveim és a megérzésem, hogy mire vetemedhet Richard.
Leányom!
Tudom, mennyire elcsüggedtél – kihallom minden sorodból. Légy bátor. Ez az évszak mindent elárul majd nekünk, nyárra minden megváltozik. Menj el Stanleyékhez, és igyekezz mindkettőjük kedvére tenni. Lady Margaret istenfélő, elszánt asszony; keresve sem találhatnál alkalmasabb gyámot, aki majd elsimítja a botrányt. Az ő jó híre szűziesen szeplőtelennek állít majd be, és annak is kell tűnnöd – történjék utána bármi.
Ha meg tudod kedvelni, ha meg tudod kedveltetni magad vele, annál jobb. Ez a mutatvány nekem sosem sikerült; de legalább élj vele kellemesen, hiszen nem leszel nála sokáig.
Richard biztonságos helyre küld, távol a botránytól, távol a veszélytől, arra az időre, amíg aztán Tudor Henrik fellép a trónkövetelésével és a csata véget ér. Amikor ez megtörténik és Richard győz, ami szerintem nyilvánvaló, tisztességgel vihet el a Stanleyházból és vehet feleségül győzelmi ünnepségei során.
Drága leányom, nem hiszem, hogy élvezni fogod a vendégeskedést Stanleyéknél, de Angliában ők a legalkalmasabb család számodra, hogy megmutasd, elismered jegyességedet Tudor Henrikkel, és hogy erényesen élsz. Amikor a csatának vége és Tudor Henrik halott, már senki sem szólhat rád egy szót sem, és az észak rosszallását visszakozásra lehet kényszeríteni. Addig pedig ringasd Lady Margaretet abba a hitbe, hogy boldoggá tesz Tudor Henriknek tett ígéreted, és hogy reménykedsz a győzelmében.
Nem lesz ez könnyű időszak számodra, de Richardnak szabadság kell, hogy összehívhassa az embereit és megvívhassa a csatáját. Amint a férfiaknak harcolniuk kell, úgy a nőknek várni és tervezni. Ez most a te időd a várakozásra és a tervezgetésre; állhatatosnak és elővigyázatosnak kell lenned.
A tisztesség lényegesen kevesebbet ér.
Szeretetemet és áldásomat küldöm neked:
Édesanyád
Valami felébreszt kora hajnalban. Beleszimatolok a levegőbe, mint egy réten hátsó lábain ülő nyúl. Valami történik, tudom. Még itt, mélyen Wiltshire-ben is érzem, hogy megváltozott a szél, szinte érzem a tenger sós illatát. Délről fúj, déli szél; az invázió szele, a tenger felől fújó szél, és valamiképp felismerem, olyan világosan, mintha látnám őket, a fedélzetre rakodott fegyveres ládákat, a hajóhídon öles léptekkel végigmenő és a csónakokba ugró férfiakat, a felcsavart és a hajóorrba támasztott zászlókat, a fedélzeten gyülekező felfegyverzett katonákat. Tudom, hogy Henriknek megvan a hadserege, a hajói a dokkoknál, kapitányai tervezik az útvonalat: készen áll a kihajózásra.
Bárcsak tudnám, hol fog partra szállni. De kétlem, hogy akár ő maga tudná. A hajó teljes hosszában kibontják majd a vitorlákat, a fedélzetre dobják a köteleket, felhúzzák a vitorlákat, és a fél tucat hajó lassan elindul a kikötő védelméből. Amikor kiérnek a tengerre, a vitorlák dagadnak majd, a szarvkötelek ropognak és a hajók hánykolódnak a fodrozódó hullámok hátán, de azután legjobb tudásuk szerint kormányozni fognak. Lehet, hogy a déli partvidék felé tartanak – Cornwallban vagy Kentben mindig szívesen látják a lázadókat –, vagy pedig Wales felé igyekeznek, ahol a Tudor név ezerszám hozhat támogatókat. A szél hol visszatartja, hol repíti őket, és remélniük kell a legjobbakat, s amikor földet látnak, ki kell számítaniuk, hová érkeztek, utána pedig a part felé kell lavírozniuk, hogy megtalálják a számukra legbiztonságosabb kikötőt.
Richard nem bolond – tudta, hogy amint lecsendesednek a téli viharok, ez bekövetkezik. Anglia szívében lévő nagy nottinghami kastélyában tartózkodik, odarendeli a tartalékait, megnevezi a lordjait; felkészült a kihívásra, amelyről tudta, hogy idén bekövetkezik, mint ahogyan már tavaly is bekövetkezett volna, ha Elizabethszel nem keltettünk volna szelet, hogy tartsa távol Buckinghamet Londontól és a fiamtól.
Idén Henrik hátszéllel érkezik: a csata elkerülhetetlen. A Tudor fiú a Lancasterház szülötte, és ez lesz a kuzinok háborújának végső csatája. Egy percig sem kétlem, hogy York fog győzni, mivel leginkább York szokott. Warwick meghalt – még a leányai, Anne és Isabel is halottak –, nem maradt nagy Lancaster-párti hadvezér. Csupán Tudor Jasper és Margaret Beaufort fia áll szemben Richarddal, akinek hadseregében ott van Anglia összes katonája. Sem Richardnak, sem Henriknek nincsenek örökösei. Mindketten tudják, hogy csak saját magukért harcolnak. Mindketten tudják, hogy a háború a másik halálával ér véget. Sok csatát láttam Angliában a magam idejében feleségként és özvegyként, de egyik sem volt ennyire tiszta sor. Rövid és embertelen csatát jósolok, a végén egy halott férfival, s Anglia koronáját és leányom kezét a győztes kapja meg.
És arra számítok, hogy Margaret Beaufort feketét ölt, hogy meggyászolja fia halálát.
Bánata egy új élet kezdetét fogja jelenteni számomra és az enyéim számára. Azt hiszem, végre elküldhetek Richard fiamért. Azt hiszem, itt az idő.
Két éve várom, hogy tervemnek ezt a részét mozgásba hozzam, amióta el kellett küldenem a fiamat. Írok Sir Edward Bramptonnak, aki hű York-párti, kiváló kereskedő, világfi és hajdani kalóz. Bizonyosan olyasvalaki, aki nem fél egy kis kockázattól, és aki élvezi a kalandot.
Aznap érkezik, amikor a szakácsnő elhadarja a hírt, hogy Tudor Henrik partra szállt. Tudor hajóit Milford kikötőjébe sodorta a szél, és most végigvonul Walesen, embereket toborozva zászlaja alá. Richard embereket verbuvál, és kivonul Nottinghamből. Az ország ismét háborúban áll, és bármi megtörténhet.
– Zavaros idők, már megint – mondja a finom modorú Sir Edward. Távol a háztól találkozom vele, a folyóparton, ahol egy fűzfákból álló sarjerdő takar el bennünket az arra haladó ösvényen járók elől. Lovaink barátságosan legelik a kurta füvet, ahogy ott állunk, és mindketten az áttetsző vízben fickándozó barna pisztrángokat figyeljük. Igazam van, hogy nem mutatkozunk: Sir Edward feltűnő férfi, gazdag a ruházata, a haja fekete. Mindig is a kedvenceim közé tartozott, keresztfia a férjemnek, Edwardnak, aki támogatta kikeresztelkedését a zsidóságból. Mindig is szerette Edwardot, amiért vállalta a keresztapaságot, én pedig az életemet is rábíznám, vagy valami olyat, ami még az életnél is drágább. Megbíztam benne, amikor a parancsnoksága alatt álló hajó elvitte Richardot, és most is megbízom benne, amikor azt remélem, hogy visszahozza.
– Olyan idők, amelyek talán a jómagam és az enyéim javát szolgálják – jegyzem meg.
– Állok szolgálatára – mondja. – És az ország figyelmét annyira elvonja a katonák toborzása, hogy szerintem most bármit észrevétlenül megtehetek önért.
– Tudom. – Rámosolygok. – Nem felejtem el, hogy egyszer már tett nekem szolgálatot, amikor a hajója fedélzetén Flandriába vitt egy fiút.
– És ezúttal mit tehetek önért?
– Elmehet a flandriai Tournai városába. A Szent János-hídhoz. A férfit, aki a vízi kaput őrzi, Jehan Werbecque-nek hívják.
Bólint, elraktározza a nevet a memóriájában. – És mit találok ott? – kérdezi nagyon halkan.
Csak bajosan tudom kimondani a titkot, melyet oly régen őrzök. – A fiamat. Richard fiamat. Találja meg, és hozza el hozzám.
Rám emeli komoly tekintetét, barna szeme ragyog. – Biztonságos visszatérnie? Vissza fogja kapni atyja trónját? – tudakolja. – Egyezséget kötött Richard királlyal, és őutána Edward fia lesz a király?
– Ha Isten is úgy akarja – felelem. – Igen.
Meluzina, az asszony, aki nem tudta elfeledni vízi alkotóelemét, fiait a férjére hagyta, és elment a leányaival. A fiúk férfivá serdültek, Burgundia hercegei, a keresztény világ uralkodói lettek. A leányok édesanyjuk örökségeként látók voltak és ismeretlen dolgokról tudtak. Meluzina nem találkozott többé a férjével, ám sosem tagadta, hogy hiányzik neki; a férfi pedig a halála óráján hallotta, hogy énekel érte. Akkor értette meg, amit Meluzina mindig is tudott, hogy nem számít, ha egy feleség félig hal és egy férj teljességgel halandó. Ha van elegendő szeretet, akkor semmi – sem a természet, sem maga a halál – nem állhat azok közé, akik szeretik egymást.
Éjfél van, a megbeszélt idő; halk kopogást hallok a konyhaajtón, és lemegyek, kezemmel védve a gyertyát, hogy ajtót nyissak. A tűz meleg ragyogással tölti be a konyhát; a cselédek a helyiség sarkaiban alusznak a szalmán. A kutya felemeli a fejét, ahogy elhaladok mellette, de senki más nem lát meg.
Az éjszaka meleg és mozdulatlan, a gyertya sem pislákol, amint kinyitom az ajtót és megtorpanok, amikor meglátok a küszöbön egy nagydarab férfit és egy tizenegy éves fiút.
– Jöjjenek be – mondom halkan. Bevezetem őket a házba, fel a falépcsőn a magánlakosztályomba, ahol meggyújtottam a lámpásokat és fényesen ég a tűz, a kitöltött bor pedig a poharakban várakozik.
Azután megfordulok, reszkető kézzel leteszem a gyertyámat, és ránézek a fiúra, akit Sir Edward Brampton hozott el hozzám. – Te vagy az? Csakugyan te vagy az? – suttogom.
Megnőtt, feje a vállamig ér, de bárhol felismerném az apjáéhoz hasonlóan bronzszínű hajáról és mogyorószínű szeméről. Ismerős-ferdén mosolyog és kisfiú módjára lehorgasztja a fejét. Amikor kinyújtom a kezem, a karomba fut, mintha még mindig az én kicsi fiam volna, másodszülött fiam, aki után már régóta vágyódtam, aki békébe és bőségbe született bele, és mindig azt hitte, a világ egyszerű hely.
Megszaglászom, mint egy elveszett kicsinyére rátaláló anyamacska. Bőrének ugyanolyan az illata. A haját valaki más pomádéjával illatosították, és ruhája sós szagú az utazástól, de a nyaka bőre és a füle mögötti rész a fiam, a kicsikém illatát árasztja. Bárhol felismertem volna, hogy ő az én fiam.
– Kisfiam – szólalok meg, és érzem, hogy a szívemet elönti az iránta érzett szeretet. – Kisfiam – mondom újra. – Richardom.
Átkarolja a derekam, és szorosan magához ölel. – Jártam hajókon, mindenfelé jártam, három nyelven beszélek – mondja fojtott hangon, arca a vállamba fúrva.
– Kisfiam.
– Most már nem olyan rossz. Először furcsa volt. Zenét és szónoklatot tanultam. Egészen jól tudok lanton játszani. Írtam neked egy dalt.
– Kisfiam.
– Piersnek neveznek. Az angolul Peter. Perkinnek becéznek. – Elhúzódik tőlem, és a szemembe néz. – Te hogyan fogsz hívni?
A fejemet rázom. Nem tudok megszólalni.
– Méltóságos édesanyja egyelőre Piersnek fogja hívni – rendelkezik Sir Edward a kandalló mellől, ahol melegszik. – Még nem helyezték vissza a jogaiba. Most még meg kell tartania a Tournai-ban használt nevét.
Bólint. Megértem, hogy személyazonossága köpennyé vált számára; megtanulta felés levenni. Arra az emberre gondolok, aki miatt ezt a kis herceget száműzetésbe kellett küldenem és arra kényszerítettem, hogy egy hajós házában rejtőzködjön, és közönséges iskolásként kellett iskolába járnia, és azt hiszem, sosem bocsátok meg ennek az embernek, legyen az bárki. Rajta ül az átkom, és elsőszülött fia meg fog halni, és egyáltalán nem lesz lelkiismeret-furdalásom.
– Magukra hagyom önöket – mondja tapintatosan Sir Edward.
Kimegy a szobából, én pedig leülök a kandalló mellett álló székemre; a fiam odahúz magának egy zsámolyt és leül mellém; néha nekitámaszkodik a lábamnak, így meg tudom simogatni a haját, néha megfordul, hogy elmagyarázzon valamit. A távollétéről beszélünk, arról, hogy mit tanult, amíg távol volt tőlem. Nem a királyi hercegek életét élte, de jó oktatásban részesült – hála Edward Margaret húgának. Ő küldött pénzt a szerzeteseknek egy szegény fiú ösztöndíjaként; előírta, hogy latint és jogot kell tanulnia, valamint történelmet és az uralkodás szabályait. Megismertette a földrajzzal és az ismert világ határaival, és – Anthony öcsém emlékezetére – számtanra és az arabok tudományára, valamint ókori korok filozófiájára taníttatta.
– És őfőméltósága Lady Margaret azt mondja, ha idősebb leszek, visszajövök Angliába, és átveszem atyám trónját – magyarázza a fiam. – Azt mondja, volt, aki hosszabban, és nálam rosszabb esélyekkel várt erre. Azt mondja, nézzenek oda, Tudor Henrik azt hiszi, most van esélye, az a Tudor Henrik, akinek még nálam is fiatalabb korában kellett elmenekülnie Angliából, és most hadsereggel tér vissza!
– Ő egész életében száműzetésben élt. Te, hála istennek, nem fogsz.
– Megnézzük a csatát? – kérdezi lelkesen.
Mosolygok. – Nem, egy csatatér nem kisfiúknak való hely. De amikor majd Richard győz és bevonul Londonba, csatlakozunk hozzá és a nővéreidhez.
– És akkor hazamehetek? Visszatérhetek az udvarba? És mindig veletek lehetek?
– Igen – felelem. – Igen. Újból együtt leszünk, ahogyan kell.
Kinyújtom a kezem és kisimítom világos frufruját a szeméből. Felsóhajt, és ölembe hajtja a fejét. Egy pillanatig teljesen mozdulatlanul ülünk. Hallom, amint az öreg ház nyikorog körülöttünk, miközben elnyugszik éjszakára, és valahol odakint a sötétben egy bagoly huhog.
– És mi hír Edward bátyámról? – kérdezi nagyon halkan. – Mindig azt reméltem, hogy őt is elrejtetted, valahol máshol.
– Lady Margaret nem mondott semmit? És Sir Edward?
– Azt mondják, nem tudjuk, nem lehetünk biztosak semmiben. Azt hittem, te tudni fogod.
– Attól tartok, meghalt – mondom gyengéden. – Megölték a Buckingham herceg és Tudor Henrik szolgálatában állók. Attól tartok, a bátyád elveszett számunkra.
– Amikor felnövök, megbosszulom – jelenti ki büszkén; minden tekintetben York herceg.
Gyengéden a fejére teszem a kezem. – Amikor felnősz, és te leszel a király, te békében élhetsz – mondom. – Majd én bosszút állok. Az nem a te feladatod. Vége van. Mondattam miséket a lelkéért.
– De nem az enyémért! – kiáltja pimaszan kisfiús mosolyával.
– De a tiédért is, mert fenn kell tartanom a látszatot, akárcsak neked, azt kell színlelnem, hogy ugyanúgy elvesztél számomra, mint ő, de amikor érted imádkozom, tudom, legalább te élsz és épségben vagy, és hazajössz. És különben sem árt, ha a bermondseyi apátság derék asszonyai imádkoznak érted.
– Akkor imádkozhatnak azért, hogy újból épségben hazajöjjek – mondja.
– Azt teszik – felelem. – Valamennyien ezt tesszük. Naponta háromszor imádkoztam érted, mióta elmentél, és minden órában gondoltam rád.
Fejét a térdemre hajtja, és végigszántok szőke haján. Hátul, a füle mögött göndör; aranygyűrűkként tudom ujjaim köré tekerni a fürtöket. Csak amikor aprókat horkant, mint egy kutyakölyök, ébredek rá, hogy órák óta ülünk így, és mélyen elaludt. Csak amikor megérzem meleg feje súlyát a térdemen, ébredek rá, hogy csakugyan itthon van, a királyságába hazatérő herceg; és hogy amikor a csatát lefolytatták és megnyerték, York fehér rózsája újra virágot bont Anglia zöldellő sövényeiben.
A szerző megjegyzése
Ez az új regény, a Plantagenetekről szóló sorozat első darabja, Anglia egyik legérdekesebb és legelgondolkodtatóbb királynéjával – Elizabeth Woodville-lel – kapcsolatos felfedezésemből származik. Az itt róla elmesélt történetem nagy része nem kitaláció, hanem tény – még az én képzeletemet is messze túlhaladó életet élt! Csakugyan ő volt a burgundiai hercegek leghíresebb szépségű ivadéka, aki ápolta azt a hagyományt, mely szerint Meluzinától, a vízi istennőtől származtak. Amikor ezt felfedeztem, ráébredtem, hogy Elizabeth Woodville-ben, a meglehetősen mellőzött és utált királyné alakjában újraírhatnám Anglia egy olyan királynéjának történetét, aki egy istennő leszármazottja, ugyanakkor egy olyan asszonynak volt a lánya, akit bíróság elé állítottak és boszorkányság vétkében bűnösnek találtak.
Figyelembe véve saját érdeklődésemet a varázslás középkori szemlélete iránt, aziránt, hogy mit mesél nekünk a nők hatalmáról és arról az előítéletről, amellyel a nagy hatalommal bíró nők találkoznak, tudtam, hogy ez gazdag terület lesz számomra, kutatóként éppúgy, mint íróként – és így is lett.
Tudjuk, hogy Elizabeth úgy ismerkedett meg Edwarddal, hogy pénzügyi segítséget kért tőle, és titokban ment hozzá feleségül, de találkozásuk az országúton, amint Elizabeth ott állt egy tölgyfa alatt (ami még ma is növekszik Grafton Regisben, Northamptonshire-ben), népszerű legenda, ami vagy igaz, vagy sem. Korabeli szóbeszéd volt, hogy tőrét előhúzva védekezett a megerőszakolás ellen; nem tudjuk, van-e mögötte történelmi tény. Mindenesetre Edwarddal leélt életének nagy részéről sok feljegyzés készült, én pedig merítettem a históriákból, és regényemet a bárhol előforduló tényekre alapoztam. Természetesen olykor választanom kellett az egymással versengő és egymásnak ellentmondó változatok közül, olykor pedig a saját magam által koholt magyarázatokkal vagy indokokkal kellett kitöltenem a történelem hézagjait.
Ebben a regényemben több a fikció, mint a korábbiakban, hiszen ez régebbi kor, mint a Tudoroké, és a feljegyzések is hiányosabbak. Ennek az is az oka, hogy az ország állandóan háborúban állt, sok döntés a helyszínen született, és ezeket senki sem dokumentálta. A legfontosabb döntések közül néhány titkos terv volt, és gyakran a fennmaradt bizonyítékból kellett következtetnem egyes események okaira, vagy arra, hogy mi is történt egyáltalán. Nincs például megbízható bizonyítékunk az úgynevezett „Buckingham-féle összeesküvést” illetően, de azt tudjuk, hogy Lady Margaret Stanley, a fia, Tudor Henrik, Elizabeth Woodville és Buckingham herceg voltak a Richard ellen szított lázadás főbb vezetői. Világos, hogy valamennyiüket más-más okok vezették a kockázatvállaláshoz. Van néhány bizonyítékunk a közvetítőkről, és néhány elképzelésünk a tervekről, de a pontos stratégia és a parancsnokság szerkezete titkos volt, és az is maradt. Megszemléltem az összeesküvés fennmaradt bizonyítékait és következményeit, és itt pusztán azt sugallom, hogyan állhatott össze. A való életben előfordult felhőszakadás természetfeletti eleme természetesen általam költött, és élvezetes volt kitalálni.
Ugyanígy még most sem tudjuk (teóriák százai után) pontosan, mi történt a hercegekkel a Towerben. Eljátszom a gondolattal, hogy Elizabeth Woodville menedéket készített elő másodszülött fiának, Richard hercegnek, miután elsőszülött fiát, Edward herceget elragadták tőle. Őszintén kétlem, hogy elküldte volna második fiát annak az embernek a keze közé, akit azzal gyanúsított, hogy börtönbe vetette az elsőt. Sok komoly történész provokatív sugalmazása – miszerint Richard herceg esetleg életben maradt – vezetett ahhoz a tűnődéshez, hogy Elizabeth talán nem is őt küldte el a Towerbe, hanem egy elcserélt gyermekkel helyettesítette. De figyelmeztetnem kell az olvasót, hogy ennek egyáltalán nincs megcáfolhatatlan bizonyítéka.
Ugyanakkor arra nézve sincs döntő bizonyíték, hogyan lelte halálát a két fiú, ha meghaltak, és arra sincs, hogy ki adta ki a parancsot; és persze még most sem azonosították határozottan a hercegekének vélhető tetemeket. Én azt sugallom, hogy Richard király nem ölte volna meg a fiúkat, mivel ezzel túl keveset nyerhetett, és túl sokat veszíthetett volna; és azt sem hiszem, hogy Elizabeth Woodville a gondjaira bízta volna a lányait, ha a fiai gyilkosának tartotta volna. Úgy tűnik, Thomas Grey fiát is visszahívta Tudor Henrik udvarából, ami talán azt mutatja, hogy kiábrándult a Tudorok trónköveteléséből, és Richarddal szövetkezett. Mindez valódi rejtély marad, és én csupán hozzáteszem a javaslatomat a sok másikhoz, melyeket történészek vetettek fel.
Hálával tartozom a tudós David Baldwin professzornak, az Elizabeth Woodville: Mother of the Princes in the Tower (Elizabeth Woodville: A Tower hercegeinek anyja) szerzőjének világos és együtt érző ábrázolásáért, amelyet könyvében a királynéról nyújtott, és a regényemhez adott tanácsaiért, és ugyancsak hálás vagyok a sok történésznek és rajongónak, akiknek tanulmányait a korszak iránti szeretet ihlette, amit most már én is osztok, és remélem, önök is.
A kutatással és a könyv megírásával kapcsolatos további információkat megtalálják a PhilippaGregory.com weboldalamon, ahol az Egyesült Királyságban, az USA-ban és a világszerte tett körútjaimon tartott szemináriumok részletei is szerepelnek, valamint az előírásoknak megfelelő webcastokon.