A hatodik nap

Sch­ramm nyo­má­ban va­gyok! Ma is­mét az­zal zak­la­tott, hogy ke­res­sem elő neki a régi köl­csön­ző­köny­vet, s ez még gya­nak­vób­bá tett. A kol­lé­gák meg­kér­de­zé­se után ki­de­rült, hogy sen­ki sem hasz­nál­ta a Sch­ramm ál­tal ál­lí­tó­lag ke­re­sett köny­vet. Te­hát ak­kor csak maga Sch­ramm ve­het­te ki! Ak­kor pe­dig a régi köl­csön­ző­könyv irán­ti ér­dek­lő­dé­se nem a könyv­nek szól, ha­nem az utol­só ki­köl­csön­ző­nek.

Sze­ren­csé­re is­ko­lánk­ban szo­kás, hogy ira­to­kat, jegy­ző­köny­ve­ket és ha­son­ló­kat meg­őrzünk, még ha ér­tel­met­len­nek is tű­nik. A régi köl­csön­ző­könyv­nek az irat­tár­ban vagy a pad­lá­son kel­lett len­nie. Hosszú ke­re­sés után a pad­lá­son ta­lál­tam meg, egy po­ro­so­dó irat­szek­rény­ben. Két év­vel ez­előtt lett le­zár­va, és be­jegy­zé­sei több mint tíz évre nyúl­nak vissza.

A Sch­ramm ál­tal annyi­ra ke­re­sett könyv há­rom he­lyen sze­re­pelt ben­ne; ér­dek­lő­dés­re az utol­só két be­jegy­zés tart­ha­tott szá­mot. Hat év­vel az­előtt Sch­ramm­nál volt a könyv. A vissza­ho­za­tal­ról ta­nús­ko­dó be­jegy­zés nem az ő ke­zé­től szár­ma­zott, azon­kí­vül az idő­pont már a le­tar­tóz­ta­tá­sa utá­ni idő­szak­ra esett A könyv te­hát a szo­bá­já­ban ma­rad­ha­tott, és ké­sőbb biz­to­san va­la­me­lyik kol­lé­ga vit­te vissza. Utol­já­ra mint­egy há­rom év­vel ké­sőbb ke­rült be­jegy­zés a köl­csön­zés té­nyé­ről az öreg könyv­be. Aki ki­köl­csö­nöz­te, egy bi­zo­nyos Wieg­mann úr, fél évig dol­go­zott ná­lunk ta­nár­je­lölt­ként, és a vizs­ga­dol­go­za­tát ké­szí­tet­te ez idő alatt, ha jól em­lék­szem. A be­jegy­zé­sek­ből azt vet­tem ki, hogy öt má­sik köny­vet is ki­vett arra a fél évre.

Mi­ért igyek­szik Sch­ramm meg­tud­ni, hogy ki hasz­nál­ta a köny­vet őu­tá­na? Csak egy le­he­tő­ség van: be­le­te­he­tett va­la­mi fon­to­sat, va­la­mi­lyen iro­mányt, me­lyet az­tán ké­sőbb már nem lelt meg ben­ne. A ta­nár­je­lölt eset­leg el­dob­ta, az is le­het, hogy a nála levő hat könyv kö­zül egy má­sik­ba tet­te vissza. Ebbe ve­tett re­mé­nyem kez­det­ben nem volt va­la­mi nagy, de úgy hi­szem, hogy most nyom­ra akad­tam.

Fel­ír­tam ma­gam­nak a hat könyv szá­mát, me­lye­ket a je­lölt is hasz­nált, és fel­bal­lag­tam a könyv­tár­ba, ami­kor Sch­ramm már el­ment ebé­del­ni. A hat könyv­ből csak hár­mat lel­tem meg. Ket­tőt ki­köl­csö­nöz­tek a kar­tár­sak, a ha­to­dik va­ló­szí­nű­leg Sch­ramm­nál van. Ira­tot egyik­ben sem ta­lál­tam, csak né­hány ku­tya­nyel­vet. Nem volt rá­juk írva sem­mi, csu­pán az egyi­ken ta­lál­tam né­hány össze­füg­gés­te­len szót, na­gyobb­részt csak tö­re­dé­ke­ket. A ku­tya­nyel­vet egy na­gyobb lap­ból tép­ték le. Meg­néz­tem a sza­va­kat; ér­tel­mes szö­veg nem de­rült ki be­lő­le. Szem­mel lát­ha­tó­an di­ák­kéz­től szár­ma­zott az írás, de mi­kor ez tu­da­to­sult ben­nem, hir­te­len meg­vi­lá­go­so­dott előt­tem, hogy Kur­rat keze írá­sá­ról le­het szó. Egy­szer ré­gen ala­po­sab­ban szem­ügy­re vet­tem az írá­sát, meg­pró­bál­tam ele­mez­ni, még el­tű­né­se ide­jén. Most már ugyan hat éve en­nek, de úgy em­lé­kez­tem, hogy az az írás is ilyen volt. Szük­sé­gem volt Kur­rat írá­sá­ra; va­la­hol csak akad még egy régi fü­zet, gon­dol­tam, eset­leg le­vél, me­lyet Kur­rat egyik tár­sá­nak ír­ha­tott. Mi­vel Kur­rat sor­sa vé­gül is nem min­den­na­pos eset­nek szá­mí­tott, le­het­sé­ges volt, hogy meg­őriz­tek egy fü­ze­tet vagy le­ve­let tőle.

Ha Sch­ramm azt a la­pot ke­re­si na­pok óta, mely­ről ezt a csí­kot le­tép­ték, ak­kor az na­gyon fon­tos le­het szá­má­ra. Meg­val­lom, újra el­fo­gott a va­dász­láz. El­kép­zel­he­tő, hogy Sch­ramm meg­ta­lál­ta már a lap to­váb­bi ré­szét a könyv­ben, mely ál­lí­tó­lag el­tűnt, se­hol meg nem lel­he­tő. Az a csík, ame­lyet én ta­lál­tam meg, ép­pen 5 cm szé­les és 21 cm hosszú. A tel­jes lap fel­té­te­lez­he­tő­en egy A/5-ös mé­re­tű fél le­vél­pa­pír. Ha az ívet egy­for­ma szé­les­sé­gű csí­kok­ra vág­ták, ak­kor há­rom csík­nak kel­lett ke­let­kez­nie. Az enyém bal­ról szá­mít­va az első volt. Kes­keny mar­gó után kez­dőd­nek az egyes so­rok, me­lyek­ben azon­ban min­dig csak öt-hat betű ta­lál­ha­tó a vá­gás okoz­ta szé­lig. A la­pot össze­haj­tot­ták, s utá­na kés­sel vág­ták csí­kok­ra. Az én csí­kom ti­zen­két sor­kez­de­tet tar­tal­maz. Lát­ha­tó­an egy le­vél­ről van szó.

 

Kér­lek

ma­radn

tud­tam

Hogy­ha

heti az

Fel­tét

Tud­ja,

jöt­tem,

meg­őri

nem ak

Ki­csit

Vi­gyél

 

Kur­rat írás­ké­pé­re min­de­nek­előtt a vé­kony szá­rú, ha­sas „b” be­tűk vol­tak jel­lem­zők. A ti­zen­két sor­kez­det­ben egyet­len „b” sincs. De arra a sa­já­tos jel­re is em­lék­szem, ahogy Kur­rat a kis „l”-ből csu­pán egyet­len haj­szál­vo­na­lat csi­nált, amely hir­te­len ért vé­get, hu­rok nél­kül. Ez a sa­já­tos „1” a le­vél­csí­kon há­rom he­lyen is meg­ta­lál­ha­tó.

A je­lölt­nek mun­ká­ja so­rán szük­sé­ge volt ku­tya­nyel­vek­re, hogy meg­je­löl­je ma­gá­nak a kü­lön­bö­ző szö­veg­he­lye­ket. Ezért nyil­ván­va­ló­an szét­vag­dal­ta azt a le­vél­pa­pírt, me­lyet az egyik könyv­ben ta­lált. De ho­gyan tép­he­tett szét egy­sze­rű­en egy eset­leg fon­tos le­ve­let? Le­het, hogy nem is ol­vas­ta el, leg­alább­is nem va­ló­szí­nű. Vagy a le­vél­ben nem sze­re­pelt név, csak alá­írás­képp Kur­rat ke­reszt­ne­ve. Eset­leg a tar­ta­lom is ér­dek­te­len le­he­tett egy kí­vül­ál­ló szá­má­ra, azon­kí­vül a le­ve­let már majd­nem há­rom év­vel az­előtt ír­ták, mi­kor a ta­nár­je­lölt ke­zé­be ke­rült. Sch­ramm­ról és Kur­rat­ról az is­ko­lá­ban nem be­szélt sen­ki, s így va­ló­szí­nű­leg nem is tud­ta, mi ját­szó­dott le há­rom év­vel az­előtt ná­lunk.

Még az­nap dél­után ne­ki­fog­tam, hogy a két hi­ány­zó köny­vet fel­ku­tas­sam. Ta­lán to­váb­bi la­pré­szek van­nak ben­nük ku­tya­nyelv gya­nánt. Még egy ké­sőb­bi könyv­hasz­ná­ló is rit­kán dob el ilyes­mit.

Az egyik köny­vet csak hol­nap kap­ha­tom meg. Egyik kol­lé­gánk vet­te ki a könyv­tár­ból, hogy oda­ad­ja az utol­só éves Kne­se­beck­nek re­fe­rá­tum ké­szí­té­se cél­já­ból, aki vi­szont ma dél­ben, saj­nos, ha­za­uta­zott a hét­vé­gé­re, és a köny­vet is ma­gá­val vit­te. Sze­ren­csé­re az apja bir­to­ka a kö­zel­ben fek­szik. Fel­hív­tam a szü­lő­ket, akik kész­nek mu­tat­koz­tak arra, hogy va­sár­na­pi au­tós ki­rán­du­lá­suk so­rán a köny­vet be­ad­ják ne­kem. Igen fon­tos ez szá­mom­ra, mert hol­nap van itt utol­já­ra Sch­ramm. Kü­lön en­ge­délyt kért rá, hogy va­sár­nap is itt ma­rad­has­son a könyv­tár­ban, mun­ká­ja ügyé­ben.

A má­sik köny­vet Adams­ki kol­lé­ga köl­csö­nöz­te ki. Ma dél­után fel­ke­res­tem a la­ká­sán, és utal­tam rá, hogy a könyv irán­ti ér­dek­lő­dé­sem Sch­ramm-mal függ össze. Adams­ki, ki­csit meg­le­pőd­ve, oda­hoz­ta, és ko­nya­kos­üveg meg po­ha­rak után né­zett. Ez­alatt si­e­tő­sen vé­gig­la­poz­tam a köny­vet. Egy csí­kot már meg­lel­he­tett Sch­ramm, egy má­sik meg ná­lam van. Te­hát ak­kor leg­alább még egy csík­ja hi­á­nyoz­hat, kü­lön­ben alig­ha ku­ta­tott vol­na utá­na ennyi­re.

Csa­ló­dá­som­ra sem pa­pír­csí­kot, sem üres la­pot nem ta­lál­tam.

– Nem vett ki eset­leg va­la­mit a könyv­ből, mond­juk, egy könyv­jel­zőt?

Adams­ki ta­ga­dó­lag vá­la­szolt, és cso­dál­koz­va né­zett rám.

– Ugyan mi­fé­le össze­füg­gés van a könyv meg Sch­ramm kö­zött? – kér­dez­te.

Ki­té­rő vá­laszt ad­tam, de a Sch­ramm-té­má­tól már nem sza­ba­dul­tunk. Gya­ní­tom, hogy ezen a hé­ten min­dig csak Sch­ramm­ról folyt a szó, ha két kar­társ va­la­hol ma­gá­ra ma­radt Adams­ki azon kol­lé­gák közé tar­to­zott akik Sch­ram­mot el­íté­lik, és az el­múlt öt nap alatt ki­tért az út­já­ból.

– Vé­gül is meg­bűn­hő­dött azért amit tett – mon­da Adams­ki de szá­mom­ra nem bi­zo­nyí­tott tény, hogy Kur­rat bal­eset ál­do­za­ta lett. – So­kat­mon­dó­an pil­lan­tott rám. – Sem­mit sem ál­lí­tok, de a gya­nú az gya­nú!

– Ta­lán még tisz­tá­zó­dik az ügy – mond­tam.

– Ez a Kur­rat fur­csa fiú volt – foly­tat­ta Adams­ki –, bi­zo­nyá­ra em­lék­szik, né­me­tet ta­ní­tot­tam neki… In­tel­li­gens volt, meg kell hagy­ni, és kri­ti­kus is. Messze túl­ha­lad­ta ifjú éve­it, messze. Teg­nap ki­ke­res­tem a dol­go­zat­fü­ze­tét, és a fo­gal­ma­zá­sa­it még egy­szer át­ol­vas­tam… Ha meg­gon­dol­juk, hogy már mi­óta ha­lott!… – Adams­ki meg­in­dult­nak lát­szott, és rosszal­ló­an né­zett rám, mi­kor ész­re­vet­te hir­te­len örö­mö­met.

– A dol­go­zat­fü­ze­te! — ki­ál­tot­tam fel. – Adams­ki úr, ide tud­ná adni ne­kem egy kis idő­re? Ször­nyen fon­tos le­het. Ta­lán ez az egyet­len kéz­írás, ami egy­ál­ta­lán meg­van még Kur­rat­tól.

Meg­bán­tott­nak lát­szott ugyan, hogy nem árul­tam el neki kö­ze­leb­bit, még­is lát­ha­tó­an elé­ge­dett volt, hogy ennyi­re fel­iz­ga­tott a be­je­len­té­se.

– Én min­den jó dol­go­za­tot meg­őr­zök – mond­ta már egy egész ha­lom van. Így össze­ha­son­lí­tá­si ala­pom van az egyes év­fo­lya­mo­kat il­le­tő­en, és nyo­mon kö­vet­he­tem, mi­kor emel­tem vagy csök­ken­tet­tem a kö­ve­tel­mény­szin­tet… Tu­laj­don­kép­pen meg­ál­la­pít­ha­tom, hogy kez­det­ben túl ma­gas igé­nye­ket tá­masz­tot­tam, az­tán ki­csit en­ged­tem be­lő­lük, de most év­ről évre töb­bet kö­ve­te­lek.

Ez nem­igen ér­de­kelt, de mi­alatt be­szélt Adams­ki, egy avítt, ne­héz könyv­szek­rény­ből egy ha­lom fü­ze­tet sze­dett elő. A ke­re­sett fü­zet leg­fe­lül he­vert, csak­nem ki­tép­tem Adams­ki ke­zé­ből.

Itt vol­tak hát: vé­kony szá­rú, ha­sas „b”-k és a cson­ka „l”-ek, me­lyek csak egy föl­fe­lé hú­zott s hir­te­len meg­sza­ka­dó vo­nal­ból áll­tak. A bi­zo­nyí­ték meg­volt: a könyv­jel­ző Kur­rat egyik le­ve­lé­nek le­té­pett da­rab­ja volt.

Adams­ki nem szí­ve­sen en­ge­dett el kö­ze­leb­bi fel­vi­lá­go­sí­tá­sok nél­kül, de már sza­bállyá tet­tem ön­ma­gam­nak, hogy csak ak­kor be­szé­lek va­la­mi­ről, ha már le­zá­rult. Már így is túl so­kat mond­tam neki.

Va­la­mi­vel ké­sőbb át­fu­tot­tam az egyes dol­go­za­to­kat. A szo­ká­sos írás­be­li té­mák vol­tak: Mi­lyen elő­fel­té­te­lük­nek kell meg­fe­lel­nie egy jó szó­nok­nak? Ho­gyan csök­kent­he­tő a köz­le­ke­dé­si bal­ese­tek szá­ma? Sa­ját bűne mi­att pusz­tult el Götz von Ber­li­chin­gen?

A dol­go­za­tok gör­dü­lé­keny nyel­ven íród­tak, és csak­nem va­la­mennyi jó osz­tály­za­tot ka­pott.

Né­hány rész­let arra a be­szél­ge­tés­re em­lé­kez­te­tett, ame­lyet Kur­rat­tal foly­tat­tam rö­vid­del ha­lá­la előtt. A Götz-dol­go­zat­ban ez állt pél­dá­ul:

Így Götz már csak azért is el­pusz­tult, mert nem tu­dott al­kal­maz­kod­ni ko­rá­hoz. De eb­ben nem lá­tok hi­bát, in­kább ér­de­met, mert Götz olyan kor­ban élt, amely­ben igaz­ság és be­csü­let sem­mit sem szá­mí­tott. És ilyen kor­szak­hoz nem sza­bad al­kal­maz­kod­nia az em­ber­nek. A né­met na­gyon is szí­ve­sen al­kal­maz­ko­dik, Hit­ler­hez is al­kal­maz­ko­dott, és nem lát eb­ben bűnt. In­kább az szá­mít bűn­nek, ha va­la­ki nem al­kal­maz­ko­dott. Götz szem­be­sze­gül egy kor­ral, me­lyet el­ítél, és ezt he­lyes­nek ta­lá­lom.

Min­de­nek­előtt az utol­só dol­go­zat volt ta­nul­sá­gos. A téma a kö­vet­ke­ző: Ho­gyan íté­led meg a vár­úr vi­sel­ke­dé­sét C. F. Me­yer „Lá­bak a tűz­ben” c. bal­la­dá­já­ban?

Em­lé­kezzünk csak: A hu­ge­not­ták ül­döz­te­té­se ide­jén a vár­úr fe­le­sé­gét ha­lál­ra kí­noz­zák, mert fér­je rej­te­két nem akar­ja el­árul­ni. Évek­kel ké­sőbb a kín­zó, a ki­rály kö­ve­te­ként, aka­rat­la­nul, éj­sza­ka és köd­ben, a vár­ba té­ved, és a gyer­me­kek fel­is­me­rik. Az apa bosszút áll­hat­na, de val­lá­si okok­ból le­mond er­ről.

Kur­rat er­ről a kö­vet­ke­ző­ket írta:

A vár­úr dön­té­sét nem tar­tom he­lyes­nek. Ta­lán a hite kény­sze­rí­tet­te rá, de en­nek el­le­né­re szük­sé­ges lett vol­na a jo­gos meg­tor­lás. Ha nincs meg hoz­zá a jo­gunk, hogy bün­tet­hes­sünk az el­kö­ve­tett bűn­tet­tért, és az utol­só íté­let­re vá­runk, ak­kor nincs is szük­ség vi­lá­gi bí­ró­sá­gok­ra. Az igaz­sá­gos­ság azt kö­ve­te­li, hogy a bűn­tet­tet meg­to­rol­juk, és ha az ál­lam ezt nem te­szi meg, ak­kor az egyes em­ber­nek kell er­ről gon­dos­kod­nia. A bosszú nem ép­pen jó csen­gé­sű szó, de nem lá­tok ben­ne sem­mi em­ber­te­lent. Ép­pen el­len­ke­ző­leg. Az em­be­ri­es­ség kö­ve­te­li meg, hogy ki­se­lej­tezzük azo­kat, akik az em­be­ri­es­ség tör­vé­nyei el­len vé­tet­tek. Az utol­só íté­let, per­sze, csak jám­bor óhaj, és a föl­di bí­ró­sá­gok gyak­ran túl nagy meg­ér­tést ta­nú­sí­ta­nak, ha ar­ról van szó, hogy meg­to­rol­ják a bűnt, me­lyet vi­lág­né­ze­ti okok­ból kö­vet­tek el, mint eb­ben a bal­la­dá­ban is. Olyan­kor az­tán szí­ve­sen be­szél­nek meg­bo­csá­tás­ról és le­mon­dás­ról, és a több ezer­sze­res gyil­kost is csak né­hány évecs­ke bör­tön­nel sújt­ják. Hi­szen meg­győ­ző­dés­ből cse­le­ke­dett…

E so­rok ol­va­sá­sa­kor mint­ha Kur­rat hang­ját is hal­lot­tam vol­na. Mi min­den le­he­tett vol­na eb­ből a fi­ú­ból, ha nem vesz­ti éle­tét ilyen szé­gyen­le­tes mó­don!

 

Ha­lá­lá­nak kö­ze­leb­bi kö­rül­mé­nye­i­ről be kell szá­mol­nom.

Ki­de­rült, hogy egy át­ázott tö­mí­tés okoz­ta Kur­rat ha­lá­lát. Ahogy már em­lí­tet­tem, ere­de­ti­leg gáz­boj­ler volt fel­sze­rel­ve a zu­ha­nyo­zó­ban. Mi­kor az olaj fű­tés ré­vén mo­dern me­leg­víz-szol­gál­ta­tá­sunk, le­sze­rel­ték. Bal­sze­ren­csés mó­don a fe­les­le­ges­sé vált gáz­ve­ze­té­ket nem tá­vo­lí­tot­ták el, bi­zo­nyá­ra azért, mert nem volt hoz­zá­fér­he­tő: a csem­pé­zett fa­lat fel kel­lett vol­na tör­ni emi­att. Zá­ró­du­gót ka­pott, és az egész ve­ze­té­ket le­zár­ták egy fő­csap­pal, amely a pin­ce­fo­lyo­són volt. Ez a csap bi­zo­nyá­ra nem volt jól el­zár­va. Vagy té­ve­dés­ből va­la­mi­kor ki­nyi­tot­ták. Ezt sen­ki nem vet­te ész­re, amíg a ve­ze­ték vé­gén levő dugó tar­tott. Ak­kor a tö­mí­tés ki­esett, és a gáz sza­ba­don ki­áram­lott. A mennye­ze­ti szel­lő­ző be­ren­de­zés utóbb tel­je­sen el­du­gult­nak bi­zo­nyult. Te­hát bal­eset az egész, ame­lyért sen­ki sem te­he­tő fe­le­lős­sé; leg­fel­jebb a sze­re­lő, ha nem ép­pen maga Muhl vé­gez­te eset­leg a mun­ká­la­tok eme ré­szét. Nor­má­lis eset­ben a ki­áram­ló gáz nem is ve­zet­he­tett vol­na ha­lá­los bal­eset­hez. Kur­rat­nak ész­re kel­lett vol­na ven­nie a gáz­sza­got. Mi­ért nem hagy­ta el idő­ben a zu­ha­nyo­zót? Csak az a le­he­tő­ség ma­radt, hogy elő­ször csu­pán ke­vés gáz áradt ki, és Kur­rat hir­te­len el­ve­szí­tet­te az esz­mé­le­tét. Ak­kor az­tán a gáz és a for­ró víz­gőz meg­foj­tot­ták.

A rend­őr­sé­gi tiszt­vi­se­lők ezen kö­rül­mé­nye­ket írás­ban is rög­zí­tet­ték. Egyi­kük ra­gasz­ko­dott hoz­zá, hogy az én ki­hall­ga­tá­som­ról is ké­szül­jön jegy­ző­könyv, me­lyet alá kel­le­ne, ír­nom. Egy kis vita ke­re­ke­dett, mi­kor til­ta­koz­tam el­le­ne, hogy olyan val­lo­mást is­mer­jek el a ma­ga­mé­nak, me­lyet ennyi­re rossz né­met­ség­gel fo­gal­maz­tak. Lel­ki­ál­la­po­tom el­le­né­re ma­ka­csul vo­na­kod­tam, hogy alá­ír­jam a jegy­ző­köny­vet, úgy­hogy vé­gül a tiszt­vi­se­lő fel­szó­lí­tott: ír­jam meg ma­gam a val­lo­má­so­mat. Az író­gép­hez ül­tem, és le­ír­tam egy má­so­lat­tal együtt, mely most előt­tem fek­szik:

Ami­kor ma este fél ti­zen­egy felé vissza­tér­tem sé­tám­ról, és be­lép­tem az ud­var fe­lő­li aj­tón az épü­let­be, hal­lot­tam, hogy a pin­cé­ben levő zu­ha­nyok nin­cse­nek el­zár­va. Le­men­tem a mos­dó­ba, mely­ben még égett a vil­lany, és gáz­sza­got ész­lel­tem. Erre ki­nyi­tot­tam a zu­ha­nyo­zó­ba ve­ze­tő aj­tót, de elő­ször sem­mit nem tud­tam ki­ven­ni, mert for­ró víz­gőz áradt fe­lém. In­ten­zív gáz­szag ter­jen­gett. Csak mi­kor már el­zár­tam a zu­ha­nyo­kat, me­lyek­ből csak­nem ége­tő víz áradt, és a gőz is kis­sé el­szállt, vet­tem ész­re Kur­rat nevű ta­nu­lónk holt­tes­tét, amely össze­gör­nyed­ve he­vert az ajtó kö­ze­lé­ben. Rög­tön ér­te­sí­tet­tem Sch­ramm ta­nár urat, akit a szo­bá­já­ban ta­lál­tam. A holt­tes­tet együtt vit­tük fel, Sch­ramm úr pe­dig ké­ré­sem­re újra le­ment a pin­cé­be, hogy az áram­ló gáz­nak utá­na­néz­zen.

A rend­őrök­nek nyil­ván­va­ló­an hal­vány két­sé­gük sem ma­radt afe­lől, hogy bal­eset­ről van szó. Az ügy vi­lá­gos volt; bűn­tény­re gon­dol­ni el­ru­gasz­ko­dott fel­té­te­le­zés.

Én vi­szont nem tud­tam sza­ba­dul­ni a gon­do­lat­tól: el­mé­le­ti­leg fenn­állt a gyil­kos­ság le­he­tő­sé­ge is. Köz­is­mert volt, hogy esti sé­tá­im több mint fél órá­ig tar­tot­tak ál­tá­lá­ban. Sch­ramm és Kur­rat egye­dül volt az épü­let­ben. Kur­rat es­tén­ként nem sok­kal tíz óra előtt szo­kott zu­ha­nyoz­ni. A tö­mí­tést el is le­he­tett tá­vo­lí­ta­ni előt­te. Ak­kor már csak a fő­csa­pot kel­lett ki­nyit­ni, mi­alatt Kur­rat a zu­ha­nyo­zó­ban tar­tóz­ko­dott. A gáz­ve­ze­ték egé­szen ma­ga­san hú­zó­dott a csem­pés fa­lon. Kur­rat nem ér­het­te vol­na el a ke­zé­vel. Az aj­tót be le­he­tett zár­ni kí­vül­ről… Ber­zen­ked­tem ilyen sá­tá­ni cse­le­ke­det­nek még az el­kép­ze­lé­sé­től is.

Ma meg kell mon­da­nom az igaz­ság ked­vé­ért azt, amit ak­ko­ri­ban meg­tar­tot­tam ma­gam­nak. Az­nap dél­után a fű­tő­he­lyi­ség­ben is jár­tam, hogy el­len­őriz­zem az olaj­kész­le­tet. Köz­ben lép­te­ket hal­lot­tam a fo­lyo­són, s mi­kor a be­haj­tott ajtó hagy­ta ré­sen át egy pil­lan­tást ve­tet­tem ki­fe­lé, Sch­ram­mot lát­tam be­men­ni a di­ák­mos­dó­ba. Ki­csi­vel ké­sőbb hal­lot­tam, mi­kor újra ki­jött, és lép­tei el­tá­vo­lod­tak. Ter­mé­sze­te­sen nem tu­laj­do­ní­tot­tam je­len­tő­sé­get a do­log­nak. Sch­ramm meg­mos­hat­ta a ke­zét, vagy el­csa­var­ha­tott egy csö­pö­gő zu­hanyt is.

Ha ak­ko­ri­ban va­la­ki­vel kö­zöl­tem vol­na meg­fi­gye­lé­se­met, az a be­nyo­más ke­let­ke­zett vol­na, hogy gya­nú­ba aka­rom ke­ver­ni Sch­ram­mot. Vi­szo­nyunk ak­kor vég­ér­vé­nye­sen meg­rom­lott vol­na. Azon­kí­vül az is­ko­lá­nak sem állt ér­de­ké­ben, hogy újra bűn­ügyi nyo­mo­zás­ba kezd­je­nek. Sch­ramm pe­dig si­mán ki­ma­gya­ráz­hat­ta vol­na ma­gát. Csak azt kel­lett vol­na mon­da­nia, hogy egy zu­hanyt hal­lott csö­pög­ni, és el­zár­ta a csa­pot.

Azt is meg kell ér­te­ni, hogy még min­dig ha­tá­sa alatt áll­tam an­nak a csak­nem hi­bát­lan bi­zo­nyí­ték­lánc­nak, me­lyet Kur­rat el­tű­né­se után olyan szor­go­san el­ső­sor­ban én ál­lí­tot­tam össze. Hall­ga­tá­som amo­lyan jó­vá­té­tel volt az igaz­ság­ta­lan­sá­gért, me­lyet Sch­ramm-mal szem­ben ma­gam­ban el­kö­vet­tem.

Egyéb­ként is, mi­ért ölte vol­na meg Sch­ramm Kur­ra­tot? El­ru­gasz­ko­dott fel­té­te­le­zés ma­radt az egész gon­do­lat­sor.

Mi­kor a rend­őr­hi­va­tal­no­kok be­fe­jez­ték mun­ká­ju­kat, be­ül­tem Sch­ramm­hoz.

– Mi­lyen for­má­ban kéne ér­te­sí­te­nünk az apát? – kér­dez­tem tőle.

Sch­ramm em­lé­kez­te­tett rá, hogy az öreg­úr még kór­ház­ban fek­szik, és te­kin­tet­tel kell len­nünk egész­sé­gi ál­la­po­tá­ra.

– Ta­lán az len­ne a leg­jobb – vél­te –, ha fel­hív­nánk a kór­há­zat. Ak­kor az or­vos­ra há­rul majd Kur­rat úr tá­jé­koz­ta­tá­sa, ta­lál­ja meg ő a mód­ját.

Be­men­tem a dol­go­zó­szo­bám­ba, hogy ki­ke­res­sem a kór­ház te­le­fon­szá­mát.

Író­asz­ta­lo­mon egy fel­bon­tat­lan le­vél he­vert, amely a dél­utá­ni pos­tá­val ér­kez­he­tett. Futó pil­lan­tást ve­tet­tem a fel­adó­ra: a kór­ház volt, mely­ben Kur­rat úr fe­küdt!

Fel­tép­tem a le­ve­let. Sze­mé­lye­sen ne­kem szólt, és így hang­zott:

 

Be­te­günk, Kur­rat úr bí­zott meg ben­nün­ket az­zal, hogy ér­te­sít­sük önt, ha ál­la­po­ta rosszab­bod­na. Saj­nos, ez most be­kö­vet­ke­zett egy mű­tét után, mely­nek ered­mé­nye elő­ször ked­ve­ző­nek lát­szott. Kur­rat úr ma el­vesz­tet­te az esz­mé­le­tét, és a leg­rosszabb­ra kell szá­mí­ta­ni. Azt ta­ná­csol­juk ön­nek, hogy fiát al­kal­mas for­má­ban ké­szít­sék elő erre. A be­teg ál­la­po­ta olyan, hogy nem lát­juk al­kal­mas­nak a fiát a be­teg­ágy­hoz en­ged­ni. Már nem va­ló­szí­nű, hogy a be­teg vissza­nyer­je az esz­mé­le­tét. Mi­helyt vál­to­zás áll be ál­la­po­tá­ban, önt te­le­fo­non ér­te­sít­jük. Ma hasz­ta­lan pró­bál­koz­tunk hogy te­le­fo­non el­ér­jük.

Tisz­te­let­tel

Dr…. (ol­vas­ha­tat­lan)

 

E le­vél ol­vas­tán ér­zel­me­im igen­csak fe­le­má­sak vol­tak. Ugyan fel­men­tést nyer­tünk ama szo­mo­rú kö­te­les­ség alól, hogy idősb Kur­rat úr­ral kö­zöl­jük a ször­nyű hírt; más­részt fö­löt­tébb kü­lö­nös volt, hogy a fiú ép­pen ugyan­ab­ban az idő­ben szen­ved ha­lá­los bal­ese­tet, ami­kor apja hal­dok­lik, gya­kor­la­ti­lag már ha­lott… Már nem szá­mo­lunk vele, hogy a be­teg vissza­nye­ri az esz­mé­le­tét…

Sors­sze­rű össze­füg­gés? A vé­let­lent több­re tar­tom a „sors­nál”, és a ha­son­ló vé­let­le­nek rit­kák. De be kel­lett ér­nem a té­nyek­kel.

– Ön tet­te a le­ve­let az asz­ta­lom­ra? – kér­dez­tem Sch­ramm­tól. – Ha a ma dél­utá­ni pos­tá­val ér­ke­zett, azért előbb ide­ad­hat­ta vol­na.

– Ó, a le­vél… – Meg­von­ta a vál­lát. – Bo­csás­son meg, té­ve­dés­ből le­rak­tam va­la­ho­va. Ké­sőbb ju­tott eszem­be, és ak­kor az író­asz­ta­lá­ra tet­tem… Annyi­ra bi­zo­nyá­ra nem fon­tos.

– Meg­néz­te a fel­adót? – kér­dez­tem.

Sch­ramm mél­tat­lan­kod­va né­zett rám.

– An­nak fi­gye­lem­be­vé­te­lé­vel, ami itt ép­pen tör­tént – mond­ta –, ezt a le­ve­let nem tar­ta­nám olyan fon­tos­nak.

Nem vá­la­szol­tam, ha­nem oda­ad­tam neki az írást. Ő el­ol­vas­ta, meg­lep­ve fel­ug­rott, és meg­in­dult­nak lát­szott; még­is az volt a be­nyo­má­som, hogy ez a meg­in­dult­ság nem iga­zán be­lül­ről fa­kadt. Ép­pen azért tűnt pusz­ta gesz­tus­nak, mi­vel Sch­ramm ter­mé­sze­té­ből kö­vet­ke­ző­en fe­gyel­me­zett volt, aki ér­zel­me­i­nek nem adott moz­du­la­tok ré­vén ki­fe­je­zést. De vé­gül is, ezen az es­tén mind­ket­ten in­ger­lé­ke­nyek vol­tunk, én meg már csak­nem meg­szok­tam, hogy Sch­ram­mot gya­nú­sít­sam.

– Kur­rat­nak tud­tom­mal már csak az apja élt – mond­tam –; ilyen kö­rül­mé­nyek kö­zött ne­künk kell majd gon­dos­kod­nunk a te­me­té­sé­ről… – Ha­nem köz­ben nem is gon­dol­tam a te­me­tés­re, és raj­ta­kap­tam ma­gam, hogy már megint Sch­ram­mon jár az eszem, aki a le­ve­let ki­nyit­hat­ta, majd újra le­ra­gaszt­hat­ta. Két kö­tő­tű­vel egy le­ve­let akár fel is le­het csa­var­ni és ki le­het húz­ni… Fel­tű­nés nél­kül szem­ügy­re vet­tem a bo­rí­té­kot. Sem­mi sem lát­szott raj­ta; ki­vált, hogy már úgy­is fel­nyi­tot­tam.

Még éj­jel fel­ad­tam te­le­fo­non egy táv­ira­tot a di­rek­tor ré­szé­re, aki­nek a sza­bad­sá­gát, akár tet­szik, akár nem, meg kell za­var­nom. Fel­té­te­lez­tem, hogy nyom­ban vissza fog tér­ni. A táv­irat szö­ve­ge így hang­zott:

 

KUR­RAT BAL­ESET ÁL­TAL ÉLE­TÉT VESZ­TET­TE STOP VÁR­JUK HÍ­VÁ­SÁT

 

Na­gyon meg­le­pett, hogy a rá­kö­vet­ke­ző két na­pon sem­mi­lyen vá­lasz nem ér­ke­zett. Az­tán még­is kap­csol­tak egy olasz­or­szá­gi te­le­fon­hí­vást, a pat­to­gó zö­re­jek meg sí­po­lá­sok kö­zött meg­hal­lot­tam igaz­ga­tónk kel­let­len hang­ját, a nagy tá­vol­ság mi­att in­kább csak han­gocs­kát, cson­kán és az ára­m­in­ga­do­zás okoz­ta szag­ga­tott­ság­gal, a re­lék ál­tal új im­pul­zu­sok­kal erő­sít­ve, de egé­szé­ben még­sem egy fő­nök hang­ját.

Csak fosz­lá­nyo­kat le­he­tett ér­te­ni. Ki­rán­du­lá­son volt, most kap­ta meg a tá­vi­ra­to­mat, a le­he­tő leg­ha­ma­rabb vissza fog tér­ni. Kí­sér­le­tem, hogy be­szá­mol­jak neki a sze­ren­csét­len­ség le­fo­lyá­sá­ról, meg­hi­ú­sult. Mire annyit meg­ér­tett, hogy „zu­ha­nyo­zó”, meg­sza­kadt a vo­nal. Az össze­köt­te­tés hely­re­ál­lí­tá­sa szük­ség­te­len volt, még ha a fél­be­sza­kí­tott te­le­fon­be­szél­ge­tés hagy is az em­ber­ben va­la­mi nyug­ta­la­ní­tó ér­zést.

Két na­pig el­tar­tott, míg a di­rek­tor meg­ér­ke­zett. A te­me­tés­re leg­alább még idő­ben jött.

Ez a te­me­tés kü­lön­ben prob­le­ma­ti­kus ügy volt. Kur­rat nem tar­to­zott se­me­lyik val­lá­si fe­le­ke­zet­hez sem, így az­tán nél­kü­löz­nünk kel­lett azok se­gít­sé­gét, akik az ilyen dol­gok ün­ne­pé­lyes­sé té­te­lé­hez ér­te­nek. Eköz­ben te­le­fon­hí­vás ér­ke­zett a kór­ház­ból, amely az idősb Kur­rat várt el­ha­lá­lo­zá­sá­ról tá­jé­koz­ta­tott. Mi­után a te­me­tés­sel járó ne­héz­sé­gek meg­le­he­tő­sen fog­lal­koz­tat­tak, ér­dek­lőd­tem, mik a ter­vek az el­ha­lá­lo­zott Kur­rat úr­ral kap­cso­lat­ban, s meg­tud­tam, hogy az volt a kí­ván­sá­ga, ha­lá­la ese­tén ham­vas­szák el. Előt­te már tu­do­mást sze­rez­tem róla, hogy Kur­ra­ték­nak nincs sír­he­lyük Ham­burg­ban, és eset­le­ges csa­lád­ta­gok­ról, hoz­zá­tar­to­zók­ról sem tu­dott sen­ki sem­mit Ezért a mi te­me­tőnk­ben sze­rez­tem sír­he­lyet, és meg­egyez­tem most a kór­há­zi il­le­té­ke­sek­kel, hogy a Kur­rat úr föl­di ma­rad­vá­nya­it tar­tal­ma­zó ur­nát ide szál­lít­sák.

Meg­be­szél­tem az ügyet Sch­ramm-mal, aki egyet­ér­tett ve­lem, hogy ilyen kö­rül­mé­nyek kö­zött Kur­ra­tot is ham­vasz­tas­suk el. Meg­bíz­tam egy hely­be­li bú­tor­asz­ta­lost, aki mel­lé­ke­sen te­me­té­se­ket is in­té­zett, hogy te­gye meg a szük­sé­ges lé­pé­se­ket.

Kur­rat holt­tes­tét a já­rás­bí­ró­ság ha­ma­ro­san ki­ad­ta, mi­után meg­tör­tént a bon­co­lás. Az ered­mény nem oko­zott meg­le­pe­tést: Kur­rat meg­ful­ladt. Be­val­lom, a bon­co­lás gon­do­la­ta némi rossz ér­zést, majd­nem bűn­tu­da­tot vál­tott ki be­lő­lem. Fel­vag­dos­ták, és a bel­ső ré­sze­it ki­for­gat­ták. Nyo­masz­tó volt el­kép­zel­ni, és an­nak gon­do­la­ta, hogy át­vál­to­zik tisz­ta ha­mu­vá, szin­te meg­könnyeb­bü­lést oko­zott.

Maga a te­me­tés is egy­sze­rűbb­nek tűnt egy könnyen ke­zel­he­tő ur­ná­val, mint egy ne­héz­kes ko­por­só­val, mely­nek, a ha­lál irán­ti min­den tisz­te­let el­le­né­re, még­sem esz­té­ti­kus a tar­tal­ma.

Az asz­ta­los­mes­ter és egyik le­á­nya, aki ha­lott­mo­só­ként dol­go­zott min­dent köz­meg­elé­ge­dés­re in­té­zett. Kur­rat drá­ga tölgy­fa ko­por­sót ka­pott, amely meg­ér­de­mel­te vol­na, hogy tar­tós­sá­gát hosszabb időn át bi­zo­nyít­has­sa. A ham­bur­gi kre­ma­tó­ri­um­ban tar­tan­dó gyász­ün­nep­ség­ről le kel­lett mon­da­nunk, mert csak Sch­ramm és én tud­tunk vol­na részt ven­ni raj­ta.

Nem­so­ká­ra hírt kap­tunk az it­te­ni te­me­tő­gond­nok­tól, hogy Kur­rat ham­vai meg­ér­kez­tek, és az urna el­he­lye­zé­sé­nek sem­mi aka­dá­lya.

Az idősb Kur­rat föl­di ma­rad­vá­nya­it tar­tal­ma­zó urna csak né­hány nap múl­va volt vár­ha­tó. El­ha­tá­roz­tuk, hogy nem vár­juk be, mi­vel Kur­ra­tunk te­me­té­se már így is meg­le­he­tő­sen el­hú­zó­dott.

Eköz­ben a di­rek­tor is ha­za­ér­ke­zett. Min­den ren­del­ke­zé­sem­mel egyet­ér­tett, s egy­re csak so­pán­ko­dott a tör­tén­tek mi­att, na­gyon ag­gó­dott is­ko­lánk hír­ne­vé­ért. De vé­gül is a ha­lá­los bal­eset kö­ze­leb­bi kö­rül­mé­nye­i­ről elég volt a leg­szük­sé­ge­seb­be­ket köz­re­ad­ni. Meg­egyez­tünk ab­ban is, hogy le­he­tő­leg még a szü­net alatt le­bon­tat­juk a régi zu­ha­nyo­zót, és sort ke­rí­tünk a ter­ve­zett át­épí­tés­re, mely­ről az ele­jén már szól­tam. Nem kí­ván­tunk min­den­áron tá­pot adni di­ák­ja­ink fan­tá­zi­á­já­nak, mi­kor a zu­ha­nyo­zót hasz­nál­ják. Egy-egy ese­mény ah­hoz a hely­hez ta­pad, ahol le­ját­szó­dott. Ha el akar­juk fe­lej­tet­ni az em­lé­ket, a szín­hellyel kell kez­de­nünk.

A di­rek­tor is na­gyon ügyelt rá, hogy Kur­rat ma­rad­vá­nya­it illő tisz­te­let­ben ré­sze­sít­sük. Negy­ven fe­hér szeg­fű­vel dí­szí­tett ko­szo­rút ren­delt, és ki­küld­te a te­me­tői ká­pol­ná­ba.

– Mi­lyen ször­nyű is az élő Is­ten ke­zé­be jut­ni – szólt. – Hát nem kell-e ilyen szo­mo­rú ese­mény kap­csán Ki­er­ke­gaard sza­va­i­ra gon­dol­nunk?

– Akad­nak kol­lé­gák, akik min­dig ugyan­ar­ra a gye­rek­re pik­kel­nek – vá­la­szol­tam neki. – A sors is sze­ret min­dig ugyan­ab­ba az irány­ba súj­ta­ni, de bi­zo­nyá­ra in­kább kö­zöm­bös­ség­ből, mint szá­mí­tás­ból.

– Nem kell-e egy ma­ga­sabb ren­dű igaz­sá­gos­ság­ban hin­nünk? A Kur­rat fiú és apja majd­nem egy­idő­ben hal­tak meg. Így az­tán egyi­kük sem élte meg a má­sik ha­lá­lát. Nem lát­ha­tunk-e eb­ben va­la­mi­lyen kü­lö­nös ke­gyel­met?

– Ne­kem sok­kal in­kább úgy tű­nik, hogy a sors rá­sze­dett ben­nün­ket. Elő­ször azt a lát­sza­tot kel­tet­te, mint­ha Kur­rat meg­halt vol­na, és ak­kor az­tán tény­leg le­súj­tott. Nem tu­dom, mi­ért kéne meg­ha­jol­nunk előt­te.

– Mi ma­rad szá­munk­ra más, mint en­ge­del­mes­ség és ön­mér­sék­let?

– Meg­ve­tés – mond­tam én.

– Ca­mus né­ze­te­i­vel tart, ha jól hal­lom.

– Én nem hi­szek egy transz­cen­dens ala­pú sors­ban. Ez Is­ten leg­jobb iga­zo­lá­sa, amit csak kí­ván­hat ma­gá­nak az em­ber.

– De hisz el­is­mer­te, hogy szem­mel lát­ha­tó­an a sors va­la­mi­lyen szán­dé­kos­sá­ga rej­te­zik Kur­rat sor­sa mö­gött, akár az is, hogy bo­lond­dá te­gyen ben­nün­ket.

– Nem szem­mel lát­ha­tó­an, csak lát­szó­lag – mond­tam erre. – Úgy tű­nik, mint­ha szán­dék len­ne. Va­ló­já­ban csak hir­te­len meg­sű­rű­sö­dött az élet.

– Ak­kor hát önt ki­elé­gí­ti, ha az egész ese­ményt csak a vé­let­len já­té­ká­nak te­kint­jük? Kur­rat ál­lí­tó­la­gos ha­lá­lát, az­tán a va­ló­dit, csak­nem egy­idő­ben az ap­já­é­val?

El­néz­tem a di­rek­tor mel­lett, ki az ab­la­kon. Egé­szen más­ként érti, de…

– Ta­lán iga­za van – mond­tam las­san. – Igen… Szán­dé­kos­nak lát­szik.

A te­me­tés nap­ján a di­rek­tor, Sch­ramm és én va­la­mi­vel a ki­tű­zött idő­pont előtt je­len­tünk meg a ká­pol­ná­ban. Ur­nát itt nem lát­tunk. Sch­ramm ku­tat­va be­lé­pett egy fé­lig nyi­tott aj­tón, csak­ha­mar újra meg­je­lent, néma bó­lin­tás­sal je­lez­ve fe­lénk, hogy meg­ta­lál­ta azt, amit ke­re­sünk. Be­lép­tünk. Pil­lan­tá­sunk egy zárt ko­por­só­ra esett. A di­rek­tor kér­dőn né­zett rám. Tő­lünk bal­ra fe­hér szeg­fűk­kel dí­szí­tett, ha­tal­mas ko­szo­rú volt a fal­hoz tá­maszt­va, bi­zo­nyá­ra negy­ven szál­lal. A mi ko­szo­rúnk. Sza­la­got nem tar­tot­tunk vol­na íz­lé­ses­nek. Fö­löt­te egy áll­vá­nyon gyer­tya­tar­tók áll­tak és fé­lig fel­té­pett kar­ton­do­boz gyer­tyá­val. A di­rek­tor rám né­zett. Sch­ramm az egyik do­boz­ra mu­ta­tott, kis­sé ol­dalt, és egy bá­dog­sze­rű fém­edé­nyen be­le­pré­selt fel­ira­tot pil­lan­tot­tunk meg.

– Kur­rat – mor­mol­ta hang­ta­la­nul a di­rek­tor, és mond­ha­tom, némi szé­gyent érez­tünk.

Eb­ben a pil­la­nat­ban be­lé­pett a te­me­tő­őr, és ész­re­vet­tük raj­ta, mennyi­re bosszant­ja, hogy be­ha­tol­tunk ide. Fel­kért ben­nün­ket, hogy a fő­te­rem­ben fog­lal­junk he­lyet. Le­ül­tünk. Az őr na­gyon meg­vá­ra­koz­ta­tott ben­nün­ket. Az­tán vég­re fel­tá­rult az ajtó, ő meg­je­lent ko­moly kép­pel, az ur­nát ün­ne­pé­lye­sen két ke­zé­ben tart­va. Mél­tó­ság­tel­jes moz­du­lat­tal meg­mu­tat­ta ne­künk a be­le­nyo­mott fel­ira­tot, me­lyet már ol­vas­tunk, és ki­mért lép­tek­kel vé­gig­ment a te­rem kö­ze­pén a kapu irá­nyá­ba. Kö­vet­tük.

Ki­csi­vel az ajtó előtt a di­rek­tor hir­te­len meg­tor­pant, sar­kon for­dult, és vissza­si­e­tett. A te­me­tő­őr meg­állt, mél­tat­lan­kod­va kör­be­pil­lan­tott, és meg­vár­ta, amíg a di­rek­tor utol­ért ben­nün­ket a ko­szo­rú­val. Én is se­gí­tet­tem vin­ni, úgy kö­vet­tük az ur­nát.

Ki­men­tünk a ká­pol­ná­ból, egy da­ra­big a csi­kor­gó, ka­vi­csos útón, ke­resz­tül a sí­rok so­rai közt. Őszin­tén szól­va, ki­csit kí­nos­nak ta­lál­tam ezt a fel­vo­nu­lást. Ne ért­se­nek fél­re, Kur­rat ha­lá­la na­gyon kö­zel­ről érin­tett, de se­hogy sem tud­tam meg­bé­kél­ni a gon­do­lat­tal, hogy en­nek a bá­dog­edény­nek va­la­mi köze van a mi Kur­ra­tunk­hoz. Még azt is el­mu­lasz­tot­tuk, hogy mél­tó ur­nát ve­gyünk a bá­dog­edény he­lyett. Ez va­ló­já­ban nem is iga­zi urna volt, de ezt elő­re nem tud­hat­tuk. Eh­hez jött még a mél­tat­lan kar­ton­do­boz, ami­ről el­kép­zel­he­tő volt, hogy ren­des pos­tai cso­mag­ként küld­ték el. És így már a te­me­tő­őr ün­ne­pé­lyes vi­sel­ke­dé­se sem tud­ta men­te­ni a dol­got.

Sch­ramm mö­göt­tünk ha­ladt, és biz­tos vol­tam ben­ne, hogy szó­ra­koz­tat­ja a do­log. Nem tud­tam meg­áll­ni, hogy egé­szen vá­rat­la­nul hát­ra ne for­dul­jak. Meg­le­pe­té­sem­re arca ko­moly­sá­got tük­rö­zött, sá­padt volt és fe­szült, és gyor­san ki­tért pil­lan­tá­som elől.

El­ér­tük a sír­he­lyet, és a kí­nos szer­tar­tás foly­ta­tó­dott. Iga­zi gö­dör he­lyett csak egy kis ke­rek, de elég mély lyu­kat ás­tak. Mi­után egyi­künk sem tett elő­ké­szü­le­te­ket arra, hogy szól­jon va­la­mit, az őr le­tér­delt, és az ur­nát egy kéz­zel be­le­csúsz­tat­ta a lyuk­ba. Az­tán fel­emel­ke­dett, és vá­ra­ko­zás­tel­jes arc­cal né­zett ránk.

A ko­szo­rút le­tá­masz­tot­tuk a fel­pú­po­zott ho­mok­dom­bocs­ká­ra, és a lyuk köré áll­tunk. A di­rek­tor a tor­kát kö­szö­rül­te, né­hány ke­gye­le­tes szó­ra ké­szült. Rá­néz­tem, meg­ér­tet­te, és csak annyit mon­dott:

– Meg­em­lé­ke­zünk ked­ves el­huny­tunk­ról, és ezt ün­ne­pé­lyes for­má­ban fog­juk meg­ten­ni, is­ko­la­gyű­lés ke­re­té­ben, mi­helyt újra együtt le­szünk. – Az­tán még egy kis ide­ig ott áll­tunk, és a lyuk­ba bá­mul­tunk. Az őr meg­kap­ta a bor­ra­va­ló­ját, ami ta­lán nem volt il­do­mos, de vé­gül is, ki­nek van gya­kor­la­ta az ilyen dol­gok­ban?

Ha nem lett vol­na ép­pen nyá­ri szü­net, a te­me­tés­nek egé­szen más ke­re­te­ket tud­tunk vol­na biz­to­sí­ta­ni. És el­mond­ha­tom, hogy az em­lék­ün­ne­pély, mellyel a tan­év ele­jén Kur­rat­ról meg­em­lé­kez­tünk, nem szű­köl­kö­dött ko­moly­ság­ban és mél­tó­ság­ban.

Mi­kor pár nap­pal ké­sőbb fel­ke­res­tem a te­me­tőt, hogy meg­te­kint­sem a sír­he­lyet, a negy­ven szeg­fű­vel dí­szí­tett ko­szo­rú mel­lett, mely ma­gá­nyo­san he­vert a sík ho­mo­kon, ész­re­vet­tem egy cso­kor ügyet­le­nül össze­kö­tö­zött, el­her­vadt me­zei vi­rá­got. Meg­kér­dez­tem a te­me­tő­őrt, aki a kö­zel­ben dol­goz­ga­tott egy sír­hal­mon, hogy nem lát­ta-e vé­let­le­nül, ki hoz­ta a vi­rá­got.

– De – mond­ta –, egy fiú volt, úgy ti­zen­nyolc év kö­rü­li… Tő­lem kér­de­zős­kö­dött. Utá­na pe­dig ott ha­gyott egy sá­lat a sír­he­lyen.

– Sá­lat? Zöld, fe­hér és pi­ros csí­kok­kal ta­lán?

– Igen, olyat… Ha is­me­ri a fiút, ak­kor vi­gye csak el a sá­lat. Úgy­se tu­dom, mit kezd­jek vele.

Ak­ta­tás­ká­ja után nyúlt, me­lyet egy sír­kő­höz tá­masz­tott, és ki­vet­te be­lő­le a sá­lat.

– Egy­ál­ta­lán nem úgy né­zett ki, mint­ha el­ve­szí­tet­te vol­na – mond­ta, – Össze­hajt­va fe­küdt a vi­rág mel­lett…

Bor­ra­va­lót ad­tam az em­ber­nek, és ma­gam­hoz vet­tem a sá­lat. A fiú gesz­tu­sa, hogy a sír­ra tet­te, per­sze, ügyet­len és tel­je­sen szo­kat­lan volt, de volt ben­ne va­la­mi meg­ha­tó. Ott­hon a sá­lat gon­do­san össze­haj­to­gat­tam, és meg­őriz­tem.

 

Mint­egy két hét­tel ké­sőbb, a szün­idő vége felé, dél kö­rül egy autó ér­ke­zett. A di­rek­tor, Sch­ramm és én ép­pen be­fe­jez­tük az ebé­det, mi­kor az ét­te­rem­be ve­ze­tő aj­tót rop­pant ener­gi­ku­san fel­rán­tot­ták, és két hosszú ka­bá­tos, ka­la­pos fér­fi ma­sí­ro­zott be a te­rem­be: a bűn­ügyi rend­őr­ség fel­ügye­lő­je egy kí­sé­rő­vel. Ez­út­tal min­den­fé­le ud­va­ri­as­sá­got fi­gyel­men kí­vül hagy­tak, alig bic­cen­tet­tek a di­rek­tor felé, Sch­ramm­hoz lép­tek, és kö­zöl­ték vele: le van tar­tóz­tat­va. Gyil­kos­ság vagy gyil­kos­ság­ban való bűn­ré­szes­ség gya­nú­ja mi­att.

Sch­ramm­nak alig ma­radt ide­je, hogy pár hol­mit össze­szed­jen. A di­rek­tor hi­á­ba fá­ra­do­zott, hogy ma­gya­rá­za­tot kap­jon.

– De hi­szen bal­eset volt! – ma­gya­ráz­ta egy­re, te­he­tet­le­nül. – Ma­gá­tól ér­te­tő­dő­en csak bal­eset volt… Ugyan mi­lyen oka le­he­tett vol­na Sch­ramm úr­nak? Ké­rem önö­ket, ura­im – mi­lyen fényt vet ez az is­ko­lánk­ra!

– Sem­mi köze a bal­eset­hez – mond­ta a fel­ügye­lő rö­vi­den. – A negy­ven­öt előt­ti idők­kel kap­cso­la­tos, Töb­bet nem mond­ha­tok.

Sch­ramm el­ké­szült a cso­ma­go­lás­sal. Az elő­tér­ben vá­ra­koz­tunk. A két rend­őr­től köz­re­fog­va jött le a lép­csőn, meg­állt előt­tünk, és így szólt:

– Ké­rem, gon­dos­kod­jék a ku­tyám­ról. – Az­tán el­ve­zet­ték.

A Sch­ramm el­le­ni vizs­gá­lat a kö­vet­ke­ző­ket tár­ta fel: A há­bo­rú alatt egy ide­ig lá­ger­or­vos volt egy kon­cent­rá­ci­ós tá­bor­ban, és SS-szá­za­do­si ran­got vi­selt.

Már em­lí­tet­tem, hogy be­szél­ge­té­se­ink so­rán egy­szer szó­ba hoz­ta a fi­vé­rét, aki ál­lí­tó­lag az SS-nél szol­gált, és a há­bo­rú­ban meg­halt. Most ki­de­rült, hogy Sch­ramm­nak tény­leg volt egy fi­vé­re, aki rö­vid­del a há­bo­rú be­fe­je­zé­se előtt el­esett. Ezt a fi­vért vi­szont Sch­ramm he­lyet­tes ta­nár­nak hív­ták. Ha­lál­hí­re már nem ér­ke­zett el a szü­lő­vá­ro­sá­ba, aho­vá az elő­re­nyo­mu­ló oro­szok ad­dig­ra rég be­vo­nul­tak. A mi Sch­ram­munk még ér­te­sült fi­vé­re ha­lá­lá­ról; utób­bi ta­lán meg­kér­te a szá­zad­pa­rancs­no­kát, hogy ha­lá­la ese­tén kü­lön ér­te­sí­tést küld­jön Sch­ramm­nak – ezt a rész­le­tet már so­ha­sem fog­juk ki­de­rí­te­ni, de nem is fon­tos. 1945 má­ju­sá­ban, az össze­om­lást kö­ve­tő ál­ta­lá­nos zűr­za­var­ban Sch­ramm­nak si­ke­rült el­tűn­nie. Ké­sőbb egy­sze­rű­en a fi­vé­re ne­vén je­lent­ke­zett a rend­őr­sé­gen, és en­nek meg­fe­le­lő iga­zol­ványt ka­pott. Egy idő után itt, Nyu­ga­ton, rá­akadt az édes­any­já­ra. Ap­ját me­ne­kü­lés köz­ben érte a ha­lál. Az anya meg­men­tett egy map­pát régi do­ku­men­tu­mok­kal, amely tar­tal­maz­ta fi­a­ta­lab­bik fi­á­nak he­lyet­tes ta­nár­rá való ki­ne­ve­zé­si ok­má­nyát is. En­nek az ok­mány­nak és a sza­bály­sze­rű­en ki­ál­lí­tott iga­zol­vány­nak a se­gít­sé­gé­vel Sch­ramm könnyen el­ér­te, hogy tan­ügyi szol­gá­lat­ba ve­gyék. Vol­ta­kép­pen csak at­tól kel­lett fél­nie, hogy va­la­ki fel­is­mer­he­ti ben­ne Sch­ram­mot, az egy­ko­ri SS-or­vost, vagy olyan va­la­ki buk­kan fel, aki is­mer­te az öccsét. De ha meg is tör­tén­ne mind­ez ugyan ki je­lent fel szí­ve­sen egy má­sik em­bert!

Ami­kor Sch­ramm mind erő­sebb gya­nú­ba ke­ve­re­dett Kur­rat el­tű­né­sé­vel kap­cso­lat­ban, úgy tű­nik, a rend­őr­ség nyo­moz­ni kez­dett utá­na. Ek­kor buk­kan­tak az SS-or­vos­ra, akit Sch­ramm­nak hív­tak, aki­nek a szü­le­té­si he­lye azo­nos volt, s sze­re­pelt a kö­rö­zött sze­mé­lyek lis­tá­ján. Az or­vos régi SS sze­mé­lyi ak­tái tar­tal­maz­tak ada­to­kat a leg­kö­ze­leb­bi hoz­zá­tar­to­zók­ról is, köz­tük az­zal a fel­jegy­zés­sel, hogy egyet­len fi­vé­re, Sch­ramm he­lyet­tes ta­nár el­esett. Így Sch­ramm bi­zo­nyá­ra rend­sze­re­te­té­nek utó­la­gos ál­do­za­tá­vá vált: a fi­vé­ré­ről szó­ló, két­ség­kí­vül nem hi­va­ta­los ha­lál­hírt még rá­írat­ta a sze­mé­lyi lap­já­ra – más­ként nem tu­dom el­kép­zel­ni ma­gam­nak; és jel­lem­ző is len­ne Sch­ramm­ra. A régi SS-ak­tá­kat elő­ször va­ló­szí­nű­leg a szö­vet­sé­ges ha­tal­mak fog­lal­ták le, így az­tán Sch­ramm át­vál­to­zá­sa ész­re­vét­len ma­radt, ami­kor a né­met hi­va­ta­li ap­pa­rá­tus újra be­in­dult, mert si­mán és gya­nút­la­nul új pa­pí­ro­kat ál­lí­tott ki szá­má­ra. És ké­sőbb? Is­te­nem – ugyan ki váj­kál régi ira­tok­ban?! A ku­ta­tá­sok nem kis időt vet­tek igény­be. Az it­te­ni rend­őr­ség­hez el­jut­ta­tott fény­kép adta az utol­só bi­zo­nyos­sá­got. Leg­alább­is ezt le­he­tett ki­ven­ni a saj­tó­köz­le­mé­nyek­ből.

Meg fog­ják ér­te­ni, hogy Sch­ramm le­tar­tóz­ta­tá­sa és sze­mély­azo­nos­sá­gá­nak ki­de­rí­té­se igen kel­le­met­le­nül érin­tet­te is­ko­lán­kat. Sze­ren­csé­re a saj­tó ál­ta­lá­ban kor­rek­tül vi­sel­ke­dett, és nem tett szem­re­há­nyást ne­künk. Ez nem is lett vol­na igaz­sá­gos, mert Sch­ramm sza­bá­lyos kö­rül­mé­nyek kö­zött ke­rült át az ok­ta­tás­ügy­be, il­let­ve is­ko­lánk­ba. Ké­te­lyek so­sem me­rül­tek fel ne­ve­lői ké­pes­sé­ge­it il­le­tő­en. Jó tör­té­nel­mi is­me­re­tek­kel ren­del­ke­zett, és ki­tű­nő­en be­szélt an­go­lul. Ta­nu­ló­ink szü­lei is több meg­ér­tést mu­tat­tak a várt­nál. Ki­küld­tünk szá­muk­ra egy-egy má­so­la­tot kör­le­ve­lünk­ből, mely­ben vá­zol­tuk a tény­ál­lást, s a leg­több szü­lő to­váb­bi bi­zal­má­ról biz­to­sí­tott ben­nün­ket. Mi­kor kö­rül­be­lül egy év­vel ké­sőbb meg­kez­dő­dött Sch­ramm pere, már csak­nem fe­le­dés­be me­rült, hogy ná­lunk volt ta­nár, ki­vált hogy a több­rend­be­li gyil­kos­sá­gért el­le­ne emelt vád az el­kö­ve­tett csa­lást is hát­tér­be szo­rí­tot­ta.

Vizs­gá­la­ti fog­sá­ga ide­jén több íz­ben terv­be vet­tem, hogy meg­lá­to­ga­tom. Le­tar­tóz­ta­tá­sa olyan vá­rat­la­nul jött, sze­mély­azo­nos­sá­gá­nak le­lep­le­zé­se annyi­ra hir­te­le­nül ért min­ket, hogy nagy szük­sé­gét érez­tem egy ta­lál­ko­zás­nak. Nem volt könnyű meg­ba­rát­koz­nom a gon­do­lat­tal, hogy va­la­ki, akit tíz éve is­mer­tem, a va­ló­ság­ban egé­szen más­va­la­ki le­gyen, mint aki­nek hit­tem, jól­le­het még­is­csak az ma­radt, aki volt – Sch­ramm úgy­szól­ván fel­tá­rul­ko­zott, vissza­tért ere­de­ti én­jé­hez… Szí­ve­sen be­szél­get­tem vol­na vele er­ről, de a di­rek­tor fon­tos­nak tar­tot­ta, hogy a fenn­ál­ló kö­rül­mé­nyek mi­att sen­ki se ke­res­se fel a tan­tes­tü­let­ből. Nem volt sza­bad olyan be­nyo­mást kel­te­nünk, mint­ha szim­pa­ti­zál­nánk vele.

Mi­kor az­tán el­ér­ke­zett a tár­gya­lás nap­ja, egy egész dél­előt­tön át fi­gyel­tem. Egé­szen há­tul fog­lal­tam he­lyet, hogy Sch­ramm ne ve­gyen ész­re. A vád­lot­tak pad­ján is úgy vi­sel­ke­dett, mint az osz­tály előtt, a ta­ná­ri asz­tal­nál: kor­rek­tül, hi­de­gen és fö­lé­nye­sen. Úgy tűnt, sem­mi sem töri meg ere­jét.

Ezen a dél­előt­tön azok­ról a sze­lek­tá­lá­sok­ról volt szó, ame­lye­ket a tá­bor­ban vég­zett. A vád sze­rint ál­do­za­to­kat vá­lasz­tott ki a gáz­kam­rák szá­má­ra, mi­alatt a vé­de­lem arra az ál­lás­pont­ra he­lyez­ke­dett, hogy Sch­ramm csu­pán kö­te­les­ség­sze­rű­en dön­tött a fog­lyok mun­ka­ké­pes­sé­gét il­le­tő­en, és mind­azért, ami utá­na tör­tént, fe­le­lős­ség­re nem von­ha­tó. Sch­ramm maga idő­ről idő­re, mér­ték­tar­tó­an és ügye­sen, be-be­kap­cso­ló­dott a tár­gya­lás­ba, vagy pe­dig a neki fel­tett kér­dé­sek­re vá­la­szolt.

Mint­egy két órá­val a tár­gya­lás meg­kez­dé­se után az előt­tem ülő hir­te­len fel­állt, és a tö­mött szék­so­rok kö­zött a ki­já­rat felé fu­ra­ko­dott. Nyug­ta­lan­ság ke­let­ke­zett, Sch­ramm is ar­ra­fe­lé pil­lan­tott, én egy pil­la­nat­ra fe­de­zet­le­nül ma­rad­tam, és ő ész­re­vett. Per­sze, nyom­ban rá­jött, hogy épp ezt akar­tam el­ke­rül­ni. Tisz­tán lát­tam, ahogy arca gú­nyos mo­soly­ra hú­zó­dik. Fel­tű­nés nél­kül még in­tett is ne­kem. Úgy érez­tem ma­gam, mint akit raj­ta­csíp­tek, és az első al­kal­mat fel­hasz­nál­tam a tá­vo­zás­ra, ami­kor Sch­ram­mot újra a tár­gya­lás fog­lal­ta le.

A per le­fo­lyá­sát rész­le­te­i­ben nem kí­vá­nom itt vissza­ad­ni. Be­bi­zo­nyo­so­dott, hogy Sch­ramm is vég­re­haj­tott sze­lek­tá­lá­so­kat, és részt vett fog­lyo­kon vég­zett kí­sér­le­tek­ben. Köz­vet­len gyil­kos­ság té­nye nem volt bi­zo­nyít­ha­tó. Ezért „gyil­kos­ság­ban való bűn­ré­szes­ség meg­ha­tá­roz­ha­tat­lan szá­mú eset­ben” cí­men ítél­ték el.

Ezen­kí­vül vá­dat emel­tek el­le­ne csa­lás és ha­mis ok­má­nyok hasz­ná­la­ta mi­att. Igaz­ga­tón­kat is be­idéz­ték a tár­gya­lás­ra ta­nú­nak. Nem ma­radt más szá­má­ra, mint hogy Sch­ramm pe­da­gó­gi­ai tel­je­sít­mé­nyét tőle tel­he­tő­en hang­sú­lyoz­za. Így nem vet­het­ték a sze­münk­re, hogy éve­ken át fog­lal­koz­tat­tunk egy ál­ta­nárt anél­kül, hogy ész­re­vet­tük vol­na. Sch­ramm vé­gül össz­bün­te­tés­ként öt év fegy­há­zat ka­pott. A vizs­gá­la­ti fog­sá­got nem szá­mí­tot­ták be.

Ezek te­hát a Sch­ramm és Kur­rat kö­rü­li ese­mé­nyek, aho­gyan hat év­vel ez­előtt le­ját­szód­tak. Fel­jegy­zé­se­i­met ta­lán e he­lyen kéne ab­ba­hagy­nom, ha Sch­ramm e hé­ten tör­tént je­lent­ke­zé­sé­ből és könyv­tá­ri bú­vár­ko­dá­sa­i­ból nem kö­vet­ke­zett vol­na újabb nyom.

Nem aka­rom el­hall­gat­ni, hogy már ak­ko­ri­ban arra a gon­do­lat­ra ju­tot­tam: Kur­rat sor­sa össze­füg­gés­ben van Sch­ramm múlt­já­val. Bi­zo­nyí­té­kot azon­ban nem tud­tam fel­hoz­ni rá, hogy Kur­rat tud­ha­tott Sch­ramm dol­ga­i­ról.

Ma­gam elé kép­ze­lem Kur­rat iszo­nyú ha­lá­lát. Ha még­is gyil­kos­ság tör­tént, nem ma­rad­hat meg­tor­lat­la­nul!

Sch­ramm azt bi­zony­gat­ta a bí­ró­ság előtt, hogy sem­mi köze sem volt a fog­lyok el­gá­zo­sí­tá­sá­hoz. Egy­re csak az jár a fe­jem­ben, hogy a tá­bo­rok gáz­kam­rái is zu­ha­nyo­zó­nak vol­tak be­ren­dez­ve.