A hetedik nap
Újabb Schramm-ügyre nem kerül sor! Fellélegezhetünk. Nem végződött valami simán, de végül is megúsztok. Mindenekelőtt a magam ügyességének köszönhetem, hogy a nap nem végződött rosszul számomra. Még mindig az események hatása alatt állok. Mindaz, ami évekig tisztázatlan volt, ma végre megoldódott. Nagy pontot tehetünk a végére. Iskolánkban két baleset történt, halálos balesetek, de az egyik évekkel ezelőtt volt, és már majdnem elfeledtük. Senki sem beszél majd gyilkosságról, még gyilkosról sem, s a dolgok mégis az igazság jegyében alakultak.
Azt nem mondhatjuk, hogy a mai események szédítő gyorsasággal követték volna egymást. Néhány beszélgetés aztán mindent eldöntött: a Schramm-mal, majd azt követően a direktorral folytatott beszélgetés, azután a direktor tárgyalása Schramm-mal. Végül Schramm tett pontot az ügy végére.
Ma volt az utolsó kutatónapja nálunk. Hét napra szóló engedélyt kapott a könyvtár használatához. Az a kritikai visszhang, melyet kollégiumi felbukkanása kiváltott, valószínűtlenné tette számára az engedély esetleges meghosszabbítását. Maga Schramm is aligha kérte volna, hiszen munkája céltalanná vált. Amit keresett, már nem lelhette meg. Megelőztem.
Ma dél felé befutottak Knesebeckék, és elhozták a kívánt könyvet. Két kutyanyelvet is találtam benne, köztük a keresett levélrészletet. Most már két csík volt nálam, mégpedig az első kettő; a harmadik feltételezhetően Schrammnál. De a levél tartalma abból is kiderült, ami most előttem hevert. Egymás mellé helyeztem a két csíkot:
Kérlek , hogy tová
maradn om. Az ango
tudtam meg vala
Hogyha kiderül
heti az állás
Feltét elezésed
Tudja, hogy az
jöttem, és el ak
megőri zzem a t
nem ak arok tov
Kicsit félek is
Vigyél el inn
Nem nehéz kiegészíteni. A második csík tartalmazza a Kedves Apám! megszólítás nagyobb részét is, az aláírást viszont nem. Írásképek összehasonlításával igazolható, hogy ez a levél Kurrat kezétől származik. Tartalma így hangozhat hiánytalan formában:
Kedves Apám!
Kérlek, hogy tová (bb ne kelljen itt)
maradnom. Az ango (ltanárunkról)
tudtam meg vala (… mit.)
Hogyha kiderül (, elveszít-)
heti az állás (át.)
Feltételezésed (helyes volt.)
Tudja, hogy az (ügyre én is rá-)
jöttem, és el ak (arja érni, hogy)
megőrizzem a t (itkot; Ezért)
nem akarok tov (ább itt maradni.)
Kicsit félek is (tőle.)
Vigyél el inn (en, kérlek!)
(Szerető fiad)
A levél kiegészítését rögtön ebéd után elvégeztem. A bizonyíték gyakorlatilag megvolt, ti. hogy Kurrat tudott Schramm múltjáról. Kurrat meggyilkolásának hiányzó motívumára ezennel fény derült. Kiderítetlen maradt, hogyan került a levél a könyvtárba, és mikor írhatta Kurrat: átmeneti eltűnése előtt vagy után. Dátum bizonyára szerepelt a hiányzó papírcsíkon. De ez másodrangú kérdés volt már.
Ha ehhez a levélhez hozzávesszük még megfigyelésemet, hogy Schrammnak a gyilkosság napján – mert most már így kell mondanom – a diákmosdóban akadt tennivalója, akkor a bizonyítékok láncolata hiánytalannak tekinthető.
Ha ezt a levelet Kurrat eltűnésekor fedezték volna fel, akkor ez Schramm letartóztatásához vezethetett volna. A levél akkor is a láncolat utolsó szeme lett volna – mindenesetre egy félrevezető bizonyítéksorban… Annak idején talán a kezünkbe kellett volna kerülnie? Én magam mindig is gondoltam arra a lehetőségre, hogy Kurrat az eltűnésével szándékosan akarta gyilkosság gyanújába keverni Schrammot.
De mi oka lehetett erre Kurratnak? Hogy Schramm is megtapasztalja az üldözöttek félelmét? Vagy talán a háború befejezése előtt és után elkövetett gyilkosságok megtorlása közötti aránytalanság foglalkoztatta? Ez a magyarázat sem elégített ki, jóllehet ilyenféle megfontolás elképzelhető volt Kurratnál. Emlékeztem még dolgozatainak megfelelő részleteire.
Most hogyan járjak el? Semmi esetre sem akartam a direktor beleegyezése nélkül cselekedni. Mivel nem sok kedvet éreztem hozzá, hogy egyedül odaálljak Schramm elébe, s nyomozásaim eredményét az orra alá tegyem, elhatároztam, hogy a direktor jelenlétében beszélek majd vele. Akkor tanú is van jelen, s azonkívül… Nos, igen, Schramm mégiscsak gyilkos, még ha iszonyatos is ez a gondolat – és ki állna szívesen egyedül egy gyilkos elé?
A direktort felkészítettem a Schramm-mal folytatandó döntő beszélgetésre, akit, mint mondtam, nyomban lehívok majd a könyvtárból. A főnök nagyon megütközött szándékomon.
– De hát szükség van erre? – kérdezte szemrehányóan. – Hiszen Schramm úr ma van utoljára nálunk… Elismerem, elsietett döntés volt megengedni neki, hogy itt kutasson, de ma dolgozik itt utoljára.
Direktorunkat csaknem megsajnáltam, ha arra gondoltam, hogy mi vár rá! Miközben felfelé igyekeztem a második emeletre vezető lépcsőkön, a helyzet komolysága ellenére mosolyognom kellett.
A könyvtár ajtaja csak félig volt betéve. Kinyitottam és benéztem. Schrammot nem láttam. Nevén szólítottam, és pár lépést tettem előre. A helyiség egyébként áttekinthetetlen; sok-sok állvány és polc sorakozik benne, és keskeny folyosókra osztja. Az egyik ablak tágra volt nyitva. A porszemek táncoltak a napsütésben.
Újra elkiáltottam magam. Meg kell hallania, ha itt…
– Éppen jókor jön!
Megfordultam. Schramm közvetlenül az ajtó előtt állt; szemmel láthatóan elrejtőzött jöttömkor egy könyvespolc mögött.
– Beszédem van önnel – mondta, miközben az ajtót bezárta, és energikus mozdulattal a dolgozóasztal melletti két szék egyikére mutatott.
Ezek a szögletes mozdulatok… és az ajka is – mintha megmerevedett volna… Egy átalakult Schramm! Vagy csak azért tűnt másnak, mert most már tudtam, miféle ember?
Félelmet éreztem, de valójában nem kellett semmitől sem tartanom, hiszen Schramm nem tudhatott a levéllel kapcsolatos nyomozásaimról.
– Miért szedte össze azokat a könyveket, amelyeket ez a Wiegmann kölcsönzött ki?
Schramm kérdése mintha megállt volna a könyvtár légterében. Tehát kémkedett utánam, vagy lefolytatta ugyanazokat a kutatásokat, mint én. Hangsúlyozott méltósággal feleltem:
– Nem tudom, mi jogosítja fel erre a kérdésre.
Lekicsinylően tekintett rám.
– Hagyjuk ezt. Egymás előtt nem kell alakoskodnunk.
– Tehát kémkedett utánam? – Úgy tettem, mint aki fel van háborodva.
– Nyugodtan tételezze csak fel – mondta –, hogy valaki kiadta a régi kölcsönzőkönyvet az ön szobájából. Adamski pedig egy fecsegő.
– Nem tudom, mit mesélhetett volna önnek.
Ez bizony nem hangzott meggyőzően.
– Adja ide a csíkot – követelte Schramm váratlanul, minden további kertelés nélkül — és Kurrat dolgozatfüzetét is, meg amit még talált!
Felálltam, és látszólag megkönnyebbülve azt válaszoltam:
– Felőlem az egészet megkaphatja. Úgysem sült ki semmi belőlük a kutatás során.
– Úgy, semmi? – kérdezte Schramm szárazon; egészen közel lépett hozzám, és visszanyomott a székre. – Meg fogja mondani nekem, hol tartja a holmit, én pedig majd gondoskodom róla, hogy ne adhasson életjelt, amíg mindent felhozok. – Jelentőségteljes pillantást vetett egy tekercs erős madzagra, amely iratok és füzetek összekötésére szolgált…
Semmiképp nem volt szabad bizonytalanságot mutatnom.
– Keresztül kell húznom a számításait – mondtam neki; megint csak nem csengett elég határozottan. – A direktor lent vár ránk. Vele már beszéltem. Ha nem térek vissza rögtön, utánam fog jönni. Csak azért jöttem fel, hogy lehívjam önt hozzá egy megbeszélésre.
Erre előzékenyebb lett.
– Nem tudom, mit olvashatott ki a csíkból… Vagy talán többet is talált?
– Csak az az egy van nálam – hazudtam –, s azzal semmit nem lehet kezdeni.
– Erről nem vagyok meggyőződve… Tudja maga egyáltalán, mi volt azzal a levéllel? Most meséljem el magának azt a rágalmat?
Örültem, hogy legalább normális beszélgetés alakul ki közöttünk. Most megint mintha majdnem a régi Schramm lett volna.
– Figyeljen ide kezdte. – Annak idején úgysem hitte el egyikünk sem azt az átlátszó indoklást, melyet Kurrat előadott eltűnése magyarázataként. Ön egyszer nagyon közel került az igazsághoz, amikor úgy vélte, hogy csak gyanúba akar keverni engem. Rafináltan kigondolta ezt az a kölyök. Egyvalamiben azonban elszámította magát.
Kellemetlenül érintett, hogy Schramm ilyen könnyed hangon beszél Kurratról. Észre is vehette rajtam.
– Nem öltem meg – mondta ezt előre is leszögezem… Hallgasson tovább: a levél lett volna az utolsó bizonyíték ellenem. Állítólag az apjának szólt az írás. Kurrat azonban nem küldte el, hanem belecsempészte az egyik könyvbe, melyek akkoriban az íróasztalomon álltak – valószínűleg akkor, amikor segített nekem a régi füzeteket összecsomagolni, melyeket be akartunk vetni a folyóba. Ha sor került volna a szobám átkutatására, megtalálták volna a levelet, és bizonyára letartóztattak volna. A látszatnak azt kellett volna igazolnia, hogy a levelet valamilyen módon megszereztem. A fickó azonban egészen dörzsölt volt; biztosra akart menni. Ezért beletett a szekrényébe egy barátjának szóló másik levelet is, melyet programszerűen meg is találtunk, ön akkor módfelett csodálkozott, hogy a levél nincs befejezve. Nem is kell mondanom, hogy a másik lapját én vágtam zsebre. Tehát egyik levél sem érte el célját. Azaz: a második úgyszólván késleltetett gyújtójú bomba volt, amelyet azonban valamennyiünk érdekében hatástalanítani fogunk.
Mivel Schramm biztosított, hogy nem ölte meg Kurratot, kicsit megnyugodtam, jóllehet valójában elég hihetetlen volt. De mindig szívesen hisszük azt, amit hinni szeretnénk.
– De miért akarta önt Kurrat koholt gyanúba keverni? – kérdeztem. – Hiszen volt lehetősége arra is, hogy feljelentse önt a múltja miatt. Itt még nem látok kielégítő választ.
– Mindjárt megkapja – folytatta Schramm.
– Az öreg Kurratot annak idején a jugoszláviai német bevonulás után letartóztatták, és többek között egy ideig abban a táborban volt, amelyben magam is sámánkodtam, ahogy ez most már eléggé köztudott. Mikor összetalálkozott velem az iskolában, felismert, de nem volt biztos a dolgában. Meg is kérdezte tőlem, hogy volt e rokonom az SS-nél, mire én elmeséltem neki a fivérem történetét. Tudomásul is vette, de a fiának elmondott még egy-két dolgot a gyanújával kapcsolatban. Ennek a fickónak meg valósággal érzéke volt a bűnügyek iránt. Azonkívül: miután annak idején elláttam a baját a kutya miatt, gyűlölt is – olyan mélyen, amelyre egy felnőtt már nem is képes… ön ismeri az ilyet; ön igazi pedagógus, ellentétben velem.
– Az ön tanítással eltöltött tíz éve sem múlt el nyomtalanul, ami azt illeti – válaszoltam udvariasan.
– Majdnem nyomtalanul – felelte –; sose tudtam megnyerni ezt a csürhe népséget… Na, szóval, Kurrat az apjával folytatott beszélgetés után egyszer egy felütött orvosi szakkönyvet látott nálam, a megfelelő ábráknál kinyitva feküdt az asztalomon – ez elég volt neki. Annak ellenére, hogy egészen félreértette: A könyvet a Paracelsus-dolgozathoz használtam. Azonkívül arról is mesélt neki az apja, hogy a lágerorvos szokásai közé tartozott a félig szívott cigaretták eldobása, amikért ölre mentek a foglyok…
A hamutartó ott volt kettőnk közt. Félig szítt, elnyomott cigaretták hevertek benne.
– Úgy van. – Schramm mosolygott. – A fiú figyelmét ez sem kerülte el, jóllehet csak a szobámban dohányoztam. Ilyen apróságok néha döntőek lehetnek, amint ön ezt amatőr nyomozóként nyilván tudja.
Replikáztam:
– Ön mint az ellenkező oldal képviselője, ha szabad így kifejeznem magam, mindenekelőtt egy hibát követett el: Nem semmisítette meg a levelet, amely egyik könyvében lapult.
– Na ugye, nem igaz? – Egészen lelkesültnek látszott. – Ön is rájött! De a levélről sejtelmem sem volt. Az ócska ponyvát, amelyben rejtőzött, egész idő alatt kézbe sem vettem, mert akkoriban más gondjaim voltak. A levél letartóztatásom után a könyvvel együtt felkerült a könyvtárba. Csak amikor e héten újra összeszedtem a könyveket, amiket annak idején használtam, akkor került kezembe az a fatális kutyanyelv.
– Azt még nem magyarázta meg, mit remélt Kurrat az egész megtévesztési manővertől? – szóltam közbe.
– Az apja éppen úton volt, amikor a fiú rájött, ki vagyok valójában. Szüksége volt az apjára, hogy kiszolgáltathassanak, de nem tudta elérni. Akkor aztán a maga módján próbálkozott. Élénk képzeletű kölyök volt. Lehet hogy félt is tőlem, mindenesetre nem habozhatott sokáig, ő maga akart az lenni, aki rács mögé juttatja Schrammot. Az öreg meg visszajött volna, megtette volna a vallomását, személyazonosságomat ellenőrizték volna… Ezt akarta elérni.
Amikor aztán még csak le sem tartóztattak, a fiú visszajött. Beszéltem az öreggel, amikor a végén nálunk járt. Nem akart bemártani. Senkinek sem szólt az egészről. Mindnyájan magunkba szálltunk. Nagy megbocsátások. És akkor a rendőrség magától is rájött az ügyre. Kurrat végül mégiscsak elérte azt, amire vágyott… De nem hiszem, hogy ez még akkor is a szándéka szerint történt volna. Utoljára ragyogóan megértettük egymást. Miattam sokáig élhetett volna még.
Elhallgatott, és a nyitott ablak felé pillantott. S akkor hirtelen felém fordult újra:
– Mondja meg őszintén: Feltételezi ön rólam, hogy Kurrat az én lelkemen szárad?
Nem válaszoltam.
– A kutya miatti verést a fiú hosszú ideig nem tudta kiheverni – fűzte még hozzá. Ez volt a fő motívuma. A kutyát egyébként megtarthatja. Csak bosszantani akartam vele, amikor visszakértem.
Szünet állt be a beszélgetésben.
– Különben sem tudnám magammal vinni – a fegyházba… Hisz az önnek is világos, hogy elvisznek, ha a levelet átadja a rendőrségnek?! Klasszikus bizonyíték. A justizmorddal együtt… És gondoljon csak az újságok nagybetűs címeire: „Áltanár diákokat gyilkol!” Milyen fényt vetne az iskolára! De a mi tisztelt igazgatónk van olyan korrekt, hogy inkább tönkreteszi magát és az iskolát, csakhogy az igazságszolgáltatásnak szabad teret engedjen… Bárcsak beszélt volna velem ön még azelőtt! – Rezignáltan megrázta a fejét, és rámnézett.
– A direktort ki is hagyhatjuk az ügyből – mondtam lassan.
A vonásai felderültek.
– Még nem szólt neki semmiről?
Megráztam a fejem, és felálltam. Schramm hirtelen elém állt.
Rémülten megtorpantam.
– Mit… – kezdtem, de egy lökéstől visszazuhantam a székbe.
– Elkövetett egy hibát – mondta Schramm. Hűvösen mosolygott. – Tényleg azt gondolta, hogy a kezére adom magam? Azt gondolja, hogy bárkinek is a kezére adom magam?
– Schramm – kiáltottam –, legyen esze! A direktor bármelyik pillanatban…
– Az úr odalent vár – mondta Schramm.
– Rossz néven fogja venni öntől, hogy megvárakoztatja, de nem fog ön után jönni.
Elfogott a rémület. A könyvtár a második emeleten van, egészen a folyosó végén. Senki sem tartózkodik ilyenkor, vasárnap délután, az épületnek ezen a részén. Lent az udvaron semmi mozgás. Nem lett volna értelme, hogy kiáltsak. Fizikailag nem boldogultam volna Schramm-mal. Kisportolt volt, és fiatalabb is nálam. Egy számomra kilátástalan verekedés méltatlan színjátékával nem akartam megajándékozni.
– Mit akar tőlem? – kérdeztem olyan nyugodtan, amennyire csak bírtam.
– Hibáinkért bűnhődni kell. – Schramm vállat vont. – Én már bűnhődtem, s most maga következik… Kedves barátom, hogy is fordulhatott elő ez önnel?! „A direktort ki is hagyhatjuk az ügyből” – mondta épp az imént. Magunk között is elintézhetjük, tehát a dolgot. Ezt is fogjuk tenni – csak nem egészen úgy, ahogy ön képzelte.
Keményen beszélt, mint aki erőszak alkalmazására készül. Voltaképp csak most döbbentem rá, hogy ez a férfi képes gyilkolni. Így támadhatott Kurratra is akkoriban a stégen. Így nézhetett ki, amikor… Képzelőerőm csődöt mondott. Nehézkesen felálltam.
Nem akadályozta meg.
– Még sosem gondolkodott azon, maga pedagógus – hallottam a hangját hogy az ablakpárkányok itt a második emeleten milyen alacsonyak? Itt fönt osztálytermek is vannak. Sosem gondolt arra, hogy az ön kis pulyái egyszer elveszíthetik az egyensúlyukat, ha vigyázatlanul kihajolnak?
Riadtan néztem körül. Alattunk terült el az iskolaudvar, két emelet mélyen, kihaltan.
– Menjen csak oda az ablakhoz – mondta Schramm –, kiáltson csak! – Közelebb lépett hozzám, úgyhogy ki kellett térnem előle, a nyitott ablak irányába. Ugyanabban a pillanatban, amikor felkiáltok, nagyot lökhet rajtam, Még ha meg is hallaná valaki a kiáltást, később jajkiáltásként értelmezhetnék… Később!
Schramm volt képes rá, hogy e helyzetben rendíthetetlenül rám meredjen.
Megpróbáltam állni a pillantását, de a hideg szemek erősebbnek bizonyultak nálam. Soha nem vettem észre, hogy ilyen hideg a szeme… Szavakat keresgéltem kínlódva, de most minden szó értelmetlennek látszott. Ez a pillantás… Félrenéztem, két emelettel lejjebb, a mélyen elterülő, poros udvarra.
És ebben a pillanatban egy labda gurult végig az udvaron, nekiütközött egy fának, visszapattant, és mielőtt megállt volna, egyik diákunk nyargalt utána, és felkapta.
Minden erőmmel az ablakpárkányba kapaszkodtam, és lekiáltottam:
– Hé, te ott lenn!
Még sohasem vártam ekkora sóvárgással válaszra. Kiáltásom visszhangzott az üres iskolaudvaron, mégis túlságosan vékonynak és erőtlennek éreztem. Elképzelhetetlennek tűnt, hogy a fiú meghallotta. Még egyszer kiáltottam, s a fiú reagált! Megállt és felnézett.
– Hogy is hívnak téged? – kiáltottam felé. – Melyik osztályba is jársz?
Ott kell tartanom… Kérdezősködésem innen fentről bizonyára bután hatott, de ez most nem számított.
– Egyedül vagy? – kérdeztem, és még soha nem okozott válasz ekkora megkönnyebbülést.
– Mindjárt jönnek még néhányan — kiáltotta –, futballozni szeretnénk itt az udvaron!
– Ki jön még? – A neveket tudakoltam.
– Kérdezze már meg a nagyszülők születésnapját is! – hallottam Schramm hangját a hátam mögött. Kicsit hátrébb húzódott, és hangja után ítélve újra a régi Schramm volt.
– Itt jönnek már! – kiáltotta a gyerek, és azon volt, hogy eléjük fut.
– Állj meg! – kiáltottam. – Megbízásom van számodra – nagyon fontos megbízatás!
– Felmenjek?
Visszautasítottam az ajánlkozást. Tapodtat sem volt szabad mozdulnia. És ebben a szempillanatban – ó, kimondhatatlan megkönnyebbülés! – három másik fiú is megjelent. Győztem.
– Ketten közületek most nyomban feljönnek hozzám! – parancsoltam rájuk. – A többiek pedig megmondják nekem, hogy milyen óráik voltak tegnap délelőtt!
A fiúk bolondnak nézhettek. Szerencsére, csak harmadikosok voltak. Ebben az életkorban néha furcsának érzik a tanárok viselkedését, de még nem csodálkoznak rajta különösebben. Mikor meghallottam kint a folyosón a két tanuló lépteit, hirtelen gyengeség fogott el.
– Aztán ki is gondolt valamilyen szép megbízatást a kicsik számára? – kérdezte gúnyolódva Schramm. – Egyébként csak nem gondolta komolyan, hogy kilököm az ablakon?… Meglehetősen nevetségesen viselkedett, maga hős!
Itt állt előttem újra a régi, a fölényes Schramm, aki jól értette, hogyan kerekedjen mások fölé, és hogyan szórakozzék a rovásukra. Kinyitottam az ajtót, és kivettem a kulcsot a zárból.
– Most rögtön lejöttök velem – mondtam a két diáknak. A kulcsot készenlétben tartottam, az ajtó becsukásakor mindjárt benyomtam a zárba, kétszer elfordítottam, és benne hagytam.
Schramm fogoly volt.
Lefelé menet a lépcsőn, a két tanulóval mögöttem, hirtelen felgyorsult a szívverésem; kezem és a térdem remegni kezdett, és egy pillanatra meg kellett fogódzkodnom a korlátban. A két tanuló meglepődve nézett rám. Összeszedtem magam, végül szerencsésen leértünk.
Először bementem a hivatali szobámba, és a mosdókagyló fölött lógó tükörbe pillantottam. Arcomat voltaképp ugyanolyannak találtam, mint máskor. Kicsit meglepett, hogy ilyen élmény, amely mégiscsak extrém eset, nem hagy erőteljesebb nyomokat maga után. Megfésülködtem, néhány mély lélegzetet vettem, és leküldtem futballozni a két fiút az udvarra. A megbízás már elintéződött, tettem hozzá.
Aztán bekopogtam a direktor ajtaján. Már a „Szabad!”-on éreztem, hogy meg van bántva. Schrammnak megint igaza lett: soha nem jött volna utánam; várt rám, és rossz néven vette elmaradásomat. Kedélye akkor sem javult, mikor mesélni kezdtem neki. Számára a Schramm-ügy véget ért.
– Hagyja békén azt az embert – mondta megbűnhődött már mindazért, amit tett. Ki maradt bűntelen abban az időben!
Elkövettem azt a hibát, hogy rögtön beszámolóm elején megemlítettem: a puszta szerencse mentett meg az imént Schramm gyilkos tervétől. A direktor csupán a szemöldökét vonta fel csodálkozva, és nyilvánvalóan úgy vélte, kissé kimerültem. Elmagyaráztam neki a széttépett levél jelentőségét.
– Ha jól értettem önt – mondta –, ez a levél Kurrat eltűnésével van összefüggésben, még mielőtt… mielőtt a balsors elérte. Hogy kapcsolat lett volna eme eltűnés és Schramm úr múltja között, hm, talán érdekes, de… Kérem – hiszen az ügy már tisztázódott! Kurrat visszatért; még az sem sikerült neki, hogy Schramm urat gyanúba keverje, ha valóban ez lett volna a szándéka… Ki hitte valaha is közülünk, hogy Schramm úr képes lenne megölni egy diákot!
Mikor Kurrat haláláról kezdtem beszélni, megfigyelésemről, hogy Schramm azon a délután benn járt a mosdóban, arról a tényről, hogy a két Kurrat a markában tartotta Schrammot, mivel csak ők ismerték a múltját, a direktor egyre dermedtebb lett. Beszéltem Kurrat halálának közelebbi körülményeiről is, és kifejtettem, hogyan mehetett végbe a gyilkosság. Fontosnak tűnt, hogy a döntő estén az idősb Kurrat, az egyetlen, aki tudott még Schramm viselt dolgairól, haldoklott, s már eszméletlen volt; s hogy a fiú mindezt még nem tudta – röviden, ez volt az alkalmas időpont Schramm számára, hogy megszabaduljon Kurrattól.
– Úgy véli, hogy az öregúr nyomást gyakorolt Schrammra? – kérdezte a direktor.
Felvilágosítottam, hogy Schramm velem szemben ugyan ennek éppen az ellenkezőjét állította, valószínűleg mégiscsak úgy lehetett. Talán haladékot adott Schrammnak, hogy maga adja föl magát, vagy váljon ki a tanügyi szolgálatból.
– De hogyan hagyhatta az öreg Kurrat a fiát egyedül Schramm-mal és önnel? – kérdezte a direktor.
Annyi rémlett, hogy olyasmit mondtam volt az öregúrnak: a szünidő alatt az iskolában maradok, és külön fogok törődni a fiával. De hogy Schramm ottmaradási szándéka akkoriban ismert volt-e már, arra nem tudtam visszaemlékezni. De hát ezen múlott volna?
Majdnem úgy tűnt, a direktor nem akarja érteni a dolgot.
– Schramm semmit sem tudhatott Kurrat úr küszöbönálló haláláról és az állapotáról – hangzott ellenvetése vagy feltételezi róla, hogy a kórházból érkezett levelet jogellenesen felnyitotta, majd újra lezárta?
Most már bosszús lettem, és kerek perec megmondtam a direktornak, hogy Schrammról egészen más dolgokat is feltételezek. Aztán megismételtem:
– Ha annak idején bebizonyosodott volna, hogy a két Kurrat ismerte Schramm múltját, Schrammot gyilkosság vádja alá helyezték volna. A hiányzó bizonyítékot e levél jelenti, melynek egyik felét most megmutathatom önnek, a többi pótolható. Az pedig, hogy a levél Kurrattól származik, minden kétséget kizáróan igazolható, mivel elegendő mintánk van az összevetéshez.
A direktor egy ideig hallgatott, megnézte a levelet, végül így szólt:
– Át kell majd adnunk ezt a két csíkot az államügyészségnek, de… Meggondolta, mit jelent ez majd iskolánk számára?
Nagyon is megértettem a direktort, ha alapjában elítélte nyomozásaimat. Iskolánk tekintélye talán tényleg fontosabb volt nekünk, mint egy bűntett megtorlása, amelyet már nem lehetett visszacsinálni?
– Már Schramm személyazonosságának felfedése – kezdte a direktor újra — és egy diákunk halálos balesete súlyos károkat okozott iskolánk jó hírének… Már hosszú évek teltek el azóta, és most kavarjunk fel mindent újra! És a tényállás összehasonlíthatatlanul rosszabb: a balesetből gyilkosság lett, az áltanárból gyilkos… Hogy a bizonyítékok elégségesek-e az elítéltetéshez, nem tudnám megmondani, de egy ítélet mindenképp elhangzik majd: az iskolát illetően. A sajtó vádolni fog, a szülők ítélni… Jövőnk e két papírcsíktól függ.
Hallgattam. Aztán habozva így szóltam:
– Járható útnak tartaná ön… Úgy gondolom, vállalhatnánk-e érte a felelősséget, hogy végül is iskolánk érdekében…
Félbeszakított.
– Nyomozásaink eredményét, e papírt, továbbítanunk kell az államügyészséghez. Ami megtörtént, visszafordíthatatlan. Ha ön lehetőséget látott rá, jobb lett volna, ha nem avat be az ügybe. Akkor egyedül elintézhette volna a dolgot Schramm-mal, ha vállalta volna érte e felelősséget.
Elhallgattam előtte, hogy pár pillanattal korábban, a Schramm és köztem zajló beszélgetés során már kész lettem volna erre, és hogy éppen eme szívesség csaknem az életembe került.
– Schramm tisztában van a helyzetével? – kérdezte a direktor.
– Még nem mondtam meg neki, hogy Kurrat halálának napján láttam bemenni a mosdóba.
– Fel fogják róni önnek, hogy ezt a vallomást nem tette meg akkoriban azonnal.
Vállat vontam.
– Azon voltam, hogy ne keltsek újabb gyanút. Éppen azelőtt igazolódott be egy Schramm elleni gyanúok alaptalansága, és abban az időpontban sem Schramm múltjáról, sem pedig Kurrat erre vonatkozó ismereteiről nem volt tudomásom.
– Az ön vallomása nagyon fontos láncszem lehet a bizonyítékok láncolatában. Schrammnak meg kell értenie, hogy nincs kilátása a menekülésre… – Szünetet tartott, majd folytatta: – Meg kell mondani neki.
Újabb szünet.
Nem nagy lelkesedéssel szólaltam meg: – Menjek?…
– Nem. – Felállt. – Majd én felmegyek, és beszélek vele.
Időnként ámulatba ejt a direktorunk. Korrektsége olykor megható, szinte gyámoltalan és életidegen. Aztán meg váratlanul energiával telik meg és keménységgel, és az ember csak azt kérdi magától, hogy is érezhetett iránta az előbb meghatottsággal vegyes, kedveskedő leereszkedést, mint egy nagy, ügyetlen gyerek iránt… Egyenes tartással és határozottan ment felfelé a lépcsőn, hogy életének talán legdöntőbb küzdelmét felvegye az iskolájáért, valamennyiünkért.
A folyosóig követtem, és utánanéztem; aztán újra visszamentem a szobájába, hogy a fél levelet eltegyem – a döntő bizonyítékot, drágán megfizetett és nehezen megszerzett vadászzsákmányomat.
A szoba közepén álltam, mozdulatlanul. Ott hevert a két csík az íróasztal lapján, a sok papír között; két semmitmondó kutyanyelv… Az ablak felől huzatot éreztem a nyitott ajtó miatt. A két fecni kavargott a levegőben, mindjárt leröpülnek a padlóra, valahol elkallódnak majd… A szobámba mentem, az ablak elé állva a futballozó harmadikosokat figyeltem, és átadtam magam a gondolataimnak. Azok a fiúk ott lenn előbb tényleg az életemet mentették meg? Schramm tényleg képes lett volna rá, hogy kitaszítson az ablakon? Tíz év közös munkája, az együttlét számtalan órája után…
De ki tudja, mi mindenre vagyunk képesek, ha sarokba szorítanak bennünket? Ki tudja! Egy másik embernek kiszolgáltatva, aki játszhat velünk, akit körül kell udvarolnunk, kegyességre hangolnunk… Melyik rabszolga nem gyűlöli az urát?
Egy kihalt, napsütötte iskolaudvar vasárnap, játékos kamaszok, egy jelentéktelen labda, amely számomra ma egy időre a világot jelentette. Két csapat, amely érte küzd, mintha a világot jelentené számukra. Ahogy kihasználják az adódó előnyöket, ahogy lökdösődnek és ütköznek, ahogy örülnek, ha a labdát megszerezték… Ide-oda hullámzás, előre-hátra, örömkiáltás az egyik félnél, bosszúság a másiknál, állandó váltakozás, győzelem vagy vereség. Mindenki teszi a tőle telhetőt. Küzd és a könyökét használja.
Schramm veszített. Már akkor veszített; amikor bűnözők kiszolgálójául szegődött. Gyilkosságban való bűnrészesség meghatározhatatlan számú esetben. Embereken folytatott kísérletek. Gázkamrák.
De kiszolgálók voltak vagy gyilkosok? Milyen motívumok irányították őket – gyűlölet? Kéj? Vagy egyszerűen engedelmesség és becsvágy? A gyilkosság aljas motívumokat tételez fel, Schramm motívumai aljasak voltak? Hamis indoklásúak inkább, félrevezetőek. De hát a fajgyűlölet nem aljas motívum?
Vagy nem voltak mások, mint hóhérok, felelősségérzet nélkül, parancsra cselekvő ítéletvégrehajtók? Mégis bűnözők, az aljasság mindenre kapható eszközei – s egyúttal félrevezetettek, akikkel visszaéltek, s akiket szintén meggyaláztak?
Ha most ott feküdnék szétzúzódva a kövezeten, csupán néhány lépéssel odébb balra, akkor Schramm lenne a gyilkosom… Vagy a bíróm? Szabad-e egy embert a másiknak úgy sarokba szorítania, hogy az életéért harcra kényszerül? Átléptem volna a határt, amennyiben üldöztem Schrammot? Kurratra gondolok. Kurrat azt mondta volna: nem. Nem. Nincs bocsánat. De Kurrat ma már felnőtt lenne. Mit mondana Kurrat ma?
Lépéseket hallok közelegni a lépcsőn lefelé, az ajtóban állok, a direktor elmegy mellettem; mondani akarok valamit, leint, bemegy a szobájába. Valami a jobb lábamhoz simul: Schramm kutyája. Vinnyog, felugrál rám. Hirtelen kimondhatatlan szánalom fog el; megsimogatom a kutyát, felemelem, fejéhez hajtom a sajátomat, s odalépek vele az ablakhoz.
Még mindig ugyanaz a kép. Kristálytiszta égbolt, zavartalan napfény, a tágas tér, a játszó alakok. Mióta folyik már a vad hullámzás, kínzón és könyörtelenül. Ugyan mi késztet mindnyájunkat…
S ekkor! A játékosok egyike hirtelen lefékez, pillantását az épület homlokzatára függeszti. Kiáltás. Most már a többiek is megmerevednek. A kiáltás béklyózta meg őket – vagy a zaj? Nehéz leírni – egy puffanás, tompa csattanás, mint egy zsák krumpli. És utána csend. – A játékosok megigézve merednek egy pontra. Aztán az egyik megmozdul, odarohan a ponthoz, követi egy másik, csaknem habozva…
Nem tudom, mennyi ideig álltam még úgy. Végre kiszabadulok a dermedtségből, leteszem a kutyát. Ide egy terítőt – miért csak most jut ez eszembe? Egy takarót, ami elrejti a borzalmat, ne lássa senki, legkevésbé ezek a gyerekek.
Szobámban ott áll az íróasztal, aztán ott a dohányzóasztal is, két fotel között – sehol egy terítő… Talán a fenti termekben? Hirtelen belém villan egy emlék: a szülői fogadószoba, a terítő, Kurrat… Rohanok, feltépem az ajtót, egy lendülettel lerántom a terítőt az asztalról, a kutya félreért, azt hiszi, játszani akarok vele, belekap, lerázom, kaffogva ugrál előttem, már az udvaron vagyok, a terítő mögöttem lobog.
– Helyet! – kiáltom. – Engedjetek! – De már maguktól oldalra lépnek. Arccal felfelé fekszik… a szeme tágra nyitva, a koponyája szétzúzódott, hátrabicsaklott, egy tócsa vérben az egész. Vér szivárog a nyitott szájból is; fogait nem takarják az ajkak, a vér végigfolyik az arcán, a szemébe… Ráborítom a terítőt. Csak a bal kar nyúlik ki alóla, eséskor kifordult, az ujjak szétterpesztve, mintha valamit meg akarnának ragadni.
– Baleset – mondom. Rekedt a hangom. – Ott fenn azok az alacsony ablakpárkányok… Kihajolt. Elveszítette az egyensúlyát.
A tanulók mereven állnak, a kutya megszaglássza a terítőt.
– Iskolánk egykori tanára – hallom a hangomat –, régi barátom.