Szökellek és dalolok

Pörgök-forgok, táncolok

Vidám mintákat írok a semmibe

 

De meg ne haragíts, gyermekem

Mert nincs oly izzó szén Bulikov tüzeiben

Dühös vihar nem dúl a Déli Tengereken

Nincs elem e földön, nincsen e világban,

Ami haragomnak párja lehetne.

 

A nevem Dzsukov

És én nem feledek.

 

A Dzsukostáva, Hatodik könyv

AZ ISTENEK VAROSA

Egybefolynak a napok.

Megbeszélés megbeszélés hátán. Shara elveszíti a személyiségét: fontos hivatali személy lesz belőle, az irodája képviselője; ironikus, hogy épp ez fosztja meg minden hatalmától. Tárgyalóteremből tárgyalóterembe rángatják, napestig hallgatja a bulikovi polgárok panaszait, a Kontinens sirámait, az adófizetők, a kereskedők, a gazdagok, a szegények panaszáradatát. Új diétára fogták, csak napirendeket fogyaszthat, amint besétál egy tárgyalóterem ajtaján, máris a kezébe nyomják az aktuális napirendi pontokat, értelmetlen, fellengzős intézményneveket darálva. „Ma a Kivrej Negyedik Törvényhozó Együttműködési Egyesület van soron… – Így az egyik. „Most következik a Tehetségek Kulturális Alapítványának Bizottsága…” – így a másik. „Ha itt végez, akkor várja a Belvárosi Várostervezési és Zónázási Csoport…” – így a harmadik.

Shara arra jut, hogy nem ismer kegyetlenebb büntetést a bizottsági munkánál, és fogadni merne, hogy Vinya pedig őszinte kárörömmel szabta ki rá a szankciót. Shara olyan bizottságokban ülésezik, ahol eldöntik, kiket nevezzenek a többi bizottság élére, aztán átül egy másik bizottságba, hogy összeállítsa a napirendi programot az elkövetkező néhány megbeszélésre, majd a változatosság kedvéért egy újabb bizottsági ülést kell levezényelnie, ahol azokat jelölik ki, akik majd javaslatokat tehetnek más bizottságok kijelölésére.

Shara mosolyogva szenvedi végig a megbeszéléseket, ami nem kevés erőfeszítésébe kerül: legbelül ugyanis bugyognak, kavarognak, acsarkodnak a titkok. Néha úgy érzi, hogy a város hemzseg az időzített bombáktól, amelyek bármelyik pillanatban felrobbanhatnak, és nem figyelmeztetheti az embereket, holott egyedül neki van tudomása a veszélyről. Minden reggel verejtékben úszva riad fel, és egyből kipattan az ágyból, a reggeli lapokat keresve, biztosra véve, hogy a szalagcímek egy újabb ördögi terv sikeres végrehajtásáról számolnak be alig pár sarokra a követségtől.

A világ azonban némaságba burkolózik, béke van és nyugalom. A szajpúri daruk hozzálátnak a Szolda-híd szakaszos újjáépítéséhez. Vohannes a kínos éjszakájuk óta nem lépett vele kapcsolatba (Shara még nem döntötte el, hogy ezt terhelő bizonyítékként könyvelje-e el, bár valószínűleg még akkor sem merne a szemébe nézni, ha történetesen nem vádolná a személyazonossága megszellőztetésével). Ernst Wiclov szabadsága egyre hosszabbra nyúlik. Mulaghesh a regionális kormányzói hivatal kemény hangú táviratainak hatására vonakodva bár, de visszatért rendes munkakörébe. Shara számára a napnál is világosabb, hogy Vinya néni keze van a dologban.

Mindeközben Shara gondolatai rendre vissza-visszatérnek a Pangyüi naplójában olvasott sorokhoz, és hiába erőltet magára kényszeredett mosolyt a bulikoviak és a kontinenslakók gondját-baját hallgatva, egyre csak az jár az eszében: Ez mind hazugság. Szemenszedett hazugság. Semmi sem igaz abból, amiben a kontinenslakók hisznek… sőt, Szajpúr világképe is hazugságokra épül. És én vagyok az egyetlen ember az egész világon, aki tisztában van vele.

A legdühítőbb az egészben, hogy egy fikarcnyival sem jutott előbbre Pangyüi gyilkosának kézre kerítésével. A sorozatos szabályszegések, árulások és megsemmisítő erejű felfedezések semmivel sem vitték közelebb eredeti küldetésének teljesítéséhez.

Ne add fel, ne add fel… Addig erőltesd a forró nyomot, amíg el nem jutsz a megoldásig!

Több mint egy hete színét sem látta Sigrudnak. Ez mondjuk kivételesen jó hír: megbízta Wiclov szövőházainak megfigyelésével. A férfi felszívódhatott, ám a manufaktúráit nem vihette magával, márpedig azok alkotják a resztoránus triptichon első oszlopát – a másik kettő, ugyebár, az acél, illetve az, amit a Raktárból loptak. Vinya megtiltotta neki a kémkedést, de hát, ha valaki áll az utcán, és néz egy épületet, az önmagában véve még nem meríti ki a kémkedés fogalmát, nemde?

Shara tehát egyelőre nyitva tartja a szemét, és kivár.

Egész pontosan a szürkületre vár. Ma este ugyanis végre valóban munkához lát.

* * * *

Sigrud a sikátorban térdelve felpillant. Vaksötét van, alig látni, melyik szeme hiányzik.

– Késtél – üdvözli.

– Hagyjál már! – förmed rá Shara, miközben odasiet hozzá. – Egész este alig vártam, hogy végre elszabaduljak. Ezek a bizottsági ülések olyanok, mint a haramiák: követnek mindenhová, megvárják, amíg lankad a figyelmed, aztán lecsapnak. – Megáll, és zihálva a falnak veti a hátát. Sigrud mögött, a sikátor burkolatán krétával húzott egyenes virít – ugyanaz, amit Shara rajzolt hetekkel korábban, amikor először próbálta kikövetkeztetni, hogyan nyelhet el valakit a föld a város kellős közepén. – Elhoztad, amiket kértem?

Sigrud meglóbál egy vászonzsákot, ami csörömpölő hangot hallat.

– Nem volt olcsó.

– Sejtettem, hogy a régi valuta pénzbe kerül. Mutasd!

Letelepszik az úttestre, és belekotor a zsákba, amiben uszkve három kiló pénzérme lapul. A különféle típusú és címletű érmékben mindössze két közös dolog van: ősrégiek, és a Kontinensről származnak.

– Úgy látom, teljes a poliszok lefedettsége – mormolja Shara. – Tálvasztán, Vúrtyavasztán, Kolkasztán, Ahanasztán, Ol… Na, ne! Olvosztán?

Sigrud vállat von.

– Ez óriási ritkaság!

– Te mondtad, hogy végezzek alapos munkát. Csak ne firtasd, hogyan oldottam meg!

Shara megszemléli az érméket.

– Rendben. Szóval. Sokféle minta, mindegyiknek más a jelentése… Kérdés hogy melyiknek van jelentősége.

Sigrud kifejezéstelenül bámul rá.

– He?

– Nem fontos – mondja Shara. – Csupán egyféleképpen deríthetjük ki. – Megfordul, és szétszórja az érméket a sikátorban a kréta túlsó oldalán. A pénzérmék csilingelve potyognak az aszfaltra, majd pattogva, pörögve gurulnak szerteszét a szeméttengerben.

Sigrud és Shara megvárják, amíg az utolsó is elcsendesedik, aztán átvágnak a sikátoron, és felmérik az eredményt. – Ezüst, ezüst – motyogja Shara. – Ezüst… Á! Bingó! Ólom. – Shara kinyújtja a tenyerét, mire Sigrud a kezébe nyomja az érmét. Folytatják a keresést. – Ezüst, ezüst, ezüst… Ezüst… Ólom. És ezüst. Kettő találat.

Shara és Sigrud hetente kétszer találkoznak a sikátorban éjszakánként. Shara legszívesebben háromszor jönne ki, de nem fér bele a szoros időbeosztásába – temérdek esti szeánsz és pofavizit kívánja meg a bulikovi nagykövet jelenlétét: fogadások, vacsorák meg ehhez hasonlók. Shara gondolatait azonban egyedül a sikátor és az onnan nyíló, láthatatlan ajtó tölti ki az ébrenlét óráiban.

Vajon csak bizonyos naptári napokon aktivizálódik a sikátor? Vagy időhöz van kötve? Netán a hold változásaihoz? Lehet, hogy megfelelő szögből kell megközelíteni? Utóbbi nem valószínű, hiszen a Sigrud által elvesztett resztoránusok egyike fentről zuhant le, a másik meg berohant a sikátorba. Kell hogy legyen valaki a másik oldalon, aki ajtót nyit számukra? Vajon csak férfiakra hat, nőkre nem? Badarság, szedd már össze magad!

Próba szerencse, próba szerencse. Mindaddig, amíg a lehetőségek száma le nem szűkül egyre.

Majdnem tíz percbe telik, mire Shara felszedegeti az összes ólomérmét; van egy teli marokkal. Visszaül a falhoz, hogy egyenként megvizsgálja az érméket.

– Nos? – kérdi Sigrud.

Shara némán tátogva számol tovább.

– Nos?

– Ez az! Igen. Tudtam. Mindegyik dzsukosztáni, kolkasztáni vagy olvosztáni. A többi nem változott ólommá.

Sigrud pipára gyújt. A parázs narancsos fénybe vonja a repedezett téglafalakat. Sigrud ép szeme felizzik.

– Vagyis?

– Vagyis, bármi is történjék a sikátorban, csak bizonyos tárgyak váltják ki, meghatározott jelzésekkel. Ok és okozat… akár egy kémiai reakció. A láthatatlan kapu a megfelelő tárgyra vár. Nem varázsigékre, nem egy mozdulatsorra, hanem… Tudom is én. Arra, hogy minden klappoljon.

– Mint egy katona – mondja Sigrud.

– Mint egy micsoda?

– Egy katona, aki bebocsátást kér az erődítmény kapuján. Nála van a jelvénye? A sereg színeit viseli? A megfelelő zászlót hordozza?

– Ja, igazad van, végül is tényleg olyan, mint az egyenr… – Shara kővé dermed. Lassan hátradől, és a sikátor végébe bámul.

– Mi az? – érdeklődik Sigrud.

– Egyenruha… Sigrud! Mi tűnt el utoljára a sikátorban? – kérdezi halkan.

– Ööö… a sofőr.

– Rendben. Képzeld azt, hogy a sikátor egy erődítmény kapuja, és ott strázsál előtte egy láthatatlan őrszem…

– …aki ellenőrizte a sofőr egyenruháját – fejezi be Sigrud. – Arra gondolsz…

– Kérdés! – pillant fel Shara a férfira, és a szemüvegén megcsillan a holdvilág. – Mennyire lenne bonyolult, ha arra kérnélek, hogy szerezz nekünk ugyanolyan kolkasztáni göncöket, mint amiket a támadók viseltek?

Sigrud felsóhajt.

– Az ördögbe!

* * * *

Megint egy hideg éjszaka, az eget megint keszeg felhők pacsmagolják tele, a hold megint halovány, alaktalan paca, akár egy kávéfolt. Shara türelmetlenül toporog, miközben Sigrud felé lohol a járdán, nehéznek tűnő oldaltáskát lengetve a vállán.

– Most meg te késtél el! Mi tartott ennyi ideig? Ilyen nehéz volt beszerezni a rongyokat?

– A rongyokkal nem volt gond – feleli Sigrud lassan. – Megszereztem őket. – Szétnyitja az oldaltáskát, kiveszi az egyiket, és odaadja Sharának.

Durva, göcsörtös, vastag szürke posztó, összetekerve. A ruha anyaga olyan sűrű szövésű, mintha fókabőrből volna varrva. Nincs is ebben semmi meglepő, gondolja Shara. A kolkasztániak esélyt sem adnak rá, hogy bármi is kilátsszon a ruha alól.

– Pompás, pompás! – lelkendezik. – Akarjam tudni, hogyan tettél szert rájuk?

Sigrud vállat von.

– Elvittem kurvázni pár rendőrt. Általában az egyszerű megoldások a célravezetőek.

Shara a ruha szegélyét tapogatja, vékony ujjaival a varrásoknál matat.

– Mi lesz már, mi lesz már… Itt kell lennie a… hé! – A ruha gallérja megkeményedett és érdessé vált, mintha festék száradt volna rá. Vagy… – Egy pillanat! Mi ez? Vér?

– Csak nem gondolod, hogy volt időm kimosni?

Shara felsóhajt.

– Hát jó. A cél érdekében bármit, feltételezem. Na mármost. Hmm. Igen. Meg is van. – Shara kitapint egy kemény tárgyat a gallér alatt; kifordítja, és szétfejti a gyapjúszálakat. A ruha bélése egy apró réz nyakláncot rejt, Kolkán jelképével díszítve. Shara végighúzza a kezét a posztón, és újabb rücskökbe botlik a csuklórészen, a bokánál, a derekánál… Az ékszerek és csecsebecsék mind Kolkán mérlegét hordozták.

– Juhú! – nevet fel Shara. – Végre! Bejött a számításom! Nem a szó szoros értelmében vett érmék, de attól még hasonló jelek és motívumok vannak belekarcolva mindegyikbe. Micsoda áttörés! És pofonegyszerű volt! Nem is értem, hogy nem vettem… – Vigyorogva Sigrudra pillant, az óriás azonban gyászos ábrázattal figyeli. – Mi a baj?

– Valamit el kell mondanom – szól a férfi. – Csak nem tudom, hogyan.

– Tömören és velősen, ha kérhetem.

Sigrud megvakarja az állát.

– Nos. A szövőüzemek… tudod, amiket figyeltettél velem…

– Mi van velük?

– Egy jó darabig ment minden a megszokott kerékvágásban. Gyapjú. Szövés. Munkások. Szőnyegek. Dögunalom.

– Igen, és?

– Tegnap és ma két szövőháznál… láttam valakit. Ugyanazt az embert. Sorra felkereste a helyeket.

Shara lassan leengedi a posztót.

– Kicsoda?

Sigrud még erősebben vakarja az állát.

– Votrov.

– Tessék?

– Tudom.

Shara megrökönyödve mered rá.

– Vohannes Votrov látogatja az üzemeket?

Sigrud fintorogva bólint. – Igen.

– De hát… miért tenne ilyet?

– Halvány dunsztom sincs. De őt láttam, ez biztos. Vohannes Votrovot személyesen. Felettébb… titkos látogatás volt. A hátsó ajtón próbált besurranni. De rajtakaptam. Mondom, talán fel akarja vásárolni a szövőházakat. Érted, hogy sót szórjon Wiclov sebeibe. De nem. Utánanéztem: mind a két szövőüzemnek Wiclov a tulajdonosa, és semmi jele, hogy ezen valaki egyhamar változtatni akar. Ezért késtem el.

– Szóval… biztos jól láttad.

– Biztos. Vohannes Votrov. Teljes életnagyságban. Elég cefetül festett. Betegesen. És savanyú képet vágott. Úgy festett, mint aki a végét járja. Még a ruhája is más volt: úgy öltözött, mint egy szerencsétlen szerzetes.

Shara teljesen összezavarodik, egy pillanatra meg kell állnia a sikátorban, hogy összeszedje a gondolatait.

– Arra célzol, hogy Vohannes Votrov összejátszik a resztoránusokkal?

Sigrud védekezőn felemeli a kezét.

– Én csak elmesélem, hogy mit láttam. Belopódzott egy Wiclov tulajdonában lévő szövőházba, valamit üzletelt, majd ment tovább a következő üzembe. Úgy tűnt, a dolgozók felismerik. Ha engem kérdezel, nem először nézett be hozzájuk.

– Nem értem. Miért hívta fel a figyelmünket a szövőházakra? Miért terelte rájuk a gyanút, ha neki is… köze van ahhoz, amit ott csinálnak?

Sigrud vállat vont.

– Mondom, le volt strapálva. Őszintén szólva, egy beteg ember benyomását kelti bennem.

E kijelentésével Sigrud rátapint a lényegre, egy olyan balsejtelemre, ami egy ideje már ott motoszkál Sharában: Vohannes Votrov kifordult önmagából. Teljesen következetlenül cselekszik. Miért buktatta le? És most, hogy sikerült kicsikarnia a szajpúri kormánytól azt, amiért küzdött, miért kerüli Sharát, aki Szajpúr első számú képviselőjévé nőtte ki magát Bulikovban? Miért motyog alkoholgőzös felálomban idézeteket a Kolkasávszkából egy olyan ember, akit megnyomorított és egész életére rányomta a bélyegét a kolkasztáni neveltetése?

Nincs más ötlete, mint hogy Vohannes, a férfi, aki két tábor közt őrlődik, még jobban meghasonlott, mint azt gondolta. Talán belebetegedett a kettős játszmába, és nem ura többé a saját tetteinek.

– Innen most semmit nem tehetünk az ügyben – jelenti ki végül Shara. – Muszáj… az eredeti terv szerint haladnunk tovább.

– Rendben – nyugszik bele Sigrud. – Hol is tartottunk?

Shara megpróbál ismét az előttük álló feladatra összpontosítani.

– A göncökbe miniatűr talizmánokat varrtak bele. Kis medálokat, karkötőket, fémbigyókat, Kolkán szimbólumával. Tulajdonképpen azt a hatást érik el velük, mint a pénzérmékkel. A sikátorban rejlő láthatatlan térséggel érintkezve a ruhák kölcsönhatásba lépnek vele, akárcsak az érmék.

– Azaz…

– Azaz… – Shara szorosan összetekeri a göncöt, labdát formál belőle, megfordul, és a krétával húzott egyenes irányába dobja…

…a labda azonban nem esik le a túlsó végén.

Sigrud szeme elkerekedik.

A szürke ruhának se híre, se hamva.

– Szuper – bólint Shara. – Őszintén szólva, voltak kétségeim, hogy működni fog-e.

– Mi a…

– Egy csöppet rosszul érzem magam miatta, végül is. Remélem, kettőnél több ruhát hoztál magaddal!

– Mi a… mi a fene történt?

– Jól tippeltem – mondja Shara. – A sikátort alapjaiban rengette meg a Villanás. És nem is csak a sikátort: a valóságot. – Leporolja a kezét, majd szembefordul a krétavonallal. – Ez az első alkalom a nagy háború vége óta, hogy valahol valóságzavar keletkezik.

* * * *

– A háború után… az istenek meggyilkolását követően… hosszú időbe telt, mire a valóság kiókumlálta, hogyan is kellene kinéznie – magyarázza Shara.

– Az egyik városban emez a természeti törvény uralkodott, a másikban meg a szöges ellentéte. Az istenek pusztulásakor az összeférhetetlen térségek kénytelenek voltak idomulni egymáshoz, és eldönteni, melyik valóságállapot érvényesüljön. Amíg zajlott a folvamat, imitt-amott jelentkeztek…

– Zavarok – mondja Sigrud.

– Pontosan. Bizonyos helyeken átmenetileg érvényüket vesztették a szabályok. A Villanás a valóság lényegi természetének mélyrétegeit dúlta fel.

– Hogy nem tűnik fel senkinek, hogy a valóság nem állt helyre a sikátorban?

– Szerintem részben az az oka, hogy beleolvad a környezetébe – mutat körbe. A környék nem sokban különbözik Bulikov többi részétől: kifacsarodott, megvetemedett, himlőheges épületek rekednek más épületek belsejében, utcák végződnek lépcsők erdejében. – A vak is látja, hogy Bulikov nem heverte ki teljesen a Villanást.

– És mi van a túloldalon? – mutat Sigrud a láthatatlan foltra, maga sem tudván, hogy nevezze. – A zavar túlsó végén. Egy párhuzamos valóság?

– Úgy vélem, igen – válaszolja Shara. – Jobban mondva, egy olyan valóság, amely odafigyel rá, melyik istent tiszteljük, kinek az attribútumait, szimbólumait, jelvényeit viseljük.

– Szóval igaz a mondás: a ruha teszi az embert.

– Hány köpönyeget hoztál magaddal?

Sigrud a táskájába kukkant. – Hármat.

– Kérném szépen a legkisebbet. Átmegyünk a túloldalra.

Shara és Sigrud átöltöznek: Sharán nevetségesen túlméretezettnek hat a köpönyeg, míg Sigrudon úgy fest, mintha összement volna a mosásban.

– Nem bántam volna, ha kitisztítod őket – jegyzi meg Shara. – Az enyémre még belülről is rászáradt a vér…

– Biztos átjutunk így? – firtatja Sigrud.

– Aha. Egyszer ugyanis neked majdnem sikerült.

Sigrud a homlokát ráncolja. – Csakugyan?

– Bizony. Az első alkalommal, amikor a pasas kereket oldott előled, és levetette magát a tetőről a sikátorba… mesélted, hogy a másodperc törtrészéig magas, karcsú tornyokat láttál fehér és aranyszínekben pompázni. Erre pedig egyedül azért lehettél képes. – Azzal a szürke kesztyűs jobb kezére bök.

– Mert megérintett Kolkán ujja – mondja Sigrud.

– Magadon viseled az egyik isten keze nyomát, így aztán a kapu átengedett. Félig-meddig.

Shara felhúzza a kolkasztáni csuklyát, és megindul a kréta irányába.

– Engedj előre! – szorgalmazza Sigrud. – Ellenséges területre készülünk átlépni. Eddig csak a támadóink jártak odaát.

Shara hetek óta először vigyorodik el.

– Fél életem azzal töltöttem, hogy párhuzamos valóságokról olvastam. Még ha az életembe kerül, akkor sem szalasztóm el a lehetőséget, hogy én lépjek át először az egyikbe.

Lép egyet előre.

* * * *

A Megnevezhetetlen Raktárba való érkezéssel ellentétben ezúttal nem érzékel semmi változást. Elbizonytalanodik, történt-e egyáltalán bármi: még mindig a sikátorban áll, a kövezett járdán, szemben az utcával, amely szinte hajszálpontosan ugyanúgy néz ki, mint azelőtt…

Lepillant a földre. Szorosan összetekert kolkasztáni köpönyeg hever a lába előtt.

Alighogy hátrafordul, Sigrud alakja – nincs rá jobb szó – materializálódik a sikátor kellős közepén. Ép szemével hunyorít a csuklya alatt, majd így szól: – Átértünk?

– Asszem – bizonytalankodik Shara. – De ez a hely nem is tűnik annyira más…

Nem fejezi be a mondatot, sóbálvánnyá válva mered Sigrud háta mögé.

– Mi az? – kérdi az óriás. Megfordul, majd annyit mond: – Ó.

Az első szembeötlő különbség, hogy a legközelebb eső épület hátterében nappal van. Nem is akármilyen: verőfényes napsütés, sehol egy felhő, szikrázó, gyönyörű kék égbolt. Shara visszanéz az ellenkező irányba, arra, amerről jöttek, és döbbenten látja, hogy az ottani épületek fölött sűrű tintaként fröccsen szét a sötétlila éjszakai ég. Még a napszakok sem tudnak közös nevezőre jutni ezen a helyen.

Ám ez még mind semmi, a másik valódi különbség kenterbe veri: a sikátor végén túl, ott, ahol hétágra süt a nap, hatalmas, káprázatos, lélegzetelállító fehér felhőkarcolók magasodnak, arannyal keretezve és koszorúzva, oldalukat kacskaringós, ágas-bogas, növényi eredetű kerámialapok fonják körbe, filigrán fehér boltívek és dekoratív ablakok tagolják, gyönggyel és üveggel borítva…

– Mi a bánatos frászkarika ez? – hüledezik Sigrud.

Shara levegő után kapkodva kitámolyog az utcára, és legnagyobb ámulatára az egész háztömböt fantasztikus, liliomfehér épületek szegélyezik, és mindegyik egyedi frízzel büszkélkedhet. A homlokzatokat kalligráfiára emlékeztető, egymásba csavarodó liánokat vagy kézírásos szöveget szimbolizáló domborművek díszítik: az egyik épületet például a Vúrtyaváni Lándzsás Regék óriási betűkkel szedett sorai borítják. Shara agya vészesen közel kerül ahhoz, hogy túlterhelődjön, miközben a leírásokat próbálja azonosítani: Szent Varcsek veresége a Zöld Hajnalon… Tálhavrász megjavítja a világot támasztó boltívet… Ahanász visszaszerzi a nap csíráját…

– Jóságos egek! – Minden ízében remeg. Térdre roskad. – Szentséges egek!

– Hol vagyunk? – kérdi Sigrud, kilépve mellé az utcára.

Shara felidézi, mit mondott Szent Kivrej: „Olyan volt, mintha virágszirmokból font városban élnék.”

– Bulikovban – válaszolja Shara. – A régi Bulikovban. Az istenek városában.

* * * *

– Azt hittem, a régi város megsemmisült – csodálkozik Sigrud.

– Nem… csak nyoma veszett! – feleli Shara. – Bulikov nagyságrendekkel kisebbre zsugorodott a Villanás alatt: komplett városrészek tűntek el szőrükön-szálukon, egyik pillanatról a másikra. Nyilván volt köztük olyan, amelyik megsemmisült… ám a jelek szerint akadtak kivételek. Mint például… mint például ez a városrész, amit láthatóan megkíméltek, ám túl messzire sodródott, már csak néhány köldökzsinór horgonyozza a saját valóságunkhoz…

Molylepkék fickándoznak és rebbennek ide-oda a napsugarak pászmáiban. Az egyik udvar kristályablakai aranyfényt szórnak szét az utcán.

– Szóval a resztoránusok vissza akarják hozni a régi világot? – Sigrud fél szemmel végigmér egy ezer méter magasra szökő, öblös, aranyozott kupolában csúcsosodó harangtornyot. – Meg tudom érteni.

– Most csak egy apró szeletét látjuk a múltnak – emlékezteti Shara. – A nagy rész visszafordíthatatlanul az enyészeté lett, azokat is beleértve, akik az épületekben tartózkodtak a Villanás idején.

Virágba borult jázmincsokrot mintázó szökőkút csobog derűsen. Szitakötők cikáznak egyik szélétől a másikig, zöld szemeik fel-felvirítanak.

– Több ezer ember, igaz? – kérdi Sigrud.

Shara megrázza a fejét. – Milliók. – Elgondolkozik. – Várj csak! Hadd próbáljak ki valamit!

Tenyérrel felfelé előrenyújtja mindkét kezét, és furcsa szavakat mormol. Az első három kísérlete kudarcba fullad.

– Mit csinálsz? – faggatja Sigrud.

Negyedszerre aztán…

Alma nagyságú üveggömb jelenik meg Shara tenyerén. A nő vidáman felkacag.

– Sikerült! Sikerült! Nézzük, mi történik, ha… – Arrébb viszi, hogy rávetüljön egy napsugár; a gömb abban a pillanatban felragyog, élénk, tiszta aranyszínben tündököl. Shara nem bírja megállni kacarászás nélkül. A földre helyezi a gömböt, és Sigrud felé gurítja. Az óriás megállítja a csizmája orrával; a gömb rendületlen ragyog tovább, alulról világítva meg a férfit.

– Csoda – árulja el Shara. – Olvosz A vörös lótusz könyve című művéből. Sosem lehetett megcsinálni… ööö… mondjuk úgy, a mi Bulikovunkban. Itt viszont…

– Megy, mint a karikacsapás.

– Mert ideát a valóság más törvényeknek engedelmeskedik. Nézd csak! Gurítsd vissza hozzám! – Shara felkapja a golyóbist, felhajítja a levegőbe, jó magasra, majd elkiáltja magát: – Maradsz! Fényt! – A tündöklő üveggömb megáll, és három méter magasan lebeg a levegőben, tompa fényben fürösztve az utcát. – Ilyeneket használtak Bulikovban utcai lámpák helyett. Sokkal kényelmesebb.

– Meg könnyedén lebuktathat minket – rosszallja Sigrud. – Kérlek, engedd le!

– Izé… Az igazat megvallva, nem tudom, hogyan kell.

Sigrud morogva felkap egy kavicsot, és hozzávágja a gömbhöz. Shara elkiáltja magát, majd behúzza a fejét. Sigrud telibe trafálja a gömböt: egy pukkanás, és porfelhővé válik, apró szemcsékkel hintve tele az utcát.

– Na, a kövek legalább rendeltetésszerűen működnek – állapítja meg Sigrud.

* * * *

Nyakukba veszik a régi Bulikovot – Shara így nevezte el a helyet bár maguk sem tudják, merre barangoljanak. Egy lélek sincs a városban: a kertek gazdátlanok, az udvarok néptelenek, a tavak felszínét algaszőnyeg borítja. Máskülönben minden felület hófehér és patyolat tiszta: Shara hálát ad az égnek a kolkasztáni köpönyegért, ami valamelyest árnyékolja a szikrázó fényességet. A szemet gyönyörködtető látványba való belefeledkezést azonban valamelyest gátolja, hogy folyton Efrem elméletén kattog az agya. Vajon az istenek teremtették a várost, vagy pusztán valóra váltották a kontinenslakók álmait?

Olykor, a kihalt város egyik-másik ablakán bepillantva vagy sikátorába lesve, nem a megszokott kép fogadja őket: zegzugos utcák helyett latyakos, sáros utak tárulnak eléjük, melyek zsúfolásig megtelnek búvalbélelt kontinenslakókkal, az épületek belseje helyett meg egy szennyvízcsatorna, ami a Szoldába okádja mocskos tartalmát, néhol egy-egy csupasz téglafal.

– Valóságzavarok – mutat rá Shara. – Kapcsolódási pontok az új Bulikov-val… a mi Bulikovunkkal.

Sigrud megáll az egyik ablak előtt, és bebámul egy öregasszony konyhájába. Az anyóka hentesbárddal csapkodja le négy pisztráng fejét.

– Nem látnak minket?

– Hahó! – kiabál be Shara az ablakon. – Elnézést!

– Herótóm van a pisztrángtól – motyogja az öregasszony. – Az istenek verjék meg az összes pisztrángot!

– Úgy tűnik, hogy nem – állapítja meg Shara. – Menjünk tovább!

Néhány sarokkal odébb szélesen terpeszkedő birtokhoz érnek, fehér fallal körülvett kúriával, patkó alakú boltívekkel, üvegpadlóval borított udvarokkal (a repedéseket felveri a gyom), valamint tucatnyi csillogó medencével, melyek felszínéről a virág formájú fellegvár tükröződik vissza.

– Kíváncsi lennék, melyik főméltóság lakhatott ebben a palotában – morfondírozik Shara. – Gondolom, egy főpap, vagy valamelyik Áldott…

Sigrud az egyik patkóívre mutat. – Ami azt illeti, egy ismerősünk.

A boltív tetején felirat díszeleg: VOTROV HÁZ.

– Á! – mondja Shara halkan. – Sejthettem volna. Vohannes említette, hogy az eredeti épület a Villanás áldozata lett. De nem gondoltam, hogy ennyire gyönyörű volt.

– Milyen áldottakról beszéltél az előbb? – kérdezi Sigrud.

– Olyan emberekről, akik keveredtek az istenekkel – magyarázza Shara.

– A közös leszármazottaik mind hősök voltak, és szentek… a szerencse fiai és lányai, legendás személyiségek. A világ alkalmazkodott az igényeikhez, megkapták, amire csak vágytak.

Sharának ekkor bevillan Efrem egyik utolsó naplóbejegyzése, pontosabban egy szó: Áldottak.

– Jó nekik – reagál Sigrud. – Gondolod, hogy a Votrov család is közéjük tartozott?

– Ó, dehogy! Hova gondolsz! Az Áldottak pontosan dokumentált családfáit mindig is egyszerű volt visszavezetni. Votrovék tuti lépten-nyomon hangoztatták volna, ha Áldottak volnának a telmenőik között. Ne mozdulj! Nézd csak! – Shara az udvar egyik tenyérnyi részére mutat: letaposták a gyomokat.

– Valaki erre járt. Méghozzá nemrég.

Sigrud az árulkodó nyomhoz baktat, leguggol, és megvizsgálja a lábnyomokat.

– Sokan voltak. Nagyon sokan. Férfiak, azt hiszem. Igazad van, nemrég fordultak meg itt. – Óvatosan belelép az egyik lábnyomba. – Cipekedtek. Nehéz holmit szállítottak. – Előremutat, egy másik, lankás domboldalra nyíló patkóív irányába. – Arrafelé mentek. – A Votrov-birtok fellegvárszerű központi épületére bök. – És onnan indultak.

– Tudnád követni a nyomaikat?

Sigrud sértetten tekint Sharára. Vegyük úgy, hogy meg sem kérdezted.

Shara fontolóra veszi, szétváljanak-e, de végül meggondolja magát. Ha eltévedünk, soha nem találunk haza.

– Induljunk el azon a nyomon, ami kifelé vezet a birtokról! – javasolja Shara. – Ha marad időnk, megnézzük azt is, honnan jöttek.

Fehér ösvényeken bandukolnak, udvarokon keresztül, kerteket megkerülve. A síri csend Shara idegeit cincálja, s nyugtalansága odáig fokozódik, hogy a levegőben meg-megcsillanó fénypontokban lefelé száguldó nyílhegyeket vél felfedezni.

Az egész Kontinens szövetkezett ellenünk. Nem lett volna szabad beengednem Vohannest az ágyamba.

– Miért nem táncolsz? – töri meg a csendet Sigrud.

– Ugyan miért táncolnék?

– Azt hittem, táncra fogsz perdülni örömödben, ha meglátod a régi Bulikovot – feleli félig viccesen Sigrud. – Hogy majd összevissza rohangálsz, vadul skicceled a látnivalókat, ilyenek.

– Akárcsak Efrem – Shara elgondolkozik. – Milyen szép is lenne! Másra sem vágyom, mint hogy életem hátralévő részét ezen a helyen tölthessem. De nem tehetem. A bulikovi múlt emlékei mintha borotvapengékkel lennének kibélelve; minél közelebbről próbálom szemlélni, annál mélyebb sebeket ejt…

Ívelt, tűzhányóra emlékeztető épület hajol egy fehér kavicsos, csobogó patak fölé.

– Nem hiszem, hogy ez a múltra jellemző – véli Sigrud.

– Ó! Hanem mire?

– Az egész életre – hangzik a válasz.

– Úgy gondolod? Hát ez egy elég lehangoló szemlélet.

– Az élet csupa gyönyörű veszély és veszélyes gyönyör. – Sigrud az égre emeli a tekintetét, a fehér napsugarak élesen kirajzolják az arcát behálózó sebhelyeket. – Szabad szemmel láthatatlan sebeket ejtenek rajtunk: egyetlen sérülés is hullámokat vethet, akár a vízbe ejtett kavics, és még évek múltán, a távoli jövőben is éreztetheti a hatását.

Shara bólint. – Nem vitatom.

– Gondolkodunk, megmozdulunk, szaladunk, nyomakodunk, egyre csak előre, mégis úgy tűnik, mintha sok tekintetben beleragadtunk volna egy időpillanatba, ami a múltban esett meg velünk, és valójában egy helyben járunk.

– Hogy lehet kitörni a körforgásból?

Sigrud vállat von. – Sehogy. Meg kell tanulnunk együtt élni vele.

A szél ördögszekeret kerget végig egy fehér kövekből rakott sétányon.

– Előjött a filozófus éned? – kérdezi Shara.

– Nem – feleli Sigrud. – Ez olyan dolog, amiben már nagyon régóta hiszek.

Egy lekerekített oldalú épület felső szintjén lévő, domború üvegablak csapdába ejti a kék eget, majd szétfeszíti a felületén, szabályos azúrkék buborékot fújva belőle.

– Más ember lettél – mondja Shara –, amióta kiszabadítottalak a börtönből.

Sigrud megint a vállát rángatja. – Meglehet.

– Bölcsebb lettél, mint az akkori éned. Sőt, kezdem úgy érezni, nálam is bölcsebb vagy. Soha nem gondolsz arra, hogy hazamenj?

Sigrud egy pillanatra megtorpan a csapáson; a tekintete oda-vissza siklik a tejfehér macskaköveken. Majd így szól: – Nem.

– Tényleg? Sohasem?

– Idegen lennék a családom számára. Rengeteg idő eltelt. Más emberek lettek. Én is más lettem. Nem tetszene nekik, ha látnák, mivé váltam.

Egy kis ideig szótlanul követik a nyomokat.

– Szerintem rosszul gondolod – mondja Shara.

– Azt gondolsz, amit akarsz – zárja le a témát Sigrud.

* * * *

A nyomok a végtelenbe vesznek.

– Kocsival persze nem jöhettek – tűnődik Shara hangosan. – A valóságzavar nem enged át modern szerkezeteket.

– Értékeltem volna, ha legalább egy-két lovat magukkal hoznak.

– Gondolod, hogy csak úgy itt hagyták volna nekünk a hátasokat? Nincs olyan szerencs… – Shara megtorpan, és egy magas, kerek épületre bámul, tőle balra.

– Mi az? – néz oda Sigrud.

Shara tekintete végigsiklik a falakon, amit – megannyi nyolcágú csillag mintájára – mályvaszínű üvegablakok tagolnak.

– Most mi történt? – faggatózik Sigrud.

Shara szeme a homlokzatra tapad: a tetején egy rövidített idézet szerepel a Dzsukostavából: „Aki minden döntés kapujában, minden esély láttán fülét-farkát behúzva visszaretten – mondjátok, miért fogadjak be ilyen embereket az árnyékomba?”

– Olvastam erről a helyről – motyogja Shara.

– Ezt úgy mondod, mintha nem olvastál volna a város összes szegletéről.

– Nem! Nem úgy értem. Mostanában olvastam róla.

Az épülethez sétál, és megérinti a fehér falakat. Élénken emlékszik az Efrem naplójában lévő bekezdésre, mely egy szajpúri katona beszámolóját örökítette meg Dzsukov haláláról: „Követtük a kadzsot egy épülethez a városban: fehér és ezüstszínű templom volt, melynek falain lila üvegből megannyi csillagot raktak ki. Nem láttam sehol az istenséget, és féltem, hogy csapdába sétálunk, szeretett vezérünknek azonban nem szállt inába a bátorsága. Megtöltötte grafitporral marokfegyverét, és besétált a templomba.”

Shara libabőrös lesz. A templom bejáratához merészkedik – fehérre mázolt, fából ácsolt kapu, csillagokat és prémeket ábrázoló faragványokkal –, és belöki a két szárnyat.

A kapu tágas belső udvarra nyílik. Magas falak övezik, a tündöklő kék eget keretezve odafönt. Az udvar közepén kiszáradt szökőkút áll, körülötte négy kisebb pad.

Shara komótosan átvág az udvaron a padokhoz. Odaérve megérinti őket, mintegy megbizonyosodva róla, valóban ott vannak-e.

Valaha egy isten ülhetett az egyiken? – gondolja Shara.

Vajon a dédapám letelepedett mellé, vagy fölé tornyosult?

Lassan helyet foglal a padon. A faragott ülés enyhén megnyikordul.

Csakugyan megtaláltam volna a helyet, ahol beteljesült Dzsukov végzete?

Minden jel arra mutat. Teljesen valószerűtlennek érződik, hogy itt lehet a valóságnak egy, a való világból rég kiradírozódott zárványában, ám korántsem tartja lehetetlennek. A Villanást követő időszakban zűrzavar uralkodott, valóságtöredékek villantak fel, majd tűntek el újra.

Jobbra fordul. Alacsony loggia övezi az udvart; a tömör, négyszögletes mennyezetet fehér faoszlopok tartják meg.

Az egyik oszlopon apró fekete lyuk tátong, ülve épp vállmagasságban. Ha pedig egy ülő ember fegyvert szegez abba az irányba, mondjuk egy másik illető fejéhez…

Shara az oszlophoz sétál. Nyugtalanító érzése támad, mintha egy szempár szegeződne rá a lyuk belsejéből. Olyan régóta vártam erre a percre! – üzeni az apró rés.

– Sigrud! – szólal meg Shara rekedten. – Hozd ide a késed!

A férfi a kezébe nyomja a nehéz fekete kés markolatát. Shara nagy levegőt vesz, majd beleszúrja a pengét a fába vájt nyílásba…

A penge hegye fémes koppanással ütközik valamibe. Shara kapargatni kezdi az oszlopot, tágasabbra farigcsálva a lyukat, rövid idő után érzi, hogy a fába szorult tárgy meglazul…

Egy fekete mütyür koppan az udvar kövezetére. Shara lehajol, és felveszi. Sötét, éjfekete, a fába csapódás erejétől félig kilapult fémgalacsin hever a kezében, akkora, mint egy nagyobbacska füge.

Megforgatja a tenyerén, a súlyát méregeti.

Dzsukovnak halottnak kell lennie, gondolja Shara. Máskülönben hogy kerül ez ide?

– Mit találtál? – kíváncsiskodik Sigrud.

– Ez a kis bizgentyű terítette le az isteneket – válaszolja Shara halkan.

* * * *

Követik tovább a kanyargó, hurkokat vető ösvényt, utcáról utcára, házról házra, mígnem a lábnyomok egyszer csak véget érnek egy nappaliban.

– Hová tűntek? – kérdezi Sigrud. – Nem folytatódnak a lábnyomok.

Shara letérdel, és megszemléli a padlót, ám nem jut közelebb a megoldáshoz. – Nem bírok rájönni, mi alapján tudsz nyomokat követni… Hol érnek szerinted véget?

Sigrud a padló egy pontjára mutat, a szoba sarka és közepe közt félúton.

– Fogadjunk, hogy egy újabb valóságzavarral van dolgunk! – következtet Shara. – Jól el van rejtve, nehéz észrevenni.

– Mit gondolsz, vissza tudunk menni rajta keresztül?

– Kétlem, hogy a valóságunk – a rendes valóság – bárkit is kirekesztene. Nem úgy, mint ez itt. Már csak az a kérdés, hol fogunk kikötni.

– Okosabb volna ezúttal előreengedned – tanácsolja Sigrud. – Tudjuk, hogy az ellenségeink odaát készülődnek… valamire. Nagy marhaság lenne, ha te kelnél át először. Rendben?

– Rendben.

Sigrud megindul a szoba sarka felé, és fokozatosan eltűnik: először a lába válik köddé, aztán a törzse, végül a válla, ám olyan gyorsan végbemegy az egész, hogy a szeme nem is tudja feldolgozni a látottakat.

Shara vár. Hirtelen Sigrud feje és keze ölt alakot a levegőben, felettébb bizarr látványt nyújtva.

A férfi mutatja, hogy kövesse, majd mutatóujját a szája elé teszi.

Shara lélegzet-visszafojtva áthalad a kapun.

Legutóbb úgy tűnt, mintha a környezete egyáltalán nem változott volna meg; most minden megváltozik. A fehér város elhalványul, és a pirkadat kékeslilája ömlik szét az égen, meredek, kopár szirtek által közrefogva. Mellettük kurta, göcsörtös fák nyújtózkodnak felfelé a hamuszürke talajból, hogy aztán önnön súlyuk lehúzza őket, és a földet súrolják.

– Nos, most hol vagyunk? – kérdi Sigrud.

Shara agya lázasan zakatol.

– Nem Bulikovban, annyi szent. Hmm, érdekes! Úgy látszik, nincs kötött földrajzi korreláció a régi és a valódi Bulikov között…

Sigrud türelmetlenül köröz a mutatóujjával – ugorjunk!

– Csak találgatok, de… azt hiszem, Dzsukosztán vonzáskörzetében kötöttünk ki. – Shara megnyújtózik, lehúzza az egyik vékony faágat, és megvizsgálja a leveleit. – Aha, stimmel. Efféle boróka csak Dzsukosztán környékén terem meg. Régen a bogyóival fűszerezték a borokat…

– Tehát… Dzsukosztán állhat az összeesküvés mögött?

– Halványlila gőzöm sincs – vallja be Shara. Megfordul, és szemügyre veszi a láthatatlan kaput, amelyen átjöttek. Elenyésző mértékben fel lehet ugyan fedezni a Villanás utóhatásait – a homok megüvegesedett, a fák túlnyomó többsége megroggyant, mutálódott –, máskülönben viszont az égvilágon semmi nyoma nem látszik valóságzavaroknak.

Letöri az egyik ágat egy közeli fáról, lehántja róla a kérget, látni engedve a hajtás zöld színű, növényi testének vékony csíkját, majd beleszúrja a földbe.

– Jelzőbója gyanánt – magyarázza Shara. – Mutasd, merre visznek tovább a lábnyomok!

A csapás egy völgybe vezet, majd fel egy domboldalon, egyre feljebb kaptatnak, végül elérik a magaslat gerincét, és…

– Földre! – suttogja Sigrud. – Hasalj le! – Megragadja Shara vállát, és a puha, homokos talajra taszítja.

Shara mozdulatlanul fekszik a földön, és hallgatózik. Egyszer csak zajt hall: emberi hangokat, kalapácsütéseket.

Sigrud kidugja a fejét az aljnövényzetből.

– Észrevették? – suttogja Shara.

A férfi megrázza a fejét. – Nem. Viszont rejtély, mi történik odalent…

– Megmozdulhatok?

– Asszem, igen – mondja Sigrud. – Elég messze vannak a völgyben. És el vannak foglalva.

Shara felemeli a fejét, és feljebb kúszik egy magaslati pontra, ahonnan jobban rálát a völgyre. A medencét tüzek pettyezik, mintha az odalent serénykedő emberek hosszú éjszakai műszakra rendezkedtek volna be. A munkájuk pontos természetét ugyanakkor bajosan lehet megállapítani. Hat hosszú, széles, csillogó fémtárgy sorakozik a völgyben; Shara először gigászi cipőknek nézi őket, hegyes orral és sarokkal, mint a vúrtyavasztáni klumpák, csakhogy ezen óriási fémcipők oldalán ajtók és ablakok vannak, belül meg lépcsők és csapóajtók… középütt meg egy nagy pózna, akár egy vitorla nélküli árboc.

– Úgy néznek ki, mint… – kezdi Shara.

– A hajók – fejezi be Sigrud. – Csónakok. Böhöm nagy acélcsónakok, óceán és vitorlák nélkül.

Shara a szemét meresztve figyeli a hajó körül sürgölődő, csavarokat csavarozó, lemezeket hegesztő emberi alakokat. A munkások mind tradicionális kolkasztáni csuhákat hordanak.

– Kétségkívül resztoránusok – dünnyögi. – De mi az ördögért építenek acélhajókat kint a prérin, az isten háta mögött? Több száz kilométerre vagyunk az óceántól! Feltételezem, ezért importáltak annyi fémet.

– Nem egy irdatlan nagy flotta – jegyzi meg Sigrud némiképp lefitymálóan. – Csak hat hajóból áll? Ha tényleg tengerre akarnak szállni, nem lesznek valami ütőképesek.

Shara elgondolkozik rajta.

– Havi ötszáz kilogramm acél, több mint egy éve… az tényleg elég kevés hajóra elég. Pedig biztos erre kellett nekik az a temérdek fém.

– És mihez kezdenek vele?

– Passz. Talán a Raktárban találtak valamit, ami óceánt varázsol bármely tetszőleges helyre.

Nyolc férfi egy otromba tárgyat taszigál fel egy rámpán az egyik acélhajóra. A hajnali derengésben nem sokat lehet kivenni belőle, de Shara szíve még így is kihagy egy ütemet.

– Te jó ég! – nyög fel.

– Ez az, amire gondolok? – kérdi Sigrud.

– Igen – feleli Shara. – Hathüvelykes ágyú. Eddig még csak szajpúri naszádokon találkoztam hasonlóval.

– Na jó, és mit csinálnak velük? Agyúzzák a dombokat? Háborút robbantanak ki a mókusokkal?

– Nem tudom. Ezért fogod kideríteni nekem.

Szünet.

– Tessék? – kérdi Sigrud.

– Visszamegyek Bulikovba. – Shara hátranéz a válla felett, és feszengve tapasztalja, hogy a valódi Bulikovnak nyoma sincs sehol. – A rendes Bulikovba. Tájékoztatnom kell Mulaghesht. Viszont nem hagyhatjuk itt a resztoránusokat, hogy zavartalanul végezhessék a munkájukat… bármi is legyen az.

– Szóval az a terved – foglalja össze Sigrud –, hogy magamra hagysz, hadd ütközzek meg hat ágyúkkal felszerelt acélhajóval?

– Tartsd szemmel őket. Semmi mást nem kérek tőled. Csak akkor avatkozz közbe, ha akcióba lépnek!

– És hogyan avatkozzak közbe?

– Lehetőség szerint szivárogj be közéjük. Annak idején a tengeren sokszor találtál potyautast a fedélzeten, nem? Remélhetőleg ellestél tőlük egyet s mást. Ha időben visszatérek Bulikovba, néhány napon belül ellenük vonulhatunk egy kisebb sereggel.

– Néhány nap? Többes számban?

Shara bátorítólag megszorítja a vállát. – Sok szerencsét! – Azzal a földhöz lapulva lekúszik a magaslatról.

* * * *

Shara zaklatottan és gondterhelten siet hazafelé a régi Bulikov fehér metropoliszán keresztül. Tudja, hogy most egy rakás megoldásra váró rejtélyen kellene agyalnia: hadiflottát készítenek fel invázióra a szárazföld kellős közepén; Vohannes titokban szövetkezett Wiclovval, valamint megszervezte, hogy a resztoránusoknak szabad bejárása legyen a régi Bulikovba; a gondolatai azonban folyton a zsebében lapuló göröngyre terelődnek, ami minden lépésnél ficánkol.

Nálam van valami, ami megízlelte az istenek vérét.

Beletelik néhány másodpercbe, mire rádöbben, hogy ezzel behozhatatlan technológiai előnyre tett szert: tök mindegy, miben mesterkedik Wiclov, Vohannes és a resztoránusok, ugyanis álmukban sem gondolnák, hogy megszerezte a kadzs csodafegyverének egyik alkotóelemét, még ha egészen parányi is. Na de hogyan vessen be egy üveggolyónál alig nagyobb fegyvert?

Amikor megérkezik Bulikovba – a valódi, jelenkori Bulikovba –, nyomban leveti kolkasztáni gönceit, és meg sem áll egy ötvös műhelyéig.

– Segíthetek… – a kereskedősegéd szeme kiguvad, amikor felismeri a híresnevezetes héroszt, Urav legyőzőjét.

– Szeretnék csináltatni valamit – hadarja Shara, mielőtt a segéd ajnározni kezdené.

– Ööö, izé… Hogyne, természetesen. Mi az elképzelése?

Shara a pultra helyezi a kis fémgolyóbist.

– Nyílhegy. Vagy egy kiskés.

– Nos… melyik legyen? Nyílhegy vagy kés?

– Nem lehet mindkettő egyszerre? Minél sokoldalúbb, annál jobb.

A segéd felemeli a fekete golyóbist.

– És mire óhajt vadászni, ha szabad kérdeznem?

Shara elmosolyodik.

– Mondjuk szarvasra.

* * * *

KOMAJD NK KNS512-NEK

VÉSZHELYZET STOP

RESZTORÁNUS TERV ÁTFOGÓ HADMŰVELET STOP

KÉRVÉNY A POLISZ KATONAI ERŐINEK AZONNALI ÁTCSOPORTOSÍTÁSÁRA ÉS MEGERŐSÍTÉSÉRE BULIKOVBAN STOP

NKS512

 

MULAGESH PK NKÖVS512-NEK

TELJESEN ELMENT AZ ESZE STOP

NEM TILTOTTÁK MEG A NYOMOZÁST AZ ÜGYBEN STOP

RÉSZLETEZZE STOP

KORMS512

 

KOMAJD NK KORMS12-NEK

NEM MEHETEK BELE A RÉSZLETEKBE STOP

A TERJEDELMI KORLÁTOK MIATT STOP

A FENYEGETÉS NAGYSÁGA OKAFOGYOTTÁ TESZI A FELHATALMAZÁSOKAT STOP

AZONNALI MOZGÓSÍTÁS SZÜKSÉGELTETIK STOP

NKÖVS512

 

MULAGHESH PK NKÖVS512-NEK

TÉRJEN KI BŐVEBBEN A FENYEGETÉS JELLEGÉRE STOP

MONDJON VALAMIT STOP

ÖTSZÁZ FEGYVERES KATONÁT LAKOTT TERÜLETRE VEZÉNYELNI MÁS MINT KRUMPLISZSÁKOKAT PAKOLNI EGY SZEKÉRRE STOP

KORMS512

 

KOMAJD NK KORMS512-NEK

MEGERŐSÍTEM A RESZTORÁNUSOK 30+HAT HÜVELYKES ÁGYÚVAL RENDELKEZNEK STOP

NASZÁDOKRA VALÓ FEGYVEREK STOP

CÉLPONT JELENLEG AZONOSÍTATLAN STOP

NKÖVS512

 

MULAGHESH PK NKÖVS512-NEK

HA TELJESÍTEM A KÉRÉSÉT ELVISZI A BALHÉT STOP

APROPÓ MI VAN DZSAVRATTAL STOP

KORMS512

 

KOMAJD NK KORMS512-NEK

HA A KATONAI VÁLASZLÉPÉS KÉSLEKEDIK NEM LESZ MINISZTER AKI FELELŐSSÉGRE VONJON STOP DZSAVRAT IS ELÚSZIK STOP

NKÖVS512

 

MULAGHESH PK NKÖVS512-NEK

AZONNAL MEGKEZDJÜK A MOZGÓSÍTÁST STOP

HA ÚJABB HÁBORÚT ROBBANTOK KI MAGA MIATT SOSEM BOCSÁTOM MEG STOP

KORMS512

 

KOMAJD NK KORMS512-NEK

MÁR TART A HÁBORÚ STOP

NKÖVS512

* * * *

Egyszer az életben úgy szeretnék nyolc órát aludni, gondolja Shara. Akár fizetnék is érte. Vagy ellopnám. Bármit megadnék.

Sharának azonban olyan luxus az alvás, amit nem engedhet meg magának. Szorítja a határidő – Mulaghesh csapatai órákon belül megérkeznek miközben tudja, hogy valami fontos fölött elsiklott a figyelme. Az információk hullámai összecsapnak a feje fölött: Efrem naplója, a raktári leltár, a pénzügyi tranzakciók, a kontinentális történelem, a tiltott listák, Votrov leányvállalatai, a szövőházak tulajdoni lapjai… mind-mind a szeme előtt táncolnak, a végén már egy nyavalyás gondolatot sem bír megfogalmazni azonkívül, hogy: Nyugodj le, kérlek, ne törd az agyad, nyugi, hagyd abba, hagyd abba, hagyd abba!…

Kopognak az ajtón.

– Nem! – kiabálja Shara.

Szünet. Majd Pitrij hangja: – Ööö, pedig nem ártana…

– Nem! Nem fogadok senkit. Senkit! Megmondtam!

– Tudom, de…

– Töröltem az összes megbeszélést. Az összesed. Mondd azt… mondd azt, hogy lebetegedtem! Mondd, hogy haldoklom! Mondj, amit akarsz!

– Rendben, de… de ez most más. – Pitrij óvatosan benyit a szobába. – Levele érkezett.

– Ó, Pitrij! – Kivörösödött szemét vakarja. – Miért csinálod ezt velem? Mulagheshtől jött?

– Nem. Votrov küldte. Egy futár hozta ezüsttálcán. És… elég bizarr.

Shara elveszi a cédulát. Ez áll rajta:

 

A TOVOSZ VÁBAN EGYETLEN CSEL IS GYŐZELEMHEZ VEZETHET

ÉS NEM BIZTOS, HOGY AZ ELLENFÉL IDŐBEN FELISMERI: VÉGE A DALNAK

ÉN FELISMEREM, HA VESZTETTEM

GYERE AZ ÚJ SZOLDA-HÍDHOZ. KÉRLEK, EGYEDÜL GYERE.

NEM SZERETNÉM, HA A SAJTÓ RÁM SZÁLLNA.

NEM AKAROM LEROMBOLNI AZT A SOK JÓT, AMIT A VÁROSÉRT PRÓBÁLTAM TENNI.

V.

 

Shara többször egymás után elolvassa az üzenetet.

– Ezt nem gondolhatja komolyan…

– Mit jelent az üzenet?

– Hogy őszinte legyek: halvány gőzöm sincs – válaszolja Shara. Votrov tényleg lepaktált volna a resztoránusokkal? Még mindig képtelenségnek tűnik. Ha mégis így van, vajon a katonák mozgósításával keresztbe tettek a tervüknek? De honnan értesülhetett róla?

Az egésznek semmi értelme. Vagy az van, hogy Vohannes teljesen megőrült – Shara egyelőre nem zárja ki ezt a lehetőséget sem –, vagy egy létfontosságú darab még hiányzik a kirakósból.

– Most mit fog tenni? – érdeklődik Pitrij.

– Nos, ha az otthonába invitált volna, vagy egy eldugott helyre, ahol négyszemközt beszélhetünk, eszem ágában sem lenne találkozni vele. Az új Szolda-híd azonban nyilvános és forgalmas hely, rendkívül népszerű… Őrültség volna tőle rám támadni a hídon.

Ezzel persze nem válaszolt a kérdésre, hogy mit is fog tenni. A tartótiszteknek személyesen kell gondoskodniuk az informátoraikról emlékezteti magát. Vo nem az informátorom, de attól még felelősséggel tartozom érte. Mélyen legbelül azonban nem akarja, hogy egy másik minisztériumi tisztviselő vegye a gondjaiba Vót. Túl sok rebellis és ellenséges ügynök válik kámforrá vagy ér dicstelen véget…

Ha valakinek vissza kell csalogatnia Vót a szakadék széléről, az inkább én legyek, gondolja Shara.

– Légy szíves, Pitrij, hozd ide a kabátomat, és tölts tele teával egy termoszt! – kéri Shara. – Ha két órán belül nem hallasz felőlem, mondd meg Mulagheshnek, amint visszatér, hogy szervezzen rajtaütést Votrov birtokán! Valami nagy gáz van a pasassal.

Miután Pitrij felkerekedik, Shara újraolvassa az üzenetet. Soha nem tudtam eldönteni, hogy éppen mit is játszom Vóval.

Majd most kiderül.

* * * *

Séta közben Shara kiszellőzteti a fejét: az ordítozó, karattyoló kérdések fülsiketítő lármája apránként elcsitul, egy-egy fokkal halkabb lesz, valahányszor befordul egy sarkon, vagy megmászik egy lépcsőt, végül beleolvad a járókelők özönébe a Szolda menti promenádon.

Gondolj csak bele! – csiviteli egy hang a fejében. – A düledező város árnyékában egy titkos, mitikus édenkert rejlik, és elég a körmünkkel megkapirgálni a valóság jelszínét, ha át akarunk lépni.

Sirályok és kacsák vijjognak és hápognak, morzsákért marakodnak.

Ám hiába teremtettek az istenek káprázatosabbnál káprázatosabb csodákat, emlékezteti magát, a szajpúriakhoz hasonlóan valószínűleg ők is ki voltak szolgáltatva a Kontinensnek.

A koldusok halakat sütögetnek rögtönzött tűzhelyeiken a folyóparton; az egyikük – meglehetősen ittas állapotban – büszkén kijelenti, hogy márpedig az ő halai Urav testéből származnak, mire a társai óbégatva lehurrogják, hogy üljön szépen vissza a seggére.

Shara hirtelen elhatározza, hogy a Wiclovval és Votrovval való hercehurca lezárása után – habár fogalma sincs, mi lesz a vége – otthagyja a minisztériumot, visszamegy a régi Bulikovba, és felveszi a fonalat ott, ahol Efrem abbahagyta. Két hónapja még őrültségnek hangzott volna az ötlet, ám úgy tűnik, hogy Vinya néni még hosszú-hosszú ideig nem fogja kiengedni a kezéből a kormányrudat, s amíg a kormány a helyén marad, addig Ghaladesh veszélyzónának minősül Shara számára, cserébe viszont a közelmúltbeli felfedezések hatására újult érdeklődéssel tekint a Kontinens történelmére. A hírszerzői karrierje elhalványul a régi Bulikovban töltött rövidke kirándulásához képest, mintha egy fojtogató gázokkal elárasztott teremből kiszabadulva egyetlen mély belégzéssel megtölthette volna a tüdejét a friss hegyi levegő.

És ugyan senkinek nem merné bevallani, de teljesen be van sózva, hogy végrehajtson egy újabb csodát. Eltűnődik, vajon mi minden működhet a régi Bulikovban: át lehet-e sétálni a falakon, lehet-e mennyei vagy földi mannát fakasztani, tud-e majd repülni, vagy akár…

Vagy akár…

Shara egyre lassabbra veszi a lépteit, majd megáll.

Két sirály bukik le az égből, és a magasban egymásnak esnek egy krumplihéjért.

– Repülés – suttogja.

Visszaemlékszik a Megnevezhetetlen Raktár leltárának egyik tételére:

Kolkán szőnyege: kis szőnyeg, ami EGÉSZ BIZTOSAN képes repülni. NAGYON nehéz irányítani. A feljegyzések tanúsága szerint Kolkán a szőnyeg minden egyes szálát külön-külön elvarázsolta a repülés csodájával, azaz – elméletben – bármelyik fonál egymagában tonnákat képes a levegőbe emelni.

Egy szőnyeg, melynek minden egyes szála áldva vagyon.

Egy szövőház, ahol megvannak hozzá a feltételek, hogy szálaikra fejtsék szét a szőnyeget.

És az acélhajók szerény armadája a dombok között, távol az óceántól…

Mit is suttogott a srác a rendőrőrs zárkájában? Nem emelkedhetünk az égbe fából épített hajókon.

…ám mi van, ha nincs is szükségük óceánra?

– Jóságos istenek! – suttogja Shara.

* * * *

Sigrud felkapja a fejét a kattogás hallatán. Elszakítja a tekintetét a völgybe vezető, illetve a völgyből kifelé tartó ösvényekről, és szemügyre veszi a hajókat. Mind a hat acélmonstrum a földön vesztegel. A munkások felhúzzák az árbocra a vitorlákat, miközben kieresztenek valamit a hajótörzs jobb és bal oldalán.

Az acélárbócra felhúzott vitorlák merőben szokatlanok: Sigrud többféle vitorlát különböztet meg, ám mindegyik olyan masszív, mintha orkán erejű szélvész elviselésére tervezték volna. A hajók oldalán kibocsátott alkalmatosságok azonban elviszik a pálmát – Sigrud soha életében nem látott még semmi hozzájuk foghatót. A hosszú, széles, keskeny díszítmények mozgatható, forgatható alkatrészekből tevődnek össze; Sigrudot leginkább uszonyokra emlékeztetik, és ha nem lett volna teljes képtelenség, meg merne esküdni rá, hogy – Szárnyak – mondja ki halkan.

Nézi, hogy a férfiak vitorlát bontanak.

Csak akkor avatkozz közbe, ha akcióba lépnek! – utasította Shara.

Hát ez kimeríti az akcióba lépés fogalmát.

Sigrud ellenőrzi, hogy a tokjában van-e a kése, majd megkezdi az ereszkedést a domboldalon.

* * * *

Az új Szolda-híd állványok rengetegébe burkolózik; a szajpúri mérnökök irányítása alatt forgolódó szajpúri daruk roppant betontalapzatokat engednek a fagyos folyóba.

A kontinenslakók a folyó partjáról vagy a házak tetejéről bámészkodnak, és a fogukat szívva elismeréssel adóznak az építkezés ütemét illetően.

Shara még nem tért teljesen magához az iménti felismeréséből. Ott építik meg, és oda horgonyozzák le a hajóikat, ahová csak kedvük tartja; senki, de senki nem lesz felkészülve egy légitámadásra.

Ekkor újabb nyugtalanító gondolat furakszik be az agyába: Ha Vohannes mozgatja a szálakat, miért rontottak rá a resztoránusok a saját otthonában?

Mindjárt meg is kérdezheti tőle: Vohannes ott ül egy padon nem messze tőle, lábát lustán keresztbe téve, keze az ölében pihen, és épp a másik irányba nézelődik. Most nem a megszokott hivalkodó öltözékét viseli: visszatért a sötétbarna kabáthoz és a nyakig begombolt fekete inghez, amit Urav éjszakáján hordott.

Eszébe jut, mit mesélt Sigrud: Még a ruhája is más volt: úgy öltözött, mint egy szerencsétlen szerzetes.

Shara felméri a terepet. Semmi kétség, Vohannes egyedül van. Shara felé fordul, ám amikor észreveszi, elkapja a fejét, így csak a tarkója látszik.

– Mi a fene ütött beléd, Vo? – szólítja meg Shara a közelébe érve. – Beteg vagy? Megkergültél? Vagy tényleg a háttérből machináltál kezdettől fogva?

Vohannes szembefordul vele, és elmosolyodik. Shara konstatálja, hogy nincs nála a sétabotja.

– Örömmel jelentem, az utóbbi – feleli vidáman.

Shara sóbálvánnyá dermed. Most már érti, miért fordított neki egész eddig hátat a férfi.

Majdnem a régi arc néz vissza rá, de csak majdnem; a jól ismert markáns szögletes áll, a sugárzó mosoly. A szeme alatt azonban sötétebbek a táskák és egészen mélyen ülnek.

Shara teketóriázás nélkül sarkon fordul, és futásnak ered.

Valaki – meglehetősen zömök, nem túl fenyegető külsejű fiatalember – kilép elé, kinyújtja a lábát, és elgáncsolja. Shara elvágódik a földön.

Az idegen feláll a padról, és könnyed léptekkel megindul felé.

– Nem voltam biztos benne, eljössz-e – duruzsolja. – Igyekeztem biztosra menni, úgyhogy bedobtam csalinak a Tovosz Vát. Végtére is én tanítottam megjátszani. Úgy örülök, hogy erőfeszítéseimet siker koronázta!

Shara megpróbál feltápászkodni. Az idegen rámutat, és mormol pár szót. Csattanás rázza meg a promenádot, mintha korbácsot csördítettek volna. Shara lepillant, és döbbenten tapasztalja, hogy totálisan áttetszővé vált: látja a macskaköveket a lábán – vagyis a lába helyén – keresztül.

Parnesi szekrénye, eszmél rá Shara. A következő pillanatban mögé lépnek, és rongyot tapasztanak a szájára: szúrós szagú gázok tódulnak az orrüregébe, a tekintete elhomályosul, alig áll a lábán.

Hátrahanyatlik, elkapják: ketten lehetnek, maximum hárman. Az idegen – Vohannes, aki mégsem Vohannes – az orrát törölgeti.

– Szuper – mondja. – Indulhatunk.

Felnyalábolják, és elindulnak vele a promenádon. A gázok beszivárognak az agya leghátsó zugaiba. Miért nem segít senki? – rémüldözik magában. A járókelők furcsán néznek rájuk, nem tudják mire vélni, hogy egy csapat férfi úgy tesz, mintha nehéz tárgyat vonszolna.

Shara kis idő után feladja a küzdelmet; a gázok elhódítják; álomba merül.