A jó történész fejben tartja a múltat és a szívében őrzi a jövőt.

 

Efrem Pangyüi: Elveszett történelem

ÚGY ARAT

Shara egy forró vízzel teli kádban fekszik a sötét szobában, és igyekszik semmire sem gondolni. A hófehér alsónemű nedvesen a bőrére tapad. A szemét kötés takarja, hogy ne zavarja a fény, ám így is fel-felvillannak előtte a színes tűzijátékok, a tarka szavak, a feje pedig lüktet és hasogat, görcsös migrén kínozza. Ennél talán még az is jobb lett volna, ha halálos túladagolást szenved a bölcsek kövétől: nem számított rá, hogy egy ennyire pokoli és pszichedelikus másnaposságot kell kihevernie.

Tisztában van vele, hogy áldhatja a szerencséjét, amiért egyáltalán gondoskodnak róla. A városi kórházak zsúfolásig megteltek a sebesültekkel és a megcsonkított emberekkel. Sharának és bajtársainak sebeit egyedül itt, a kormányzói negyed kórházában tudják ellátni.

Ajtó nyílik, és puha léptek jelzik egy ember érkezését.

Shara felül, és rekedten így szól: – Mennyi?

A jövevény lassan letelepszik a kád melletti székre.

– Mennyi? – követel választ Shara.

Pitrij hangja válaszol: – Átléptük a kétezret.

Shara összeszorítja a szemét. Meleg könnyek csordulnak végig az arcán.

– Núr tábornok véleménye szerint a helyzet súlyossága ellenére járhattunk volna rosszabbul is. Bulikov nagy része romba dőlt… vagyis hát azok a kerületek, amiket kiszorítottak a régi Bulikov váratlanul felbukkant épületei. Mondjuk, zömmel az új épületek is megsemmisültek, amikor megölte Kolkánt…

– Nem Kolkán volt – szakítja félbe Shara rekedten. – Térj a lényegre, légy szíves!

– Nos, ööö, Núr tábornok azt mondja, hogy a pusztítás léptékeihez viszonyítva a kétezer halálos áldozat aránylag alacsony számnak tekinthető. Úgy véli, hogy mivel magának sikerült elterelnie Kolk… izé, az isten figyelmét, a rombolás üteme kellő mértékben lelassult ahhoz, hogy evakuálhassuk a várost. Az emberek túlnyomó többsége tudtommal madárrá változott, és az isten halála után egy csapásra visszavedlettek emberré… Össze voltak zavarodva, meg vacogtak, mert… ööö… anyaszült meztelenek voltak…

– Nem mondod!

– De igen. A Bulikovot övező dombokon több száz pucér ember tűnt fel váratlanul. A kihűlés veszélye fenyegette őket, noha amennyire csak tudtuk, összetereltünk mindenkit, ruhát adtunk rájuk, és elláttuk a sérüléseiket. Núr azt kérdezte, nem tud-e magyarázattal szolgálni erre…

– Dzsukov egyik régi trükkje volt, ami ezek szerint nemcsak egyénekre, hanem tömegekre is hat – mondja Shara. – Valahányszor el akart bújtatni valakit, seregélyrajjá változtatta az illetőt. Gondolom, nem akarta, hogy baja essék azoknak, akiket Kolkán az akaratuk ellenére besorozott, ezért nemes egyszerűséggel kiterjesztette rájuk is a védővarázslatot, így aztán nem pusztultak el, hanem madársereglet képében elrepültek. De akkor hogyan haltak meg ennyien?

Pitrij köhécsel.

– A legtöbb áldozat a tornyok ledőlésekor vesztette életét, illetve a város kiürítése közben is meghaltak sokan. Állítólag tömegnyomor alakult ki, egymást taposták agyon az emberek.

Milyen semleges szó az, hogy „áldozat”, gondolja Shara. Nagyon kényelmes lehet egy íróasztal mögött statisztikai adatokat generálni az elvesztett emberéletekből.

– Tragédia, Pitrij – sóhajt Shara. – Szörnyű, rettenetes tragédia.

– Persze, persze. Viszont… végül is az ő istenük tette, nem? Vagyis, azt tette, amire ők kérték?

– Nem – vágja rá Shara. Rövid gondolkodás után hozzáteszi: – Igen is, meg nem is.

– Núr tábornok tudja, hogy az, ööö, szellemi felépülése több időt fog igénybe venni, mint a fizikai lábadozás, azonban arra kért, hogy ezt mindenképpen tisztázzam magával.

– Nahát, Pitrij! Ezek szerint előléptettek? Gratulálok.

Pitrij feszengve köhécsel.

– Valami olyasmi. Kineveztek a regionális kormányzó összekötőjének. Már csak azért is, mert a követség és a poliszkormányzó stábja… jelenleg nem munkaképes.

– Bátran viselkedtél a harcban. Kiérdemelted. Hogy van Mulaghesh?

– Stabilizálódott az állapota. A karját… azt sajnos nem tudtuk megmenteni. Szétroncsolódott. Öröm az ürömben, hogy legalább nem a domináns kezét vesztette el.

Shara felnyög.

– Szerencsére Mulaghesh nem dőlt a kardjába. Kikötötte, hogy márpedig ő dohányozni fog a kórházban. A dolgozók hevesen tiltakoztak, a kormányzó viszont rájuk sem hederített. Sigrud azonban…

Shara teste megfeszül. Az nem lehet, hogy ő is… – gondolja.

– …egészen elképesztette az orvosokat.

– Miért?

– Hát, kezdjük azzal, hogy egyáltalán életben van – válaszolja Pitrij. – Csipesszel kellett kiszedegetniük a testébe fúródott üvegszilánkokat… utólag megmérték, több mint másfél kilót nyomtak… meg a repeszeket a sebeiből, és közben találtak még egy csomó minden mást is. – Papírzörgés: Pitrij előveszi a listát. – Négy nyílhegyet, egy golyót, öt fullánkot… valami egzotikus, törzsi fegyverből származhat… – Qivoszi mementó, gondolja Shara. Mennyit nyaggattam akkoriban, hogy nézesse meg a dokival! – …továbbá hat cápafogat vagy más ragadozó állatét. Az orvosok egyetértettek, hogy ezeket a sérüléseket és idegen tárgyakat, ööö, jóval a bulikovi csata előtt szerezte.

– Nem tévedtek sokat. Engem most az érdekel, hogy életben marad-e.

– Igen. Az orvosok szerint valószínűleg élete végéig bicegni kényszerül, és nem tudja majd százszázalékosan mozgatni a bal karját, de életben marad. Ami azt illeti, kifejezetten… jó kedélyűnek tűnik.

– Jó kedélyűnek? Mármint Sigrud?

– Öhm, igen. Érdeklődött a hogylétem felől, majd adott nekem egy kis pénzt, és megkért, hogy kerítsek neki… – Pitrij köhint egyet. – Ööö, éjszakai pillangót.

Shara a fejét csóválja. Megáll az ész! Pár napig vagyok távol, és a feje tetejére áll a világ.

– Nem akarok erőszakoskodni – szabadkozik Pitrij –, de Núr tábornok a lelkemre kötötte, hogy tudjak meg magától minél többet az, ööö, istenről vagy az istenekről…

Shara nem válaszol.

– Ha esetleg nem tud egyértelmű válasszal szolgálni, az sem baj. Biztosra veszem, hogy a tábornok úr még a találgatásokat is nagy örömmel fogadja az eseményeket illetően.

Shara felsóhajt, és hagyja, hogy a meleg víz a fülét nyaldossa. Remélem, elmossa az emlékeket, gondolja magában. Mossa csak el az összeset! Aztán röviden összefoglalja, mit tudott meg arról, hogy Dzsukov elrejtőzött Kolkán mellett az üvegablakban. – Fogadni mernék, hogy Dzsukov süllyesztette el a Világ Székhelyét, természetfeletti eszközökkel rejtve el a búvóhelyét a kíváncsi szemek elől. Előtte még elküldte a famulusát – talán egy mhovoszt dublőrt –, hogy menjen el a kaddzsal való találkozóra, és adja meg magát. Ezt a dublőrt lőtte végül le a kadzs. Utána Dzsukov saját kezűleg vonta vissza az általa kreált természetfeletti jelenségeket, azaz gyakorlatilag lerombolta élete munkáját… nehogy bárki megneszelje, hogy még mindig életben van.

– Mi értelme volt ennek az egésznek?

– Gondolom, így akart bosszút állni – vélekedik Shara. – Dzsukov csak addig volt vidám cimbora, amíg keresztbe nem tettek neki. Kicsinyes, haragtartó isten volt. Amikor pedig megtudta, hogy a kadzs kezébe került egy fegyver, ami ellen nem lehet védekezni, úgy döntött, inkább a kivárásra játszik, és a közvetlen életveszély elmúltával egyszer majd visszatér. Fogalmam sincs, hogy gondolta… talán megtette a szükséges óvintézkedéseket, amelyek révén kapcsolatba léphetett azokkal, akik elég kitartóan próbáltak a nyomára bukkanni… ez megmagyarázza, hogy Volka Votrov hogyan talált rá. Mondom, csak találgatni tudok. De erősen kétlem, hogy Dzsukov előre látta volna, milyen mellékhatásokat okoz majd a Kolkánnal való közös raboskodás…

– Mármint, hogy eggyé váltak?

– Igen. A torzszülött, akit legyőztem, elmesélte, hogy a tömlöcöt egyedül Kolkánra méretezték, így ha be akart költözni hozzá, lassan, de biztosan kénytelen volt összeolvadni Kolkánnal, bár az sem kizárt, hogy Kolkán bekebelezte. Egymás szöges ellentétei voltak: káosz és rend, szenvedély és szigor. Annak idején éppen Dzsukov volt az, aki rávette a többi istenséget, hogy börtönözzék be Kolkánt. Láthattuk, mi lett a végeredmény: egy eszét vesztett, zavarodott szerzet, amelyik könyörögve kérte, hogy végezzek vele.

– Núr azt kérdi öntől, meg tudja-e erősíteni, hogy nem fognak újabb istenségek felbukkanni.

– Csupán annyit erősíthetek meg, hogy senki nem tudja, jelenleg hol tartózkodik Olvosz, aki pillanatnyilag az utolsó életben lévő isten. Mivel azonban közel egy évezrede senki nem hallott felőle, nem tartom valószínűnek, hogy veszélyt jelentene bárkire. Olvosz az eltűnése óta nem mutatott érdeklődést a világi dolgok iránt, ráadásul jóval a kadzs születése előtt vonult el önkéntes száműzetésébe.

– Értem. Ezenkívül… szeretnénk megbizonyosodni felőle, hogy a bölcsek kövének hatása alatt szerzett különleges képességek és tapasztalt jelenségek nem ismétlődhetnek meg újra.

– Valószínűleg nem… bár megesküdni nem mernék rá. Viszont a Kontinensről apránként elszivárognak a természetfeletti jelenségek, vagyis a bölcsek köve egyre kisebb mértékben képes megcsapolni a rejtett erőket.

– Tényleg elég volt bekapni pár bogyót a Kontinens fénykorában, ha valaki emberfeletti erő birtokosává kívánt válni?

Shara elmosolyodik.

– Szeretnélek emlékeztetni, hogy egy isten majdnem eltaposott, mint egy bogarat, miután felkeltettem a figyelmét. Az emberfeletti erőm nem vetekedhetett az övével. De tény, a bölcsek köve valóban így működött a városban: számos feljegyzés tanúskodik róla, hogy egyes papok és szerpapok marokszám zabálták a bölcsek kövét, és káprázatos csodákat műveltek… majd a legtöbben nem sokkal később szörnyethaltak. – Megdörzsöli a fejét. – Szinte már irigylem őket…

Pitrij egy rövid ideig nem mond semmit. Aztán: – A ghaladeshi lapok… kikiáltották magát hő…

– Nem – szakítja félbe Shara.

– De hát híre…

– Nem akarom tudni. Csak dobálóznak a szavakkal. Inkább gyászolniuk kellene. – Lelki szemei előtt Vohannes felemeli kék-zöld, remegő ujját, és az ajtóra mutat. – Persze, mondhatjuk, hogy főként kontinenslakók vesztek oda a harcokban. Mondhatjuk, hogy a megtévesztett, félrevezetett kontinenslakók szabadították ki az istenüket, és uszították ránk. Csakhogy a kataklizma előtt nem egyszer, nem kétszer szegezték nekem a kérdést, nem tudunk-e valami úton-módon segíteni a Kontinensnek. Valószínűleg már akkor is késő lett volna cselekedni. De ez nem változtat azon a tényen, hogy a kéréseik süket fülekre találtak nálam. Előre figyelmeztettek, én viszont az előírásokat követtem.

– Núr a feltétlen támogatásáról biztosította a túlélőket, nagykövet asszony. Szajpúr át fogja segíteni Bulikovot a nehéz időszakon.

– Nagyszerű – süpped a kádba Shara. – És utána mi lesz?

A fürdővíz megtölti a hallójáratát, és ellepi az arcát, ám még az apró hullámok loccsanásain és a buborékok pattogásán keresztül is hallani véli Efrem Pangyüi hangját: hiába csak egy a több ezer halálos áldozat közül, mégis élete végéig kísérteni fogja.

* * * *

Három nappal később Shara megszemléli az újjáépítési munkálatokat Núr tábornok rendkívüli végrehajtó bizottságának társaságában. A páncélozott autók kátyús utakon zötykölődnek és huppannak végig a városon, ami az elviselhetetlenségig fokozza Shara migrénes fejfájását, ami épp csak egy kicsit enyhült a korábbi napokban. Sötét szemüveget visel, mert a napfény még mindig bántja a szemét – az orvosok tájékoztatták: elképzelhető, hogy maradandó károsodást szenvedett. Nem borult ki különösebben a hírtől. Olyasmiket láttam, amiket nem lett volna szabad, és most megfizetem az árát.

– Biztosíthatom, hogy erre semmi szükség – zsörtölődik Núr tábornok helytelentő hangsúllyal. – Kézben tartjuk a dolgokat. Magának most pihennie kellene, Komajd nagykövet asszony.

– A bulikovi diplomáciai testület elnökeként kötelességem a gondjaimra bízott város jólétéről megbizonyosodnom – válaszolja Shara. – Oda megyek, ahová kedvem tartja. És néhány személyes ügyet is el kell intéznem.

A látottak szíven szúrják: befáslizott szülők és gyerekek, betegektől nyüzsgő elsősegélyközpontok, bodegák, valamint fából ácsolt koporsók végeláthatatlan sorai, amelyek között egészen kicsik is akadnak…

Ha hamarabb Volka nyomára bukkanok, gondolja Shara, talán most nem tartanánk itt.

– Olyan, mint a Villanás után – mondja. – Akkor uralkodtak ilyen szörnyű állapotok.

– Mi figyelmeztettük, hogy nem fog tetszeni, amit lát – emlékezteti Núr halkan az egyik tábori sátor mellett elhaladva.

– Tisztában voltam vele – feleli Shara. – De nem tehettem meg, hogy nem nézem meg a saját szememmel.

– Nem olyan kilátástalan a helyzet, mint amilyennek tűnik. A helyiek is besegítenek. – Núr az egyik tábori kórházra mutat, amit részben kopasz, mezítlábas, halványsárga csuhát viselő kontinenslakók működtetnek. – A kopasz tagok elözönlötték az irodáinkat, és voltaképpen egy rakás helyen átvették a kezdeményezést. Meg kell mondanom, az ég küldte őket. Mentesítenek a terhek egy része alól, amíg várjuk az utánpótlásokat Ghaladeshből.

Az egyik olvosztáni szerzetes – egy alacsony, zömök asszony – Sharához fordul, és mélyen meghajol.

Shara viszonozza az üdvözlést. Azon kapja magát, hogy rázza a zokogás.

– Nagykövet asszony! – rémül meg Núr. – Valami baj van? Visszavigyük a szállására?

– Nem, nem – szipog Shara. – Minden a legnagyobb rendben. – Az olvosztáni szerzeteshez sétál, ismét meghajol, és így szól: – Hálásan köszönöm mindazt, amit a városért tesznek.

– Nem szükséges – legyint a szerzetes. Kedvesen mosolyog. A szeme kerek, és szokatlan rozsdabarna árnyalatban játszik, akár a zsarátnok. – Ne sírjon! Mi bántja ennyire?

– Semmi, csak… annyira jólesik, hogy önként jönnek segíteni. Senki sem hívta magukat, mégis itt vannak.

– Hogyne hívtak volna – válaszolja a szerzetes. – A szenvedésnél nincs erősebb hívó szó. El kellett jönnünk. Kérem, ne itassa az egereket! – Azzal a kezébe fogja Shara kezét.

Száraz, négyszögletes tárgy súrlódik Shara tenyeréhez. Egy cédula?

– Azért köszönöm – mondja Shara. – Örök hálám.

A szerzetes még egyszer meghajol, aztán Shara csatlakozik Núr stábjához, és folytatják a körutat. Megvárja, amíg egyedül marad, majd gyorsan kihalássza a zsebéből a szerzetestől kapott üzenetet:

 

ISMEREM EFREM PANGYÜI EGYIK BARÁTJÁT TALÁLKOZZUNK A KORMÁNYZÓI NEGYED KAPUJA ELŐTT MA ESTE KILENC ÓRAKOR, ÉS ELVISZEM HOZZÁ!

 

Shara egy tábortűzhöz sétál, és elégeti az üzenetet.

* * * *

A vidéki levegő Bulikov határán kívül érezhetően hűvösebbre fordul, de messze nem olyan hideg, mint korábban volt. Shara látja, hogy a lélegzete meglátszik a levegőben, de már csak egy kicsit; érzi, hogy közeleg a tavasz. Az évszakok váltakozása még egy isten halálakor sem akad meg.

A kormányzói negyed falai mögött hullámzó dombok vonalait meglágyítják az égen hunyorgó csillagok. A hold fehér pacaként függ a felhők fölött; az út csontszürke szalagként kanyarog.

Léptek zaja a sötétben. Shara felpillant, hogy ellenőrizze, nincsenek-e őrök a falakon.

– Ott van? – kérdezi.

– Erre! – válaszol egy suttogó hang. Az erdő szélén egy röpke pillanatra láthatóvá válik, majd eltűnik egy pislákoló gyertyaláng.

Shara a gyertyafény felé veszi az irányt. Egy sziluett hátrahúzza a kámzsáját, és a holdfény megcsillan a kopasz fejbőrön. Ahogy közelebb ér, Shara felismeri a tábori klinikán látott szerzetesnő arcát.

– Ki maga? – kérdi Shara.

– Jó barát – válaszolja a szerzetes. Int Sharának, hogy menjen közelebb. – Köszönöm, hogy eljöttél. Egyedül vagy?

– Igen.

– Helyes. Az út hátralévő részében elkísérlek. Vigyázz, ne maradj le! Nagyon kevesen járták meg ezt az ösvényt… és nem teljesen veszélytelen.

– Kihez viszel?

– Egy baráthoz. Rengeteg kérdés kavarog a fejedben… látom rajtad. Ismerek valakit, aki talán válaszolhat egyik-másik kérdésedre. – Megfordul, és az erdőbe vezeti Sharát.

A lombsátor résein átszűrődő holdfény hálót vet a kényelmes tempóban sétáló szerzetes vállára.

– Nem avatnál be egy kicsit bővebben?

– Mindenbe beavathatlak – válaszolja a szerzetes. – Azonban nem tenne jót neked.

Shara frusztráltan ráhagyja a dolgot.

Az ösvény hosszan kígyózik, kanyarog, tekereg. Shara kezd elbizonytalanodni, jó ötlet volt-e a kormányzói negyeden kívül találkozni a szerzetessel; aztán szöget üt a fejében, hogy eddig sosem tűnt ekkorának az erdő.

A terep meredekebbé válik. Shara és a szerzetes óvatosan kaptatnak felfelé, sziklás árkokon, kavicsos vízmosásokon, tűlevelek szőnyegén keresztül.

Mikor ültettek a város szélén fenyőfákat? – csodálkozik Shara.

Egyre nehezebben veszi a levegőt, amikor pedig kifújja, a lehelete vastagon megül a levegőben. Felhágnak egy sziklás domb tetejére, ahonnan hóval borított, elefántcsontszínű vidék tárul a szemük elé. Azt hittem, melegszik az idő… – Hol vagyunk?

A szerzetes hátra sem pillant, csupán int, hogy menjenek tovább. Csupasz talpa keskeny lábnyomokat tapos a hóba.

Kopár domboldalon ereszkednek le, majd átkelnek egy befagyott folyón. A világ fehér, mint az alabástrom, monokrómmá válik: fekete háttéren fehér fodrokat és barázdákat vet a holdfény és a jégpáncél. Szemközt azonban élénkvörös tűz villódzik egy fenyőfákkal övezett tisztáson.

Ismerem ezt a helyet, döbben rá Shara. Olvastam róla.

Megérkeznek a pagonyhoz. A tábortűz mellett farönkök hevernek ülőhely gyanánt, míg az egyik fa törzse elé egy sziklatömböt toltak, melyen kis kőcsuprok és egy otromba bádogkanna sorakozik. Shara lélekben felkészül, hogy mindjárt kilép valaki a fák közül, de egy teremtett lélek sincs a környéken rajtuk kívül.

– Hol vannak? – kérdi Shara. – Hol van a barátod, akihez hoztál?

A szerzetes a kőtömbhöz ballag, és megtölti a két csuprot.

– Késnek? – faggatja Shara.

– Már itt vannak – válaszolja a szerzetes. Leveszi a csuháját. A háta csupasz; a köntös alatt csak egy bundából varrt szoknyát visel.

Megfordul, és átnyújtja Sharának az egyik csuprot: forró az alja, mintha nyílt lángon melegítették volna. Pedig csak a kezében volt, gondolja Shara.

– Igyál csak! – nógatja a szerzetes. – Átmelegít.

Shara egy kortyot sem iszik. Gyanakodva méregeti a nőt.

– Nem bízol bennem? – kérdi a szerzetes.

– Nem ismerlek.

A szerzetes elmosolyodik.

– Csakugyan? – A szemében visszatükröződik a tűz, meg-megcsillan, mint két narancsszínű drágakő. Távolabb húzódik a tűztől, ám az arca továbbra is meleg, reszkető fényben foszforeszkál.

Fény az éjszakában.

Nem, gondolja Shara. Nem, az nem lehet…

– Olvosz? – suttogja.

– Okos kislány – feleli a szerzetes, s azzal helyet foglal.

* * * *

– Hogyan… hogyan… – makogja Shara.

– Még mindig nem oltottad a szomjad – szól közbe Olvosz. – Kóstold meg! Nagyon finom.

Shara kábán belekortyol a kőcsuporban lévő italba, és megállapítja, hogy az isten igazat mondott: a forró, fűszeres főzet mintha apró, selymes parazsat szítana a gyomrában. Beletelik néhány másodpercbe, mire rájön, honnan olyan ismerős. – Hé, ez… ez tea!

– Igen. Szirlang. Egyenesen Szajpúrból. Eléggé rákaptam az ízére. A baj csak az, hogy néha marhára nehéz minőségi cuccot beszerezni.

Shara kiguvadt szemmel bámulja az istennőt, a csuprot, a tüzet, az erdőt a háttérben.

– De… azt hittem, elmentél – nyögi ki.

– El is mentem – válaszolja Olvosz. – Nézz körül! Látod a Kontinenst? Látod Bulikovot? Elmentem, és nem is óhajtok visszajönni. Nagyon kellemes itt, távol a világ zajától. Hallom a saját gondolataimat.

Sharának némán kattog az agya – Azok után, hogy annyi mindent átvészeltem, képes voltam belesétálni egy csapdába?

– Most azon tűnődsz – mondja Olvosz –, hogy kelepcébe csaltalak-e, mert bosszút akarok állni rajtad.

Shara hasztalan próbálja leplezni a félelmét.

– Nos, eltűntem, az igaz, de attól még isten vagyok. És ez az én otthonom. – Olvosz megveregeti a farönköt, amelyen ül. – Nem veszíthetem el. És bárki is csatlakozik hozzám, belelátok a szívébe. Most azon tűnődsz, Shara Komajd, dédunokája Avshakta szij Komajdnak, az utolsó szajpúri kadzsnak, vajon azért csalogattalak-e ide, távol a Kontinenstől, egymagádban, hogy tönkretegyelek… hogy bosszút álljak rajtad a családod bűneiért, a magad bűneiért, a szüntelen rombolásért, amit a háborúitokkal és a törvényeitekkel végeztetek. – Olvosz szeme fényesen ragyog, mintha tűzgyűrűk villognának félig leeresztett szemhéja alatt; aztán a lángok elhalványulnak. – Ám, ahogy azt mondani szokás, ez nagy botorság volna. Ostoba és felesleges dolog, ritka nagy hülyeség. Kicsit csalódtam is benned, hogy ilyen balgának tartasz. Hiszen akkor hagytam el a világot, amikor a Kontinens birodalomépítésbe fogott. Részint, mert helytelenül cselekedtek, részint meg azért, mert rémesen szűk látókörű döntést hoztak: az idő gondoskodik róla, hogy a dőreség visszaszálljon azok fejére, akik a csapdájába estek… még az istenek esetében is.

Shara még mindig nem tud napirendre térni afölött, hová került, és mi történik vele. Olvosz homlokegyenest eltér attól az istenképtől, ami Sharában él, épp ezért fogalma sincs, hogyan vélekedjen róla: a modora inkább egy kofáéra vagy egy varrónőére emlékeztet, mintsem egy istenére.

– Szóval ezért távoztál a Kontinensről? Nem értettél egyet a nagy terjeszkedéssel?

Olvosz előhorgászik egy hosszú szárú, vékony pipát, a tűzbe tartja a fejét, szipákol, s közben kíváncsian méregeti Sharát, mint aki azon tanakodik, kellemes társaság lesz-e.

– Olvastad Pangyüi úr jegyzeteit, igaz?

– I-igen. Honnan…

– Akkor tudod, mire gyanakodott: az istenek úgymond nem voltak mindig urai a saját gondolataiknak.

– Úgy vélte, hogy… hogy a döntéseiket egyfajta tudat alatti szavazás befolyásolta…

– Elég botcsinálta meghatározás – cicceg Olvosz. – De nem teljesen alaptalan. Mi istenek vagyunk… azaz, csak voltunk, Shara Komajd: erőnk az emberek szívéből, elméjéből és hitéből fakad. Ám az erő, ami táplál, egyúttal béklyóba is köt. – Olvosz a pipája végével félkört rajzol a talajba. – A hívek hisznek az istenükben… – bezárja a kört – …az isten pedig megmondja nekik, miben higgyenek. Örök körforgás, mint ahogy a víz előbb az óceánba ömlik, ott párolog, a pára felszáll az égbe, felhőket képez, csapadék formájában aláhullik, a földre hullott esőcseppek folyóvá dagadnak, az pedig visszaömlik az óceánba. Annyi a különbség, hogy az ideáknak súlyuk van. Impulzusuk. Amikor egy eszme megfogan, növekedni kezd, szárba szökken, egyre jobban elnehezül, míg végül senki, még az istenek sem képesek többé ellenállni neki. – Olvosz a tűzbe réved, miközben hüvelyk- és mutatóujjával a sarat kapargatja a pipájáról.

– Miféle eszmék? – firtatja Shara.

– Először a tanácskozás éjszakáján vettem észre. Olyan ötletek, gondolatok és késztetések rohantak meg, amelyek nem az én elmémből származtak. Megtettem dolgokat, de nem azért, mert meg akartam, hanem mert úgy éreztem, nincs más választásom… mintha egy másik szerző történetének szereplője lettem volna. Aznap éjjel a többi istennel egyetértésben belementem, hogy egyesítsük erőinket, alapítsuk meg Bulikovot, és békében éljünk tovább, legalábbis akkor békésnek tűnt a viszonyunk… Mindenesetre mélyen felzaklatott az eset.

– Hogyan tudtál mégis távozni? – kérdi Shara. – Ha a híveid akarata láncra vert vagy lehorgonyzott, miért engedték meg, hogy magukra hagyd őket?

Olvosz szemrehányó tekintettel ajándékozza meg Sharát. Rakd már össze a képet!

– Hacsak nem a híveid szólítottak fel távozásra – eszmél rá Shara.

– Úgy van.

– De miért tettek volna ilyet?

– Nos. A magam részéről úgy ítéltem meg, hogy egész jó munkát végeztem velük. – Olvosz hangjába némi büszkeség költözik. Shara csuprára sandít. – Máris megittad az egészet?

– Ööö… ja.

– A nemjóját! – Olvosz ciccegve ingatja a fejét, majd újratölti Shara csuprát.

– Pedig egyetlen adag is felér egy lórúgással. Na de mindegy is. Szóval. Aki jól végzi a dolgát… és ezt nem kevés politikai affinitásod révén alighanem te is megfigyelted… szóval, aki jól végzi a dolgát, az egy idő után kialakít egyfajta rutint, azaz önműködővé válik a rendszer. Nagyon hamar beláttam, hogy nem érdemes magas lóról tekinteni le a népemre; inkább elvegyültem köztük, mellettük voltam, és ahelyett, hogy megszabtam volna, hogyan éljenek, inkább jó példával jártam elöl. Azt tanácsoltam, ők is tanuljanak bátran egymástól: nincs szükségük szabálykönyvre, amely kimondja, mit csináljanak és mit ne csináljanak, bőven elég, ha a tapasztalataik alapján levonják a megfelelő következtetéseket, hisz a puding próbája úgyis az evés. Ám amikor kezdtem úgy érezni, hogy… mindenféle impulzusok érnek, és egymásnak ellentmondó eszmék versengenek az elmémben, azzal fenyegetve, hogy magukkal rántanak nemcsak engem, hanem mindenki mást is, aki hisz bennem… kikértem a legközelebbi követőim véleményét, ők pedig… – vigyorog Olvosz örömteli hitetlenkedéssel – …közölték, hogy igazából nincs is többé szükségük rám.

– Most ugratsz?

– Nem – rázza a fejét Olvosz. – Az emberek és az istenek kapcsolata kölcsönös adok-kapok alapon működik, mi pedig közös egyetértéssel amellett döntöttünk, hogy elválnak útjaink. Őszintén szólva mindenki megdöbbent, csak a követőim nem.

– Miért?

– Hát, azt hiszem, a népem valahol legbelül végig sejtette, hogy előbb-utóbb elérkezik ez a pillanat, és addigra már beletörődött. – Olvosz elkomolyodik.

– Ugyanakkor az automatizálásnak ez a módszere… azaz adott gondolkodásmód kialakítása, majd rutinszerűvé tétele… egyes esetekben nem vezet jó eredményre. – A fejét csóválja. – Szegény Kolkán! Soha nem ismerte igazán önmagát, sem a híveit.

– Beszélt velem – mondja Shara. – Említette, hogy bizonyos tekintetben tőled függött.

– Ez így van – ismeri be Olvosz bánatosan. – Mi ketten voltunk az első istenek, úgyhogy mi tapasztalhattuk ki először a rendszer működését. Kolkán azonban nehezen rázódott bele az uralkodásba. Rendszerint úgy táncolt, ahogy a hívei fütyültek; a távolból figyeltem, hogy előttük trónol, és issza minden szavukat. Meg is mondtam nekik, amikor eljöttem: figyeljék meg, ennek nem lesz jó vége!

– Tehát nem csak Kolkán hibáztatható mindazért, amit tett?

Olvosz szipog.

– Az ember fura szerzet, Shara Komajd. Túl nagy jelentőséget tulajdonítanak a bűnhődésnek, mert attól fontosabbnak érzik a cselekedeteiket… azaz fontosabbnak érzik saját magukat. Hiszen jelentéktelen dolgokért nem dukál senkinek büntetés. Vegyük például a kolkasztániakat: nézeteik szerint az egész világ a megszégyenítésükre, megalázásukra, megbüntetésükre és megkísértésükre rendezkedett be. Minden róluk szól, minden, minden, minden. Nap mint nap történnek rossz dolgok, általános a szenvedés, de persze az egész világ csakis körülöttük forog. Kolkán pusztán teljesítette leghőbb vágyukat.

– De hát ez… őrültség!

– Nem. Csak hiúság. A háttérből kellett végignéznem, ahogy a hiúság olyan lépésekre sarkallta az isteneket, ami romlásba dönti őket és a népüket egyaránt… Megjósoltam, hogy így lesz, óva intettem őket, ám nem hallgattak rám. Az önteltség nem új keletű dolog, Komajd kisasszony! És nem is veszett ki a világból velünk együtt. Épp csak átköltözött máshova.

– Mármint, Szajpúrba?

Olvosz a fejét billegeti – igen is, meg nem is.

– Most viszont fordulóponthoz érkezett a történelem. Két választásunk van: engedünk a hiúság csábításának, és megyünk tovább a kitaposott úton… vagy új mederbe tereljük a sorsunkat.

– És engem akarsz felkérni a világ megváltoztatására? – csodálkozik Shara.

– Nos – húzódozik Olvosz –, az igazat megvallva, nem te voltál az első választásom…

A tűz pattogni kezd; szikrák szökkennek, majd sziszegve kihunynak a sárban.

– Kapcsolatba léptél Efremmel, igaz? – kérdi Shara.

– Igaz – hangzik a válasz.

– Találkoztál vele a folyóparton, rajzolgatás közben, és beszéltél vele.

– Ö, nem értem be ennyivel! – vallja be Olvosz. – Hébe-hóba azért beavatkozom az emberek ügyeibe, Shara Komajd. Nem is; túlzás, hogy beavatkozom… nevezzük inkább „ösztönzésnek”. Efremnek például segítettem eligazodni a kutatásaiban, a megfelelő irányba tereltem, olyan információkhoz segítettem hozzá, amiknek a legtöbb hasznát vette, és időről időre ellenőriztem, hogy halad.

– El lett volna ragadtatva, ha így, szemtől szemben beszélhetett volna veled.

– Nem kétlem. Ragyogó koponya volt, és empatikus személy. Drukkoltam, hátha még csírájában el tudja fojtani az egyre növekvő elégedetlenséget. Úgy látszik, tévedtem. A múltban gyökerező gyűlöletet csupán erőszakkal lehet kiűzni az emberekből. Bár még nem adtam fel a reményt, hátha egyszer megdönthetem ezt az elméletet.

Shara lehajtja a teáját, majd eszébe jut valami, ami nem hagyta nyugodni a professzor naplójának olvasásakor.

– Te csempészted az asztalára a kadzs katonájának naplóját? Ismerem Efremet; másképp nem siklana el egy ilyen horderejű forrás fölött a figyelme.

Olvosz gondterhelten bólint.

– Én voltam. Alighanem ekkor követtem el a legnagyobb hibát. Reméltem, hogy tudni fogja, milyen körültekintéssel kell eljárni egy efféle kényes levéllel kapcsolatban. Hát nem tudta. A fejébe vette, hogy világgá kell kürtölnie az információt. Nem csűrte-csavarta az igazságot; azt vallotta, amit igaznak vélt. Ez tette naggyá, s végül ebbe bukott bele.

– De… mi lehetett olyan világrengető a levelekben? – kérdi Shara. – A fekete ólom?

Olvosz leteszi a pipáját.

– Nem, nem. Vagyis… részben. Hadd kérdezzek valamit! Sosem tűnődtél még el, Shara Komajd, hogy a dédapád hogyan tudta előállítani a fekete ólmot?

– A háztartási személyzethez tartozó dzsinnifriten kísérletezett, vagy nem?

– De igen – bólint Olvosz komoran. – Tény és való. Viszont még így is egészen kicsi lett volna annak a valószínűsége, hogy sikerül létrehoznia a megfelelő ötvözetet, nem gondolod?

Shara gondolatban végigpörgeti az emlékezetébe vésett adatokat, majd feladja.

– Nem gondolod – puhatolja Olvosz lassan –, hogy csodával határos módon hozta létre a fekete ólomötvözetet?

A szó meglazít egy követ az elméjében, amely a gondolatai tengerébe csobban.

Efrem monográfiája: Vajmi keveset tudunk a kadzsról. Még arról sincs tudomásunk, ki lehetett az anyja.

– Márpedig csodákra csak a kiválasztottak képesek – teszi hozzá Olvosz.

Lágy szellő lengedezik a fák között; a széndarabok felizzanak.

Efrem naplója: A dzsinnifrit inasok feladatai közé tartozott bevetni a gazdájuk ágyát, reggelit készíteni, bort tölteni… Bele sem merek gondolni, mekkora közfelháborodást keltene, hogy a kadzs efféle isteni befolyás alatt állt.

Egy fahasáb lustán odébb gördül a tűzben, akár egy bálna a tenger habjain.

Amikor megjelent neki Dzsukov: A saját vérem, Áldott sarjam fellázadt ellenünk és levágott minket, mint a birkákat!

Hópelyhek ereszkednek le csigavonalban, majd a tűz közelébe érve némán elolvadnak.

– Az Áldottak mind hősök voltak, és legendák, Shara Komajd – szavalja Olvosz halkan. – Az istenek és a halandók közös leszármazottai; a világ alkalmazkodott az igényeikhez, megkapták, amire csak vágytak.

Shara megszédül.

– De… ugye nem…

– Senki nem jött rá, ki volt az anyja – mélázik el Olvosz –, mert az égvilágon senki nem hitte volna el.

* * * *

– Lishának hívták – kezdi Olvosz halkan. – Tündér volt, a hegyeket borító erdőkben lakott, tömpe, göcsörtös fák között, amik Dzsukosztán környékén voltak honosak. Biztos te is láttad őket, jól tűrik a megváltozott éghajlatot. Lisha szeretetre méltó teremtés volt: lágyszívű, halk szavú, nem túl okos, viszont segítőkész… bármit megtett volna az apjáért. – A pipáján pöfékel. – Dzsukov papjai az idő tájt a szajpúriak támogatását próbálták elnyerni, mivel a dzsukosztáni gazdaságot a szajpúri kukorica és szőlő importja tartotta életben, így hát Lisha atyja felajánlotta, hogy bérbe adja – vonaglik meg Olvosz arca undorodva – a lányát annak a szajpúrinak, aki a legtovább hajlandó gondoskodni az ellátásukról. Nem szexrabszolgának adta el a lányát, csupán rendes szolgálónak. Ám történt valami, amire Dzsukov nem számított: Lisha és újdonsült gazdája szerelmesek lettek egymásba.

– Titokban tartották a szerelmüket. Lisha a szolgálati idő lejárta után is a gazdájánál maradt… cselédként. – Shara érzi, hogy dermesztő harag horgad fel Olvoszban. – A lány nemsokára gyermeket hozott a világra, viszont még neki sem árulhatták el, kik is valójában a szülei, mert féltették, hogy veszélybe kerül, vagy más szörnyűség történik vele.

Shara gyomra megremeg.

– A kadzs – suttogja.

– Ő bizony. Az apja még gyerekkorában meghalt. Sosem tudta meg, hogy a házában szolgáló cseléd hozta a világra. Úgy nőtt fel, hogy gyűlölt mindent, ami az istenektől való… Az anyja meg, ez a kedves, gyengéd, butácska teremtés, nem akarta felzaklatni. Aztán kirobbant a mahlideshi felkelés…

Valami a hóra hullik, felszisszen: Shara csodálkozva látja, hogy forró könnyek potyognak Olvosz arcáról.

– És Avshakta szij Komajd úgy érezte, tennie kell valamit.

Olvosz nagy levegőt vesz, megpróbálja folytatni, de elakad a szava.

– Így hát megkínozta az anyját – mondja helyette Shara. – Rajta kísérletezte ki, hogyan lehet megölni a természetfeletti lényeket.

Olvosz nehézkesen bólint.

– Áldott természete a tudtán kívül lehetővé tette, hogy csodával határos módon létrehozza a csodafegyvert, amivel megdönthette a Kontinens uralmát.

– De persze csak az után, hogy megölte a szánalmas házi cselédjét.

Shara lehunyja a szemét. Túl sok ez neki, ez a felkavaró felismerés.

– Túl régóta élek ezzel a tudattal – mondja Olvosz. – Igyekeztem burkolt jelzésekkel és utalásokkal rávezetni Pangyüi professzort, ám te vagy az első, akinek mesélek róla. Jó érzés, azt hiszem, végre kiönteni a szívem. Jó érzés megosztani valakivel, hogy mi történt a lányommal.

– A lányoddal? Vagyis te és Dzsukov…

– Elbűvölő egy pofa tudott lenni, ha akart – vallja be Olvosz. – Éreztem, hogy tombol benne az őrület, mégis vonzódtam hozzá.

– Megértem – sóhajt Shara.

– A ravasz Dzsukov azonnal kitalálta, mi történt, amikor a kadzs inváziós serege partra szállt. Megértette, hogy a saját gőgje és büszkesége okozta a Kontinens és a többi istenség vesztét. Mielőtt elbújt volna Kolkán tömlöcébe, utoljára még keserű bosszút állt, és elküldte egy famulusát a rettegett hódítóhoz, aki a tudomására hozta a származása körülményeit.

– Ez sok mindent megmagyaráz – mondja Shara. – A kadzs súlyos depresszióba zuhant Dzsukov megölése után, és gyakorlatilag halálra itta magát.

– A keserűség keserűséget szül – közli Olvosz. – A szégyen pedig szégyent.

– Ki mint vet, úgy arat – feleli Shara. – S ki mint arat, úgy vet.

Olvosz elmosolyodik. – Hízelgő, hogy tőlem idézel. – Aztán elhalványul a mosolya. – Hosszú ideig hordoztam ezt a szörnyű titkot. Közben mindvégig tudtam, hogy az országok közti erőegyensúly, a politika és iparosodás szép új világa mind hazugságokon alapul. Szajpúr és a Kontinens gyűlölik egymást, nem is sejtve, hogy csakis ők a felelősek egymás sorsának alakításáért. Még mindig azt hiszik, hogy szakadék tátong köztük, pedig egy fenét: elválaszthatatlanul összefonódnak. Efrem érkezésekor úgy döntöttem, elérkezett az idő, hogy fellebbentsem a fátylat. Na mármost, érted, ugye, hogy mit jelent ez… rád nézve.

Shara fülében dörömböl minden lélegzetvétele. A halántékán és a tarkóján lüktetnek az erek.

– Igen – rebegi. – Azt jelenti, hogy a… családom…

Megcsapja a tűzből áradó hőség, szinte kifolyik a szeme a helyéről.

– …hogy természetfeletti vér csörgedezik bennünk.

– Úgy van.

– Mi… mi testesítjük meg azt, amitől a hazánk retteg.

– Úgy van.

– És ezért kevert össze Kolkán és Dzsukov kettőnket.

– Valószínűleg.

Shara sírva fakad: nem bánatában, hanem dühében.

– Szóval… semmi sem igaz abból, amit tettem?

– Hogy érted?

– A világ alkalmazkodik az Áldottak igényeihez, nem így van? Nem a saját tehetségük, hanem a származásuk révén hajtják végre világraszóló cselekedeteiket. Tehát mindazt, amit elértem… rajtam kívül álló okokból sikerült elérnem?

Olvosz elgondolkodva szívja a pipáját.

– Egyvalamiről megfeledkezel – rója meg. – Az Áldottak képességei nemzedékről nemzedékre egyre jobban felhígulnak. Néha egész rövid idő leforgása alatt. – Csillogó tekintetével tetőtől talpig végigméri Sharát. – Úgy érzed, gondtalan életed volt, Komajd kisasszony?

Shara megtörli a szemét.

– N-nem.

– Mindig teljesült-e minden óhajod-sóhajod?

Shara látja maga előtt, ahogy Vo sápadtan a földre zuhan, és nem mozdul többé.

– Nem.

– Mit gondolsz, ez változni fog a közeljövőben?

Shara megrázza a fejét. Épp ellenkezőleg, gondolja. Mérget vennék rá, hogy az életem sokkal, de sokkal nehezebb lesz mostantól…

– Nem vagy Áldott, Shara Kornajd – jelenti ki Olvosz. – Attól, hogy távoli rokonságban állsz velem meg Dzsukovval, vagyis az istenekkel, a világ még ugyanúgy tekint rád, mint bárki másra: totális közönnyel. Te még szerencsésnek érezheted magad. A többi rokonod azonban… nos, az ő helyzetük már neccesebb.

Hűvös fuvallat legyezgeti Shara tarkóját.

Újabb láng pattan a tűzben, szikrákat szórva.

– Értem – mondja Shara.

Olvosz feszülten figyeli, tanulmányozza a kámzsája alól.

– Elég sok mindent elmondtam neked, Shara Komajd. Olyan tudás birtokosa lettél, amiről mások álmodni sem mernek. Kíváncsi lennék, vajon mit kezdesz velük.

Harag, szánalom, gyász és bánat kavarog Shara fejében, szétterülnek, hurkokat vetnek, akár a tűzijáték rakétái, és az örvénylő káoszban, az eszeveszett, céltalan kergetőzésben és pörgés-forgásban a felszínre óvakodik egy gondolat…

– Helyes – biccent Olvosz. – Talán több eszed van, mint hittem. Az istenek néha a saját akaratukat sem képesek kifürkészni: talán a földi halandókhoz hasonlóan a mi lépéseinket is a Sors irányítja… vagyis azért esett Efremre a választásom, mert csak így tudtalak elhozni ide, hozzám.

Shara lassan beszívja, majd kifújja a levegőt.

– Azt hiszem – szólal meg –, most szeretnék visszamenni a szállásomra.

– Rendben – bólint Olvosz. Két fenyőfa közé bök a pipájával. – Ha átsétálsz azon az alagúton, a hálószobádban találod magad. Szabadon távozhatsz.

Shara feláll, majd visszanéz az istennőre.

– Fogunk még találkozni? – tudakolja vívódva.

– Szeretnél még találkozni velem?

– Én… igen. Örülnék neki.

– Nos. Mindketten tudjuk, hogy ha rászánod magad arra, amire gondolok, valamint sikerrel jársz, távoli tájakra fog szólítani a kötelesség. Engem pedig a Kontinenshez horgonyoz önnön természetem. – Az ujjához pöcköli a pipáját. – De ki tudja, ha egyszer mégis erre vetődsz, beleférhet egy gyors látogatás.

– Jól van – mondja Shara. – Már csak egy kérdésem maradt.

– Mondd.

– Honnan származol?

– Mármint én, személyesen?

– Te meg a többi isten. Honnét kerültetek ide? Az hívott létre benneteket, hogy van, aki hisz bennetek? Vagy… más forrásból származtok?

Olvosz komoran, búsan töpreng a válaszon.

– Ez… bonyolult. – A fogát szívogatja. – Az isteneknek megvan az a fura képességük, hogy felül tudják írni a valóságot. Tudtál róla?

– Persze.

– De nem ám csak a ti valóságotokat. Nemcsak az emberiség valóságát… hanem a sajátunkat, önnön világunkat is. Valahányszor a híveim új eredetmítoszt találtak ki nekem, hirtelen már nem is onnan származtam, ahonnan, és tökéletesen meg is feledkeztem a korábbi múltamról, mintha nem is létezett volna. – Mély levegőt vesz. – A nevem Olvosz. Saját kezemmel húztam ki a szívemben gerjesztett tűzből a világ izzó, aranyló széndarabját. A könnyeimből fakasztottam a csillagokat, amikor az első éjszaka beköszöntével elsirattam a napot. Amikor megszülettem, a világegyetemben még sötétség honolt, nyomasztó sötétség, az a sok sötétség megcsúszott egymáson, és szikra pattant… az a szikra lettem én. Mindössze ennyit tudok. Hogy mi minden lehettem, mielőtt megszilárdult volna a jelenleg ismert múltam, az előttem is rejtély. Sokat kutakodtam, próbáltam utánajárni, megtudni, honnan jöttem… ám – mint bizonyára tudod – a történelem megvezet, akár egy csigalépcső, mely azt a képzetet kelti, hogy az ember felfelé halad rajta, holott egy helyben toporog…

– Nekünk miért nem lehetett soha istenünk? Úgy értem, Szajpúrnak. Balszerencsések voltunk?

– Láttad, mi történt ma, Shara – mondja Olvosz. – A történelem nyitott könyv számodra. Biztos vagy benne, hogy balszerencse, ha egy népnek nincs istene? – Felkel a farönkről, és homlokon csókolja Sharát. Forró ajka szinte égeti a bőrét. – Mondanám, hogy sok szerencsét, gyermekem. De te a saját szerencséd kovácsa vagy.

Shara elhátrál a tűztől, majd megfordul, és átlép a két fenyőfa között.

Búcsúzóul visszafordul, ám a válla fölött már csak a hálószobája csupasz falai magasodnak.

Értetlenül előrepillant: az ágya mellett áll.

Leroskad az ágyra, és gondolkozik.

* * * *

– Turjin! – suttogja Shara. – Turjin!

Mulaghesh morogva résnyire nyitja a szemét.

– A tenger vigye el! – krákogja. – Nagyra értékelem, hogy beugrott meglátogatni, de muszáj volt hajnali kettőkor?

Mulaghesh már nem az a makkegészséges, életerős asszony, akit Shara alig néhány napja látott: ijesztően lefogyott a kórházban töltött időszak alatt, és mindkét szemét fekete táskák keretezik. Bal karja csonkban végződik a könyöke alatt, szoros, fehér pólyába burkolva. Észreveszi, hogy Shara a csonkját bámulja.

– Remélem, hogy ez – emeli fel megcsonkított karját – nem fog megakadályozni abban, hogy nagyokat úszkáljak Dzsavratban. Ha minden kötél szakad, még mindig ott a másik kezem, amivel ihatok.

– Jól van?

– Jól vagyok. Hát maga, kislány? Látom… életben van. Az is valami. A napszemüveg, öhm, érdekes külsőt kölcsönöz.

– Életben vagyok – bólint Shara. – És tudnia kell, Turjin, annyira sajnálom… bárcsak sosem…

– Ne fáradjon! – szakítja félbe Mulaghesh. – Ezt a beszédet egyszer már én is megtartottam. Csak azzal a különbséggel, hogy fiatal fiúk és lányok hallgatták, akikről tudtam, hogy nem érik meg a holnapot. Élek és virulok. Hálás vagyok érte. Különben sem a maga hibája. És így legalább remek indokom van az áthelyezésemre.

Shara erőtlenül elmosolyodik.

– Mert áthelyeznek, ugye? Még áll a dolog Dzsavrattal… ugye?

– Jó esély van rá – válaszolja Shara.

– Ez úgy hangzik, mint egy elállási záradék egy szerződésben. Márpedig nem rémlik, hogy bármiféle szerződést aláírtunk volna. Ha jól emlékszem, kikötöttem: „Egy feltétellel segítek: ha utána Dzsavratba tehetem át a székhelyem.”Mire maga azt felelte: „Rendben.” De nyugodtan javítson ki, ha tévedek!

– Behajtottam néhány szívességet egy-két minisztériumi középvezetőtől – kezdi Shara.

– Mindjárt jön a feketeleves…

– Valahogy úgy. – Shara feltolja az orrnyergére a szemüvegét. – Két óra múlva indul a vonatom Ahanasztánba, ahol holnap hajóra szállók, és elindulok hazafelé, Ghaladeshbe.

– Oké… – gyanakszik Mulaghesh.

– Ha netalán nyomtalanul eltűnök útközben, vagy amikor Szajpúrba érek… na, jó, nem kertelek: ha eltesznek láb alól… akkor néhány hónap múlva maga már Dzsavratban fog állomásozni.

Mulaghesh a homlokát ráncolja.

– Nem értem.

– Ellenben, ha sértetlenül megúszom az utazást – folytatja Shara –, akkor mélyreható változások fognak bekövetkezni.

– Például?

– Ott van például a külügyminisztérium.

– Mi lesz vele?

– Nos… kezdjük azzal, hogy valószínűleg bezárja a kapuit.

Köhögés hallatszik a kórház túlsó végéből.

– Nem ütötte be véletlenül a fejét a nagy…

– Véleményem szerint mindketten ugyanazt a munkát végeztük, Turjin – szakítja félbe Shara. – Magának az volt a feladata, hogy ne avatkozzon be a bulikovi ügyekbe… gondoskodjon róla, hogy minden maradjon a régiben. Én ezzel szemben lépten-nyomon beavatkoztam a kontinentális eseményekbe, viszont magam is azért dolgoztam, hogy megőrizzem a status quót: a Kontinens nyomorog, Szajpúr gyarapodik. „A Kontinens dolgai a kontinenslakókra tartoznak” – idézi fel Shara a doktrínát. – Lefordítva: maradjanak csak szegények, barbárok, jelentéktelenek!

– Nem kell felmondania nekem a szajpúri irányelveket. Két évtizedet pazaroltam el az életemből a betartatásukra. Mit akar, mit tegyek?

– Szeretném megváltoztatni a rendszert. Ahhoz pedig szövetségesekre lesz szükségem a Kontinensen.

– Picsába…

– Elsősorban itt, Bulikovban.

– Ó, a picsába!

– Kell valaki, aki támogat – jelenti ki Shara. – És erre nincs alkalmasabb ember Turjin Mulaghesh tábornoknál.

– Ugyan a kormányzói titulusom előbbre való, de csendben megjegyzem, hogy ezredesi rangban szolgálok.

– Ha nem dobom fel a talpam, és sikerül végrehajtani a tervem, akkor többek közt ez is megváltozik – mondja Shara.

Mulaghesh pislog, majd tompán felnevet.

– Szóval maga lesz a kadzs, én meg Szagresha? Megmondtam. Szarok az előléptetésre. Kiszálltam a játékból.

– Csakhogy én megváltoztatom a játékszabályokat – vitatkozik Shara.

– Ó, hogy a tenger vinné el… Komolyan beszél?

Shara mély levegőt vesz.

– A létező legkomolyabban. Nem tudom, hogy képes leszek-e elegendő radikális változtatást eszközölni, de minden tőlem telhetőt elkövetek az ügy érdekében. A minisztérium múlt héten cserbenhagyta Bulikovot. Én pedig cserbenhagytam magát, Turjin. Kudarcot vallottam, ami több ezer ember életébe került.

– Tényleg úgy gondolja, hogy… menni fog? Nem gondolja, hogy egy kicsit… – Mulaghesh felnevet. – Vagyis, hogy kurvára naivan áll hozzá az egészhez?

Shara vállat von.

– Múlt héten megöltem egy istent. Egy minisztérium ehhez képest kismiska, nemde?

– Ebben igaza van.

– Segít nekem, Turjin? Közszolgák vagyunk, ám hosszú éveken keresztül csak a politikai elitet szolgáltuk. Mit szólna hozzá, ha most először valóban a közt szolgálnánk?

– A picsába… – Mulaghesh megvakarja az állán húzódó forradásokat a jobb kezével, és megfontolja az ajánlatot. – Nos. Az igazat megvallva, felkeltette a kíváncsiságomat.

– Reméltem, hogy így lesz.

– És ha nem tévedek, a tábornoki zsold majdnem kétszerese annak, amit egy ezredes keres…

Shara elmosolyodik.

– Annyiból már olyan gyakran üdülhet Dzsavratban, amilyen gyakran csak akar.

* * * *

Shara halkan lopakodik a kórház folyosóin Sigrud kórterme felé.

Így jönnek létre a kormányok? Sebesült emberekre kényszerítve rá az akaratunkat az éj leple alatt?

Shara beoson a kórházi osztályra, majd megáll az ajtóban, és végighordozza a tekintetét a kórházi ágyak végeláthatatlan során, sápadt, krétafehér terhükkel. Egyesek karját-lábát feltámasztották, másokat kötések borítanak; Shara eltűnődik, vajon melyik döntésének köszönhetően kötöttek ki a kórházban, és hogyan kerülhette volna el mindezt.

A mellette húzódó fal mögül Sigrud hangja szűrődik át. – Hallom, hogy ott vagy, Shara. Nyugodtan bejöhetsz, ha akarsz!

Shara kinyitja a betegszoba ajtaját, és belép. Sigrud óriási testét varratok, kötések hálózzák be, és csövek lógnak ki belőle: az infúzión keresztül tápfolyadék csörgedezik az ereibe, míg más csövek elvezetik a testnedveit, és zsákokba gyűjtik; számos öltéssel összevarrt forradás húzódik a bal szemöldökétől a haja vonaláig; bal orrlyuka felhasadt; arcának teljes bal oldala fel van dagadva. Ezt leszámítva nem sokat változott.

– Honnan tudtad, hogy én vagyok? – tudakolja Shara.

– A lépteidből – válaszolja Sigrud. – Úgy tipegsz, mint egy kiscica.

– Ezt bóknak veszem. – Letelepszik Sigrud ágya mellé. – Hogy érzed magad?

– Miért nem látogattál meg eddig?

– Zokon vetted?

– Miért ne vettem volna zokon?

– Az a Sigrud, akit ismerek, és akit nyolc éve a szolgálatomba fogadtam, aligha törődött volna vele. Nehogy azt mondd, hogy a halál kapujában átértékelted az életed! Sokszor néztél már farkasszemet a halállal – néha a szemem láttára –, nem szokott rád hatással lenni.

– Látom, valaki meséket terjeszt rólam – dohog Sigrud. Elgondolkozik. – Igazság szerint magam sem tudom mire vélni. Amikor leugrottam a hajóról, biztosra vettem, hogy vége a dalnak. Hogy most meghalok. És életemben először… megbékéltem a sorsommal. Úgy éreztem, hogy a világ jobbra fordult. Nem tökéletes, de egy fokkal jobb. És most részese lehetek ennek a jobb világnak. – Vállat von. – Persze az is lehet, hogy csak újra hajóra akarok szállni.

– És most mit tervezel a jövőre nézve? – mosolyog Shara.

– Miért kérded?

– Megvan rá az okom. Ha minden a tervek szerint alakul, szögre akasztom a terepügynöki gúnyámat. Hazamegyek Ghaladheshbe, és irodai munkát vállalok. Többé nem tartok igényt a szolgálataidra.

– Magamra akarsz hagyni? Itt kell megrohadnom ezen a kórházi ágyon?

– Nem. A szóban forgó irodai munka rendkívül fontos beosztást takar. Még nincs meg a pontos neve… Ha minden jól megy, valószínűleg nekem kell majd kitalálnom. Viszont minden támogatásra szükségem lesz a tengerentúlról. Úgy néz ki, hogy Bulikovban erős szövetségesre leltem, de ez még korántsem elég.

– Vagyis…

– Tételezzük fel, hogy valaki rendet tesz az északi tengereken…

Sigrud értetlen arckifejezését rémület rántja össze. – Ne!

– Tételezzük fel, hogy váratlanul visszatér az a személy, akit a drejlingek többsége halottnak hisz…

– Nem!

– Hogy a Harkvald király elleni végzetes puccsot végrehajtó parancsuralmi rendszer legitimitását végérvényesen aláássuk, véget vetve a nyakló nélküli kalózkodásnak…

Sigrud az ujjaival dobol a karján, és némán füstölög.

Halk plottyanással lecsöpög valami az egyik katéterből.

– Nem is veszed fontolóra? – faggatja Shara.

– Már apám életében sem rajongtam az… uralkodás gondolatáért – dünnyögi Sigrud. – Hát még a halála óta.

– Akkor szerencséd van, mert nem kérlek fel uralkodónak. Amúgy sem vagyok a monarchikus államforma híve. Mindössze arra vagyok kíváncsi – közli Shara szigorúan és lassan hogy ha Sigrud, a dauvkind, a drejling partok elveszett hercege…

Sigrud a szemét forgatja.

– …hazatérne a Drejling Köztársaságok kalózbirodalmába, méghozzá Szajpúr teljes és abszolút támogatását élvezve… – Sigrud erre már hegyezi a fülét – …nos, nem eredményezne bizonyos reformokat? Nem adná vissza valamennyire a reményt a drejling népnek?

Sigrud egy jó darabig nem válaszol.

– Tudom – közben mélyen benyúl a karját borító kötés alá, és megvakarja a bőrét –, hogy nem hozakodnál elő ilyesmivel, ha nem gondolnád komolyan.

– Jól tudod. Még egyáltalán nem biztos, hogy tényleg megvalósul. Mindenképpen hazamegyek Szajpúrba… de lehet, hogy nem úszom meg élve. Sosem lehet tudni.

– Ha így áll a helyzet, természetesen veled tartok!

– Nem – mondja Shara. – Nem kell, hogy elkísérj. Egyrészt: bízom benne, hogy sikerrel járok. Másrészt: szeretném, ha a magad életét élnéd, Sigrud. Maradj Bulikovban, amíg fel nem épülsz, bármi is történjék! Ha semmi nem változik a külügyminisztériumban, abból tudni fogod, hogy halott vagyok.

– Shara…

– Ebben az esetben… – Összehajtogatott papírlapot húz elő a zsebéből, és Sigrud kezébe helyezi. – Felírtam rá a falu nevét, ahol a feleséged és a lányaid bujkálnak.

Sigrud döbbenten pislog.

– Ha meghalok, azt akarom, hogy menj haza hozzájuk, Sigrud – szögezi le Shara. – A múltkor mondtad, hogy az apa és a férj, akit a családod ismert, rég halott, és az élet tüze kialudt benned. Szerintem ostobán és önzőn gondolkozol. Fogadok, hogy te, Sigrud je Harkvaldsson, félsz. Attól félsz, hogy a gyerekeid felnőttek, hogy a családod nem fog megismerni, és nem kér belőled.

– Shara…

– Ha van valami, amit mindennél jobban szerettem volna, Sigrud, az az, hogy bárcsak ismerhettem volna a szüleimet. Azokat, akiknek egész életemben meg akartam felelni. Nekem soha nem fog lehetőségem nyílni rá. A gyerekeid azonban megismerhetnek. És fogadok, hogy kitörő örömmel üdvözlik majd hazatérő apjukat.

Sigrud a kezében szorongatott papírfecnire bámul.

– Nem voltam felkészülve ekkora össztűzre – zsémbel.

– Soha nem kellett még győzködnöm téged semmiről – válaszolja Shara.

– Most már tudod, miért vagyok jó hírszerző.

– A sok marhaság, amit a dauvkindről összehordanak – folytatja Sigrud –, az csak mese habbal! A drejlingek szép szőke hercegnek képzelik Harkvald király fiát! A legenda szerint a hazatérő herceg egy hullámot lovagol meg, miközben furulyán játszik. Furulyán! Röhej, nem? Csalódni fognak… bennem.

– Ezer és egy csatát megvívtál. Éppen ettől rettensz vissza?

– A vérontás, az egy dolog – mondja Sigrud. – A politika más lapra tartozik.

Shara megpaskolja a kezét.

– Gondoskodom róla, hogy legyen segítséged. – Az órájára néz. – Késésben vagyok. A vonatom egy óra múlva kifut az állomásról, és még fel kell készülnöm az utolsó megbeszélésemre.

– Kire kell még ráerőszakolni az akaratod?

– Ó, vele nem fogok ilyen kesztyűs kézzel bánni – áll fel Shara komoran.

– Őt kerek perec megfenyegetem.

Sigrud gondosan elteszi a fecnit.

– Mikor találkozunk legközelebb?

– Valószínűleg nemsokára. – Shara elmosolyodik, megfogja az óriás kezét, és puszit lehel az egyik kisebesedett bütyökre. – Ha nem baltázunk el semmit, egyenrangú partnerekként fogjuk viszontlátni egymást a világpolitika porondján.

– Bármi is történjék – mondja Sigrud –, te mindig jó barátom voltál, Shara Komajd. Nem sok becsületes embert ismerek, de meggyőződésem, hogy közéjük tartozol.

– Még úgy is, hogy majdnem megölettelek?

– Piha! – Sigrud ép szeme megcsillan a gázlámpák fényében. – Egy barátság ennél nagyobb próbákat is kiállhat.

* * * *

Bulikov falait barackszínbe vonja a pirkadat. A robogó vonat ablakából nézve egyre magasabbra tornyosulnak a rózsapiros vidék fölött. Mihez hasonlíthatnám a falakat nappali fényben? – mereng Shara – Alabástromhoz? Csontokhoz? Melyik fejezi ki a legjobban? Mit írjak róla? Mit mondjak az embereknek?

A vonata kerekei csikorognak és zakatolnak. Shara megérinti az ablakot, az üvegbe zárt tükörképét.

Nem szabad felejtenem. Nem szabad felejtenem.

Nem halad át a városon: a vonat a kormányzói negyedből egyenesen Ahanasztánba röpíti. Nem láthatja a Világ Székhelyének düledező épületét. Nem láthatja a Szolda-híd körül szorgoskodó darukat. Nem láthatja az építőbrigádokat, amint ősi fehér kőtömböket emelnek ki a romok közül – az isteni város maradványait, a múlt megelevenedett mementóit –, sem azt, hogy mihez kezdenek velük. Nem láthatja a város fölött megülő füstfelhőben szétrebbenő galambcsapatokat napkeltekor. Nem láthatja, ahogy a kofák leterítik a szőnyegeiket a piactéren, és kirakodják a portékájukat, a kufárok pedig az utcákat járva hirdetik az áraikat, mintha mi sem történt volna.

Nem láthatlak, üzeni a városnak, de emlékezni fogok rád.

A falak egyre nagyobbra duzzadnak, majd egyszer csak áthalad rajtuk, és fokozatosan a távolba vesznek.

Ha majd visszajövök, tűnődik, ha ismét eljövök, vajon rád fogok ismerni? Olyan leszel mint az emlékeimben? Vagy teljesen megváltozol?

A kérdés persze Ghaladeshre is vonatkozhatott volna – a szülővárosára, arra a helyre, ahol felnőtt, és amit tizenhat éve nem látott. Vajon felismerem? És vajon ő felismer engem?

A falak apró, barackszínű hengerré, fekete tengeren ringatózó konzervdobozzá zsugorodnak.

Ami volt, elmúlt, üzeni nekik. De én emlékezni fogok rá.

* * * *

Shara több mint két órát várakozik. A hajó egyelőre lustán, könnyedén siklik a habokon, ám nemsokára kiérnek a nyílt tengerre, ahol szilajabb hullámokra lehet számítani.

Shara kajütje viszonylag tágasnak mondható – már amennyire egy kereskedőhajón egyáltalán lehetséges ő pedig busás jutalmat ígért a kapitánynak a minisztérium részéről, miután kikötnek Ghaladeshben. Mindent egybevetve alighanem én vagyok a legértékesebb rakomány, amit a hajó valaha szállított, tűnődik.

Kibámul a keskeny kajütablakon. Odakint a Déltenger roppant tükre terpeszkedik, az ablak tükörképe azonban egy tágas, félhomályos irodát mutat, meg egy nagy tíkfa asztalt.

Egy idő után végre megérkezik Vinya néni. Zaklatottnak, ziláltnak tűnik. Vehemensen kotorászik az asztalán, fiókokat húzogat, szekrényajtókat csapkod.

– Hová tettem? Hová tettem? – motyogja. – Tele a tököm a rohadt kérdésekkel – Felkap egy stósz papírt, átpörgeti őket, majd dühösen a szemetesbe vágja.

– Úgy látom, elég zűrös értekezleteken lehetsz túl – szólítja meg Shara.

Vinya felkapja a fejét, és megpillantja Sharát az ablakban.

– Te…?

– Én.

– Hogy képzeled ezt? – rivall rá Vinya. – Azonnal le kellene tartóztatnom téged! A Kontinens területén végrehajtott csodák kimerítik a hazaárulás fogalmát!

– Még szerencse, hogy már nem tartózkodom a Kontinens területén.

– Hogy micsoda?

– Mármint, tök egyértelmű, hogy nem az irodámból hívlak. – Körbemutat a kabinban. – Egy kereskedőhajó kabinjában vagyok, mely a Déltengeren – mondanom sem kell – Ghaladesh felé tart.

Vinya eltátja a száját, majd becsukja. Nem jön ki hang a torkán.

– Hazamegyek, Vinya néni – közli Shara. – Nem tarthatsz távol többé.

– De még mennyire, hogy távol tudlak tartani! Ha hazai földre lépsz, börtönbe vetlek! Száműzlek! Szembeszegültél a külügyminisztérium utasításaival, azaz voltaképpen hazaárulást követsz el! Én… én… magasról tojok rá, hogy népszerű vagy-e. Fogalmad sincs róla, mekkora hatalom összpontosul a kezemben. Senki sem vonhat kérdőre, szabad kezet kaptam!

– Egész pontosan mire gondolsz, nénikém?

– Jogomban áll elhárítani a nemzetbiztonságot fenyegető veszélyeket. Semmit nem kell megindokolnom, nyilvánosságra hoznom, vagy holmi istenek-verte ellenőrző bizottságok előtt magyarázkodnom!

– Jól sejtem – mondja Shara lassan –, hogy dr. Pangyüit is hasonló ürüggyel intézted el?

Vinya látványos felháborodása egy csapásra elszivárog. A válla megroggyan, mintha kitépték volna a gerincét.

– T-tessék?

– Jobb, ha most leülsz – tanácsolja Shara.

Vinya azonban kővé dermed a döbbenettől.

– Ahogy gondolod – von vállat Shara. – Rövidre fogom. Az a sanda gyanúm, hogy valahol a minisztérium kimenő vezetékeinek, rádióhullámainak, írásos üzeneteinek rengetegében – vagyis a kibogozhatatlan, áthatolhatatlan, titkosított, technikai értelemben véve nem létező kommunikációs hálózaton belül – útnak indult egy vakbuzgó bérencnek címzett üzenet. Ebben az állt, hogy nemzetbiztonsági fenyegetésre derült fény, nevezetesen, egy bizonyos dr. Efrem Pangyüi a bulikovi egyetemen veszélyt jelent Szajpúrra, a bérenc pedig ezennel felhatalmazást kap arra, hogy a lehető legteljesebb diszkrécióval eliminálja a fenyegetést. Továbbá felszólítják arra is, hogy semmisítse meg az összes bizalmas anyagot, amit az irodájában és a könyvtárban talál. – Shara megigazítja a szemüvegét. – Jó helyen tapogatózom?

Vinya holtsápadttá válik.

– Legszívesebben rögvest bontanád a vonalat, nem igaz, nénikém? – kérdezi Shara. – Igen ám, csakhogy érdekel, mennyit tudok, és honnan szereztem tudomást róla. Teszem azt, tudni szeretnéd, hogy rájöttem-e, személyes okokból minősítetted dr. Efrem Pangyüit nemzetbiztonsági veszélynek.

Shara vár egy kicsit, de Vinya meg sem rezzen, nem mond semmit. Bár az állkapcsa mintha rángana.

– Tudom – jelenti ki Shara. – Mindent tudok, nénikém. Tudom, hogy Áldott vagy, Vinya! Tudom, hogy annak a vére folyik az ereidben, ami Szajpúr rémálmaiban jön elő.

Vinya pislog. Könnyek gördülnek le az arcán.

– Efrem Pangyüi visszavezette a kadzs családfáját Bulikovban – folytatja Shara. – A szajpúri történelem kötelességtudó és lelkiismeretes kutatójaként pedig jelentést küldött neked a fejleményekről, nem is sejtve, hogy ezzel aláírta a halálos ítéletét. Számára az igazság magától értetődő dolog; fel sem merült benne, hogy titkolózzon.

Vinya, aki középkorú létére tizenöt évet nyugodtan letagadhatott volna, most mintha éveket öregedne, úgy roskad le a székébe.

– Kiborultál, amikor megtudtad az igazságot – folytatja Shara. – Pont úgy, mint a kadzs. Efremnek nyilván esze ágában sem volt szőnyeg alá söpörni – történész volt, nem pedig kém. Így aztán foganatosítottad a nemzetbiztonsági fenyegetések esetén szükséges intézkedéseket, és, úgymond, elhárítottad a veszélyforrást.

Vinya nagyot nyel.

– Igazam van, ugye, Vinya néni?

Majd’ fél percbe telik, mire Vinya összeszedi magát. Halkan szólal meg.

– Én csak… én csak el akartam tüntetni az információt. Mintha… mintha nem is hallottam volna.

Sós permet fröccsen a hajó deszkaburkolatára. Az egyik matróz elsüt egy vaskos tréfát a fedélzeten, amire harsány röhögés a válasz.

– Miért? – kérdi Shara. – Miért nem küldtél el azonnal Bulikovból? Tudtad, hogy én is rábukkanhatok az igazságra. Miért nem vezényeltél máshová?

– Mert… mert féltem.

– Mitől?

– Tőled – vallja be Vinya.

– Tőlem?

– Igen – hangzik a válasz. – Mindig is tartottam tőled, Shara. Már kicsi gyerekkorodtól fogva. Hamar felismertem, hogy a szüleid miatt téged jobban fognak kedvelni a szajpúriak, mint engem. És a karrierem során rengeteg ellenséget szereztem. Ha ki akarnak túrni a helyemről, nem kell mást tenniük, csak biztosítani téged a támogatásukról…

– Ezért hagytad, hogy Bulikovban maradjak?

– Tudtam, hogy gyanút fognál, ha elküldenélek. Túlságosan kötődtél Efremhez: féltem, hogy ha nem teljesítem a kívánságod, attól csak makacsabb leszel. Meg aztán, biztosra vettem, hogy megsemmisítettük Efrem valamennyi jegyzetét. Kapsz egy hetet, hogy meggyászold a barátodat, aztán lelépsz Bulikovból, továbblépsz a következő ügyre, és szépen elfelejtjük az egészet.

– Aztán Volka emberei megrohanták a Votrov-birtokot – veszi át a szót Shara –, és minden megváltozott.

Vinya a fejét csóválja.

– El sem tudod képzelni, mit éreztem, amikor elolvastam Efrem jelentését – mondja. – Nem elég, hogy kiderült: egy… szörnyeteg leszármazottja vagyok, de még ráadásul ezzel politikai pályafutásom legitimitása is egyszeriben… megkérdőjelezhetővé vált. Mintha nem dolgoztam volna meg az elért eredményeimért, hanem tálcán kínálták volna! Gyomorforgató, felháborító sértés! Tudod te, milyen érzés ez? Milyen érzés megtudni, hogy az ereimben… az ereinkben… természetfeletti vér csörgedezik?

Shara vállat von.

– Engem úgy neveltek, hogy jóformán istenként tiszteljem a kadzsot – tűnődik. – Népünk megmentője. Sok-sok évig próbáltam méltó lenni nagy híréhez. Személy szerint ez nálam nem sokat változtat a dolgokon.

– Hogy mondhatsz ilyet? Hiszen semmi sem igaz, amit annak hittünk! Minden hazugság. A kadzs, Szajpúr, a minisztérium…

– Valóban – ért egyet Shara. – A minisztérium is hazugságra épül.

Vinya a szemét törölgeti.

– Utálok bőgni. Nincs ennél megalázóbb. – Dühösen mered Sharára a kajütablakból. – Mire készülsz?

Shara azon gondolkodik, hogyan is fogalmazzon.

– Az Áldottak rendszerint tragikus véget érnek – kezdi. – A kadzs szinte kivétel nélkül mindegyiket lemészárolta a nagy háborúban. Aztán maga a kadzs is magányosan, szenvedések közepette halt meg a Kontinensen. És most itt vagy te…

– Sosem tennél ilyet – suttogja Vinya.

– Ez igaz – ismeri el Shara. – És még ha akarnám, sem tehetném meg. Túl sok fegyveres erőnek parancsolsz, nénikém. De persze te sem ölhetsz meg engem, hiszen most vagyok a legnépszerűbb a szajpúriak körében; nyilván te sem akarhatod, hogy vizsgálódjanak utánad, márpedig a likvidálásommal magadra vonnád a közfigyelmet. Kapsz tőlem egy választási lehetőséget: mondj le önként, és add át nekem az irányítást!

– Neked?

– Igen.

– Hogy… hogy te lehess a hadsereg főparancsnoka? Hogy a teljes hírszerzésünk, az összes műveletünk a te kezedben fusson össze?

– Igen – feleli Shara nyugodtan. – Vagy én leszek a főnök, vagy egyikünk sem. Ha ugyanis nem mondasz le, nénikém, kiteregetem a családunk titkos szennyesét.

Vinya arca zöldre vált.

– Tudtommal az utóbbi időben jelentősen megnőtt a népszerűségi indexem Ghaladeshben – mondja Shara, némi álszerénységgel. – Elvégre a kadzs halála óta én vagyok az első ember, aki megölt egy istent… sőt, miket beszélek, két istent, ami csak eggyel kevesebb, mint amennyivel a kadzs végzett. Akár még Uravot is hozzácsaphatjuk. Avshakta óta senkit nem koronáztak kaddzsá, és nincs kétségem afelől, hogy ez most közkedvelt beszédtéma a szajpúriak körében. Szerintem oda fognak figyelni rám, ha szólok hozzájuk. Egy szó, mint száz, ideje leköszönnöd a miniszteri posztról, nénikém.

Vinya az arcát dörzsöli, miközben előre-hátra dülöngél a székében.

– Miért…

– Mit miért?

– Miért csinálod ezt velem? Miért csinálod ezt velem?

– Nem veled csinálom, Vinya néni. Nehogy azt hidd, hogy ez rólad szól. Változnak a dolgok. A múlt négy napja megelevenedett Bulikovban, kivetette magából a jelent, aztán a jelen megtagadta a múltat. Így most döntés előtt állunk. Meghagyhatjuk a régi, kiegyenlítetlen világrendet, ahol egyetlen nemzet kezében összpontosul minden hatalom.

– Vagy?

– Vagy megkezdjük az együttműködést a Kontinenssel – mondja Shara. – Segítünk nekik, hogy velünk egyenrangú nagyhatalommá váljanak, és ellensúlyként funkcionáljanak egy kétpólusú rendszerben.

Vinya kitér a hitéből.

– Te képes lennél… hatalmat adni a Kontinensnek?

– Abszolút. – Shara megigazítja a szemüvegét. – Sőt mi több, milliárdokat fogok költeni az országuk újjáépítésére.

– De hát… de hát ezek… kontinenslakók!

– Ugyanolyan emberek, mint te meg én – feleli Shara. – Segítséget kértek tőlünk. Nem fogom visszautasítani.

Vinya dühödten masszírozza a halántékát. – Te… te…

– Egyúttal – folytatja Shara – hatályon kívül helyezem a Világi Rendeleteket, és nyilvánosságra hozom a Kontinens történelmét.

Vinya néni szabályosan összecsuklik, arca, mint a mész.

– Ahhoz, hogy közös jövőt építsünk – magyarázza Shara –, előbb meg kell ismernünk a múltat. Itt az ideje feltárni az igazságot a világról, és arról, hogy jutottunk el idáig.

– Rosszul vagyok – harákol Vinya. – Megtanítod őket arra, amit az isteneikről tudunk?

– Az isteneik halottak – jelenti ki Shara. – Többé nem térnek vissza, efelől kezeskedem. Ideje továbblépnünk. Egyszer majd a kadzs származásáról is fellebbentem a fátylat… bár addig még évtizedek fognak eltelni.

– Shara… kedvesem…

– Most pedig elmondom, hogy szól a hivatalos verzió, nénikém – folytatja Shara. – Tájékoztatjuk a szajpúri népet, hogy küszöbön a változás… ez még igaz is… A régi rezsim, a régi bútordarabok pedig kötelesek alkalmazkodni, vagy menniük kell. Eldöntheted, hogy csendben és elegánsan mondasz-e le: átadod a stafétabotot az új nemzedéknek, miután minden képzeletet felülmúló győzelmet arattam. Még az is lehet, hogy hivatalos elismerésben részesítünk, mert voltál olyan előrelátó, hogy nem vontál ki Bulikovból… ez jól fog mutatni.

Segítek, hogy a talpadra ess: mondjuk, kinevezlek egy kutatóintézet vagy egy neves iskola igazgatójának. Nem kell sosem nélkülöznöd. A másik lehetőség, hogy elmozdítalak a miniszteri posztról. Magad mondtad, mennyi ellenség fenekedik ellened Ghaladeshben, nénikém. Adhatok nekik egy méretes tőrt, amit aztán a hátadba márthatnak.

Vinya köpni-nyelni nem tud.

– Te… te komolyan…

– Két nap múlva érkezem, nénikém – közli Shara. – Addig gondold át.

Két ujjal letörli a kajütablakot, mire Vinya arca eltűnik.

* * * *

Napsugarak nyújtózkodnak a felhők mögül, a hullámokat fürösztik, a hajó fedélzetét cirógatják. Fent, a magasban sirályok keringenek, alá-alábuknak, kecsesen vitorláznak a légáramlatokon. Shara szorosabbra fonja az ujjait a kerámiahenger körül, ahogy a hajó a bal oldalára billen; soha nem mozgott valami otthonosan a hajókon – a matrózok hamar kikövetkeztették, hogy nem egy tengeri medve, és bizalmatlanul méregetik –, ezért aztán áldja a szerencséjét, hogy békés a tenger.

– Sokáig tart még, kapitány? – kérdezi.

A kapitány félbeszakítja az egyik apródjával folytatott tanácskozást, és odalép hozzá.

– Ha megmondaná, pontosan hová is megyünk, akkor meg tudnám becsülni, mennyi idő múlva érünk oda.

– Megmondtam, kapitány.

– Ne vegye zokon, nagykövet, de „az a pont, ami egyenlő távolságra van Szajpúrtól és a Kontinenstől”, idézőjel bezárva, nem éppen pontos helymeghatározás.

– Nem kell hajszálpontosnak lennie – válaszolja Shara. – Mikor érünk oda?

A kapitány a fejét ingatja.

– Kábé egy óra múlva. Nyugodt vizeken, kedvező széljárással talán még kevesebb. Miért izgatja amúgy ennyire a dolog?

Shara hátat fordít neki, és a hajó tatjához sétál, hóna alatt a henger alakú dobozzal. Némán figyeli, ahogy a hajó nyomdokvize tajtékzó habokat köpül a tenger felszínén. A zavarba ejtően homorú sáv a víztükrön hosszú kilométereken át nyúlik a hajó mögött, míg el nem mossák a hullámok.

Sokáig bámulja a tengert. A szél a haját és a kabátját legyezgeti. A szemüvegére kristályos szemcséket permeteznek a hullámok. Nehéz eldönteni, a langyos a kora tavaszt vagy a kora őszt idézi-e, mindenesetre nagyon kellemes.

– Hosszú utat jártunk be, nem igaz, Vo? – kérdi a kerámiadoboztól. – Pedig így visszatekintve olyan, mintha egy szempillantás alatt lezajlott volna.

Sirály bukik alá, rikoltozva repül el mellette, mint aki követel tőle valamit.

A rokonai természetesen kézzel-lábbal tiltakoztak a hamvasztás ellen: a kontinenslakók szentségtörésnek tartották az eljárást. Shara azonban nem engedte, hogy a Votrov család kriptájában helyezzék végső nyugalomra, azok között, akik pokollá tették az életét, így hát magával hozta földi maradványait, elégetve, atomjaira bontva, urnába szórva, ahol nem érheti többé fájdalom, nem kell többé emlékeznie, nem okoz neki többé szenvedést a hazája és az istene.

Shara előre eldöntötte, hogy nem fog sírni. Nincs rá oka: ami történt, megtörtént.

– Vajúdás – mondja hangosan. – Erről szólt az életünk, nem gondolod? Az idő kerekei addig-addig forogtak kattogva-csikorogva, amíg egy új korszak született.

Metsző szél ostorozza az arcát.

– A születést azonban fájdalmak előzik meg, görcsös összehúzódások. Sajnálom, hogy nekünk kellett meghoznunk ezt az áldozatot, ugyanakkor…

A kapitány szól, hogy megérkeztek, vagy legalábbis elég közel járnak.

– …előbb-utóbb minden pillangó átszakítja a báb burkát…

Lecsavarja a doboz fedelét. A szíve egyre hevesebben kalapál.

– …és örökre elfelejti, hogy valaha hernyó volt.

Újabb panaszos vijjogás a sirályoktól.

Shara a feje tetejére fordítja a dobozt: a hamvak kiszóródnak, aztán a szél a hátára kapja a finom szemcséket, megforgatja a levegőben, s végül lágyan leteszi a hajó nyomdokvizére.

Shara áthajítja a dobozt a korláton. Szinte azonnal alámerül a sötét habokban.

Nézi a hullámokat, s azon tűnődik, vajon milyen roppant tudás birtokosai lehetnek, mi mindenre emlékezhetnek.

Az idő minden élő és élettelen dolgot némaságra kárhoztat. Én viszont beszélni fogok rólatok, mindannyiótokról, amíg csak élek.

Azzal megfordul, visszasétál a hajó orrához, és előretekint, szembe a nappal, a széllel, az új, fényes hullámokkal. Várja, hogy felbukkanjon a távolban az otthona.