INTRIKA

Libri Kiadó

Budapest, 2011

Copyright © 2011 by Rita Monaldi & Francesco Sorti

Möbius tetralógia

Kétarcú történetek

A Mysterium című regény

e történet másik arca

PÁRIZS, 1647

Sötét napok köszöntenek a francia királyságra. Az ország harminc éve háborúban áll, az adók egyre csak nőnek, a nép térdre kényszerült. A trónon egy nyolcéves gyermek ül, a kis XIV. Lajos. A hatalom az anyakirálynő, Ausztriai Anna kezében van, ő azonban járatlan az államügyekben. Valójában az olasz bíboros, Jules Mazarin (1602-1661), Franciaország főminisztere kormányoz.

Mazarin helyzete mindazonáltal ingatag: túl gyorsan és gyanúsan könnyedén ér el pályafutása csúcsára – de ami a legfőbb, nem francia. A francia nemesek fele meg akarja gyilkoltatni, de Mazarin minden merényletet túlél, és mindenkinek megbocsát. „Aki a szívet birtokolja, mindent birtokol” – mondogatja.

Nehéz idők járnak az európai uralkodókra: Angliában is kitör a polgárháború, inog a trón. Franciaországban a bíboros az egyetlen, aki képes megvédeni a királynőt és a kis Lajost az arrogáns és örökké intrikáló nemességtől. Az ostromállapot kivédésére az olasz bíboros honfitársaival veszi körül magát, furcsa módon azonban csak bankárok és zenészek közül válogat. Köztük van az ifjú Atto Melani is, egy toszkánai kasztrált énekes, kinek tündöklő karrierje Párizsban indul útjára.

Atto Melaninak, aki 1626-ban, Pistoiában született egy szegény harangozó hét fia közül a harmadikként, kilencven évet szánt a sors. Gazdagság és dicsőség kíséri életét: egy borbély beretvája megfosztotta ugyan férfiasságától, de briliáns elméjét és zseniális tehetségét nem vehette el tőle senki. A ravasz, de tiszta szívű, lánglelkű, ám a kígyó elővigyázatosságával rendelkező ifjú Atto Párizsban sajátította el az udvari intrikát, és súlyos államtitkok tudója lett.

A maga idejében óriási hírnévnek örvendő, csodálatos énekhangú kasztráltat, akiért tudósok rajongtak, akit költők énekeltek meg, és aki a nőket szerette, Európa legnagyobb formátumú államférfiúi – pápák, fejedelmek és királyok – fogadták barátságukba, míg végül ő maga is részese és irányítója lett kora jelentős politikai eseményeinek.

SZEREPLŐK

HŐSEINK

Atto Melani (1626-1714) Fiatal és ambiciózus toszkánai kasztrált, Párizsba rendelik, hogy egy olasz operában énekeljen.

Barbara Strozzi (1619-1677) Velencei zeneszerzőnő, a kegyeit bőkezűen osztogatja, de a titkait megtartja magának.

Gabriel Naudé (1600-1653) Mazarin bíboros bőbeszédű könyvtárosa.

Louis Hardouin (?-1653 után) Párizsi könyvkereskedő és nyomdász. Jean Hardouin jezsuita történész apja.

Malagigi, eredeti nevén Marc’Antonio Pasqualini (1614-1691) Korának leghíresebb kasztrált énekese. Atto Melani mestere.

Luigi Rossi (1597-1653) Híres zeneszerző. Mazarin bíboros Párizsba hívja, hogy írja meg azt az operát, amelyben Atto Melani és Malagigi is szerepet kap.

Francesco Buti apát (1604-1682) Az opera szövegkönyvének szerzője.

Jacopo Torelli (1608-1678) Híres díszlettervező, Rossi és Buti operájához ő alkotja meg a színpadi gépezeteket.

Giovan Battista Lulli (1632-1687) Firenze szülötte, de a Napkirály udvarának legnagyobb zeneszerzője lesz belőle. Történetünk idején még kamasz fiú, aki a királyi konyhán kuktaként dolgozik.

CSELSZÖVŐK

Mazarin bíboros (1602-1661) Franciaország főminisztere.

Ausztriai Anna, az anyakirálynő (1601-1666) A bíborossal közösen, régensként uralkodik, amíg a király kiskorú.

XIV. Lajos, a Napkirály (1638-1715) Nincs szüksége bemutatásra. Történetünk idején még nyolcesztendős gyermek.

A korona bankárai: Cantarini (?–?), Cenami (?-1651) – luccaiak és Hervart (1607-1676) augsburgi német. Ők egyúttal Mazarin magánbankárai is.

Michele Particelli (1596-1650) Franciaország pénzügyi főfelügyelője. Luccából való, akárcsak Cantarini és Cenami. A franciák gyűlölik őket.

Enghien herceg, alias Condé herceg (1621-1686) Őfelsége unokatestvére. Franciaország egyik nagy hadvezére, a királyság leggazdagabb és legnagyobb hatalmú embere. A franciák imádják.

Gaston orléans-i herceg (1608-1660) A kis XIV. Lajos nagybátyja. Enghien herceg szövetségese.

A MÚLT ÁRNYAI

Marc’Antonio Bragadin (1523-1571) A Velencei Köztársaság megbízásából Ciprus kormányzója. Háborús hős. Tragikus vértanúsága megváltoztatja a történelem menetét.

Medici Katalin, Franciaország királynéja (1519-1589) XIV. Lajos dédnagyanyja, ő rendelte el a hugenotta nemesek lemészárlását Szent Bertalan éjszakáján.

Cosimo Ruggieri (?-1615) Firenzei asztrológus és látnok. Medici Katalin kémje és tanácsadója.

Lorenzo de’ Medici (1449-1492) Firenze híres fejedelme. A Tündöklő nevet Firenze grandiózus kormányzásáért kapta.

Giuliano de’ Medici (1453-1478) Lorenzo öccse. A firenzei dómban gyilkolják meg a híres Pazzi-összeesküvés során.

A HÁTTÉRBEN

Arcangela Tarabotti nővér (1604-1652) Velencei, családja akarata ellenére kolostorba záratta. A zárda pokla szerzője. Ateisták és szabadgondolkodók barátja.

Nicolas Bretel de Grémonville (1608-1648) Francia nagykövet Velencében. Szabadgondolkodó, Naudé és Tarabotti barátja.

És még sokan mások…

Nunquam tentabis, ut non perficias. (Csak akkor kezdj bele bármibe, ha be is akarod fejezni.)

HIERONYMUS CARDANUS:

Proxeneta seu de prudentia civili.

Leiden, 1627

Midőn az első ember kinyitotta a szemét és felismerte saját mezítelenségét, nyomban sietett elfedni magát, még önnön Teremtője előtt is; így történt, hogy a takargatás hajlama a világgal szinte egy időben született meg. Qui nescitfingere nescit vivere – aki képtelen alakoskodni, élni sem képes. Qui nescit dissimulare nescit regnare – aki képtelen tettetni, nem képes uralkodni. Mottókból akad bőven. Az esszencia azonban, ahogy Platón mondta, a testetlen dolgok sajátja. A tettető az őszinteség árnyaiból sző leplet, amely nem hamisítja meg, csak épp homályba burkolja az igazságot egy időre. És ahogyan a természet akaratából az univerzum rendje nappalokra és éjszakákra oszlik, úgy illik, hogy az emberi tevékenységek körforgásában is legyen fény és árnyék, nyíltan zajló és titokban folytatott cselekvés.

Ki rosszul viseli e leplet, magára vonja a gyűlöletet, hiszen a boldog élet felhőtlen egére nem ajánlatos rászabadítani a hazugság kényelmetlenül zavaró ködét, inkább minden lehetséges eszközzel távol kell tartani tőle. A leplezés mindazonáltal nem hazugság, sőt úgy viszonyul a hazugsághoz, mint a kígyó a galambhoz, amint azt az isteni szavak is kifejezik: Estote prudentes sicut serpentes, et simplices sicut columbae, vagyis „Legyetek okosak, mint a kígyók, és egyszerűek, mint a galambok.”[1] Mindig szeresd az igazságot, de gondoskodj róla, hogy érvényesítése során minél kevesebb veszélynek tedd ki magad – a leplezés segítségével.

A leplezés nem csalás, mert a csalás az emberi nem legértékesebb közös javával, az értelemmel való durva visszaélés. A leplezés olyan tevékenység, amelyet nem lehet hivatásszerűen űzni, hacsak nem saját elménk pallérozására. Ha valaki mindennap maszkot viselne, mindenkinél ismertebbé válna, már csak az emberi kíváncsiság miatt is; az álcázás mestereiről azonban, akik sokan voltak és ma is vannak számosan, nem szól a fáma.

Ne hagyjuk, hogy túltengjen bennünk a szangvinikus, a melankolikus, a flegmatikus vagy a kolerikus vérmérséklet, az ugyanis nagyban megnehezíti a tettetést. A vérbőséggel együtt jár a vidámság, amit nem könnyű eltitkolni, hisz természeténél fogva őszinte. A melankólia, ha elhatalmasodik, gyötrő kételyt ébreszt, s a bizonytalanságot leplezni nehéz feladat. Az egykedvű ember, mivel nem sokat ad a kellemetlenségekre, túlontúl engedékenynek tűnhet; a heves vérmérsékletű pedig könnyen elragadtatja magát, amivel elárulja érzéseit. Csakis a kiegyensúlyozott személyiség képes tehát elsajátítani az óvatosság e nélkülözhetetlen eszközét. Ha háborog is a szív, az arcnak rezzenéstelennek kell maradnia, de úgy is eshet, hogy feldúltságot kell mutatnunk, noha bensőnkben közömbösség honol – mindig a helyzettől függően. S ez bizony nem könnyű, hacsak nem párosul kivételes lelki szilárdsággal.

A leplezés lényege, hogy a dolgokat nem úgy állítjuk be, ahogyan a valóságban vannak.

Azt mutatjuk meg, ami nincs, és elfedjük azt, ami van. Vergilius ezt mondja Aeneasról:

Spem vultu simulat, premit altum corde dolorem – Arca reményt színlel, búját szívébe szorítja.”[2] Íme: ebben a versben benne foglaltatik a remény szimulációja – színlelése – és a fájdalom disszimulációja – leplezése. Bár iszonyú kétely mardossa lelkét, Aeneas eltitkolja társai elől kétségbeesését, és azokra a szörnyű bajokra emlékezteti őket, amelyeken már túl vannak: a dühös Szküllára, a dübörgő, mély üregű szirtre, a Küklopsz bérceire; így tünteti el szívük szomorúságát s így önt lelket beléjük.

A leplezés, természetét tekintve, rideg és száraz, mert a lélek legbelső bugyrában kell lapulnia. Homérosz ilyennek írja le Odüsszeuszt, akinek – bár szívében szánta nyögő, zokogó feleségét – szemei, mint szaru vagy vas, oly szárazak maradtak, arcizma sem rebbent: ravaszul rejtette a könnyét. Ezt látszik alátámasztani Hérakleitosz szentenciája is: Lux sicca, anima sapientissima, vagyis A száraz szem a legbölcsebb lélek sajátja.

A tettetők legrafináltabbika mégis az, aki az ostobaság leplébe burkolózik.

Úgy tesz, mintha hinne annak, aki be akarja csapni, s miközben butának tetteti magát, kiismeri a másik szándékait. Azt a látszatot kelti, mintha nem venne észre semmit, de mindenkinél jobban átlát a szitán. Eljátssza ugyan, hogy csukva tartja a szemét, de közben nagyon is nyitva van.

Ellenségei előbb a villámot látják lecsapni, csak azután hallják meg a mennydörgést, az ítélethozatal előtt kerül sor a kivégzésre, visszájára fordítva történik minden.

PÁRIZS KAPUJÁBAN, 1647. JANUÁR HAVA

Ha megengedi, monsire Naudé, szeretnék feltenni egy kérdést… – vakmerősködtem, közelebb hajolva beszélgetőtársamhoz a postaállomás sötét fogadószobájában, melyet alig világított meg a kandalló gyéren pislákoló lángja, ahol arra vártunk, hogy hintónk elé végre befogják a váltólovakat.

Nagy vonalakban felvázoltam azon aggodalmakat, amelyek a francia udvar előtt előadandó ismeretlen operával kapcsolatban merültek fel védencemben és a velünk utazó zenészekben.

– Mondja, ön tud valamit erről a bizonyos dalműről, amelyet, ha jól tudom, még meg sem írtak? Védencemet, Atto úrfit igen felzaklatta az a – bevallom – számomra is érthetetlen sietség, amellyel Mazarin bíboros őt és a többi zenészt Párizsba rendelte.

– Olyasmit emlegetsz, ami nagy veszélyeket rejt, mert izzó parázs lapul az álnok hamu alatt. Ahogy Ovidius mondta – felelte rejtélyesen Gabriel Naudé, a bíboros könyvtárosa.

– Horatius, a Versekben – javította ki egy hátulról jövő hang.

– Ó, igen, Horatius, köszönöm, kedves barátom – helyesbített a könyvtáros, kinek legszembetűnőbb tehetsége abban nyilvánult meg, hogy mindig összekeverte az idézeteket.

Atto Melani úrfi és szerény személyem, előbbi keresztapjának, Girolamo Sozzifanti lovagnak, a Szent István Lovagrend kapitányának hűséges titkára, már majdnem elértük úti célunkat, a francia udvart. Gazdánk, őkegyelmessége a toszkánai nagyherceg bízott meg azzal, hogy a hallatlan tehetségű húszéves kasztrált énekest Párizsba kísérjem. Velünk utazott továbbá Marc’Antonio Pasqualini, becenevén Malagigi, a pápai apostoli kápolna kasztrált énekese, aki Atto mestere, egyébiránt pedig Itália leghíresebb és legünnepeltebb dalnoka volt.

Óriási késéssel érkeztünk meg Párizsba, a téli fagyoktól elgyötörten, hátunk mögött egy borzalmas tengeri hajóúttal, amely a tervezettnél kétszer hosszabbra nyúlt. Lemaradásunkat erőltetett menettel igyekeztünk valamennyire behozni, ezért alig egy órácskára álltunk meg csupán pihenni Toulon katonai kikötőjében, ahol a kimentésünkre siető francia hadiflotta segítségével végre sikerült partra szállnunk. Néhány idősebb útitársunk, akiknek nem volt annyira sietős, mint nekünk, jobbnak látta megválni tőlünk, és kevésbé megterhelő tempóban folytatni az utazást. Mások azonban – köztük Louis Hardouin, a párizsi könyvkereskedő – kihasználták a lehetőséget, hogy a bíboros rendelkezésünkre bocsátotta saját fogatát, és velünk száguldott Párizs felé óriási izgalomban, mivel január havában jártunk, állapotos felesége viszont már karácsony környékére várta gyermekük születését.

Naudé, aki Livorno kikötőjében csatlakozott hozzánk, hazafelé tartott Firenzéből, ahol sikerült beszereznie Gutenberg híres Bibliájának egy hiteles másolatát, újabb páratlan kinccsel gazdagítva ezzel a bíboros szépen gyarapodó új könyvtárát.

Most, hogy már valamennyire felvidított bennünket az úti cél elérhető közelsége, végre megfeledkezhettünk az elszenvedett gyötrelmekről, és gondolatainkat arra a feladatra összpontosíthattuk, amely a francia udvarban várt ránk.

Őeminenciája elénk küldött egy futárt, aki, miután kifejezte örömét kielégítő egészségi állapotunk láttán, tájékoztatott bennünket, hogy az udvarban már csak a mi érkezésünkre várnak. Az összes többi meghívott énekes és zenész – mesélte a futár – már mind réges-rég megérkezett. Legelőször is ott volt Jacopo Melani, Atto bátyja, aki már nagyon aggódott testvéröccse késése miatt. Mazarin tenori minőségében szerződtette Jacopót, de a meghívottak között volt egy másik tenor, az angol Thomas Stafford is. Ő egyébiránt ugyanannak a Luigi Rossi mesternek a tanítványa volt, aki – akárcsak Malagigi – még Rómában a szárnyai alá vette Attót. Rajtuk kívül még rengeteg kasztrált énekes érkezett: Pamphili Miccinelli kontraaltot és Giuseppe Bianchi szopránt Mazarin római ügynöke, Elpidio Benedetti apát szerződtette le: Marco Morazzoli zeneszerző segítségével sikerült felkutatnia és megnyernie az ügynek a két énekest. Ott volt továbbá Michel Angelo Pellegrini anconai születésű szoprán, akit Bentivoglio da Modena márki hathatós közbenjárására engedtek csak el egy időre a bécsi udvarból, ahol a császár szolgálatában állt. Úgy hírlett, a márki minden követ megmozgatott, csakhogy Mazarin kedvében járjon, és megszerezze neki Pellegrinit. Természetesen ott volt Venanzio Leopardi da Camerino is, aki mindenhez értett: a kasztrált énekest, zeneszerzőt, klavicsembaló-virtuózt és hárfagitárművészt szintén Bécsből sikerült Párizsba csábítani. A fényes társaság két gyöngyszeme mindazonáltal a két kis kasztrált puttó, a tizenhárom éves Domenichino és a Bolognai becenévre hallgató tizennégy éves Marc’Antonio volt – ők Venanzio Leopardi kíséretében érkeztek az udvarba. Rajtuk kívül ott voltak már a szoprán énekesnők is: Rosina Martini, a híres Checca, vagyis Francesca Costa és húga, Margherita, mindketten Velencéből. Persze Luigi Rossi is jelen volt, akinek az opera megkomponálása volt a dolga, oldalán Buti apáttal, Barberini bíboros titkárával, aki eredetileg diplomáciai küldetést jött teljesíteni Párizsba, Mazarin bíboros azonban meglepetésszerűen megbízta a librettó megírásának feladatával, amivel végül maradásra bírta, jobban mondva kényszerítette. Végül, de nem utolsósorban, az udvarban tartózkodott Jacopo Torelli, a híres díszlettervező, a színpadi gépezetek varázslója.

Attóval és Marc’Antonio Pasqualinivel, vagyis Malagigivel kiegészülve végre teljes létszámban felsorakozhatott a Mazarin által Itália legkülönbözőbb részeiből odacsődített társaság. Azokban az években Atto és Malagigi kétségkívül a világ legkiválóbb és legelismertebb kasztrált énekesei voltak, és látván, hogy sehogy sem akarnak megérkezni, Mazarin nyilván hetek óta tűkön ült.

Elpidio Benedettinek nem csekély erőfeszítésébe került, hogy meggyőzze őszentségét, X. Ince (Pamphili) pápát, hogy engedje el Franciaországba Pasqualinit, megfosztván ezzel az apostoli kápolna énekkarát annak legragyogóbb gyöngyszemétől. Maga Malagigi mesélte, hogy Mazarin személyesen kérte meg őszentségét, váljon meg egy időre kedvenc énekesétől, ugyanis kifejezetten őrá, vagyis Malagigire volt szüksége, mert – amint a levélben állt – jelenléte elengedhetetlen a királynőnek tetsző opera előadásában. Úgy bizony.

Minket, vagyis Attót és engem, szintén a legnagyobb sürgősséggel rendeltek Párizsba. Luigi Rossi mester egyik novemberi levelében arról tájékoztatta Attót, hogy Mazarin már hónapok óta egyezkedik a gazdáival, a Mediciekkel, hogy engedjék el kedvenc zeneszerzőjüket Franciaországba, mert valamiért mindenáron ragaszkodik Rossi jelenlétéhez.

Szeptemberben, mielőtt még kifutottunk volna Livornóból, Giovanni Bentivoglio azt írta Cornelio öccsének Párizsból, pontosabban szólva a fontainebleau-i kastélyból, hogy a királynő óhaja szerint az udvar még a tél beállta előtt több tucat kamarazenészt és színházi muzsikust kíván szerződtetni. Azt is hozzátette, hogy már értesítette Francesca Costát és a húgát Velencében, hogy mielőbb jöjjenek Franciaországba, és hozzanak magukkal minél több velencei vagy más városbéli muzsikust, már ha sikerül rábeszélniük bárkit is az utazásra.

Mindazonáltal december első hetében, nem sokkal elutazásunk előtt, titkos csatornákon keresztül nagyon nyugtalanító üzenetet kaptunk Franciaországból: Luigi Rossi arról tájékoztatta Attót és Malagigit, hogy Mazarin bíboros őkegyelmessége teljes tétlenségre kárhoztatja, Buti szövegkönyvíróval, valamint a rengeteg odacsábított zenésszel együtt, akik szó szerint malmoznak. Amióta megérkeztek az udvarba, egyetlenegyszer sem tett említést senki semmiféle új operáról, pedig állítólag éppen amiatt kellett oly nagy sebbel-lobbal otthagyniuk gazdáikat, és Franciaország legfőbb miniszterének, őeminenciájának parancsára sürgősen Párizsba utazniuk. Rossi mester külön megemlítette, hogy ő maga a tavalyi év márciusa óta tartózkodik Párizsban, Buti apát pedig még hosszabb ideje, hiszen ő már januárban megérkezett a messzi Provance-ból, ahol Antonio Barberini bíboros szolgálatában állt. Itt kell megemlítenem, hogy a Barberinik mind elhagyták Rómát, amikor imádott nagybátyjuk, VIII. Orbán pápa eltávozott az élők sorából, és X. Ince néven családjuk legnagyobb ellensége, Pamphili bíboros lépett a pápai trónusra.

A francia udvarban mindenki arra számított, sőt biztos volt benne, hogy farsangkor egy opera helyett nagyszabású balettet fognak bemutatni Enghien herceg tiszteletére, aki ama dicsőséges rocroi-i csatának a hőse volt, amelyben a spanyolok történelmük legnagyobb vereségét szenvedték el a franciáktól.

Az ünnepélyes balettre egy teljes esztendeje készültek. Pontosan egy éve foglalkozott vele az olasz díszlettervező, Jacopo Torelli mester „kitartó szorgalommal”, amint azt maga írta november végén Gaufredi márkinak, aki rögtön tájékoztatta erről a vele kapcsolatban álló összes muzsikust. Maga a párizsi pápai nuncius is megpróbált összegyűjteni minden lehetséges információt Mazarin bíboros furcsa viselkedéséről, és rendszeresen tájékoztatta feletteseit a tudomására jutott hírekről. Mindazonáltal ő sem tehetett mást, minthogy megerősítette: az udvarban egy éve másról sem pletykáltak, mint a farsangra tervezett fényűző balettről és a csodákat művelő Torelli leleményes gépezeteiről. A balettben, tette hozzá a nuncius egy őszentségének írt, november 30-ai keltezésű levelében – amelyet egyébként a pápai államtitkár nyomban megmutatott Malagiginek –, a főszerepeket Gaston, orléans-i herceg és Enghien herceg vállalták, akik személyesen kívánták bemutatni tánctudományukat az udvar és a nemesség tiszteletre méltó képviselői előtt.

Ez az enyhén szólva elnőiesedett ízlésre valló bolondéria azonban távolról sem volt jelentéktelen badarság, aminek egyébként az olasz fejedelmek tartották, és amelyet gúnykacajok kíséretében csúfoltak ki, ugyanis ez a lehetőség a gall arisztokrácia kebelén belül a legnagyobb kitüntetésnek számított. Sőt az udvar előtt táncolni gyakorlatilag egyenértékű volt a kormányzásban való részvétellel! És minél többször került valaki a figyelem középpontjába Terpszikhoré múzsa koreográfiáiban, minél kecsesebben ugrándozott jobbra és balra tollakkal, gyöngyökkel meg színes szalagokkal díszített öltözékében, annál magasabbra került a királyság potentátjainak ranglétráján. Ki érti ezeket a franciákat?

Ez volt hát a helyzet, legalábbis utazásunk kezdetekor ennyit tudtunk. És őeminenciájának küldönce sem szolgált olyan információval, amitől okosabbak lettünk volna.

Röviden: Atto, Malagigi és én az ismeretlen felé száguldottunk.

Igaz, nem ez volt az első alkalom, hogy az ifjú Atto Melani Párizsba készült. Két évvel korábban, 1644 októberében már énekelt egyszer a királyi palotában, méghozzá Mazarin bíboros felkérésére. Akkor azonban nagyon is jól lehetett tudni, hogy melyik műben kell fellépnie: a La Finta Pazza című operáról volt szó, amelynek szövegkönyvét az Ismeretlenek Akadémiájának egy jeles tagja, Giulio Strozzi úr írta, és Francesco Sacrati zenésítette meg. Atto ebben az operában aratta élete első nagy sikerét, amikor alig tizenöt évesen fellépett a velencei Teatro Novissimóban, méghozzá egyszerre két szerepben: egyrészt a Váratlan Tanács allegorikus szerepét alakította, és hosszú áriája volt az opera nyitánya, valamint fellépett a főszereplő, Deiamida hercegnő szolgájaként is, mint eunuch. Atto mindkét szerepében tündökölt és világraszóló, elsöprő sikert aratott, olyannyira, hogy a premierről készült, Canocchiale della Finta Pazza címmel másnap megjelent beszámolót pillanatok alatt szétkapkodták Velencében.

Őeminenciája, értesülvén a La Finta Pazza fergeteges fogadtatásáról, mindenáron be kívánta mutatni az operát Párizsban, noha a vállalkozást leginkább ősbemutatónak illene neveznem, hiszen Mazarin majdnem a teljes librettót átíratta Strozzival. Arra az első útra is én kísértem el Attót, tekintve, hogy gazdájának, Girolamo Sozzifanti lovagnak, a Szent István Lovagrend kapitányának titkára voltam, aki – eleget téve a toszkánai nagyherceg személyes kérésének – megbízott, hogy legyek hűséges árnyéka az ifjú Melaninak attól a naptól kezdve, hogy a tehetséges kasztráltat, énektudásának tökéletesítése végett Rómába küldték tanulni Rossi és Pasqualini mester felügyelete alatt.

Így történt, hogy Atto Párizsban a két évvel ezelőtti La Finta Pazzában is énekelt, mégpedig a nemesség, de legfőképpen az anyakirálynő, Ausztriai Anna, őfelsége a kis Lajos király, a bíboros, valamint a luccai származású Particelli pénzügyi főellenőr úr jelenlétében. Az utóbbi kíséretéből nem hiányoztak a korona bankárai, az ugyancsak luccai Cantarini és Cenami urak, akik egymással és magával a főellenőrrel is rokonságban álltak.

Torelli varázslatos színpadi gépezetei a La Finta Pazzában is általános csodálatot váltottak ki. Olyan jól ment minden, hogy Atto újbóli meghívást kapott. Ezúttal azonban ifjú védencem, akinek esze ágában sem volt kincset érő torkának akár egyetlen hangocskáját is elpazarolnia olyasmire, ami a legcsekélyebb sikerrel sem kecsegtetett, kétségek közt gyötrődött és legszívesebben otthon maradt volna Toszkánában. Egyébként is az volt a véleménye, hogy a bíboros túl sok nagy muzsikust gyűjtött egy kupacba. Vajon mindenkinek jut majd rangjához méltó szerep? Esetleg megtörténhet, hogy egyeseknek a háttérbe kell húzódniuk és meg kell elégedniük valamilyen kisebb jelentőségű szereppel, csak azért, hogy Mazarin bíboros más tollával ékeskedvén önnön dicsőségét növelhesse? Már maga az a tény, hogy először kellett volna egy színpadon állnia mesterével, Malagigivel, akármennyire megtisztelőnek érezte is, borzalommal és félelemmel töltötte el ifjú védencem lelkét. Malagigit Itáliában a legelismertebb és legkiválóbb kasztrált énekesként tartották számon, ami egyúttal azt jelentette, hogy a világban is, mivelhogy a kasztráltak mind Itáliából származtak.

– Ezen azt értem – folytatta Naudé vigasztalásnak szánt, erőtlen mosollyal –, hogy nehéz időket élünk. Őfelsége Franciaország királya csak egy nyolcéves kisfiú, őeminenciája Mazarin bíboros pedig rendkívül óvatos ember, amint azt ön is tudja.

Az asztal felé pillantottam, ahol, úgy láttam, az én ifjú Attóm és Malagigi épp forralt borral igyekszik felmelegíteni magát. A félhomályban úgy tűnt, hogy Atto, nem törődvén Malagigi jelenlétével, fáradhatatlanul szóval tartja a mellette ülő, kihívó nőszemélyt, a szépséges Barbara Strozzit. A velencei művésznő, maga is zeneszerző és énekesnő, szintén a francia udvarba igyekezett, rá is számítottak az előadandó új operában. Toulonban találkoztunk vele, a kikötőben csatlakozott hozzánk. Most láthatóan elmélyülten beszélgetett védencemmel, aki leplezetlenül bámulta hullámos fürtjeit, bájos arcát, gömbölyű vállait, dús keblét és ingerlő csípőjét. Feltételeztem, hogy ugyanazt a témát boncolgatják, mint én meg Naudé. Malagigi ezúttal elhúzódott tőlük, csak a körvonalait tudtam kivenni egy gyertya bágyadt fényében.

A postaállomás előtti térség üresnek tűnt, a sűrű és nedves ködfátyol mögül csak azoknak a szolgáknak a hangja hallatszott oda tompán, akik időről időre kinyitottak vagy bezártak egy-egy kocsiajtót. Szent ég, gondoltam magamban, mikor érkeznek már meg a váltólovaink, amelyeket szinte azonnalra ígértek? Nagyot szippantottam a friss légáramlatból, amelyet a francia téli szél sodort felém egy rosszul záródó ablak résén keresztül.

Őfelsége XIII. Lajos francia uralkodó nemrég bekövetkezett halálát követően, folytatta időközben Gabriel Naudé könyvtáros, a francia trón a kis Lajosra szállt, aki egyszer majd e néven a tizennegyedikként fog uralkodni, de nem most, hiszen még gyermek. A régensség tehát az anyakirálynőt, Ausztriai Annát illette, aki viszont járatlan volt a kormányzás ügyeiben, egyszóval egyedül képtelen volt uralkodni. A spanyol születésű Ausztriai Annát azonban az a szerencse érte, hogy számíthatott Mazarin bíboros értékes segítségére, aki négy évvel korábban váltotta fel posztján a megboldogult és szép emlékű Richelieu bíborost, Franciaország főminiszterét. Noha olasz volt, Mazarin bíboros tökéletesen beszélte a kasztíliai spanyolt, a királynő anyanyelvét; aki persze elbűvölőnek találta a bíboros társaságát, majd kegyeibe fogadta, és hamarosan Franciaország legnagyobb hatalmú emberévé tette.

Mazarin borotvaélen táncol, emlékeztetett Naudé: elődje, Richelieu bíboros ellen számos merényletet követtek el, többször szőttek összeesküvést a meggyilkolására – legutóbb a fiatal Cinq-Mars márki próbálta eltenni láb alól 1642-ben, nem sokkal a halála előtt. Főminiszterré való kinevezését követően Mazarin is nagy veszélyben volt, amikor több nemes is szövetkezett ellene, és 1643 májusában megkísérelték leszúrni. Az összeesküvők ugyanazok voltak, akik már Richelieu bíboros ellen is több támadást elkövettek: Beaufort herceg, de Guise herceg, Chateauneuf márki, Chevreuse hercegnő és Montrésor gróf. Ez utóbbi már 1638-ban megpróbálta megölni Richelieu-t az amiens-i síkon, később pedig a Cinq-Mars által szervezett 1642-es összeesküvésben is részt vett. Miután az összeesküvést leleplezték, Montrésor grófot megfosztották a birtokaitól, majd Angliába száműzték. Richelieu halála után Mazarin megbocsátott neki, amit Montrésor azzal „hálált meg”, hogy visszatérését követően nyomban újabb merényletet fundált ki a bíboros ellen. Miután ez sem járt sikerrel, Hollandiába szökött. Beaufort herceget azonban, aki azért akarta eltenni láb alól Mazarint, mert Beauvais püspökét akarta beültetni a főminiszteri székbe, őeminenciája 1643 szeptemberében bezáratta a Vendôme-kastély egyik tornyába, ahol azóta is raboskodik, mégpedig szigorú őrizet alatt, mert köztudomású, hogy többször megpróbált megszökni, és bosszút esküdött a bíboros ellen.

– Nem értem őeminenciája viselkedését. Ezek közül a gonosztevők közül senkit sem ítélt halálra. Nem tartom okos lépésnek a részéről – hallatszott a sötétből a párizsi könyvkereskedő, Hardouin hangja, akinek körvonalait a pipájából felszálló füstfelhő rajzolta meg.

– Ahogy Claudianus helyesen mondta, „A fejedelem ne siessen a büntetéssel, jutalmazzon gyorsan és legyen könyörületes minden tettében.” Őeminenciája mindenkinek megbocsát, mert jószívű és nemes lelkű – jelentette ki Naudé őszinte elragadtatással.

– Nem Claudianus mondta, hanem Ovidius – javította ki Hardouin, majd hozzáfűzte: – Richelieu bezzeg nem totojázott, rögtön kivégeztette Cinq-Mars-t és Chalais grófot is, aki 1626-ban megpróbálta meggyilkolni. Én azért Mazarin helyében nem aludnék túl nyugodtan, tudván, hogy olyan embereket hagytam életben, akik az életemre törnek – jelentette ki, ismét tanúságot téve bölcsességéről, amelyet már az utazás folyamán is többször megcsillogtatott.

– Lehet, hogy igaza van, barátom, de ismervén a bíborost, bizton tanúsíthatom, hogy akkor aludna nyugtalanul, ha valakit a bitóra küldött volna. Hiszen már mondtam, ő jóságos és kegyes! Nem véletlenül az a mottója: „aki a szívet birtokolja, mindent birtokol”. Ő csupán meg akarja szerettetni magát az emberekkel – ez őeminenciájának egyetlen vágya.

Hardouin tovább erősködött: szerinte, az I. Stuart Károly király elleni, 1642 óta tartó angol polgárháborúval a háttérben, nem beszélve a majd harminc éve zajló germán és flamand területeket feldúló csatározásokról, amelyek, igaz hogy a protestánsok miatt törtek ki, de már legalább tíz éve csak hatalmi játszmákról szólnak és már régen semmi közük a valláshoz, Mazarinnek félre kellene tennie a lelkiismereti aggályait. Végül is, tette hozzá kuncogva, egy lefekvés előtti jó kis valeriánafőzettel garantált a könnyű álom.

– Őeminenciája a könyörtelenséget a kivételes elővigyázatossággal helyettesíti, a római udvar jól bevált szokása szerint – jelentette ki Naudé angyali derűvel, jelentőségteljesen felhúzva a szemöldökét.

Ezek után kifejtette, hogy a bíboros, nagyon helyesen, végtelenül körültekintően jár el minden tervének ismertetésével kapcsolatban, legyen az akár látszólag jelentéktelen dolog, mint például egy opera színpadra állítása.

– Bár a bíborosnak talán még nagyobb elővigyázatossággal kellene eljárnia, és több tapintattal – villantotta rám a szemét Naudé.

Kérdő tekintettel néztem rá, nem teljesen értettem, mire akar célozni.

– Az Enghien herceg tiszteletére színpadra állítandó balettre gondolok, amelyről már egy éve beszélnek – magyarázta a könyvtáros –, és nem egészen világos, hogy miért halogatják állandóan. Most úgy tűnik, farsangkor akarják bemutatni.

– De hát az operát is! – kiáltottam fel.

– Pontosan. Hogy mi lesz ebből? Belegondolni is rossz. Az olasz zenészeknek nem fogják megengedni a mecénásaik, hogy a kitűzött határidő után is maradjanak – ingatta a fejét a könyvtáros. – Őeminenciájának már így is nagyon nehéz volt meggyőznie az olasz fejedelmeket, beleértve őszentségét, hogy váljanak meg a művészeiktől.

– Lehetséges, hogy farsangkor mindkét művet bemutatják?

– Kizárt dolog – vágott közbe Naudé. – Túl kevés az idő ahhoz, hogy átrendezzék a királyi színház színpadját. Az önök Torellijének hónapokra lenne szüksége, teszem hozzá, érthető módon, hogy átalakítsa a lélegzetelállító masináit.

– Ebben igaza van – bólintottam kényszeredetten.

– A bíboros olasz, és még meg kell tanulnia, hogy egy első látásra feleslegesnek látszó dolog, mint például egy balett, Franciaországban fontosabb lehet, mint az államtanács ülése.

– Egy erős oroszlán végezheti apró kismadarak táplálékaként, a rozsda szétmarja a vasat is, és nincs a világon olyan, kire ne leselkedne veszély a gyengék részéről. Curtius Rufus Quintus – emlékeztetett valahonnan a sötétből Hardouin hangja.

– Pontosan – helyeselt Naudé. – Enghien herceg jelenleg a nap hőse, legfőképpen a fényes győzelmeknek köszönhetően, amelyeket ebben a majd harminc éve tartó háborúban aratott. Többek között emiatt várja mindenki nagy izgalommal a balettet.

– Tökéletesen értem önt. Én is hallottam róla, hogy ebben a királyságban mennyire fontosak az udvari balettek, már csak a politikai kiegyensúlyozottság szempontjából is – feleltem.

– Enghien herceg a rocroi-i csatát követően Freiburgban elűzte a bajor sereget a Rajnától, és még nincs másfél éve, hogy újbóli győzelmet aratott a bajorok és a császáriak fölött Alerheimnél. Néhány hónappal ezelőtt pedig sikerült elfoglalnia Dunkerque-et. Egyszóval, őfelsége után ő a legreményteljesebb herceg, az utóbbi évek kikezdhetetlen hőse.

– Bocsásson meg a buta kérdésért, monsire Naudé, de kicsoda tulajdonképpen Enghien herceg? – kérdeztem. – Őszintén szólva csak az említett balett kapcsán hallottam említeni a nevét.

– De kedves barátom – nevette el magát Naudé –, ő Franciaország legnagyobb hatalmú embere! Bourbon, Montmorency, Chateauroux, Bellegarde és Fronsac hercege, Berry kormányzója, Sancerre és Charolais grófja, Franciaország pairje[3], az első koronaherceg. Tudja, hogy ez mi jelent? Hogy ő egy Condé! Tulajdonképpen valójában Condé hercegnek kellene neveznem, nem is Enghien hercegnek, hiszen amikor az apja meghalt, ő örökölte a címét.

– A Condé nevet már hallottam. Királyi vérből való hercegi család – jegyeztem meg, a rengeteg titulus hallatán kissé megilletődötten.

– Sokkal, de sokkal több! Amint az előbb említettem volt, a Condék az első koronahercegek! Mindjárt elmagyarázom: a Condék a Bourbonok legfontosabb mellékágából származnak, vagyis közvetlen rokonai őfelségének, a kis Lajosnak, mivel egy Condé hercegnő úgy háromszáz évvel ezelőtt hozzáment egy Bourbon herceghez. Amikor hetven évvel ezelőtt IV. Bourbon Henrik, a mi kis Lajosunk nagyapja elfoglalta a francia trónt, a Condékból koronahercegek lettek. Ha ne adj’ Isten, úgy hozná a sors, és a Bourbonok kihalnának, egy Condé herceg kerülne a trónra. Ők ketten, vagyis Condé herceg és Gaston d’Orléans – az elhalálozott XIII. Lajos király, a mi kis Lajosunk apjának testvére – a királyság legbefolyásosabb és legnagyobb hatalommal rendelkező főnemesei. Enghien herceg, pardon, Condé herceg azonban sokkal, de sokkal gazdagabb. Ezért van az, hogy Gaston nyakig ül az adósságban, mert tekintve, hogy testvére és Ausztriai Anna húsz évig nem nemzett utódot, biztos volt benne, hogy egyszer majd ő lesz Franciaország királya. Igen ám, csakhogy nyolc évvel ezelőtt Anna királyné világra hozta őfelségét, majd Fülöpöt, és Gaston hoppon maradt, mert attól kezdve senki sem volt hajlandó pénzt kölcsönözni neki. Egyszóval, hogy rövidre fogjam a dolgot, ma az udvarban, de egész Franciaországban sem akad egyetlen olyan felnőtt korú férfi, aki nagyobb hatalommal bírna, mint Condé herceg, aki mellesleg vér szerinti jogán ott ül az államtanácsban.

– Akkor viszont még kevésbé értem, miért sérti meg a bíboros azzal, hogy halogatja a tiszteletére szervezett előadást – feleltem komoran.

– Nos, osztom a véleményét, ugyanis én sem értem – adott igazat Naudé. – Ráadásul ő lenne a főszereplő, rá irányulna minden figyelem, és ez óriási megtiszteltetést jelent! Őeminenciája Mazarin bíboros hibát követett el, már ha ez hibaként felróható neki; abban téved, hogy élesen külön akarja választani az államügyeket az udvari mulatságoktól. Nos, mint már mondottam, olasz lévén, nincs még teljesen tisztában azzal, hogy a balett és az opera egyáltalán nem olyan haszontalan dolgok, mint ahogyan első látásra tűnnek. Köztudomású, hogy Franciaországban a ballets de court-ban való szereplés a királyság legnagyobb hatalmú főnemesei számára fontos jelentőséggel bír, hiszen a kormányzásban való részvételüket jelképezi. Ha a közönség soraiban kell ücsörögnie, az egy királyi herceg számára azt jelenti, hogy megfosztják az őt megillető hatalomtól. Vagyis azt, hogy kegyvesztett lett.

– De egy olasz operában, mint például abban, amelyik miatt idehívtak bennünket, nem lenne helye sem Condénak, sem pedig bármelyik másik francia hercegnek – jegyeztem meg.

– Pontosan. Már annak a gondolatára is, hogy mindenkinek a közönség soraiban kell maradnia, borsódzik a hátam. Politikai incidens lehet belőle, érti? – kacsintott rám szinte élvezettel Naudé, mintha egy jelentéktelen kakasviadalról, nem pedig a parlament, a francia nemesség és egy gyermek király koronája között kötéltáncot járó erőfitogtatásról beszélne.

Nagy nyögések és sűrű káromkodások közepette négy szolga lépett be a helyiségbe, egy óriási, tűzifával megrakott ládát cipelve a vállukon. Nagy nehezen leeresztették a földre, majd egy szó nélkül távoztak. Odakintről egy hintó kerekének csikorgása hallatszott, majd a postamester veszekedett egy sort a szolgákkal, utána ismét csend lett. Időközben Hardouin kiment, hogy megkérdezze, megérkeztek-e már a mi lovaink, de senki nem tudott mondani neki semmit.

– Az nem lehetséges, hogy az öreg Condé miatt van ez a késedelem? – hallatszott a hátunk mögül a helyére visszaülő Hardouin hangja.

– Nos, valóban azt beszélték, hogy a herceg haldokló apja miatt halasztották el a bemutatót; de ő már december végén eltávozott az élők sorából, ezt még Toulonban hallottam, amikor partra szálltunk. Az a futár, akit az udvarból elénk küldtek, szintén megemlítette. De talán valóban a gyász miatt késlekednek. És mivel az egy hónapig tart, nem kizárt, hogy január végén mégis színpadra állítják a balettet. Az önök honfitársa, Torelli mester már hónapokkal ezelőtt elkészült a szerkezeteivel.

– Nos, annak fényében, amit öntől megtudtam, monsire Naudé, és nagyon hálás vagyok a kimerítő magyarázataiért, nem hiszem, hogy egyáltalán szóba kerülhet bármilyen opera bemutatása az udvarban – összegeztem letörten a gondolataimat, miközben gyorsan hátrapillantottam, azon tűnődve, hogy ifjú védencem, de különösen a heves természetű Pasqualini mester vajon mekkora botrány fog csapni, ha mindez beigazolódik.

– Várjuk ki a végét, vagyis előbb érkezzünk meg az udvarba és hallgassuk meg a legújabb híreket – jelentette ki Mazarin könyvtárosa. – Magam is hosszú ideig távol voltam, mert Toszkánába kellett utaznom a megrendelt Gutenberg Biblia másolatáért. Ne vonjon le elhamarkodott következtetéseket, mon ami, hiszen még a parlament és a nemesek sem tudnak nálunknál többet erről az ügyről – vigasztalt Naudé. – Őeminenciája Mazarin bíboros felfüggesztette az audienciákat, senkit sem fogad. Hogy milyen gondolatok forognak a fejében, azt még a ruhái sem tudják, amelyeket visel, pont úgy, ahogy Sallustius mondta a nagy Hannibálról.

– Titus Livius, nem Sallustius – javította ki egykedvűen Hardouin a sötétből.

– Úgy van, Titus Livius – helyesbített a könyvtáros mit sem zavartatva magát. – A bíboros egészen biztosan kiváltotta a francia nemesek és a parlament irigységét és gyanakvását – húzta fel jelentőségteljesen a szemöldökét, majd imigyen folytatta: – Önnel, mon cher, mivel Toszkána nagyhercegének alattvalója, őszinte lehetek: még inkább súlyosbítja a helyzetet, hogy egy olasszal állnak szemben, aki óriási hatalomra tett szert. Ezt képtelenek tolerálni. Nincs is mit csodálkozni rajta, hiszen önök, olaszok, drága barátom, kitűnően értenek ahhoz, hogy az uralkodók kegyeibe férkőzzenek, főleg külföldön, és ebben Toszkána szülöttei a legdörzsöltebbek – fejezte be egy mosollyal a könyvtáros, Hardouin pedig egyetértően kuncogott a sötétben, a pipája szárát rágicsálva.

– Veszélyes az a fajta félelem, amilyet mi, franciák az olaszokkal kapcsolatban érzünk – folytatta Naudé. – És most nehogy azt mondja nekem, hogy nem ismeri Concino Concini tündöklésének és elképesztően brutális bukásának történetét, aki firenzei volt, mint ön, és Maria de’ Medici francia királynő, őfelsége a mi kis Lajosunk nagymamájának kegyeibe férkőzött, mint hűséges tanácsadója.

Concino Concini, emlékeztetett Naudé, olyan mérhetetlen vagyont halmozott fel és akkora befolyásra tett szert a királynő jóvoltából, hogy az irigy francia nemesek merényletet szerveztek ellene, először háromszor fejbe lőtték, majd leszúrták. Özvegyét boszorkányság vádjával halálra ítélték, majd lefejezték és elégették. A csőcselék Concini mezítelen holttestét felhúzta egy templomtorony harangnyelvére, majd vidáman harangozni kezdett vele, s miután Isten hangjának kíséretében a hulla imigyen szétmarcangolódott, baltákkal és szekercékkel felhasogatták, elégették, a hamvakat pedig eladták a legfanatikusabbaknak, amit meg nem sikerült eladni, azt bedobták a Szajnába.

– A francia nép, amikor összefog – fűzte hozzá Hardouin –, irgalmatlanul kegyetlen tud lenni; ahogyan önök, olaszok is, csak önök épp fordítva: nem a közös, hanem az egyéni cselekedetekben. Mivel az olaszok folyvást marakodnak, csökönyösen ragaszkodnak saját érdekeikhez és semmiben sem értenek egyet, a történelem folyamán egyetlen népfelkelést sem voltak képesek sikerre vinni.

– A francia népet – jelentette ki Naudé – nagy elővigyázatossággal kell igába hajtani. Aquinói Szent Tamás, például, Arisztotelész Politikájának kommentárjában, miután elítélően nyilatkozik az önkényuralomról, mint a kormányzás egyik formájáról, azért mégis felsorolja azokat a módszereket, amelyekkel a lehető leghosszabb ideig gyakorolható.

– Nem Szent Tamás volt, hanem Petrus de Alvernia – javította ki Hardouin.

– Ó igen, persze: egy francia. Szóval ez a Pierre d’Auvergne, hogy rendes nevén említsük, helyesen tanította, hogy az önkényuralom fenntartásához feltétlenül meg kell ölni mindazokat, akik hatalomban vagy gazdagságban bővelkednek, mert az efféle embereknek megvannak az eszközeik a zsarnok elleni lázadáshoz. Másodsorban elengedhetetlen megölni a bölcseket, mert azok a tudásuknak köszönhetően kifundálhatják, hogyan űzzék el a zsarnokot. Ezenkívül nem szabad megengedni, hogy jó iskolák legyenek, mert azokban szerezhető meg a műveltség, a művelt emberek pedig nemes lelkűek, nagy tettekre hajlamosak, s az ilyenek könnyen fellázadnak a zsarnokság ellen. A zsarnoknak arra kell buzdítania az alattvalókat, hogy besúgjanak és rágalmazzanak, majd a maguk keltette zűrzavarban egymásnak essenek: barát forduljon barát ellen, a nép gyűlölje meg a gazdagokat, a gazdagok egymást, és mindenki együtt az idegeneket. Ily módon a megosztott, ezáltal meggyengített alattvalókat oly mértékben lefoglalja majd az egymás iránti acsarkodás, hogy eszükbe sem jut fellázadni a zsarnok ellen. Emellett számos és súlyos sarcot kell kivetni az alattvalókra, hogy mielőbb elszegényedjenek, növelve ezzel tehetetlenségüket. A zsarnoknak olyan kivételes erényeket kell mutatnia, amelyek az alattvalók fölébe helyezik, hogy azok maguknál felsőbbrendűnek higgyék. A leggyűlöletesebb intézkedések, mint például az adók kivetése, sohasem viselhetik a zsarnok kézjegyét: úgy kell tenni, mintha azok mások fejéből pattantak volna ki, vagy mintha a zsarnok saját akarata ellenére lenne kénytelen bevezetni azokat, mondjuk egy ellenséges idegen hatalom nyomására. A legkisebb ingadozás nélkül szükséges kormányozni ahhoz, hogy a zsarnoknak ne kelljen tartania a leigázott nép haragjától.

Mialatt Naudé egyre jobban belemelegedett az állítólagos jó kormányzás kulisszatitkainak ecsetelésébe, én Concino Concini szörnyű sorsán gondolkodtam, és ösztönösen szorosabbra húztam magamon a köpenyt. Erős késztetést éreztem, hogy kimenjek a metsző hidegbe teleszívni a tüdőmet friss levegővel, és feltettem magamnak a kérdést, vajon nem az lenne-e a legbölcsebb húzás a részemről, ha ifjú védencemmel együtt visszamennénk oda, ahonnan jöttünk, még mielőtt egy szép napon mi is olyan magasra jutunk, hogy a bokánknál fogva egy harangnyelvhez kötözve gyönyörködhetünk a fantasztikus kilátásban.

Ismét a felé az asztal felé pillantottam, ahol Atto még mindig monna Strozzival sutyorgott, és konstatáltam, hogy a beszélgetőtársak csevegése intimebb témákra terelődhetett, ugyanis szorosan összebújtak, az arcuk egymáshoz simult, a kezük pedig eltűnt az asztal alatt. A látvány sötét balsejtelmeket keltett bennem, bár nem jelentett számomra újdonságot, hiszen Attónak az utazás folyamán többször is alkalma nyílt bőségesen részesülnie, hogy úgy mondjam, monna Barbara kegyeiből, amelyeket a hölgy egyébként nem tagadott meg más útitársainktól sem. Erről azonban az én drága Atto úrfim mit sem sejtett. Ami kifejezetten szerencsés körülmény volt, ugyanis Strozzi „kitüntetettjei” között volt maga Malagigi is, megerősítvén a nép körében elterjedt pletykát, miszerint az érzéki gyönyörökben jártas hölgyek nagy becsben tartják a kasztráltakat.

– Ne féljen, mon cher – vigasztalt Naudé, aki látván elsötétülő tekintetemet biztatóan a vállamra tette a kezét. – Őeminenciája tudja, mit csinál.

– Nézze el nekünk, monsire Naudé, ha aggodalmaskodunk – mondtam bocsánatkérően. – Tudja, két évvel ezelőtt, amikor először kísértem el Párizsba Atto Melani úrfit, nem tapasztaltam efféle titkolózást. A kezdetektől fogva tudtuk, hogy a La Finta Pazzában kell énekelnie. Most azonban csupa ködös szóbeszédre és egymásnak ellentmondó hírekre támaszkodhatunk. Buti apát és Luigi Rossi úr, akiket őeminenciája a legnagyobb sürgősséggel rendelt Párizsba az új opera miatt, még nem kaptak semmilyen hivatalos megbízást a bíboros úrtól, aki viszont azóta is egyre több énekest szerződtet egész Itáliából. Egy opera megírása azonban hónapokba telik. Vajon mi a szándéka a bíborosnak az olasz zenészekkel eközben?

– Hát lehet, hogy felváltva fognak énekelni az anyakirálynő lakosztályában, hisz ő úgyis annyira el van ragadtatva az önök Melanijától! – nevetett Naudé. – De hagyjuk, túl sokat fecsegek, mellesleg hetet-havat összehordok. Ó, Gabriel – sóhajtott fel színpadiasan, mintegy önmagához intézve szavait –, honnan veszed magadnak a bátorságot, hogy részt vegyél ezekben az eleusziszi misztériumoknál is rejtélyesebb rítusokban anélkül, hogy a beavatottak közé tartoznál? Te, aki még oly járatlan vagy bizonyos dolgokban, mint a dicsőségről mit sem tudó meztelen kard s a még érintetlen pajzs, ahogy Vergilius mondja!

Naudé rövid szünetet tartott, és kérdő pillantást vetett Hardouinre, aki rendületlenül eregette a füstkarikákat a sarokban.

– Pontosan! Vergilius, Aeneis – bólogatott amaz.

– Vajon mennyire lennél biztonságban – folytatta a könyvtáros az önmagához intézett szónoklatot –, ha úgy próbálkoznál eme dolgok mélyére ásni, úgy hatolnál be a hatalmasok kabinetjeibe, eme szentélyekbe, hol nagyszabású terveiket szövögetik, hogy épp azok kiagyalóitól nem kérnél tanácsot? Az olyan lenne, mintha vétenél a természet törvényei ellen, olyan, mintha semmibe vennéd a józan ész szavát, mintha iránytű nélkül kelnél útra mély tengereken, mintha a cselszövés és képmutatás labirintusában kiejtenéd kezedből a kivezető utat mutató vezérlő fonal gombolyagát. A napot akkor látjuk a legjobban, ha minél távolabbról szemléljük sugarait, a legszebb remekműveket azok a festők alkotják, kik rövidlátásban szenvednek. A politikai elővigyázatossághoz mindazonáltal mindez messze nem elegendő, hiszen az Próteuszhoz hasonlatos, akit megismerni csakis úgy lehet, ha in secreta senis leereszkedünk a vén odújába, e fény sose járta homályba, ahogy Vergilius mondja – itt Hardouin ismét helyeslő dünnyögést hallatott a sarokból –, és éles szemmel tanulmányozzuk, ahogy testét mind többször cseréli; ahogy sokféle vadállati testet ölt, lesz előbb vészes vadkan, fene tigris, páncélos hüllő, majd oroszlán, sárga sörényű.

– Átkozott áruló!

– Megöllek, megöllek!

– Hagyják abba! Mit művelnek? Édes Istenem, segítsen valaki!

Barbara Strozzi sivalkodása mindenkit felvert álmából a postaállomáson.

Éjszaka volt; a szálláshelyiségben teljes és áthatolhatatlan sötétség honolt. Én már Malagigi legelső kiáltásaira odarohantam. A sikoltozás ébresztett fel, és csak amikor kipattantam az ágyból, akkor vettem észre, hogy Atto ágya üres. Elalvás előtt még azt kellett konstatálnom: túlságosan is zsúfolt, tekintve, hogy az a Strozzi nevű nőszemély akkor már megérkezett a szokásos kis szenvedélyes éjszakai etyepetyére.

A bájos Strozzi úrhölgynek, aki öt évvel korábban még Velence városában ismerte meg ifjú védencemet, most pedig az utazás ideje alatt minden éjjel meglátogatta, volt egy Atto elől mélyen eltitkolt szokása. Amint ifjú védencem békésen és boldogan álomba szenderült, ő más ágyakba bújt és más lepedőket gyűrögetett, hogy az én boldogtalan kasztrált barátom nyújtotta félkész gyönyört mások hathatós segítségével teljesítse be. Az azonban Strozzi kisasszonynak mit sem számított, hogy a kívánt hatást egy férfival vagy egy másik kasztrálttal éri el, és jelen esetben pontosan ez az utóbbi volt a helyzet.

Nem volt elég, hogy a hosszú út végén – miközben ez lett volna az első éjszakánk, amelyet végre a királyi palota számunkra kijelölt szobáinak finom puha ágyaiban tölthettünk volna – a váltólovak hiánya miatt kénytelenek voltunk mindannyian összezsúfolódni a postaállomás egyetlen óriási és rideg hálóhelyiségében; nem, Attónak éppen most kellett valamilyen különös oknál fogva az éjszaka közepén felriadnia. Minő szerencsétlenség, édes Istenem! Ki tudja, talán ideges volt, mert már közel jártunk a végcélhoz, vagy nem fárasztotta ki eléggé az előző napi rövid utazás. Akárhogy is volt, Atto felébredt.

Amikor felkelt és végigment az óriási termen, ahová a postaállomáson veszteglő összes utast elszállásolták, olyasmit látott, amit szívesen kihagyott volna az életéből: a velencei énekesnő mezítelen csípőjét, amint Malagigi impozáns orrához és fürge nyelvéhez dörgölőzve ütemesen hullámzik, miközben a kasztrált ujjai tomporának rozettájában ficánkolnak.

Talán ha a fordított felállást látta volna, amelynek gyönyörét többször is alkalma volt megtapasztalni a lágyékában Strozzi kisasszony pici, de gyakorlott szájacskájának jóvoltából (tudtam erről egyet s mást kóros álmatlanságom okán), a látvány kevésbé lett volna fájdalmas a számára. De hallani azokat a kéjes nyögéseket, amelyeket a saját tanítómestere váltott ki ebből a szerelmetes virágszálból, akit a magáénak hitt – nos, ez túl soknak bizonyult ifjú védencemnek, aki teljesen elvesztette a fejét. Mint utóbb bevallotta nekem, olyan féktelen, szinte állatias bosszúvágy vett rajta erőt, hogy felébresztett két, a közelben alvó szolgálólányt, akikkel néhány garasért cserébe lámpást hozatott, majd meggyújtotta a benne lévő olajat és felfedte előttük először Barbara csupasz fenekét, majd – felrántva a lepedőt – a szerencsétlen Malagigi megcsonkított szeméremtestét is. A szolgálólányok először csak utálkozva fintorogtak, aztán hangos kacagásra fakadtak, miközben a megszégyenült Malagigi fuldoklott a dühtől és a megaláztatástól.

A bosszú mindazonáltal rövid életűre sikeredett, mert Malagigi szinte nyomban felpattant, és „Átkozott áruló!” felkiáltással Attóra vetette magát, aki viszont magából kikelve fojtogatta mesterét, miközben azt üvöltötte, hogy „Megöllek!”

Nos, ez volt az a pillanat, amikor én is felébredtem, s miközben Strozzi kisasszony segítségért kiáltozott, én azon voltam, hogy szétválasszam a verekedőket. Ez meglepően könnyedén sikerült, tekintve Malagigi vézna termetét és Atto váratlan meghunyászkodását, amint karját lefogó kezem határozott szorításában megérezte az apai aggodalmat.

– Ha van még önben némi szemérem – sziszegte Atto, láthatóan nagy önuralommal fegyelmezve magát, csak a szeme hányt gyilkos szikrákat közben –, ne merészeljen árulást emlegetni előttem, mert e szó a gazdájába maró kutya módjára fordul ön ellen.

Ekkor Malagigi ismét megpróbálta Attóra vetni magát, de szerencsére a többi vendég és az időközben odasiető személyzet tagjai időben lefogták.

– Elég volt! – suttogtam figyelmeztetően Atto fülébe. Miután Malagigi lecsillapodott, visszafeküdt és betakarózott, intettem a többieknek, hogy nyugodtan elmehetnek aludni. Csak az udvari küldönc maradt ott velünk, aki nagyon meg volt rémülve, attól tartott ugyanis, hogy a közjáték súlyos következményekkel járhat rá nézve, mert a bíboros őt fogja felelősségre vonni, amiért nem ügyelt jobban. Miközben a sopánkodását hallgattam, nem kerülték el a figyelmemet a keserű, szemrehányó szavak, amelyeket Atto az énekesnőhöz vágott.

– Neked mit mondjak én? Te kegyetlen, hálátlan, vad teremtés! Kulcsát te hordtad minden terveimnek, legmélyéig ismerted lelkemet, csaknem aranyba verhettél volna, ha hasznodat mellettem keresed. Lehet, hogy tebelőled idegen zsold szikrányi rosszat is csiholt bosszantani ujjam? Oly furcsa, hogy bár a való, mint feketén fehér, oly gorombán ásít, szemem látni alig akarja.[4] – suttogta el Atto és fájdalmasan felzokogott.

– Az udvarban nem szólunk senkinek egy szót sem. Úgy teszünk, mintha ez a dolog soha meg sem történt volna – jelentettem ki nyomatékosan a küldönc, Barbara Strozzi és a két rivális előtt. – Megegyeztünk?

Mind a négyen egyetértően bólintottak.

Nekem is megvolt rá a nyomós okom, hogy az ügy örökre felejtésbe merüljön. Soha, de soha nem volt szabad kitudódnia, hogy az ifjú Atto és a mestere, Malagigi egy nő miatt kaptak hajba. A kasztráltak, mint köztudomású, csak más férfiakkal mutatkozhattak nyilvánosan együtt, nőkkel soha. Olyan szerencsétlen teremtmények voltak ők, akiket kifejezetten saját perverz vágyaik kielégítésére csonkíttattak meg a fejedelmek és a prelátusok, s tették mindezt a zene és Szent Pál egyik szándékosan félremagyarázott intelmének ürügyén.

Atto Melani tíz évvel ezelőtt bekövetkezett kasztrálásától fogva szórakoztató játékszer volt a féktelen élvhajhász Lorenzo de’ Medici méltó utódainak, a toszkánai nagyhercegnek és fivéreinek ágyában. Igaz, minden maradék férfiasságát a nőknek szentelte. Amint tizennyolc éves lett, nyilvánosan kijelentette, hogy soha nem fog fellépni női szerepben.

Én, aki sok mindenről tudtam, nagyon jól ismertem ifjú védencem legféltettebb titkát. Öt évvel ezelőtt Velencében, a La Finta Pazza próbái alatt az alig tizenöt éves Atto lángoló szenvedélyre lobbant. Az ifjúra Barbara Strozzi énekesnő vetett szemet, aki maga is tehetséges zeneszerző, egyébként pedig a La Finta Pazza szövegkönyvírójának, Giulio Strozzi költőnek a törvénytelen lánya volt. Az Attónál hat évvel idősebb Barbarát a szeretője, Giovanni Vidman, egy gazdag velencei nemes tartotta el, akitől akkoriban lett terhes, Strozzi mester mellesleg neki ajánlotta az opera szövegkönyvét. Barbara mindennek ellenére belebolondult Attóba, méghozzá olyannyira, hogy Velencében még egy kis szatirikus versecskét is költöttek róluk, amely közszájon forgott:

Színlelt vagy valódi ártatlanság? Ki tudja, mit takar a látszat. Mert bizony megtehetné vonzó asszonyként és szabadelvű neveltetése okán, hogy szeretőivel töltsön minden éjszakát, gyengédsége mégis egy kasztráltra száll.

A fiatal nő élemedett korú és gazdag szeretőjét hidegen hagyták az effajta fellángolások, mint ahogyan Barbara törvénytelen terhessége sem foglalkoztatta különösebben: egyenesen szórakoztatónak találta, hogy az egyik szeretője egy kis tizenöt éves kasztráltba szerelmes. Atto helyzete mindazonáltal egészen más volt: csak egy hajszálon múlt, hogy az affér híre nem jutott el féltékeny gazdájának, Mattias de Medicinek a fülébe, aki Siena kormányzója és a toszkánai nagyherceg testvéröccse volt, és a La Finta Pazza bemutatójára érkezett Velencébe.

Noha a velencei énekesnő megválogatta, hogy kinek adja a szívét, a szoknyája alá bárkit beengedett, és ez nem volt mese: a Velencében közkézen forgó trágár szonettek ékesen tanúsítják.

Nem mintha az én ifjú kasztráltam nem tudott volna erről; arról azonban sejtelme sem volt, hogy Barbara, amióta csatlakozott hozzánk a párizsi úton, az övén kívül még számos útitársunk ágyában megfordult, többek között Malagigi mesterében is.

Így lett vége a nagy szerelemnek. Ami nem is olyan nagy baj, gondoltam magamban. Noha nem ringattam magam abban a hiú reményben, hogy Atto ezentúl nem bonyolódik nőügyekbe – ami egyébként eléggé életveszélyes dolog volt, mert nagy hatalmú gazdái az esetleges lebukás esetén örökre megfosztották volna mindentől, amit addig elért. De már az is óriási eredmény volt, hogy a Strozzi-affér híre nem jutott el az udvarba, ahol a falnak is száz szeme és ezer füle van.

Az biztos, hogy Atto minden maradék férfiasságát a nőknek szentelte. A királyi palotában ott vártak rá a gyönyörű szoprán énekesnők, elsősorban a szemérmetlen Checca és a szemérmes Rosina, akikkel korábban már nemegyszer megosztotta az ágyát. Egyszóval nagyon oda kellett figyelnem rá, hogy idejében közbe tudjak avatkozni.

Az igazat megvallva volt valami, ami sokkal nagyobb aggodalmat ébresztett bennem, mégpedig a két kasztrált közötti ellenségeskedés esetleges következményei. Atto a római Barberini-palotában töltött időszakban nagyon megszerette Malagigit. De mi lesz most? Ha az udvarban valóban sor került egy új opera bemutatására, a két énekesnek együtt kell szerepelnie. Kinek jut majd a főszerep? Az éneklés megkérdőjelezhetetlen bajnokának, a színpad koronázatlan királyának, akit a pápa először engedett el külföldre Itáliából, vagy a felemelkedőben lévő ifjú csillagnak, a melankolikus áriák mágusának, a francia királynő kedvencének? Vajon mi fog történni most, hogy a két kasztrált közé éket vert a gyűlölet, elsöpörve az addigi kölcsönös bizalmat és szeretetteljes nagyrabecsülést?

LOUVRE-PALOTA, 1647. FEBRUÁR HAVA

Eszményi könyvtáros nem terem minden bokorban – jegyezte meg öntelt vigyorral Naudé –, ahogyan király vagy költő sem. – Mazarin bíboros könyvtárában voltunk, amelyet maga Naudé készült megmutatni nekünk büszkeségtől dagadó mellel. Ezekben a termekben ő volt az úr: Mazarinen és rajta kívül ide senkinek sem volt bejárása. Éppen ez utóbbi körülmény tette különösen érdekessé ezt a helyet a szemünkben, a többes szám alatt Barbara Strozzit és jómagamat értem.

Sok minden, túl sok minden történt az udvarba való megérkezésünk óta eltelt egy hónapban.

Először is megtudtuk, hogy december elején vége szakadt annak a hosszú, majd’ egy évig tartó tétlenségnek, amelyre őeminenciája kárhoztatta Butit, Barberini bíboros titkárát, miután majdhogynem elrabolta a gazdájától és akarata ellenére szövegkönyvíróként szerződtette. Mazarin végre megparancsolta, hogy írja meg a versbe szedett szöveget a várva várt operához. Azt is meghagyta, hogy mindenképpen fel kell használnia azokat az egzotikus és csodálatra méltó szerkezeteket, amelyeket Torelli díszlettervező már korábban előállított az Enghien, vagyis Condé herceg tiszteletére írt baletthez.

A balettet immár senki sem emlegette. Az új zenemű címe Orfeo volt. A cselekmény Orfeusz történetét dolgozta fel, aki alászáll az alvilágba, hogy onnan felhozza halott hitvesét, Euridikét, de vállalkozása kudarcba fullad.

Megérkezésünk napján szegény Butit igen nyomorúságos állapotban találtuk: lefogyott, halálosan fáradt volt és alig tudott beszélni, annyira kimerítette a nagy sietség, amellyel dolgoznia kellett – a bíboros ugyanis mindenáron azt akarta, hogy az operát farsangkor mutassák be. A librettista január tizenegyedikén, vagyis a megérkezésünk előtt egy nappal, a három felvonás közül még csak a második vázlatával volt készen. A bemutatót március másodikára tűzték ki, és az időpontot semmiképpen sem lehetett módosítani, mert Condé hercegnek rögtön utána fontos katonai ügyekben el kellett utaznia, ráadásul akkor kezdődött a nagyböjt, mikor is kizárólag szakrális oratóriumokat volt szabad előadni.

De aki talán a legjobban átkozta Mazarint, amiért Butit csaknem egy teljes évig malmozni hagyta, az szerencsétlen Rossi mester volt, vagyis seigneur Luigi, ahogy francia módra akkoriban már mindenki hívta. Mint mondottam volt, Mazarin őt is jóval korábban odarendelte, így már március eleje óta Párizsban volt. Mikor megtudta – nem csekély keserűségére és még nagyobb aggodalmára, teszem hozzá –, hogy a bemutató dátuma ilyen közel van, alig három hónap múlva!, seigneur Luigi abban a kényelmetlen kényszerhelyzetben találta magát, hogy Buti szövegét apránként, részletekben kellett megzenésítenie. Amint Buti elkészült egy jelenettel, Rossi mester nyomban nekilátott zenét szerezni hozzá. A két elgyötört lélek éjjel-nappal fáradhatatlanul dolgozott, közben Butit állandó fejfájás kínozta, seigneur Luigi pedig szívszorulásra panaszkodott, ami nagy ribilliót keltett a színtársulatban. A rosszulléteket csak súlyosbította a két művész szobájában honoló megmagyarázhatatlan hideg: hol a kályha nem működött rendesen, hol a szolgák felejtették el felszítani a parazsat, hol meg a kályhacsövek tömődtek el, ami miatt ki kellett kotortatni a kéményeket, és így tovább. Nem csoda, hogy mindketten meghűltek és csúnyán köhögtek. Mindennek a tetejébe az előadás két legfontosabb szereplője, Atto és Malagigi jókora késéssel érkezett meg az udvarba, amit sokan igen rossz előjelnek tartottak.

Már a megérkezésünk napján kiosztották a főszerepeket. Attónak ez volt élete egyik legboldogabb napja: megtudta, hogy Orfeusz szerepét fogja énekelni! Ezenkívül, őeminenciája egy másik zeneműnek, Claudio Monteverdi Il Nerone című operájának a partitúráját is a muzsikusok kezébe nyomta – a művet öt évvel ezelőtt Velencében már bemutatták, de Mazarinnek az az ötlete támadt, hogy újból előveszi, és közvetlenül az Orfeo után előadatja a társulattal. Atto a hetedik mennyországban érezte magát (a másik operában is ő kapta a főszerepet), abba persze nem gondolt bele, micsoda hihetetlen erőfeszítést kíván majd a részéről a két operaszerep párhuzamos elsajátítása. Még ugyanazon a napon Attót nem kevesebb, mint hat alkalommal rendelték Anna királynő lakosztályába, ahol áriákat kellett előadnia, miközben a többi énekest csak egyszer hívták meg. Kivéve, érdekes módon, épp Barbara Strozzit, akit őeminenciája személyesen fogadott magánkihallgatáson, állítólag azért, mert kiemelten kívánta kezelni annak a Giulio Strozzinak a lányát, akinek a Királyi Színházban két évvel ezelőtt bemutatásra került La Finta Pazzájának emléke most is könnyeket csalt az elragadtatott Mazarin szemébe.

De én tudtam, hogy nem ez az igazság, vagy legalábbis nem egészen. Titokban átnéztem Barbara Strozzi csomagjait az utazás során, és valami egészen elképesztő dolgot találtam. Már csak a megfelelő alkalomra vártam, hogy megszorongassam ezt az életveszélyes nőszemélyt.

Időközben az én drága védencem lelkesedése – aki már azért is magán kívül volt az örömtől, mert a királynő el volt tőle ragadtatva – hamar lelohadt, ugyanis megtudta, hogy Buti szövegkönyvében Orfeusz szerepe sokkal szerényebb és jelentéktelenebb, mint amire számított. Aki valójában tündökölhetett, az az Ariszteuszt játszó művész volt. Annak ellenére, hogy Euridiké nem őt, hanem Orfeuszt választja, Ariszteusz az első felvonásban egy drámai hatású, az énekes virtuozitását fényesen megcsillogtató áriát, majd egy szerelmi vallomást is énekelt (seigneur Luiginek ez volt a specialitása), míg Orfeusznak meg kellett elégednie egy rövidke áriával és egy nevetséges duettel Euridikével, a maradék pedig csupa unalmas énekbeszéd volt.

És ami az egészben a legrosszabb volt: Ariszteusz szerepét Malagigi kapta meg.

Atto és Pasqualini a postaállomáson történtek óta nem álltak szóba, de még csak nem is néztek egymásra. A dolog mindazonáltal nem esett túlságosan nehezükre, tekintve, hogy miután seigneur Luiginek úgy kellett zenét szereznie Buti szövegére, hogy nem tudta, miképpen bonyolódik majd a cselekmény (olybá tűnt, mintha szegény Buti sem igazán tudná), a főszereplő énekeseknek is apránként kellett megtanulniuk a saját szerepüket, áriáról áriára, duettről duettre, énekbeszédről énekbeszédre, anélkül hogy tudták volna, mi következik. Checca, aki Euridikét énekelte, és Venus szerepében Rosina, naponta kaptak sírógörcsöt. Nekik azonban egy szavuk sem lehetett: a többi énekesnek február utolsó hetéig nem osztották ki a szerepeiket! És amikor végre megtörtént, jött még egy kellemetlen meglepetés: a gazdáiktól elcsábított több tucat énekes közül csak tizenötnek jutott szerep, ami azt jelentette, hogy egy-egy énekesnek egyszerre két vagy akár három mellékszerepben is fel kellett lépnie. Ez történt a két kis kasztrált puttóval is, Domenicóval és Marc’Antonióval, a Bolognaival, mert kettejüknek, Mazarin „jóvoltából”, hat szereppel kellett megbirkózniuk. Az összes többi énekes, köztük Barbara Strozzi is, egyszerűen csak a kórus létszámát növelték. És mindez azok után, hogy az énekesek Franciaországba hozatala egy egész vagyonba került, amint azt a Királyi Palota folyosóin suttogták!

Meglepődtünk, hogy a bíboros így megsértette a La Finta Pazza szövegkönyvírójának, a híres Giulio Strozzinak a lányát, hiszen korábban magánkihallgatáson fogadta. Mindenki erről suttogott, de a velencei énekesnő egyáltalán nem tűnt megbántottnak. Ígéretet tettem magamnak, hogy előbb-utóbb kérdőre vonom.

A szegény seigneur Luigi a maga részéről – a sokadik szívszorulásos rohamát követően – úgy döntött, hogy előveszi a régebbi műveit, és a kevésbé ismert áriáit (sajnálatos módon ezek voltak a kevésbé jól sikerültek is) szintén felhasználja az Orfeóba. Miután ez a forrás is kimerült, az énekbeszédek következtek. Igyekezetében, hogy mielőbb kikecmeregjen a veszélyes helyzetből, iszonyatos sebességgel dolgozott, és egyre gyakrabban fordult elő, hogy a szerencsétlen Buti apátnak már a kész zenéhez kellett kitalálnia a hangvételéhez legjobban igazodó szöveget.

A már amúgy is drámai helyzetet tovább súlyosbította, hogy Mazarin bíboros gyakorlatilag bezárkózott a színházba a zenészekkel, és a próbák kezdetétől fogva minden kapcsolatot megszakított a külvilággal. Általában könyvekkel és iratokkal a hóna alatt érkezett, majd leült óriási bársonykárpitozású karosszékébe, amelyet egy íróasztallal együtt a fogadószobájából hozatott oda. A közügyek nem léteztek többé. A bíboros csak és kizárólag az Orfeóval törődött. A hatalom gondjaival terhelt államférfiból hirtelen megszállott és kukacoskodó zenerajongó lett. Ha nem látták volna a saját szemükkel, a párizsiak sose hitték volna el.

Mindenbe beleszólt, és mindig oly módon, hogy lehetőleg tovább bonyolítsa a dolgokat, mint például amikor azt követelte Rossitól, hogy a Vénasszony, alias az álruhás Venus szerepét tegye át tenor hangnembe, amivel persze azonnal vitát generált a három szerződtetett tenor, Atto bátyja, Jacopo Melani, Thomas Stafford és Venanzio Leopardi között. A három közül egyik sem akarta elvállalni ezt a nevetséges szerepet, amelyet végül Leopardira osztottak, mivel ő egyúttal kontraalt is volt, míg Jacopo Mómuszt, a csúfolódás istenét személyesítette meg (ezt a szerepet is Mazarin kérésére kellett beiktatni), Stafford pedig Jupitert. Mazarin további komikus szerepek beiktatását követelte Butitól, amelyek – Orfeusz tragédiájáról lévén szó – az egész művet groteszkké, nevetségessé, elviselhetetlenné tették.

Barberini bíboros titkára komolyan feltette magának a kérdést, hogy vajon Franciaország főminisztere nem őrült-e meg véletlenül. Amikor a március 2-i bemutató előadás előtti napon Buti nyomdába adta a librettót, ragaszkodott hozzá, hogy az Orfeo műfajának eredeti meghatározása helyett, ami „megzenésített tragédia” lett volna, a „megzenésített tragikomédia” szerepeljen a kiadványban, hogy legalább a saját jó hírét mentse.

Aki viszont tényleg veszni látott mindent, ráadásul azok után, hogy már csak egy lépésnyire volt a megdicsőüléstől, a szerencsétlen díszlettervező, Jacopo Torelli volt. Varázslatos masináit és invenciózus szerkezeteit, amelyek teljes újdonságnak számítottak Franciaországban, kerek egy évig tartó fáradságos munkával alkotta meg, de egy baletthez, ahhoz a bizonyoshoz, amelyet Enghien herceg tiszteletére kellett volna bemutatni. De hát akkor mégis hogyan követelheti tőle Mazarin bíboros, hogy villámsebességgel átalakítsa azokat egy operához, amit ráadásul még be sem fejeztek, pedig alig néhány hét van csak hátra a bemutatóig?

Ekkor Mazarin meglépte az elképzelhetetlent. Hogy Torelli masináinak elegendő helyet csináljon, kibeleztette a színházat. Oszlopokat, boltíveket és tartófalakat helyeztetett hátrébb, hogy a színpad minél tágasabb legyen, mit sem törődve azzal, hogy ettől az egész épület összedőlhet. Miközben bontották az ősrégi belső falakat, a kőművesmesterek remegtek a félelemtől, a színészek, énesek és zenészek pedig káromkodtak dühükben, mivel keresztgerendák és deszkák, porfelhők, téglakupacok és ide-oda tologatott, vakolattal megrakott talicskák között kellett próbálniuk. A Louvre színháza pokollá változott.

Mazarin a káosz közepette mit sem zavartatván magát időnként felállt a próbákon, és egyik kezét a zsebébe dugva, a másikkal meg a zene ütemét követve járkált fel-alá, mint egy botcsinálta karmester. Amikor az aktuális próba véget ért, a bajuszát pödörgetve joviális tekintettel kísérte ki a muzsikusokat és ezt mondogatta: „Ne feledjék: aki a szívet birtokolja, mindent birtokol!”

Mazarin kizökkenthetetlen kedéllyel és nyugodt derűvel tűrte a kőművesek lármás hadát és az immár állandósult porfelhőt, a mesteremberek meg azon tanakodtak, hogy tán nem részeg-e a bíboros úr. És ezzel még nem is volt vége, de nem ám! Mazarin időközben egy másik operát is gyakoroltatott a muzsikusokkal, mint már mondottam, Monteverdi Il Neronéját. A fárasztó pluszmunka tovább borzolta a társulat tagjainak már amúgy is szétcincált idegeit.

A bíboros olykor nem egyedül érkezett a próbákra, hanem három honfitársunk kíséretében, akiket két évvel korábban ismertem meg, a La Finta Pazza párizsi bemutatóján. Három nagy hatalmú luccai bankárról volt szó: Michele Particelli pénzügyi főfelügyelőről valamint két földijéről, Cenamiról és Cantariniről, akik a bíboros finanszírozói voltak. Mazarin őket is kinevezte a korona bankárjainak, akárcsak Hervartot, a híres augsburgi pénzkölcsönzőt, aki egyébként kálvinista hitű volt. Feltételeztem, hogy a német kinevezése egy ilyen fontos tisztségre, amit Mazarin azidáig kizárólag olaszoknak tartogatott, nem véletlenszerűen következett be. Augsburg, Hervart szülővárosa a nagy hatalmú Fuggerek székhelye is volt, akik évszázadok óta a pápa és a császár bankárjaiként működtek. Én magam soha nem láttam együtt Hervartot a luccai bankárokkal, sem két évvel korábban, sem akkor, az Orfeo próbáin; ami talán annak a jele, hogy a germán pénzember és a luccaiak között fennálló bizalom nem volt annyira szilárd és feltétel nélküli, mint az, amely az utóbbiak között állt fenn. Vajon ebben a szokásos olasz bizalmatlanság játszott közre, tettem fel a kérdést magamban egy picit mulatva a dolgon, vagy csak arról van szó, hogy az augsburgi bankár nem rajong túlzottan a mi olasz zenénkért?

Ha valóban ez utóbbi volt a helyzet, akkor nem Hervart volt az egyetlen, aki így érzett. Tudomásunkra jutottak ugyanis olyan rosszindulatú pletykák – nem egyszerre, de napi rendszerességgel –, hogy Mazarin zenei vállalkozása ellenszenvet és bíráló megjegyzéseket vált ki a párizsiakból. Azt beszélték, hogy az olasz zenészek ideutaztatására és az opera színpadra állítására Mazarin őrületes összegeket költött el: az első becslések harmincezer livres-ről szóltak, de rövid időn belül az összeg 400 ezerre nőtt, a végén pedig már félmillióról sustorogtak. Ellenséges hangok hallatszottak a kasztráltak tömeges megjelenésével kapcsolatban is, akik között ráadásul ott volt az a Marc’Antonio Pasqualini, akit a franciák már amúgy is utáltak, mert öt évvel korábban hajba kapott Bury grófjával, aki pedig magának a francia nagykövetnek volt a protezsáltja. A kasztrált ugyanis megpróbálta megakadályozni, hogy de Bury betehesse a lábát a Barberini-palotába, ahol Luigi Rossi Il palazzo incantatóját készültek előadni, amelyben néhány perccel később Pasqualini olyan gyönyörűen énekelte el a mágikus képességekkel rendelkező Malagigi testőrlovag szerepét, hogy attól fogva ezen a néven emlegette mindenki. Hogy merészelte egy közönséges plebejus (bár igaz, a hangja tényleg csodálatos) így vérig sérteni Franciaország pairjét, csak azért, mert meghívás nélkül szándékozott részt venni egy előadáson? Ah, ha Franciaországban esett volna meg az a gyalázat – dohogtak a franciák –, hogy egy zenész inzultálni merészel egy nemest! Bottal kergették volna el! Így viszont még a francia de Burynek kellett bocsánatot kérnie az olasz kasztrálttól, Barberini bíboros és Paolo Sforza udvarmester parancsára. Ugyanabban az évben, a Barberinik érthetetlen és kaotikus városában Franciaország legnagyobb nevei, akik ahhoz voltak szokva, hogy őfelsége jelenlétében mutatják be tánctudományukat az udvarban, kénytelenek voltak még egy alantas komédiában részt venni, mégpedig annak a kis semmirekellő, női ruhába öltözött kasztráltnak a társaságában! Ah, hogy tiltakoztak! És mekkorákat nevetett rajtuk a bíboros unokaöccse! A Barberinik vacsoráján pedig jött a feketeleves: az előkelő társaság kénytelen volt egy asztalhoz ülni Malagigivel, seigneur Luigivel és a feleségével, a hárfaművésznő Costanzával. Tűrhetetlen és méltatlan keveredés, Párizsban elképzelhetetlen! És mindennek a tetejébe a kasztráltak utálatos fajtája a legfőbb miniszter hathatós közreműködésével most a francia udvarba is betette a lábát, őmiattuk fosztogatják az államkincstárat a pénzügyi főfelügyelő áldásával, aki aztán újabb adókat vet majd ki, hogy az üres kasszát feltöltse! Olyasféléket, mint a tarif, amit épp azokban a napokban róttak ki, amikor Atto meg én Franciaország felé hajóztunk, meg az a két másik, amelyeket két évvel ezelőtt vezettek be, pontosan akkor, amikor védencemmel először keltünk útra Párizsba, ahol Attónak a La Finta Pazzában kellett fellépnie. A franciák szerint szó sem volt véletlen egybeesésről: ők meg voltak győződve arról, hogy az adókkal Mazarin és Particelli az olasz zenészeket finanszírozzák. Újabb adók és csillagászati összegek elpazarolása az olasz zenére: Mazarin kormányának már kétszer sikerült ugyanazzal a gyilkos kombinációval kiborítania a franciákat.

A költségvetésben keletkezett lyukakat pedig, amelyeket nem tudtak az adókkal betömni – háborogtak a franciák – a korona bankárjainak közreműködésével pótolták. A főminiszter, a pénzügyi főfelügyelő meg a luccai bankárok pedig mind olaszok voltak, úgy bizony, a luccaiak még ráadásul rokonok is! Micsoda gátlástalan társaság karmai közé került a szegény kis Lajos király alig kilencévesen! Condé meg Orléans: na azok igen! Azok az igazi franciák, méghozzá a legjobb vérvonalból!

Az ehhez hasonló kommentárok hallatán Buti, Rossi és Torelli a hajukat tépték. Kiverte őket a jeges veríték, ha arra a pillanatra gondoltak, amikor majd ki kell állniuk a párizsiak elé, és kiderül, hogy az a rengeteg pénz egy ennyire méltatlan és szedett-vedett operára ment el. Megjelent lelki szemeik előtt Concino Concini harangnyelven himbálózó kibelezett holtteste, és beleborzongtak.

Igazság szerint nem volt túl sok időm rá, hogy ilyetén gondolatokkal gyötörjem magam. Napról napra érkeztek ugyanis a második felvonás épphogy elkészült jelenetei. Amikor már a zenei anyag java része összeállt, akkor jöttem rá, hogy Orfeusz szerepe bizony igen soványka, és csupán az ötödik jelenetben jut szóhoz, akkor is csak néhány érdektelen futam erejéig. Az elsőtől a negyedik jelenetig Ariszteusz-Malagigi vitte a prímet. Persze másoknak is feltűnt a dolog. Atto napról napra egyre sápadtabb lett, hűvös és rideg, mint egy márványszobor.

– Ezzel a képpel Euridikét kellene alakítanod az alvilágban – gúnyolódott a bátyja, Jacopo, aki láthatóan teljesen beleélte magát az örök gáncsoskodó Mómusz isten szerepébe.

Pasqualini a maga részéről úgy tett, mintha Atto nem is létezne.

A próbákon időnként megjelent egy 14 éves kamasz, aki egy évvel korábban érkezett Firenzéből. Guise herceg vásárolta meg az apjától, egy molnártól, mégpedig Montpensier grófnő megbízásából, aki egy bájos ifjútól kívánta elsajátítani az olasz nyelvet. Giambattista Lullinak hívták a fiút, aki fülig beleszerelmesedett a két kasztrált hangjába. Hol Atto, hol Malagigi közelében bukkant fel, és rajongó áhítattal csüngött rajtuk, miközben a szerepüket próbálták. A fiatal olasz szenvedélyes vonzalmat táplált ugyan a zene iránt, Montpensier grófnőt azonban, aki egyébként a király kuzinja volt, egy cseppet sem érdekelték a rusnya kis békának bizonyult gyermek óhajai, és nyomban a konyhába száműzte a szerencsétlent, akit a próbák idejére Mazarin olasz szakácsai mellé osztottak be kuktának. Amint betette a lábát a konyhába, a kis Lulli rendszeresen azzal szórakozott, hogy sorba rendezte a legkülönfélébb méretű és alakú fazekakat meg lábosokat, és egy fakanál segítségével harangjátékhoz hasonló bizarr melódiákat csikart ki rögtönzött xilofonjából. A fiú még Firenzében szerette meg a zenét, amikor egy ferences barát megtanította gitáron játszani. A szakácsoknak azonban hamar elegük lett a haszontalankodó gyerekből, és megbeszélték a művészek mellé beosztott lakájokkal és a szobainasokkal, hogy vegyék magukhoz, azok meg nagy kegyesen elengedték a próbákra, ahol kedvére hallgathatta honfitársainak varázslatos énekhangját.

– Hallottam, amikor Buti apát azt mondta, hogy a második felvonásban kilenc jelenet lesz, és nem csak öt, mint az elsőben – füllentette szemérmetlenül a kis Lulli, hogy megvigasztalja Attót. – Meglátja a fiatalúr, a második rész csak az öné lesz – bizonygatta lelkesen. Mélységesen elkeserítette a fiút, hogy két kedvence egyenlőtlen bánásmódban részesül.

Amikor a második felvonás végre elkészült, és kiosztották a kottákat, az eredmény ékesen rácáfolt a kis Lulli optimizmusára.

Ekkor betelt a pohár. Ifjú védencem képtelen volt eltitkolni elkeseredettségét, arcára kiült a kétségbeesett és megbántott lélek minden fájdalma. Szót sem ejtett, nem nézett senkire, magába roskadt. Éppen fel akartam ajánlani neki, hogy beszélek a zeneszerzővel és a szövegkönyvíróval, de Atto megelőzött.

– Eszébe ne jusson bármit is kérni Buti apáttól vagy seigneur Luigitől! Nincs szükségem apáskodásra! – förmedt rám erélyesen, de a szeme elhomályosult, az arcán vörös foltok ütköztek ki, majd elsírta magát, s a végén úgy hüppögött, mint egy taknyos kölyök.

Egy bólintásra szorítkoztam csupán, majd szemlesütve felé nyújtottam egy zsebkendőt. Igazság szerint már beszéltem Rossival és Butival, akik bizalmasan közölték, hogy nagyon is kedvükre való lenne átbillenteni a mérleg nyelvét Atto javára. Mazarin azonban, annak ellenére, hogy Anna királynő nyomására kénytelen volt Attónak adni a főszerepet, valójában azt akarta, hogy Pasqualini kerüljön előtérbe, hogy ily módon fejezze ki háláját X. Ince pápának, kenyéradó gazdájának, aki spanyolpárti volt, és sokáig kérette magát, mire végül nagy kegyesen elengedte Párizsba az apostoli énekkar híres kasztráltját.

Másnap azonban nem jutott sok idő a könnyekre: egy borzalmas esemény mindünket felkavart és minden másról egy csapásra megfeledkeztünk.

Aznap jelent meg először a próbákon a korona bankárja, a német Hervart, aki, mint már mondottam, korábban nem mutatkozott. Mazarin bíboros az ő tiszteletére kívánta előadatni a társulattal az opera második felvonásának harmadik jelenetét, amelyben Ariszteusz áriáját a varázslatos színpadi szerkezetek elbűvölő összhatása volt hivatott kísérni. Torelli csodákat művelt annak érdekében, hogy az Enghien herceg tiszteletére íródott baletthez szerkesztett gépezeteit az Orfeo sikerének szolgálatába állítsa.

Szóval Ariszteusz-Pasqualini éppen teli tüdőből trillázott a színpadon, és hol a Szatírhoz, hol a Vénasszonyhoz (alias Venushoz) intézve mondókáját imigyen panaszkodott cinkostársainak, akiknek sehogy sem sikerült elválasztani Euridikét Orfeusztól:

Láttad-e, Miként hullnak darabokra Fortélyos elménk szüleményei? Jaj, a Szerelem Birodalmában nincs Nálamnál boldogtalanabb Szerető!

Ebben a pillanatban azt vettük észre, hogy Jacopo Melani, Atto bátyja, aki Mómuszt alakította a darabban, egyszer csak kutatón a színpad hátsó része felé pillant, aztán tétován felnéz, majd hullasápadtan kővé mered. Rögtön ezután 23 éves testének minden izmát megfeszítve, bámulatra méltó ruganyossággal rávetette magát Malagigire, majd ugyanazzal a lendülettel lelökte a földre és arrébb gurult vele a színpadon. Néhány pillanattal később egy ezer színben ragyogó fénynyaláb vakított el bennünket, és egy szerfölött rémisztő, fülsiketítő zaj hallatszott. Torelli varázslatos és sokszínű, a Napot, a Holdat és a bolygókat ábrázoló színpadi gépezetei – amelyek a Velencei Köztársaság korlátozó intézkedései és szigorú ellenőrzése elől Párizsba szökött tükörfoncsorozó és üvegcsiszoló művészek remekművei voltak – irtózatos és gyilkos robaj kíséretében zuhantak le a színpadra, ahol millió darabra törtek.

A csodás masinákat nyilván nem arra tervezték, hogy ily végzetes és dörgedelmes véget érjenek: Malagigi áriája közben a kristály égitesteknek egymás körül kellett volna forogniuk. A színpad fölött húzódó, álcázott tartósínekhez erősített huzalok segítségével szép lassan, félkörívben haladtak volna el közvetlenül a nézőtér előtt, hogy a rájuk erősített tükrök, valamint a bennük ügyesen elhelyezett, ragyogó fénnyel világító fáklyák segítségével ezernyi csillogó-villogó, a szivárvány minden színében pompázó sziporkákkal és csillámokkal kápráztassák el a nézőket. A találékony szerkezet a Pasqualini által megénekelt, darabokra hulló „fortélyos elmeszülemények”-et volt hivatott megszemélyesíteni. Amint azt Buti apáttól nyomban megtudtuk, az említett passzust Mazarin kifejezett kérésére kellett beiktatni a darabba, aki az Ariszteusz sikertelen machinációira utaló sorokkal azt kívánta elérni, hogy az Enghien herceg tiszteletére írt baletthez már korábban elkészített masinákat az operában is fel lehessen használni.

Valami azonban rosszul sült el, és mielőtt még eltűntek volna a színfalak mögött, az üvegkristály égitestek a földre zuhantak.

Ha Atto fivére nem cselekszik oly fürgén, és nem veti rá magát Malagigire egy nagymacska ügyességével, a kasztrált ezernyi éles üvegszilánk martalékául esik.

A színházban óriási lett a felfordulás. A kasztráltak és az énekesnők sikoltoztak, egyesek elájultak félelmükben, csak a Szatírnak és Barbara Strozzinak volt annyi lélekjelenléte, hogy nyomban Malagigi és Jacopo segítségére siessen, de szerencsére mindketten sértetlennek bizonyultak, csupán a kezükön látszott néhány karcolás, amelyeket az időközben odarohanó udvari borbély azonnal kezelésbe vett.

Végül a bíboros, a pénzügyi főellenőr és a bankárok is feltápászkodtak, köztük Hervart tűnt a legrémültebbnek. A széke felborult, és a nagy hadonászás közben lesodorta a földre a bíboros asztalán heverő iratokat. Mazarin és az olasz bankárok ösztönösen az asztal alá húzódtak a borzalmas zuhanás pillanatában, és a kezükkel óvták szemüket a lehulló szilánkok elől. Szerencsére azonban éles szilánkból alig akadt néhány: az elővigyázatos Torelli hajszálvékony, de igen sűrű szövésű fémhálóval vonta be a velencei üvegművészek remekműveit, amelyek így megsokszorozott fénnyel verhették vissza a fáklyák által megvilágított színes kristályok csillogását, ugyanakkor megakadályozták, hogy törés esetén balesetet okozzanak. A jó Torelli karrierje kezdetén számtalanszor igen közel járt ahhoz, hogy börtönbe csukják halálos vagy súlyos testi sértést okozó veszélyeztetésért, mert rengeteg színész és énekes esett áldozatul bámulatos színpadi gépezetei szeszélyes működésének. Immár senki sem számolta, hány Jupiter, Apolló és Merkúr végezte be rövidke földi létezését egy végzetes zuhanással Torelli valamelyik repülő masinájáról. Ezért aztán, a párizsi előadás előkészítésekor Torelli komoly óvintézkedéseket tett, és minden egyes használatba vétel előtt újra meg újra nagy alapossággal ellenőrizte a gépezeteit.

Képzelhetik, mennyire kétségbeesett, amikor meglátta, hogy kristály égitestei lezuhannak. A haját tépve, hangos káromkodások és átkozódások közepette rohant ki a színfalak mögül, ahonnan személyesen irányította a masinák működését, és odasietett felismerhetetlenségig összeroncsolódott találmányához. Szinte azonnal bősz üvöltést hallatott:

– Gyilkosok! Valaki elvágta a gépeim drótköteleit! Szabotázs!

A következtetés egyértelmű volt és szájról szájra terjedve hamar végigfutott az egész termen: valaki megpróbálta megölni Malagigit!

– Hallgasson ide, az ön érdekeit próbálom védeni – ismételtem meg ki tudja hányadszor.

Megpróbáltam nyugodtnak tűnni, de az az igazság, hogy majd felrobbantam az idegességtől. Ráadásul seigneur Luigi szobájában most is a szokásos fogvacogtató hideg honolt.

– De hát már mondtam: az árnyékszéken voltam – felelte Atto.

– Egész idő alatt? – kérdezett rá Buti apát.

– Igen, ismétlem, egész idő alatt. Kívánja, hogy további részletekbe bocsátkozzam? – felelte szemtelenül ifjú védencem.

– Kedves Atto, senki sem vádolja önt azzal, hogy Pasqualini életére tört, isten ments! – szólt közbe ismét seigneur Luigi a maga szelíd és szeretetteljes modorában. – De meg kell értenie: valaki elfűrészelte a kristálygépezeteket tartó drótköteleket, önnek pedig épp akkor nyoma veszett.

– Nekem úgy tűnik, hogy világosan beszélek. De az is lehet, hogy maguk süketek. Nem éreztem jól magam, már mondtam. Még fiatal vagyok, de máris gondjaim vannak az aranyeremmel. Nemrég jöttek elő a tünetek, itt, Párizsban. De hát mit is tehetnénk, ha valakit sorozatos igazságtalanságok érnek, annak az egészsége is megroggyan, és a rossz vérnek valahol távoznia kell, nem igaz? – felelte Atto keserűen.

Buti, Rossi meg én jelentőségteljes pillantást váltottunk,

– Rendben van, fiatalúr, elmehet – közöltem védencemmel.

Az ifjú kasztrált a tiszteletlenségnél épp csak egy fokkal enyhébb udvariatlansággal csukta be maga mögött az ajtót.

– Azt hiszem – jelentette ki seigneur Luigi, amikor Atto léptei elhalkultak a folyosón –, hogy ha az Orfeóban kicsit több teret hagyunk neki, nyugodtak lehetünk afelől, hogy nem lesz több hasonló eset. Úgy ismerem ezt a fiút, mint a tenyeremet és tudom, hogy nem gyilkos.

Bólintottam; mindazonáltal én, aki születése óta ismertem Attót és láttam, hogyan esett áldozatul a legaljasabb ármánykodásnak és becstelen erőszaknak, nem voltam annyira biztos ebben, mint Rossi.

– És mit csinálunk őeminenciájával? – nyugtalankodott Buti.

– Pasqualini már az első felvonásban feltűnik – felelte Rossi –, a másodikban pedig végig ő viszi a prímet. Ennyi elég lesz ahhoz, hogy kellőképpen kielégítsük őszentségét. A harmadik felvonást pedig az ifjú Melaninak szenteljük. Mert ha nem, akkor itt Euridiké, Ariszteusz és Orfeusz temetését kockáztatjuk, de nem ám a színpadon, hanem a valóságban.

– Nos, rendben – egyezett bele Buti. – Az pedig a malmunkra hajtja a vizet, hogy Malagigi nem emelt vádat Atto ellen és tökéletesen elégedett a szerepével. Az ő részéről tehát nem kell tartanunk semmilyen megtorlástól.

Amint kiléptem seigneur Luigi fagyos szobájából, Barbara Strozzival találtam szemben magam.

– Van rám egy perce? – kérdezte. A tekintetéből nem bírtam kiolvasni semmit.

– Hogyne, hacsak nem valami illetlen dologról van szó, már ha megbocsátja – feleltem és ösztönösen védekező állásba helyezkedtem, azon tűnődve, vajon mi mindenre képes ez az átkozott nőszemély.

– Ön közönséges és udvariatlan – háborodott fel. – Azonkívül pedig teljes tévedésben van.

Hagytam hát, hogy elvezessen a szobájába. Ott a keblébe nyúlt és előhalászott egy többszörösen összehajtogatott iratköteget, majd a kezembe nyomta.

– Ezeket láthatóan kitépték valahonnan, talán egy könyvből – jegyeztem meg, amikor széthajtottam a lapokat. – Összesen két lap, négyoldalnyi francia szöveg. Honnan van?

– Hervart bankár kezéből. Amint lenyugodtak a kedélyek a Malagigit ért merénylet után, segítettem összeszedni őeminenciája földre szóródott iratait: ő meg a vendégei egyedül gyűjtögették a papírokat, nem hívtak szolgákat segítségül.

– Felfigyeltem rá, hogy az a német bankár sodorta le az iratokat az asztalról. Annyira megrémült a robajtól.

– Igen, nekem is úgy tűnt. Remegett a keze, úgy nézett ki, mint aki mindjárt a nadrágjába csinál. Őeminenciája azonban még ijedtebbnek tűnt, amikor Hervart, ott az asztal alatt, odaadott neki egy kis ötlapos füzetet, mondván „Eminenciás uram, tessék, vegye el, ez is az öné.” A bíboros, amikor vetett rá egy pillantást, olyan fehér lett, mint a fal és rögtön elkiáltotta magát: „Könyvtáros, ide hozzám!” Amikor Gabriel Naudé odarohant, sietve átadta neki az összes iratot, köztük azt a kis füzetet is, és valamit a fülébe súgott. Ekkor Naudé villámsebesen távozott, utána meg bezárkózott a könyvtárba.

– És ez a két lap abból a füzetből való, eltaláltam? – néztem gyanakodva Strozzira. – Ráadásul maga követte Naudét, különben honnan tudná, hogy hova ment, nem igaz?

– Véletlenül éppen akkor távoztam a színházból, amikor Naudé kiment. És akkor mi van? Ami meg a lapokat illeti, a bíborosnál már amúgy is rengeteg irat volt. Amikor átadtam neki azokat, amelyeket én szedtem fel a földről, ezek véletlenül kicsúsztak a kötegből és a szoknyám alatt végezték – felelte kihívó pimaszsággal.

– A maga szoknyája, kisasszony, úgy tűnik, mindent elnyel.

– Undorító dolgokat mond.

– De legalább nem csinálom őket, mint maga, már elnézést.

Erre az Ismeretlenek Akadémiája híres költőjének, Giulio Strozzinak a lánya lekevert nekem egy pofont. Nem védekeztem, hiszen valamelyest megérdemeltem.

Sehogy se fért a bögyömbe ez a nő. Biztos voltam benne, hogy titkol valamit. És minden okom megvolt rá, hisz magam láttam azt a borzalmat, amit a vászontarisznyájában rejtegetett. Jó néhány kérdésre vártam választ tőle, de tudtam, hogy még nem jött el a faggatózás ideje: szükségem volt a segítségére. Így hát nekifogtam alaposan áttanulmányozni azt a két papírlapot.

Franciául írták, az első fele egy Lutherről szóló tanulmány részlete volt:

És ha ezzel a módszerrel sem lett volna lehetséges ellehetetleníteni Luthert, akkor egy másikhoz kellett volna folyamodni: száműzni valami biztonságos helyre, ahogy később Du Bois abbéval és a bencés szerzetes Barnés-val történt, vagy még többet kockáztatni, és titokban eltenni láb alól, ahogyan állítólag Medici Katalin tette egy híres mágussal; esetleg nyilvánosan kiátkozni, és utána máglyára küldeni, ahogy a konstanzi zsinat tette Husz Jánossal és Prágai Jeromossal. Az igazat megvallva, az előbbi módszerek lettek volna a legjobbak, lévén sokkal egyszerűbbek és kevésbé feltűnőek, de legfőképpen azért, mert ezekkel lehetett volna elérni a remélt hatást, amire a többi módszer nem volt alkalmas, ugyanis csak még inkább megerősítették volna tévhitükben Luther szektájának követőit. Soha nem szabad megfeledkezni arról, amit egy ókori szerző mondott a keresztényekkel kapcsolatban: Sanguis martyrum, semen christianorum[5].

A Tündöklőnek nevezett Lorenzo Medici is ebből kovácsolt tőkét.

1478. április 26-ának reggelén a firenzei székesegyházban a város urát, Lorenzo Medicit és öccsét, Giuliano Medicit a mise alatt megtámadták a Mediciek riválisainak számító gazdag bankárok, a Pazzi család tagjai. Giulianót több késszúrással megölték, Lorenzo azonban túlélte a merényletet. Nincs egyetlen olyan forrás sem, amely objektíven számolna be az eseményekről, mert a rendelkezésre álló anyagok kizárólag olyan (állítólag hiteles) vallomások, amelyeket kínzással csikartak ki, s ezek alapján került sor a (feltételezett) bűnösök lefejezés általi kivégzésére; esetleg olyan szerzők művei, akik részrehajlók Firenzével szemben. Az ehhez hasonló esetek leírásánál elengedhetetlen objektivitás tehát a szomorú történetet elbeszélő szerzők ránk hagyott műveiből teljes mértékben hiányzik.

Egy dolog biztos csupán ezzel a bűnténnyel kapcsolatban: azon a napon, vagyis 1478. április 26-ának reggelén, Jézus mennybemenetelének vasárnapján a firenzei dómban Giuliano Medicit az ünnepi mise alatt, amelyen Lorenzo Medicivel, Firenze urával együtt vett részt, megtámadták és tizenkilenc késszúrással megölték. Bezúzták a koponyáját, átvágták a nyakát, kést döftek a mellkasába és a hátába, majdhogynem kivágták a szívét, mindkét védekezésül maga elé emelt karját tőből lemetszették, és addig szurkálták, amíg meg nem bizonyosodtak afelől, hogy nem maradt benne élet. Mindezt annak a Giuliano Medicinek kellett elszenvednie, akit a korszak összes historikusa egyöntetűen csak a „szerény és jóindulatú” jelzőkkel említ, aki mindig távol tartotta magát a politikától, miközben a bátyja, a Tündöklőnek nevezett Lorenzo, Firenze nagyra törő ura egyetlen karcolással megúszta a támadást. Annak ellenére, hogy csakis ő lehetett a gyilkosok elsődleges célpontja, feltételezve, hogy a merénylet valóban a Mediciek uralmának megdöntésére irányult.

Miközben a Pazzi család tagjai tizenkilenc késszúrást ejtettek Giulianón, Lorenzóval két papnak kellett volna végeznie, tekintve, hogy az összeesküvés egyetlen hivatásos orgyilkos tagja, egy bizonyos Montesecco, lelkiismereti okokra hivatkozva…

Itt félbeszakadt az első két oldalra írt szöveg, vagyis az első lap két felére írt szöveg.

A Lutherrel kapcsolatos fejtegetések után egy ismert történet, a Pazzi-összeesküvés néven emlegetett merénylet leírása következett, amelynek során a Pazzik megpróbálták eltenni láb alól riválisukat, a Tündöklőnek is nevezett Lorenzo Medicit, Firenze nagy hatalmú urát, de csak az öcsétől, Giulianótól sikerült megszabadulniuk. Lorenzo végül megmenekült és kiirtotta a teljes Pazzi családot.

Elkezdtem olvasni a következő lapon lévő írást is, először a jobb oldalára írt szöveget, de bosszankodva láttam, hogy az nem a történet folytatása. Ez az lap az értekezés befejező részét tartalmazta. Nem volt szerencsénk: miután egy ötlapos füzet töredékéről volt szó, nyilvánvalóvá vált számomra, hogy Barbara nem a középső lapot szerezte meg, pedig az ilyen füzetekben csak azon lehetett összefüggő tartalmú írás a lap mindkét felének mindkét oldalán.

A támadás hirtelen és váratlan; arra sújt le, aki le akart sújtani; az veszti életét, aki biztonságban érezte magát; azt éri szerencsétlenség, aki nem tartott tőle; minden az éjszaka leple alatt, a sötétben, ködfátyol mögött és árnyakkal takarva történik. Laverna, a tolvajok istennője uralkodik itt, akihez imigyen szól a fohász: „Add, hogy becsületesnek tűnjek, engedd, hogy szentnek és igazságosnak tartsanak, boríts árnyékot bűneimre és eressz ködöt csalásaimra.” (Horatius: Epódoszok könyve)

De legyen az én pennám híján minden erkölcsi ítéletnek! Hogy a nagy dolgokban betartsuk az igazságosságot, mondja Charron,[6] a kis dolgokban el kell távolodnunk tőle; hogy a nagy egészben igazságosan cselekedhessünk, a részletekben lehetünk jogtalanok. Sokan vannak azon a véleményen, hogy egy bölcs és tapasztalt fejedelemnek a törvények szerint kell uralkodnia, de ha a szükség úgy hozza, magukon a törvényeken is.

Az alattvalóknak, mindazonáltal, soha nem szabad tudniuk arról, milyen előnye származik ebből uruknak; nekik csak a fájdalmat, a kétségbeesést és a haragot kell látniuk, amelyet felmutat nekik. Mint egy jó apa, aki arra kényszerült, hogy levágja saját fiának karját, hisz életét csak így tudta megmenteni. A fejedelem mindig mutasson fájdalmat, ha kegyetlennek kell lennie, tanácsolja Claudianus.

A szöveg körülbelül a negyedik oldal közepén ért véget. Az alá rajzolt krikszkraksz zárta le a fejezetet, amely egyébként a szokásos hibás idézettel végződött, hiszen nem Claudianustól származott a híres mottó, hanem Ovidiustól.

– Vajon miért halványodott el Mazarin ezek láttán? – tette fel a kérdést Barbara, amikor felemeltem a tekintetemet a papírról.

– Én is ezen tűnődöm, noha igazság szerint az ő dolga; semmi közünk hozzá.

– Ne képmutatóskodjon itt nekem! Nem kedvel, rendben van; de akkor sem teszem meg magának azt a szívességet, hogy hagyjam egyedül nyomozni ennek az iratnak az ügyében; itt Atto jövőjéről van szó.

Úgy tettem, mintha nem érteném.

– Beszéljünk nyíltan. Az összes muzsikus azt feltételezi, hogy ő ármánykodott Malagigi ellen. Ha a dolog Mazarin fülébe jut, a maga kasztráltjának a karrierje véget ér, még mielőtt elkezdődött volna. De maga meg én azt feltételezzük, hogy Atto nem hazudik, talán tényleg nincs köze hozzá.

– Szóval hallgatózott Rossi mester ajtaja előtt! – csattantam fel felháborodva. Nagyon úgy tűnt, hogy a nőszemélynek feltett szándéka rám akaszkodni, bár kénytelen voltam beismerni, hogy közben a legnagyobb jóindulattal viseltetett a védencem iránt, legalábbis látszólag.

– Hát persze, micsoda kérdés! – felelte ingerülten, aztán sarkon fordult és kiment a szobából. – Na, mit áll ott ilyen gyámoltalanul? Jöjjön már, igyekezzen! Naudé ilyenkor már biztosan a könyvtárban van. És majd szépen beenged bennünket.

– Titkár úr, figyel maga egyáltalán?

– Hát persze, monsire Naudé, elnézést. És meg kell mondanom, teljesen igaza van. Eszményi könyvtáros nem terem minden bokorban. Ön pedig ezen kevesek közé tartozik – nyögtem ki valahogy, kiragadván magamat a történések elmélyült boncolgatásából, amelyek végül ide vezettek bennünket a bíboros könyvtárába, hogy Naudé ajkain csüngjünk.

– Jól mondja, jól mondja – mosolyodott el amaz, s miközben körbevezetett bennünket birodalmában, oktató hangnemben sorolni kezdte: – Első princípium: minden elméletet össze kell gyűjteni, már csak azért is, hogy meg lehessen cáfolni őket. Tehát, az összes eretneknek itt a helye. Második princípium: nem számítanak a szépirodalmi művek, sem a próza sem a költészet, csakis a filozófiai, orvosi, teológiai és tudományos munkák. Mégpedig azért, mert nincs olyan jelenség, bármilyen kivételes legyen is, amelyet ne lehetne a természet törvényeivel megmagyarázni. Harmadik princípium: mindig kimutatni és tudatni mindenkivel, mennyire szeretjük a könyveket, és mily nagy elhivatottságot érzünk egy könyvtár létesítésére. Én minden utazásomnál alkalmazom ezt, és így nem csoda, hogy a különböző országok uralkodói szívesen látnak, bevezetnek családjuk és rokonaik legbelső köreibe, ahol aztán kedvemre tanulmányozhatom a magán– és nyilvános könyvtárakat, és persze az egyházi és laikus gyűjteményeket is, s vadászhatok bennünk, mint kincseket rejtő sűrű erdőkben. Ettől kezdve közszájon forog, és egyre terjed a híre, mily fontosak számomra a könyvek, különösen az ókori értékes kiadványok, és persze, hogy a kegyeimbe férkőzni nem pénzzel, hanem régi, poros könyvekkel célravezető. Ezért aztán drága ajándékok és ékszerek helyett rendszeresen megtépázott kódexek és szakadozott papirusztekercsek kötnek ki az asztalomon, melyek oly kedvesek szememnek és lelkemnek. Feltárulnak imigyen a leghíresebb kolostorok szekrényei, s a régi ládák mélyéről előkerült iratkötegekről leoldódik a szalag.

Miközben Naudé fontoskodott, a velencei énekesnő meg én vizslató szemekkel tekingettünk lopva körbe, hátha felfedezzük a nyomát annak, amiért idejöttünk.

– Mindazonáltal a cél eléréséhez – folytatta a könyvtáros –, szükség van még egy alapvető fontosságú dologra: a szerencsére. Ez a legjobb módja egy könyvtár sikeres megalapításának. Ahogyan a milánói Ambrosianával is történt, mikor egyszerre helyezték el benne azt a kilencven ládát, amelyek a nagy Giovan Vincenzo Pinelli bukását követően balsorsra jutott gyűjteményéből megmaradtak; vagy a leidenivel, amelynek a nagy Joseph Justus Scaliger hagyott örökül kétszáz keleti kódexet. Ám Fortuna legnagyobb kegye sem lenne elegendő ahhoz, hogy egy könyvtárról azt lehessen állítani, amit mi, franciák a párizsiról szoktunk volt mondani: már megszületésekor a legnagyobb volt. Hogyan lehetne egyetlen szóval leírni olyasmit, aminek sosem lesz vége: libros faciendi non erit finis, ahogy bölcs Salamon mondta. „Sosem hagyunk fel a könyvek gyűjtögetésével.”

– Ha megengedi, monsire Naudé – vágtam közbe –, nekem úgy rémlik, hogy ez a mondat a Prédikátor könyvéből való, és azt jelenti, hogy „Sosem hagyunk fel a könyvírással.”

– Hogyan? Ó igen, persze – nyelt egyet Naudé –, de ott hagytam abba, hogy monsieur Thou húsz évig munkálkodott a könyvtárán, a nagy Pinelli pedig ötven évig, ami csodálatra méltó, ha figyelembe vesszük, hogy vézna és beteges volt, utált utazni, az egyik szemére vak volt a másikra meg fényérzékeny, és ezért egész életében zöld színű lencsével ellátott szemüveget kellett viselnie. Kolumbusz Kristóf fia, aki a maga idejében a legnagyobb könyvgyűjtőnek számított, végigjárta Európát és tizenhétezer könyvet sikerült összegyűjtenie, ráadásul mindegyeikről precíz dokumentációt vezetett. A könyvkereskedőkkel csak olaszul beszélt, ahogyan én is, hogy komolyan vegyék, ugyanis az olasz a legelőkelőbb nyelv a világon, természetesen rögtön a latin után. Giovanni Bernardino Bonifacio, akit vallási okok miatt üldöztek, bejárta az egész protestáns Európát, Angliától Svédországig, Lengyelországtól Dániáig, méghozzá berber rabszolganők és kiugrott szerzetesek kíséretében, s közben fáradhatatlanul bővítette könyvtárát, amelyet Itáliából vitt magával. Csupán egy sajnálatos hajótörést követően, amely a Visztula folyón érte, s amelyben elázott a teljes kollekció, döntött úgy az öreg és majdnem teljesen vak márki, hogy Danzig városának adományozza a gyűjteményt, annak fejében, hogy a város élete végégig szállást, élelmet és ápolást biztosít neki. Ezek voltak az igazi férfiak! Mindazonáltal a tökéletességet ők sem érték el, ugyanis könyvtárak esetében az lehetetlen.

Barbara meg én mindeközben végig nyitva tartottuk a szemünket.

– Nos, visszakanyarodva a harmadik princípiumhoz, Pinelli és a többiek jól tették, hogy állandó levelezésben álltak külföldi barátaikkal és kereskedő ismerőseikkel, akik rendszeresen küldtek nekik idegen nyelvű könyveket. Ők követték a legjobb stratégiát: találtak maguknak két-három megbízható, gazdag, tanult és tapasztalt, ráadásul intelligens kalmárt, akik rengeteget utaztak, s ezáltal egyrészt tájékoztatást nyújtottak az aktuális eseményekről, no és persze tudták, hol lelhetőek fel ritka könyvel. Nagyon fontos, hogy ne újrafűzött tekercsekre vagy méregdrága miniatúrákra költsük a pénzt, hanem tartalmukban is értékes könyvekre. Nem lehetünk eléggé hálásak Ptolemaiosz Philadelphosnak, amiért tizenöt arany talentumot költött Euripidész, Szophoklész és Aiszkhülosz műveire. Vagy Tarquinius római királynak, aki a Sibylla három könyvét kilenc áráért vette meg, azután Arisztotelésznek, aki hetvenkétezer sestertiust költött Speusippus műveire, vagy Bessarion bíborosnak, aki hétezer escudót fektetett be héber és káldeus kéziratokba, végül pedig annak a francia királynak, aki arany és ezüst edénykészletét áldozta fel, hogy megszerezzen egy könyvet, amely a párizsi medikusok könyvtárában porosodott, amint azt az adásvételről szóló iratok tanúsítják. Legvégül alig merem megemlíteni a barátaimat, Du Puy-t és Peiresc-et, aki sokak atyja és tanítómestere volt, mert az én hitvány nyelvem érdemtelen arra, hogy elbeszélje eme áldozatos bibliofilek dicsőséges életét, ahogyan egy szobafestő ecsetje sem méltó arra, hogy megfesse Guido Reni Szent Mihály arkangyalát.

– Na végre – mondtam, s kinyitottam az ajtót. – Egy örökkévalóság óta várom. Tudja, hogy milyen késő van? Már épp le akartam feküdni.

Az énekesnő feldúlt arccal lépett be a szobámba.

– Minden rendben ment? – kérdeztem.

– Egy frászt! – csattant fel dühödten. – Mindazok után, amit művelt velem… – Barbara nagyot köpött értékes türkizkék szőnyegemre –, eszébe sem volt elaludni. Ez van, kész csőd.

Nem sikerült hát elorozni Naudétól a könyvtár kulcsát, amelynek birtokában zavartalanul folytathattuk volna a kutatást azoknak a rejtélyes lapoknak az ügyében, amelyeket Barbara a színházban tulajdonított el. A könyvtárban tett látogatásunk során ugyanis semmi másra nem volt lehetőségünk, minthogy azonosítsuk Naudé titkos dolgozószobáját. És pontosan az volt az a hely, amelyik a legjobban érdekelt bennünket.

Megértettem, hogy az énekesnő nem találta túlságosan szívderítő foglalatosságnak, hogy eljuttassa a könyvtárost a végső gyönyörig, s a remélt álomba merülésig, Naudénak ugyanis eléggé ferde hajlamai voltak (amint azt az utazás során volt alkalmunk megtapasztalni), így biztosan nem bizonyult túl kellemes társaságnak. Cinkostársnőm rosszkedvéből arra következtettem, hogy kénytelen volt gusztustalan dolgokba is belemenni a kedvéért. És áldozatkészsége mégis hiábavalónak bizonyult.

Első alkalommal fordult elő, hogy a velencei énekesnő érzéki küldetése sikertelenül zárult.

– Azt a maga kis Barbellóját kellett volna bedugni a könyvtáros ágyába, tudja, a kis buja kasztráltat, aki Toulontól velünk utazott, és akit maga közelről is ismer… – jegyeztem meg.

– Pontosan, ha Barbello ment volna el ahhoz a féreghez, az biztos, hogy a könyvtár kulcsa már rég a kezünkben volna! – kiáltott fel Barbara, hangos kacagásra fakadva.

– Az úton, ha jól láttam, Naudé majdhogynem megerőszakolta azt a szegény kis Barbellót, úgy odavolt érte! De nem ért célba. Jobban mondva, nem talált bele a célba, már elnézést, ha túl közönséges lennék! Haha.

– Maga tényleg mindenre odafigyel… – mélázott el Barbara, majd ismét elnevette magát. – Mellesleg, észrevettem, hogy Naudé szemet vetett arra a kis firenzei fiúra, a Lulli gyerekre…

Egy ideig forró teát szürcsölgettünk és elmajszoltunk néhány megvajazott kenyérszeletet, amit még korábban hozattam fel a szobámba.

– Tudja mit művelt velem az a disznó? – folytatta Barbara a gőzölgő teát kortyolgatva. – Nem átallott kidobni az az öntelt kis nyomorult: „Köszönöm, drágám a kellemes együtt töltött órákat, de most sajnos kénytelen vagyok búcsút inteni önnek, mert már hajnalban ott kell lennem a könyvtárban, hogy ellenőrizzem őeminenciája másolóit.” Szabályosan kitessékelt. Engem, érti?

– Másolók? És mi az ördögöt másolnak?

– Mazarin azt akarja, hogy a könyvtárban lévő összes kéziratról hiteles másolat készüljön.

– Hiteles másolat? És mit akar kezdeni velük? – csodálkoztam el.

– Fogalmam sincs. Naudé is nevetségesnek találta ezt a hóbortot. Viszont, ha nem tévedek, amikor Toszkánából Párizsba utazott, volt nála egy vastag, nagyon értékes könyv, amit Firenzében másoltatott le, nem igaz?

– Igen, volt nála egy – gondolkodtam el a dolgon. – Gutenberg Bibliája, őeminenciájának a tulajdona.

Mindazok alapján, amit Barabara elmondott, abszurdnak és megmagyarázhatatlannak tűnt az egész ügy. Vajon miféle bizarr oka volt Mazarinnek, hogy másolatokat csináltasson a könyvtárában megtalálható kéziratokról, sőt még egy óriási terjedelmű, nyomtatott Bibliáról is? Az eredeti a birtokában volt. Akkor mire kellett neki egy másolat? A másolás bonyolult és drága dolog volt. Naudé az eredeti Bibliát természetesen nem vitte magával az útra, hanem fegyveres őrséggel megerősített katonai futárral küldte el Párizsba. Ami persze nyilván biztonsági okokból történt, hiszen a fáradságos és veszélyes úton nem kockáztathatta egy ilyen drága kiadvány biztonságát.

Úgy határoztam, kihasználom az alkalmat és kifaggatom Barbarát.

– Mellesleg, monna Strozzi – mondtam –, maga is féltékenyen őrizget valamit abban a kis vászontarisznyában, nemde? Ha jól vettem észre, a szoknyája alá dugta.

– Mi van magával, csak nem látomások gyötrik? – förmedt rám az énekesnő egy erőltetett kacaj kíséretében. – Szóval olyan mélyre süllyedt, hogy volt képe bekukucskálni a szoknyám alá? Haha!

– Dehogy, inkább maga emelgette túl gyakran a szoknyáját mások előtt.

– Szóval kémkedett utánam?

– Az én egyetlen bűnöm, hölgyem, a kóros álmatlanság, így éjszaka eléggé éber vagyok. És ha a sötétben látni nem is, de hallani azért lehet egy s mást…

Láttam rajta, hogy egyre feldúltabb, de még mindig abban reménykedik, hogy nem tudok semmit.

– Mindazonáltal én emlékszem, kedves uram, egy olyan éjszakára, amikor a maga álma nagyon is mély volt… – felelte lassan felemelve a szoknyáját, és az ölembe fészkelte magát.

Ezúttal nem hagytam, hogy folytassa üzelmeit. Erősen megszorítottam a derekát, hirtelen elkaptam a haját és hátrarántottam a fejét.

– Asszonyom, egy ördögi lénynek csupán egyszer sikerült megtévesztenie, amikor álmomat kijátszva feleségem képében tetszelgett, s én abban a hitben voltam, hogy őt ölelem. Igen, akkor megcsaltam hitvesemet, aki mit sem sejtve vár rám Toszkánában, gyermekeinkkel.

Talpra szökkentem és erősen megmarkolva Barbara csípőjét magammal rántottam az ablakpárkányhoz. Biztos volt benne, hogy sikerült megbabonáznia, és már gombolta is kifelé könnyű blúzát, felfedve kebleit. Istenem, gondoltam magamban, milyen arcátlan fesztelenséggel kész feltárni előttem a testét ez a gyönyörűséges hangú énekesnő, ez a boszorkányosan érzéki nőszemély!

Kihajtottam az ablaktáblákat és kíméletlenül hátradöntöttem Barbara felsőtestét, ki a fagyos téli hidegbe, hogy szavaimnak nyomatékot adjak. Félelem villant a szemében.

– A maga vászonzsákocskájában, monna Strozzi, borzalmas dolog lapul. Tudom, mert belenéztem.

Ekkor elrántottam az ablaktól és magam után vonszoltam a szobájába, amelyik közvetlenül az enyém mellett volt.

– Most pedig azonnal elárulja, hogy mire kell ez magának! – süvöltöttem rá, kihúztam az ágya alól a vászonzsákot, és kivettem a benne rejtőző szörnyűséget.

Elszürkülten és összeráncolódva, de alakját és méretét tekintve tökéletesen felismerhetően, egy ember lenyúzott bőre feküdt az ágyon.

Azokra a sűrű szövésű páncélingekre emlékeztetett, amelyeket a múltban, csatákban öltöttek magukra a harcosok, mikor még karddal volt divat küzdeni. Ez azonban nem fémből készült, hanem emberi bőrből, sőt, olybá tűnt, mintha egy tapasztalt bőrkikészítő mester keze nyomát viselné magán, állati szőrzet azonban nem volt rajta. Tökéletesen kirajzolódott rajta a nyak, a váll, a mellkas, a karok és lábak vonala, s a kézfej meg a lábfej méretéből arra lehetett következtetni, hogy egy középtermetű és normális testalkatú férfi bőrének utánzata fekszik előttünk. Milyen ragyogó munkát végzett a tímár, gondolhatta volna valaki első látásra. Azonban közelebbről szemügyre véve a dolgot hamar feltűnt, hogy varrásnak nyoma sincs rajta, de a legárulkodóbb részlet mégis az elfonnyadt lábujjak és ujjbegyek elborzasztó látványa volt.

– Mikor fedezte fel? – kérdezte elhaló hangon a földre roskadt Barbara, a kézfejét harapdálva kínjában.

– Már az utazás alatt.

– És csak most mondja? Átkozott! – temette a kezébe az arcát, s egyszeriben felsejlett előttem ennek a szerencsétlen nőnek hidegvérrel és arcátlansággal palástolt mélységes kétségbeesettsége. Jól sejtettem hát, valami nagyon kockázatos dolog rejlett e mögött a borzalmas bőrdarab mögött.

– Szükségem volt magára – feleltem. – És még mindig van, de nem úgy, ahogy képzelte. A bizalmára van szükségem. De előtte meg kell bizonyosodnom afelől, hogy ez lehetséges-e. És azzal is tisztában vagyok, hogy önnek is szüksége van az én bizalmamra, mert nélkülem nem képes véghezvinni a terveit. Eltaláltam?

Barbara lesütötte a szemét.

CIPRUS SZIGETE, VELENCE URALMA ALATT, HETVENHÉT ÉVVEL KORÁBBAN

Véres ostrommal támadnak a törökök, hogy Ciprust elragadják Velencétől.

Musztafa pasa már elfoglalta Nicosia városát, amely immár sok tízezer hulla bűzében fetreng, s most Famagustát támadja. Azokban a sátrakban ütötte fel főhadiszállását, amelyeket a barbár kalóz, a renegát olasz Occhiali zsákmányolt a spanyoloktól a Tunisz elleni hadjáratban. Famagustában a helyőrség parancsnoka Marc’Antonio Bragadin kapitány, akit Velence nemrég nevezett ki kormányzónak Ciprusra. Bragadin végigjárta a katonai ranglétrát: a szigorított rezsimű börtönök parancsnokhelyettese, parancsnoka, maid főfelügyelője lett. Vérbeli katona.

1570. december 11-én Bragadin kap egy kétnyelvű írást Musztafa pasától, amelyben megadásra szólítja fel, s a küldeménnyel együtt érkezik meg egy vasládika, amely Nicosia védőjének, Dandolo parancsnoknak levágott fejét tartalmazza. Bragadin nem hagyja magát megfélemlíteni, esküt tesz, hogy kitart az utolsó csepp vérig. Szeptember 16-án a törökök a keresztényektől zsákmányolt ágyúkkal lőni kezdik Famagustát. Itt is, akárcsak Nicosiában, az ostrom vasárnap kezdődik el. Másnap, a városfalak mentén kétezer török lovas sorakozik fel; dárdáik hegyén a nicosiai katonák levágott feje éktelenkedik. Bragadin és az övéi tántoríthatatlanok.

Famagusta lakosságát összehívják a főtérre, misét celebrálnak. A segítségükre küldött keresztény flotta sehogy sem akar megérkezni, közeleg az ősz. Pialí török tábornok, a hadművelet vezetője ekkor dönt úgy, hogy visszatér Ciprusra, hajóra rakodja a rabszolgákat és elviszi őket ajándékba a szultánnak. Több száz gyönyörű fiatal nő van köztük, a Cipruson fogságba ejtett legszebb virágszálak, őket egyetlen hajóra zsúfolják össze. Van köztük azonban egy – talán Tripoli hercegnője, akit egyenesen Szelimnek, Nagy Szulejmán fiának szánnak; vagy Belisandra Maravegia, Ciprus főkancellárjának felesége, a velencei szenátus titkárának a lánya; de az is lehet, hogy Arnalda Rocas hercegnő –, akinek sikerül belopóznia a lőporraktárba: feláldozva önmagát és szerencsétlen sorstársnőit, tüzet gyújt, s a levegőbe röpíti a hajót. A robbanás az összes utast azonnal elpusztítja, a közelben lévő török csónakok is felgyulladnak, a lángok mindent elborítanak. A ciprusi hölgyek már sosem fognak megérkezni a szultánhoz. A hír villámsebességgel terjed, megdöbbenést, felháborodást és mély együttérzést vált ki egész Európában.

Bragadin értesíti Velencét: az erőviszonyokat felmérve tudja, nem lesz képes hosszabb ideig ellenállni. Összeíratja a lakosságot: túl sokan vannak, a készletek nem elegendőek. Ezért négyezer embert ellát egynapi élelemmel és elküldi őket a városból – öregek, nők, gyerekek és a harcképtelenek vannak a fegyvertelen menetben. A törökök hagyják őket sértetlenül elvonulni, s a menekültek szétszóródnak a sziget különböző részeibe. Famagusta lakossága másnap arra ébred, hogy a főtéren három akasztott ember holtteste himbálózik: kémkedtek a töröknek.

Eljön a mocskos játszmák ideje. Konstantinápolyban van egy ember, aki Velence megbízásából tárgyalhat a törökkel, Barbaro bailo[7]. A nagyvezír, Szokoli Mehmed pasa, akit a velenceiek barátjuknak tekintenek, hiszen elfogadta a pénzüket és gazdag ajándékaikat, attól tart, hogy a szultán udvarában árulással vádolhatják meg ezért soha nem találkozik Barbaróval. Sőt, három évig házi őrizet alatt tartja galatai rezidenciájában, az óvárosban. Titokban azonban mégis tartják a kapcsolatot, Barbaro zsidó orvosán keresztül. Az illetőt Solomon Ashkenazinak hívják, és a neve ellenére nem német, hanem olasz, udinei születésű, tehát velencei alattvaló, s erre igen büszke. Ashkenazi nem csak orvoslással, hanem kereskedelemmel is foglalkozik: van egy kisebb flottája, borérdekeltségei Lengyelországban és van egy ügynökhálózata is. Mindez nagy hasznára válik titkos diplomáciai küldetésének ellátásában. Ashkenazi tartja a kapcsolatot Szokoli és Barbaro között, ezenkívül pedig, minden egyes látogatást követően, a cipőtalpába rejti a bailo Velencének szánt bizalmas üzeneteit, majd a hajói segítségével Krétára juttatja. Onnan az üzenetek rejtélyes utakon továbbítódnak Velencébe, ahol a titkos kapcsolat kevesek számára ismert. Ekkor, Náxos szigetén váratlanul meghal Ashkenazi egyik bizalmasa. A nála lévő levelek egy része annak az embernek a kezébe kerül, akit a velenceiek Gioan Michesnek hívnak, az igazi neve azonban Joseph Nasi, Náxos hercege, nagy hatalmú zsidó bankár, fél Európa nagyurainak bőkezű hitelezője.

Nasi-Miches gyűlöli Velencét, Velence pedig őt: annak idején azért száműzték a köztársaságból, mert fény derült rá, hogy Velence ellen áskálódott, sőt egy sikeres merénylet során felgyújtatta és felrobbanttatta a Serenissima legnagyobb fegyverraktárát. Ekkor tiltották ki 14 évre Velence földközi-tengeri birtokairól, s ennek megszegése esetén nyilvános lefejezés várt rá a Szent Márk téren a Dózse-palotával szemben álló vesztőhelyen. Nasi ekkor tette át a székhelyét Konstantinápolyba nagy hatalmú Gracia nagynénjével együtt, aki a kontinens egyik leghíresebb bankárdinasztiájának egyetlen örököseként óriási vagyonra tett szert, egyébiránt pedig megörökölte a bank összes ügyletét és az ezek lebonyolításához rendelkezésre álló könyvelők, alkalmazottak, lakájok és szolgák hadát. Nasi nem vesztegette az idejét Konstantinápolyban, és hatalmas gazdagságának, valamint fényűző életvitelének köszönhetően hamarosan a szultán kegyeibe férkőzött, s attól kezdve szünet nélkül intrikált az európai hatalmak, legfőképpen a Velencei Köztársaság ellen. Nasi, aki a szultán zsidó orvosának, Moshe Hamon rabbinak a segítségével és jóindulatából jutott el az oszmán fővárosba, folyamatosan konfliktusokat szított, amelyeket arra használt fel, hogy megtorolja személyes sérelmeit. Amikor például IV. Henrik király nem fizette vissza időben a neki juttatott kölcsönt, rávette a törököket, hogy foglalják le azokat a francia kereskedelmi hajókat, amelyek török kikötőket érintettek útjuk során, ezenkívül pedig pénzügyi támogatást nyújtott a franciák ellen küzdő kálvinista kisebbségnek Spanyol Flandriában.

Az utódlásért folytatott harcban, amely Nagy Szulejmán halálát követően két fia, Szelim és Bajazet között zajlott, Nasi az első mellett tette le a voksát, mígnem a másik testvér végérvényesen legyőzetett és Perzsiába menekült, ahol orgyilkosok végeztek vele és a fiaival. Szelim azzal hálálta meg Nasi segítségét, hogy nekiadta Náxos hercegségét, e Görögország és Törökország között a tengerbe nyúló, stratégiai szempontból jelentős félszigetet, amely velencei patrícius családok kezén volt évszázadokig, s ahol Barbaro leveleit elfogták.

Nasi tehát bosszúra készül, s azt igen körültekintően készíti elő: azt tanácsolja Szelimnek, hogy indítson háborút Velence ellen Ciprus, a török partok előtt elterülő értékes velencei gyöngyszem megszerzéséért. A szultán udvarában azonban a tervet a békepártiak hevesen ellenezik, élükön Szokoli nagyvezírrel, aki egy kikeresztelkedett zsidó családból származó bosnyák, a devsirme egyik áldozata, vagyis azok közül a keresztény gyerekek közül való (zsidókat sose vittek el), akiket a törökök a balkáni országokban évente elraboltak, hogy janicsárokat neveljenek belőlük. A nagyvezír az okos kompromisszumok híve és békére törekszik Velencével, aki a Földközi-tengeren egyrészt kincset érő kereskedelmi partner, másrészt viszont kikerülhetetlen katonai ellenfél. Szelim képtelen eldönteni, hogy a békepártiakra hallgasson vagy a háborút követelőkre, vállalja fel a konfliktust a keresztény világgal vagy az egyensúly fenntartása érdekében kifinomultabb taktikához folyamodjon.

Amint Barbaro levelei Miches-Nasi kezébe kerülnek, a dolgok felgyorsulnak: a bankár Szokoli elé tárja a bizonyítékokat, aki nem tehet mást, minthogy börtönbe csukatja a barátját, Ashkenazit. Az érdekében szót emelő francia küldött, Cohen szintén nem kerülheti el a börtönt. Csodával határos módon a nagyvezírnek többször sikerül megakadályoznia, hogy a zsidó orvost kivégezzék, olyannyira, hogy jóval később – ez is kész csoda – éppen Ashkenazi szerkeszti meg a Velence és a Fényes Porta között 1573-ban létrejövő békeszerződés szövegét.

Most azonban, hogy Ashkenazi börtönben ül, a béketárgyalások elakadnak. Időközben, titkos velencei kapcsolatai segítségével Nasinak sikerül elérnie, hogy a Serenissima[8] ne indítsa el Ciprusra az ígért felmentő sereget, pedig az a közelben, Kréta szigetén állomásozik.

A törökök időközben bekerítik Famagustát, méghozzá hatalmas sereggel: 200 ezer aszabbal és 40 ezer akindzsivel. A védők, görögök és velenceiek együtt, 7700-an vannak, a lovak száma 350. Bragadin helyettese Nicosia volt kormányzója, Astorre Baglioni, aki jól felkészült az ostromra: megerősíttette a városfalakat és a védőbástyákat, feltöltette a fegyverraktárakat és az élelmiszerkészleteket, a főtér környéki kutak vizét egy Velencéből külön erre a célra hozatott szerrel megmérgezte. Kivágatta az összes fát és bokrot, felgyújtatta a termés azon részét, amelyet már nem lehetett beszállítani a városba, földig romboltatta a közelben lévő házakat, leszereltette a kikötőben álló hadihajók fegyverzetét, végül pedig kemény és szigorú fegyelmet vezetett be az emberei között. A mezőkön álcázott szerkezeteket helyeztetett el, amelyek az ellenség érintésére felrobbannak és leszakítják a rájuk lépő lábát, vagy mérgezett hegyű nyilakat lövellnek a testébe.

Sok török zsold nélkül is hajlandó harcolni, mert a hadvezérek azt ígérik, hogy a győzelmet követően szabadon kifoszthatják a várost, s a ravaszul elterjesztett pletyka szerint Famagusta még Nicosiánál is gazdagabb.

Szeptember 21-én robbannak az első aknák, amelyek az egész várost megremegtetik, és óriási porfelhőbe burkolják. Amint eloszlik a füst, pokoli üvöltéssel elkezdődik a török gyalogság támadása. Öt óra alatt hatszor rohamoznak, a védők hősiesen ellenállnak és visszaverik az ellenséget. Éjjel a famagustaiak nem alszanak, be kell tömni a golyók ütötte réseket, újjáépíteni a leomlott falakat. 29-én a törökök újból támadnak: a Trivellino védőbástya alatt akna robban, ágyúznak, végül gyalogság és lovasság együttes rohamra indul. Férfiak és nők, katonák és civilek harcolnak bátran a falakon, ha kell, puszta kézzel. Akinek nem jut fegyver, köveket hajigál, nem törődve a körötte röpködő török ágyúgolyókkal. A török ágyúk mind egyszerre dördülnek el, a golyózápor elől nincs menekvés. Limasszol püspöke, Serafino Fortebrazzo atya egyik kezével magasra emeli a keresztet, a másikkal köveket, vizet és földdel teli zsákokat hord a harcolóknak.

Ezt a rohamot is visszaverik, de a város romokban hever. Már minden ládát, hordót, matracot, gerendát és deszkát, de még a tyúkketrecek léceit is elhasználták az ágyúgolyók ütötte öklömnyi lyukak betömésére, ezért a résekbe köveket és földet dugdosnak. Irdatlan sebességgel fogy a lőszer, takarékoskodni kell vele. Ép fal alig maradt.

Október 9-én a törökök hét órán keresztül folyamatosan rohamoznak. Az erőd a levegőbe röpül, ezerötszáz törököt és száz keresztényt sodorva magával a halálba, több melléképület romba dől. A támadók bejutnak a falak mögé, a védők lekaszabolják őket, a velenceieknek még egy lobogót is sikerül zsákmányolniuk. Mindkét fél aknákat robbant, a fülsiketítő robaj állandósul. Rövid ideig csend van, majd újabb török roham jön, valahogy ezt is visszaverik, de ekkor egy küldöttség járul Bragadin színe elé: a polgárok azt kérik tőle, hogy adja fel a várost. A parancsnok meggyőzi őket, hogy ez a lépés butaság lenne, hisz a segítség már úton van, és bármelyik pillanatban megérkezhet a felmentő sereg. Időközben meghal a hős Fortebrazzo püspök, misézés közben találja el egy ágyúgolyó. A törökök szurokba mártott fahasábokat hordanak a várárokba és felgyújtják őket, a bűz és a füst elviselhetetlen, szemet, torkot ingerlő. A városban már nincs hús, a kutyákat már megették, a kóbor macskákat csillagászati összegekért árulják, még maradt némi kenyér és bab, bor nincs, csak víz és ecet.

Egy firenzei katona török fogságba esik, a támadók megkínozzák, így szereznek tudomást a falakon belül fennálló borzalmas helyzetről. 23-án megüzenik, hogy készek tárgyalni a megadásról. Az ajánlatot visszautasítják, Bragadin még bízik a segítségben.

29-én Musztafa pasa parancsára egymás után robbannak a nagy erejű aknák, kőzáport és vakolatdarabokat hullatva a védőkre, rögtön utána rejtélyes, gyúlékony folyadékkal megtöltött zsákok repülnek be a falak mögé, szörnyű sebeket okozva annak, aki csak hozzájuk ér. A szerencsétlen áldozatok a maradék ivóvízzel teli hordókba ugrálnak. A még talpon lévő védők alig látnak a füsttől, az állandó ágyúzástól szinte megsüketültek, de kitartanak. Férfiak és nők egyaránt rongyokban, félig csupaszon küzdenek, mert nem maradt más, csak a ruhájuk, amivel betömhetik a lövedék szaggatta falak lyukait. Leszáll az éj; másnap az ellenség kegyetlen, gyilkos erővel támad; a lakosság újabb küldöttséget ereszt Bragadinhoz, de ő most sem hajlandó megadni magát, azt állítja, hogy a velencei hajók meg fognak érkezni.

Levelet ír az otthoniaknak, az olyanfajta ember keresetlenségével, kinek nem kenyere a penna, és nem szaporítja feleslegesen a szót: teljesíteni fogja a kötelességét, ígéri, nem hagyja cserben a hazát. Még tréfálkozni is van ereje, hiányolja a híreket a tanácsi és bírósági választások eredményéről. Egy gondolat bántja csupán, hogy az otthoniak búslakodnak miatta. Arra inti hát őket, hogy legyenek „vidámak és jókedvűek”, mert, ahogy mondja, „óráról órára egyre elégedettebb vagyok, hogy itt lehetek és harcolhatok, sőt biztosak lehettek benne, hogy vállalkozásom fényes dicsőséget hoz majd rátok, bármi legyen is az én sorsom”.

Már csak a puszta akarat viszi előre az embereket a harcban. Lőszer alig maradt, csak akkor lőnek, ha biztos a célpont. A védők élő halottként támolyognak. Eltelik még egy szörnyűséges éjszaka, elérkezik július utolsó napjának hajnala. Tizenegy hónapja tart a harc. Még egy támadás következik, ezt is visszaverik. A török táborban végre felemelkedik egy zászló, erre várt mindenki, a keresztény parancsnokok is: a török béketárgyalást kezdeményez. Famagusta elfogadja. Bragadin nem hajlandó megadásról tárgyalni, a helyettesét, Baglionit küldi követségbe.

A törökök nem kertelnek: ha a keresztények nem adják meg magukat, megtizedelik őket, a várost pedig földig rombolják. Vége van: megállapodnak a fogolycserében és aláírják a tűzszünetet. Aki nem akar Cipruson maradni, elmehet. Bragadin, amikor meghallja a feltételeket, legszívesebben nekirontana a töröknek, és inkább lekaszaboltatná magát, minthogy ily megaláztatást elviseljen; de nem teheti, a megállapodást már megkötötték.

A legyőzöttek 1571. augusztus elsején adják át a várost a töröknek. Musztafa azt ígéri, hogy aki megadja magát, megtarthatja életét és szabadságát; a görög civilek maradhatnak vagy elmehetnek; aki a törökökkel marad, megtarthatja a vallását és a tulajdonát; a túlélő katonákat nem fegyverzik le, sőt menlevelek kapnak, amellyel a török bárkákon elhajózhatnak a Kréta szigetén lévő Candiába, a legközelebbi velencei hadikikötőbe.

A sebesülteket azonnal elszállíttatják. A megadás után három nappal kerül sor a győztesek és a legyőzöttek vezérkara közötti tárgyalásra Musztafa sátorában. Bragadin parancsnok a Velencei Köztársaság szenátorának ünnepi öltözékében lép ki az oly sok áldozat és hősies kitartás ellenére feladni kényszerült város kapuján. Főtisztjei, és negyven muskétás alkotja a kíséretét. A katonák piszkosak, legyengültek, a testüket elgennyesedett sebek borítják.

A tárgyalások Musztafával eleinte a szokásos katonai konvenciók betartásával zajlanak. Furcsa módon azonban a török egyszer csak olyan dolgokat kezd követelni, amelyek nem szerepelnek a fegyverszüneti megállapodásban. Azzal vádolja a velenceieket, hogy a megadás előtti napon brutálisan meggyilkoltak ötven foglyot, mekkai zarándokokat, akiket még korábban fogtak el egy török hajón. Ezek után különgaranciákat követel a hajókra, amelyek majd Krétára szállítják a legyőzötteket.

Bragadin fegyelmezetten, higgadtan válaszol: visszautasítja a vádakat, majd nyomatékosan kijelenti, hogy a követelés megalapozatlan és nem képezi a megállapodás részét.

A szodomita Musztafa azonban szemet vet a Bragadin kíséretében lévő egyik ifjúra, a kecses termetű és bájos arcú Antonio Quirinire. Azt követeli, hogy túszként magánál tarthassa a fiút, amíg a török hajók vissza nem érnek Krétáról, visszataszító mosolya azonban elárulja aljas szándékait. A fiú apja Nicosia ostrománál esett el, ahol ő maga is harcolt, majd önként jelentkezett Bragadin seregébe. A követelést visszautasítják, a békeszerződésben nincs szó túszokról. A velenceiek befejezettnek nyilvánítják a tárgyalást. Bragadin Musztafa szemébe néz, tekintetében nyoma sincs félelemnek, büszke pillantása mélyen sérti a törököt.

Musztafa végre megtalálta az ürügyet, hogy beleköthessen az olasz gyaur kutyába, akinek oktalan ellenállása miatt huszonötezer emberét veszítette el. Sértést kiált, parancsot ad az embereinek, hogy kötözzék meg Bragadint, kést vesz elő és levágja az olasz jobb fülét. A katonákkal levágatja a bal fülét is, majd kivezetteti a sátorból, ahol végig kell néznie, ahogy helyettesének, Baglioninak fejét veszik.

Életet és szabadságot ígért a legyőzötteknek Musztafa pasa: hát ennyit ér egy oszmán adott szava!

Senki sem szerzett volna tudomást Bragadin parancsnok mártíriumáról, ha a velencei tanácsnál nem jelentkezik tanúként két fiatal ciprusi, akiket a törökök rabszolgaként magukkal hurcoltak Konstantinápolyba, de a családjuknak sikerült kiváltaniuk őket.

Baglioni fejét diadalmasan felmutatják a török seregnek: a katonák erre a jelre vártak, tudják, hogy immár nincs akadálya a szabad rablásnak. Musztafa martalócai berontanak a városba, fosztogatnak, gyilkolnak, mindent lerombolnak. A velenceieket felnégyelik; a görögöket megkímélik, de csak azért, hogy rabláncra fűzzék őket, majd végignézessék velük, hogyan gyalázzák meg asszonyaikat és leányaikat.

Lorenzo Tiepolo velencei parancsnokot, aki nem bízván a török ígéretében a tengerpartra vitte az egységét, elfogják, a katonáit lemeztelenítik, majd a török gályák evezőihez láncolják. Tiepolót és a görög Manoli Spilioti parancsnokot végigrugdossák Famagusta utcáin, azután felakasztják őket, a holttesteket feldarabolják és a kutyáknak vetik.

Musztafa apró kortyokban adagolja Bragadinnak a fájdalmat és a szenvedést. Háromszor viteti el a vesztőhelyre, de a pallos egyszer sem sújt le.

Ezután Musztafa tizenöt napig egy szűk ketrecben tartja Bragadint a tűző napon, épp csak annyi vizet és ételt kap, hogy életben maradjon. Megkérdi tőle, igaz-e, amit hallott, hogy ha Bragadin győzött volna, vele akarta elhordatni az összes földet, amit Famagusta árkaiból kiástak. Bragadin így felel: „Nem; azt mondtam, hogy ha a kezembe kerülnél, nemcsak a földet hordatnám el veled, hanem a szakálladdal söpörtetném fel a saját ürülékedet.”

Negyedik napja senyved a ketrecben Bragadin, amikor a törökök felajánlják neki a szabadságot, ha áttér az iszlám hitre. Elutasítja. Augusztus 17-én a félájult, sebekkel borított olaszt kirángatják a ketrecből, a hajója árbocához kötözik, és száz korbácsütést mérnek rá. Ezután földdel és kövekkel dugig töltenek egy zsákot, szétmarcangolt, vérző hátára lökik, majd végigvitetik vele Famagusta utcáin. Amikor Musztafa sátra elé ér, a földre lökik és megcsókoltatják vele a földet. Elájul. Fellocsolják, aztán lefogják és levágják az orrát. A megcsonkított nyomorultat dobpergés kíséretében a város főterére ráncigálják, ahol egy oszlophoz kötözik. A megkötözött túlélőket odaterelik, hogy végignézzék, amint a török katonák felváltva szidalmazzák, ráncigálják, sértegetik, leköpködik, megpofozzák és levizelik szerencsétlen parancsnokukat. Musztafa a végére tartogatja a legborzalmasabb kínt.

Megfenik a legjobb kést, ehhez a munkához borotvaéles penge szükségeltetik. A nyaknál kezdik, talán, mert a bőr ott van a legkevésbé elgennyesedve. Perverz alapossággal, a hóhér óvatosan vág, lassan fejti le a bőrt, amelynek egészben kell maradnia: Bragadin az első velencei parancsnok, akik élve megnyúztak.

Miközben a penge végigszántja a mártír testét, Musztafa tovább gyalázkodik. üvöltve követeli, hogy Bragadin tagadja meg hitét, majd hirtelen megállítja a hóhért, és ígérgetni kezd: a legnagyobb úrrá teszi a szultán udvarában, ha muzulmánná lesz. A mártír ismét nemet mond. Bragadin Jézushoz fohászkodik, hogy adjon neki erőt a szenvedés elviseléséhez, s a borzalmas kínok közepette állhatatosan ismétli: Isten báránya, az Atyának fia, ki elveszed a világ bűneit, irgalmazz nekünk! Bragadin fájdalmas üvöltését a gyalázatos előadást tehetetlenül végignézni kénytelen keresztények keserves zokogása kíséri, az oszmánok zavarodottan elcsendesednek. Amikor a hóhér pengéje eléri a has bőrét, a megcsonkított áldozat egy utolsó sóhajtással kileheli a lelkét. A penge bevégzi a hentesmunkát.

A rítus befejező része következik. A véres holttestet kibelezik, a csontjait kalapáccsal darabokra törik. A felnégyelt test darabjait szétosztják a törökök között. A lefejtett bőrt, ezt az emberi alakot utánzó borzalmas jelmezt szalmával tömik ki, összevarrják; a fejet, amelyről a bőrt azért nem nyúzták le, hogy minél hosszabb ideig életben tartsák az áldozatot, levágják, és a bábu nyakára tűzik. A borzalmas madárijesztőt díszes egyenruhába öltöztetik és egy bivaly hátára ültetik, úgy viszik körbe a város utcáin, majd a megrészegült tömeg diadalüvöltésének kíséretében végighordozzák a karamaniai tengerparton. Legvégül az iszonyatos bábut, a hozzá tartozó fejet, valamint Martinengo és az ifjú Quirini levágott fejét egy gálya fedélzetére rakják és elküldik Konstantinápolyba. A törököknél elfogadott szokás az ellenség fejével kedveskedni a szultánnak: a keresztény hajósok tucatszámra találtak a zsákmányolt török hajókon láncra felfűzött, levágott fejeket. Amikor a hajó kifut a tengerre, a török tengerészeket iszonyú félelem keríti hatalmába: Bragadin lenyúzott bőre éjszakánként különös fényességet és valamilyen furcsa illatot áraszt. Egyesek csodát kiáltanak és Jézust emlegetik. Villan a szablya, az ő fejük is a többi közé kerül, testüket a cápáknak vetik martalékul.

Bragadin 1571. augusztus 17-én halt mártírhalált. Ő is, akárcsak nagyon régen az a másik Valaki, pénteken. Talán mert hóhéra, nem véletlenül, így akarta.

Ciprus örökre elveszett. De az oszmánok nagy árat fizettek érte. Bragadin szeptember 11-én kapta az első felszólítást a megadásra. Mártírhalálát majd egy évvel később szenvedte el. Ilyen hosszú ideig tartott ki Famagusta velencei helyőrségének körülbelül hatezer embere a 200 ezres török sereggel szemben, amely 1500 ágyúval támadott és 150 hajóval akadályozta meg az utánpótláshoz és az élelmiszerszállítmányokhoz való hozzájutást.

Musztafa pasa emiatt nem indulhatott el időben Ciprusról, hogy csatlakozzon a szultán seregéhez a nagy lepantói ütközetben, amelyben az egyesült keresztény erők tönkreverték az oszmán hadiflottát. Musztafa elkésett, a törökök 1571. október 7-én elszenvedték történelmük legnagyobb vereségét. Kezdetét vette az oszmán birodalom hanyatlása.

Bragadin győzött.

– És Joseph Nasi, aki azt hitte, hogy győzött, veszített – fejezte be a történetet Barbara Strozzi. – Ha nem börtönözteti be Solomon Ashkenazit, neki sikerült volna kieszközölnie a békét Velencével, és az oszmánok nem támadták volna meg Ciprust, Musztafa pasa pedig időben odaért volna a lepantói csatába, ami ki tudja, hogy végződött volna.

– Isten útjai kifürkészhetetlenek – csak ennyit tettem hozzá a történet végén. – De hogy került magához Bragadin bőre? És miért hozta el Párizsba? – kérdeztem.

– Nyolc évvel az ostrom után egy fiatal velencei rabszolgának sikerült ellopnia, megszökött és elvitte Bragadin családjának Velencébe. Két másik mártír templomában helyezték örök nyugalomra, a velencei Szent János és Pál-bazilikában.

– Hát nem úgy tűnik, hogy nyugalomban pihenne, tekintve, hogy ide is eljutott – mondtam, az ágyon fekvő borzalmas irha felé intve.

– Megbíztak, hogy hozzam ide, és az Orfeo után vigyem vissza Velencébe. A kérés, a legnagyobb titokban, magától a bíboros úrtól érkezett.

– Mazarintől? De hát mire kell neki? – ámuldoztam.

– Engesztelő rítusokhoz. Minden péntek éjjel. Bragadin bőre, azt beszélik, különleges csodatévő erővel rendelkezik.

A rejtély magyarázata meglepően érdekes volt. Gabriel Naudé, őeminenciájának könyvtárosa egy ideig a dózse fennhatósága alá tartozó Padova városának híres egyetemén tanult. Mazarin az ő ismerőseinek köszönhetően került kapcsolatba egy igen különleges személlyel, akivel levelezést folytatott. Az illető a velencei Szent Anna bencés kolostor egyik apácája volt, Arcangela Tarabotti nővér, akit 11 éves korában az apja, akarata ellenére zárdába küldött. A nővér nagy tiszteletnek örvendett a magukat déniaisés, vagyis „a kiábrándult felvilágosultak”-nak nevező szabadgondolkodók körében, akikhez Naudé is tartozott. Arcangela nővért az Ismeretlenek Akadémiája is nagyra tartotta, és tagjai, köztük Barbara Strozzi és az apja, Giulio is, ismerték az apáca két írását, A zárda pokla és Az atyai önkény című műveket, amelyek ugyan sosem kerültek nyomdába, de kéziratban kézről kézre jártak a szabadgondolkodók között. Az Ismeretlenek Akadémiájának alapítója, Loredan, egyszer még meg is látogatta Arcangela nővért. Az apácának – ki tudja, miképpen – megengedték, hogy olyan betiltott szerzők műveit is elolvashassa, mint például Machiavelli vagy Ferrante Pallavicino, az Akadémia egyik ifjú tagja, akit három évvel ezelőtt Avignonban máglyára küldtek a pápával és a vallással kapcsolatban tett felháborítóan tiszteletlen kijelentései miatt.

Arcangela nővérnek és Nicolas Bretel de Grémonville, velencei francia nagykövetnek a segítségével, aki szintén Naudé egyik szabadgondolkodó barátja volt, Mazarinnek sikerült rávennie a Szent János és Pál-bazilika domonkos szerzeteseit, hogy juttassák el neki Bragadin hőn óhajtott relikviáját. A szerzetesek egyetlen kikötése az volt, hogy az értékes maradványt egy általuk megbízhatónak tartott személy vigye el Párizsba.

– És maga lenne az a megbízható személy? Mióta van maga jóban csuhásokkal? – gúnyolódtam.

– Elfeledkezik róla, hogy az apám és én is az Ismeretlenek Akadémiájának tagjai vagyunk – csattant fel sértődötten Barbara.

– Tudom, tudom, mindenki hallott a rettegett velencei Ismeretlenekről. De én úgy tudom, hogy a szabadgondolkodók nem fújnak egy követ az egyházzal. Vagy tévedek? – tettem fel gúnyosan a kérdést.

– A Serenissimában minden fontos közéleti tisztséget és magas rangú hivatalt olyan emberek töltenek be, akiknek valamilyen módon közük van az Ismeretlenekhez. Az egyháziakat is.

– Naudé tud erről a relikviáról?

– Igen, de a szabadgondolkodók nem hisznek a babonákban.

– És azt is tudja, hogy az úton végig magánál volt?

– Senki sem tud rólam mindent. Egy nőnek mindig vannak titkai.

– Egyvalamit nem értek: miért éppen ezzel a szerencsétlen bőrrel akarja elvégezni azokat a rítusokat Mazarin bíboros?

– Tudja, kedves titkárom, ez a relikvia nem először fordul meg a francia udvarban.