PÁRIZS, NYOLCVAN ÉVVEL KORÁBBAN

Az esztendő már a vége felé közeledik, amikor egyik éjjel egy ötven év körüli firenzei férfi Párizsba indul, ahol földije, Medici Katalin királynő várja. Előtte Marseille kikötőjében járt, hogy személyesen vegye át a Konstantinápolyból épphogy megérkezett francia küldött, Cohen kezéből Bragadin bőrét.

A férfi neve Cosimo Ruggieri, gyermekkorától ismeri Medici Katalint. Még 1533-ban érkezett Párizsba, hogy részt vegyen Katalin és Henrik, I. Valois Ferenc király másodszülött fiának házasságkötésén. Az ifjú Cosimót akkoriban még kevesen ismerték, szinte észrevétlenül jutott be Franciaországba a nagyszámú királyi küldöttség tagjaként. Különleges képességei azonban már akkor megmutatkoztak. Az ifjú Cosimo ugyanis a jövőbe lát, feltételezhetően apjától, az orvos, asztrológus és látnok Ruggierótól örökölte ezt a képességét, de jártas a szellemidézésben, a varázslatos bűbájokban, horoszkópkészítésben és a jóslásban is.

Cosimo egy alkalommal azt jósolja Katalinnak, hogy Franciaország királynője lesz belőle, ami hamarosan meg is történik: meghal a Dauphin, és II. Henrik néven Katalin férje kerül a trónra. Cosimo azt is megjósolja, hogy tíz gyermekük születik majd; de tekintve, hogy Katalin házassága tizenegy évig terméketlen marad, sokáig úgy tűnik, Cosimo ez alkalommal nagyot tévedett. Ekkor azonban egymás után megszületik mind a tíz gyermek. Háromból király lesz: II. Ferenc, IX. Károly és III. Henrik. Kettőből királynő: Margit Navarrai Bourbon Henrik felesége lesz, Erzsébet pedig II. Fülöp, spanyol király hitvese. Cosimo azt is megmutatja Katalinnak, pontosan hány évig fognak uralkodni gyermekei: egy tükörben egyenként megjelennek előttük a gyermekek, és ahányat fordulnak, annyi esztendeig maradnak a trónon. Katalin az ujjain számolja a fordulatokat, és rémülten látja, hogy egyik gyermeke sem fog sokáig uralkodni.

Amikor Katalin, harminc évvel később parancsot ad a Louvre-hoz közel eső Tuileriák palotájának megépítésére, Cosimo megjósolja neki, hogy „Saint-Germain közelében” fog meghalni. A Louvre és a Tuileriák is Saint-Germain városrészben találhatók, ezért Katalin leállítja az építési munkálatokat, és egy másik palotát építtet egy másik városrészben, a Soissons-kastélyt, ahová nyomban be is költözik. Amikor 25 évvel később meghal, a papot, aki feladja neki az utolsó kenetet, Julien de Saint-Germainnek hívják…

A katolikus Valois dinasztia uralkodását folyamatosan veszélyeztetik a megbízhatatlan és kiszámíthatatlan hugenotta nemesek, és Katalin nem tudja, hogy mit kezdjen a megátalkodott acsarkodókkal, akik minduntalan összeesküvéseket szőnek ellene. Ruggieri drasztikus és végleges lépést javasol, de nagyon óvatosnak kell lenni: ha a művelet nem sikerül, az összes Valois kínok közt pusztul el. Ruggieri minden tudását beveti. Cohen konstantinápolyi követtől már tudomást szerzett Bragadin bőrének titokzatos éjszakai ragyogásáról és illatozásáról. A legnagyobb titokban Marseille-be szállíttatja az ereklyét, és személyesen veszi át. Hogy miféle bűbájos rítusokat végez el annak érdekében, hogy a relikvia varázserejének birtokába jusson, sosem derül ki. Maradnak a száraz tények: néhány hónappal később, 1572. augusztus 24-én, Ruggieri beindítja a tervet. Katalin lánya, Margit aznap megy férjhez a hugenotta Henrikhez, Navarra királyához. Amint véget ér az esküvői szertartás, az összes jelen lévő hugenotta nemest kardélre hányják: soha többé nem jelentenek gondot Franciaországnak. Mindez Szent Bertalan, az elevenen megnyúzott vértanú éjszakáján történik.

– Azt akarja mondani, hogy Mazarin valami olyasmire készül, mint a Szent Bertalan-napi vérengzés? – kérdeztem hüledezve.

– Nem tudom, és nem is érdekel. Számomra ennek a történetnek itt van vége. Mazarin minden péntek éjjel megjelenik a szobámban, elviszi Bragadin bőrét, másnap reggel pedig visszahozza. Az utasításosnak megfelelően az Orfeo után vissza kell vinnem az ereklyét Velencébe.

– Ki adta az utasításokat?

– Már mondtam, a domonkosok.

Eljött az ideje, hogy drasztikusabb eszközökhöz folyamodjak. Megragadtam Barbara csuklóját és felrántottam a földről, ahol azóta is kucorgott.

– Na, ide figyeljen, kedves asszonyom, nem vagyok én sem vak, sem pedig ostoba: maga egyetlen utasítást követ, mégpedig azt, hogy derítse ki, mit művel Mazarin ezzel a bőrrel. Máskülönben nem erősködött volna annyira, hogy nyomozzunk együtt a Malagigit ért támadás ügyében, bár beismerem, majdnem elhittem, hogy annyira aggódik Atto jövőjéért. Egy ilyen utasítás mögött nem állhat néhány jelentéktelen szerzetes. Magát a Tízek Tanácsa küldte ide.

Barbara könnyekben tört ki. Olyan vigasztalhatatlanul sírt, mint egy kislány. Egy kicsit talán az is volt, a szép és okos Barbara Strozzi, törvénytelen gyermekek fiatal anyukája, aki maga is törvénytelen gyermeke volt a törvénytelen gyermeknek született Giulio Strozzinak. Az emberi nem azon szerencsétlenjeinek egyike, akiket azért neveltek művésznek, hogy így könnyen feláldozható sakkbábukként tologathassák a nagyurak politikai játszmáiban, és mivel a semminél is értéktelenebbnek számítottak, kénytelenek voltak engedelmeskedni. Nem kellett hozzá túl nagy ész, hogy rájöjjek. Már akkor tudtam, amikor Barbara Cosimo Ruggieriről mesélt. A velencei titkosszolgálat nyilván tudomást szerzett Mazarin és a domonkosok titkos egyezkedéséről, amelyről tájékoztatta Velence legfőbb irányító testületét, a dózséból és a kilenc legbefolyásosabb arisztokratából álló Tízek Tanácsát. A Tanács kész tények elé állította Barbara Strozzit, akinek nem maradt más választása, minthogy teljesítse a parancsot: elviszi Bragadin parancsnok bőrét őeminenciájának, de azt is megtudja, hogy milyen titkos tervhez akarja felhasználni a bíboros a relikviát.

Barbara csapdába került. Legszívesebben elszökött volna valahova messzire, de nem tehette. A Tízek Tanácsának kémjei mindenütt ott rejtőztek, nyilván a francia udvarban is. Barbara gyermekei pedig Velencében maradtak, védtelenül.

PÁRIZS, LOUIS HARDOUIN KÖNYVKERESKEDŐ ÉS NYOMDÁSZ MŰHELYE

Tessék, itt a kis lurkó! – tette a karomba a csöppséget büszke mosollyal Hardouin. Gyengéden megcsiklandoztam a pici tokáját, mire a gyermek boldogan felkacagott. Azután fészkelődni kezdett, de amint kutató pillantása rátalált apja tekintetére, megnyugodott.

– Hogy hívják a kis drágát? – kérdezte Barbara egy árnyalatnyi nosztalgiával a hangjában.

– Jeannak neveztük el.

– Aztán ügyeljen ám rá, mester, tanuljon minél többet a kisfiú!

– Így lesz, ne féljen, meg hát, ugye, talis pater[9]… – mosolyodott el Hardouin. – Ennyi tudomány közepette – intett a fejével a könyvektől roskadozó polcok felé –, nem beszélve a Caspar Schoppétől nemrég ajándékba kapott értékes kéziratokról, csak ragad rá valami.

Hardouin hirtelen elkomorodott és hozzátette:

– Igaz is, nemrég írták meg Padovából, nagyon rosszul van az öreg.

A hír lesújtott. Legidősebb útitársunk, Scioppio mester – mi, olaszok így neveztük a német filozófust –, már hosszú ideje gyengélkedett, és amikor Toulonban partra szálltunk, ágynak is esett szegényke.

– Ragaszkodott hozzá, hogy vigyék haza Padovába, persze jó messze elkerülve a vízi utakat – mosolyodott el keserűen Hardouin. – Úgy tűnik, a végét járja.

Összenéztünk, egy pillanatig mindketten felidéztük annak a borzalmas, majd egy hónapig tartó utazásnak a viszontagságait.

– Remélem, hogy ez a kislegény – mondta Hardouin magasra emelve kisfiát, aki időközben visszakívánkozott az apja karjaiba – méltó módon hálálja meg Schoppe nagyvonalúságát, és a legjobb tudása szerint használja fel a látatlanba kapott örökséget.

Hardouin mestertől egy hónappal ezelőtt váltunk el, még a postaállomáson. Az aggódó édesapának elfogyott a türelme: fittyet hányva a januári fagyra, felnyergeltetett magának egy lovat, és egyedül vágott neki az útnak, hogy minél előbb Párizsba érjen imádott hitveséhez és a kisdedhez, akit most nekünk is alkalmunk nyílt megismerni. Amikor a postaállomáson elbúcsúzott tőlünk, szerencsére meghagyta az elérhetőségét.

Most, hogy Barbarával zsákutcába jutottunk, Hardouin volt az utolsó reményünk.

– Nos, miben lehetek a szolgálatukra? – kérdezte szívélyesen a könyvkereskedő.

Elővettem hát a két összehajtogatott papírlapot, amelyek láttán Mazarin a Királyi Színházban oly nagyon elsápadt, midőn Hervart bankár a Malagigi elleni merényletet követő fejetlenség első pillanataiban felemelte a földről és átnyújtotta neki azt a bizonyos füzetecskét.

– Hmm… Talán, de az is lehet, hogy nem… – hümmögött egy sort Hardouin, miután figyelmesen végigolvasta a szöveget, igaz, közben nagyon mókás látványt nyújtott, ahogy a hüvelyk– és a mutatóujja közé fogott, lebiggyesztett alsóajkát dörzsölgette.

Térült-fordult a polcok között, innen is, onnan is levett egy-egy kötetet, néhányat fellapozott, aztán elmélázva visszatette a helyére.

– Van néhány ötletem – jelentette ki végül. Előhozott egy hosszú létrát, és a sarokban lévő legmagasabb polc tetejéről leemelt két könyvet.

Ekkor azonban megérkezett néhány korábban bejelentkezett ügyfél, akik egy nagy megrendeléssel szándékoztak megbízni a mestert. Ki akarták választani a megfelelő papírt, a kötés típusát, a borítólapot.

Vendéglátónk a boltocska hátsó helyiségébe invitált bennünket, amely egyúttal az irodája is volt, közben hátrakiáltott a feleségének, hogy vegye magához az apróságot. A kezünkbe nyomta a kiválasztott köteteket, elmenőben pedig még kedvesen odaszólt:

– Érezzék otthon magukat, helyezkedjenek el kényelmesen. Ez egy jó darabig el fog tartani.

Hardouin felesége is megérkezett, átvette az elálmosodott fiúcskát, aztán egy mosollyal búcsút intett nekünk és halkan távozott. Alaposan áttanulmányoztuk az Hardouintől kapott első könyvet, de abban még csak utalást sem találtunk a mi szövegünkre. Az elgyötört Barbara hamarosan elbóbiskolt, a feje a vállamra bicsaklott.

Egyedül folytattam hát a kutatást, és örömmel vettem észre, hogy szerencsém van: a szövegben megtaláltam a Lutherről szóló rész folytatását! Alig néhány pillanat múlva azonban rá kellett jönnöm, hogy a Pazzi-összeesküvésről egyetlen szó sincs a könyvben.

– Mire véljem ezt? – tűnődtem el, bár egyre inkább úgy éreztem, hogy talán okosabb lenne nem bolygatni az egész ügyet.

Hát igen, járt az agyam, ez valóban így van, de Barbara meg én most már nem visszakozhatunk – ő a küldetése okán, én pedig azért, mert meg kell tudnom, ki áll a Malagigi elleni merénylet mögött.

Még az is lehet, hogy tényleg Atto tette, fordult meg a fejemben a gondolat. Semmi kedvem nem volt belekeveredni ebbe a zavaros ügybe, amelyik lassan túlnőtt rajtam. Megszenvedtem én már a magamét azzal a borzalmas hajóúttal meg az egész utazással Toszkánából Párizsba! Nem volt más vágyam, minthogy végre hazatérjek a családomhoz Pistoiába, lehetőleg rögtön az Orfeo után, már ha egyáltalán sikerül összehozni és zökkenőmenetesen színpadra vinni az operát… nem volt más választásom, ki kellett derítenem az igazságot. Minden eshetőségre fel kellett készülnöm, hogy ha majd eljön az ideje, megvédhessem védencemet a toszkánai nagyherceg haragjától.

Így hát nehéz szívvel, de nekifogtam az olvasásnak:

POLITIKAI ÉRTEKEZÉS AZ ÁLLAMCSÍNYEKRŐL

ÍRTA G. N. P.

KELT RÓMÁBAN MDCXXXIX

Nos, a cím, el kellett ismerni, nagyon is érdekfeszítőnek tűnt. A következő oldalon a tartalom felsorolása következett fejezetenként:

I. – jelen értekezés ellen felhozható ellenérvek és az azokra adott válaszok

II. – az államcsínyek meghatározása és fajtái

III. – az államcsínyre alkalmas helyzetek, a szükséges elővigyázatossági intézkedések és a végrehajtás módozatai

IV. – az államcsínyt megalapozó eszmék és meggyőződések

V. egyben az utolsó – az államcsíny sikeres előkészítéséhez szükséges eszközök

Ezek után egy vers következett:

Tán lesz, ki meglepődik, mily ifjan Birtokolja ön mindazt, mit az ókor Végtelen szorgalommal munkálkodva Csak nyerni bírt a bölcsesség kútfejéből.

Egy másik tán a hősies lángolást csodálja, amellyel ön a szabadságért küzd és oly hevesen kel ki a hamisság ellen ott, hol annak legerősebb bástyája áll.

Hiszen az ön minden olvasója kiválasztja Azt az egy csodát, mely néki kedves önben Hát álljon itt az én kedvencem is:

Bár ön jól ismeri a Nagyságok valós természetét, bölcs mondásait és minden MANŐVERÉT, ön mégis tiszta kézzel és hófehér lélekkel éli életét.

Jac. Bouchard, Rómában,

az 1639. esztendő első napján

Bouchard neve láttán elsápadtam. Ismertem azt a szerencsétlen ifjút. Nem sokkal azelőtt találkoztam vele, hogy halálra ütlegelték szegényt a római Szent Péter téren 1641-ben, vagyis alig két évvel az után, hogy megírta ezt a szonettet. És nagyon is jól tudtam, hogy kivel volt igen szoros és nagyon is bensőséges kapcsolatban: azzal a személlyel, aki a három betű, vagyis a G. N. P. mögött rejtőzött – „Gabriel Naudé, Párizsból”. Szinte fennakadt a szemem, annyira megdöbbentem. A névtelen könyv szerzője tehát maga Mazarin bíboros könyvtárosa!

Folytattam az olvasást. Az előszó következett, amit enyhén szólva furcsának találtam:

Ez a könyv nem azért született, hogy mindenkinek tessék; ha szerzőjének ez lett volna a szándéka, nem Montaigne és Charron stílusában írta volna meg, jól tudván, hogy e szerzőket sokan kerülik a latin idézetek tömkelege miatt. Miután a szerző kötelességből írta meg ezt a könyvet, kénytelen volt pontosan azokra a forrásokra és tanulmányokra hivatkozni, amelyeket a bíboros úr személyesen javasolt neki. A mű azért nem adatott ki több példányban, hogy ne kerüljön illetéktelen szemek elé, a nyomdaprés kizárólag azért lépett működésbe, mert a nagy és szent ember szemének kedvesebb a nyomtatott írás; ezért a kéziratok másolása helyett a szerző csupán egy tucat nyomtatott példányt rendelt belőle. Tudom jól, hogy ez a mennyiség túl csekély ahhoz, hogy a könyv vetekedhessen Balzac Le Prince-ének és Sillion Le Minstre-jének népszerűségével, de, tekintve, hogy az itt taglalt témák jóval jelentősebbek amazokénál, talán jobb is, ha nem kapnak nagyobb nyilvánosságot.

Összegezve a dolgot, a szerzőnek más célja nem volt e művel, mint kivívni őeminenciájának teljes elégedettségét.

Naudé tehát, már ha valóban ő volt a szerző, márpedig minden jel erre mutatott, kijelenti, hogy ura kötelezte a mű megírására, sőt még azt is megmondta neki, hogy milyen stílusban írjon. A szöveg elejét látván nyomban azt feltételeztem, hogy a könyv, amit a kezemben tartok, semmiképpen sem lehet az eredeti példány, hanem egy későbbi kiadvány, amit a bíboros tudta nélkül jelentetett meg. Erre mi történik? Naudé szépen elmagyarázza az ellenkezőjét: a könyv csupán tizenkét példányban jelent meg, méghozzá magának a megrendelőnek a személyes használatára! Vajon milyen reakciót válthatott ki a bíborosból ez a tiszteletteljesnek a legkevésbé sem nevezhető előszó? Az lett volna a legkevesebb, hogy Naudét azonnal kirúgják az állásából. Türelmetlenül lapoztam a következő oldalra, hogy választ találjak a kérdéseimre.

ŐKEGYELMESSÉGE DI BAGNI BÍBOROS EMINENCIÁS ÚRNAK, NAGYRA BECSÜLT ÉS MÉLYEN TISZTELT PATRÓNUSOMNAK

Nem célom nékem, hogy írásomban cikornyás badarságokkal és szóvirágokkal adjak nyomatékot szavaimnak. Magunk között vagyunk; a Múzsa sugallatára, íme, feltárom előtted szívemet, kutakodj benne kedvedre. (Persius: Szatírák)

MONSIGNORE,

Mivel ezen időszakban Ön Rómában tartózkodik, hogy fáradhatatlan és áldozatos munkájával kiérdemelt tisztességben és nagyrabecsülésben végre megpihenjen, s nyugalomban élvezhesse a hét helynöki, egy delegátusi és két nunciusi mandátumot magában foglaló sikeres karrierjének gyümölcseit, úgy gondoltam, hogy az Ön nagylelkűsége és kivételes jósága folytán rendelkezésemre álló szabadidőt nem is használhatnám ki jobban, minthogy elszórakoztassam Önt a politika és az államügyek egynémely kiemelkedő mozzanatával, hiszen ezekben nemegyszer megmutatkozott az Ön kivételes előrelátása, minek folytán…

Eltekintettem a további hajbókoló frázisoktól. Szóval az Eminenciás uram megszólítás Di Bagni bíborosra vonatkozott! Hát persze, hogyan is gondolhattam Mazarinre. Hiszen Bouchard szonettje 1639-es keltezésű volt, abban az évben pedig Naudé Rómában tartózkodott, Di Bagni bíboros szolgálatában, és egészen 1641-ig ott is maradt. Azt az esztendőt nevezte utóbb annus horribilisnek, amint azt az utazás során megtudtam; július 25-én Bagni meghalt, és alig három héttel később meggyilkolták Naudé barátját, Bouchard-t is, méghozzá enyhén szólva zavaros és igen kínos körülmények között. Akkor Naudénak mihamarabb el kellett tűnnie Rómából.

Nagyon szerencsésnek érezheti magát a mi Gabriel barátunk, hogy mindezek után sikerült megszereznie ezt a bizalmi állást Mazarin bíboros könyvtárosaként!

Elkalandoztam kissé, úgyhogy gyorsan rátértem a következő furcsa ellentmondásra: a Di Bagni bíborosnak szóló ajánlásban Naudé azt állítja, hogy szabadidejében írja a beszámolót, gazdájának szórakoztatására. Tehát a szöges ellentétét annak, ami az előszóban szerepel.

Igen furának találtam továbbá, hogy franciául ír – Rómában, egy olasz bíborosnak? Gyakorlatilag ez is sértésnek számított, még ha figyelembe is vesszük, hogy a bíboros jól ismerte a nyelvet, hiszen Franciaországban volt nuncius. Vajon mit forgatott a fejében Naudé?

Úgy döntöttem, hogy rögtön ellapozok a harmadik fejezethez, hiszen az ominózus lapok annak a részét képezték.

A titkos politikai manőverekkel három dolgot lehet elérni. Az első: intézményesíteni valakinek a hatalmát. Pontosan ezt tette például Mohamed, aki saját fogyatékosságából kovácsolt előnyt. Epilepsziás rohamait extázisnak hazudta, azt állítván, hogy olyankor Isten szelleme költözik belé. Kukoricaszemeket dugott a saját fülébe, aztán beidomított egy fehér galambot, hogy onnan csipegesse ki azokat, majd azt mesélte a tanítványainak, hogy Gábriel arkangyal galamb képében sugdossa a fülébe Isten üzeneteit. A titkára, ben Salon fel akarta fedni az üzelmeit, mire gyorsan megölette.

A második és a harmadik dolog, amit titkos politikai manőverekkel el lehet érni: az összeomlás előtt álló birodalmak megerősítése és a kiváltságok, jogok, kedvezmények és juttatások csökkentése vagy megvonása. V. Károly például, aki el akarta törölni a választójogot, hogy biztosítsa a családjának a császári trón örökölhetőségét, Luther tanait használta fel, hogy megossza a német választófejedelmeket, majd lecsaphasson rájuk és elpusztítsa őket. Ha valóban a szent katolikus vallás védelme és az Isten iránti szeretet vezérelte volna, nem várt volna a háború kirobbantásával 1526-tól egészen 1549-ig, vagyis nem hagyta volna, hogy Luther eretnek tanai elterjedhessenek egész Európában. De miután úgy ítélte meg, hogy a megosztottságból több haszna származik, mint kára – mind a pápát, mind a választófejedelmeket, mind pedig az egyszerű laikusokat illetően –, hagyta, hogy az ellenségeskedés eszkalálódjon, egészen addig a pontig, amikor bekövetkezett az, amit előre eltervezett, amint azt Nevers grófja részletesen taglalja beszámolójában. V. Károly csak ekkor szólította fel III. Pál pápát, hogy indítson háborút a protestánsok ellen: a vallás ürügyén, de azzal a titkolt szándékkal, hogy végleg kiirtsa ellenségeit és örökre megszerezze a Habsburg-háznak Ausztria koronáját. Mindazonáltal csak részben sikerült megvalósítania a tervét, mert a Habsburgok megkapták ugyan a korona örökölhetőségének jogát, de vissza kellett térniük családjuk eredeti birtokaira, vagyis a birodalom keleti felébe, Ausztriába.

II. Fülöp, spanyol király szintén egy titkos politikai manővert alkalmazott terveinek megvalósításához, és igen gyorsan és hatékonyan célt is ért vele. Álma Aragónia privilégiumainak eltörlése volt, mivel ez a tartomány olyan kiváltságokkal rendelkezett, hogy a spanyol királyoknak esélyük sem volt teljhatalmat gyakorolni a területen. Aragónia privilégiumainak eltörlésére kedvező alkalom kínálkozott, amikor Antonio Perez, Fülöp király államtitkára Aragóniába, szülőhazájába szökött az ellene irányuló intrikák kivédése érdekében. II. Fülöp király ekkor titokban szövetkezett az ottani jezsuitákkal, akiknek az volt a feladatuk, hogy szítsanak elégedetlenséget a nép körében és bujtogassák engedetlenségre az aragóniaiakat, hogy azok mielőbb fegyvert ragadjanak szabadságuk és hazájuk függetlenségének megvédése érdekében. Fülöp időközben felállított egy óriási hadsereget, amelyet fenyegetésképpen Aragónia határára vezényelt. Amikor minden készen állt, a jezsuiták, a megbeszéltek értelmében, elterjesztették a hírt, hogy a királyi hadsereg olyan erős és hatalmas, hogy egy lázadásnak minden bizonnyal vérfürdő lenne a következménye. Az aragóniaiak megrémültek, feloszlatták seregeiket, a vezéreik elbujdostak. Immár semmi sem állhatott a király útjában, aki nyomban el is foglalta Zaragozát: leromboltatta a főnemesek palotáit, a szökevényeket elfogatta és megölette, a többieket száműzte, hatalmas erődöt építtetett, és végül leigázta Aragóniát, amely elveszítette összes addigi szabadságjogát.

Nos, a saját házunk táján söprögetni sem esik nehezemre: nem hagyom ki a francia példát sem, mégpedig Szent Bertalan éjszakáját, amelyet mind közül az egyik legzseniálisabb titkos politikai manővernek tartok. A terv Medici Katalin királynő fejében született meg, azzal a céllal, hogy megszabaduljon a hugenottáktól. A helyszín, amelyre a legbefolyásosabb és legnagyobb hatalmú hugenottákat egy kupacba gyűjtötték, Párizs volt. Az alkalmat a hugenotta Navarra királya és Margit hercegnő esküvője szolgáltatta. A terv kivitelezése a 1200 Párizsba rendelt muskétás feladata volt. Ezt a vérengzést manapság mind katolikus, mind protestáns körökben mélyen elítélik, legfőképpen a rengeteg kiontott vér és a tisztázatlan körülmények miatt, amelyek árulásra és cselszövésre engednek következtetni. De a hugenották sokszor elárulták a királyt és számos alkalommal megpróbáltak megszabadulni tőle, például Meaux-ben, tehát én személy szerint nem gondolom, hogy annyira kesztyűs kézzel kellett volna bánni velük. Ezenfelül azt is érdemes figyelembe venni, hogy a legtöbb történelemkönyvünket hugenották írták, a Szent Bertalan-éji vérengzésről pedig Beza ír a legrészletesebben Történelem című munkájában. Vagyis a protestánsok szándékosan úgy állították be a történetet, hogy az olvasónak szemernyi kétsége se maradjon az esemény felháborító, borzalmas és erkölcstelen volta felől, mert hiszen a hugenották csupán ártatlan áldozatok voltak, kiket gátlástalan cselszövők csaltak csapdába. Az egyoldalú tájékoztatás eredményeképpen sokan helytelenül ítélik meg a történteket.

Senki sem tagadhatja, hogy Szent Bertalan éjszakáján sok megátalkodott összeesküvő halt meg, és hogy a hugenották csak ezt követően szüntették be magánhadseregeik szervezését. Ezenkívül, a művelet messze nem volt a legvéresebb, ha arra gondolunk, hogy a kálvinisták legelső lázadásától kezdve IV. Henrik uralkodásáig a magukat reformátusoknak nevezőknek nem kevesebb, mint öt kegyetlen és véres csatát köszönhetünk; az ő lelkükön szárad majd egymillió ember halála, 300 város kifosztása, 4 új város, 400 falu, 20 ezer templom, 2000 kolostor és 10 ezer magánház lerombolása vagy felgyújtása.

Akkor hát miért van az, hogy ezt a – noha legitim és ésszerű – műveletet a múltban és ma is majd mindenki kritizálja és elítéli? Hát azért, mert csak félig sikerült véghezvinni. Az akció egyes főszereplőinek bizonytalankodása okán nem ölték meg az összes hugenottát Franciaországban, ezért sokan maradtak, akik megzavarhatták a társadalmi békét, és továbbra is a vérengzésen nyavalyogjanak. Ezenkívül sok katolikus kénytelen arra a következtetésre jutni – látván a határozottság hiányát –, hogy ha eleve nem is akarták végigvinni a tervet, talán az egészbe bele sem kellett volna fogni. Mert hát, ha az összes eretnektől végleg megszabadultak volna, nem maradt volna senki, legalábbis Franciaországban, aki ma elítélően nyilatkozhatna a történtekről. Néhány katolikus is érintett volt a dologban, akik túlélő ellenségeik bosszújának estek áldozatul, vagyis akiket feláldoztak a közjó oltárán, ahogy Crassus mondja, akit Tacitus idéz az Annalesekben.

Az égre emeltem tekintetemet: Cassiusról volt szó, a híres jogászról, nem Crassusról. Naudé szokásos téves idézetei. Már az elején, a rosszul idézett Claudianusból rá kellett volna jönnöm, hogy azok a lapok az ő valamelyik könyvéből valók. Nem lehetett alaptalan a szóbeszéd, hogy igazából orvoslást tanult, ráadásul nem is szerzett diplomát. Azt viszont el kellett ismernem, hogy államügyekben eléggé tájékozottnak tűnt.

Viszont az államcsíny alatt Naudé nem azt értette, amit én az elején gondoltam, vagyis egyes nagy hatalmú rebellisek által az államhatalom megdöntésére szervezett puccsot, hanem az uralkodók titkos politikai manővereit, amelyekkel megszabadulhattak veszélyes ellenfeleiktől.

Itt kell megemlítenem, hogy az én véleményem szerint nagy hibákat követtek el Luther ügyében is, már attól a pillanattól kezdve, hogy nyilvánosságra hozta eretnek tanait. A legelső hiba: megengedték neki, hogy a korrupció és a romlott erkölcsök kritikájáról áttérjen a doktrína kritikájára, az ugyanis nem magánszemélyek hatáskörébe tartozik, hanem a püspöki zsinatéba; a második hiba az volt, hogy nem alkalmaztak semmilyen titkos manővert a semlegesítésére: meg kellett volna vesztegetni vagy pénzzel, vagy olyan engedményekkel, amelyeket maga is követelt. Richelieu bíborosnak sohasem sikerült volna véghezvinnie ama dicsőséges vállalkozásait a hugenották ellen, ha nem használta volna fel a cél érdekében a király pénzét, és nem nyerte volna meg saját ügyének a legkiválóbb hadvezéreket. Horatius mondása örök érvényű:

Az arany utat talál magának ezer pribék között,

és a villámcsapásnál is nagyobb erővel

morzsolja szét a kőfalakat.

És ha ezzel a módszerrel sem lett volna lehetséges ellehetetleníteni Luthert, akkor egy másikhoz kellett volna folyamodni…

Elérkeztem hát a kiindulóponthoz, mégpedig minden szempontból. Ez volt az a szöveg, amely a Barbara által elcsent lapok első oldalán szerepelt. Viszont sem itt, sem pedig a könyv más részeiben nem találtam egyetlenegy mondatot sem a Pazzi-összeesküvésről. Nyilvánvaló volt, hogy ez a könyv nem azonos azzal a kiadvánnyal, amelynek részét képezte az a bizonyos ötlapos kis füzet, ami annyira megrémisztette Mazarin bíborost.

Elbúcsúztunk Hardouintől, aki még mindig a klienseivel volt elfoglalva, de megígértük, hogy később visszajövünk.

Amikor a könyvkereskedő kikísért bennünket, erős késztetést éreztem, hogy beavassam az ügybe, de Barbara intett a szemével, hogy ne tegyem, sőt még bele is csípett a hátamba: a Tízek Tanácsa titoktartási nyilatkozatot íratott alá vele. Még a gondolatától is rettegett, hogy a dolog egy harmadik személy tudomására juthat, legyen az akár egy megbízhatónak tűnő barát, mint maga Hardouin, akivel együtt annyi mindenen keresztülmentünk a hosszú út során.

Mindazonáltal még volt annyi időm, hogy feltegyek a barátunknak egy gyors kérdést arra vonatkozólag, szerinte létezik-e ennek a könyvnek egy másik változata.

– Másik kiadás? – nevetgélt Hardouin. – Jó kérdés. Amennyire én tudom, volt egy, sőt azt is elárulhatom, hogy annak idején, vagyis három évvel ezelőtt, amikor kiadták, egy itteni nyomdász elárulta nekem, hogy több mint száz példányt nyomtattak belőle! És minden további nélkül el is hittem neki: azóta már többször előfordult, hogy valaki behozta eladásra a könyvet. Szóval szó sincs arról, amit Naudé állít a bevezetőben, hogy csak egy tucat van belőle…

– Itt adták ki, Párizsban? Három évvel ezelőtt? – kiáltottam fel döbbenten. – De hát Naudé a könyvet Di Bagni bíborosnak ajánlotta, ráadásul Rómában, 1639-ben.

– Mesebeszéd! Mi, könyvkereskedők mind tudjuk, hogy Di Bagni bíboros már rég halott volt és a sírjában pihent, Naudé pedig Párizsban volt és már Mazarin szolgálatában állt, amikor megírta ezt a könyvet. Más szóval meghamisította a nyomtatás helyét és a dátumát is.

– De hát milyen célból tett volna ilyet?

– Rejtély. Én csak azt tudom, hogy ez a könyv, azzal, hogy védelmébe veszi a Szent Bertalan-éjszakai vérengzést, és szentnek meg igazságosnak tünteti fel az uralkodók és minisztereik förtelmes bűneit, egész Párizst felháborította. De mondja csak, megtalálta végül benne azt a passzust, amelyik azon a lapon szerepel?

– Hát… igazából nem volt rá időnk, hogy átnézzük a teljes szöveget, most viszont mindenképpen vissza kell mennünk a palotába… – hebegtünk zavartan Barbarával.

– Nos, akkor vigyék el magukkal, odaadom ajándékba. Úgy is, hisz mondom, hehe, túl sok példány forog belőle közkézen Párizsban…

Miközben lelkesen hálálkodtunk, Hardouin közelebb hajolt és bizalmasan odasúgta.

– Azt is beszélik, hogy a könyvet valójában Particelli, a pénzügyek főellenőre rendelte meg, akit persze így még jobban meggyűlölt mindenki, pedig addig sem örvendett túl nagy népszerűségnek a miatt a rengeteg adó miatt…

LOUVRE, KIRÁLYI SZÍNHÁZ

Hol vagytok, ó, könnyek? Ti is magamra hagytok fájdalmamban! Mi végett vagytok hát, Ha nem hulltok záporesőként pisla szememből? Hol vagytok, ó, könnyek? Most, hogy megfosztva minden örömtől Itt állok búval s bajjal telve, Miért nem oltjátok könyörülettel A szenvedés maró lángját Mely úgy perzseli szívemet! Hol vagytok, ó, könnyek?

A hosszú ária befejeztével Atto ragyogó arccal sietett oda hozzám. Késő éjszaka volt, már mindenki nyugovóra tért a palotában, kivéve minket, olaszokat, és persze az elmaradhatatlan Mazarint. Még a kis Giobatta Lulli is ott tapsikolt és ugrabugrált vidáman, pedig rég ágyban lett volna a helye.

Atto most próbálta el először seigneur Luigi frissen komponált áriáját.

A harmadik felvonásban Orfeusz belépője mindenki nagy meglepetésére az opera eddigi összes áriájánál háromszor hosszabbra sikeredett.

Buti megmutatta a librettót: a Malagigit ért merényletet követően alig néhány éjszaka leforgása alatt átalakította a teljes harmadik és negyedik felvonást. Immár Orfeusz uralta a színpadot: a negyedik felvonásban a haldokló Ariszteusznak volt ugyan egy hatásos áriája, de az opera befejező szakaszában egyértelműen Atto vitte a prímet.

Mialatt az ifjú kasztrált az örömtől repesve felénk tartott, cinkosan néztünk össze Rossi mesterrel és Buti apáttal. Nagyon úgy tűnt, hogy végre sikerült egyensúlyba hozni a két kasztrált szerepeit, amitől mindenki azt remélte, hogy a továbbiakban nem kell gyilkos indulatoktól tartani egyikük részéről sem.

Védencem figyelmét természetesen nem kerülte el a Rossival és Butival váltott egyetértő pillantásom, de úgy tett, mintha semmit nem vett volna észre.

Pedig hát mit nem adtam volna érte, ha valahogy megtudhattam volna, bűnös-e Atto vagy sem. Rossi és Buti eddigi információ szerint Mazarin nem említette, hogy vizsgálatot kívánna kezdeményezni a merénylet ügyében, ami persze nem jelentette azt, hogy egy váratlan pillanatban nem dönthet mégis másképp. És akkor mit mondok majd őkegyelmességének, a toszkánai nagyhercegnek? Hogyan érvelhetnék ifjú védencem érdekében, ha magam sem tudom, hogy mi az igazság? Arra már nem is mertem gondolni, mi történne Attóval, ha netán nagy hatalmú gazdái, a Mediciek hitelt adnának a szóbeszédnek, és minden kegyüket megvonnák tőle… És ami a legsúlyosabb, Attót rám bízták: nekem kellett (volna) felügyelnem, vigyáznom rá és megóvnom minden bajtól. Az esetleges bukása rám és a családomra nézve is súlyos és keserves következménnyel járhatott: kitaszítottság és nyomor jutott volna osztályrészemül.

Jaj, bárcsak ne azzal rontott volna ki Torelli a színfalak mögül, hogy valaki elvágta azokat a fránya köteleket! Immár mindenki tisztában volt vele, hogy nem véletlen baleset történt. Joggal feltételeztem hát, hogy előbb-utóbb mindenképpen komoly felelősségre vonásra kerül sor.

Amikor két nappal ezelőtt Barbarával visszaértünk a palotába Hardouin műhelyéből, végig Particelli neve visszhangzott a fejünkben, és mindkettőnkön csüggedt búskomorság vett erőt. Barbara síri csendben, elborult tekintettel fogyasztotta el az ebédjét. Én félrevontam Attót és az étkezés ideje alatt mindent elmondtam neki, jobban mondva majdnem mindent. A rejtélyes, földre pottyant, majd Hervart bankár által felemelt és a bíborosnak átadott ötlapos füzettel kezdtem, azután részletesen ecseteltem Mazarin rémületét, elsápadását, majd rátértem arra a bizonyos két lapra, amelyet Barbara elemelt; végül beszámoltam neki a mártír Bragadin parancsnok bőrének szomorú és kalandos történetéről. Azt sem hallgattam el, hogy a velencei énekesnő Mazarin kérésére hozta el Párizsba a relikviát, és, hogy a bíboros annak állítólagos varázserejét, egyelőre homályos célzattal, engesztelő rítusok során igyekszik felhasználni, akárcsak nyolcvan évvel korábban Medici Katalin és mágusa, Cosimo Ruggieri, aki az ereklye segítségével vitte sikerre a Szent Bertalan-éji vérengzést, amelynek során kiirtották a francia hugenottákat. Hozzátettem, hogy feltételezésem szerint Ruggieri nem véletlenül választotta titkos tervének megvalósításához egy eleven megnyúzott vértanú halálának évfordulóját. Legvégül megmutattam Attónak Naudé felkavaró tartalmú értekezését az államcsínyekről, amelyet állítólagosan Di Bagni bíboros szórakoztatására írt még Rómában, valójában azonban Particelli pénzügyi főfelügyelő rendelte meg tőle alig három évvel ezelőtt. Az Hardouintől kapott könyvet és a Barbara által megszerzett két papírlapot bizalmasan átadtam Attónak, arra kérve védencemet, hogy tanulmányozza át azokat. Csupán a szodomita könyvtárossal kapcsolatos és a Barbara számára megalázó intim részleteket hagytam ki az elbeszélésből, és persze nem szóltam a Tízek Tanácsának titkos megbízásáról sem.

Abban reménykedtem, hogy Atto azzal hálálja meg bizalmamat, hogy végre bevallja bűnösségét: hogy a bősz indulat egy meggondolatlan pillanatában ő vágta el Torelli díszlettervező kristálygépezeteinek tartókötelét; egyszóval közli velem: hagyja abba a nyomozást, titkár úr, ne foglalkozzon felesleges és tévútra vezető körülményekkel, amelyeknek semmi közük az igazsághoz és csak veszélybe sodorhatják magát.

Akkor ugyanis minden erőmet arra összpontosíthattam volna, hogy kimentsem szorult helyzetéből, akárhogyan, mindegy, hogy miféle csalárd módszerekkel, bármilyen áron. Még Barbarát is kész voltam feláldozni az ügy érdekében, noha tudtam, hogy ezzel a gyermekei életét sodorta volna veszélybe.

Ilyetén gondolatok jártak a fejemben és nyomorult féregnek éreztem magam. Mint kiderült, feleslegesen gyötörtem magam, mert Atto szenvtelen egykedvűséggel hallgatta végig a mondókámat, és nyomban elzárkózott minden további beszélgetés elől, amint a Malagigi elleni merényletre terelődött a szó. Nem játszotta a meglepettet és nem adta az ártatlant, csak éppen ugyanazzal a kifürkészhetetlen tekintettel nézett rám, amellyel annak idején elhárította seigneur Luigi faggatózását, arra hivatkozva, hogy a szerencsétlenség bekövetkeztének időpontjában az árnyékszéken tartózkodott, mivel az Orfeóval kapcsolatban őt ért igazságtalan bánásmód folytán görcsös hasmenés és aranyeres vérzés lépett fel nála. Egyszóval ifjú védencem egyáltalán semmit sem tett annak érdekében, hogy eloszlassa borzalmas gyanúmat.

Már két teljes nap telt el azóta, hogy beavattam Attót legféltettebb titkaimba, és semmilyen jel nem mutatott arra, hogy valaha is sikerül kibogoznom ennek a rejtélyes ügynek az egyre jobban összekuszálódó szálait. Túl korán sajátította el hát az ifjú Atto Melani a leplezés művészetét, amelyre, szerencsétlenségemre, én magam tanítottam oly nagy buzgalommal.

– Ne feledje, én mindenre emlékszem! – súgta a fülembe váratlanul ifjú tanítványom, majd jelentőségteljesen a szemembe fúrta tekintetét.

– Hogy mi? Nem értem, miről beszél – hebegtem zavarodottan.

– Hát a La Finta Pazza két változatáról, a velenceiről, amit hat évvel korábban énekeltem, meg a két évvel ezelőtti párizsiról, amelyikből egy csomó részt kihagytak. Az előadás után Mazarinnek meg a két drágalátos luccai bankár barátjának, Cantarininek és Cenaminak el kellett énekelnem az eredeti változatot, áh, és persze Particelli is ott volt…, emlékszik? – kérdezte Atto ravasz kis mosollyal.

Barbara meg én továbbra sem értettük, hogy mire akar kilyukadni, de ekkor Atto intett, hogy kövessük a szobájába, majd ott elmagyarázza, előtte azonban még odament a körülöttünk lábatlankodó kis Lullihoz, aki, ha jól láttam, a kezébe nyomott valamit.

– Nos, mint mondottam – fogott bele Atto, amint helyet foglaltunk Barbarával –, a La Finta Pazza párizsi bemutatója után Mazarin a királynő lakosztályába hívatott, ott pedig arra kért, hogy énekeljem el azokat a részeket, amelyek kimaradtak az előadásból, pedig azok voltak a legszebbek az egész operában. A két bankárnál már ott volt az eredeti librettó, vagyis a velencei szövegkönyv, és nekem is átnyújtottak egyet, hogy könnyebben felidézzem a strófákat. Teljesen feleslegesen, teszem hozzá, mert én tökéletesen emlékeztem minden egyes szóra, pedig a négy év alatt rengeteg más dalszöveget is el kellett sajátítanom.

Atto ekkor egy kisebb könyvecskét vett elő az egyik fiókból.

– Íme – adta a kezembe, s én nyomban fellapoztam, a mellettem ülő Barbara meg a nyakát nyújtogatta, hogy jobban lássa. – Mélyen tisztelt hölgyem és uram – jelentette be védencem hamis ünnepélyességgel –, ebben a kis füzetben rejlenek a válaszok az önök kérdéseire.

– Hogyhogy? – csapott le Barbara.

– Ah, hát mindentudó azért én sem vagyok – nevette el magát Atto. – Egyvalami viszont holtbiztos. Ha három évvel ezelőtt Particelli és Mazarin vették maguknak a fáradságot, hogy egy olyan könyvet írassanak Naudéval, amelyik tele van förtelmesebbnél förtelmesebb állításokkal, majd gondoskodtak róla, hogy úgy terjesszék el Párizsban, mintha az a legféltettebb államtitkokra fényt derítő illegális kiadvány volna, akkor az sem lehet véletlen, hogy a legteljesebb titokban rendeltek oda a királynő magánlakosztályába, ahol éppen a La Finta Pazzából szándékosan kihagyott részeket énekeltették el velem.

Meglepődtem egy picit, ugyanakkor mélységes elégedettséggel töltött el ifjú védencem logikus eszmefuttatása. Szóval mégiscsak hatással voltak rá a két nappal ezelőtt történtek! Ezek szerint Atto hallgatása nem vonakodás volt, csupán időre volt szüksége, hogy alaposan végiggondolja a dolgokat. Igaz, Malagigivel kapcsolatban még mindig nem mondott semmit.

– Az a benyomásom – folytatta Atto –, hogy őeminenciája semmit sem tesz vagy mond véletlenül, még annak a borzalmas káosznak is biztosan van valamilyen oka, amelynek közepette mi, zenészek és énekesek, kénytelenek vagyunk próbálni az Orfeót. Szóval feltettem magamnak a kérdést: hogy van az, hogy a bíboros úr senkit sem hajlandó fogadni, éjjel-nappal ott ül szegény Rossi és Buti nyakán, és mindezek után még arra is van energiája, hogy mindenféle borzalmas dolgokat műveljen szerencsétlen Bragadin kapitány bőrével. Én úgy hiszem, hogy a Tízek Tanácsának igaza van: őeminenciája valamilyen nagyszabású tervet agyalhatott ki, ha még arra is hajlandó, hogy engesztelő rítusokat végezzen el egy ily iszonytató ereklyével. Megmondom őszintén, én majdnem elájultam annak a bőrnek a láttán!

Ó, ez a rafinált nőszemély, gondoltam magamban. Barbara elvörösödött és nyomban lesütötte a szemét vádló tekintetem láttán. Hát persze, miért is gondoltam, hogy a velencei énekesnő elszalasztja az alkalmat, és nem használja fel a Tízek Tanácsának fenyegetését arra, hogy szánalmat ébresszen Attóban maga iránt. Abból ítélve, ahogy ezek ketten egymás kezét szorongatták, afelől sem voltak kétségeim, hogy Barbarának sikerült felszítania a szenvedély még ki nem hűlt parazsát, és rávennie Attót, hogy bocsásson meg neki a postaállomáson történtekért. Minő szerencsétlenség, gondoltam, de hát mit tehettem volna, a hármunk sorsa örökre összefonódott. Ettől a pillanattól fogva nem visszakozhattunk, ki kellett fürkésznünk őeminenciája leféltettebb titkait. Ó, Istenem, most segíts, fohászkodtam magamban.

– Tessék, nézzék meg ezt itt, például, az első felvonás hetedik jelenetét – mutatta Atto. – Ez itt a szenvedés tánca, amelyet először Minerva istennő énekel, majd a fiatalok kórusa. Ez teljes egészében kimaradt a párizsi előadásból. Olvassák csak, itt kezdődik.

Miközben Barbara meg én a sorokat böngésztük, Atto elénekelte a kiragadott. részt.

Szenvedés, ó, szenvedés; Emberfia nincs, ki tőled menekülhet, Társul szegődsz minden rosszhoz Szenvedés, ó, szenvedés. Büszke, fáradságos és halálos harchoz Készülj okosan nagy erőkkel.

Fájdalomból mosoly születik, Szenvedésből terem vidámság. Fáj csapásod, nem tagadom, De szóval s arccal nem mutatom, Nem szomorít a fájdalom, S ha fondorlat is mindez, gaz ámítás, Itt dicséretre méltó a csalás.

A második felvonás tizenegyedik jelenetében is volt néhány olyan szakasz, amelyik kimaradt a párizsi előadásból, például az Együgyűek tánca, akiket az Udvari bolondok futamítanak meg, miközben áriájukkal az Őrületet dicsőítik:

Bolondabb nálunk, ki minket csodál Ki hallgat ránk Mert bárgyú az, bizony mondom.

Ki eszét nem használja közületek Az az őrült, nekünk higgyetek: Nagy bolond, akinek nincs új ötlete.

Az utolsó részlet, amelyet kitöröltek az előadásból a három égi Szellem kórusának áriája volt, amely a harmadik felvonás kilencedik jelenetében volt hallható:

Óvatosság és botorság együtt adagolva Az égig juttatja azt, aki jól kitanulja. A bölcs Deidamia Okosan tettetett bolondsága Légyen örökre dicső példája A női ravaszságnak.

– Én azt mondom, hogy ezek a kihagyott sorok, amelyek mind a magukat őrültnek tettetők ravaszságát és bölcsességét dicsérik, és azt állítják, hogy a legzseniálisabb terveket az ostobaság palástjába burkolózva lehet a legkönnyebben végrehajtani, nos, egészen biztosan valamilyen rejtett üzenetet hordoznak. De hogy pontosan mit? Hát, azt magam sem tudom – jelentette ki végül ifjú védencem vidáman, a vállát vonogatva.

– Ugye nem akarja elhitetni velünk, hogy ezt a kis füzetet még Pistoiából hozta magával? – ráncoltam össze a homlokomat aggodalmasan.

– Nincs szükségem semmilyen librettóra, már mondtam, minden itt van a fejemben – dicsekedett Atto. – Ezt a kis könyvecskét, hogy úgy mondjam, kölcsönvettem őeminenciája Mazarin bíboros úr könyvtárából, és már ma éjjel vissza is fog kerülni a helyére – jelentette ki Atto és színpadias mozdulattal egy kulcscsomót halászott elő a zsebéből.

– Hogy jutott hozzá? – pattant fel a székről Barbara Strozzi, a szeme villámokat szórt.

– Ó, csak nem gondol rosszat rólam? – csücsörítette a száját kacarászva Atto. – Nyugodt lehet: nem gyűrögettem Naudé lepedőjét. – Hát akkor?

– Egy idő óta a kis Giobatta Lulli minden éjjel kilopja nekem a kulcsokat. Nem is kért túl sokat, csak egy pár garasomba került. Másnap reggel aztán szépen visszateszi a kulcscsomót Naudé nadrágzsebébe, az meg nem vesz észre semmit. Túl fáradt ahhoz, hogy felébredjen egy kis zajra…– tette hozzá Atto nem kevés keserűséggel a hangjában..

– Az a szegény kis kukta, idejött Firenzéből tele reménnyel, és lám, hol végzi, Naudé karmaiban. Szegény gyermek, mi lesz így vele…– mondta alig hallhatóan Barbara.

– Villámgyorsan karriert fog csinálni, akárcsak én – vágott közbe metsző hangon Atto, mélységes szarkazmusa jéggé dermesztett.

Jól tudta ő, miképpen működnek a dolgok a pederasztákkal; Firenze még Párizsnál is százszor rosszabb volt. A nagyherceg és a testvérei kényükre-kedvükre kasztráltattak fiatal fiúkat, persze a muzsika ürügyén, hogy aztán az agyukba vigyék őket. Az én Attóm közéjük tartozott. Hányszor hallottam őt szívhez szólóan énekelni a La Finta Pazza Eunuchjának áriáját:

Legyen átkozott a nap, mikor megismertelek, Zene, örök halála Annak, ki az udvar kegyéből él. Mert ha a húr szakadhat, Miért nem szakadhat meg a szív?

– De most dologra fel – tette a vállamra a kezét ifjú védencem. – Sietnünk kell, alig néhány óránk maradt. A kis Lulli már hajnalban itt lesz, hogy elvigye a kulcsokat.

A BÍBOROS KÖNYVTÁRA

Kegyelmes és Nagytiszteletű Particelli Méltóságos Uram…

Így kezdődött Gabriel Naudé Franciaország pénzügyi főfelügyelőjéhez írt levele. Atto egy egész kupacnyi hasonló piszkozatot tett elénk, miután magabiztos léptekkel egyenesen ahhoz a titkos kis ajtóhoz vezetett bennünket, amely mögött az általunk oly áhított szentély rejtőzött: egy ablaktalan és levegőtlen, ám felbecsülhetetlen kincsekkel teli apró helyiség, amely minden valamirevaló nemesi könyvtárban a gyűjtemény rendszerezésével, gondozásával és gyarapításával megbízott bibliofil dolgozószobájaként működött.

– A legutóbbi két éjszakán azzal töltöttem néhány órácskát, hogy kutakodtam egy kicsit ezekben a fiókos szekrényekben. Nagyon hasznosnak bizonyult Naudé kulcscsomója, hiszen e nélkül nem tárultak volna fel a titkok, amelyeket ez a kincsesbánya rejteget – kuncogott elégedetten Atto.

Barbara mohón falta szemével az írást, érthető, gondoltam magamban, memorizálnia kell a nagy részüket. A letisztázott leveleket feltételezhetően már eljuttatták a címzetthez.

– Biztosan felfigyeltek rá, hogy a mi drága könyvtárosunk francia nyelven vetette papírra a leveleit – folytatta Atto –, hiszen a címzett a Királyság egyik fontos minisztere, és olasz neve, valamint luccai származása ellenére Lyonban született és nevelkedett. Tessék, nézzék meg például ezt, itt – mutatott rá az egyik lapra.

Kegyelmes és Nagytiszteletű Particelli Méltóságos Uram! Jelen levelemmel igazolom vissza az ön múlt havi keltezésű írását, amelyet szívet és lelket sújtó, fájdalmas csapásnak kell tekintenem, hiszen az Ön által megrendelt munka velejét, jobban mondva leglényegesebb részét szándékozik kitöröltetni művemből.

Sajnálatos módon jelen pillanatban távol vagyok attól a helytől, a könyvtártól, hol oly szívesen tartózkodom Párizsban, de még Jacques és Pierre Dupuy, René Moreau, Jean de Cordes és sok más szeretett barátom könyvtárának hangulatát sem élvezhetem. Svájcban vagyok, hogy felkutassak néhány ritka könyvet Mazarin bíboros számára, és ezek között a fafejűek között igen sanyarúan érzem magam, mindenben hiányt szenvedek, kivéve a sót.

Miután elutazásomat megelőzően átadtam Önnek a kész és kinyomtatott tanulmányt, azt reméltem, hogy kedvére való lesz a Pazzi-összeesküvésről szóló fejezet. Álmomban sem gondoltam volna, hogy éppen ezt a részt kell majd kitörölnöm a szövegből, sőt úgy ért az Ön parancsa, mint derült égből a villámcsapás.

Mielőtt még Párizsba való visszatérésemkor szomorúan eleget tennék az Ön kifejezett kívánságának, engedje meg, hogy az alábbiakban idézzek néhány nagyrabecsült írót és történészt, kiknek megjegyzései talán a végső döntés előtti megfontolásra késztetik Önt.

Szóval innen fújt a szél, ezért nem találtam meg az összeesküvésről szóló részt az Hardouintől kölcsönkapott könyvben! Egy mintakiadvány részét képezte, amelyet Particelli kizárólagos használatára nyomtattak. És ő, amint az a levélből kiderült, megparancsolta Naudénak, hogy töröltesse ezt a részt a terjesztésre szánt kiadványból. Tovább olvastunk:

Előttem már nagyon sokan tárgyalták a kormányzás témáját. Nifo és Machiavelli például, akik saját gazdáikról, a fejedelmekről írtak, igen nyíltan bírálva azokat; Erasmus, Osorius, Fox Morcillo, Natta, Omphal, Wimpherling és még sokan mások azt próbálták megfogalmazni, milyen erkölcsiséggel kell rendelkezniük a hatalmasoknak; Mambrino Roseo, Franchetta és Lelio Maretto arról értekeztek, hogyan kell alkalmazkodniuk a fejedelmeknek a politika elfogadott törvényeihez. Végül Bellarmino, Ribadaneira és Scribanio arról foglaltak állást, miképpen kell viszonyulniuk a fejedelmeknek a keresztény hit kérdéseihez.

Ők mind történelmi példákkal illusztrálták mondanivalójukat. Én is pontosan így tettem, amikor a Pazzi-összeesküvést állítottam művem középpontjába.

A történelmi művek ismerete, különös tekintettel Tacitusra, csak azoknak hasznos és értelmes, akiknek megvan a magukhoz való eszük ahhoz, hogy okuljanak abból, amit olvasnak. A történelmi értekezések nélkülözik a gyengeségre utaló meseszerűséget, és a racionális gondolkodást előtérbe helyezve következtetésekre és megfontolásokra sarkallnak. Azoknak azonban, akik erre képtelenek, és hozzáteszem, hogy ezek alkotják a népesség túlnyomó részét, a történelmi eszmefuttatások semmi másra nem szolgálnak, minthogy még jobban összezavarják a fejüket.

Én éppen ezért nem történelmi értekezésnek, hanem ismeretterjesztő anyagnak szántam a könyvemet, hogy az Ön és a Bíboros úr kérésének megfelelően bizalmat ébresszek a fent említett tömegek szívében és zavarodott lelkében.

Az volt a célom, hogy a franciák megszeressék Mazarint, fogadják szívesen bölcs kormányzását és ne lázadozzanak intézkedései ellen. Azok az alattvalók, akik most úgy érzik, hogy őeminenciája igája alatt nyögnek, és attól tartanak, hogy kijátsszák, becsapják és tévútra vezetik őket, ezért aztán állandóan összeesküvéseket szőnek ellene, az én művem segítségével hamar megértik majd, mekkora szerencséjük van, hogy olyan kiválóságok kormányozzák az országukat, mint őeminenciája és Ön, Excellenciás uram.

Nem lesz nehéz meggyőzni őket. Az, amit a nép gondol, csak hiúság, minden, amibe belefog, maga az őrület. Elegendő, ha a fejedelmek megtanulják uralni őket a szép szavak és a látszat segítségével. Egy látszólag rebellis írók által megszerkesztett, betiltott és titokban terjesztett mű el fogja érni a kívánt hatást.

Ezért kérem Önt, fontolja meg még egyszer a Pazzi-összeesküvésről szóló rész megtartását, hiszen, mint már említettem volt, ez a mű szíve, és nélküle veszélybe kerül az Ön és őeminenciája által oly hően áhított cél elérése is!

Naudé szívhez szóló levele után elolvastuk Particelli válaszát is:

Naudé úr,

Ön mindig is egyetértett velem abban, hogy az alattvalóknak szánt és a jó kormányzást taglaló történelmi értekezések hatékonysága nagyban függ attól, hogy nem puszta tényeket – a fejedelmek intézkedéseit, csatákat és más tetteket – sorol fel, hanem az olvasót foglalkoztató történések háttértitkait világítja meg. Vagyis elmagyarázza a döntések mögött húzódó okokat és összefüggéseket, rávilágít arra, ki volt az értelmi szerzője ennek vagy annak az eseménynek, majd véleményt és ítéletet mond azokról. Egyszóval, kész és egyértelmű válaszokat ad.

Maradjon csak egyelőre a francia történelemnél, esetleg a Császárságét is megemlítheti, hiszen az jó és tanulságos lecke bármely nép számára, de ne foglalkozzon olyan régi és érdektelen történetekkel, mint a Pazzi-összeesküvés, és egy olyan jelentéktelen várossal, mint Firenze.

– Hát, én nem mondanám, hogy mi, olaszok jelentéktelennek tartanánk a Pazzi-összeesküvést – jegyezte meg Barbara –, amelyet egyébként senki sem felejtett el, azt pedig fölöttébb furcsának találom, hogy egy toszkánai vérből való politikus, amilyen Particelli pénzügyi főellenőr, jelentéktelennek nevezi a Toszkánai Nagyhercegség fővárosát, amely mellesleg annak a Medici Katalinnak a szülővárosa, aki a kis Lajos király nagymamája volt.

– Igaz. De van még valami, ami sehogy se fér a fejembe Particelli válaszában – mondtam. – Particelli indokai felszínesek és túlontúl átlátszóak. A pénzügyek főellenőre szerintem nagyon is eltitkol valami fontosat Naudé elől.

– Pontosan, titkár úr – helyeselt Atto. – Ami pedig a Pazzi-összeesküvést illeti, monna Barbara, valóban igaz, hogy mindannyian ismerjük a történetét, de azért annyira pontosan és mélyrehatóan nem, ahogy Naudé leírja. De erről majd később ejtek szót, először olvassuk el ezt az utolsó levelet – jelentette ki magabiztosan, és elénk tette a kupac utolsó lapját.

Ami az Ön száraz és egyértelmű válaszát illeti, Excellenciás uram, természetesen eleget teszek a kérésének, jobban mondva parancsának.

Egyetlen apró dolgot tennék csupán hozzá az általam már elmondottakhoz, mégpedig azt, hogy a Bíboros úr őeminenciája és Ön kifejezetten arra kértek a megbízás alkalmával, hogy szabadon és érdekesen tálaljam a történelmi tényeket, hogy lecsupaszítva tárjam fel a rejtélyeket, leplezzem le a Fejedelmek üzelmeit, a miniszterek ármánykodását, vagyis mindazt, amit egy kormányzat esetében homálynak kell elfednie. És én így is tettem, az olyan szerzők példáját követve, mint Matteo Paris, Clemangis és Machiavelli, valamint azokét a névtelen szerzőkét, akik leírták IX. Károly és a tridenti zsinat történetét, megjelentették XI. Lajos botrányos naplóját, egyszóval – ahogy Plautus mondaná – megszellőztették a hatalmasok legféltettebb titkait. Ezek a szerzők mind ugyanakkora lelkesedéssel tálalták az igazságot, ahogyan a hamis és kitalált valótlanságot is – elég csak a kis méregzsákra, a rosszindulatú Prokopiuszra gondolnunk, de arról se feledkezzünk meg, hogy ezen szerzők nagy részét az Egyház nem is engedélyezi. A magam részéről tehát mindent elkövettem, hogy – ahogyan Ön kérte – véleményt és ítéletet mondjak, valamint kész és egyértelmű válaszokat adjak.

Pontosan ezért jutottam arra a következtetésre, hogy a Pazzi-összeesküvésnek igenis helye van a művemben.

Immár teljesen egyértelmű volt: Particelli valamit forralt a háttérben és ezt nem kötötte Naudé orrára. A levelek három évvel ezelőtt íródtak. Vajon mire kellett a könyv Naudénak? Igyekeztem megerőltetni az agyam, hátha eszembe jut valami fontos, ami Franciaországban az utóbbi három évben történt, de semmi nem ugrott be. Semmiféle államcsíny, semmilyen puccs nem volt, a politikai helyzet viszont egy cseppet sem javult, inkább napról napra romlott, ennek legfőbb oka a bíboros érthetetlen, pöffeszkedő és idegesítő magatartása volt. Még hogy megszerettetni Mazarint! Naudé könyve, már amennyire az Hardouinnél olvasottakból és hallottakból kitűnt, nemhogy nem tette szimpatikussá a bíborost a nép szemében, de egyenesen az utolsó cseppnek bizonyult a pohárban! És mindehhez jött a rengeteg adó és az olasz zenére költött őrületes összegek…

– És most, a katarzis – suttogta el Atto és kihalászott egy másik kupacból egy fölöttébb érdekes és számomra ismerős kis lapot: annak a bizonyos ötlapos füzetnek a hiányzó része volt. Most végre elolvashattuk Naudé írásának eredeti és teljes szövegét.

Barbara és én visszafojtott lélegzettel futottuk végig a sorokat, míg végre ráakadtunk a Lutherrel kapcsolatos töredék folytatására:

És ha ezzel a módszerrel sem lett volna lehetséges ellehetetleníteni Luthert, akkor egy másikhoz kellett volna folyamodni: száműzni valami biztonságos helyre, ahogy később Du Bois abbéval és a bencés szerzetes Barnés-val történt, vagy még többet kockáztatni, és titokban eltenni láb alól, ahogyan állítólag Medici Katalin tette egy híres mágussal; esetleg nyilvánosan kiátkozni, és utána máglyára küldeni, ahogy a konstanzi zsinat tette Husz Jánossal és Prágai Jeromossal. Az igazat megvallva, az előbbi módszerek lettek volna a legjobbak, lévén sokkal egyszerűbbek és kevésbé feltűnőek, de legfőképpen azért, mert ezekkel lehetett volna elérni a remélt hatást, amire a többi módszer nem volt alkalmas, ugyanis csak még inkább megerősítették volna tévhitükben Luther szektájának követőit. Soha nem szabad megfeledkezni arról, amit egy ókori szerző mondott a keresztényekkel kapcsolatban: Sanguis martyrum, semen christianorum.

A Tündöklőnek nevezett Lorenzo Medici is ebből kovácsolt tőkét.

1478. április 26-ának reggelén a firenzei székesegyházban a város urát, Lorenzo Medicit és öccsét, Giuliano Medicit a mise alatt megtámadták a Mediciek riválisainak számító gazdag bankárok, a Pazzi család tagjai. Giulianót több késszúrással megölték, Lorenzo azonban túlélte a merényletet. Nincs egyetlen olyan forrás sem, amely objektíven számolna be az eseményekről, mert a rendelkezésre álló anyagok kizárólag olyan (állítólag hiteles) vallomások, amelyeket kínzással csikartak ki, s ezek alapján került sor a (feltételezett) bűnösök lefejezés általi kivégzésére; esetleg olyan szerzők művei, akik részrehajlók Firenzével szemben. Az ehhez hasonló esetek leírásánál elengedhetetlen objektivitás tehát a szomorú történetet elbeszélő szerzők ránk hagyott műveiből teljes mértékben hiányzik.

Egy dolog biztos csupán ezzel a bűnténnyel kapcsolatban: azon a napon, vagyis 1478. április 26-ának reggelén, Jézus mennybemenetelének vasárnapján a firenzei dómban Giuliano Medicit az ünnepi mise alatt, amelyen Lorenzo Medicivel, Firenze urával együtt vett részt, megtámadták és tizenkilenc késszúrással megölték. Bezúzták a koponyáját, átvágták a nyakát, kést döftek a mellkasába és a hátába, majdhogynem kivágták a szívét, mindkét védekezésül maga elé emelt karját tőből lemetszették, és addig szurkálták, amíg meg nem bizonyosodtak afelől, hogy nem maradt benne élet. Mindezt annak a Giuliano Medicinek kellett elszenvednie, akit a korszak összes historikusa egyöntetűen csak a „szerény és jóindulatú” jelzőkkel említ, aki mindig távol tartotta magát a politikától, miközben a bátyja, a Tündöklőnek nevezett Lorenzo, Firenze nagyra törő ura egyetlen karcolással megúszta a támadást. Annak ellenére, hogy csakis ő lehetett a gyilkosok elsődleges célpontja, feltételezve, hogy a merénylet valóban a Mediciek uralmának megdöntésére irányult.

Miközben a Pazzi család tagjai tizenkilenc késszúrást ejtettek Giulianón, Lorenzóval két papnak kellett volna végeznie, tekintve, hogy az összeesküvés egyetlen hivatásos orgyilkos tagja, egy bizonyos Montesecco, lelkiismereti okokra hivatkozva az utolsó pillanatban visszakozott, állítólag nem volt hajlandó gyilkolni egy templomban. Ezért történt, állítják a források, hogy a papok „kevés határozottsággal” támadtak Lorenzóra. A beszámolók szerint tétován és bizonytalanul közelítették meg áldozatukat, aki nyomban kardot rántott, majd gyorsan bemenekült a sekrestyébe, még mielőtt a Pazzik rátámadhattak volna.

Ez az abszurd állítás sem keltette fel azonban a historikusok gyanúját, akik csupán arra szorítkoztak, hogy „csodával határos” megmenekülést emlegessenek, s ugyanígy tettek mindazok, akik utóbb tengernyi mennyiségű tintát használtak fel a Pazzi-féle összeesküvés ismertetésére. A korabeli Medici-párti történetírók figyelmét azonban nem kerülte el az a körülmény, hogy a két testvért nem azonos mértékű, sőt politikai jelentőségükkel éppen hogy fordítottan arányos intenzitású támadás érte. Ezért hangsúlyozzák ki oly nagy buzgalommal, hogy Franceschino Nori, a Medici bank igazgatója is életét vesztette a merénylet során – hasba szúrták –, amikor megpróbálta megvédeni Lorenzót. Szép próbálkozás, de vajmi csekély jelentősége van.

Nos, hogy rövidre fogjam a dolgot, ebben a történetben csak néhány biztos támpont akad, de azok mind arra utalnak, hogy az összeesküvők fő célpontja Giuliano volt.

A különféle szerzők azt írják, hogy az összeesküvők már húsvétkor meg akarták ölni Giulianót, miután Lorenzót sikerült Rómába csalniuk. De Giuliano nem fogadta el a római meghívást. Ekkor változott a terv, és úgy döntöttek, hogy mindkét Medici fivért meghívják ebédre Fiesoléba, és ott, tehát nem a saját városukban teszik el őket láb alól, Firenzében ugyanis könnyebben meg tudták volna védeni magukat. Lorenzo azonban egyedül érkezett, mert Giulianónak gyengélkedett a gyomra, ezért nem tudott eleget tenni a meghívásnak. A források szerint az összeesküvők elhalasztották a merényletet. A harmadik terv az volt, hogy a testvéreket április 26-án ölik meg, de nem a mise alatt, hanem később, egy ünnepi lakoma során, amelyet a Mediciek saját palotájukban szerveztek. Vajon mi lett azzal a kiváló ötlettel, hogy a városon kívül kell tőlük megszabadulni?

Giuliano és Lorenzo megérkeztek tehát a székesegyházba, a Pazzi családdal és a többi nemesi famíliával együtt. A Pazzik közül ketten, azok, akik később rátámadtak, szívélyesen átölelték Giulianót, hogy megbizonyosodjanak felőle, van-e rajta páncéling. Giuliano szerencsétlenségére nem viselt ilyesmit. Arról a források nem tesznek említést, hogy vajon Lorenzo is átesett-e hasonló ellenőrzésen, noha a körülmények ismeretében ő sokkal fontosabb célpontnak számíthatott volna, mint az öccse.

Azt, hogy a gyilkosságot a templomban kell végrehajtani, állítólag az utolsó pillanatban döntötték el. Az összeesküvők a megbeszélt jelre vártak, vagyis arra, hogy a Mediciek nagybátyja, Giovanni Tornabuoni a mise alatt (hangosan, egy templomban!) bejelentse, hogy Giuliano valószínűleg nem lesz ott a banketten, mert szokás szerint gyengélkedik a gyomra. Ekkor Francesco Pazzi odalépett Giulianóhoz, és elsőként merítette mellkasába a kést, miközben azt kiáltotta: „Ez a tiéd, te áruló!” Egyszóval úgy tűnik, hogy mégis Giuliano volt a kiszemelt áldozat, nem pedig Lorenzo. Mikor Giuliano nem tudott jelen lenni, amint azt láttuk, az összeesküvők inkább megkímélték Lorenzo életét is; majd a firenzei dómban éppen a politikailag jelentéktelen Giulianóra vesztegették értékes idejüket, nem pedig Firenze urára. De hát miféle államcsíny ez? Fontos adalék, hogy Giuliano és Lorenzo a mise alatt általában nem egymás mellett ültek, hanem biztonsági okokból a templom két átellenes oldalán. Eleve lehetetlen volt egyszerre végezni velük. Nos, mindezek ellenére a Pazzik először Giulianóra vetették magukat! Hallatlan eset: egy államcsíny végrehajtásánál a meglepetés erejét az állam fejének vagy a főminiszternek a kiiktatásához szokás felhasználni, nem pedig valamelyik helyettesére pazarolni. Ugyanez a szabály érvényes a csatában is: ha az ellenség hadseregét megfosztják a fővezérétől, a győzelem borítékolható.

És most, nehéz szívvel, de nem halogatom tovább: itt az ideje, hogy a lényegre térjek. De mielőtt megteszem, engedtessék meg nekem, hogy úgy nyögjek és átkozódjak, mint az a római császár, aki imigyen kiáltott fel, amikor két halálos ítéletet kellett aláírnia: Utinam nescire literas! Bárcsak ne tudnék írni!

A Pazzi-összeesküvés jellege és módszerei teljesen egyértelműen azt bizonyítják, hogy nem Lorenzo Medici uralmának megdöntése volt a cél, hanem Giuliano megölése. A titkos megbízó pedig, aki oly ügyesen álcázta magát, hogy maguk a merénylők sem sejtettek semmit, maga, Lorenzo volt.

Si violandum est ius, regnandi causa. Azaz, ha meg kell szegni a törvényt, az uralkodás legyen rá az ok! Amint azt Cicero és Suetonius is írja.

Megremeg a kezemben a penna, amikor a világos és szinte önmagukért beszélő előjelekre gondolok! Lorenzo a hálószobájának falán tartotta Galeazzo Sforza portréját, Milánó uráét, akit alig két évvel korábban orvul meggyilkoltak: a tetteseket saját öccse, Lodovico il Moro bérelte fel, majd elfoglalta testvérbátyja helyét.

Lorenzo más testvérgyilkosokkal is kapcsolatban állt, akiknek példájából ötleteket meríthetett. Federico di Montefeltróról egyebek közt az a hír járta, hogy nem volt teljesen ártatlan abban az összeesküvésben, amelynek során megölték féltestvérét, Oddantoniót, és aminek következtében megörökölte Urbino hercegének címét.

Amint azt Sallustius írja, minden bűntény vizsgálható utólag, de ha nem tettél meg mindent, hogy ne történjenek meg, bűnösnek találtatsz te magad is az ítélőszék előtt.

Talán Giuliano Medicit sokkal jobban érdekelte a politika, mint ahogy a források állítják róla, vagy ahogyan Lorenzo el akarta hitetni mindenkivel a gyilkosságot követően. Hivatalosan Lorenzo a testvérével, Giulianóval közösen uralkodott Firenzében. Lorenzo talán azért ölette meg az öccsét, mert riválist látott benne, s mert valójában egyeduralomra vágyott, és miután szándéka megvalósult, mindent megtett, hogy Giulianót apolitikusnak, félénknek és zárkózottnak állítsa be. Minden szerző megerősíti, hogy a Tündöklő a hatalom megszállottja volt, és állandóan intrikált attól való félelmében, hogy elveszíti befolyását. Többen idéznek egy árulkodó mondatot, amelyet Machiavelli és Giovanni di Carlo is megemlít futólag. Giuliano egyik intelméről van szó, amelyet bátyjához intézett. Azt tanácsolta neki, hogy viselkedjen tisztességesebben a politikában, de valójában burkolt szemrehányást tett neki: „Vigyázz, bátyám, mert ha túl sokat akarsz, mindannyian elveszíthetünk mindent.” Attól a Giulianótól, aki ezt a kijelentést tette, nem biztos, hogy olyan távol állt volna Firenze kormányzásának gondolata.

Más vagy újabb adatok az ügyről soha nem fognak rendelkezésünkre állni.

A Pazzi családot felhasználták, először a kivégzés végrehajtóiként, majd bűnbakként: a férfiakat a merénylet elkövetése után alig néhány órán belül kivégezték – persze gondoskodtak arról, hogy előbb aláírassák velük részletes és őszinte vallomásukat –, a nőket kolostorba zárták, a vagyonukat árverésre bocsátották, a címerüket örökre eltüntették, még a pénzérmékről is lecsiszoltatták. Teljes és szabályos damnatio memoriae[10] tehát, ahogy az ókori rómaiak is tették az ellenséggel: a legyőzötteknek még az emlékét is ki kell irtani, kivéve a gyalázatukét. Szó szerint mindenki, aki bármilyen szinten érintett volt az ügyben, vagyis az összes disszidens, a pápai hatalom támogatói, az összes Pazzi (akik egyébként őszentsége bankárai voltak), még Pisa érseke is rövid időn belül megismerkedett az akasztófahurokkal, és még fel sem ocsúdtak, már ott himbálóztak – néhányan papi reverendában – a Palazzo Vecchio ablakaiban. A várost hetekig zavargások és vérfagyasztó lincselések tartották rettegésben, úgy mondták, a felháborodott nép lázadt fel a merénylet hírére. Barabás története azonban arra tanít bennünket, hogy az, ami a nép hangjának tűnik, gyakran ügyes felbujtók és sugalmazók műve. A nép önmagában csürhe, az állatoknál is rosszabb, százszor butább és kegyetlenebb, mert az állatok természetes ösztöneiket követik, míg az embereknek, még a legközönségesebb és leghitványabb aljanépnek is megadatott a gondolkodás képessége, de nem él vele, hanem hagyja, hogy könnyen irányítható bábbá váljon ravasz politikusok kezében, akik vele végeztetik el legvéresebb gaztetteiket. A csőcselék szabad prédája mindenféle szándéknak, manipulációnak; olyan kaméleon, amely bármely színt képes felölteni, kivéve a fehéret; egy bűzös lefolyó, amely a ház minden szennyét befogadja. A söpredék leginkább bámulatra méltó tulajdonsága, hogy bármit elfogad, és annak az ellenkezőjét is, bármikor kész átállni a másik oldalra, hiszékenysége nem ismer határokat.

Maga Angelo Poliziano, akit Lorenzo bízott meg a merényletről szóló összefoglaló jelentés megírásával, szemérmes visszafogottsággal sugallja, hogy az érthetetlen módon hosszú napokig Firenze utcáin eltakarítatlanul heverő, rothadó hullahegyek mögött talán magának a Tündöklőnek a parancsa állt, vagyis az az alig leplezett szándék, hogy egy új Apokalipszis eljövetelének érzetét keltse az emberekben.

A korabeli krónikák tanúsága szerint az Arno vize holttestektől feketéllett, amelyeket a feldühödött nép dobált bele.

De vajon miért? Ez itt a legfőbb kérdés. A lényeg. Kinek állt érdekében? Kinek volt meg hozzá a hatalma, hogy mindent elleplezzen? Ezeket a kérdéseket valójában a mi évszázadunkra vonatkoztatva is fel kellene tenni. Ami a kérdéses esetet illeti, a válasz pofonegyszerű: Lorenzónak. Tény és való, hogy a Pazzi családot kiirtották, és Lorenzo Medici a történteket használta ürügyül, hogy önkényuralmat vezessen be Firenzében. Vajon valóban csak a szerencsés véletlenek elképesztő sorozatának volt köszönhető, hogy Lorenzo nem csak hogy sértetlenül megúszta a merényletet, de ráadásul hatalmában megerősödve került ki belőle? Ockham, a nagy filozófus azt mondta, hogy két lehetséges magyarázat közül mindig a legegyszerűbbet kell választani. És a legegyszerűbb magyarázat az, hogy Lorenzo a számára legelőnyösebb módon játszotta ki egymás ellen a vele szemben álló erőket, s ennek eredményeképpen megszabadult minden ellenségétől:

† a Pazziktól, a pápa bankáraitól, akiket már régóta szeretett volna kiiktatni;

† magától a pápától, aki elveszítette toszkánai bizalmi embereit, s velük együtt a befolyását is az itáliai félsziget nagy részén;

† a firenzei tanácstól, amely korlátokat szabott hatalmi törekvéseinek;

† és végül az öccsétől, aki, miután nem volt hajlandó ismét felölteni a reverendát, egy szép napon leválthatta volna a Tündöklőt a város, sőt akár annak a nemzetközi pénzügyi hálózatnak az éléről, amelynek Firenze volt a központja.

A taktika jól ismert és minden ízében olasz.

A támadás hirtelen és váratlan; arra sújt le, aki le akart sújtani; az veszti életét, aki biztonságban érezte magát; azt éri szerencsétlenség, aki nem tartott tőle; minden az éjszaka leple alatt, a sötétben, ködfátyol mögött és árnyak közepette történik. Laverna, a tolvajok istennője uralkodik itt, akihez imigyen szól a fohász: „Add, hogy becsületesnek tűnjek, engedd, hogy szentnek és igazságosnak tartsanak, boríts árnyékot bűneimre és eressz ködöt csalásaimra” (Horatius: Epódoszok könyve)

De legyen az én pennám híján minden erkölcsi ítéletnek! Hogy a nagy dolgokban betartsuk az igazságosságot, mondja Charron, a kis dolgokban el kell távolodnunk tőle; hogy a nagy egészben igazságosan cselekedhessünk, a részletekben lehetünk jogtalanok. Sokan vannak azon a véleményen, hogy egy bölcs és tapasztalt fejedelemnek a törvények szerint kell uralkodnia, de ha a szükség úgy hozza, magukon a törvényeken is.

Az alattvalóknak, mindazonáltal, soha nem szabad tudniuk arról, milyen előnye származik ebből uruknak; nekik csak a fájdalmat, a kétségbeesést és a haragot kell látniuk, amelyet felmutat nekik. Mint egy jó apa, aki arra kényszerült, hogy levágja saját fiának karját, hisz életét csak így tudta megmenteni. A fejedelem mindig mutasson fájdalmat, ha kegyetlennek kell lennie, tanácsolja Claudianus.

TOSZKÁNA PARTJAI, 1649 OKTÓBERE

Holnap partra szállunk Livorno kikötőjében. Véget ér hát a harmadik, tán mind közül a legborzalmasabb párizsi utunk is. Nem hiszem, hogy egyhamar visszatérünk Franciaországba.

Miután két évvel ezelőtt, az Orfeo előadása után hazatértünk Firenzébe, alig néhány hónapra rá ismét kénytelenek voltunk útra kelni a francia udvarba. Harmadszor, alig három év alatt.

Én legszívesebben otthon maradtam volna. Atto azonban, noha ezúttal sem lehetett tudni, miféle előadásra készül Mazarin bíboros, különösebb aggályoskodás nélkül, sőt mondhatni, lelkesen készült az útra.

Fogalma sem volt arról, hogy mi vár ránk. Akkor még, bevallom, én sem láttam világosan.

Most, hogy a gálya fedélzetéről fürkésztem az ismerős horizontot, s a szívemet melegséggel töltötte el pistoiai házam és családom magam elé képzelt látványa, felidéztem az immár régmúltnak tűnő időszak emlékeit és gondolatban visszatértem a két évvel ezelőtti utunkhoz. A Pazzi-összeesküvéshez, a füzetből kiszakított lapokhoz, amelyek megrémítették Mazarint, Naudé és Particelli leveleihez, a La Finta Pazzából kihagyott sorokhoz, amelyek leplezésről és háborúról beszéltek, aztán ahhoz a furcsa könyvhöz az államcsínyekről, és szegény Bragadin parancsnok lenyúzott bőréhez, amelyet a bíboros rejtélyes rítusokhoz használt fel, akárcsak Medici Katalin francia királyné mágusa, Cosimo Ruggieri, nyolcvan évvel korábban. És eszembe jutott Szent Bertalan éjszakája, a Malagigi elleni merénylet, Mazarin érthetetlen késlekedése az Orfeóval azok után, hogy lóhalálában fél Itália énekeseit az udvarba csődítette, majd legvégül az Enghien herceg tiszteletére tervezett, ámde füstbe ment balett.

A rejtély minden egyes apró szálacskáját kibogoztuk, minden ott volt a markunkban, de nem voltunk elég okosak ahhoz, hogy összerakjuk a nagy egészet. Sem én, sem Atto, sem Barbara; egyikünk sem értette meg, mi került a birtokunkba.

Nem éreztem hibásnak magam: még ha meg is értettük volna, semmit sem tehettünk volna, és talán nem is akartunk volna tenni. Túl nagy volt a kockázat.

Talán nem mi voltunk az egyetlenek, akik semmire sem jöttek rá, annak ellenére hogy az igazság ott volt az orruk előtt. Barbara Strozzi hazatért Velencébe és visszaszolgáltatta hazájának a szerencsétlen Bragadin kapitány bőrét. Azt írta nekem, persze metaforákba burkolva, hogy a Tízek Tanácsa elégedett volt az információkkal, amelyeket leszállított; ezek az információk, nos igen, valóban adtak okot némi aggodalomra, de halvány kételyen kívül – legalábbis Barbara így látta – nem keltettek gyanút a Tanácsban. Egyszóval még a fondorlatos Tízeknek sem sikerült teljes mértékben felmérniük az ügy jelentőségét, pedig ők voltak azok, akik titokban kormányozták a Velencei Köztársaságot.

Az mindenki számára nyilvánvaló volt, hogy Mazarin bíboros és Particelli valamilyen grandiózus terven törik a fejüket már azóta, hogy őeminenciája 1643-ban hatalomra került. Azt viszont, hogy mi volt ennek a tervnek a lényege, csak jóval később értettük meg, miután már megvalósult.

Tavaly, amikor még mi is ott voltunk az udvarban, a franciák végre belepottyantak Mazarin ravaszul szőtt hálójába. Kitört a polgárháború, amit immár mindenki Fronde-nak nevez. Biztosan ismerik, minek pazarolják hát több szót rá? Végre a felszínre törhetett az olasz bíboros ellen táplált gyűlölet. A nép hangja imigyen buzdította a forradalmárokat. Mazarin a királynő ágyából kormányoz minket, franciákat; agyonsújt bennünket az adókkal, fiainkat besorozza katonának, és külföldi országokba küldi őket háborúzni, miközben a kincstár pénzét udvari mulatságokra költi. Júliusban, engedve a nyomásnak, a parlament határozatot hozott a bíborost jogtalan előnyökhöz juttató monarchia hatalmának korlátozásáról.

Mazarin ahelyett, hogy kétségbe esett volna, a tenyerét dörzsölgette az elégedettségtől, és megtette első fontos lépéseit a sakktáblán. Először is a spanyolok fölött aratott lens-i győzelem után meglepetésszerűen letartóztatta Broussel parlamenti tanácsadót, akit a franciák különösen kedveltek. Ez volt számukra az utolsó csepp a pohárban. Augusztus 26-án, csupán két nappal a Szent Bertalan-éjszakai vérengzés évfordulója után, egész Párizsban zavargások törtek ki, és a nép iszonyatos rombolást és pusztítást vitt véghez.

Októberben, a vesztfáliai békeszerződés aláírásának napján, amellyel véget ért a harminc évig tartó szörnyűséges európai háború, őeminenciája úgy tett, mintha megadná magát, de valójában Saint-Germainbe menekül (mi, szerencsétlen olaszok, követtük, mi mást tehettünk volna). Ekkor a bíboros Condé seregének támogatásával Párizs ellen indult, és ostrom alá vette a várost. Áprilisban a parlament megadta magát, a bíboros győzött. Sőt, nagyon úgy tűnt, hogy már a kis Lajos király egyetlen rokonát sem nézi jó szemmel, és egyre ellenségesebb a nagy hatalmú és a nép által imádott Condé herceggel is, de nincs jóban annak testvérével sem, Conti herceggel, az unokatestvérével, Longueville-jel és Gaston d’ Orléans-nal, őfelsége nagybátyjával sem. Mérget vehetünk rá, hogy nemsokára azoktól is meg fog szabadulni, akik segítettek neki megnyerni a parlament elleni háborút. Ez alatt a két év alatt Atto meg én jól kiismertük Mazarint: ezért aztán még itt, a hajón fogadást kötöttünk arra, hogy jövő ilyenkorra a jó Condé és a többi koronaherceg börtönben fog csücsülni. A harmincéves háború már amúgy is befejeződött és az ostrom is véget ért. Condéból, aki végül még azt is lenyelte, hogy a tiszteletére írt balettet soha nem mutatták be, csupán zavaró körülmény lett…

Mostanság őeminenciája csak a saját maga vagy Anna királynő által gondosan kiválasztott személyekkel veszi körül magát, ilyen például Nicolas Fouquet, akit Anna királynő először kinevezett Picardia hadseregének élére, majd tavaly Párizs megye főintendánsának. Fouquet ugyanis a főváros ostromának idején szívvel-lélekkel – és persze okos tanácsaival – a király ügyét támogatta. A királynő rendkívül hálás neki.

Igen, végre megértettük: megértettem én, megértette Atto, és minden bizonnyal Barbara Strozzi is megértette ott, az ő messzi Velencéjében, amikor elolvasta a hírlapokban a Franciaországban kitört polgárháborúról szóló híreket.

Mazarin azt tette, amit Lorenzo, a Tündökletes. Ez volt hát a nagy trükk, a megoldás minden bajra! A bíboros rögtön rájött, hogy sose fogja megszerettetni magát a franciákkal. Hogyan is foglalhatta volna el valaha épp egy olasz bíboros a nagy Richelieu helyét? Ugyan már! Ráadásul egy olasz, mint Concino Concini és az a másik, Cosimo Ruggieri: az egyik előbb egy harangnyelvhez kötözve végezte, aztán a csőcselék karmai között, a felesége meg a máglyán; a másik holttestét épp most rángatták ki a sírjából, hogy végigvonszolják Párizs utcáin, szóval végül ő is a nép dühének lett az áldozata.

Mazarin, aki mindig azt mondogatta, hogy „aki a szívet birtokolja, mindent birtokol, úgy döntött, hogy a szíveken nem csak a szeretet segítségével lehet uralkodni, ahogyan a királynővel tette, hanem gyűlölettel is. Meggyűlöltette hát magát az ellenségeivel, azok meg nem vették észre, hogy tehetetlen bábokká váltak a bíboros kezében.

A bíboros megjátszotta a hülyét, pontosan ügy, mint a La Finta Pazza magát őrültnek tettető hercegnője. Most értettük meg, mire utaltak azok a verssorok, amelyeket szándékosan kihagyatott a párizsi előadásból, pedig a velencei eredetiben benne voltak. Ezek elárulhatták volna titkos szándékait és a luccai bankárokkal közösen kifundált tervét:

Büszke, fáradtságos és halálos harchoz Készülj okosan nagy erőkkel.

Fájdalomból mosoly születik, Szenvedésből terem vidámság. Fáj csapásod, nem tagadom, De szóval s arccal nem mutatom, Nem szomorít a fájdalom, S ha fondorlat is mindez, gaz ámítás, Itt dicséretre méltó a csalás.

Miután őrült (valójában az őrültségtől nagyon is távol álló) tervéhez megszerezte pénzembereinek támogatását, akik Particelli áldásos tevékenysége folytán már legalább tizenöt éve állhatatosan kitartottak mellette, Mazarin mindent elkövetett, hogy szétzilálja a parlament és a koronahercegek idegeit, egyszóval maga ellen hergelte azokat a franciákat, akik valóban számítottak, mégpedig azzal a szándékkal, hogy azok hangja egyetlen torokban forrjon össze, amit aztán szépen elnyisszantott. A csőcselékkel Mazarin nem foglalkozott, minek is, hiszen ugyanaz a tébolyodott söpredék, amelyik tegnap még kövekkel dobálta meg a királyi palota ablakait, ma már lelkesen éljenzi a kis király bevonulását Párizsba. Igaza volt Naudénak, amikor azt írta, hogy a feldühödött tömeg gondolkodás nélkül mindig azok ellen fordul, akiket első áldozatként elélöknek.

Igazi nagy színészhez méltón, ezerszer túlszárnyalva az összes általa Itáliából idecsábított komédiást, Mazarin hiteles alakítást nyújtott a legrafináltabb színdarabban, amelyet a franciák valaha láttak. És a máglya fölött, amely őt volt hivatott megégetni, ropogósra sütötte őket.

A bolond álcája működött, a leplezés nagymestere diadalt aratott.

Az első előjelek az úgynevezett mazarinádok voltak, azok a bíborosról írt gúnyversikék, amelyek titkos csatornákon terjedtek Párizsban, még jóval azelőtt, hogy kitört volna a polgárháború. Ezekben főleg az Orfeót és minket, olaszokat pocskondiáztak, a kincstárról szinte nem is esett szó, pedig Particelli az utóbbi két évben az ötszörösére emelte az adókat, miközben az azt megelőző száz év alatt alighogy megduplázódtak.

1647. március 2-án, ahogy Mazarin eltervezte, megtartották az Orfeo bemutatóját. Franciaország minden főnemese részt vett az előadáson, még Condé is, aki a királynő mellett foglalt helyet.

Az előadás totális fiaskó volt, a bíboros legnagyobb örömére; Torelli masinái mind csütörtököt mondtak, seigneur Luigi zenéje hosszú volt és unalmas, a mellékszerepekben fellépő énekesek bizonytalanul és zavarodottan ténferegtek a színpadon: a fejükben még ott zsongtak a Nerone áriái, amelyet őeminenciája lóhalálában tanultatott meg velük, hogy aztán soha még csak szóba se kerüljön az opera bemutatása. Mazarin pontosan kidolgozta a felmerülő nehézségek minden egyes részletét: a magát őrültnek tettető bíboros átalakíttatta a színházat, hogy a káosz közepette az énekesek és a zenészek képtelenek legyenek nyugalomban felkészülni. Buti és Rossi szobáját szándékosan nem fűttette, hogy megbetegítse őket, s ezzel is hátráltassa munkájukat.

Nos, félreértés ne essék, Mazarin francia talpnyalói ódákat zengtek az Orfeóról. Az olasz államok (Velence, Firenze, Mantova) nagykövetei azonban alig hittek a szemüknek és a fülüknek: ezért a jelentéktelen, szedett-vedett és nevetséges operáért fizette ki a korona azt a tengernyi pénzt? Hisz még a tréfának szánt strófák is annyira közönségesek benne, hogy az ember legszívesebben sírva fakadna!

A franciákról már nem is beszélek. Mazarin egy teljes évig elhitette velük, hogy az egyik nagyra becsült, mellesleg királyi vérű honfitársuk (Enghien, alias Condé herceg) tiszteletére írt balettre költi a sok pénzt. Ezek után rájuk kényszerített egy olyan operát, amelyik távol állt a francia ízléstől, ráadásul nem is lehetett volna idegesítőbb: túl hosszú volt, tele olasz áriákkal és végeláthatatlan énekbeszédek tömkelegével, persze olaszul: a párizsiak egy kukkot sem értettek belőle. Mindennek tetejébe még a szünetek sem voltak szórakoztatóak, azokban ugyanis commedia dell’ arte bohózatokat adtak elő, amit a franciák szívből utáltak. Szóval Mazarin erre a felháborítóan silány fércműre pazarolta minden idejét, emiatt nem fogadott senkit hónapokig!

A közönség reakciója önmagáért beszélt. Maga a Királynő is elhagyta a színházat a második felvonás után, az én ifjú Attóm legnagyobb elkeseredésére. A fiatal kasztrált, aki csak az opera vége felé jutott szóhoz, attól tartott, hogy az uralkodónő ezentúl Malagigit fogja kitüntetni figyelmével őhelyette, hiszen Ariszteusz szerepében mestere valósággal tündökölt.

Az ostorcsapást követően Mazarin nyomban tett néhány látszatgesztust a franciák felé: a további előadásokból kihagyatta a bohózatokat, helyettük baletteket iktatott be, és egészen májusig így játszották a darabot. A bíboros ezenkívül május és július között az összes olasz muzsikust és énekest hazaküldte, és megrendelte az Orfeo francia fordítását, méghozzá nem akárkitől, hanem magától a nagy Corneille-től! Újabb álszent gesztus tehát! Alig telt el azonban néhány hónap, és Mazarin – az előre megírt forgatókönyv alapján – az összes olaszt visszarendelte az udvarba; Atto és a többiek (velem együtt) már szeptemberben visszatértek, seigneur Luigi pedig januárban. Ezúttal nemhogy azt nem lehetett tudni, hogy melyik operában kell énekelniük, de egyáltalán nem is íródott semmiféle opera! Mazarin az egészet azért csinálta, hogy még jobban magára haragítsa a franciákat. Aminek persze az olaszok fizették meg az árát, leginkább szegény Torelli, akit egyszer felismertek az utcán és majdnem meglincselték, pedig a nyomorult még a nevét is Torelre franciásította.

Egy hétfői napon, 1648. február 10-én újabb ostorcsapás következett: Mazarin tudatta szegény Corneille-jel, hogy egyévi munkáját nyugodtan a szemétbe hajíthatja, mert visszavonja a megbízását. A legnagyobb francia költő a nagy semmiért dolgozott egy kerek esztendeig.

A hivatalos indoklás nevetségesen átlátszó volt: féltékenység. Néhány elkészült színpadi jelenetet, háborgott Mazarin, először nem az arra kijelölt személynek mutattak meg, hanem a királynőnek. A sértett fél, vagyis a felelős személy pedig nem volt más, mint a pénzügyi főfelügyelő úr, vagyis Particelli…

1648-ban jártunk: a franciák puhára voltak főzve, pontosan úgy, ahogyan Mazarin bíboros és cinkosa, Particelli előre eltervezte.

A Malagigit ért támadással kapcsolatban Atto végre vallott: nem ő tette. A gyilkossági kísérlet pillanatában az én ifjú kasztrált védencem valóban az árnyékszéken ücsörgött, sajnos tényleg sokat kínlódott az aranyerével. Annyira tartott tőle, hogy Ariszteusz-Pasqualini el fogja homályosítani őt Orfeusz szerepében, hogy az idegesség hasmenést váltott ki belőle, amitől az aranyeres csomók megrepedtek, és vérzés lépett fel.

Miután látta, hogy a kristálymasinák lezuhanását követően mindenki őt gyanúsítja a gyilkossági kísérlettel, szántszándékkal nem tántorított el senkit ebbéli meggyőződésétől, és a fondorkodásának meg is lett az eredménye: Buti Rossival karöltve átírta a teljes harmadik felvonást, csakhogy a kedvében járjanak.

De ha nem Atto állt a merénylet mögött, akkor vajon ki vágta el Torelli gépezeteinek a köteleit?

Amikor már úgy hittem, hogy teljes egészében átlátom Mazarin machinációit, olyasmi történt, amire egyáltalán nem számítottam. Cantarini és Cenami parlamenti vizsgálóbizottság elé került, csalással vádolták mindkettőjüket. Cantarinitől azonnal elkobozták a főkönyveit, néhány ezüsttárgyat és más ingóságokat, többször kihallgatták és házkutatást is tartottak nála. Csupán a bíboros és a parlament múlt év áprilisában történt kibékülése akadályozta meg, hogy a vizsgálatokat ne terjesszék ki Cenamira is. Vajon meddig lehet húzni az ügyet? Városszerte azt suttogják, a bíboros nem igazán töri magát, hogy megmentse egykori legfőbb finanszírozóit, sőt úgy tűnik, hogy hajlandó alkut kötni egynéhány ellenfelével, akik mindenáron a két bankár fejét (és pénztárcáját) követelik tőle.

A Fronde-ból csak egyvalaki került ki megerősödve, nem más, mint Hervart, a német protestáns bankár, akit aznap láttam először a próbákon Mazarin társaságában, amikor valaki megpróbálta megölni Malagigit. Hervartnak csodával határos módon valahogy sikerült elkerülnie a vizsgálatot, sőt mi több, nagyon aktívan közreműködött abban, hogy az áruló Turenne-t, egyébként Condé jobbkezét, leváltsák seregeinek éléről. Meg is lett a jutalma: őt nevezték ki a pénzügyek intendánsának. A saját szememmel láttam fesztelenül cseverészni és kacarászni Jaques Tubeuffel, aki annak a pénzügyi vizsgálóbizottságnak volt az elnöke, amelyik éppen az ő államkincstárral kapcsolatos machinációt volt hivatott felderíteni…

Volt egy kérdés, amellyel, talán éppen túl könnyűnek látszó magyarázata okán, nem foglalkoztam eleget. Vajon miért sápadt el annyira Mazarin, amikor Hervart bankár átadott neki egy bizonyos füzetkét? Az ötlapos kis irományt Naudé szerkesztette a Pazzi-összeesküvésről, s azt állította benne, hogy a merénylet hátterében Lorenzo, a Tündöklő állt. A válasz a kérdésre mára már teljesen egyértelművé vált a számomra: mert azok a lapok felfedték a bíboros titkos tervét.

Mazarin úgy akarta bebiztosítani magának a teljhatalmat, hogy az áldozat szerepét játszotta, és mindeközben hagyta, hogy a parlament és a nemesek egymást semlegesítsék. Ahogyan a Pazzikat és Giulianót, vagyis a gyilkost és az áldozatot, őket is ugyanaz a kéz ítélte pusztulásra. Ezért történt, hogy szegény Naudénak – aki mit sem sejtett Mazarin sötét terveiről – mindenképpen ki kellett hagynia az államcsínyekről szóló könyvének első kiadásából a Pazzi-összeesküvést, azt ugyanis Particelli magánhasználatra szánta. Szóval ezért nem találtam meg ezt a részt Hardouin példányában!

A könyvtáros, aki annyira dénaisé-nek, vagyis roppant felvilágosultnak tartotta magát, szépen bevette azt a mesét, hogy Mazarinnek csupán az a szándéka a könyvvel, hogy államférfiként minél jobb színben tüntesse fel magát a franciák előtt. Na persze! Őeminenciájának egyetlen célja volt a kiadvánnyal, mégpedig az, hogy halálra rémítse a nemeseket és a parlamentet, és ily módon arra sarkallja őket, minél előbb lázadjanak fel az abszolút monarchia ellen. A bíboros terve olyannyira jól sikerült, hogy a lázadók első ténykedése éppen a Mazarin-könyvtár gyűjteményének elkobzása és árverésre bocsátása volt: a lelkes frondisták élvezettel szaggatták darabokra Naudé és Mazarin értékes kéziratait. Pedig a jóravaló könyvtáros igazán mindent megtett azért, hogy gazdáját jó színben tüntesse fel írásaiban, de sajnos hiába emlegette (ezúttal kivételesen nem tévesztve el az idézetet) Lucanus szavait: „Jaj nekem, mennyi földet s mennyi tengert lehetett volna meghódítani a vérrel, amely a polgárok keze nyomán fakadt!”

A dörzsölt Mazarin jóval előrelátóbb volt könyvtárosánál, és idejében lemásoltatta gyűjteményének legértékesebb darabjait, köztük Gutenberg Bibliáját, majd, ki tudja hol, biztonságba helyezte a másolatokat. Naudé szeszélyes hóbortnak gondolta a bíboros ötletét, amely utóbb zseniális húzásnak bizonyult, hiszen a kollekció nagy része így sértetlen maradt.

Szegény naiv Naudé arra sem jött rá, mire kellett a bíborosnak Bragadin bőre: a borzalmas relikviát őeminenciája ugyanarra használta fel, mint annak idején Medici Katalin, jövendőmondó mágusának, Cosimo Ruggierinek a segítségével. Vagyis olyan engesztelő rítusokhoz, amelyekkel elháríthatta magáról az ellene acsarkodók rontó ármányait. Medici Katalin a protestáns hugenottáktól kívánt megszabadulni a varázserejűnek hitt talizmán segítségével, Mazarin a hatalmát veszélyeztető frondistáktól.

Hervartra visszatérve: Cantarinivel és Cenamival ellentétben a német bankár, aki egyébként, akárcsak a hírhedt Fuggerek, Augsburgból származott, nem volt jelen a királynő magánlakosztályában, amikor Atto a La Finta Pazza azon részeit énekelte el, amelyek a velencei eredetiben még szerepeltek, de a párizsi változatból kimaradtak; ezt magától Attótól tudtam meg. Hervart az Orfeo próbáin sem jelent meg soha, kivéve azt az egyetlen alkalmat, amikor valaki merényletet követett el Malagigi ellen…

Nos, így találtam meg a választ a legnehezebbnek tűnő kérdésre: miért akarta valaki megölni Malagigit, és miért éppen úgy, hogy elvágja a kristály égitesteket tartó köteleket?

A megoldás egy másik kérdés kapcsán merült fel bennem, amire ez idáig még nem találtam magyarázatot. Vajon mit keresett Mazarin asztalán az a bizonyos kis füzet, amelynek láttán a bíborost kiverte a jeges veríték? Nos, miután már tisztában voltam a füzet igen kompromittáló tartalmával, joggal feltételeztem, hogy a bíborosnak esze ágában sem lehetett azt jól látható helyen tartani, méghozzá a próbák alatt, amikor bárki illetéktelen hozzáférhetett. Ez az eszmefuttatás egyetlen következtetéshez vezetett: a füzet csakis úgy kerülhetett oda, hogy valaki kilopta a könyvtárból, és szándékosan becsúsztatta a többi irat közé.

Ekkor villant az agyamba, hogy a bankárok közül Hervart tűnt a legrémültebbnek a merénylet pillanatában, ő sodorta le a bíboros asztaláról az összes iratot, és végül, micsoda véletlen, éppen ő volt az, aki felemelte a földről a kis füzetecskét, hogy átadja Mazarinnek.

Hogyhogy nem jöttem rá korábban? Hát persze, Hervart szervezte meg az egészet! Kilopta a könyvtárból a füzetet, egy óvatlan pillanatban bedugta a többi irat közé, és amikor az incidens bekövetkezett, mintegy rémületében lesodorta az asztalról a többivel együtt. Magától értetődő, hogy Hervart egyik embere vágta el a masinák tartókötelét is. Hervart nyilván tudott Atto és Malagigi ellenséges viszonyáról, és a helyzetet kihasználva az én ifjú védencemre terelte a gyanút. Közben pedig elegánsan megzsarolta Mazarint.

Szóval ezért nem rendelt el a bíboros vizsgálatot az ügyben, pedig mindenki számított rá. Amikor meglátta a papírokat, nyomban rájött, hogy Hervart így akarja a tudomására hozni: ismeri az ő titkos tervét. Miután kitört a Fronde, Mazarinnek nem maradt más választása, minthogy feláldozza Cantarinit és Cenamit, és átadja a kincstár fölötti ellenőrzést Hervartnak.

Azt hiszem, hogy a bíboros sok minden mást is kihagyott a számításból, nem csak Hervart zsarolását. A polgárháború, amelyet kirobbantott, már egy éve tart, és úgy hírlik ugyan, hogy hamarosan vége lesz, de én nem vagyok benne olyan biztos. Habár a bíboros megszabadult a parlamenttől, legalábbis úgy tűnik, a koronahercegek még mindig az útjában vannak, és már a puszta létezésükkel is akadályozzák a célul kitűzött korlátlan hatalom megszerzését.

Kétségeim vannak afelől, hogy egyetlen év alatt képes lesz megszabadulni tőlük…

Mert – teszem fel – mi van akkor, ha ez a polgárháború hosszabb ideig fog tartani, mint amire őeminenciája számít? És ha a kis Lajos öt év múlva, amikor már nagykorú lesz, úgy dönt, hogy leváltja, elkergeti, netán még ki is végezteti, ahogyan az apja, XIII. Lajos tette Concino Concinivel?

És ha elragadja a halál, még mielőtt véghez tudná vinni a tervét? Megéri ennyit kockáztatni?

A bíboros túl intelligens és előrelátó ahhoz, hogy ne gondolt volna ezekre a dolgokra…

Ekkor fogalmazódott meg bennem a kérdés: és mi van akkor, ha Mazarin nem is önmaga, hanem a kis Lajos érdekében tervelte ki ezt az egészet, akit mindig is fiának tekintett?

A válasz a jövő titka.

Az én ifjú védencem, Atto Melani ügyesen tőkét kovácsolt a Franciaországban szerzett tapasztalatokból. Mindent elkövetett, hogy a toszkánai nagyherceg előtt a legjobb színben tüntetve fel magát, megcsillogtassa különleges tehetségét – de félreértés ne essék, nem az énekesét, hanem a spionét! Atto valójában soha nem vágyott az énekesi pályára, sokkal nagyobb örömét lelte abban, hogy heti rendszerességgel beszámolt a nagyhercegnek az összes hírről, pletykáról és szóbeszédről, amit csak megtudott az udvarban. A Mediciek pedig így igen pontos információkhoz jutottak egy távoli országban zajló polgárháború részleteiről. Hiszen egy kasztrált bárki másnál könnyebben bejuthat királyok és királynők lakosztályaiba, nem igaz? A rideg és félelmetes Saint-Germain-kastélyban Atto sokszor megfordult a kis Lajos szobájában, hogy énekhangjával valamennyire felvidítsa a gyermeket, aki még a játékait sem vihette magával és rettegett a sötétben, hiszen tizenegy évesen elég nagy volt ahhoz, hogy tudja, van mitől félnie.

Az én Attóm, biztos vagyok benne, hamarosan foglalkozást változtat. A kis Lajos pedig soha nem fog megfeledkezni róla.

Remélem, hogy Atto egy napon kibékül majd mesterével, a nagy Malagigivel. Nem jó dolog ellenséges viszonyban lenni azzal, akit egykor szerettünk, és aki túl jól ismer bennünket. És nem hiszem, hogy a kibékülés olyan nagyon nehezére esne bármelyiküknek is: nem sokkal azt követően, hogy visszatért Rómába, Malagigi valóban elhagyta az énekesi pályát és a Santa Maria Maggiore kanonokja lett. Valahol a szíve mélyén – legalábbis én így gondolom – minden kasztrált gyűlöli az éneklést. Ahogy a La Finta Pazza eunuchjának áriájából is kiviláglik – egyébként ezt az egyet Atto mindig szívesen énekelte:

Legyen átkozott a nap, mikor megismertelek, Zene, örök halála Annak, ki az udvar kegyéből él. Mert ha a húr szakadhat, Miért nem szakadhat meg a szív?

Seigneur Luigi Rossi már hazafelé tartott, amikor megkapta a hírt: miközben ő Párizsban az Orfeót írta, ifjú hitvese, a kedves és jóságos Costanza, az ünnepelt hárfaművésznő, akit még a Mediciek is meghívtak az udvarukba, egy váratlan betegség következtében meghalt. Mazarinnek esze ágában sem volt tudatni a hírt a szerencsétlen zeneszerzővel, hiszen szüksége volt rá nagyra törő tervéhez. Mint tudjuk, a cél szentesíti az eszközt…

Végre visszatértem imádott Toszkánámba. Atto is feljött a fedélzetre, itt áll mellettem.

Védencem épp az előbb pillantotta meg Gorgona szigetét, ezt a szinte megközelíthetetlen tengeri sziklazátonyt. Az ujjával mutatja az Öregtorony erődjének bástyáját. Egy tengerész hangját sodorja felénk a szél, azért imádkozik, hogy elkerüljük a kalózhajókat. Mennyi emlék!

JEGYZETEK

A MÖBIUS TETRALÓGIA

A tetralógia, mely a Mysterium című regénnyel (Amsterdam, 2011) indul útjára, az Atto Melani életét feldolgozó Imprimatur sorozat utolsó négy kötetét foglalja magába. A regényfolyamnak a Möbius tetralógia összefoglaló címet adtuk (az olvasó a könyv elején találkozik vele). Ahogy a híres-nevezetes Möbius-szalagnak is mintha két „arca” lenne, holott csak egy van, ez a tetralógia is nyolc, azaz négy nagy és négy kisebb kötetből fog állni. A kötetek négy párt alkotnak majd: minden páros ugyanannak a történetnek a két arcát fogja bemutatni. Az első regénypár a Mysterium és az Intrika.

Az Intrika éppen ott kezdődik, ahol a Mysterium véget ér, egészen pontosan Toulon kikötőjében, ahová szereplőink megérkeznek tengeri utazásuk végén. A különös utazás alatt felgöngyölődik a Mysterium teljes története, amelyet az Intrika csak futólag érint.

AZ ORFEO

Francesco Buti szövegkönyvíró és Luigi Rossi zeneszerző Orfeója, amelyet a komponista a francia udvar számára írt 1647-ben, sokkal összetettebb annál, mint ahogy a barokk zenéről szóló kézikönyvek általában írnak róla. Ez derült ki Buti összegyűjtött leveleiből, amelyeket urához, Antonio Barberini bíboroshoz címzett 1646 és 1647 között. Ezekre a levelekre Pio Pecchiai, olasz tudós bukkant rá több mint fél évszázaddal ezelőtt (I Barberini, Archivum, Róma, 1959), de a felfedezésnek gyakorlatilag nem lett semmiféle nemzetközi visszhangja, leszámítva néhány zenei tanulmányt, amelyek azonban a hozzáértés hiánya miatt nem voltak képesek felmérni ennek Franciaország történelmére gyakorolt hatását. A rendelkezésre álló források alapján rekonstruálhatjuk az opera megalkotásának viszontagságait és gyötrelmes szakaszait, amit Mazarin eszközként használt fel arra, hogy a végkimerülésbe kergesse a franciákat, és végül belehajszolja az országot a Fronde-nak („parittya”) nevezett, bukásra ítélt forradalomba.

Az Orfeót először 1647. március 2-án mutatták be Párizsban, és a francia színház korszakalkotó fordulópontját jelentette: ez volt a francia udvar megrendelésére készült első opera, és az első előadás, amelyet nagyközönség előtt mutattak be. Az egyetlen ehhez hasonló eset a La Finta Pazza bemutatója volt, annak a a darabnak az adaptációja, amelynek ősbemutatójára 1641-ben került sor a velencei Teatro Novissimóban.

Henry Prunières L’Opéra italien en France avant Lulli (Párizs, 1913) című tanulmányának megjelenése után az a vélemény alakult ki, hogy az Orfeo megszületésének története nem rejteget többé semmiféle titkot. Prunières szerint az opera igen hosszú ideig készült, és színrevitelét késleltette a színpadi gépezetek bonyolultsága, majd végül csupán háromszor mutatták be: egyszer nagyböjt előtt és kétszer húsvét után.

Prunières kutatásaiból az derült ki, hogy az Orfeo tetszést aratott a közönség körében, de a Fronde mozgalom idején egyes kritikák fanyalogva fogadták, szerintük túl magasak voltak a költségei.

Buti levelezése rámutat, hogy ezt a feltételezést alapjaiban felül kell vizsgálni. Az 1959-ben, Pio Pecchiai által megtalált levelek (két kéziratban, Barb. Lat. 10796 és 10797 jelzettel ellátva) máig a Vatikáni Apostoli Könyvtárban hevernek anélkül, hogy katalogizálták volna őket. Az első kézirat az 1646 júliusa és 1647 szeptembere között keltezett leveleket tartalmazza, ez éppen az Orfeo megszületésének időszakát érinti.

Buti eredeti leveleinek köszönhetően megtudtuk, hogy mennyi vajúdás után született meg az Orfeo. Ugyanez derül ki Atto Melani és az Orfeo miatt Párizsba érkezett több más zenész leveleiből is, amelyeket Róma, Firenze, Bologna és más olasz városok, valamint a párizsi külügyminisztérium levéltáraiban őriznek. Így mi a darab keletkezésének legapróbb részleteit is bele tudtuk szőni az Intrika történetébe.

Mazarin bíboros valószínűleg már 1646 szeptembere óta dédelgette magában az opera elkészíttetésének gondolatát. Egy 1646. szeptember 29-ei keltezésű levélben, amelyet a bolognai Giovanni Bentivoglio írt a fontainebleau-i királyi palotából rokonának, Cornelio Bentivogliónak, ez olvasható:

Mivel a Királyné Őfelsége úgy határozott, hogy a télen jó zenészeket óhajt úgy a kamara, mint a színház számára (…), írt Francesca Costa Úrhölgynek és nővérének, Margherita Úrhölgynek, aki Velencében tartózkodik (…), hogy jöjjenek Franciaországba a velencei zenészekkel.

Október 6-i levelében Giovanni Bentivoglio hozzáteszi:

Már írtam előzőleg a Bíboros úr nevében, hogy gondoskodjanak mindenről, amire szükségük lehet a zenészeknek, akiket Őkegyelmessége hívatott Itáliából; most megismétlem ugyanazt, viszont kérem, hogy költsenek minél kevesebbet, és csupán az utazás költségeit biztosítsák, nem kérvén többet, mint azt, hogy takarékoskodjanak Őkegyelmessége nevében.

Atto Melani, a maga részéről Pistoiából ír Annibale Bentivogliónak 1646. november 15-én:

Luigi Uraság azt írja nekem, hogy Mazarin Eminenciás Úr kéri, költözzek oda…

Atto Melani ugyanezt írja Cornelio Bentivogliónak is 1646. november 15-én.

Mindenesetre meglepő, hogy Párizsban semmit sem tudtak Mazarin tervéről, miszerint egy opera előkészítésén dolgozik. Sőt, ezzel ellenkezőleg, már egy éve mindenki az Enghien herceg tiszteletére rendezendő hatalmas balett előkészületeivel foglalatoskodik, az újdonságnak számító gépezetek felállításával, amelyeket a neves díszlettervező, Jacobo Torelli alkotott meg. Lássuk, mit is ír Torelli Marchese Gaufredinek 1646. november 30-án:

Azon fáradozunk kitartóan, hogy Enghien herceg tiszteletére nagyszabású balettet hozzunk létre a királyi palotában.

Ugyanez olvasható a párizsi pápai nuncius 1646. november 30-án kelt feljegyzésében:

A soron következő farsang alkalmából, amely hosszúra fog nyúlni, valószínűleg pazar, színházgépezetekkel színesített balettelőadásra kerül sor, amellyel Orléans és Enghien hercegei leköthetik a nemesség figyelmét.

Az előkészületek, mint ahogy ez fent már említettük, egy éve tartottak. A Savoyában tartózkodó Scaglia apát már 1645. december 22-én így írt:

A színházgépezetek, amelyek csodaszépnek bizonyultak az olaszok által előadott zenedarabban (azaz a La Finta Pazzában), arra az elhatározásra juttatták a Királynőt, hogy ő is megkívánja ezeket a farsang végi ünnepségen… A Bíboros Úr azt gondolja, hogy mivel a díszleteket egy olasz mester készítette, és a balettek főfelügyelője Enghien hercege, az udvar rá fog jönni, hogy évek óta nem látott ehhez hasonlóan eredeti és költséges előadást.

Ugyanerről szólnak a hírek Gaudin levelében, amelyben írója Abel Servien minisztert tájékoztatja 1645. december 23-án:

Par suite nous commencerons par le Palais Royal où M. le cardinal a fait jouer sa belle comédie à italienne, et M. le duc d’Anguyen donnera bientost un beau ballet à la Reyne.[11]

Már Prunières is (L’opéra italien… i. m.) feltételezte, hogy 1646 folyamán ez a terv megváltozott egy új opera javára.

Buti levelezésében is igazolást nyer ez a dolog. Buti 1646. december 7-én közli urával, Antonio Barberini bíborossal, hogy utasítást kapott Mazarintól, hogy Enghien herceg balettjához készített gépezetek – amelyekről egy éve beszélnek – felhasználásával írjak egy komédiát… zenéset.

Ez a levél mindazonáltal megcáfolja Prunières állítását, miszerint az Orfeót már jóval 1646 novembere előtt tervbe vették, vagyis azelőtt, hogy az első énekesek megérkeztek volna Párizsba.

Az arisztokrácia súlyos sértésnek vette, hogy elvetették a balettet. Rudolf zur Lippe alaptanulmánya (Hof und Schloß – Bühne des Absolutismus: Absolutismus, szerk.: Ernst Hinrichs, Frankfurt, 1986) minden eddiginél alaposabban rávilágított arra, milyen politikai szembehelyezkedést jelentett Franciaországban a balett és a melodráma közötti párharc. Az udvari balett a nemesség aktív részvételét jelentette, és ez az ország irányításában való részvételt szimbolizálta. Ezzel szemben az opera a páholyban ülő nézők passzivitását sugallta, ami az abszolutisztikus uralkodási formát volt hivatott képviselni.

Buti tehát csak december elején kapott megbízást arra, hogy írja meg az opera szövegkönyvét. Ettől a pillanattól kezdve Mazarin folyton a nyomában van. 1646. december 28-án Buti így ír urának, Barberini bíborosnak: Az opera, amelyet ilyen kapkodva kell megírnom, igen nagy nehézséget okoz nekem. 1646. december végére csak egy felvonás készült el a háromból: … ez idáig a három felvonásból még csak egyet készítettem el. 1647. január 3-ára ez a felvonás megzenésítésre került (Stefano Costa levele Párizsból Cornelio Bentivogliónak): Az előadást illetően meglehetősen le vagyunk maradva, nincs egyéb készen, mint az első felvonás szövegtartalma és zenéje. Január 11-én Buti befejezte a második felvonást, mindazonáltal február 19-én – vagyis az első bemutató előtt néhány nappal – az opera nincsen készen, és még nem osztották ki az összes szerepet sem.

Buti december 7. és 28. között írt levelei lázas hangulatról árulkodnak. Amíg Mazarin Monteverdi Nero című művének próbáival gyötörte a színészeket, amely Poppea megkoronázása címmel vált ismertté (Giovanni Francesco Busenello szövegkönyve, Ismeretlenek Akadémiája). Butinak azon kellett fáradoznia, hogy Mazarin utasítására beillessze az Orfeóba azokat a színházi gépezeteket, amelyeket Jacopo Torelli készített az Enghien hercegének írt baletthoz: … már meglévő gépezeteket és jeleneteket kellett felhasználni. Ugyanakkor ügyelnie kellett arra is, hogy megfelelőképpen ossza ki a szerepeket az operában, nehogy féltékenységet és rivalizálást ébresszen, főképpen az élvonalbeli énekesek körében, mint amilyen éppen Atto Melani, vagy mestere, Marc’Antonio Pasqualini volt:

… és nagy figyelmet szentelt a meghívott zenészeknek, ezért Marc’Antonio Pasqualini uraságnak nem kellett senki szerepét irigyelnie.

Nem véletlen, hogy Buti Atto mesterének szánta Ariszteusz szerepét, aki az opera valódi ellenfőszereplője, és legalább annyira fontos, mint maga a főszereplő. Ariszteusz az Orfeo felvonásaiban többször is megjelenik és nem csupán panaszdalt énekel, hanem egy látványos őrült jelenetet is előad. Malagiginek így tehát nem volt semmi oka arra, hogy Attóra irigykedjen.

Mazarin egy pillanatra sem veszítette őt szem elől, ahogy erről Barducci, a Párizsban tartózkodó toszkánai diplomata 1647. március 1-jén a firenzei szenátornak, Bali Gondinak írt egyik levele tanúskodik

Mazarin Bíboros Urat, a legfontosabb ügyekkel való szokásos elfoglaltságán túl, még arra is nyomatékosan felkérte a Királyné Őfőméltósága, hogy szorgalmazza tökélyre vinni a nagy zenés színjátékot, s emiatt őeminenciája többször is részt kívánt venni a próbákon, amelyekre sor került, és előszeretettel vizsgálgatta a gépezeteket és sürgette a munkásokat. Őfőméltóságának ez az elfoglaltsága megkívánta, hogy kamaramesterét meghallgatásra rendelje bármilyen dolog miatt. (Firenze, Állami Levéltár, Medici hercegség, 4653, f. 4r).

Amikor március 1-jén, vagyis a bemutató előestéjén sor került az általános főpróbára, a színház bővítésének építészeti munkái még folyamatban, voltak: Múlt pénteken a színház még nagyon messze volt attól az állapottól, hogy ott előadást lehessen tartani, ezért mindenkit meglepett, amikor a Királyné kiadta a parancsot az opera próbájára. (1647. március 8-i levél). Ugyanabban a levélben Buti panaszkodik az első előadás előtti este fellépő váratlan kellemetlenségek miatt: főképpen amiatt, hogy mivel az Orfeót sietve kellett létrehozni, a közönségnek nem tudták kiosztani a teljes szövegkönyvet, csupán lapokat, amelyeken a mű összefoglalása állt. De a legrosszabb az volt, hogy Torelli gépezetei csütörtököt mondtak, és a színjáték nem győzte meg a közönséget. A parmai széktartó, Leonardo de Villeré ezt írta urának, Odorado Farnesének:

Ezekben a napokban mutatták be a Királyi Palotában az Orfeusz és Euridiké zenés színjátékot. A gépezeteket Torelli úr készítette, ami nem vált éppen becsületére. A zene meglehetősen hosszú és unalmas, a gépezet tökéletlen.

Az Orfeót olyan sebtiben hozták össze, hogy a szövegkönyv egyes részei hiányoznak a partitúrából vagy éppen fordítva.

Az első előadás kudarca után Mazarin még ráadást is ad a franciáknak, ugyanis a következő partitúrákból kikerültek az olaszos bohózatok, beleértve azt a komikus részt is, amelyben színre lép Mómosz isten, és megbízza a legnagyobb tiszteletben álló francia tragédiaírót, Pierre Corneille-t, hogy fordítsa le franciára az Orfeót, ahogy erről Dubuisson-Aubenay naplója tanúskodik (Journal, szerk.: Adolphe Chéruel, Párizs, 1883, sub 1648. január):

A következő napokban, a teljes előző téli évadban (valójában március és május között), a Királyi Palotában bemutatott Orfeusz és Euridiké színjátéka francia nyelvű lesz Corneille Uraságnak köszönhetően, aki ezért a munkáért kétezer-négyszáz livres-t kapott, és köszönet Torellinek is, a díszlettervező mérnöknek, aki tizenhárom– vagy tizennégyezer livres-t kapott azért, hogy rendbehozza a gépezeteket.

Mindezeket levelek támasztják alá, mint például Claudio Claudi Annibale Bentivogliónak címzett levele, 1647. május 10-én:

… most már franciául adják majd elő a komédiát, úgy mondják, farsangkor [1648], ugyanazokkal a gépezetekkel, az Őfelsége által megtartott komikusokkal.

Corneille serényen dolgozik 1648 elejéig, amikor is februárban hidegzuhanyként érte a hír: Mazarin visszavonja a megbízást és Corneille munkáját kihajítja az ablakon. A parlamenti tanácsos, Olivier Lefèvre d’Ormesson híres naplójában (Journal d’Olivier Lefèvre d’Ormesson, szerk.: Adolphe Chéruel, Párizs, 1860, t. I) ezt jegyzi fel:

Február 10-én, hétfőn, Lezeau úr ebéd után közölte velem, hogy a színjáték a színházgépezetekkel le lett mondva a Bíboros úr féltékenykedése miatt, mert a főfelügyelő, aki Incelin uraság díszlettalálmányainak ellenőrzésére hivatott (értsd a Mulatságokon, a szerző megjegyzése) a királynőnek mutatta meg ezeket, és nem neki. A Lezeaui úr ezt Incelin uraságtól tudta meg.

A Bíboros kijátszotta az utolsó aduját is. Az Orfeo eleget tett a neki szánt feladatnak: a Fronde felkelés immár a küszöbön állt.

GABRIEL NAUDÉ TANULMÁNYA AZ ÁLLAMCSÍNYEKRŐL

A regényben szereplő események, kivéve a Pazzi-összeesküvést, megtalálhatók Naudé lebilincselő könyvében, amely nem az állam ellen elkövetett támadásokról, hanem éppenséggel az állam által gerjesztett akciókról szól, saját hatalmának megerősítése végett.

Az okkult politika sziporkázó és kegyetlen pamfletje 1639-ben jelent meg, Considérations politiques sur les coups d’Estat, par G. N. P a Rome M.DC.XXXIX. címmel. A kiadás dátuma kétségek egész sorozatát váltotta ki. 1675-ben Paul Colomiés, a tudós szerzetes, Louis Jacob barátja és tanítványa, aki közeli kapcsolatban állt Gabriel Noudéval, arról mesél a Mélanges historiques című művében, hogy mesterétől tudomást szerzett arról, hogy a Considérations politiques sur les coups d’Estat Michele Particelli d’Emery, pénzügyi főellenőr megbízásából lett írva és nem Bagni bíboroséból, aki meghalt, mindazonáltal akire a szerző időnként utalt azzal a céllal, hogy méginkább elkendőzze az igazi megbízó személyét. Az sem felel meg az igazságnak, folytatja Colomiès, hogy csupán tizenkét példányt nyomtattak volna, amint azt az előszóban állítják, hanem több mint százat. Guy Patin, Naudé barátja alátámasztja Colomiès kijelentéseit a Naudeana et Patiniana (Párizs, 1701) című művében. A témát a XVIII. század több írója feldolgozta, egészen Charles Nodierig, aki a Mélanges tirés d’une petite bibliothèque ou Variétés littéraires et philosophiques (Párizs, 1829) című művében azt állítja, hogy a könyvet valójában Párizsban nyomtatták ki, azaz Naudé Párizsba való visszatérése, 1642 után. Marino Parenti is a nyomtatás valós helyének Párizst jelöli meg, és nem Rómát (Dizionario dei luoghi di stampa falsi, Firenze 1996).

A PAZZI-ÖSSZEESKÜVÉS

Naudé államcsínyekről szóló nyomtatott és elterjedt tanulmányából, feltehetően elég észrevehetően, hiányzik a Pazzi-összeesküvésre vonatkozó rész. Alaposan átböngészhetjük ennek a ritka kötetecskének máig fennmaradt néhány példányát, de hiába minden próbálkozás, az 1478-as firenzei támadásra, amely Giuliano Medici, Lorenzo, a Tündöklő öccsének meggyilkolásához vezetett, nem fogunk utalásokat találni. Ez a hiányosság mindenképpen meglepő: hogyan hiányozhat ebből a szőrszálhalogatóan pontos tanulmányból a magasztos Firenze leghírhedtebb politikai támadása.

Mindenképpen említést érdemelt volna: Lorenzo Medici kihasználta az eseményeket, hogy firenzei kormányzását abszolutista uralommá alakítsa át. A támadás utáni néhány órában kivégeztette a Pazzi családot és a velük összejátszókat, és heteken át tartó vérfürdőt rendezett Firenzében. A költő Angelo Poliziano, Lorenzo barátja, aki a Tündöklőtől a megbízást kapta, hogy leírja az események összefoglalását, óvatosan említi meg írásában, hogy Firenze utcáin eltakarítatlanul heverő, rothadó hullahegyek mögött talán magának a Tündöklőnek a parancsa sejthető, miszerint azért nem engedte elszállítani a halottakat, hogy a nép körében az Apokalipszis eljövetelének érzetét keltse, és az emberek készséggel fogadják el az önkényuralmat – ez utóbbit csak mi tesszük hozzá. A korabeli krónikák szerint az Arno megtelt a felbőszült nép által a folyóba hajított holttestekkel, ami előrevetíti a Senna esetét az 1789-es francia forradalom idején, ahová a Napkirály, Mazarin bíboros és Atto Melani csontjait is beledobálták.

Olyan államcsínytechnikáról van szó, amelyet Olaszország (és néhány más európai ország) a XX. század hetvenes éveiben újra megismert, az úgynevezett „feszültségi politika” és az „állam elleni merényletek” sorozatával. A rá következő évtizedekben a bírósági vizsgálatok nyomán (néhány máig sincsen lezárva) felszínre került, hogy az állítólagos, szélsőbaloldali vagy szélsőjobboldali terrorista csoportok által véghezvitt merényletek mögött maga az állam rejtőzött abból a megfontolásból, hogy a lakosságot választási célzattal sakkban tartsa.

Gabriel Naudé mégis hallgat a Pazzi-összeesküvésről, horderejének ellenére. Tizenegy évig élt Itáliában, behatóan ismerte az ország történelmét és ennek tanúbizonyságát adta egyéb írásaiban. Mindazonáltal a Considérations politiques sur les coups d’Estat című művében az olyan nagy francia eseményeken túl, mint például Szent Bertalan éjszakája, értekezésének szándékához képest kisebb jelentőségű és közvetve kapcsolódó példákat hoz fel.

Nincsen a tanulmánynak egy másik változata, amelyben Naudé beszámolna erről az eseményről. A Considérations politiques olyan kiadása, amelyben szerepel a Pazzi-összeesküvés, csupán a mi képzeletünk szüleménye, amellyel lehetséges magyarázatot adunk erre a feltűnő hiányosságra és hogy ezzel az elbeszélő szükségmegoldással ábrázoljuk Mazarin bíboros körmönfont és megfoghatatlan játékát. Ugyanígy mi találtuk ki a Naudé és Particelli miniszter közti levelezést, amelynek tartalmát Naudé más írásaiban megtalálható elmélkedéseiből szőttük, többek között a Bibliographia Politica (Velence, 1633) és az Advis pour dresser une bibliotheque (Párizs, 1627) című művekből.

Az a feltételezés, miszerint Giuliano Medici meggyilkolásához köze lenne testvérének, Lorenzónak, teljesen a mi ötletünk. Először 2008 decemberében, a hollandiai Utrechtben erősítettük ezt meg nyilvánosan „A Möbius-szalag, azaz a történelem és a regény (no meg a filozófia) szemfényvesztése” című előadásban, amelyet az alkalommal tartottunk, hogy negyedszerre kaptunk nyilvános felolvasási lehetőséget Belle van Zuylen intézetében, és ugyanebben a témában az Utrechti Egyetem italianisztikai szakán tartott mesterkurzus keretében.

A téma részletesebb kifejtésére a könyv függelékében kerül majd sor, ahol beszámolónkat teljes egészében ismertetjük. Nagy örömünkre szolgál, hogy most a nagy nyilvánosság számára, elmélyült elmélkedés formájában bemutathatjuk a történelem és a regény közötti kapcsolatot. A tizenöt fejezetből hetet (az 5-től a 11-ig) a Pazzi-összeesküvésnek szenteltünk, ez eszmefuttatásunk központi témája.

A BÍBOROS VAGYONA

Mazarin, aki provokálja a franciákat, kihívja a nép haragját és nem hajlandó nyílt propagandával válaszolni az ellenfelek nyilvános támadásaira. Mazarin, aki mindenkit kelepcébe csal, és a végén mindenkit legyűr. Talán nehéz mindezt elképzelni is, mégis minden ezt a feltételezést erősíti meg.

Amikor megérkezett Franciaországba (legújabban Claude Dulong Mazarin et l’argent című műve foglalkozott ezzel, Párizs, 2002), a Bíboros egy bankárokból álló konzorciumot szervezett Cantarini, Cenami és Hervart részvételével, akik hosszú éveken át gondoskodnak az állam fenntartásához szükséges folyamatos készpénzáramlásról, amelyet az adók nem biztosítottak volna. A bankárokból álló trió fegyverekkel és lőszerekkel üzérkedik, mindenféle nagyszabású üzleti tranzakciókat visz véghez, és mindenekelőtt pénzt hitelez a koronának, gondoskodva az államkiadásokról, amelyek között meghatározó volt a hadsereg fenntartása. A bíboros valójában érdekelt volt a bankárok ügyleteiben. Csak Cantariniéknek sikerül felhalmozniuk a francia monarchia javára a hatalmas, majdnem 32 millió livres értékű hitelt (H. Carrier: La presse de la Fronde 1648-1653, Genf/Párizs, 1989-1991). Aztán a Fronde kirobbanásakor a rendszer szétesik. Cantariniéket és a többi toszkánait a párizsi parlament vizsgálat alá helyezi, és rengeteg pénzt kellene visszafizetniük.

Tehetős pénzügyi szakemberekből átlagpolgárrá süllyednek vissza. Furcsamód csupán Barthélemy Hervart (1607-1676) német származású, protestáns bankár nem akad fenn a vizsgálatok rostáján. A Fuggerek honfitársa (ő is augsburgi volt) valójában nagy szolgálatot tett Franciaországnak, kezdve Elzász meghódításától, amelyet e gátlástalan bankár pénzének köszönhetően sikerült elszakítani Németországtól (G. Depping: Barthélemy Herwarth controleur général des finances, „Revue historique” 4, X–XI [1879], 285-338. és 63-80. oldal). A párizsiak azonban nem emésztik meg a dolgot: Hervart a pénzügyi adminisztrációt feltölti protestánsokkal, hatalmas összegeket tékozol el játékasztaloknál, megvásárol, majd lebontat történelmi épületeket, hogy azután saját ízlése szerint építse újjá ezeket (legrészletesebben Claude Dulong dolgozza ki a témát Banquier du Roi. Barthélemy Hervart című művében, Párizs, 1951). Az 1648-ban felállított vizsgálóbizottságot azonban idő előtt feloszlatják, annak ellenére hogy még bőven lenne teendője, és Hervart megússza.

De semmit nem adnak ingyen. Amikor ellent kell állni a Fronde nemeseivel szemben, Mazarin éppen Hervartban fogja megtalálni becses szövetségesét, aki úgy pénzzel, mint diplomáciai manőverekkel lehetővé teszi, hogy féken tartson, sőt egyenesen játékon kívül helyezzen olyan fontos rebelliseket, mint Turenne és Condé (H. Herwarth von Bittenfeld: Die Brüder Bartholomc us und Johann Heinrich Herwarth, in,,Zeitschrift des historischen Vereins für Schwaben und Neuburg”, I [1874], 183-206. oldal).

MAZARIN, A TETTETETT BOLOND

1648 februárjában, miután Mazarin a valószínűtlenségig húzta az Orfeo színre vitelét, és még a nagy népszerűségnek örvendő Corneille-jel is rosszul bánt, a párizsiak a végtelenségig kimerültek. Egy hónappal később kitört a Fronde. Amint a forradalom lángra lobbant, a bíboros szinte belefullad a mazarinadesekbe, a kegyetlen rímekbe szedett énekekbe, amelyek könyörtelenül kipellengérezik őt. Tolvajnak, korruptnak, tékozlónak nevezik. A népet ezernyi adóval súlytotta Particelli főellenőr segítségével, aki a nép szipolyozója volt; nyerészkedett bankárjai sikkasztásaiból; végül felhizlalta az elviselhetetlen olasz kasztráltakat. A hűséges könyvtáros, Gabriel Naudé könyörög neki, hogy vágjon vissza. Nem hiányoztak a megfelelő eszközök. Nem kellett volna mást tenni, mint toborozni néhány bértollnokot és nyomdászt (Naudé éppen megfelelő személy lett volna ennek megszervezésére), aztán a szélrózsa minden irányába terjeszteni az állami propagandát. Itáliai tartózkodása óta Naudé nagyon jól ismerte a pasquillusokat, a névtelen gúnyverseket, amelyek Rómában keringtek és még magát a pápát is kigúnyolták. A közvélemény minden polgárháborúban meghatározó fegyver. Ha Mazarin szerette volna megfékezni a csürhe haragját – Naudé ezzel tisztában volt –, meg kellett volna szerveznie a védelmi stratégiát. Ezzel ellentétben, hihetetlen ugyan, őméltósága hagyja, hogy rágalmazzák. Nem hajlandó felvenni a kesztyűt, nem cáfol, nem büntet. Talán arra számított, hogy sikerül a viharból valamilyen ravasz és fondorlatos trükkel kikeverednie, ostoba módon alul értékelve a sajtóproblémát, ahogy ezt néhány francia történész (Claude Dulonggal az élen) gondolta? Egy tény világos mindenki előtt: kezdetben Mazarin furcsamód közömbös azzal szemben, amit Franciaország mond és ír róla. Később azonban, a forradalom végével, mániákus odafigyeléssel próbálja megelőzni és leküzdeni a sajtó támadásait, és Franciaország történelmének legnagyobb méretű propaganda-hadjárata mellett kötelezi el magát: elkezdi dicsőíteni saját magát és a fiatal Napkirályt.

Ahogy azt helyesen Georges Dethan (Mazarin, un homme de Paix à l’âge baroque, Párizs, 1981) megjegyezte, a bíboros soha egyetlen francia politikust sem rágalmazott meg. Dethan volt az első, kutatását a Mazarin et ses amis (Párizs, 1968) című művével indítva, aki – a történetírás évszázados hagyománya ellenére! – a levéltári forrásokat részesítette előnyben, az „elbeszélőkkel”, vagyis a visszaemlékező szerzőkkel szemben.

Ha figyelmen kívül hagyjuk a naplóírók pletykáit, szóbeszédre hagyatkozó elmondásait, és inkább a sokkal részletesebb, megbízhatóbb levéltári bizonyítékokra hagyatkozunk, ideértve magának a bíborosnak a levelezését is, egy olyan Mazarin sejlik fel előttünk, aki meglehetősen távol állt a meggondolatlanul korrupt hivatalnok képétől, amilyet az ellenzékieskedők rágalmazásai hagytak ránk: hálát mutatott barátai iránt, hű volt és még bőkezű is. Ausztriai Annához, XIV. Lajos anyjához fűződő állítólagos erotikus kapcsolatáról, amelyről annyit regéltek, a levéltári anyagok alapján kiderül, hogy nem volt más, mint a korban divatos, barokkosan érzelgős, kölcsönös vonzódáson alapuló viszony. Dethan rámutat, a forradalmi mozgalom bukása után Mazarin az általa felhalmozott tetemes vagyont Ausztriai Anna és XIV. Lajos rendelkezésére bocsátja, és így az állam javát szolgálja. Így tehát a korona tartalékainak saját maga javára való „eltulajdonítása” sem állja meg a helyét. Egyébiránt amikor a fiatal Napkirály mindenáron feleségül akarta venni Maria Mancinit, a bíboros unokahúgát, Mazarin ellenezte, míg végül sikerült elvetetnie a fiatal Lajossal a spanyol infánsnőt, hogy végre ezzel megteremtse a békét (nagypolitikai célkitűzés) a spanyolokkal. Nem lett volna kényelmesebb, saját érdekeit tekintve, ha a francia király nagybátyjává válik? Ritka a Mazarinéhoz fogható eset, amikor egy alapos vizsgálat után a történelmi klisék ilyen könnyedén megdőlnek.

BARBARA STROZZI (1619-1677)

Barbara Strozzi kevés nyomot hagyott hátra maga után a történelemben, azok is zömmel megbízhatatlanok, de mi szerény hozzájárulásunkkal igyekeztünk kipótolni az elnagyolt női portrét. Az életében kutakodva meglepetésszerűen rábukkantunk egy regényes adalékra, amely feltehetően konkrét tényekre alapul. Szinte bizonyos, hogy Barbara volt az ifjú Atto Melani első szerelme. Ez akkor történt, amikor az alig tizenöt éves kasztrált 1641-ben először lépett fel Velencében a La Finta Pazzában. Mint tudjuk, Francesco Sacrati művéhez Barbara apja, Giulio Strozzi írta a szöveget. Egy abból az időből származó hiteles forrás (Satire, et altre Raccolte per l’Accademia degl’Unisoni in casa del Signor Giulio Strozzi, Biblioteca Marciana, Velence) kéziratban őriz egy szatírát, amely Barbarát mint egy fiatal kasztrált szerelmesét ábrázolja:

Más színlelni és más valóban ártatlannak lenni, mert asszonyként és szabadelvű neveltetése okán, elidőzhetne szeretőivel, gyengédségét azonban mégis egy kasztráltra pazarolja.

Egy kiadványban, a La Finta Pazza bemutatásának alkalmából nyomtatott programfüzetben (Maiolino Bisaccioni: Il cannocchiale della Finta Pazza, Velence, 1641) az olvasható, hogy színre lép egy fiatal kasztrált, „a kiváló pistoiai énekes”, ami éppen Atto szülővárosára utal. Az énekes egy rendkívül magas sárkány hátán jelenik meg és „olyan szívszorítón énekel, hogy a hallgatóság lélekben fölemelkedik hozzá abba a magasságba, hogy élvezhesse mindazt a gyönyörűséget”.

Azokban a napokban, amikor Strozzi és Sacrati művét előadják, Velencében tartózkodik Mattias Medici, a fiatal Atto „legközvetlenebb” patrónusa. A lagúnákban Mattias egyébiránt éppen Sacratival kerül közeli viszonyba. Prunières (L’opéra italien… i. m.) már meggyőződött arról, hogy Atto volt a „pistoiai énekes”, aki a La Finta Pazzában tűnt fel. Ellen Rosand, a XVII. századi velencei operáról írt legteljesebb és legalaposabb tanulmány (Opera in seventeenth-century Venice: the creation of a genre, Berkley/Los Angeles/Oxford, 1991) szerzőnője is hajlik afelé (habár enyhén szólva más érvek alapján), hogy elismerje Atto jelenlétét. Tény egyébként, hogy Velencében erre az időszakra vonatkozóan semmilyen más fiatal pistoiai kasztráltról sem tesznek jelentést, még kevésbé kiemelkedő lírai szerepekben.

Ennyi elég, hogy lehetségesnek, sőt szükségszerűnek nyilvánítsuk ki elbeszélésünkben a kasztrált és a fiatal énekesnő közötti bizarr szerelmet. Egyébiránt Barbara Strozziról folytatott kutatásaink nem tártak fel semmi újat ahhoz képest, amit már Rosand ismertetett és leírt. 1619. augusztus 6-án jegyezték be Barbarát a velencei Santa Sofia-templom keresztelési anyakönyvébe. Anyját Isabella Gregiának hívták (vagy talán Isabella Garzoni volt, akit Greghettának becéztek), apja ismeretlen. Valójában Giulio Strozzi, az ismert költő, librettista és színműíró törvénytelen gyermeke volt, apja szintén Velencében született, maga is házasságon kívül, a híres firenzei Strozzi családból származó Roberto Strozzi gyermekeként; egyébként a Strozzik a Mediciek után a második legbefolyásosabb és leggazdagabb család voltak.

Isabella cselédként dolgozott Giulio Strozzi házában, aki 1628-ban örökbe fogadta Barbarát, taníttatta, ami a kor szokásai szerint a nőknek nem járt, és végül általános örökösévé tette.

Barbara Strozzi a leghíresebb velencei zeneszerzőtől, Francesco Cavallitól tanult zenét, aki a San Marco-bazilika zenei igazgatója: ez sejlik fel Barbara első operájának, Vittoria della Roverének adott ajánlásából. Ugyanott ő úgy emlegeti Cavallit, mint első éveinek nevelőjét és tanítómesterét.

Már 1643-tól Barbara Strozzi neve egybefonódott az Ismeretlenek Akadémiájának találkozóival, ahol magánénekesként lépett fel. Nicolò Fontei, a Bizzarrie Poetiche című, 1635-ös dalgyűjteményében vallomást tesz, miszerint szerzeményeit „elsősorban a végtelenül kedves és virtuóz kisasszony, Signora Barbara” ihlette. És a Bizzarrie Poetiche második könyvében (1636) Fontei, aki szintén tagja az Ismeretleneknek, Giulio Strozzi „virtuóz énekesnőjének” nevezi Barbarát.

1635 novemberében Gian Vincenzo Imperiale, író és egyetemi docens, arra utalt útleírásaiban, hogy egyik este, Giulio Strozzinál hallotta énekelni „a ház urának örökbefogadott lányát, olyan tehetséggel, hogy azt lehetett vélni, ő a Parnasszus Múzsáinak egyike” (Giovanni Vincenzo Imperiale: Viaggi, Anton Giulio Barrilli bevezetőjével és jegyzeteivel, „Società ligure di Storia Patria; Genova, 1898).

1637 körül Giulio Strozzi megalapítja az Accademia degli Unisoni nevű művészeti műhelyt, hogy előmozdítsa Barbara lánya zenei pályafutását. A társaság összejöveteleiről írt egyik beszámolót, amelyet a velencei Biblioteca Marcianábán őriznek Veglie de’ Signori Accademici Unisoni havute in Venetia in casa del Signor Giulio Strozzi címmel, a „Nagy Tiszteletben Alló Barbara Strozzi Úrhölgynek” ajánlották. Az írás úgy méltatja Barbarát, mint énekesnőt és művészek méltó társalkodónőjét. Kompozícióinak sorsa változó: dalainak szövegei gyakran nyomtatásra kerültek, míg a hozzá komponált zene elkallódott.

A Satire e altre raccolte per l’accademia de gl’Unisoni in casa di Giulio Strozzi című műben már találkoztunk egy kasztrált iránt érzett szerelemre utaló nyomokkal, de rosszmájú megjegyzést is olvashatunk benne Barbara erkölcseit illetően:

Miféle virág az, amelynek leszüretelték a gyümölcsét?

Akár a kasztrált iránt táplált gyengéd érzelmekre, akár a fiatal nő nagylelkűségére vonatkozó idézet, no meg a drezdai Gemäldegalerie egyik olajfestményén látottak arra a feltételezésre vezették Ellen Rosandot, hogy Barbara Strozzitól nem állt messze a kurtizánmesterség sem, vagy legalábbis magas rangú zenész-énekes társalkodónőként is közreműködött.

Barbara arcképét egy másik híres Strozzi készítette: a festő Bernardo, aki megörökítette apját, Giuliót is, csakúgy, mint a nagy Claudio Monteverdit és a különböző akadémiák más tagjait. A kép telt idomú, kitakart keblű, rózsás arcú fiatal nőt ábrázol, göndör dús hajában virággal. A művész kétség kívül Flora istennőre is utalhatott, a testi-lelki vonzerő megtestesítőjére.

Barbara gambát tart bal kezében, míg jobb könyökét egy asztalra támasztja, amelyen nyitott partitúra hever. A hegedű talán gunyoros célzás lehet egy ismeretlen ismerősre, akire Barbara vár egy kis együtt zenélésre.

Mindazonáltal Rosand tanulmánya után megjelent két cikkében (More on the life and death of Barbara Strozzi, „The Musical Quarterly”, 83, no. 1 [1999], 134-141. oldal és New light on the life and career of Barbara Strozzi, ibidem, 81, no.2 [1997], 311-335. oldal) Beth L. Glixon amerikai zenetudós eltávolodik a Barbaráról szóló utalások és célozgatások „erotikus” színezetű olvasatától. A fiatal nő valójában többgyermekes anya volt, a mindezzel járó felelősséggel együtt. Négy gyermek, két fiú és két lány közül legalább hárman a nemesi származású velencei Giulio Paolo Vidmannal fenntartott házasságon kívüli kapcsolatából születtek, aki mindössze megemlíti végrendeletében a törvényen kívüli gyermekeit. Vidman Giulio Strozzi barátja volt, a zeneszerző neki dedikálta két operája, a La Finta Pazza és a La Finta Savia szövegkönyvét. Barbara Strozzi gyerekeinek nem volt olyan szerencséjük, mint anyjuknak: az apjuk soha sem törvényesítette őket. A lányok, Isabella (1642-1657) és Laura (1644-1686) még szerencsétlenebbnek bizonyultak: amikor 1648-ban Vidman meghalt, az özvegye fizetett ugyan, de azért, hogy kolostorba zárassa őket. Talán ezt írták meg a csillagok: törvénytelen lányok, amilyen az anyjuk és a nagyapjuk, Giulio volt. Így 1656-ban letették a fogadalmat a velencei S. Sepolcro-kolostorban. A negyedik és utolsó fiúgyermek is, Massimo (született 1651 előtt – meghalt 1680 után) letette a fogadalmat, és 1662-ben szervita szerzetessé lett a belluniói S. Stefano-kolostorban.

Barbara elsőszülött fia, Giulio Pietro (1641-1680 után), ugyanabban az évben született, amikor a La Finta Pazzát bemutatták a velencei Novissimo színházban, ahol Barbara megismerkedett az alig tizenöt éves Atto Melanival. Giulio Pietro később azt állítja, hogy Vidman megerőszakolta Barbarát, és így született meg ő.

Ez a drámai esemény egy hosszan tartó kapcsolat kezdetét jelentette. Így az a tény, hogy Giulio Strozzi Vidmannak dedikálta a La Finta Pazza szövegkönyvét, ebben a megvilágításban nem is annyira baráti gesztusnak tűnhet, ahogy ezt általában gondolták, hanem inkább a felelősségre való célzás jeleként értelmezhető. Bármelyik lehet is a helyes feltételezés, Strozzi az erőszakos nemi közösülés témáját feldolgozza a Quel misero usignuolo című madrigál áldozatának szemszögéből, az első madrigálokat tartalmazó könyvében, amelyet 1644. október 12-én adtak ki.

Strozzi 1652-ban meghalt, örökségül meglehetősen kevés vagyont, szinte semmit sem hagyott a lányára. Barbara Strozzi okosan arra gondolt, hogy támaszul – anyagi szempontból is – olyan befolyásos személyiségekkel biztosítja be magát, akiknek felajánlotta műveit. Valószínűleg arra használta fel az effajta segítséget, hogy szerényen űzhesse a jövedelmező uzsorás mesterséget, ahogyan erről a velencei levéltár tanúskodik. Hasznára vált, hogy befolyásos ismerőseinek ajánlotta be nyomtatott műveit: Vittoria della Rovere toszkánai nagyhercegnőnek, III. Ferdinánd osztrák főhercegnek és hitvesének, Eleonora Gonzagának, az innsbrucki főhercegnének, Ausztriai Annának; Carafa Francesco hercegnek, a soron következő dózsénak, Giovanni Sagredónak, a braunschweigi Sofia hercegnőnek. Ha életstílusban nem is vehette föl velük a versenyt, de Barbarának legalább mindig sikerült együtt említenie a nevét tekintélyes pártfogókéval és befolyásos urakéval.

BRAGADIN ÉS NASI

Marc’Antonio Bragadin (1523-1571) háborús hős rendkívüli történetéből semmi sem a fantázia szüleménye. Ő az, akit Famagustában az ellenséggel szemben tanúsított hősies ellenállása után az ottománok rászedtek, miután fegyverszünetet kötött velük, és élve megnyúzták őt. Bőre visszakerült Velencébe: a XVI. század végén Konstantinápolyba csempészett, és egy menekülő rabnak köszönhetően Velencébe visszajuttatott tragikus sorsú relikvia ma a San Giovanni e Paolo-bazilikában nyugszik. A famagustai megszállásnak és a velencei mártír hátborzongató megkínzatásának szemtanúi voltak.

Hivatkozási forrásul szolgál Giorgio Angelieri Relazione di tutto il successo di Famagosta, dove s’intende minimamente tutte le Scaramuccie, Batterie, Mine, & Assalti dati ad essa Fortezza című írása (Velence, 1572) és a Bragadin halálának körülményeit megörökítő mű: C. Brenzone Sylvestrani: Vita et fatti del valorosissimo capitan Astorre Baglioni da Perugia (Verona, 1591).

Joseph Nasi regénybeli alakja is történelmi tények alapján rajzolódik ki. Nasiról (valódi nevén Joao Miquez, 1524-1579), a bankárról és politikai agitátorról azt tartották, hogy megmérgezte Franciaország, Velence és Törökország politikai és diplomáciai kapcsolatait, s hogy ő volt annak a terrorista támadásnak a megbízója, amelynek nyomán a levegőbe repítették a velencei fegyvertárat. Habár a Joseph Nasival foglalkozó irodalom igen gazdag, alapműnek mégis C. Roth The House of Nasi: The Duke of Naxos című klasszikus írását kell tekintenünk (Philadelphia, 1948).

Solomon Ashkenazi elragadó személyiségéről, a zsidó orvosról és diplomatáról, aki szembeszállt Nasi kérlelhetetlen szándékaival, értékes információkat nyújt B. Arbel Trading Nations. Jews and Venetians in the Early Eastern Mediterranean című műve (Leiden–New York–Köln, 1995).

A KIS LULLY

A másodvonalbéli szereplők (Concino Concini, Cosimo Ruggeri, Medici Katalin) társaságában sem kitalált személyek gyűltek össze. Néhány olvasó azonban bizonyára elcsodálkozott azon, hogy a nagyon fiatal, még kamasz Giovan Battista Lulli (Jean-Baptiste de Lully, 1632-1687) az udvar legaljának környékén forgolódott akkor még olasz névvel, még mielőtt Jean-Baptiste Lullyvé, a grand siècle legnagyobb francia zeneszerzőjévé nem vált. A fiatal toszkánai zenészt az orléans-i hercegnő hívatta Párizsba mint olasztanárt. Csalódva Giovan Battista szerény udvarlásában, a hercegnő (aki talán a nyelvleckéken kívül valami másra is számított) elbocsátotta őt. A fiatal fiú így néhány évig az udvar alján, a szolganép között sertepertélt, arra várva, hogy megmutathassa és gyümölcsöztethesse zenei tehetségét.

Sorsát nem véletlenül kapcsoltuk össze Atto Melaniéval. Érdekes módon a két toszkánai zenész hasonló módon végezte be földi útját: habár haláluk ideje távol esett egymástól, mindkettőjüket a gyönyörű párizsi Notre Dame des Victories templomában temették el. A forradalmi zavargások következtében Atto Melani sírja eltűnt a templomból. Lullyé azonban még ma is ott látható.