UTASTÉRBEN KÉT UTAS

A repülőgép húszperces késéssel szállt le a földre. Nem engedték földet érni hamarább, mert a repülőtéren valami előkelő külhoni küldöttséget búcsúztattak zászlókkal és csattogó zenekarral – lehet, hogy egy olajkirályt vagy egy eszkimó birodalom legfőbb jeges-emberét –, s míg azok föl nem szálltak, az egyszerű utasgépnek hatalmas köröket kellett leírnia a levegőégben. Utasai végül már alaposan unták a szabályos időközökben előbukkanó Dunát, a Pilis zöld hullámait, az alföldi róna szegélyét és a rákosligeti kerteket. Végre az ünnepi repülőgép nekieredt a felhővilágnak, a kitartóan köröző masina pedig leszállhatott. Leszállását már egy másik gép is várta türelmetlenül.

Nyolcvanszemélyes utasgép volt, valami hetvenen érkeztek rajta. Délután négy óra tíz percet mutatott a repülőtér várócsarnokának órája.

Két repülőtéri autóbusz állott a gép lépcsője mellé, és gyűjtötte magába az érkezőket. Ki-ki a kézitáskáját szorongatta, a csomagtér poggyászát a teherkocsira rakták; a várócsarnok külső erkélyén a várakozó rokonok, férjek, feleségek, gyermekek és barátok, hivataltársak és közönyös érdektelenek integettek. Egy-egy hangfoszlány már az érkezők fülébe is eljutott: „anyúú, apúú, Pistaa, Zsuzsii!" – biztatták kósza szemmeresztgetésre a megjötteket. Volt, aki ragyogva visszaintett, volt, aki nem tehette, hiszen se rokona, se ismerőse nem tolongott a délutáni naptól öntözött erkélyen.

Ilyen idegen, akit nem várt senki, több is akadt. Egykedvűen léptek le a repülőtéri öreg autóbuszról a betonra, s engedték sodortatni magukat befelé a többiekkel. Végül azonban, mihelyst útleveleiket lepecsételték, és bőröndjeiket, táskáikat a szállítószalag felhozta a raktári mélyből, fülön fogták a poggyászt, hogy végre teljes joggal megérkezhessenek Pestre.

A hetven utas közül mi csak kettőre ügyeljünk. Sok is lenne hetvenfelé figyelni, és együtt örvendezni annyi örvendezővel, legyen elég nekünk csak kettő. Egy magas és egy némileg alacsonyabb fiatalember; huszonöt-huszonhat évesek lehetnek, a feketehajúnak az arcát is barnára sütötte valami távoli ország nyári napja, ő rövid fekete bajuszt is viselt, a magasabbik, a szőke, afféle sápadt legény volt, sok időt tölthetett szobában, árnyékban. A feketehajú khakiszín farmerba öltözött, a szőke meg kékbe. Öltözetükkel azonban egyáltalán nem különböztek a többi sok tucattól. A szőke egy napellenzős fehér vászonsapkát csapott a fejére, attól tartott talán, hogy Pesten, napszálltakor agyát felforralja a nap.

Nem együtt haladtak, külön-külön sodródtak tova, a kijárati ajtó felé. Aki úgy érzi, hogy sok az elvámolnivalója, és ebbéli szándéka becsületes, a piros jelzésű ajtó felé tart; akinek lelkiismeretét gond nem gyötri, és a vámmal sem akad dolga, a zöld lámpa irányában halad.

Mindketten a zöld kijáratot választották. Az egyik ügyeletes vámőr szúrópróbaképpen felemelte a kezét, és intett a lehajtott fejjel ballagó szőkének.

– Egy pillanatra, uram!

A szőke nem értette, de megtorpant, és kíváncsian nézett a pénzügyek és vámeljárási tudományok őrére. A finánc két idegen nyelven ismételte meg szavait, s egyben jelezte is, hogy a táska tartalma megmutatandó. A zöld kapu tehát ebben a pillanatban pirosnak bizonyult.

A fehér sapkás szőke idegen nem háborodott föl, nem is tiltakozott. Az imbolyogva cipelt kövér bőröndöt engedelmesen nyitotta ketté, hogy a vámok ellenőre belepillanthasson. Neki magának kellett megmutatnia, mit hozott. Fellazította a duzzadt táska tartalmát, de nyilván igaza volt, amikor a zöld utat választotta, mert csak ruhák, fehérneműk, cipők, úszónadrágok, horgászszerszámok, békaembertalpak és békaszemüvegek bámultak vissza a pénzügyek kíváncsi őrére. Semmi más.

– Balaton és Lukacs – magyarázta az utas igen előzékenyen, aztán visszanyomta a kitüremlő holmikat a nagy hasú bőröndbe, majd megismételte: – Balaton, Lukacs.

A vámeljárások szakférfia megértőn bólintott. A külhoni utas a felszerelése szerint minden bizonnyal fürödni jött, aranyat, farmernadrágot, gyémántköveket nem rejtett titkos rekeszek közé. Kölcsönös szeretettel bólintottak egymás felé; a hivatalos ember új próbakoffer után érdeklődött, a fehér sapkás idegen elégedetten kisétált. Titokban sajnálkozott is a vámőr ezen az utason, hogy ily fiatal ember létére máris a Lukács fürdő meleg iszapjában kell hevertetnie reumáját. Micsoda ködös országból jöhetett!

A fekete hajú, barna képű utas pedig eközben egykedvű arccal ballagott ki a zöld ajtón. Táskája iránt nem érdeklődött itt már a kutya sem. A kutya, a tarka foltos szimatfoxi ugyanis már a megérkezéskor végigszaglászta a csomagokat, mert tanult mestersége a kábítószerek ellenőrzése volt. S noha ezúttal is talált kábítószeres táskát, a fekete hajú utas bőröndjét simán átengedte.

Jobban meg kellett volna pedig tapasztalni a fekete hajú fiatalember csomagját. Nem szagolni, hanem nézni.

Csakhogy a fekete hajú már minden utasteret elhagyott, és most már mi akadálya sem volt annak, hogy belevesse magát a főváros sűrűjébe. Bár egy kicsit remegett a szája széle akkor, amikor észrevette, hogy a szőke fiatalembert megállítja a vámőr.

Egyszerre értek ki az autók parkolóhelyére, lelépve a nagycsarnok lépcsejéről. Úgy tetszett, ismerősen mozognak Budapest légi küszöbén, noha ez az útlevelükből nem volt kideríthető.

Külön-külön taxit választott a két utas, nyilván nem is ismerhették egymást, csak a puszta véletlen sodorta őket egymás mellé. És amíg a két taxi egymás mögött fut, nem nehéz a szemmel tartásuk. Körülményesebbé válik azonban ebbéli feladatunk akkor, amikor a két kocsi útja az Üllői úton hirtelen eltér egymástól. Még kancsalítva sem tudjuk tekintetünkkel egybefogni a kettőt, mert a fehér sapkás szőke jobbra kanyarodtat, s egy körúti szállodába hajtat, a fekete hajú pedig a hídon át Budára tart, Pestre rá sem néz.

Egypár percig pihentessük szemünket, hunyjuk be, s azon gondolkodjunk, vajh miért kell nekünk ezt a két embert közös lencsevégre fognunk ahelyett, hogy most már útjukra bocsátanánk őket, s engednénk, hogy kedvükre kószálhassanak az alkonyi fényben nyüzsgő Pest-Budán.

A türelmes hunyó azonban vegye le szeméről a kezét, s nézzen megint a két ember után, vajon melyikük merre ment.

Csodálkozásra jogunk lesz. Mert a két ember, aki az egész repülőúton, majd a repülőteret és az utascsarnokot elhagyva nem is vett egymásról tudomást, íme, együtt van. A szürke pesti alkony multával a Dunának partja, a budai hegyek éles gerince magára öltötte az est sötét köpenyét, és tízezernyi csillogó gombbal, csillagokkal, lámpákkal erősítette magára.

A pesti este takarója négy emberre borul – csak ezt a négyet vegyük a sok millió mellett szemügyre. Kettőt közülük már ismerünk, kettőt még nem.

Egy szállodai szobában ülnek, halkan suttognak. Az előbb még azt is megvizsgálták, nincs-e esetleg falba építve titkos mikrofon, amely lehallgatókészülékbe vezet. De ilyen nem volt; békés, gyanútlan szállodában vagyunk.

Mivel nincs mikrofon, sem titkos leadókészülék, mi sem hallgatózhatunk, s ezt nem engedi meg sem a tapintat, sem a jó modor. Titkaikat nem fürkészhetjük ki. Csak szemünket meresztgethetjük, s mint egy némafilm előtt: mindent látunk, semmit sem hallunk. A régi némafilmekben a zongorista döngette a zongorát, ő varázsolta elénk a zenét, itt azonban, ahová most lesekszünk, legfeljebb az utca zaja, a megannyi autó, autóbusz pótolja a muzsikát. Illetlenség lenne közel dugni fülünket a társasághoz. Nem is engednék. Maguk hozták föl a sört is, a feketekávét is, amely mellett most tanácskoznak.

A szőkét már ismerjük – sapka most nincs a fején –, és jól emlékszünk a fekete hajúra is. A másik kettővel még nem találkoztunk. Könnyű, nyári ruhájuk egyforma s jellegtelen: világosszürke nadrág, kihajtott nyakú ing, kék vászoncipő, rövid bajusz, napsütötte ábrázat, enyhén hajlott sasorr, fürgén mozgó, beszédes kéz. S mivel minden tekintetben teljesen egyformák, aligha tévedünk, ha ikreknek nézzük őket. Azok is.

Az asztalon térképek, rajzok, fényképek, ceruzák, tiszta irkalapok, egy fényképezőgép, egy távcső, még a kerevetre is jut belőlük. Ha azt hinnéd, hogy valamiféle titkos szerszám is került elő a bőröndből, kézitáskákból, alaposan csalódnál. Mindössze egy nagyító jár kézről-kézre, azon át nézegetik a térképek, rajzok finomabb vonásait, apró jeleit. Turistatérképek ezek, meg afféle várostérképek egy kissé elhasznált autótérkép társaságában; semmi rendkívüli bennük.

Hiába tartod közelébb füledet, oly halkan beszélnek, hogy még udvariatlanságod ellenére sem hallasz egy szót sem.

Nem is akarjuk, hogy értsd, mit beszélnek. Miről szólna egyébként ez a történet!?

Társalgásuk mélyen belenyúlt az éjszakába. De csak társalogtak, vitatkoztak, hangjukat azonban ekkor sem emelték; mondhatnók: heves vitáikat is suttogó-halkra fogták. Semmit nem írtak, semmit nem jegyeztek, a térképekre egyetlen tintapöttyöt sem ejtettek. Mintha azon igyekeztek volna, hogy mindent csak az eszükbe véssenek.

Hogy milyen nyelven beszéltek? Azt sem tudhatjuk, hiszen hallgatóznunk nem szabad, illetlen is lenne.

Jóval éjfél után oszlott szét a négyes. A szőke hajú maradt, a többi három egyenként hagyta el a szobát, a folyosót, s osont el az éjjeli portás mellett. A portás nem is ügyelt rájuk, újságot olvasott.

Ha egy lélekbúvár olvasni akart volna a Négyek arcából, annyit mindenesetre észrevehetett volna, hogy bizonyos nyugtalanság, kibékítetlenség vonásai megültek az ábrázatokon; mintha félbehagyták volna a tanácskozást, nem jutottak volna eredményre, valamiféle nyugodt befejezés hiányozhatott társalgásukból.

Ezek még folytatni fogják!

Folytatták is. Másnap délelőtt, forró melegben, perzselő napsütésben a Palatínus strandon. A legzsúfoltabb pázsit közepén. Tudni való ugyanis, hogy roppant tömegben legészrevehetetlenebb az ember. Jobban meg lehet bújni egy zajos-lármás seregletben, mint egy mogyoróbokorban.

De itt már aztán igazán nem hallhatunk semmit a beszédjükből, még ha annyira udvariatlanok vagy tolakodók lennénk is. A Palatínus strand megafonja egyébként is túlharsogta még magát a Dunán úszó hajók kürtszólamait is. Hol Pistikét kereste anyukája, hol Zsuzsika bőgött sírva a megafon alatt, mert elvesztette szüleit, vagy szülei őt, hol egy elvesztett fényképezőgép gazdája hirdette kétségbeesetten reményét a becsületes megtaláló iránt, hol ádáz muzsikát bömbölt a rádió. Negyedóránként a hullámfürdő vize csapkodott-harsogott, s vele együtt kacagott, visított, üvöltött, bömbölt a hullám paskolta száz meg száz ember, gyerek, öreg és fiatal, egyszóval az az olajban fürdő szardíniásdoboz, amelyet a Palatínus strandnak hívnak.

Ebben a vízi kataklizmában egyáltalán nem tűnt fel az a négy férfiú, aki úgy tett, mintha sakkozna.

Láthatólag megegyeztek már.

Néhai Herman Ottó, a nagy természettudós kutatásainak egy kedvelt szakaszában hosszan tanulmányozta a pókokat; természetüket, szokásaikat, fajtáikat, hálóik fonásának minéműségét, és pompás tanulmányt szerkesztett róluk, a mindenfajta pókokról. Herman Ottó szakértelme s tapasztalata kellene ahhoz, hogy ennek a négy embernek hálószövési tudományát, mesterségük titkait érzékletesen tárhassuk eléd, írhassuk le számodra, kedves olvasó. Különösen az ragadta volna meg az ősz szakállú tudós figyelmét, hogy egyszerre hány hálót tud ez a négy ember szőni. Mert – csak úgy rájuk nézvést is – az a véleményünk, hogy nem egy hálót szőttek, hanem hármat is, négyet is. Hogyha egy háló eltépődik valahogy, rögtön készen álljon a másik.

Ügyes pókoknak látszanak. Nem fogynak ki a hálóalkotásból. S mindezt úgy, mintha sakkoznának. Fejben azt is csupán!

A nap melegét ők sem bírták – a füvön heverészve, sakkbábukat mozgatva, sokáig. Az ikrek a meleg medence felé tartottak, a kellemesen langyos víz lépcsőjére telepedtek, a hosszú szőke belevetette magát a zajosan tornyosuló hullámokba, a fekete hajú az úszómedencét választotta.

De ott sem érezte magát különbül, mint egy hal az olajosdobozban.

Ebédnél újra találkoztak a strand teraszán.

Ha még van türelmed, kedves olvasó, hogy tekinteted kutató lézersugarával megkeresd őket másnap Pest-Buda dzsungelében, alkalmat adunk erre is. Ahogy az előző napot a könnyű szórakozással, napozással, vízben való paskolással töltötték – mert úszni nem lehetett abban a napolajos dobozban –, úgy a mai nap a művelődésnek szentelődött meg az áhítatnak. Múzeumokat látogattak s templomokat. Hosszan elálldogáltak egy-egy nekik tetsző múzeumi tárgy előtt, elmélyedő tekintetük szakértelemről és művelődési vágyról tett tanúbizonyságot, halkan megbeszélték a látottakat, gondosan lefordíttatták az ikerpárral a magyarázó feliratokat (eszerint az ikrek tudnak magyarul), szakértelmük és érdeklődésük még műtárgyak, régiségek elhelyezési módjára is kiterjedt, s végül még Aquincumba is kiutaztak helyiérdekű vasúttal a római múzeumba. Különösen a víziorgona kötötte le figyelmüket, amikor azonban ráeszméltek, hogy a mestermunka legnagyobb része pótlásként mostanában készült, elfordították róla a szemüket.

A kicsi, bronz istenszobrocskákat azonban annál lelkesebb műértelemmel szemlélték.

Nyilván múzeumi szakemberek voltak, történészek, régészek netán, akik az út porát az első napon gondosan lemosván magukról, a kultúra karjai közé vetették magukat.

Pesten nyáron is akad efféle látnivaló, mondhatnók, tömegével.

Mindössze az tűnhetett volna föl az utánuk lopódzkodónak, hogy a harmadik napon a négy barát – mert ezek után bízvást tarthatjuk őket jó barátoknak – külön-külön, kettesével járta a maga útját. Talán nem óhajtották zavarni egymást a mély áhítatban, ám az is lehetséges, hogy annyira különbözött a véleményük az egyes műalkotásokról, amennyit békés úton egyeztetni már nem lehetett. Gondolhatnánk arra is, hogy előbb-utóbb feltűnést keltenének, ha mindenütt négyesével jelennének meg, esetleg még négyes ikreknek vélhetné őket valaki, s ebben az esetben már előkerülne egy kíváncsi fényképész riporteri masinája is.

Ennek puszta gondolatára is összeborzonganak. A fényképezőgép lencséjétől óvja meg őket a magasságos ég!

És lényegében nem is a francia négyes nevű kellemes társastánc az, amit lejtenek. Fényképezni pedig ezt volna érdemes!