MESE ÉS MISZTIKUM

Ahogy a királyokról szokták mondani hajdani újságjelentések: frissen és fiatalosan pattant ki kocsijából Remek Endre. Panni és Sanyi szaladt eléje.

– Isten hozta a bácsit! Egyedül tetszett jönni?

– Úgy bizony! Pompás Feri továbbtolatott. Ki van itthon?

– Mindenki és még Lázár bácsi is.

– Milyen Lázár?

– Aki mindenféle régiséget ás. A professzor úr.

Remek Endre nagyot nézett.

– Mit keres itt? Csak nem honfoglalásunk vitézeit?

De a két gyerek jól tudta, hogy idegenek előtt a várdomb titkairól nem szabad beszélni, az az apjuk dolga a pesti tanár úrral. Sándor vállat vont.

– Nem tudjuk; apával beszélget.

– Nem zavarom őket, megvárom.

Furdalta a kíváncsiság. Jó ismeretségben volt egymással a két ember, s Remek Endre tudta, Lázár László, a jeles őskutató ok nélkül nem tűnik föl e kicsiny haza semmiféle erdei vagy mezei virányán. Tán csak nem Attila sírját keresi?

Nem kellett sokáig várnia, hogy megtudja, illetve, hogy mégsem tudjon meg semmit. Pedig Remek Endrében felébredt a riporter, bár mostanában már ritkán írt újságba, s úgy vélte, valami érdekes hír föllebbenti a fátylát előtte. Odabenn, a szobában a két ember végre felemelkedett, a teendőket megbeszélték, s közben a házigazda ki is szólt a konyhába: a professzor itt marad éjszakára, jöhet a vacsora.

Kiléptek a verandára, hogy sétát tegyenek a szürkületben. Remek Endre mosolyogva emelkedett föl a fonott karosszékből.

– Szervusz! – mondta. – Régen nem találkoztunk. A Bakonyba kellett jönnöm, hogy lássalak.

Lázár László visszamosolygott. Szerette az írókat, költőket, az írók is őt, lényegében egy kosárba tartoztak. És mert székely esze volt Lázár Lászlónak, rögtön egy éles fordulattal kezdte; mutatóujjával rábökött Remek Endre mellére.

– És még mindig nem küldtél nekem kéziratot!

A professzor ugyanis kéziratokat is gyűjtött; költők versfogalmazványát, régi, neves írók leveleit, autogramokat, regények nyomdai javítását, öreg kottákat. Két esztendeje kéri már Remek Endrét is, küldje el neki valami saját kéziratát, hadd tegye hírneves gyűjteményébe.

Így felelt most neki Remek Endre:

– Küldök, persze hogy küldök, ha elárulod, mit keresel errefelé.

– Sétálok – nevette el magát Lázár László –, kedvem szottyant egy kis bakonyi sétára.

Remek Endrében egyre jobban mocorgott az újságíró.

– Nehéz elhinni, hogy Lázár László professzornak volna ideje puszta kedvtelésből fel s alá ballagdálni az országban!

A professzor komolyra fogta a szót:

– Keresek valamit, de arról még korai volna beszélni, jobb, ha el sem árulom.

– Nekem sem?

– Senkinek. Megtörténhet, hogy üres képzelődés az egész. Nincs mit dobra vernem.

Remek Endre még mindig kerülgette a zárt kaput:

– Ígérd meg, ha írni lehet róla újságban, engem értesítesz először. Tízlapnyi eredeti kéziratot kapsz.

– Rendben. Nem Attila sírja, annyi bizonyos. De hogy kerülsz te ide?

– Ez nem olyan titok, mint a tiéd. Néhány nappal ezelőtt vendége voltam ennek a barátságos háznak, mert kissé elhajlott előttem az országút, s itt kötöttem ki. Hazafelé tartok, s beugrottam ebbe a barátságos házba, hogy csokoládéboltot nyithasson négy gyerek.

Hóna alól négy csomagot rakott az asztalra, négy pontosan egyenlő csomagot, ahogy az illik egy gavallértól.

Egyszerűen érthetetlen, miként érezte meg a csokoládészagot egyugyanazon pillanatban két leányzó s két fiatalember, de annyi bizonyos, hogy mintha felhőből szálltak volna alá, máris ott állottak a verandán, és vették kézbe illetményüket. Hogy ilyenkor egy tacskó s egy vizsla is a vendég lába körül sündörög, az olyan természetes, mint amilyen természetes mozdulattal bontott ki az író még egy puha zacskót is, kolbásztól illatozót. Akkorákat cuppognak ilyenkor a kutyák, mint mikor békasereg cuppan a vízbe.

– Ne sértse meg az író úr a házunkat – fordult Remek Endre felé Pádár Pál, a házigazda –, tartson velünk vacsorára.

– Mi sem lenne számomra kellemetlenebb, mint ha megsérteném a házat – felelte Remek Endre.

Felragyogtak a csillagok, de még mindig eső utáni borzongató szellő fújdogált a völgyben. A hűvös este szárnyai alatt nem lehetett tábortüzet gyújtani.

Még a veranda ablakait is becsukták volna, ha lett volna ablak a verandán. Ám vacsora után annyian zsúfolódtak össze a veranda oszlopai között, hogy szinte kályhaként melegíthették egymást az erdő alig langy melegében. A Szerencsés család is odatömörült. Alig fértek el, a két fiúnak már csak a kerek favágótuskó jutott ülőhelyül.

Remek Endrében még mindig pislákolt valami remény, hogy szóra bírja a professzort. Úgy döntött azonban, hogy nem tesz föl már egyenes kérdést, hanem kerülő úton jut be a titkok házába. Ennélfogva így szólt, amikor már mindenki a vacsora emlékein elmélkedett, s készítette magát a holnapi reggeli kávé örömeire:

– Hallottátok már, gyerekek, Krasznahorka várának regéjét?

– Nem! – kiáltották egyszerre négyen, mert az írói kijelentés rögtön sokat ígért.

Remek Endre egyet hörpintett feketekávéjából – Szerencsés Árpádné főzte a saját gáztűzhelyén –, és így kezdte:

– Élt egyszer a gömöri hegyek rengetegében, a Pipityke nevű hegy alatt egy szegény juhász. Bebeknek hívták. Szorgalmas, fiatal, fürge ember volt, messze még attól a kortól, amikor valaki már csak a kemence melegénél üldögél, s múltjáról elmélkedik. Felesége is hasonlóan szorgalmas asszony volt, gyerekük volt pedig éppen hat. Történt egy virágos májusi reggelen, hogy a juhász messzire kalandozott nyájával, a Szürke sziklák alá. Finom fű zsendült a réteken, csacsogtak a patakok, a fészekrakás mámorában röpködtek a madarak. Fogta Bebek juhász a maga furulyáját, s versenyt fújta a felhők énekeseivel. Néhány juha azonban igen messzire kódorgott, utánuk rohant a völgybe. Rohantában megbotlott egy kiálló kőben, de ügyet sem vetett rá. Összeterelte nyáját, s ahogy visszaballagott, megint csak megbotlott abban a kőben. Mérgesen rúgott rajta egyet, s ebben a pillanatban a kő csak kifordul helyéből s a juhász valami fényeset látott megcsillanni alatta. Lehajolt, piszkálta, hát egy aranypénz feküdt a füvön. Gurította lázasan odébb a követ, piszkálta botjával, s mit emelt föl végül? Egy bőrrel lekötött rézüstöt. Tépte le a fedőt, markolt az üst mélyébe, hát csak potyogott szerte az aranypénz! Annyi sok méghozzá, hogy szűre ujjába be sem fért, noha ugyancsak gyömöszölte belé. Az üstöt is magához ölelte, s meg sem várva az alkonyt, terelte máris hazafelé nyáját. Otthon csak bebukott a küszöbön:

– Asszony – kiáltotta –, teméntelen gazdagok lettünk!

És szórta-vetette két kézzel az asztalra a pénzt. Egyszeribe csillogni-villogni kezdett a füstös konyha. Rögtön abba hagyta a juhászné a sajthengergetést, futott ki s be az ajtón izgatottan. Azt is elfelejtette, hogy meg kellene fejni a kecskét, a juhokat. Jajgatott s rémüldözött:

– Mihez fogunk ennyi tenger pénzzel? Még azt hiszik, hogy loptuk, vagy meggyilkoltunk érte valakit.

– Megvesszük ezt az egész erdőt meg a három rétjét, hét falka juhot reá. Kastélyt építünk minden gyereknek.

Aztán mind a hat gyereke markába egy-egy aranyat nyomott, hadd játsszanak egy kicsint. Másnap megint kiballagott a juhász a legelőre, hátha találna vagy egy fél véka ezüstöt is, de ingyen emelgette a köveket, piszkálta a fák gyökereit, még csak egy cserépfazék sem került elő, nemhogy egy rézüst! Felhő kerekedett ezenközben a Pipityke fölött, fátyollal vonta be az ég alját, s lám, a félhomályban ismét megvillant valami különös fény. Egy fürge gyík aranyzöld köpenyére hullott a napsugár; a gyíkra pedig Bebek hamari pillantása esett. Követi szemével a fényes köntösű gyíkot, hát a gyík ugyanott tűnik el, ahol tegnap az aranyat találta. A tegnapi szürke kő helyett azonban egy öklömnyi fényes kő hevert a földön, az alá osont a gyík. Nézte, forgatta a juhász a csillogó követ, szűre ujjába dugta, s hazavitte azt is, hadd játszódjanak vele a gyerekei.

Játszódtak is besötétedésig, s mivel más játékuk nem akadt, hát másnap reggel is gurigáztak vele a ház előtt. Éjjel lámpásnak használták a követ, oly szépen világolt.

Az egyik napon az eső egy régi ismerőst, afféle vándorkereskedőt vert be a tanyára. Ahogy a vándor az asztalhoz telepedett, s ráhullt a házra a sötétség, látta ám, hogy egyre jobban fényesedik-világít az asztalon felejtett kődarab. Szikrázott szinte, mint az acélhoz vert kovakő.

– Mid van neked, te juhász? – kérdezte ámulva.

– Mécsesem.

– Add nekem. Adok érte tíz dénárt.

– Nem adom, a gyerekek játszanak vele.

– Száz dénárt!

Bebek juhász kevélyen mondta:

– Gazdag vagyok én, nincs szükségem pénzre.

A vándor félreértette.

– Elhiszem, hogy gazdag vagy, mert hat gyereked van, s az a legnagyobb gazdagság, de ha ezret adnék?

– Százezerért sem!

Híre ment a világító kőnek, a népek egyre többen jöttek nézni, bámulni, kölcsönbe kérni. Üzent az uraság is, küldjék el hozzá, föltekintené.

Megijedt erre Bebek juhász.

– Hallod-e, anyjuk – súgta este a feleségének, mikor már aludtak a gyermekek –, jön az uraság, erőszakkal viszi el a világító követ. Ha pedig az uraság megkívánta, akkor már nála nagyobb uraságnak adom. Fölviszem a királynak Budára!

Így is történt. Felöltötte Bebek juhász az ünneplő ruháját, virágos szűrét, felhúzta legjobbik bocskorát, keréknyi gomolyasajtot meg egy cipót tett az iszákjába, a kenyérbe süttette a követ, úgy ballagott föl a királyhoz magas Buda várába. Hét nap, hét éjjel folyton csak ment, ment.

Nagy búsulásban volt éppen szegény Béla király, mert a tatárok az imént pusztították el az országát, mindenfelé csak romot látott a juhász, ahogy alájött a hegyekről, bánatot és gyászt. Éppen azon tanácskozott a király, hogy nincs pénze katonát fogadni, ha újra jön a tatár, amikor jelentette neki az udvari ajtónálló: egy cserzett képű, poros bocskorú juhász kér bebocsáttatást. Bólintott a király, jöjjön a juhász.

– Uram, királyom – hullott térdre a juhász –, ajándékot hoztam neked Gömör-országból.

És szedte elő a cipó belsejéből a kincs-követ, a világítót. A maradék cipót és a sajtot is a király lába elé tette a juhász.

– Köszönöm, jó juhászom, de annyira nem éhezem még, hogy a tiédet enném.

– A követ vedd tőlem, uram!

Magasra emelte a fénylő követ a juhász, megforgatta, és olyan fényt vetett a kő, hogy az udvari méltóságok-szeme majd belevakult.

– Gyémántkő! – kiáltott föl a király. – Hol találtad?

– A juhok legelőjén, királyom, neked hoztam el.

Vette át a követ a király, forgatja, emelinti.

– Mit kérsz ezért a sugárzó kőért, te juhász? Ha ezt eladom, tíz sereg katonát fogadhatok érte.

– Nincs nekem nagy kérésem, uram, királyom, könnyen teljesítheted. Mindössze annyit kérek tőled, adj egy kis földet, hadd építhessek rajta a hat fiamnak egy-egy aklot, a hetediket pedig ennenmagamnak.

– Ha csak ennyit kérsz – mosolygott jó Béla király –, menj haza, építsd fel azt a hét aklot.

Szél szárnyán sietett haza a juhász, meg ne gondolja a király, és nem telt bele egy esztendő, már állott is a megannyi családi akol: Torna, Berzéte, Csetnek, Sólyomkő, Szádvár és Pelsőc vára, hetediknek pedig az ő tulajdon akla: Krasznahorka. S ez az az akol, amely még ma is áll.

 

Eddig tartott Remek Endre meséje. Annyira tetszett a Bebek juhász kincseiről szóló elbeszélés a társaság aprajának-nagyjának, hogy egy ideig mindnyájan hallgattak. A csendet először Szerencsés Magdi törte meg. Tapssal, összeverte tenyerét – kissé lila színű tenyér volt, mert az egyik bokron már szép, érett málnaszemeket talált –, s közölte a többiek nevében is:

– Nagyon szép mese volt.

A professzor vágott egyet a szemével, nevetett.

– Értelek én téged, Endre. Ki akarod ugratni a nyulamat a bokorból, vajon engem is valami arany-zöld gyík ingerel-e titkos kincskutatásra? Nyuszi is, gyíkocska is egyszerre: nehezen dolgozik össze a kettő. A mondavilágban azonban gyíkocska másutt is megjelent már. Lám, Selmecbánya aranybányáit is gyíkocska mutatta meg egykor; ő futott elöl, amikor egy hegyi pásztort a hegyoldalban heverő aranyröghöz vezetett. A pásztornak nem kellett tennie egyebet, mint hogy a rögöt felmutassa a királynak, és a király mindjárt ajándékozott egy bányát a derék juhásznak. Gyík zöldell azóta is Selmec címerében. Aligha hiszem azonban, hogy a Bakonyban is kis gyík mutatja nekünk az utat.

– Csupa gyík, király meg juhász! – elégedetlenkedett Misi. – Valamirevaló rablóvezér nincs ezekben a mesékben?

– Dehogynincs! – nyugtatta meg a professzor. – Hadd meséljek én is valami érdekeset a váromladékról, bár ez nem is mese, hanem igazság. Ennek a történetnek négy királya van, két nagy király és két kiskirály, aki egyúttal rablólovag is. De gyík nincs. Halljátok hát! Élt valaha, igazságos Mátyás királyunk idejében fenn, a Vág mentén, Trencsén vármegyében egy hírhedett família, a Podmanini Podmaniczkyaké. Egy szűk sziklaszorost neveznek ott ma is Manini-hasadéknak, emellett állott Manin vára, Manin várának urai voltak a Podtnaniczkyak. Bővérű, erőszakos, minden csínyre hajlamos emberek, szívesen törtek borsot nemcsak a szomszéd várurak, hanem még a királyok orra alá is. Valamennyire békében maradtak, amíg Mátyás király élt, amint azonban a gyenge kezű Dobzse László király ült a trónra, rögtön féktelenkedni kezdtek.

Akkor virradt föl nekik igazában, amikor szegény Lajos király Mohácsnál belefulladt a Csele-patakba, és Magyarországnak két királya is lett egyszerre, Ferdinánd Bécsben, Szapolyai János meg Budán. Erősen kedvezett az országos zűrzavar az egymás hajába kapaszkodó uraknak, a Podmaniczkyak elöl jártak a fosztogatásban. S mindig ahhoz a királyhoz álltak, akitől többet várhattak. Egyszer azonban rosszul számítottak, mert éppen Szapolyait pártolták, holott birtokuk, jószáguk Ferdinánd országrészében volt. Ki is akolbólította Ferdinánd őket Vágvárból, Vágbesztercéről, Zsolnáról, s hogy földönfutókká nem váltak, azt Szapolyai János királynak köszönhették. Ebben az időben két testvér űzte a rablólovagságot, Podmaniczky János és Podmaniczky Rafael. János király azzal édesgette őket magához, hogy a Fehér-Kárpátok alól elmenekült két dühös lovagot a Dunántúlon telepítette le. Kárpótolta őket a Bakony erdeivel, Várpalotával, sok-sok jobbágyfaluval, gazdag jószágokkal. Egyik birtokukat éppen Bakonybél meg Zirc között kapták, a Gerence völgyében. Fölötte örvendeztek ennek a Podmaniczky urak; egyik oldalon a zirci ciszterciek, másik oldalukon a bakonybéli bencések apátsága virágzott, s nem kellett mást cselekedniük, mint hol a ciszter atyákat, hol a bencéseket zaklatni, fosztogatni, jószágukat elhajtani, jobbágyalkat elkergetni, tanyáikat fölpörkölni.

És hogy mindezt alkalmas helyről tegyék, rögtön építettek is maguknak egy várat a Gerence völgyében, magas hegygerincen. Soha vár még ily gyorsan föl nem épült, s ily hamar el nem hamvadt. Tíz évig, ha kitartott. De e tíz év alatt több szenvedést okoztak a vár urai és a vár katonái, mint ha száz évig állott volna a vár. Útonállással kezdték, fosztogatással folytatták, senki és semmi sem maradt előttük nyugton, biztonságban.

Felhördültek a szerzetes atyák, megbosszankodának a szomszéd várurak, a kirabolt kalmárok, megkínzott pásztorok, a bedöntött várkapuk őrzői. A királyi trónig kiáltottak.

Jajszavuk elhallatszott az országgyűlésig is. Az egész Dunántúl reszketett már Jánostól meg Rafaeltől. Törvény elé idézték őket, nem mentek. Elítélték őket távollétükben, de csak nevettek ezen is. Fosztogattak, zsaroltak tovább.

A haragos országgyűlés végül úgy határozott, hogy leromboltatja a várat. Le is romboltatta, szét is dúlatta. Kövön kő alig maradt. Ami mégis maradt, széthordták a népek.

Négyszáz éve annak, hogy az enyészetnek adták a várat. Csak a várkapu kulcsa maradt meg, négyszáz év hosszán ezt őrzötték a bakonybéli atyák.

– S mi lett a Podmaniczkyakkal? – kérdezte Pádár Sanyi.

– Mi lett? Amikor látták, hogy minden elveszett, Várpalotára menekültek, s megadták magukat. Ferdinánd királyhoz könyörögtek kegyelemért, Ferdinánd pedig megbocsátott nekik, s újra garázdálkodhattak. Ez a vége, fuss el véle!

– Ha én a király lettem volna, lenyakaztatom őket! – kiáltott Pádár Sanyi –, vagy hadjáratot szervezek ellenük!

– Nemcsak a Podmaniczkyak voltak akkor rablólovagok – legyintett a professzor –, majdnem mindegyik nagyúr halászott a zavarosban, ezért volt könnyű dolga a töröknek.

– A Kopaszhegy oldalában van egy nagy barlang is, a Zsiványbarlang – folytatta Sanyi –, a Sobri Jóska barlangja, Lehet, hogy onnan támadtak Podmaniczkyék katonái is. Abban a barlangban is találtunk már csontokat.

Remek Endre újra felvette azonban a fonalat:

– Ezt a históriát én is ismerem – fordult a professzor felé –, de hát ez nem a te váradra vonatkozik, hanem egy szomszéd várra.

Huncutul, várakozással teljesen pillogott a professzorra. Lázár László állta a nézést.

– Igen, valamelyik szomszéd várra. Nézd – fordította komolyra a szót –, maradjunk abban, hogy nem nyilatkozhatom. Ködös remény az egész. Semmi biztosat nem tudunk. S noha tudom, hogy egy íróembernek, különösen, ha egyben újságíró is, az érdekes hírekről hallgatnia nehéz, mégis arra kérlek, csínján bánj velem, sőt csínján írj holmi erdei várakkal kapcsolatban is.

– Rendben van – csillant föl Remek Endre szeme, mert a professzor kérését afféle fél engedélynek vehette már.

Aznap nem is folytatta útját tovább. A vendégszobában neki is vetettek ágyat.

Várromokról, leletekről, kincsekről és lidércfényről, titokról és titoktartásról nem esett többé szó.

Csak Szerencsés Mihály, a sárga sátor hőse álmodott valamiféle gyíkról, amely azonban egy teknősbéka lassúságával mászott ferde tetejű juhaklok között, és barnaszénbányát talált. Kőzúzó gépek ropogtatták kaviccsá a szenet.

A ropogás nem szűnt, egyhangú kopogássá változott.

Éjjel ismét megindult a csendes eső, az verte a sátrat.

Nem valami üdítő, kellemes álom volt.

Ó, ezek a vizes ébredések a csodálatos tábori életben!

Remek Endre korán kelt, csak egy csésze üres teát kért, és robogott haza Pestre. Író-olvasó találkozója Remek Endrének, nevéhez méltóan, csak remekül sikerülhetett, s most a siker és a hallgatóság megelégedése varázsolta Remek Endre számára napfényessé az esőtől nedves országutat. De azért ferde tekintettel illette kóválygó léptű Trabantját, vajon rábízhatja-e magát s családját egy bulgáriai utazás erejéig?

Otthon telefonüzenet várta: „Küldd a novelládat soron kívül, a nyomda sürgősen kéziratot kéri"

– Még ez is! – dünnyögte Remek Endre. – Nemhogy legalább egy napig pihenhetnék.

Pesten is borús volt az idő, afféle országos eső szürkítette aznap a hangulatot Tiszától Dunáig, Zalától Zemplénig.

Remek Endre kért egy nagy csésze agytágító italt, azaz feketekávét, és szeretett volna valamiféle Pegazusra ülni, hogy az ihlet szárnyán repüljön a fellegekbe, s onnan ragadjon el egy témát. Egyelőre azonban semmi sem jutott az eszébe. Már a második csésze feketét itta, de van úgy egy író életében, hogy minél inkább vetni szeretne jó magot agya televényébe, az agytelevényt annál inkább szikkadtnak érzi. Szikkadozott tehát Remek Endre egész délelőtt; déltájban a telefonüzenet azonban megismétlődött. Egyetlenegy téma kusza szálai szállongtak csupán előtte, a tegnapi vármesék összebogozódott fonalai. Akárhogy próbált menekülni előle, akarva-akaratlan, gondolata mindig a tegnapi estére, á társaságra, a maga elbeszélésére, a professzor történetére és a professzor intő kérelmére tért vissza. Hessegette maga elől, de nem sikerült elkergetnie az emléket és a témát. Mintha egy gunyoros szellemfi keringett volna körülötte, ördögbőrbe öltözött csábtündér, kísértő táncával.

Remek Endre egyáltalán nem irodalmiasan ható szövegben tört ki. A szöveg rövid volt, s így hangzott:

– Egye fene, maradjon!

Ami annyit jelentett, hogy hajóját a bakonyi témánál horgonyozta le. Közölte tehát családjával, hogy nem kér ebédet, és a család ebben a pillanatban fellélegzett: a családfő munkához lát, nem hancúroztatja senki idegeit többé. Remek Endre csak éhgyomorral tudott írógép mellé ülni.

Este hatkor végre kérte az ebédjét. A rövid, de klasszikus novella elkészült. írója meg volt vele elégedve. Színhelyül egy sötét erdőt választott, „valahol Magyarországon", főszereplőjéül egy tudóst, aki középkori fafaragások lelőhelyeit keresi gótikus falusi templomban; szerepelt a novellában erdő és várrom, az ellenség megtévesztésére azonban nem patak csörgedezett Remek Endre novellájának erdejében, hanem maga a folyam, a Duna. De mint olyan ember, aki gazdaságosan bánik jószágával, azaz elbeszéléstémáival, ezúttal Pompás Ferit nem foglalta bele írásába; Pompás Feri alakját és a vele kapcsolatos írnivalót ínségesebb időkre tette el, amikor majd semmi egyéb nem jut eszébe, és az irodalmi újság megint türelmetlenül követel egy új novellát.

A mai novellát tehát Remek Endre még aznap, vacsora után elvitte az irodalmi kávéházba, és átadta az irodalmi lap szerkesztőjének. Harmadnap a novella meg is jelent.

Az olvasók hamar el is felejtették volna a novellát – írt már Remek Endre ennél jobbat is, rosszabbat is –, ha a Rádió egyik riporterének eszébe nem jut, hogy néhány írót és költőt íróasztaluk műhelytitkai felől faggasson – a nyári uborkaszezonban jobb téma neki sem jutott eszébe –, és a novella megjelenésének második napján arra kérte Remek Endrét is, nyilatkozzék azokon a bizonyos éteri hullámokon: mi késztette éppen ennek az elbeszélésnek megírására.

És melyik író, költő, festő, szobrász, iparművész, építőmérnök nem szól szívesen szellemi gyermeke felől? Remek Endre is megszólalt.

S ha már faggatták, örömében feledte azt is, mit ígért Lázár Lászlónak, a föld mélyét kutatgató professzornak némely titkok megőrzése tekintetében. Ha mindent nem árult is el, a rádióból a hallgatóság annyit mégis megtudott, hogy e kis honhaza valamely erdőségének mélyén, valamely hajdani várrom helyén valaki hírneves régész olyan leletre bukkan a közölt elbeszélés majdan megírandó második részében, hogy a lelet megpillantása megrázza az európai tudományos köröket.

– És van ennek valami valóságos alapja is – kérdezte Remek Endrét a rádióriporter –, avagy csak légből kapott ötlet, történet, tudományos fantázia az egész?

Remek Endrét felháborította, hogy témáit, ötleteit afféle légből kapottnak jellemei a riporter; hogy fel sem tételezhető róla: történeteinek valóságmagja lehet. Méltatlankodva felelte:

– Persze hogy van! Tessék utánanézni!

A kalapácsnyelet ezzel dobta el. Kár, hogy nem állott ebben a pillanatban mellette Lázár László, a régész, mert még kellő időben lefogta volna kezét.

A szó elhangzott. És nem igaz, hogy csak az írás marad meg, a szó ellenben elrepül.

Voltak, akiknek fülében ez a rádióbeszélgetés egy pillanatnál tovább nem maradt meg.

Voltak azonban, akik jól az agyukba rögzítették. A szürke agykéreg – szokta mondogatni Remek Endrének egy másik professzor barátja, a bonctan tanára –, a szürke agykéreg kitűnő humusz ám! Gazdagon termékeny, ha jól ápolják.

Remek Endre még meghallgatta saját nyilatkozatát, amelyet a riporter magnetofonra vett föl, és huszonnégy óra múlva a nagyvilágnak közzé is adott; meghallgatta tehát ennen szavait, aztán összecsomagolta csaliját, s végre elutazhatott a bolgár tengerpartra.

Korántse higgyük azonban, hogy a Remek Endre elbeszélésével kapcsolatos események hullámai nem gyűrűztek tovább! Remek Endre bedobott egy követ a tó tiszta vizébe, s aztán, mint ki jól végezte dolgát, elkerekezett. A hullámgyűrűket s a tó felkavart vizét azonban itthon hagyta az olvasóközönségnek.

És magának Lázár Lászlónak, a régészeti tudomány professzorának.

A professzor harmadnap maga is visszautazott Pestre, nem maradhatott napokig Pádárék vendége. Meg kellett beszélnie a kutatás dolgát, pénzt kellett szereznie a költségekre, s hivatalos engedély nélkül még ő sem kutathatott.

A novellát azonban nem olvasta, Remek Endre rádióbeli szerepléséről sem hallott. Mindent elvégre nem olvashat el ő sem, a rádiót sem tarthatja örökké keze ügyében. Nem kis csodálkozással nyitott tehát ajtót egy ismeretlen, szőke hajú, hosszú legény előtt. Sötét fényvédő szemüveget viselt a fiatalember, franciául mutatkozott be. Tisztelettel kért engedélyt, hogy beléphessen. Lázár László az idegeneket nem is fővárosi, hanem vidéki barátsággal fogadja, bekalauzolta hát vendégét a dolgozószobájába. Várakozással teljesen függesztette az idegen fiatalemberre a szemét. A házigazda szíves engedélyével a jövevény a maga cigarettáját vette elő. Rágyújtott.

– A Le Grand Parisien című újság munkatársa vagyok – kezdte a fiatalember –, az önök szép s vonzó országát járom, újságcikkeket készítek, beszélgetéseket folytatok. Olvasóközönségünk igen érdeklődik Magyarország szépségei és szorgalmas népe iránt.

– Örvendek! – felelte Lázár László. – Sajnos, a Le Grand Parisien című lapot nem ismerem, csak a Le Petit Parisient. De ez nem számít, persze. Mivel állhatok rendelkezésére?

A fiatalember nyelt egyet. Úgy látszik, a professzor még a párizsi sajtó világában is tájékozott.

– Új hetilap a miénk – folytatta –, még nem ismerheti professzor úr. A tudományok népszerűsítésével foglalkozik. Tessék, a névjegyem.

Lázár László udvarias fejbólintással vette kezébe a kis, fehér kartonlapot. Frédéric De Dion-Bouton: ez a név virított a névjegyen.

– Csak nem rokona a híres autógyártó cégnek? – nyitotta kerekre a szemét a professzor. – A De Dion-Bouton autók ifjúkorom leghíresebb versenyautói közé tartoztak.

– A professzor úr ezt is tudja! – kiáltott fel a kellemes meglepetés hangján a fiatalember, majd szerényen tette hozzá, mintha szégyellné is az előkelő rokonságot: – Valóban rokonságban van a családunk. Mi vagyunk a szegényebb ág.

A professzor tovább forgatta a névjegyet.

– Érdekes, hogy a pesti névjegyek is hasonló betűvel készülnek, mint a párizsiak – tűnődött –, kicsi a világ!

– A betűk is nyilván ugyanabban a gyárban vésődnek – helyeselte az észrevételt a fiatalember. – Valóban, kicsi a világ.

– Mivel állhatok tehát rendelkezésére?

De Dion-Bouton Frigyes mélyet lélegzett.

– Lapom a tudomány népszerűsítését is szolgálja, ön, professzor úr, egyike Európa leghíresebb régészeinek, leletei, történelmi elméletei szinte világhírűek. Barátaim figyelmeztettek az ön kiváló személyére, s Budapestre való érkezésem után talán nem is kerestem volna föl ily hamar máris, ha magyar barátaim nem hívják föl figyelmem egy tegnap elhangzott rádióinterjúra.

– Én mostanában nem beszéltem a rádióban.

– Nem ön, hanem egy író barátja önnek, professzor úr.

– Rólam beszélt? Kicsoda?

Frédéric De Dion-Bouton kivett kabátja zsebéből egy cédulát, silabizálva olvasta:

– Rémek André.

– Az nem lehet! – hőkölt hátra a professzor. – Mit mondott rólam?

– Hát!… – habozott a vendég – tulajdonképpen nem is önről beszélt, illetve nevét meg sem említette, de jó fülű magyar barátaim kitalálták, hogy a kis előadásban csak önről lehetett szó. Valami híres régészeti kutatás kezdődik valahol, s ennek nyilván ön a lelki mozgatója. Erről a még meg nem lelt leletről szeretnék írni lapomnak, ha megengedné…

Lázár László legalább három fokkal hidegebben felelt:

– Először is, nem bizonyos, hogy én vagyok a megemlített tudós, sőt joggal hihetem, hogy nem én. Remek Endrét jól ismerem, de neki semmiféle kutatásomról nem tettem említést. Ha pedig még meg nem lelt leletről akar érdeklődni, uram, ha tehát nincs a kezemben semmi, és nem is tudom, miről van szó: hogyan nyilatkozhatnék?

Nem tudta titkolni arcán a bosszúságot. Remek Endre mégis elszólta magát tehát!

Frédéric De Dion-Bouton azonban makacs volt, mint a pulikutya, amely, ha belekapaszkodik egy nadrágba, el nem engedi. Oldalra hajtotta fejét, biztatóan mosolygott, a halacskát szerette volna előcsalogatni, bár a halacskákat nem mosolygással szédítjük, hanem csalival. Bedobta a csalit is:

– önnek most jelent meg egy híres könyve az alföldi kincsleletekről, nem ezzel kapcsolatos a következő kutatása is?

– Következő kutatásom egy langobárd falu.

Nyelt is egyet Lázár László, mert ez nem volt igaz, de már unta ennek a franciának a keresztkérdéseit, bosszantotta is, hogy terve időnek előtte kiszivárgott. Meg fogja a véleményét mondani Remek Endrének!

(Remek Endre azonban erről mit sem sejtett. Robogott Bulgária felé.)

A De Dion-Bouton család fiát pedig nem lehetett könnyen átejteni.

– A langobárdok inkább sík vidéken éltek. A rádiónyilatkozat azonban határozottan erdős, hegyes vidékről szólt.

– Idegenek nyilatkozataiért nem felelhetek. Lehet, hogy holnap Attila sírját varrják a nyakamba? A hun vitézekét, a gótokét?

Ez már valóságos tőrpárbaj volt.

– Attila és a catalaunumi csatamező a mi dolgunk, professzor úr, francia földre esik. Bocsássa meg tapintatlanságom, de azt reméltem, hogy legalább némi támpontot nyújthat számunkra a magyar…

– Számunkra? – ugrott közbe a professzor.

A De Dion-Bouton fiú észbe kapott, javított:

– Számomra és szerkesztőségünk számára némi támpontot kaphatunk a remélhető lelet értéke, helye felől.

A professzor felállott.

– Ez az, amit nem árulhatok el, ha egyáltalán hitelt lehet adni barátaim fecsegésének. Érdeklődésem jelenleg teljesen más irányú. Ásom a langobardokat, és előadást tartok majd róluk a Királyi Svéd Akadémián.

– Franciaország is mindig szívesen látja önt, uram – emelkedett föl Frédéric De Dion-Bouton, a Le Grand Parisien című újság munkatársa –, nyilván számunkra is lenne mondanivalója.

Nem feszítette a húrt tovább. Amit tudni szeretett volna, azt csak közvetve tudta meg.

De az is valami!

A professzor egy ideig elmélázva forgatta kezében Frédéric De Dion-Bouton névjegyét. Bosszantotta ez a látogatás.

Előszedte a fiókból a maga névjegyét is. Hajszálra ugyanaz a betűminta; a névjegy mérete, papírjának minősége is ugyanaz. Mi adtuk a mintát Párizsnak, vagy mi kaptuk tőlük?

Ilyen egyezést!

Aztán órájára pillantott.

A következő két órájának műsorát hirtelen megváltoztatta. Elvillamosozott a Rádióhoz, ott is volt néhány barátja, jó ismerőse. Nem volt nehéz megtalálni az illetékest.

– Nem lennétek szívesek leforgatni Remek Endre tegnapi szavait? – kérdezte.

Voltak szívesek. A barátságos kérésnek nem lehetett ellenállni.

Lázár László kétszer is visszaforgattatta magának.

– Hm! – csak ennyit mondott végül, amikor megköszönte a szívességet, és az illetékes szakember kérdőn nézett rá.

De már ennenmaga előtt sem mert nyilatkozni bővebben a professzor, attól tartott, hogy elárulja tervét önnönmagának.

S miközben Remek Endre gyanútlanul, vidáman és felszabadultan már a második határon túl járt, és Lázár László, a tudós professzor azon tűnődött, hogyan jelentsen be új kutatási területet anélkül, hogy el ne árulja, mit akar, négy fiatalember ugyanakkor egy szállodai szobában így döntött:

– Mától kezdve valaki mindig a nyomában marad. Felváltva.

Az egyik fiatalember magas volt és szőke, a másik alacsonyabb és barna-fekete, a harmadik és negyedik pedig egymással iker. Az egyiknek már a nevét is tudjuk a négy közül: Frédéric, összes neve közül ez volt az egyedül valódi.