– John, nem adhatsz nekem ilyen parancsot.

– Én nem adok neked parancsokat, csak azt közlöm, mit kell tenned. Azt mondtad, a művelet irányítása az enyém.

– Az a Reciptocity volt, nem pedig a Showboat.

– Most nincs itt a nyelvészkedés ideje. Ha nem hozod ki onnan a fiúkat, még többet meg fognak közülük ölni, esetleg mindet. Ez pedig a te felelősséged, nem vihetsz ki a terepre embereket, ha nem adsz nekik támogatást. Ezt te is nagyon jól tudod.

– Igazad van – felelte röpke habozás után Ritter. – Én azonban semmit sem tehetek. Tájékoztatnom kell… nos, tudod, hogy van ez. Gondom lesz rá. Amilyen gyorsan csak lehet, kihozzuk őket.

– Jó. – Clark végre felengedett. Ritter kemény ember volt, gyakran túl kemény, de mindig megtartotta a szavát, és van annyi esze, hogy ehhez hasonló ügyben ne keresztezze az ő útját. Clark ebben biztos volt. Meglehetősen egyértelművé tette saját álláspontját, és Ritter elértette.

– Mi van Larsonnal és a futárával?

– Mind a kettőt kihoztam. A gépe Panamában van, ő pedig itt, a Marriottban. Elég jó az állapota, de ami Kolumbiát illeti, annak azt hiszem, fújtak. Úgy vélem, mind a ketten hasznát látnák néhány hétnek, amit innen távol töltenek.

– Méltányosnak látszik. De mi van veled?

– Ha akarod, már holnap visszafordulhatok. Ha azt akarod, segítek a kivonásuknál.

– Van hírünk Cortezről is.

– Tényleg?

– És te láttad először a fickót.

– Hol? Csak nem az a fickó az Untiveros háznál, akit hajszálnyival tévesztettünk el?

– De. Az a hölgy azonosította, akit elcsábított. Cortez irányítja egy Anserma melletti kis házból azokat, akik kinn mászkálnak a terepen.

– Akkor mégis vissza kell vinnem Larsont.

– Gondolod megéri a kockázatot?

– Elkapni Cortezt? – gondolkodott egy pillanatig Clark. – Attól függ. Megér egy próbálkozást. Mit tudunk a biztonságáról?

– Semmit – ismerte be Ritter –, csak halvány fogalmunk van róla, hol az a ház. Azt is telefonlehallgatásból tudjuk. Legyél körültekintő, hogy élve elkaphassuk. Sok mindent tud, amire szükségünk lehet. Vissza akarjuk hozni ide, és majd gyilkosságot varrunk a nyakába. Halálbüntetés vár rá.

Clark elgondolkodva bólogatott. A kémregények előszeretettel hangoztatják azt a marhaságot, hogy lebukott felderítők annak rendje és módja szerint lenyelik a ciánkapszulákat, vagy – ha úgy alakul – dalolva állnak a kivégzőosztag elé. A tények merőben mást mutatnak. A kémek csak akkor néznek szembe bátran a halállal, ha nincs más lehetőségük. Ha elkapják Cortezt, akkor szépen végigviszik a tárgyalás folyamatán, és halálra ítélik; ez csak a megfelelő bíró kiválasztásának kérdése, és nemzetbiztonsági ügyekben mindig sokféle kitérő kínálkozik –, majd elviszik onnan. Cortez a kellő időben megtörne, valószínűleg még azelőtt, mielőtt elindulna a tárgyalás. Végtére is nem bolond, és tudni fogja mikor és hogyan kössön üzletet. Már eladta a saját országát is. A kartell elárulása emellett már mit sem tesz.

Clark bólintott.

– Adj pár órát, hogy átgondolhassam.

 

Ryan a 10. utcáról hajtott le az átjáróra. Egyenruhás őrök és civilek egyaránt álldogáltak ott; egyikük papírokat szorongatott. A kocsival előtte állt meg.

– Jack Ryan kér bebocsátást Dan Murrayhez.

– Láthatnám az azonosítóját, uram?

Jack előhúzta CIA-kártyáját. Az őr azonosította, és továbbküldte egy másik őrhöz. Amaz lenyomott egy gombot hogy felvonja az acélsorompót, amely arra szolgált, hogy megakadályozza a gépkocsibombával felszerelkezett járművek behajtását az FBI-központ alá. Jack keresett egy helyet, ahol leteheti a kocsiját. Fiatal FBI-os várta a társalgóban. Átnyújtott neki egy igazolványt, mellyel átmehet az Iroda elektronikus kapuján. Ha valaki feltalálná a megfelelő számítógépes vírust – gondolta Jack –, a kormány felét meg lehetne akadályozni abban, hogy dolgozni mehessen. Akkor talán az ország is nagyobb biztonságban lenne, persze csak addig, amíg a problémát ki nem küszöbölik.

A Hoover Building szokatlan elrendezésű épület, voltaképpen átlós folyosók labirintusa, még a Pentagonnál is rosszabb. Ryan már teljesen elvesztette a tájékozódását, amikor végre megtalálta Murray irodáját. Dan már várta, és bevezette a szobájába. Jack becsukta maga mögött az ajtót.

– Mi az? – kérdezte.

Ryan letette az aktatáskáját Murray asztalára, és komótosan kinyitotta.

– Szükségem van egy kis útmutatásra.

– Mivel kapcsolatban?

– Azzal kapcsolatban, ami valószínűleg illegális művelet… több is van belőle, ami azt illeti.

– Mennyire illegális?

– Gyilkosság – mondta Jack.

– A kolumbiai gépkocsibombák? – kérdezte Murray forgószékében fészkelődve.

– Nem rossz, Dan. Kivéve hogy nem gépkocsibombák voltak.

Dan néhány másodpercig gondolkodott, mielőtt beszélni kezdett. Tudta, bármit tesznek is, Emil és a többiek meggyilkolásáért fizetnek meg.

– Bárkik voltak is, ezzel kapcsolatban a törvény meglehetősen kusza, te is tudod. A felderítési műveletek során elkövetett emberölésről szóló tilalom végrehajtói utasítás, melyet az elnök léptetett életbe. Ha az utasítás aljára odaírja, hogy “kivéve ezt meg ezt az esetet”, akkor persze legális – legalábbis úgy-ahogy. Ebben a kérdésben a törvény tényleg furcsa, egyéb esetekben pedig alkotmányos kérdés, az alkotmány pedig szép, pontatlan ott, ahol annak kell lennie.

– Persze-persze, tudok róla. Amitől ez az egész dolog illegális lesz az az, hogy közölték velem, adjak pontatlan információt a kongresszusnak. Ha az áttekintéssel rendelkező személyek is benne lennének, akkor nem volna gyilkosság: kinyilvánított kormánypolitika lenne. Valójában, ahogyan én értelmezem a törvényt, még akkor sem lenne gyilkosság, ha először megcsináltuk volna, és csak aztán közölnénk a kongresszussal; mert se szó, se beszéd indíthatnak álcázott műveletet, ha az ellenőrzést végzők nincsenek a városban. De ha a DCI azt mondja nekem, informáljam félre a kongresszust, akkor gyilkosságot követünk el, mert nem tartjuk be a törvényt. Ez a jó hír, Dan.

– Folytasd!

– A rossz hír pedig az, hogy túl sok ember tudja már mi folyik itt, és ha a dolog kitudódik, néhányan azok közül akik odakinn vannak még, pokoli nagy bajba kerülnek. Most többről van szó, mint politikáról. Dan, nem tudom mi a francot kellene csinálnom! – Ryan elemzése, mint mindig, rendkívül pontos volt. Csak egyetlen egyben hibázott: nem tudta, mi az igazán rossz hír.

Murray elmosolyodott, részben kínjában, részben segítőkészségből.

– Miből gondolod, hogy én tudom?

Ryan feszültsége kicsit felengedett.

– Nos, útmutatásért elmehetnék paphoz is, de azoknak erre nincs engedélyük. Neked viszont van, és az FBI majdnem olyan jó, mint az egyház, igaz?

– Ezen a tréfán sokat röhögtek még Bostonban, egyetemista korukban.

– Honnan indul ki a művelet?

– Találd ki. Nem Langleyből, tényleg nem. Az a hely pontosan hat háztömbnyivel van feljebb az utcán.

– Ez azt jelenti, még csak nem is mehetek el…

– Persze, akár közölhetné a főnökével is, igaz?

– Szóval így kerülök bajba a közigazgatási gépezettel – jegyezte meg könnyedén Murray.

– Az állami szolgálat valóban megéri a zűrzavart? – kérdezte zordan Jack. – A pokolba is, talán együtt vonulhatunk nyugdíjba. Kiben bízhatsz?

Erre könnyű volt válaszolni. – Bill Shaw-ban. – Murray felkelt. – Menjünk át hozzá együtt!

A “hurok” egyike azoknak a számítástechnikai kifejezéseknek, amelyek már polgárjogot nyertek a társadalomban. Olyan dolgokat azonosít, amelyek bekövetkeznek, és olyan embereket, akik ezek bekövetkezését kiváltják; tevékenységi vagy döntési ciklusokat, amelyek az őket körülvevő dolgoktól függetlenül léteznek. A következő pár órában új hurok alakult ki. Magába foglalta az FBI kiválasztott tagjait, de nem volt benne az amerikai főügyész, akinek fennhatósága van az Iroda fölött. Kiterjedt a titkosszolgálat tagjaira, de főnökükre, aki a miniszter, már nem. Az ilyesfajta vizsgálatok főként papírdarabok után indított hajtóvadászatból és elemzésből álló elmés gyakorlatok, Murray pedig – akit azzal is megbíztak, hogy ezt a mostanit vezesse – meglepődve fedezte fel, “alanyainak” egyike a kijelölt idő előtt úton van. Nem lett okosabb, amikor megtudta, hogy az Andrews légitámaszpont felé hajtat.

 

Akkorra már Ryan újra az íróasztalánál ült. Kicsit sápadtnak látszott, és azt rebesgették, előző este elrontotta a gyomrát. Most már azt is tudta, mit kell tennie: semmit. Ritter távol volt, és a bíró sem jött még vissza. Nem volt könnyű a tétlenség, ám még nehezebbnek bizonyult olyasmit cselekednie, ami most már fikarcnyit sem számít. De határozottan jobban érezte magát. Most már nemcsak az övé a probléma. Arról azonban fogalma sem volt, hogy emiatt nincs oka felvidulni.

 

25

 

Murraynak természetesen azonnal rendelkezésére állt egy rangidős ügynök, aki az Andrewsra hajtott, és éppen időben ért oda hogy megpillantsa, amint a kis sugárhajtású gép kigurul a kifutó végére. Az ügynök azonosítókártyáját használta hogy bejuthasson az ezredes irodájába, aki a 89-es katonai repülőosztályt irányította. Ő aztán megszerezte az ügynöknek az éppen felszálló gép repülési tervét. Az ezredes telefonján hívta fel Murrayt, majd figyelmeztette az ezredest, hogy ő, mármint az ügynök, sohasem járt ott, soha semmit nem is kérdezett hivatalosan, s ez is része egy komolyabb bűnügy vizsgálatának, s az ügy természetesen kódszavas. A kódszó Odyssey volt.

Murray és Shaw a megbeszélés után egy percen belül találkozott. Shaw úgy találta, el tudja rendezni az ügyvezető igazgató dolgait. Valami azt súgta neki, hogy nagy kár. Mi rossz van abban, ha egy karrierista zsaru irányítja az Irodát? Természetesen politikáról van szó nem pedig rendőrmunkáról; a több mint harmincévnyi rendőrmunka során azonban arra is rájött, a politika nem az ő asztala.

– Valakit oda kell vinnünk! – jegyezte meg Shaw. – De hogyan, az Isten szerelmére?

– A panamai jogi attasé nem volna megfelelő? – kérdezte Murray. – Ismerem. Szolid fickó.

– Odakinn van, a DEA-nak csinál valamit. Pár napig nem lesz a hivatalában. A helyettese pedig nemigen állna rá. Túl tapasztalatlan ahhoz, hogy maga irányítson.

– Morales Bogotában elérhető, de valaki észrevehetné… Bill, már megint fogócskát játszunk, az a fickó pedig óránként ötszáz mérföldes sebességgel repül odafelé… Mi a véleményed Mark Brightról? Talán tudna lopni egy gépet a légvédelmiektől.

– Legyen!

 

– Itt Bright különleges ügynök – közölte, amint felkapta a telefont.

– Mar, itt Dan Murray. Szükségem van rád. Kezdd jegyezni, Mark! – Murray folyamatosan beszélt. Két perccel később Bright kisebb káromkodást eresztett meg, és előhúzta a telefonkönyvét. Először az Egline légitámaszpontra telefonált, majd a helyi parti őrségre, azután pedig haza. Az egyszer holtbiztos, vacsorára nem lesz otthon. Bright felkapott pár dolgot kifelé rohantában, és a parti őrséghez vitette magát, ahol már helikopter várta. Keletnek tartottak, az eglini légitámaszpont felé.

A légierőnek mindössze három F-15E Strike-Eagle-je van, melyek mindegyike az óriási, ikermotoros vadászgép földi célpontokat támadó változatának prototípusa. Ebből is kettő Eglinben állomásozott műszaki tesztelés miatt; a kongresszus ennek alapján fogja majd eldönteni ugyanis, hogy megindulhat-e a sorozatgyártás. A máshová telepített, kiképzési célokat szolgáló gépektől eltekintve ez volt a légierő légifölényt biztosító vadászgépének egyetlen kétüléses változata. Az őrnagy, aki majd elröpíti innen, a jármű mellett álldogált amikor Bright kilépett a helikopterből. Néhány kisegítő bújtatta bele gyors, határozott mozdulatokkal az ügynököt repülőoveralljába, ejtőernyőjének hámjába és életmentő mellényébe. A sisak a hátsó ülés tetején volt. Tíz perc múlva a gép készen állt.

– Mi a feladat? – kérdezte a pilóta.

– Panamában kell lennem, amilyen gyorsan csak lehet!

– Hűha! Úgy érted, még a szokásosnál is gyorsabban kell repülnöm? – kérdezte a pilóta, majd elnevette magát. – Akkor hiábavaló a nagy sietség?

– Mondd csak még egyszer?!

– A tankológép három perccel ezelőtt szállt fel. Hagyjuk, hogy kilencezer méterre felemelkedhessek, mielőtt mi magunk is felszállunk. Majd odafenn féltőkének bennünket. Aztán gyerünk, mindent bele! Egy másik tankológép száll fel Panamából, hogy találkozhasson velünk, így aztán lesz elegendő üzemanyagunk a leszálláshoz is, uram. Egész végig a hangsebességnél gyorsabban repülhetünk. Azt mondtad, sietünk, nem?!

– Aha! – Bright a sisakjával küszködött. Elég meleg is volt a pilótafülkében, a légkondicionáló még nem működött.

– Mi van, ha a másik gép nem érkezik időben?

– Az Eagle rendkívül jól vitorlázó gép – biztosította a pilóta. – Nem kell majd túl messzire úszni…

Bright fülében rádióüzenet reccsent. A pilóta válaszolt rá, majd utasához fordult.

– Kapd össze magad! Indulunk!

Az Eagle a kifutópálya végéig gurult, itt egy pillanatra megállt, a pilóta teljes teljesítményre pörgette a motorokat, majd kiengedte a féket. Az F-15E negyvenfokos emelkedési szöget vett fel, és folyamatosan gyorsult, hamarosan maga mögött hagyva a Floridai-öblöt. A parttól száz mérföldnyire tankoltak; Brightot annyira lenyűgözte a látvány, hogy elfelejtett megijedni, bár az ütközés érezhető volt. Különválásuk után az Eagle felkapaszkodott, és a pilóta rákapcsolt. A műszerek azt mutatták, hogy elérték az óránkénti ezer mérföldes sebességet.

– Hová sietünk? – kérdezte a pilóta.

– Valaki előtt kell odaérnem Panamába.

– Ha valami részletet is hallhatnék? Tudok segíteni?

– Egy olyan üzleti utakra használatos sugárhajtásúról van szó. Nyolcvanöt perccel ezelőtt hagyta el az Andrewst.

A pilóta felnevetett.

– Ez minden? A pokolba is, bejelentkezhetsz egy szállodába is, mire az leszáll. Már így is megelőztük. Csak üzemanyagot pocsékolunk, ha ilyen gyorsan megyünk.

– Hát akkor pazaroljuk! – mondta Bright.

– Tőlem. Kétszeres hangsebesség vagy egy helyben ülés, nekem ugyanaz a fizetésem. Oké, úgy gondolom, kilencven perccel előtte érünk oda. Hogy tetszik az utazás?

– Merre találom az étkezőkocsit?

– A jobb lábadnál kell lennie egy üvegnek. Finom hazai szüretelés, finom a zamata, de nem hivalkodó.

Bright puszta kíváncsiságból húzott egyet az üvegből.

– Só és elektrolitok, csakhogy ébren tartsa az embert – magyarázta a pilóta. – FBI-os vagy, igaz?

– Így van.

– És mi ez az egész?

– Nem mondhatom meg. Ez micsoda? – sípoló hangot hallott a fülhallgatójában.

– SAM-radar – közölte a másik.

– Micsoda?

– Az ott Kuba. SAM-telepítés van odaát, ami nem kedveli különösebben az amerikai katonai gépeket. El nem tudom képzelni, miért… De úgy is kívül esünk a hatótávolságukon. Ne izgulj! Ez a normális. Arra is használjuk őket, hogy a saját rendszerünket hitelesítsük. Része a játéknak.

 

Murray és Shaw a Jack által beadott anyagot olvasták. Először is azt szerették volna megtudni, valójában mi is történik, majd azt, legális-e az egész vagy sem. Ha pedig nem az, akkor meg kell tenniük a szükséges intézkedést, persze ha rá tudnak jönni, mi is lenne az. Nem egyszerűen Pandora szelencéjéről van szó, hanem egy egész láda mérgeskígyóról, melyet Ryan borított ki Murray asztalára.

– Tudod, hogyan végződhet mindez?

Shaw elfordult az asztaltól.

– Az országnak nincs szüksége még egy ilyesmire. – Legalábbis nem az én segítségemmel, de ezt már nem mondta ki.

– Itt van viszont, akár szükségünk van rá akár nincs – mondta Murray. – Beismerem, az egyik énem azt súgja: helyes amit csinálnak, de abból amit Jack mond kiderül: a legjobb esetben is az ellenőrzési törvények technikai megsértéséről van szó, továbbá a végrehajtási utasítás megsértéséről.

– Hacsak nincs egy titkos módosító záradék, melyről nem tudunk. Mi van, ha az elnök viszont tud róla?

– És mi van, ha ő is benne van? Amikor Emilt elkapták, Camp Davidbe repült a többiekkel együtt. Emlékszel rá?

– Tudnom kell, vajon mi a fészkes fenéért megy a barátunk Panamába?

– Talán majd rájövünk. Egyedül megy oda. Nincsenek biztonságiak, mindenki titoktartást fogadott. Kit küldenél át az Andrewsra, hogy kiszedje belőlük?

– Pat O'Day-t – válaszolta Murray. – Azt akarom, ő tartsa a kapcsolatot a Titkosszolgálattal is. Sokat dolgozott már velük. Amikor eljön az ideje, annyi. Már csak egy köpésnyire vagyunk mindettől.

– Egyetértek. Tizennyolc emberünk dolgozik az ODYSSEY-en. Ez pedig nem elég.

– Bill, egyelőre mindent titokban kell tartanunk. Azt hiszem, a következő lépésben szerzünk majd valakit odaátról az Igazságügyről, hogy fedezzen minket. Ki legyen az?

– Krisztusom, nem tudom! – válaszolta elkeseredetten Shaw.

– Akkor szépen osszuk be az időnket! E pillanatban a fő dolog, hogy rájöjjünk, mi a terv. Murray megjegyzése igen logikus volt, mégis tévedett… Hiába, ez a tévedések napja…

 

Az F-15E éppen időben szállt le Howard Fieldben, nyolcvan perccel az Andrewsről jövő gép várható érkezése előtt. Bright köszönetet mondott a pilótának, aki újra tankolt, és azonnal felszállt hogy visszatérjen Eglinbe. A bázis felderítőtisztje várta Brightot, egy, a Panama City-beli jogi attasé irodájából küldött rangidős ügynökkel együtt, aki fiatal volt, éles eszű, de egy ilyen érzékeny ügyhöz még túl tapasztalatlan. Bright röviden tájékoztatta két kollégáját arról, ami keveset tudott, és mindkettőt titoktartásra szólította fel. Első útja a kantinba vezetett, ahol vásárolt néhány nehezen meghatározható ruhadarabot. A felderítőtiszt egy helyi rendszámtáblás, egyszerű autót biztosított számukra, mely a kapu előtt várta őket. A Plymouth a kifutópálya végénél állt, amikor a VC-20A landolt. Bright előhúzta Nikonját a táskájából, és 1000 mm-es, távfotózásra alkalmas lencsét tett fel. A gép az egyik hangárba gurult, ott megállt, és leengedték a lépcsőt. Bright beállította a kameráját, és több száz méterről közeli felvételeket kezdett készíteni a gép egyetlen utasáról aki kiszállt, majd beült egy ott várakozó kocsiba.

– Jézusom, ez tényleg ő! – Bright visszacsévélt, és kivette a kazettát. Átadta a másik FBI-ügynöknek, és egy újabb, harminchat felvételeset töltött be.

A kocsi, melyet követtek, ugyanolyan volt mint az övék. Egyenesen hajtott el onnan. Brightnak és a többieknek alig volt ideje rá, hogy kocsit cseréljenek. A légierő ezredese azonban kitűnően vezetett, hamarosan utolérték az autót, és mögötte száz méterrel foglalták el megfigyelőállásukat.

– Miért nincs biztosítása? – kérdezte.

– Általában nem törődik vele, azt mondják róla – közölte vele Bright. – Furcsán hangzik?

– A pokolba is, igen, ha figyelembe vesszük hogy kicsoda, mit tud, és hogy pillanatnyilag hol a pokolban van.

A légierő négyülésese egy luxushotelnél tette ki Cuttert, Panama City külvárosában. Bright kipattant és figyelte, amaz hogyan jelentkezik be. Üzletembernek adta ki magát. A másik ügynök pár perccel később érkezett, az ezredes a kocsinál maradt.

– És most?

– Van valaki, akiben megbízhatsz a helyi PD-nél? – kérdezte Bright.

– Senki. Ismerek pár embert itt, néhányan közülük elég jó fickók. De hogy megbízni? Itt senkiben.

– Nos, akkor marad a rég bevált módszer – jegyezte meg Bright.

– Oké! – A jogi attasé helyettese a tárcájáért nyúlt, és a recepció felé indult. Két perccel később vissza is jött. – Az Iroda húsz dolcsival tartozik nekem. Robert Fisherként jelentkezett be. Itt van az American Express kártyájának száma. – Átadott egy összegyűrt másolatot, rajta volt odakapart aláírása is.

– Hívd fel az Irodát, és indítsd el! Egyik szemünket rajta kell tartanunk a szobáján. Szükségünk van… – Krisztusom! De hiszen semmivel sem rendelkezhetünk…! – Bright intett neki, induljon kifelé.

– Ehhez nem elegendő.

Bright arca egy pillanatra csúf grimaszba rándult. Nem volt könnyű hívás. Az Odyssey kódszavas ügy, viszont – mindig van egy “viszont”, igaz? – ez olyasvalami, amit el kell végezni. Szóval ő volt a rangidős, ezért neki kellett jelentkeznie. Tudta, ilyesfajta dolgokból már karrierek születtek, de ki is siklottak… Gyilkos meleg volt, és elviselhetetlen volt a páratartalom, de Mark Bright nem csak ezért izzadt.

– Oké, közöld vele, öt-hat jó emberre van szükségünk, akik segítenek nekünk a megfigyelésben.

– Biztos vagy benne, hogy…

– Pillanatnyilag semmiben sem vagyok biztos! A férfi, akit árnyékként kellene követnünk, ha őt gyanúsítjuk – jóságos atyaúristen, ha őt gyanúsítjuk…! – Bright megállt a beszédben. Mi egyebet mondhatott volna még…?

– Jó.

– Majd errefelé leszek. Mondd meg az ezredesnek, szervezze meg a dolgokat!

Kiderült, nem is kell annyira sietniük. Az alany – mert mostanra már az lett, mondta magában Bright – három órával később tűnt csak fel a hallban, felfrissültén és kimosdva, a trópusi éghajlatnak megfelelő ruházatban. Odakinn négy kocsi várt rá, de Cutter csak a fehér Mercedesről vett tudomást, melybe be is szállt. Észak felé tartottak. A másik három autó csak távolról követte.

Sötétedni kezdett. Bright mindössze három kockát lőtt el a második tekercs filmből. Ezt is kivette, és helyette egy másik, szuperérzékeny, fekete-fehér filmet tett be. Készített néhány felvételt a kocsiról, hogy biztosan meglegyen a rendszám. Ekkor már nem az ezredes vezetett, hanem egy őrmester a bűnügyi különítménytől, aki ismerte a területet, és kurvára meg volt illetődve, amiért egy kódszavas ügyön dolgozhat együtt az Irodával. Azonosítani is tudta a házat, ahová a Mercedes behúzott.

Az őrmester tudott egy helyet, ahonnan rá lehetett látni a házra. Ezer méterre sem volt onnan, de túl későn értek oda, az autót pedig nem lehetett odakinn hagyni a sztrádán. Bright és a helyi FBI-képviselők kiugrottak az autóból és kerestek egy helyet, ahová lefekhettek várakozni. Az őrmester náluk hagyott egy rádiót, mellyel oda tudják hívni, majd sok szerencsét kívánt nekik.

 

A ház tulajdonosa természetesen távol volt. Állami ügyben járt el, de készségesen rendelkezésükre bocsátotta egész házát. Ebbe beleértendő viszont a csendes, diszkrét személyzet is. Rágcsálnivalókat és könnyű italokat szolgáltak fel, majd visszavonultak, néhány magnót hagyva hátra; ebben mindketten biztosak voltak. Nos, végtére is nem számít…

Már hogy a pokolba ne! Mindketten biztosak voltak abban, beszélgetésük fölöttébb érzékeny témákat fog érinteni. Cortez volt az, aki azzal lepte meg vendégét, hogy nagylelkűen felajánlotta, beszélgessenek odakinn. Mindketten levették zakójukat, és kimentek a kertbe. Az egyetlen jó hír körülbelül az volt, hogy körülöttük sok-sok kék színű rovarölő lámpa helyezkedett el, amelyek sercegtek és villództak, s ezzel ezernyi bogarat vonzottak magukhoz, és pusztítottak el. A zaj lehetetlenné tette hogy magnófelvételt készíthessenek beszélgetésükről, s persze arra sem számított senki, hogy le fognak mondani a ház légkondicionálásáról.

– Köszönöm, hogy válaszolt az üzenetemre – mondta kellemes hangon Cortez. Most nincs idő pózolásra meg handabandázásra. Ez itt most az üzletkötés ideje, és kellőképpen alázatosnak kell látszania ez előtt az ember előtt. Mindez egyébként nem nagyon zavarta. Már megszokta…

– Miről akar beszélni velem? – kérdezte Cutter tengernagy.

– Természetesen a kartell elleni tevékenységükről – Cortez egy nádfonatú szék felé intett. Egy pillanatra eltűnt, majd itallal és poharakkal megrakott tálcával tért vissza. Ma este, úgy gondolta, a konyak a megfelelő ital. Mindketten érintetlenül hagyták poharukat. Félix számára ez volt az első jó előjel.

– Miféle műveletekről beszél?

– Tudnia kell, nekem személy szerint semmi közöm sincs Jacobs úr halálához. Őrült cselekedet volt.

– Miért kellene nekem ezt elhinnem?

– Abban az időpontban Amerikában voltam. Nem közölték önnel? – Cortez bedobott pár részletet. – Az olyan információforrás, mint Mrs. Wolfe, sokkalta többet ér mint az ostoba, érzelem vezérelte bosszú. Még butább dolog ennyire nyilvánvaló módon kihívást intézni egy erős nemzet ellen. Az önök válasza kellőképpen megalapozott volt. Valójában az ön által irányított műveletek igen átgondoltak. Magam sem gyanakodtam a reptéri felderítésükre mindaddig, amíg csak be nem fejeződött. Az pedig, ahogyan a gépkocsibombát utánozni tudták…! Művészi munka, ha mondhatom így. Közölhetné velem, mi az említett művelet stratégiai célja?

– Ugyan már, ezredes!

– Tengernagy úr, hatalmamban áll feltárni egész tevékenységüket a sajtónak – mondta szinte szomorúan Félix. – Vagy megmondja nekem, vagy én mondom el kongresszusuk tagjainak. Azt hiszem, engem sokkal elfogadhatóbb megoldásnak talál. Végül is ugyanazt a foglalkozást űzzük…

Cutter egy pillanatig gondolkodott, majd elmondta neki. Nagyon érzékenyen érintette, hogy nevetni látja beszélgetőpartnerét.

– Briliáns! – mondta Cortez, amikor végre levegőhöz jutott. – Egy napon nagyon szeretnék ezzel az emberrel találkozni, mármint azzal, aki az egészet javasolta. Tényleg profi lehet!

Cutter bólintott, mintha neki szólna a bók. Félix egy pillanatig azon tűnődött, vajon igaz lehetne-e…, elég könnyű volt kitalálnia.

– Bocsásson meg. Cutter tengernagy úr! Ön azt hiszi, viccet csinálok a hadműveletükből. Becsületszavamra mondom, erről szó sincs. Valójában tényleg elérték a céljukat.

– Tudjuk. Tudjuk, hogy valaki megpróbálta eltenni láb alól magát és Escobedót.

– Igen – válaszolta Félix. – Természetesen. Azt is szeretném tudni, hogyan fejleszthettek ki ennyire kifinomult felderítést nálunk. Persze tudom, úgysem fogja közölni velem.

Cutter csak azokat a kártyákat játszotta ki, melyekről úgy gondolta, érdemes kijátszania őket. – Ezredes, sokkal több eszközünk van, mint gondolná.

– Biztos vagyok benne – egyezett bele Cortez. – Úgy vélem, van egy terület, ahol megegyezésre juthatunk.

– És mi lenne az?

– Háborút kíván szítani a kartellen belül. Én is.

Cutter azzal árulta el magát, hogy szinte visszafojtotta lélegzetét. – Ó! Hogyan?

Cortez ebből már tudta, ő nyert. És ez az ostoba alak az amerikai elnök tanácsadója…?

– Nos, én de facto részévé válok az önök hadműveletének, és szerkezetileg átalakítom majd a kartellt, ami természetesen azt jelenti, hogy a zavaró tagok némelyikét félreállítom.

Cutter nem volt teljesen hülye, de újabb hibát vétett azzal, hogy olyannyira nyilvánvaló kérdést tett fel:

– Ahol maga lenne az új főnök?

– Tudja maga, miféle emberek ezek a “kokainbárók”? Elvetemült parasztok. Neveletlen barbárok, akik megittasultak a hatalomtól, mégis panaszkodnak, mint az elkényeztetett kölykök, ha nem respektálják őket. – Cortez felmosolygott a csillagokra. – Nem olyanok, akiket komolyan kellene vennie a hozzánk hasonlóknak. Egyetérthetünk abban, a világ jobb lesz, ha eltávoznak belőle?

– Ez már nekem is eszembe jutott, ahogy volt szíves rámutatni.

– Akkor megegyeztünk.

– Mármint miben?

– A maguk “gépkocsibombái” már kiiktattak ötöt a főnökök közül. Én tovább fogom csökkenteni a számukat. Azok közé akiket kiiktatunk, természetesen beleértendő mindenki, aki jóváhagyta az önök nagykövetének és másoknak a meggyilkolását. Az ilyen akciók nem maradhatnak megtorlás nélkül, különben a világ káoszba süllyed. Ugyanakkor, hogy meggyőzzem jóhiszeműségemről, egyoldalúan mintegy a felére fogom csökkenteni az önök országába irányuló kokainszállítmányokat. A kábítószer-kereskedelem rendezetlen és rendkívül erőszakos valami – mondta körültekintően az egykori DGI-ezredes. – Szerkezeti átalakítást igényel.

– Mi teljesen le akarjuk állítani! – már amikor kimondta, tudta, ostobaságot szólt.

Cortez belekortyolt konyakjába, és higgadtan folytatta:

– Soha nem fogják megállítani. Mindaddig, amíg az önök állampolgárai meg akarják semmisíteni a saját agyukat, mindig lesz valaki, aki ebben segédkezet nyújt nekik. Ezek után a kérdés csupán az, hogyan tegyük rendezettebbé a folyamatot. Az önök erőfeszítéseinek következtében végül tűrhető szintre fog csökkenni a drogok iránti kereslet. Én pedig meg tudom regulázni a kereskedelmet, hogy minél kevesebb kábítószer kerüljön az önök országába.

Cutter lélegzete újból elakadt. Nagyon nagy tétben kezdtek pókerezni, és Cortez éppen most közölte vele, hogy a paklit cinkelték.

– Folytassa! – csak ennyit tudott kinyögni.

– Hát nem ez volt a kolumbiai hadműveletük célja? Jól odatenni a kartellnek és egyben csökkenteni a kábítószer-forgalmat? Sikert ajánlok önnek, olyan sikert, mellyel az elnöke dicsekedhet. Csökkenést az exportban, pár szállítmány lefoglalást, néhány letartóztatást, a kartellen belüli háborút… Biztosíthatom önnek a győzelmet – mondta Cortez.

– Cserében…?

– Egy apró győzelemre nekem is szükségem van, hogy megerősíthessem helyzetemet a főnökök között, érthető? Maguk ne vonják vissza a zöldsapkásokat. Tudja azokra gondolok, akiket egy, a Howard légitámaszponton, a hármas hangárban álló, óriási, fekete színű helikopter szokott segíteni. Láthatja, a főnököknek akiket ki kívánok szorítani a hatalomból, számtalan támogatója, kiszolgálója van.

Istenem! Cutter elfordult Corteztől, és a távolba bámult.

 

– Mit gondolsz, miről beszélnek?

– Kifogtak rajtam – válaszolt Bright. Már az utolsó tekercsnél tartottak. Hogy jó felvételt készíthessen, egészen le kellett vinnie a zár sebességét, ez pedig azzal jár együtt, hogy olyan mozdulatlanul kell tartania a kamerát, mintha vadászpuska volna.

 

Mit is mondott az elnök? Befejezni a hadműveletet, de azonnal… De hát ezt nem tehetem.

– Sajnálom – mondta Cutter. – De mindez lehetetlen…

Cortez kétségbeesetten megvonta a vállát. – Ez esetben tájékoztatni fogjuk a világot, hogy az önök kormánya megtámadta Kolumbiát, és gyilkosságokat követett el. Természetesen ön is tisztában van azzal, mi történik majd ezután… főként az elnökükkel és kormányuk sok magas beosztású tagjával… Nagyon fáradságos lehet olyan kormányt szolgálni, amelynek ilyen sok a problémája saját törvényeivel…

– Nem zsarolhatja az Egyesült Államok kormányát.

– És miért nem, tengernagy úr? Közös foglalkozásunk kockázatokat is magában rejt, nemde? Majdnem megöltek az első “gépkocsibombájukkal”. de nem veszem személyes sértésnek. Az önök kockázata a dolgok feltárása. Ön is jól tudja, mi történt Untiveros családjával: feleségével és két kis gyermekével és, úgy hiszem, tizenegy háziszolgájával. Mindannyian meghaltak az önök bombájától. Természetesen nem veszem számba a fegyvereseket. A katonának a kockázatot is vállalnia kell. Én is így tettem. Önnek is így kell tennie, tengernagy úr! Persze önnek más kockázatot kell vállalni, mint egy katonának. Ön bíróságok, tévériporterek, kongresszusi bizottságok előtt felel tetteiért. Hogy is szólt a-régi katonai jelmondat? – kérdezte magától Cortez. Inkább a halál, mint a becstelenség. Tudta, vendégének egyikhez sincs hajlandósága.

– Szükségem van némi időre, hogy…

– Gondolkodjon! Már megbocsásson tengernagy úr, de négy óra múlva otthon kell lennem, ami azt jelenti, hogy tizenöt percen belül indulok. Főnökeim nem tudják, hogy eltávoztam. Nincs időm. És önnek sincs. Olyan győzelmet kívánok önnek, amit ön és az elnöke csak remélhetett. És csupán egy csekélységet kérek viszonzásul. Ha nem tudunk megállapodni, a következmények mindkettőnkre nézve kellemetlenek lesznek. Ennyire egyszerű. Igen vagy nem, tengernagy úr?

 

– Mit gondolsz, miért ráztak kezet?

– Cutter nem látszik túl boldognak, az biztos. Hívd a kocsit! Úgy látszik, elhúzzák a csíkot.

– Végül is ki az ördöggel találkozott? Nem ismertem fel. Ha ő is játékos, nem helybeli.

– Nem tudom. – A kocsi késve érkezett, de azért sikerült a szállodáig visszakísérniük Cuttert. Bright ismét a reptérre ment. Úgy tervezték, hogy a VC-20A pontban délben indul vissza az Andrewsra. Bright számításai szerint akkor tud előbb odaérni, ha elkap egy korábbi, Miamiba tartó menetrendszerű járatot, majd a csatlakozást is elcsípi a Washington Nationalra is. Holtfáradtan fog megérkezni, de legalább odaér.

 

Ryan válaszolt a hívásra – Moore bíró végre úton volt már visszafelé, de még jó három órányira Dullestől. Jack sofőrje már készen állt, amikor a lift ajtaja kinyílt. Azonnal elhajtottak a Bethesdába. Mégis elkéstek… Amikor Jack kinyitotta az ajtót, már csupán a lepedővel fedett ágyat pillanthatta meg. Az orvosok már elmentek.

– Itt voltam, amikor meghalt… Könnyen ment el – közölte az egyik CIA-s. – Ön dr. Ryan, igaz?

– Igen – mondta csendesen Jack.

– Körülbelül egy órával ezelőtt szenvedett ki, mondott valamit arról, hogy ne feledkezzen el róla, amiről maguk ketten beszéltek. Nem tudom, mire gondolt, uram.

– Nem ismerem magát.

– John Clark. – A férfi közelebb lépett, hogy kezet rázhasson Ryannel. – A műveletisektől vagyok, de engem is Greer tengernagy szervezett be, még réges-régen. – Clark sóhajtott egyet. – Olyan, mintha az apját vesztené el az ember…

– Igen – mondta fátyolos hangon Ryan. Túl fáradt volt, túlságosan kifacsart ahhoz, hogy elrejthesse érzelmeit.

– Jöjjön, meghívom egy kávéra, és elmondok néhány történetet is az öregről. – Clark szomorú volt, de az a fajta, aki megszokta már a halált. Nyilvánvaló volt, hogy Ryan viszont nem, szerencséjére.

A kávézót zárva találták, ezért a váró egyik automatájából szereztek maguknak kávét. Ryan még nem akart hazamenni. Ráadásul túl fáradt is volt a vezetéshez. Úgy döntött hazatelefonál, és közli Cathyvel, benn marad éjszakára a városban. A CIA-nak megállapodása van az egyik helyi Marriott szállodával. Clark felajánlotta hogy odaviszi, és Jack elengedte sofőrjét. Mindketten úgy vélték, egy ital nem is olyan rossz ötlet. Larson nem volt a szobában. Üzenetet hagyott. Közölte, éjszaka megjön Mária, és neki kell érte mennie. Clarknál volt egy kis üveg whisky. Kevert két italt, és egyiket átnyújtotta Jacknek.

– James Greer, az utolsó jófiúk egyike volt – mondta Clark, felemelve poharát.

Jack belekortyolt. Clark egy kicsit erősre keverte. Majdnem köhögni kezdett.

– Ha ő szervezte be magát, akkor…

– Műveletis vagyok – mosolyodott el Clark. – Nos, uram, soha nem jártam egyetemre, Greer fedezett fel egyik haditengerészeti kapcsolata révén. Régi történet ez, s tulajdonképpen nem is szabadna elmondanom, de hát útjaink már háromszor keresztezték egymást.

– Igen?

– Amikor a franciák odamentek, hogy elkapják azokat az Action Directe-eseket akiket maga fedezett fel a műholdas felvételeken, akkor én voltam Csádban az összekötő tiszt. Amikor másodszor mentek oda az ULA-sok után akik megnehezteltek magára, rajta voltam a helikopteren. És én vagyok az a bolond, aki odamentem a partra, hogy kihozzam Geraszimov feleségét és lányát. És mindez uram az önök hibája volt. Az én feladatom a hülyeségek helyrehozatala – magyarázta Clark.

– Nem tudtam.

– Nem is kellett tudnia. Sajnálom, hogy nem tudtuk begyűjteni azokat az ULA-sokat. Mindig elnézést akartam kérni magától emiatt. A franciák tényleg jók voltak akkor. Annyira velünk örültek, amiért rátehették a kezüket az Action Directere, hogy tálcán akarták feltálalni nekünk az ULA-fejeket. Ott volt viszont ez az istenverte líbiai egység, és a helikopter egyszerűen beléjük botlott; ez pedig probléma, ha alacsonyan akar berepülni az ember. Mindenki tényleg nagyon sajnálta, hogy nem sikerült a feladatot végrehajtani. Megspórolhattak volna magának egy kis bajt. Mi megpróbáltuk, dr. Ryan. Tényleg megpróbáltuk.

– Jack. – Ryan a poharát nyújtotta. Még egy italt kért.

– Helyes. Szólítson Johnnak. – Clark lehajtotta az italát. – A tengernagy azt mondta, mindezt elmondhatom neked. Azt is mondta, egész véletlenül bukkantál rá arra, ami odalenn történik. Én is voltam ott – mondta Clark. – Mit akarsz tudni?

– Biztos vagy benne, hogy elmondhatod nekem?

– A tengernagy azt mondta, igen. Márpedig ő az igazgatóhelyettes, bocsánat, már csak volt… Ez a bürokratikus izémizé kissé zavaró lehet egy alázatos embernek, de úgy hiszem, az igazság elmondásával soha nem tévelyedhetsz el nagyon. Mellesleg Ritter azt mondta, mindent amit csinálunk legális, megvan az összes szükséges engedély ehhez a vadászexpedícióhoz. Az az engedély pedig csak egyetlen helyről származhat. Valaki úgy döntött, a drog szar az Egyesült Államok biztonsága szempontjából. “Nyilvánvaló és folyamatosan jelen lévő veszély”. Meglehet, sohasem jártam egyetemre, mégis sokat olvasok. Hol akarod, hogy kezdjem?

– Az elején – válaszolt Jack. Több, mint egy órán át hallgatta a beszámolót.

– Visszamész? – kérdezte Ryan, amikor Clark befejezte.

– Azt hiszem, az a lehetőség hogy elkaphatjuk Cortezt megéri, és még segítségére lehetnék azoknak, akik kivonják azokat a kölyköket a helyekből. Nem nagyon tetszik nekem sem az ötlet, de hát végtére is ez az, amiből megélek.

– Szeretnék kérdezni valamit. Mit éreztél, amikor azokat a bombákat a célra vezetted? Mit éreztél, amikor emberekre lőttél?

Jack bólintott.

– Mint a Haditengerészet katonája csatlakoztam. Sok időt töltöttem Délkelet-Ázsiában. Parancsot kaptam rá, öljek meg embereket, én pedig mentem és megöltem őket. Az sem volt hadüzenettel kinyilvánított háború, vagy igen? Amióta csatlakoztam az Ügynökséghez, voltak időszakok, amikor azt kívántam, bárcsak több ilyesfélét csinálhattam volna, mert hosszú távon megmenthetett volna jó néhány életet. Abu Nidal feje is benne volt már a fegyverem célkeresztjében, de sohasem kaptam rá engedélyt, hogy kicsináljam azt a gecit. Le lehetett volna tagadni, tiszta ügy lett volna, minden amit csak akarsz; de Langleyben a csipkebugyis részleg képtelen volt eldönteni, mit akar. Velem azt közölték, nézzek körül, vajon lehetséges-e ami ugyanolyan veszélyes, mint meghúzni a ravaszt. Mégsem kaptam sohasem zöld lámpát. Onnan nézve ahol vagyok, jó küldetésről van szó. Azok a szarháziak országunk ellenségei, a mi állampolgárainkat öldösik. Kikészítettek egy tucatnyi ügynökségi embert is, és nem a leggusztusosabban csinálták, mi pedig semmit sem teszünk. Mondd, mi értelme van ennek? Dehát végrehajtom a parancsokat. Sohasem sértettem meg egyet sem, amióta csak beléptem.

– Mennyire van kedved beszélni az FBI-val?

– Viccelsz? Még ha kedvet éreznék is hozzá, amiről szó sincs, az egyetlen gondom az volna, mi van azokkal a kölykökkel odafenn a hegyekben. Jack, te csak feltartasz engem, és néhányan közülük eleshetnek. Ritter hívott már ma este, és megkérdezte, hajlandó vagyok-e visszamenni. Holnap reggel indulok Panamába, onnan pedig vissza Kolumbiába.

– Tudod, hogyan veheted föl velem a kapcsolatot?

– Az első okos ötleted! – mondta Clark.

 

A pihenés mindenkinek jót tett. Ramirez százados összeszedte embereit, és elmagyarázta nekik az új helyzetet. Műholdas kapcsolatán keresztül bejelentkezett, és kérte kivonásukat. A bejelentés általános jóváhagyásra talált. Sajnálatos módon – folytatta – a kérésüket továbbítani kellett felfelé, mindenesetre kedvező megjegyzéssel, de várni kell a helikopter motorcseréje miatt is. Legalább még egy éjszakára, esetleg kettőre is itt maradnak az országban. Addig is kell kerülniük a kapcsolatteremtést, és oda kell érniük a kivonási pontra. Tizenöt kilométernyire volt délre. Tehát ma este el kell osonniuk a rájuk vadászó csoport mellett. Fogós dolog lesz, de ha egyszer túljutottak rajtuk, gyermekjáték az egész a már átfésült térségben. Ma este megpróbálnak megtenni nyolc-kilenc kilométert, a többit pedig a rákövetkező éjjel. Mindenesetre a küldetésnek vége: visszavonulnak. A Banner-csapatból megmaradtak érkezésével egy harmadik csoporttal szaporodtak, növelve ezzel a Knife már amúgy is csodás tűzerejét. Az eredeti muníció legalább kétharmada megvolt még. Élelmiszerkészleteik viszont megcsappantak, talán két napra elegendő még az ennivaló, ha nem törődnek vele, hogy korog a gyomruk. Ramirez százados bizakodó megjegyzéssel fejezte be az eligazítást. Nem volt könnyű, mégis hibátlanul látták el feladatukat, és jól odatettek a drogosoknak. A fiúk egymásra nézve bólogattak, és felkészültek a távozásra.

Chavez húsz perc múlva már el is indult. Az elgondolás az volt, hogy amennyire csak tudnak, nagyobb magasságban maradnak. Az ellenfél többnyire alacsonyabb pontokon vert tábort, így nagyobb az esélyük, hogy elkerülhetik őket. Ding most is igyekezett elkerülni mindent, ami emberi lakóhelyre emlékeztetett: széles ívben kikerülte a kávéültetvényeket és a mellettük fekvő falvakat. Gyorsan kellett mozogniuk, már amennyire az óvatosság megengedte. Örömmel töltötte el, hogy Ramirez százados ismét kezdett tiszthez méltón viselkedni; valószínűleg ő is csak túl fáradt volt.

A kávéültetvények közelsége miatt a növénytakaró ritkább volt. Az emberek rendszeresen kijártak az erdőbe, hogy tüzelőanyagot szerezzenek. Hogy ennek milyen hatása van az erózióra, az Chavezt egyáltalán nem izgatta. Egyedül az volt a fontos, hogy gyorsabban haladhatott: óránként csaknem két kilométert tett meg, ami jóval több volt a vártnál. Éjfélre mégis nagyon elfáradt, a lábai minden egyes métert jeleztek. A kifáradás – most újból megtanulhatta – halmozódó tényező. Azon tűnődött, a magasság mennyiben járul hozzá. Továbbra is azzal küszködött, tartsa az iramot, hogy éber maradjon, és el ne veszítse az ösvényt, amit követnie kellett. A gyalogsági tevékenység sokkal többet követel meg intellektuálisan, mint azt a legtöbben gondolnák…

Emlékezett a térképről egy kis falura, körülbelül fél kilométernyire onnan, ahol jelenleg állt. Egy jellegzetes tereptárgynál jobbra fordult, újból ellenőrizte a gyülekezési pontot, ahol negyven perccel korábban pihentek. Zajt vélt hallani ugyanabból az irányból. Furcsa volt. A helybéli parasztok szorgosan dolgoznak a kávéültetvényeken, és most már aludniuk kellene. Ding egy sikolyt hallott, vagy inkább lihegést, olyasfajta hangot, mint amikor…

Bekapcsolta éjszakai szemüvegét, és egy alakot látott feléje rohanni. Egy lány volt, rendkívül ügyesen mozgott az aljnövényzetben. Mögötte egy otromba alak csörtetett. Chavez azonnal leütötte a vészjelzést a rádióján. Mögötte mindenki megállt, és várta, mikor indulhat tovább.

Arra azonban várhattak. A lány megbotlott, és éppen Chavez lábánál kötött ki.

Az őrmester a bal kezét azonnal rászorította a nő szájára. Másik keze mutatóujját a szájához emelte, ami mindenütt azt jelenti: maradj csendben. A nő szeme szélesre tágult a rémülettől, amint meglátta, vagy inkább nem látta meg Chavezt, ezt a harci festéket viselő valakit, aki úgy festett, mintha egyenesen egy horrorfilmből lépett volna elő.

– Senorita, nem kell félnie tőlem. Katona vagyok. Nem bántom a nőket. Ki üldözi önt? – Levette a kezét a szájáról, és remélte, a nő nem fog sikítani.

Nem is tudott volna, még ha akart volna sem, csak lihegte a választ. Túl sokat és túl gyorsan futhatott.

– Egyike a “katonáiknak”, a fegyvereseknek. Én…

Kezét újra a nő szájára tapasztotta, amikor az üldöző a közelükbe ért.

– Hol vagy? – fuvolázta a hang.

A francba is!

– Fusson arra! – mutatta a nőnek Chavez. – Ne álljon meg, és ne nézzen vissza! Gyerünk!

A lány elindult, a férfi pedig utána vetette magát. Chavez mellett futott volna el, de nem jutott tovább. Az őrmester lerántotta a földre. Ding kése egyetlen egyet vágott, oldalirányban. Őt magát is meglepte a hang. A gégecsőből kiszökő levegő összevegyülve a gurgulázó vérrel olyan, öblögetéshez hasonló hangot adott, amitől a hideg rázta. Néhány végtelennek tetsző másodpercig vergődött, majd elcsendesedett. Az áldozatnak is volt saját kése, Chavez ezt helyezte a sebbe. Remélte, a lányt nem fogják érte vállalóra fogni, de hát ő megtett mindent, amit csak tudott, hogy ezt elkerülhesse. Ramirez százados is megjelent egy perc múlva, és nem nagyon tetszett neki, amit látott.

– Nem volt más választásom, uram – mondta Chavez, mintegy védekezve. Tulajdonképpen büszke volt magára. Végtére is a gyengébb nem védelme a katona feladata, nem igaz?

– Gyerünk, tűnjünk el innen!

A csapat különösen gyorsan mozgott, hogy a területet elhagyja, de ha valaki errefelé kereste volna a szerelmes álomkórost, semmit sem hallott volna. Hajnal előtt értek oda az előre kijelölt állomáshelyre. Ramirez felállította a rádióját és bejelentkezett.

 

– Értettem, Knife, visszaigazoljuk a helyzeteteket és a célpontotokat. Eddig még nem erősítették meg a kivonásotokat. Kérjük, hívjatok vissza tizennyolc óra körül. Akkorra már csak lesz valami. Vége.

– Értettem, tizennyolc órakor újra hívlak. Knife kijelentkezik.

– Szégyen, ami a Bannerrel történt – mondta az egyik híradós a másiknak.

– Előfordul az ilyesmi.

– Az ön neve Johns?

– Így van – mondta az ezredes anélkül, hogy megfordult volna. Éppen most tért vissza egy próbarepülésről. Az új, tényleg újjáépített ötéves motor jól bevált. A Pave Low III-as ismét munkába állhat. Johns ezredes megfordult, hogy láthassa kihez is beszél.

– Felismer engem? – kérdezte kurtán Cutter tengernagy. A változatosság kedvéért teljes díszben volt. A reggeli napon csak úgy csillogott a három csillag mindkét váll-lapján, no meg a szalagok és tiszti jelvények meg azok a fehér színű cipők.

– Igen, uram, felismerem. Kérem, bocsásson meg, uram!

– Ezredes, az ön parancsai megváltoztak. Amint lehet, visszatér bázisára az Államokba. Még ma – mondta nyomatékosan Cutter.

– És mi lesz a…

– Másként fogjuk lerendezni. Közölnöm kell-e, hogy kinek a meghatalmazásából beszélek?

– Nem uram, nem kell.

– Az ügyet senkivel sem beszélheti meg, ami azt jelenti: senkivel, sehol, semmikor. Van-e szüksége valamilyen további utasításra, ezredes?

– Nincs, uram, az ön parancsai meglehetősen egyértelműek.

– Nagyon helyes. – Cutter megfordult és visszasétált a kocsijához. Következő állomása Gaillard Cut közelében egy dombtető volt, a kommunikációs furgon. Cutter elsétált a fegyveres őr mellett, aki ugyan tengerészgyalogos egyenruhát viselt, de civil volt. A furgonban az iméntihez hasonló beszélgetésre került sor. Cutter meglepődve hallotta, hogy a furgon mozgatása nehéz lesz, helikoptert igényel, mert túlságosan nagy ahhoz, hogy levihessék a keskeny úton. Mindenesetre rájuk parancsolt, hogy azonnal állítsák le az adást, és megígérte, szerez egy helikoptert, amivel ki tudják vinni innen a kocsit. Addig is maradjanak veszteg, és ne tegyenek semmit! A biztonságuknak fújtak – magyarázta –, és a további adások csak még nagyobb veszélybe sodornák az embereket, akikkel kapcsolatban vannak. Kocsijába vágta magát és lehajtatott. Délelőtt tizenegykor szállt fel repülőgépére. Vacsorára otthon lesz Washingtonban.

 

Mark Bright éppen ebéd után ért oda. Átadta egy laboratóriumi szakértőnek a filmkazettákat, és átment Dan Murray zsúfolt irodájába, ahol jelentette, mit látott.

– Nem tudom, kivel találkozhatott, de te talán majd felismered a pofát. Mi van az Amex-számmal?

– CIA-számla, amelyhez az elmúlt két évben hozzáférhetett. Ez az első alkalom azonban, hogy használta, A helyi fickó faxon küldött nekünk egy másolatot, így hát van egy aláírásunk. A törvényszéki szakértők már egyeztették is a kézírást – mondta Murray. – Egy kicsit kimerültnek látszol.

– Nem tudom, miért… a pokolba is, az elmúlt másfél napban legalább három órát aludtam. Ráálltam a washingtoni időre. Mobile olyan jó kis nyaralásnak ígérkezett.

Murray elvigyorodott:

– Isten hozott újra Washington valótlan világában.

– Segítségre van szükségem, hogy a végére járhassak ennek – mondta Bright.

– Mármint micsodának? – kérdezte Murray, de már nem mosolygott.

– Légierő-személyzet, felderítés és CID-típus. Közöltem velük, ez kódszavas anyag, de még nekem sincs fogalmam róla, hogy mi a sztori. Természetesen vállalom a felelősséget, de ha nem tettem volna azt amit tettem, akkor nem lennének meg a felvételek.

– Úgy vélem, a megfelelő dolgot cselekedted – mondta Murray. – Feltételezem, nem volt túl sok választásod ebben az ügyben. Néha előfordul az ilyesmi.

– Kösz, haver! – mondta Bright.

Még öt percet kellett várniuk a fényképekre. A technikus – tulajdonképpen a szekciófőnök – nedves kópiákkal érkezett.

– Gondoltam, nagyon várjátok már a kicsikéket.

– Nagyon jól gondoltad, Marv. – Szent Isten! – kiáltott fel Murray. – Marc, ez kódszavas.

– Már mondtad nekem, Dan. A számon lakat. Ki tudjuk nagyítani őket, de beletelik egy jó órába. Akarod, hogy hozzáfogjak?

– Amilyen gyorsan csak lehet! – Murray bólogatott, és a technikus máris elsietett. – Krisztusom! – nyögte Murray amikor megint megvizsgálta a felvételeket. – Mark, elég silány képet csináltál róla.

– Szóval, ki a fene ez?

– Félix Cortez.

– Ki az?

– Régebben DGI-ezredes volt. Egy hajszálnyival maradtunk el róla, amikor elkaptuk Filiberto Ojedát.

– A Macheteros-ügy? – Ennek az egésznek nincs semmi értelme.

– Nem, nem egészen. – Murray a fejét rázta. Szinte tisztelettudóan beszélt, egy percig gondolkodott, majd Bill Shawnak telefonált, hogy jöjjön le hozzájuk. Az ügyvezető igazgató egy perc múlva már ott volt. Bright még mindig a háttérben maradt, amikor Murray megmutatta főnökének a fényképeket.

– Bill, nem fogod elhinni.

– Szóval, ki a fene ez a Félix Cortez? – kérdezte Bright.

Shaw válaszolta meg a kérdést:

– Miután megpattant Puerto Ricóról, a kartell szolgálatába állt. Része volt Emil meggyilkolásában, hogy mennyi azt nem tudjuk, de holtbiztos, hogy benne volt. És most itt üldögél az elnök nemzetbiztonsági tanácsadójával. Ugyan mit gondolsz, miről beszélhettek?

– Azt nem tudom, de van egy felvételem, ahol kezet ráznak – közölte Bright.

Shaw és Murray csak bámultak rá, amikor ezt kimondta. Aztán egymásra. Az elnök nemzetbiztonsági tanácsadója kezet ráz valakivel, aki a kábítószer kartellnak dolgozik…?

– Dan – mondta Shaw –, mi a kurva élet folyik itt? Megőrült az egész világ?

– Nagyon úgy néz ki, igaz?

– Hívd fel a barátodat, Ryant. Közöld vele…, közöld a titkárnőjével, hogy terrorizmusról van szó. Nem, azt nem kockáztathatjuk meg. Vegyük fel hazafelé menet?

– Van sofőrje.

– Nagy segítség.

– Értettem. – Murray felemelte a kagylót, és egy baltimore-i számot tárcsázott. – Cathy? Itt Dan Murray. Igen, jól vagyunk, kösz. Mikor szokta Jacket a sofőrje hazavinni? Nem szokta? Szükségünk lenne rád, hogy megtegyél valamit, ami nagyon fontos, Cathy. Mondd meg Jacknek, amikor hazafelé hajt, álljon meg Dannynél, … hogy felvegye a könyveket. Ennyi az egész, Cathy. Nem vicc. Meg tudod csinálni? Kösz, doktornő! – Visszahelyezte a kagylót. – Ez így nem összeesküvés?

– Ki az a Ryan, nem CIA-s?

– Dehogynem – válaszolta Shaw. – ó az a fickó, aki az ölünkbe borította az ügyet. Sajnálatos módon Mark, erre nincs engedélyed.

– Értettem, uram.

– Miért nem látod be, hogy milyen gyorsan hazarepülhetnél és megnézhetnéd, mennyit nőtt az újszülött. Itt úgy is átkozottul jó munkát végeztél. Nem fogom elfelejteni – ígérte neki az ügyvezető igazgató.

 

Pat O'Day a parkolóból figyelte, amint egy alárendelt a légierő műszakis őrmesterének összemocskolt egyenruhájában odaáll a felszálló sávra. Tiszta, meleg napnak ígérkezett az Andrews légitámaszponton. Az átalakított sugárhajtású odagurult a 89-esek termináljához. Leengedték a lépcsőt. Cutter polgári ruhában lépett ki. Ekkorra már – a légierő felderítésen keresztül – az Iroda tudta, hogy reggel felkereste egy helikopter személyzetét és egy kommunikációs furgont is. Mind ez idáig senki sem kérdezte meg egyiküket sem hogy miért, mert a központ továbbra is megpróbálta kitalálni, mi folyik, de ez úgysem sikerülhet, gondolta O'Day. Vissza akart menni, ki a terepre, ahol igazi zsaruk vannak. Ennek az ügynek nincs meg a maga különleges bája. Cutter odasétált ahol az autója parkolt, bedobta táskáját a hátsó ülésre, és elhajtott. O'Day és sofőrje óvatosan követték. A nemzetbiztonsági tanácsadó ráfordult a Suitland Parkwayre. Úgy gondolták, lehajt majd a Maine Avenue kijáratnál, feltehetőleg a Fehér Ház felé tartva; de nem, Cutter a Virginia állambeli Fort Myerban található hivatalos rezidenciájára hajtott. A diszkrét megfigyelés ennél rutinszerűbb már nem is lehetett volna.

 

– Cortez? Ismerem ezt a nevet. És Cutter találkozott ezzel az egykori DGI-szel? – kérdezte Ryan.

– Itt a fénykép. – Murray átnyújtotta. A laborosok többször is átfuttatták számítógépes nagyítási eljárásukon. A szemcsés kockát egészen a tökéletességig formálták. Moira Wolfe ismét igazolta Cortez személyazonosságát, mindenki megnyugvására. – Itt van még egy fénykép. – A második azt mutatta, amint kezet ráznak.

– Jól jön majd a bíróságon – jegyezte meg Ryan visszanyújtva a felvételeket.

– Ez nem bizonyíték – válaszolta Murray.

– Micsoda?

Shaw elmagyarázta:

– Magas kormánytisztviselők találkoznak, mindig is találkoztak… furcsa emberekkel. Emlékszel még, amikor Kissinger titokban Kínába repült?

– De hát az… – Ryan abbahagyta, amikor rájött milyen ostoba volt a megjegyzése. Élénken emlékezett még a szovjet pártfőtitkárral megszervezett titkos megbeszélésére, amiről nem beszélhetett az FBI-nak. Hogyan tetszene ez némelyeknek?

– Ez nem bizonyíték még bűncselekményre vagy éppen összeesküvésre, hacsak nem tudjuk, hogy amiről beszéltek, az bűncselekmény – mondta Murray Jacknek. – Ügyvédje úgy fog majd érvelni, feltehetőleg sikerrel, hogy a Cortezszal való találkozó bármennyire szokatlan is, de a megfelelő kormánypolitika végrehajtására irányult.

– Marhaság! – jegyezte meg Jack.

– Az ügyvéd kifogásolni fogja, hogy nem válogatod meg a szavaidat, a bíró is töröltetni fogja a jegyzőkönyvből, majd pedig utasítja az esküdtszéket, hogy hagyja figyelmen kívül; téged pedig elmarasztalnak a bíróság előtt használt kifejezéseidért, dr. Ryan – mutatott rá Shaw. – Amit a kezünkben tartunk, az nem egyéb érdekes információnál, de mindaddig nem bizonyíték még semmiféle bűncselekményre, amíg nem tudjuk, hogy bűncselekményt követtek el. Természetesen ez marhaság.

– Nos, én találkoztam a fickóval aki a “gépkocsibombákat” irányította a célpontokra.

– Hol van? – kérdezte Murray.

– Valószínűleg most már újra Kolumbiában. – Ryan pár percig folyamatosan magyarázott.

– Krisztusom, ki ez a fickó? – kérdezte Murray.

– Egy időre még hagyjuk ki a nevét a játékból, oké?

– Azt hiszem, beszélniük kellene vele – mondta Shaw.

– Nem áll érdekében, hogy beszéljen veled. Nem akar börtönbe kerülni.

– Nem is fog. – Shaw körbejárta a szobát. – Ha nem mondtam volna még, én is ügyvéd vagyok, jogi doktorátusom van. Ha meg kellene próbálnunk őt bíróság elé vinni, az ügyvédje majd odalöki elénk példaképpen a Martinez-Barker ügyet. Tudod, mi az? Kevéssé ismert eredménye a Watergate-ügynek. Martinez és Barker volt a Watergate két végrehajtója. Védekezésük, ami feltehetőleg becsületes volt, abban állt, hogy úgy gondolták: a betörést mint a nemzetbiztonsági vizsgálat részét szentesítheti a kellőképpen felállított jogkör. Terjengős többségi véleményt előadva a fellebbezési bíróság úgy határozott, a szándék nem valósít meg bűncselekményt, a vádlottak mindvégig jóhiszeműen jártak el, ezért nem is követhettek el semmiféle tényleges bűncselekményt. A barátotok majd azt mondja a vádlottak padján, hogy amint meghallotta főnökeitől a “nyilvánvaló és folyamatosan jelen lévő veszély” kifejezést, és miután közölték vele, a felhatalmazás a parancslánc csúcsáról származik, ő csak olyanok által kiadott parancsokat hajtott végre, akiknek ehhez megvan a kellő alkotmányos jogköre. Feltételezem, Dan már közölté veled, hogy az efféle ügyekre tulajdonképpen nem vonatkozik semmiféle törvény. A pokolba is, az ügynökeim többsége valószínűleg igencsak szeretné a te fickódat meghívni egy sörre, amiért megbosszulja Emil halálát.

– Annyit azért elmondhatok neked a fickóról, hogy nem kezdő, és amennyire én meg tudom ítélni, nagyon becsületes.

– Ez iránt nincs is kétségem. Ami pedig a gyilkolást illeti, az ügyvédekkel már kimondattuk, hogy a rendőrségi mesterlövészek akciója nem esik messze a hidegvérrel elkövetett gyilkosságtól. A rendőri munka és a bevetés megkülönböztetése nem mindig olyan könnyű, mint szeretnénk. Ez esetben hogyan vonod meg a határt a gyilkosság és egy jogszerű, terroristaellenes hadművelet között? Politika… Tudod – mondta Shaw – sokkal, de sokkal könnyebb volt bankrablókat üldözni. Ott legalább tudtad, milyen pontszámot értél el.

– Ebben rejlik a dolog kulcsa is – mondta Ryan. – Mennyibe akarsz velem fogadni, hogy ez az egész azért indulhatott be, mert választási év van?

Megcsörrent Murray telefonja.

– Igen? Oké, kösz! – Letette. – Cutter éppen most szállt be a kocsijába. Felfelé megy a George Washington Parkwayn. Ki akarja találni valaki, hová tart?

 

26

 

O'Day felügyelő hálát adott szerencsés csillagzatának – ír volt, és hitt az ilyesmiben –, hogy Cutter ennyire ostoba. Az előző nemzetbiztonsági tanácsadóhoz hasonlóan elutasította a titkosszolgálati kíséretet, és nyilvánvalóan fogalma sem volt a megfigyelés-elhárítási technikákról. Egyenesen ráhajtott a George Washington Parkwayre, és északra tartott abban a szilárd meggyőződésben, senki sem figyeli. Nem kanyarodott vissza, nem tűnt el egyirányú mellékutcákban, semmi olyasmit nem tett amit látni lehet, ha a tv-ben krimit nézünk, vagy ami még jobb, ha Philip Marlowe-detektívregényt olvasunk. Patrick O'Daynek több problémája volt Chandler ügyeinek kiderítésével mint a valódiakkal, de ez csupán annak bizonyítéka, hogy Marlowe-ból pokoli jó detektív lett volna. Az ilyesfajta dolgok nem igényelnek túlzott talentumot. Cutter a Haditengerészet háromcsillagosa volt, mégis bevitték az erdőbe, ami az összeesküvést illeti. Autója még sávot sem váltott, és a CIA kijáratát vette igénybe, hacsak – gondolta O'Day – hirtelen nagy érdeklődést nem mutat a Szövetségi Autósztráda Felügyelet fairbanksi kutatóállomása iránt, ami valószínűleg amúgy is zárva van. Az egyetlen rossz hír, hogy Cutter felszedése amikor itt elmegy, kemény diónak ígérkezik. Nem nagyon lehet itt elrejteni egy kocsit, mert a CIA biztosítása kutya jó O'Day kitette társát, hogy az utat szegélyező fák közül figyeljen, és segítségül odahívott még egy kocsit. Teljes joggal várta, hogy Cutter rövidesen újra megjelenik és minden teketória nélkül hazahajt.

 

A nemzetbiztonsági tanácsadó egyáltalán nem vette észre, hogy követik. Amikor leparkolt, valaki kinyitotta neki az ajtót, és Ritter hatodik emeleti irodájába kísérte. A tengernagy egyetlen baráti szó nélkül foglalt helyet.

– A ti hadműveletetek tényleg szétesőben van – közölte durván.

– Mit értesz ezen?

– Azt, hogy tegnap este találkoztam Félix Cortezzel. Tud a csapatokról. Tud a reptéri felderítésről. Tud a bombákról, és még arról a helikopterről is tudomása van, amelyet a SHOWBOAT támogatására használunk. Mindent leállítok. Már vissza is vitettem Eglinbe a helikoptert, és elrendeltem a Variable-nél, hogy a kommunikációsok szüntessenek meg mindenfajta tevékenységet.

– Hogyan csinálhattál ilyet?! – kiáltotta Ritter.

– A francba is, miért ne csinálhattam volna. Tőlem kapod a parancsaimat, Ritter. Világos?

– Mi van az embereinkkel? – makacskodott a DDO.

– Már elrendeztem. Nem szükséges tudnod, hogyan. Az egész le fog csendesedni – mondta Cutter. – Teljesült a kívánságod. Bandák közti háború indult. A kábítószerexport a felére fog csökkenni. Mi pedig nagylelkűen hagyhatjuk, hogy a sajtó közölje: a kábítószer-háborút megnyertük.

– És Cortez veszi át, igaz? Gondoltál már arra, ha az ő kezében futnak össze a szálak csak minden rosszabb lesz?

– Eszedbe jutott már, hogy feldobhatja az egész műveletet? Mit gondolsz, mi történik veled és a bíróval, ha megteszi?

– Ugyanaz, ami veled – röffent rá Ritter.

– Velem nem. Ott voltam, ugyanígy a főügyész is. Az elnök sohasem hatalmazott fel téged arra, hogy bárkit is eltégy láb alól. Sohasem mondott semmit idegen ország megtámadásáról.

– Az egész buli a te ötleted volt, Cutter.

– Ki állíthatja ezt? Rajta van-e az aláírásom akár egyetlen emlékeztetőn is? – kérdezte a tengernagy. – Ha napvilágra kerülnek a dolgok, akkor legfeljebb abban reménykedhetsz, hogy ugyanabban a börtönszárnyban leszünk mind a ketten. Ha ez a Fowler fickó nyer. mindkettőnket megbasznak, igaz? Ez azt jelenti, semmi sem kerülhet nyilvánosságra.

– Egyébként rajta van a neved az egyik emlékeztetőn.

– A műveletet már leállítottuk, és amúgy sincs semmiféle bizonyíték, így aztán, mit tehetnél a leleplezésemre anélkül, hogy magadat és az Ügynökséget ne tennéd ki sokkalta rosszabb vádaskodásnak? – Cutter meglehetősen büszke volt magára. Panamából visszarepülve fundálta ki az egészet. – Mindenesetre én vagyok az, aki parancsokat ad; a CIA részvételének vége. Te vagy az egyetlen, akinek feljegyzései vannak. Javaslom, azonnal tüntesd el őket. A Showboat, a Variable, a Reciprocity és Eagle eye teljes anyagát semmisítsd meg! A Caper-hez ragaszkodhatunk: az egyetlen, aminek a másik fél még nem került a közelébe. Alakítsd át közvetlenül álcázott hadműveletté, és akkor még mindig használható lesz. Megkaptad a parancsaimat. Hajtsd végre őket!

– Maradnak elkötetlen szálak.

– Hol? Azt hiszed, az emberek önként fognak jelentkezni egy kis bennlakásra a szövetségi börtönben? A te Clark urad bejelenti majd a tényt, hogy megölt több mint harminc embert? A haditengerészeti repülőszemélyzet könyvet ír majd róla, hogyan dobtak le baráti ország területén magánházakra két “okos bombát”? A te rádiósaid a Variable műveletben tulajdonképpen sohasem láttak semmit. A vadászpilóta lelőtt ugyan néhány repülőt, de kinek fogja elmondani? A radar pedig, amely őt irányította, sohasem “látott” semmit, mert először is mindig kikapcsolták. Azok a fickók pedig, akik Pensacolában a dolog szárazföldi oldalát vitték, nem fognak beszélni. És csak maroknyi ember a gépek személyzete, akiket elkaptunk. Biztos vagyok benne, dűlőre tudunk jutni velük is.

– Elfeledkezel a srácokról, akik kinn vannak a hegyek között – mondta csendesen Ritter.

– Tudnom kell, hol vannak jelenleg, majd intézkedem a begyűjtésükről. Közöld velem az információkat!

– Nem.

– Ez nem válasz. Tudod, éppenséggel én is leleplezhetlek téged. S akkor minden próbálkozásod hogy ebbe az egészbe engem is belekeverj egyedül arra utalna, menteni akarod a bőrödet.

– Még mindig elcseszhetné a választásokat.

– De te hűvösre kerülnél. A pokolba is, Fowler még a tömeggyilkosokat sem akarja villamosszékbe ültetni. Mit gondolsz, tapsikolni fog örömében, ha megtudja, bombát dobtak olyanokra, akiket még csak el sem ítéltek; no és mi van a te híres “másodlagos károkozásoddal”, amire annyira büszke voltál? Nem, ez az egyetlen megoldás, Ritter.

– Clark megint Kolumbiában van. Cortez után küldtem. Ez megint megkavarja a dolgokat. – Ez volt Ritter utolsó aduja, de nem bizonyult elég erősnek.

Cutter összerezdült a széken.

– És mi van, ha elcseszi? Nem éri meg a kockázatot. Hívd vissza a kopódat! Ez is utasítás. Most pedig közöld az információkat, és semmisítsd meg az aktáidat!

Ritter vonakodott ugyan, de nem látott más alternatívát. A széfhez lépett – már előzőleg kinyitotta –, és ki vette az aktákat. A Showboat-II-eshez tartozott egy taktikai térkép, amely feltüntette a kiszivárgási helyeket. Átadta Cutternak.

– Azt akarom, még ma este minden el legyen rendezve.

– Meglesz. – Cutter összehajtotta a térképet, és betette a kabátzsebébe. Egyetlen szó nélkül hagyta el az irodát.

Hát ide fajult – gondolta Ritter. Harminc év kormány szolgálat, most pedig egy ilyen szégyenteljes parancsot kell teljesítenie, különben a kongresszussal és a bírósággal gyűlik meg a baja, még börtönbe is kerülhet. Az egyetlen lehetősége az, hogy másokat is magával ránt. Nem éri meg. Aggódott a hegyek között rekedtekért, de Cutter azt mondta: lerendezi a dolgot. Az ügynökség műveleti igazgatóhelyettese azzal áltatta magát, megbízhat Cutterban; de a lelke mélyén tudta, ebben nem hihet.

Leemelte az aktákat az acélpolcokról, és az íróasztalához vitte őket. Mellette egy iratmegsemmisítő állt, egyike a mai kormányok legfontosabb eszközeinek. Ezek csupán másolatai a kérdéses okmányoknak. A panamai dombtetőn táborozó híradósok mindent megsemmisítettek, amikor továbbították saját példányaikat Ritter irodájába. A Caper az NSA-n ment át, de odaát nincs műveleti forgalom, azok az akták elvesznek a Fort Meade-i épületegyüttes alagsorában az óriási mennyiségű irat között.

A gép nagy teljesítményű volt, önadagolóval. Magas beosztású kormánytisztviselők esetében mindennapos az ilyesfajta tevékenység. Az érzékeny iratok másolatai passzívumot jelentenek, nem pedig aktívumot. Fel sem fog tűnni, hogy az átlátszó műanyag zsákot, amelyet már kiürítettek, ezután ismét papírpéppel töltik meg. A CIA mindennap több tonnányi papírt éget el, s az így felszabaduló hővel melegítik fel a mosdók vizét. Ritter csinos adagokat helyezett a gépbe, és komoran figyelte, hogyan válik szemétté az akció teljes története.

 

– Ott van – mondta hordozható rádiójába a fiatalabb ügynök. – Délre tart.

O'Day három perccel később szedte fel emberét. A követő kocsi már ráragadt Cutterra, és amikor O'Day beérte őket nyilvánvalóvá vált, hogy csupán Fort Myerbe tér vissza. Cutter egy piros téglaépületben lakott, melynek fedett verandája az arlingtoni nemzeti temetőre nézett, a hősök kertjére. O'Day detektívnek, aki Vietnamban szolgált, eszébe jutott, milyen keveset is tud erről a férfiról; istenkáromlásnak tűnt fel számára, hogy amaz itt él. Az FBI-ügynök arra gondolt, talán tévedhet; de az ösztöne mást súgott neki, miközben figyelte, hogyan megy be Cutter a házba.

 

Az elnök munkatársának kitűnő a személyes biztonsága, és – természetesen – a lehető legjobb a műszaki biztosítása is. A titkosszolgálat és a többi kormányügynökség mindent megtesz azért, hogy telefonvonalaik biztonságosak legyenek. Az FBI-nak fel kellene fedeznie bármilyen lehallgatásukat, és mindenekelőtt bírósági végzést kellene beszerezniük ehhez, de egyikre sem került sor. Cutter egy WATS-vonal számát hívta ingyenes 800-as előtaggal –, és csak néhány szót szólt a kagylóba. Ha valaki lehallgatná a beszélgetést, akkor sem tudná, hogyan magyarázza. Minden általa kiejtett szó az első volt egy szótároldalon. A régi, puhafedelű szótárt akkor adták neki, amikor távozott a panamai házból; és nemsokára úgyis eldobja. A kód egyszerű volt és könnyen használható. Minden kiejtett szó azokra az oldalakra utalt, amelyek számai megadják néhány kolumbiai helyszín térképkoordinátáit. A vonal másik végén beszélő visszaolvasta a szavakat, majd letette a kagylót. A WATS-vonalon történő hívás nem jelentkezik Cutter telefonszámláján mint távolsági beszélgetés. A WATS-számlát a következő nap lezárják. Végül elővette zsebéből a kis számítógépes lemezt. Mint sokaknak, neki is voltak olyan mágneskorongjai, amelyekkel üzeneteket lehet felerősíteni a hűtőgép ajtajára. Néhányszor elhúzogatta az egyiket a lemez fölött, hogy megsemmisítse az azon tárolt adatokat. A lemez a Showboat hadműveletben részt vevő katonákkal kapcsolatos adatokat tartalmazta; ha a lemez megsemmisül, akkor a műholdon keresztül többé nem lehet rádiós kapcsolatot létesíteni a harcolókkal. A lemez végül a szemétkosárba került A Showboat soha meg sem történt.

Legalábbis ezt motyogta magában James A. Cutter amerikai tengernagy. Kevert magának egy italt, és kisétált a verandára. Végignézett a zöld szőnyegen elterülő, számtalan sírkövön. Nagyon sokszor átsétált már az Ismeretlen Katona sírjához. Most az jutott eszébe, hamarosan újabb ismeretlen katonák lesznek… Az “eredeti” ismeretlen katona Franciaországban esett el az első világháborúban, és még tudta miért harcol, vagy legalábbis azt hitte – helyesbített Cutter. A katonák többnyire sohasem tudják, miről is van szó egyáltalán. de hát országuk szólította őket, hogy teljesítsék kötelességüket. Emlékezett még saját szolgálati idejére Vietnamban. Fiatal tisztként szolgált egy rombolón. Nem tudták miért, mégis mentek, hogy szolgálják országukat, nem is tudva róla, talán magának az országnak sincs fogalma arról, miféle szolgálatra is van szüksége. Az a hadsereg fiatal kölykökből tevődött össze, akik a dolgok megértése nélkül végezték feladatukat, és életüket áldozták hazájukért.

– Szegény ördögök – suttogta magában. Tényleg nagy kár értük, de segíteni már nem lehet rajtuk.

 

Mindenkit meglepett, amikor megszakadt a rádiós kapcsolat. A híradós őrmester közölte, adókészüléke jól működik, mégsem kap választ helyi idő szerint hatkor a Variable-től. Ramirez századosnak nem tetszett a dolog, mégis úgy döntött, továbbra is a kivonási pont felé tartanak. Szerencsére semmi következménye nem lett annak, hogy Chavez összeakadt azzal az önjelölt erőszakoskodóval az erdőben. Azt a területet ahol jártak, az ellenség már átfésülte, persze ostobán és hülyén, de legalább egyhamar nem jönnek vissza ide. Az éjszaka esemény nélkül telt el. Egyórás szakaszokban dél felé mozogtak, megálltak a gyülekezési pontokon, előrehaladás közben vissza-visszahurkolódtak ellenőrzendő, nem követik-e őket; de nem fedeztek fel semmit. Hajnali négykor a kivonási helyükön voltak, egy kis tisztáson, az egyik magas csúcs alatt. A helikopter persze szinte bárhol fel tudta volna szedni őket, de a lopakodás továbbra is elsődleges szempont volt. Felveszik majd őket, és soha senki nem lesz tőle okosabb. Szégyen volt az elesettekre nézve, mégsem fogja soha senki megtudni, miért is jöttek ide valójában, és a küldetésük, bár drágán megfizettek érte, sikeresnek mondható-e. Igaz. Ramirez százados elismerte tevékenységüket.

Embereit széles körben szórta szét, hogy mindenkit észrevegyenek, bárhonnan is közelítsenek, tartalékot is képezett arra az esetre, ha mégis valami váratlan és nemkívánatos történne. Amikor ezzel a feladattal végeztek, újból felállította műholdvevő rádióját, és adni próbált. Válasz azonban most sem jött a Variable-től. Nem tudta mi lehet a probléma, hiszen eddig minden simán ment, de a hírközlési zavarok nem szokatlanok egy gyalogsági tiszt számára. Ezért aztán nem is aggódott különösebben, egyelőre még nem.

 

Clarkot eléggé meglepte az üzenet, ő és Larson éppen azt tervezték, hogy visszarepülnek Kolumbiába. Az üzenet nem volt több pár kódszónál, mégis felhergelte Clarkot; alig tudott uralkodni magán. Először fel akarta hívni Langleyt, de aztán úgy döntött, hogy mégsem teszi, mert attól tartott, hogy a parancsot esetleg úgy fogalmazzák meg, hogy nehéz lesz figyelmen kívül hagynia. Amint lecsillapodott, agya ismét lázasan dolgozni kezdett. Ez a temperamentum veszélye – emlékeztette magát –, ez akadályozza meg a gondolkodásban. Most viszont gondolkodnia kell, az egyszer biztos. Egy perc múltán úgy döntött, hogy itt az ideje egy kis kezdeményezésnek.

– Gyere, Larson, egy kicsit kocsikázunk! – Könnyen végrehajtották. A légierőnek még mindig “Williams ezredes” volt, ezen a néven szerzett magának kocsit. Azután előkerült egy térkép, és Clark munkára fogta az agyát hogy emlékezetébe idézze, melyik ösvény is vezet a dombtetőre… Egy óra múlva odaértek, a rossz út a lelkűket is kirázta. A furgon még mindig ott állt, és egy fegyveres őr is, aki eléjük jött, hogy barátságosnak éppen nem mondható üdvözlésben részesítse őket.

– Nyugi, már voltam itt azelőtt.

– Ó, maga az… de uram, parancsom van rá, hogy…

Clark félbeszakította.

– Ne vitatkozzon velem! Tudok a maga parancsairól. Mit gondol, mi a fenének vagyok itt? Legyen most jófiú, és tegye el biztos helyre ezt a fegyvert, mielőtt kárt tesz magában. Clark egyenesen az őr mellett haladt tovább, megint lenyűgözve Larsont, akit nemigen töltött el lelkesedéssel, ha fegyvert szegeztek rá.

– Mi van? – kérdezte Clark, amint bejutott. Körülnézett. Az összes berendezés ki volt kapcsolva. Az egyetlen zaj a légkondicionálóból jött.

– Leállítottak bennünket – válaszolta a magasabb rangú.

– Ki?

– Nézze, nem mondhatom meg… na jó, parancsot kaptam, hogy kapcsoljunk ki mindent. Ennyi. Választ akart, menjen, keresse fel Ritter urat.

Clark egyenesen a férfihoz lépett.

– Túl messze van – mondta.

– Parancsot kaptam.

– Miféle parancsot?

– Hogy kapcsoljunk ki mindent, a fene egye meg! Tegnap ebédidő óta nem adtunk le, és nem is vettünk semmit – mondta a férfi.

– Ki adta ki a parancsokat?

– Nem mondhatom meg!

– Ki gondoskodik a terepen lévő csapatokról?

– Nem tudom. Valaki más. Azt mondta, a biztosításunknak fújtak, és az egész átkerül máshová.

– Kicsoda? Ezúttal megmondhatja nekem – mondta Clark vészjóslóan nyugodt hangon.

– Nem, nem tehetem.

– Fel tudja hívni a csapatokat?

– Nem.

– Miért nem?

– A műholdas rádióik kódoltak. Az algoritmus egy számítógépes lemezen van. Visszatöltöttük a sifrírozó kulcsok mindhárom másolatát, és kettőt közülük töröltünk. Végignézte, hogyan hajtjuk végre, ő maga pedig elvitte a harmadikat.

– Hogyan lehet újra kialakítani a kapcsolatot?

– Nem lehet. Egyedi algoritmus, ami a NAVSTAR műholdak adásain alapul. Pokolian biztonságos, és körülbelül ugyanolyan lehetetlen a lemásolása is.

– Vagyis azok a kölykök odaát teljesen el vannak vágva?

– Nos, nem, elvitte a harmadik lemezt, és van még másvalaki is, aki…

– Tényleg beveszi ezt? – kérdezte Clark. A tiszt tétovázása adta meg rá a választ. Amikor újra beszélni kezdett, azt már olyan hangon tette, ami nem tűr ellentmondást.

– Éppen most mondta, hogy a kommunikációs kapcsolat megfejthetetlen, mégis elfogadott egy utasítást valakitől, akit addig sohasem látott. Harminc fiú van odalenn, és azt hiszem, cserbenhagyják őket. Tehát: ki adta ki a parancsokat?

– Cutter.

– Itt volt?

– Tegnap.

– Jézusom! – Clark körülnézett. A másik tiszt nem mert feltekinteni. Mindketten azon tűnődtek, mi is folyik itt valójában, és ugyanarra a következtetésre jutottak. – Ki állította össze a kommunikációs tervet ehhez a feladathoz?

– Én.

– Mi van a taktikai rádiókkal?

– Kereskedelmi forgalomban kapható készülékek, egy kicsit átalakítva. Tíz SSB frekvenciából lehet választani.

– Megvannak a frekvenciák?

– Nos, igen, de…

– Adja ide azonnal!

A férfi egy pillanatig azon gondolkodott, hogy ezt tulajdonképpen nem teheti meg, mégis ellenkezőleg döntött. Majd azt mondja, hogy Clark megfenyegette, végül is nem ez a megfelelő idő rá, hogy a furgonban összeverekedjenek. Ez így fedte is a valóságot. Ebben a pillanatban nagyon félt Clarktól. Egy fiókból előhúzta a frekvenciákat tartalmazó lapot. Cutternak nem jutott eszébe, hogy azt is megsemmisítse, hiszen a rádiós csatornákat amúgy is memorizáltatta.

– Ha valaki megkérdezné…

– Ön sohasem volt itt, uram.

– Helyes. – Clark kisétált a sötétbe. – Vissza a légitámaszpontra! – mondta Larsonnak. – Keresünk egy helikoptert.

 

Corteznek anélkül sikerült visszajutnia Ansermába, hogy felfigyeltek volna hétórás távollétére. Kipihenten és megfürödve várta, hogy a telefon megszólaljon. Először is gratulált magának, amiért Amerikában kommunikációs hálózatot hozott létre, amikor pedig a Cutterral folytatott, sikeres megbeszélésére gondolt – elvigyorodott. Az az ostoba amerikai mindent megkönnyített. Egyelőre csak várakoznia kell. A kódra is büszke volt; fordítottja a szokásosnak. Többnyire számok szolgálnak szavak azonosítására, de ezúttal szavak jelöltek számokat. Corteznek már a birtokában voltak az amerikai taktikai térképek, melyeket a zöldsapkások elleni hadművelet irányításakor használt is. A könyv-kódrendszer mindig biztos módja az információ továbbításának – gondolta.

A várakozás Cortezt is megviselte, de közben terveket szövögetett. Tudta, mi a következő két lépése, de mi lesz azután? A kartell – gondolta – igencsak elhanyagolja az európai és japán piacokat, bár Japán kemény diónak bizonyulhat. Európa azonban nemsokára jóval könnyebb terep lesz, hamarosan megszűnnek a kereskedelmi sorompók is. Meg kell találni a “leglazább” kikötőket, és meg kell szervezni az elosztás hálózatát – ennyi az egész. Az Amerikába irányuló export csökkentése nem apaszthatja a kartell bevételét…

Megcsörrent a telefon. Felvette. Lejegyezte a közölt szavakat, és miután letette a kagylót, lapozgatni kezdte a szótárat. Egy perc múlva már a taktikai térképen karikázott be pontokat. Az amerikai zöldsapkások nem ostobák – azt látta. Táborhelyeik nagyon nehezen megközelíthető helyeken vannak. Megtámadásuk és megsemmisítésük igen költséges lesz. Mindennek megvan a maga ára. Összehívta embereit, és rádióüzeneteket küldött szét. Egy óra múlva az embervadászok lejönnek a hegyekből, hogy kisvártatva újra visszamenjenek. Amellett döntött, hogy a zöldsapkások csoportjait egyesével morzsolja szét. Így biztosíthatja a kellő erőt, és vesztesége is eléri majd azt a mértéket, hogy azután már a bárók saját embereire kelljen támaszkodnia. Természetesen nem fogja felkísérni a hegyek közé a csapatokat, ami különben nagy kár: nagy mulatság lett volna végignézni.

 

Ryan rémesen aludt. Szép dolog az összeesküvés, ha külső ellenség ellen irányul. Amióta csak a CIA-nál volt, jószerivel mást sem csinált. Most viszont hirtelen olyan összeesküvésben találta magát, amely – meglehet – a saját kormánya ellen irányul. Nem csoda, hogy rosszul aludt.

A könyvtárában üldögélt, íróasztalát egyetlen olvasólámpa világította meg. Mellette két telefon állt, az egyik biztonságos, a másik nem. Az utóbbi csörrent meg.

– Igen?

– Itt John – mondta a hang.

– Mi a baj?

– Valaki megszüntette a terepen a fiúk támogatását.

– De hát miért?

– Talán azt kívánja, hogy tűnjenek el.

Ryan hűvösséget érzett a tarkója táján.

– Hol vagy?

– Panamában. A híradósokat kiiktatták, és a helikopter is elment. Harminc kölyök kuksol fönn a dombok között, segítségre várva, amit soha nem kapnak meg.

– Hogyan tudlak elérni? – Clark megadott neki egy számot. – Oké, pár óra múlva újra jelentkezem.

– Ne tökölődjünk! – A vonal máris kattant.

– Jézusom! – Jack könyvtárának árnyékaira meredt. Irodájába telefonált, hogy közölje: a saját kocsijával megy munkába. Azután felhívta Dan Murrayt.

 

Ryan hatvan perccel később újra az FBI-épület aluljárójánál volt. Murray már várta. Együtt mentek fel a lépcsőn. Shaw is megjelent, és kávéért rimánkodott.

– A terepen lévő fickónk felhívott otthon. A Variable-t kikapcsolták, és a helikopter személyzetét visszavonták. Azt hiszi, hogy meg fogják őket…, a pokolba is, azt hiszi…

– Igen – jegyezte meg Shaw. – Ha így áll a dolog, akkor most már a törvény valószínű megsértésével állunk szemben. Gyilkosság elkövetésére létrehozott bűnszövetkezet. A bizonyítás azonban kicsit fogós…

– Cseszd meg a törvényedet! Mi van a katonákkal?

– Hogyan hozzuk ki őket? – kérdezte Murray. – Szerezzünk segítséget a… Nem, a kolumbiaiakat nem lehet belevonni, igaz?

– Mit gondolsz, hogyan reagálnának egy külföldi hadsereg inváziójára? – kérdezte Shaw. – Körülbelül úgy, ahogyan mi?

– Mi van, ha szembefordulunk Cutterral? – kérdezte Jack.

– Szembefordulunk vele, de mivel? Nincs semmink. Persze ott vannak a híradósok meg a helikopter személyzete, de azok egy ideig majd a fal mellett játszanak, na és aztán? Amikorra ügy lesz belőle, addigra a katonák már régen halottak – mondta fakó hangon Shaw.

– De ha kihozzuk őket onnan, akkor is ügy lesz belőle? – kérdezte Murray. – Mindenki fedezékbe rohan, a papírokat megsemmisítik…

– Ha javasolhatnék valamit, uraim, miért nem felejtjük el egy pillanatra a bíróságokat, és próbálunk meg azon gondolkodni, hogyan hozhatjuk ki azokat a szerencsétleneket Indián-országból?

– Addig jó, hogy kihozzuk őket, de aztán…

– Gondolod, hogy jobban áll majd az ügyed harminc-negyven új áldozattal? – csattant fel Ryan. – Mi most a célkitűzésünk?

– Ez öv alatti ütés volt, Jack – közölte Murray.

– Hol itt az ügy? Mi van akkor, ha az elnök adott meghatalmazást a műveletre, Cutter volt a közvetítője, és egyáltalán nincsenek írásos utasítások? A CIA szóbeli utasítások szerint járt el, az utasítások pedig vitathatóan legálisak, kivéve persze azt, hogy velem közölték: vezessem félre a kongresszust, ha megkérdeznének, amit azonban még nem tettek meg! Egyetlen apró kis hiányosság van a törvényben…

– Ha a Showboat-nak nyújtott támogatás visszavonásával Cutter elősegítette, hogy Cortez megölje őket, az már igenis a törvény megsértése, amely egyébként gyilkosság elkövetésére létrehozott bűnszövetkezetre érvényes. Szövetségi törvény híján a szövetségi területen elkövetett bűnügy kezelhető azon helyhatósági törvény szerint, amely az említett jogsértésre érvényes. Amit ő művelt, annak egy része szövetségi területen nyert megvalósítást, és ebből fakad az illetékesség. Így vizsgáltuk a hetvenes években is az ügyeket – mondta Shaw.

– Ugyanez van itt is, nem igaz? Kivéve, hogy amíg mi malmozunk…

– Rátapintottál a lényegre – mondta az ügyvezető igazgató. – Az a legfontosabb, hogy a fiúkat kihozzuk, bármi áron. Van rá mód, hogy álcázva megcsinálhassuk?

– Még nem tudom.

– Nézd, étvágycsinálónak lépjünk kapcsolatba a kitelepített tiszttel – javasolta Murray.

– Ő nem…

– Mentesítése van, minden, amit akar – mondta azonnal Shaw. – Szavamat adom rá. A francba is, amennyire meg tudom mondani, tulajdonképpen amúgy sem szegett még meg semmilyen törvényt, de tényleg a szavamat adom rá, Ryan, semmi bántódása nem esik.

– Oké. – Jack egy papírt húzott elő ingzsebéből. Tárcsázott.

– Itt Ryan. Az FBI-központból telefonálok. Tartsd a kagylót és figyelj! – Jack átnyújtotta a kagylót.

– Itt Bill Shaw, ügyvezető igazgató. Először is, most közöltem Ryannel, hogy tisztázva vagy. Szavamat adom rá: semmiféle jogi következménye nem lesz rád nézve. Megbízol bennem? Jó. – Shaw nem titkolt meglepődéssel mosolyodott el. Oké, ez biztonságos vonal. Tudnom kell, hogy miképpen vélekedsz a történtekről. Mit gondolsz, mit tehetünk? Tudunk a kölykökről, és megoldást keresünk rá, hogy kihozzuk őket. Abból, amit Jack mondott, úgy vélem, van egy-két ötleted. Halljuk hát őket! – Shaw lenyomta a kihangosító gombot a telefonkészüléken. Mindenki jegyzetelni kezdett.

– Mit gondolsz, mennyi időbe telik, amire össze tudjuk ütni a rádiókat? – tűnődött Ryan, amikor Clark végzett.

– A technikusok hét harminc körül jönnek, de gondolom, úgy ebéd körül. Mi van a szállítással?

– Azt hiszem, el tudom intézni – mondta Jack. – Ha álcázást akartok, azt is el tudom intézni. Ez azt jelenti, hogy beengedünk valaki mást is a körbe, de olyasvalakit, akiben megbízhatunk.

– Nincs mód rá, hogy beszélhessünk velük? – kérdezte Shaw Clarktól, akinek még nem tudta a nevét.

– Nincs – mondta a másik. – Biztos vagy benne, hogy odaát, nálatok sikerülni fog?

– Nem, de elég jók az esélyeink – válaszolta Shaw.

– Viszlát ma este. – A vonal kattant.

– Most már semmi egyebet nem kell tennünk, csak ellopni egy-két repülőt – gondolkodott hangosan Murray. – Talán egy hajót is? Annál jobb, ha álcázva akarjuk megcsinálni, igaz?

– Micsoda? – Ez aztán tényleg sok volt Ryannek. Murray szép lassan elmagyarázta neki.

 

Cutter tengernagy reggel negyed hétkor kocogni indult. Lefelé tartott a folyó felé, és a George Washington Parkwayjel párhuzamos ösvény mentén szerencsétlenkedett. O'Day felügyelő követte. A detektív könnyűszerrel lépést tartott vele, és odafigyelt volna minden szokatlanra, de nem történt semmi. Nem adtak át üzeneteket, nem tettek le semmit. Amikor Cutter hazafelé indult, egy másik ügynök vette át tőle. O'Day majd felváltja, ő lesz az, aki munkába kíséri Cuttert.

 

Jack a szokásos időben érkezett meg a munkahelyére, és olyan fáradtnak látszott, amilyen volt. Moore bíró irodájában a reggeli konferencia nyolc óra harminckor kezdődik; egyszerre előkeveredett a teljes legénység. A DCI és a DDO, látta már csendesek voltak, bólogattak, de különösebben sokat nem jegyzeteltek.

Ezek, nos ezek, nem barátok – gondolta Ryan. Greer tengernagy barát volt és tanító. Moore bíró azonban jó főnök volt, s bár Ritterrel többnyire nem jöttek ki egymással, a DDO sohasem bánt vele méltánytalanul. Még egy esélyt kell adnia nekik – mondta magában ösztönösen Jack. Amikor a konferencia véget ért, lassan szedte össze dolgait, amíg a többiek távoztak. Moore észrevette, csakúgy mint Ritter.

– Jack, mondani akarsz valamit?

– Nem vagyok biztos benne, hogy alkalmas vagyok munkaköröm ellátására – kezdte Ryan.

– Miért mondod ezt? – kérdezte Moore bíró.

– Folyamatban van valami, amit nem közöl velem. Ha nem bízik bennem, nem kellene ezt a munkakört betöltenem.

– Utasítások – mondta Ritter. Képtelen volt leplezni, milyen kényelmetlen helyzetben van.

– Akkor nézz egyenesen a szemembe és mondd, hogy minden jogszerű! Tudnom kell. Jogom van tudni. – Ritter Moore bíróra nézett.

– Bár csak beavathatnálak benneteket a dologba, Ryan mondta a DCI. Megpróbált Jack szemébe nézni, de nemigen sikerült. – Nekem is be kell tartanom az utasításokat.

– Oké. Amúgy is szabadságolás előtt állok. Néhány dolgot át akarok gondolni. A munkám is legyűr. Pár napra elutazom innen, egy órán belül.

– Holnap van a temetés, Jack.

– Tudom. Ott leszek, bíró úr – hazudta Ryan. Majd kiment.

– Tudja – mondta Moore, miután Jack mögött bezárult az ajtó.

– Lehetetlen.

– Tudja és nem akar bent lenni.

– Mit tegyünk?

A központi hírszerzési igazgató ezúttal feltekintett. – Semmit. Ennél jobbat jelenleg nem tehetünk.

Ez egyértelmű volt. Cutter okosabban cselekedett, mint gondolta. A csapatokkal való kapcsolattartáshoz szükséges rádiókódok megsemmisítésével egyben annak is elejét vette, hogy az Ügynökség befolyásolhassa az eseményeket. Sem Ritter, sem Moore nem várta, nem várhatta a nemzetbiztonsági tanácsadótól, hogy kihozza onnan az embereket. Ha Ryan félre akar állni, mert a dolgok szétesnek – nos, gondolta Moore, talán megszagolt valamit. A DCI nem hibáztathatja érte, hogy ki akar maradni belőle.

 

Ryan valamivel tizenegy után hagyta el az épületet. Jaguárjában autótelefon is volt, egy pentagoni számot hívott.

– Kérem Jackson századost – mondta, amikor felvették. – Itt Jack Ryan. – Robby egy pár másodperccel később vette fel.

– Szia, Jack.

– Mit szólnál egy ebédhez?

– Nálam vagy nálatok?

– Ismered az Artie's Delit?

– Igen.

– Legyél ott fél óra múlva.

– Helyes.

 

Robby egy sarokasztalnál pillantotta meg barátját, nem volt egyedül.

– Remélem, szereted a marhahúst – mondta Jack. Bemutatta őket egymásnak. – Ez itt Dan Murray.

– A fickó az Irodától? – kérdezte Robby, miközben kezet ráztak.

– Így van, százados. Igazgatóhelyettes vagyok.

– És mit csinálsz valójában?

– Nos, állítólag a bűnügyi részlegnél vagyok, de amióta visszajöttem, leragadtam két nagyobb ügy felügyeleténél. Ki fogod találni, melyek azok.

– Ó! – Robby a szendvicsével kezdett foglalatoskodni.

– Szükségünk van a segítségedre, Rob – mondta Jack.

– Azaz?

– Szép csendben el kéne juttatnod bennünket valahová.

– Hová?

– Hurlburt Fieldre. Ami része…

– Eglinnek, tudom. Hurlburt rögtön Pensacola szomszédságában van. Az utóbbi időben jó sokan veszik kölcsön a Haditengerészet gépeit. A főnöknek nem nagyon tetszik.

– Erről mesélhetsz neki – mondta Murray. – Persze csak akkor, ha nem kerül ki az irodájából. Megpróbálunk valamit rendbe rakni.

– Mit?

– Nem mondhatom meg, Rob – válaszolt Jack. – De része annak, amiről beszéltél nekem. Nagyobb szar, mint gondoltad. Tényleg gyorsan kell lépnünk, és senki sem tudhat róla. Pillanatnyilag csupán egy diszkrét taxi-szolgáltatásra volna szükségünk.

– Meg tudom csinálni, de engedélyeztetni akarom Painter tengernaggyal.

– Akkor?

– Találkozzunk kettőkor a Pax Kivernél, odalenn a dombnál. A fenébe, amúgy is akartam már egy kicsit profi módon röpködni.

– Azért jobb lenne, ha befejeznéd az ebédet.

Jackson öt perccel később magukra hagyta őket. Ryan és Murray is felkerekedett. Dan házához hajtottak. Jack felhívta telefonon a feleségét és közölte vele, hogy pár napra el kell utaznia a városból, de ne aggódjon. Majd Ryan kocsiján elhajtottak.

A Patuxent River bázis körülbelül egyórányi autóútra van Washingtontól, a Chesapeake-öböl nyugati partján. Murray FBI-azonosítója megnyitotta a kapukat. Miután bejelentkeztek a biztonságis kuckójánál, kerestek egy várakozásra alkalmas helyet. Robby húsz perc múlva ért oda. Egyből a hangárhoz vezette őket.

– Szerencsétek van – mondta. – Éppen most viszünk le pár Tomcatet Pensacolába. A tengernagy ide telefonált, és már készítik is elő a gépeket. Én, ühüm…

Egy tiszt lépett hozzájuk.

– Jackson százados? Joo Bramer vagyok – mondta a hadnagy. – Hallom, délnek tartunk, uram.

– Így van, Bramer hadnagy. Ezek az urak velünk jönnek. Jack Murphy és Dan Tomlinson. Kormánytisztviselők, akiknek valamelyest meg kell ismerkedniük a Haditengerészet röptetési eljárásaival. Össze tud szedni néhány overallt meg sisakot?

– Semmi probléma, uram. Egy perc múlva itt vagyok.

– Álcázást akartál. Megkaptad. – Jackson kuncogott. Előhúzta repülős ruháját és sisakját, amit eddig egy zsákban rejtegetett. – És ti milyen ruhát hoztatok magatokkal?

– Borotvakészletet – válaszolta Murray. – És egy táskát.

– Majd én kézbe veszem az ügyeket.

Tizenöt perccel később felkapaszkodtak a létrán, hogy beszállhassanak a gépekbe. Jacknek barátjával együtt kellett repülnie. Öt perccel azután a Tomcatek már ki is gurultak a kifutó végére.

– Csak nyugi, Rob! – mondta Ryan, miközben a felszállási engedélyre vártak.

– Mint egy menetrendszerű járaton – ígérte Jackson. Hát azért nem volt egészen olyan. A vadászgépek feltéptek a földről, és eltűztek cirkálási magasságra, de körülbelül kétszer olyan gyorsan, mint egy 727-es.

– Mi van, Jack? – kérdezte a mikrofonon át.

– Robby, nem tudok…

– Meséltem már neked valaha is arról, mi mindenre tudom ezt a kis gyönyörűséget rávenni?

– Robby, semmi egyebet nem akarunk, csupán megmenteni pár embert, akiket elvágtak a külvilágtól. És ha ezt elmondod bárkinek, akár a tengernagyodnak is, azzal igencsak elcseszed a dolgot.

– Oké. Mi van a kocsitokkal?

– Csak hagyd ott, ahol van!

– Majd szerzek valakit, aki ráragasztja a megfelelő matricát.

– Jó ötlet.

– Jack, látom, egyre jobban bírod a repülést. Egyszer sem pityeregtél.

– Nos, ma már volt egy utam, mégpedig egy kurva helikopteren. Azóta nem repültem helikopterrel, amióta eltörött a gerincem Krétán. – Jólesett, hogy elmondhatta. A legfontosabb kérdés az volt, hogy megkapják-e a helikoptert vagy sem. De hát ez Murray feladata. Jack meglepődve fedezte fel, hogy a másik Tomcat csupán néhány méterre van jobb oldali szárnyuk végétől. Murray átintegetett. – Krisztusom. Robby!

– Micsoda?

– A másik gép!

– A fenébe, mondtam neki, hogy egy kicsit maradjon távolabb, meg kell lennie a hét méternek. Mindig alakzatban repülünk.

– Gratulálok.

A Mexikói-öböl először két szalagnak látszott a szemhatáron, majd roppant víztömeggé nőtt, miközben a két vadászgép a szárazföld felé tartott. Pensacola kifutópályái keletre látszottak. Eléggé meglepte Ryant, hogy kevésbé fél a repüléstől, amikor katonai gépen van. Jobban látni, és ettől valamiképpen más az egész. A vadászok még a leszállást is alakzatban hajtották végre, ami őrülten veszélyesnek tetszett, bár nem történt semmi. Először a szélső gép ért földet, majd egy-két másodperccel később Robbyéké. Mindkét Tomcat kigurult és megfordult a kifutó végében. Néhány pofa jelent meg létrával.

– Sok szerencsét, Jack! – mondta Robby.

– Kösz az utat, haver! – Jacknek sikerült segítség nélkül kikászálódnia a gépből. Lemászott. Egy perccel később Murray is mellette állt. Bevágták magukat a várakozó kocsiba, mögöttük pedig a Tomcatek gurultak kifelé, hogy befejezzék útjukat a közeli Pensacola légitámaszpontra.

Murray előretelefonált. A tiszt, aki várta őket, felderítési főnök volt az 1. számú különleges műveleti repülőosztálynál.

– Johns ezredessel kell találkoznunk – mondta Murray, miután bemutatkozott. Többet egyelőre nem akart közölni. A kocsi a Ryan által eddig látott legnagyobb helikopterek mellett haladt el, majd egy alacsony és ronda betonépítmény előtt megállt. A repülőosztály felderítő tisztje vezette őket az ezredeshez. Jelentett és magára hagyta a három férfit.

– Mit tehetek magukért? – kérdezte óvatosan PJ.

– Az önök panamai és kolumbiai útjairól szeretnénk elbeszélgetni – válaszolta Murray.

– Sajnálom, de erről nemigen beszélhetek. Különleges műveletek…

– Két nappal ezelőtt Cutter altengernagy adott önnek néhány utasítási Ön akkor Panamában tartózkodott – mondta Murray. – Azelőtt fegyveres csapatokat vitt Kolumbiába. Először a part menti síkságra vitték őket, azután kivonták és újra bevetették a csapatokat a hegyek között, igaz?

– Uram, nem kommentálhatom a megjegyzéseit, és bármilyen következtetést is von le belőlük az az öné, s nem az enyém.

– Zsaru vagyok, nem riporter, ezredes. Önnek törvényellenes parancsokat adtak. Ha végrehajtja őket, részesévé válhat egy nagy bűnszövetkezetnek. – Az a legjobb, ha az ember azonnal kipakol az asztalra – gondolta Murray. Meg is volt a kívánt hatása. Amint meghallotta egy magasabb beosztású FBI-tiszttől, hogy utasításai törvényellenesek lehetnek, Johns máris válaszolni kényszerült.

– Uram, olyasmit kérdez tőlem, amire nem tudom, hogy hogyan válaszoljak.

Murray a táskájába nyúlt, és elővett egy barna borítékot. Kivett belőle egy fényképet, és átadta Johns ezredesnek. – A férfi, aki önnek ezeket a parancsokat adta, természetesen az elnök nemzetbiztonsági tanácsadója. Mielőtt ön találkozott volna vele, tengernagy, ezzel a fickóval is találkozott. Félix Cortez ezredes. Régebben a DGI-nél volt, most már biztonsági főnökként a kartellnak dolgozik. Részt vett a bogotai gyilkosságokban. Nem tudjuk pontosan hogy miben egyeztek meg, de elmondhatom mi az, amit tudunk. Van Panamában egy híradós furgon, ami eddig a négy odatelepített csapattal tartotta a rádiókapcsolatot. Cutter fölkereste őket, és kikapcsoltatta az adót. Majd átjött ide önhöz és utasította rá, hogy repüljön haza, és soha ne beszéljen küldetéséről. Most már ön is képes arra, hogy a felsorolt három dolgot összekapcsolja és közölje velem, hogy ennek a szarnak részese akar-e lenni.

– Nem tudom, uram. – Johns válasza gépies volt, de az arca vörösre vált.

– Ezredes, azoknak a csapatoknak már így is veszteségeik vannak. Úgy vélem, hogy az önnek adott utasítások célja az volt, hogy mindannyiukat legyilkolják. Most is vadásznak rájuk – mondta Ryan. – Szükségünk van a segítségére, hogy kihozzuk őket.

– Végül is kicsoda maga?

– CIA.

– De hát ez a maguk istenverte hadművelete!

– Nem, nem az, de nem fogom untatni a részletekkel – mondta Jack. – Szükségünk van a segítségére. Egyébként azok a katonák soha nem keverednek haza. Ennyire egyszerű.

– Szóval visszaküld bennünket oda, hogy mi tisztítsuk fel a maguk szarát. Mindig ez a vége az olyanokkal, mint maguk, minket küldenek ki oda…

– Valójában – mondta Murray – úgy terveztük, hogy mi is megyünk. Legalábbis részben. Mennyi idő múlva tud felszállni?

– Mondja meg pontosan, mit akar. – Murray megtette. Johns ezredes bólintott, és az órájára pillantott.

– Kilencven perc.

Az MH-53J sokkalta nagyobb, mint a CH-46, ami majdnem véget vetett huszonhárom éves korában Ryan életének. Ránézett az egyetlen forgó szárnyra és arra gondolt, hogy hosszan tartó, víz fölötti repülésre készülnek. A személyzet értette a dolgát. Mindkét civilt rákapcsolták a fedélzeti rendszerre, és közölték velük hová üljenek, mit csináljanak. Ryan különösen a tengeren végzett kényszerleszállással kapcsolatos utasításokra figyelt oda. Murray mindegyre a miniágyúkat vizsgálgatta, ezeket a lenyűgöző, hatcsövű fegyvereket, amelyek tőszomszédságában óriási mennyiségű lőszert halmoztak fel. A helikopter valamivel négy után emelkedett fel. Délnyugatra tartott. Amint fenn voltak a levegőben, Murray a személyzet egyik tagjával egy hat méter hosszú biztonsági kötéllel odaerősíttette magát a padlóhoz, hogy szabadon mászkálhasson fel s alá. A gép végében lévő ajtó félig nyitva volt, így aztán odasétált, hogy lepillanthasson az alattuk hullámzó óceánra. Ryan veszteg maradt. Az út jobbnak ígérkezett, mint a Haditengerészet helikopterein, erre emlékezett, de még mindig úgy érezte, mintha földrengéskor egy csilláron üldögélne, így hát előrenézett, az egyik pilótát vette szemügyre, aki olyan kényelmesen üldögélt, mintha csak kocsit vezetne. Csakhogy – gondolta Ryan – ez nem autó.

Amit viszont vejképp nem várt, az a levegőben történő újratankolás volt. Érezte, hogyan növekszik a repülő teljesítménye, és hogyan emeli fel az orrát. Majd az első ablakon át megpillantotta a gép szárnyát is. Murray előresietett, hogy végignézze a műveletet. Zimmer őrmester mögé állt.

– Mi történik, ha belegabalyodik a tömlőbe? – kérdezte Murray, miközben a repülőgéphez közelítettek.

– Nem tudom – válaszolta hűvösen Johns ezredes. – Velem még sohasem fordult elő. Befogná most egy kicsit a száját, uram!

Ryan körülnézett, hol könnyíthetne magán. Megpillantott valamit, ami tábori WC-re emlékeztette, de ha el akar jutni odáig, akkor ki kell oldania a biztonsági övét. Úgy döntött, hogy nem. Az újratankolás szép rendben véget ért. Jack biztos volt benne, hogy az ő imádságai miatt.

 

A Panache Kuba és a mexikói part között cirkált, egy lóversenypálya alakját követve. Nem volt különösebben sok a tennivaló, és a legénység azzal vigasztalódott, hogy legalább újra tengeren vannak. Pillanatnyilag a nagy kaland az új női legénység. Mindenekelőtt egy, a parti őrség connecticuti akadémiájáról frissen kikerült, újdonatúj női zászlós meg féltucat további nőszemély, főként besorolatlan tengerész avagy matróz és két altiszt, mindkettő elektronikai területen dolgozik, és – társaik mormogva, de beismerték – értik a dolgukat. Wegener százados figyelte, amint az új zászlós őrt áll. Ideges is volt, lelkes is meg kicsit ijedt is. Olyan volt, mint egy ki nem feslett rózsabimbó – Wegener kapitány még sohasem gondolt ilyesmire zászlósok vonatkozásában.

– Parancsnok, parancsnok – szólalt meg a hangszóró. Wegener felvette a telefont.

– Itt a kapitány. Mi van?

– Várják a rádiós szobában, uram.

– Már megyek is. – Red Wegener felemelkedett székéből. – Folytassa! – szólt mentében.

– Uram – közölte vele az altiszt a rádióshelyiségben – éppen most kaptunk üzenetet a légierő egyik helikopterétől. Le akarnak tenni valakit ide. Azt mondja, hogy az egész titkos, uram. Nekem nincs erre vonatkozóan semmilyen utasításom, és… nos, uram, nem tudtam, mit csináljak, így hát önt hívtam.

– Ó!? – A nő átadta neki a mikrofont. Wegener lenyomta az adó gombját. – Itt a Panache. A parancsnok beszél. Kihez van szerencsém?

– Panache, itt a Caesar. Helikopter rárepül az önök pozíciójára, Sierra-Oscar. Le kell tennem valakit önöknél, vége.

A Sierra-Oscar egyfajta különleges műveletet jelentett. Wegener egy pillanatig gondolkodott, majd úgy döntött, hogy végül is nincs olyan sok gondolkodnivalója.

– Értettem, Caesar, közölje a helyzetét.

– Egy-nulla perc.

– Értettem, egy-nulla perc. Várjuk. Vége. – Wegener visszaadta a mikrofont, és újra a hídra ment.

– Repülősök – mondta. – Miss Walters, vigyen bennünket a Hotel Corpinghoz.

– Értettem, uram.

A dolgok felgyorsultak. Az ügyeletes vitorlamester bemondta a mikrofonba:

– Repülős részleg, repülős részleg, mindenki a repülős részleghez. Odafönn a dohányzást befejezni. – Cigaretták repültek a vízbe, és a kezek lekapkodták a sapkákat, még beszívhatja valamelyiket az egyik motor. Walters zászlós a szemek megfelelően változtatta az irányt, egyben növelve is a hajó sebességét tizenöt csomóig, így aztán a Hotel Corpinghoz vitte, mert ez volt a megfelelő irány a repülési műveletek számára. Wegener elfordult és vigyorgott. Egy új tiszt karrierje során ez a legelső a sok első lépés közül. A nő tényleg tudta, mit kell csinálnia, és segítség nélkül meg is csinálta.

– Krisztusom, ez óriási! – mondta Riley a hídszárnyon. Wegener is kiment, hogy megnézhesse.

A hatalmas helikoptert a pilóta hátulról hozta be, majd úgy forgatta el, hogy oldalvást repüljön. Valaki fel volt erősítve a mentőkábelra, így eresztették le négy fedélzeti matróz kitárt karjába. Abban a pillanatban, hogy leválasztották a hámról, a helikopter lesüllyesztette az orrát, és elrepült délnek. Gyorsan és simán ment – jegyezte meg magában Red.

– Nem is tudom hogy társaságunk érkezik, uram – jegyezte meg Riley, miközben előhúzott egy szivart.

– Még mindig a repülősöknél vagyunk, főnök! – pattant elő a kerékházból Walters zászlós.

– Igen, asszonyom, elnézést kérek, elfeledkeztem róla! – válaszolt a vitorlamester, miközben furfangos pillantást vetett Wegenerre. Újabb próba volt. A nő nem félt rákiáltani a fedélzetmesterre, még akkor sem, ha az idősebb az apjánál.

– Én sem tudtam – mondta Rileynek Wegener. – Hátramegyek megnézni, ki az. – Hallotta még, hogy Walters zászlós hogyan adja ki parancsait.

A látogató éppen akkor bújt ki zöld, repülős overalljából, de nem volt nála semmi, amit furcsállott. Majd megfordult és még furcsábbnak hatott.

– Hogy van kapitány? – kérdezte Murray.

– Mi van?

– Van valami jó kis hely, ahol beszélhetünk?

– Jöjjön velem. – Wegener kabinjába mentek.

– Azt hiszem, az adósa vagyok – mondta Wegener. – Odatehetett volna nekünk azért a marháskodásért, amit azzal a két fickóval csináltunk. És köszönet az ügyvédért is. Ez volt az utolsó alkalom, hogy ekkora ostobaságot kövessek el – ígérte Wegener. – Azért van itt, hogy összeszedjen valakit, igaz?

– Nagyon jó a sejtése.

– Szóval, mi történik? Csak nem fogja személyes problémák lerendezésére kölcsönvenni egyikét azoknak a dög nagy helikoptereknek.

– Holnap éjszaka valahol másutt kellene lennie.

– Hol?

Murray egy borítékot húzott elő a zsebéből.

– Ezek a koordináták. Megvan a rádiótervem is. – Murray átadott még egy borítékot.

– Ezt a saját szakállára csinálja, igaz? – mondta a kapitány.

– Igen, miért?

– Mert egyébként ellenőrizte volna az időjárást.

 

27

 

A hadseregeknek megvannak a maguk szokásai, amelyeket a külső szemlélő gyakran tart furcsának vagy egyenesen őrültnek. A leckék többnyire lesújtóak, és nem babra megy a játék. A hadseregek feladata tanulni a hibákból, és gondoskodni arról, hogy ugyanaz a baklövés még egyszer ne következhessen be. Természetesen az ilyen tévedések éppen olyan gyakran ismétlődnek meg a hadseregben, mint bárhol másutt, de a jó katonák azok, akik sohasem felejtik el a hibákat, és mindig tanulnak belőlük. Ramirez százados megtanulta már, hogy túlságosan szentimentális, s hogy bajtársai elvesztését – ami hivatásának szerves része – túl nehezen viseli, mégsem felejtette el a többi leckét. Még mindig abban reménykedett, hogy a légierő helikoptere ma este felveszi őket, és csaknem bizonyos volt abban, hogy el tudta kerülni a Knife-csoport becserkészésére kiküldött csapatokat, de élénken emlékezett a múlt minden kemény tanulságára, amikor katonáknak azért kellett meghalniuk, mert biztosra vették a dolgokat, mert elfeledkeztek az alapelvekről.

Ez esetben az az alapelv, hogy az egy adott helyen állomásozó egység mindig sebezhető, és – ezt ellensúlyozandó – a jó parancsnok védelmi tervet dolgoz ki. Ramirez erről sem feledkezett meg. Nem gondolta, hogy bárki is zaklatná őket ezen az éjszakán, de azért felkészült erre az eshetőségre is. Ha megtámadnák őket, egy sor kellemetlen meglepetésben lesz részük.

Embereit kétfős csoportokba osztotta – semmi sincs olyan félelmetes, mint egymagunkban lenni bevetéskor, és minden katona hatékonysága megsokszorozódik, ha maga mellett tudhatja bajtársát. Három külön védelmi hálózat részeként minden pár három gödröt ásott, elnevezésük szerint – elsődleges, alternatív és kiegészítő lövészteknő. Mindegyiket álcázták, és helyüket úgy választották ki, hogy egymásnak valóban kölcsönös támogatást nyújthassanak. Ahol lehetséges volt, a tüzelési pasztákat megtisztították, de mindig ferdén, hogy a tüzelés oldalról, s ne szemből érje a támadót. A tervnek az is része volt, hogy a támadókat olyan irányú mozgásra késztessék, amely számukra előnyös. Végül, ha minden kudarcba fullad, három menekülési útvonalat és gyülekezési pontot jelölt ki. Egész nap dolgoztatta embereit: gödröt ástak, előkészítették saját állásaikat, letelepítették a megmaradt aknákat. A százados azonban nem tudta elfoglalni magát, és nyomasztó gondolataitól sem tudott szabadulni.

A dolgok egész nap csak rosszabbodtak. Rádiókapcsolatot nem sikerült létesítenie, és minden alkalommal, amikor Ramirez a megadott időpontban bejelentkezett, és mégsem hallott semmit, fásultabb lett, de már a katonáknak sem igen tudott mit mondani. Nem is fecsegett hát össze-vissza marhaságokat a berendezés meghibásodásáról vagy az energiaellátás kimaradásáról. Egész délután azt mondogatta magának: “Lehetetlen, hogy elvágtak minket!” – még csak nem is vette figyelembe azt a lehetőséget, hogy már régen elvágták őket, de egyre erősödött a szorongása, hogy ő és emberei otthonuktól távol csak maguk vannak, miközben csupán az áll a rendelkezésükre, amit a saját hátukon hoztak ide.

 

A helikopter ugyanazon a létesítményen szállt le, ahonnan két nappal azelőtt felszállt. Begurult a hangárba, amelynek ajtaját azonnal bezárták. Az őket kísérő MC-130-ast hasonlóképpen rejtették el. Ryant kimerítette a repülés, és remegő lábakkal sétált el, hogy megkeresse a rá váró Clarkot. Az egyetlen jó hír, hogy Cutter nem beszélt a bázisparancsnokkal, soha nem is gondolva rá, hogy parancsait figyelmen kívül fogják hagyni, így a különleges műveletekre alkalmas gép újbóli megjelenése nem volt különösebben szokatlan esemény.

Jack azt követően tért vissza a géphez, hogy felkereste a mosdót, és megivott legalább egy liter hideg ásványvizet. A tájékoztatáson már túlestek, és úgy látta, hogy Johns ezredes jól kijön majd Clarkkal.

– Harmadik SOG, mi?

– Pontosan, ezredes – mondta Clark. – Én magam sohase jutottam el Laoszig, de ti megmentettetek jó néhány fickót a mieink közül. Azóta is az Ügynökségnél vagyok, vagy majdnem – helyesbített Clark.

– Még azt sem tudom, hová kell menni. Az a haditengerészeti faszfej megsemmisítette minden térképünket. Zimmer emlékszik még pár rádiófrekvenciára, de hát…

– Megszereztem a frekvenciákat – közölte Clark.

– Helyes, de előbb meg kell találnunk őket. Még az üzemanyag-szállító gép segítségével sem végezhetünk igazi kutatást. Odalenn óriási ország vár ránk, és a nagy magasság iszonyatosan megnöveli az üzemanyag-fogyasztásunkat. Hogyan fest az ellenség?

– Sok ember, AK-val. Ismerős, igaz?

– Igen. Nekem három miniágyúm van. Légitámogatás nélkül… – PJ elfintorodott.

– Jól sejtetted: te magad vagy a légitámogatás. Én pedig a miniágyúkra hagyatkozom. Oké, a kiszivárgási helyekben előre megegyeztetek? – kérdezte Clark.

– Igen, egy elsődleges és két pótlólagos minden egyes csapat számára. Összesen tizenkettő.

– Fel kell tételeznünk, hogy ezeket az ellenség már ismeri. Ma este az a dolgunk, hogy megtaláljuk őket, és átvigyük valahová máshová a fiúkat, amiről csak mi tudunk. Aztán holnap éjszaka berepülhetünk, hogy begyújtsuk őket.

– Onnan pedig kifelé… Az FBI-os pofa azt akarja, hogy azon a kis csónakon szálljunk le. Aggódom az Adele miatt. Az utolsó időjárás-jelentés amit délben láttam azt közölte, hogy Kuba irányába, észak felé tart. Még ellenőrizni fogom.

– Én már megtettem – mondta Larson, aki most csatlakozott a csoporthoz. – Az Adele újból nyugatra tart, és egy órával ezelőtt hurrikán lett belőle. A magszelek most már hetvenötösek.

– Ó, a francba! – jegyezte meg Johns ezredes. – Milyen gyorsan mozog?

– Holnap éjszakára már közel lesz, de ma este a mi repülésünket még nem fogja zavarni.

– Végül is mi ez a repülés?

– Larson és én leugrunk oda, hogy megkeressük a csoportokat. – Clark egy rádiót húzott elő Murray táskájából. – Fel s alá repülünk majd a völgyben, és megpróbálunk kapcsolatot teremteni a fiúkkal. Csak szerencse dolga.

– Neked tényleg hinned kell a jó szerencsében, fiam! – mondta Johns.

 

O'Day esete azt tükrözte, hogy egy FBI-ügynök élete nem mindig olyan csodás, mint azt az emberek gondolnák. Gondot okozott neki az is, hogy nem bízhatta ezt a visszataszító feladatot fiatalabbra. Házkutatási engedélyt sem szereztek be, és jogszerű felhatalmazás nélkül besurranni Cutter lakásába, hát… Cutter felesége már hazaérkezett, és egész nap a személyzetet ugráltatta. A felügyelőnek kapóra jött, hogy a legfelső bíróság néhány évvel ezelőtt úgy határozott, hogy a szemét átnézése nem követel bírósági jóváhagyást. Ez a körülmény tette lehetővé, hogy alaposan a kukák fenekére nézhessen. Már alig bírta emelni a karját, mert jó pár tonnányi bűzlő szemeteszacskót rakodott fel egy fehérre festett szemeteskocsira. Megjelölte a zacskókat, mielőtt felrakta volna őket a kocsi végébe; már tizenöt zacskó el is jutott az Iroda egyik laboratóriumába, ahol az egyetlen jó hír az volt, hogy a szellőzőrendszer kifogástalanul működött, és több doboz légfrissítőt helyeztek el mindenütt, hogy el lehessen fojtani a bűzt, ami még a technikusok sebészmaszkján is áthatolt. O'Day úgy érezte, hogy élete hátralévő részében döglegyek csapatai fogják követni. Talán egy órát vett igénybe, amíg a szemetet át tudták vizsgálni a fehér műmárvány asztallapon. Volt ott minden: tömérdek kávéőrlemény és félig elfogyasztott franciakifli. már bomlófélben lévő anyagok, néhány pelenka…

– Bingó – ordította az egyik technikus. Kesztyűs keze egy diszket emelt a magasba. Még kesztyűvel is csak óvatosan fogta, majd beledobta egy műanyag zsákba. O'Day elvitte, hogy az esetleges lenyomatokat elkészíttethesse róla.

Két idősebb technikus túlórázott ma este. Természetesen csaltak egy kicsit. Már megszerezték a központi nyilvántartóból Cutter tengernagy ujjlenyomatainak másolatát – minden katonai személytől vesznek ujjlenyomatot, amikor berukkol a seregbe –, és volt egy csomó trükkjük, beleértve egy lézert is.

– Miben volt? – kérdezte az egyik technikus.

– Újságpapírban – válaszolta O'Day.

– Aha! Nincs rajta zsír, és a papír szigetelni is szigetel. Van rá esélyünk. – A technikus kiemelte a diszket az átlátszó zacskóból és elvitte. A felügyelőnek tíz percet kellett várnia.

– Az elülső oldalon nyolc ponton van hüvelykujj-lenyomatom. Ez pedig valószínűleg a gyűrűs ujj elkenődött lenyomata a hátoldalon – egy elég jó ponttal és egy határesetnek minősíthetővel. Van még néhány alig kivehető lenyomat, de egész másfajta mintázat, másik személytől származhat.

O'Day úgy találta, hogy ez is több annál, mint amennyit az adott körülmények között remélni lehetett. Az ujjlenyomat-azonosítás rendes körülmények között tíz különálló pontot igényel, de ez a szám mindig is tetszőleges volt. A detektív megbizonyosodott róla, hogy Cutter kézbe fogta a szóban forgó diszket, még akkor is, ha egy esküdtszék nem lehetne teljesen biztos benne, mikor netán eljön az ideje. Most viszont annak van itt az ideje, hogy lássuk, mi van rajta. Gyorsan eltűzött egy másik laborba.

A pofa, aki már várta, egyike volt a bajnokoknak. Huszonöt éves, de még mindig egyetemi hallgató, a kétezer tanulmányi óra ellenére; a legrosszabb jegye: B+. Hosszú vörös haja és szakálla leírhatatlanul mocskos volt. O'Day átadta neki az anyagot.

– Kódszavas ügyről van szó – mondta.

– Gyönyörű! – közölte a konzultáns. – Ez egy Sony MGD2DD micro-floppy, dupla oldalú, kétszeres sűrűségű, 135TPI, valószínűleg 800K-ra formázva. Mi van rajta?

– Nem vagyunk biztosak benne, de valószínűleg titkosító algoritmus.

– Ah! Orosz kommunikációs rendszerek? A szovjetek ránkhúznak kifinomultságban?

– Nem muszáj tudnia róla – mutatott rá O'Day.

– Maguknak nincs humorérzéke – közölte a férfi, miközben a diszket a meghajtóba csúsztatta. A számítógép, amellyel dolgozott, új Apple Macintosh Hx volt. A gép minden bővítő nyílásában volt egy különleges áramköri kártya; kettőt közülük ez a mosdatlan pofa tervezett. O'Day hallotta, hogy csak akkor dolgozik IBM-en, ha valaki pisztolyt szegez a fejének.

– Letörölték – mondta kisvártatva a srác.

– Micsoda?

– Letörölték, nem számítógéppel, hanem valószínűleg kis gyerekmágnessel.

– A francba! – jegyezte meg O'Day.

– Ne izguljon!

– Hogyan?

– Ha a fickó számítógéppel törölte volna le a diszket, meg lennénk baszva, de ő csak végighúzott rajta egy mágnest. Az adatok egy része eltűnt, de nem mind. Adjon nekem pár órát, és még az is meglehet, hogy visszahozok magának valamit… Uram, semmit sem tudok ezekről a titkosítási marhaságokról. Elég bonyolultnak látszik. – Körültekintett. – Eltart egy ideig.

– Milyen sokáig?

– Milyen sokáig tartott megfesteni a Mona Lisát? Mennyi ideig tartott felépíteni egy katedrálist, mennyi időbe tellett, amíg… – O'Day már azelőtt kiment, mielőtt a harmadik is elhangzott volna. Beugrott a tornaterembe hogy lezuhanyozzon. A zuhany lemosta róla a bűzt, és miközben testének sajgása is mérséklődött valamelyest, úgy összegezte az eddig történteket, hogy az ellen a szarházi ellen egész jól kezd alakulni az ügy.

 

– Uram, csak nem jönnek!

Ramirez visszaadta a fejhallgatót és rábólintott. Nem volt értelme már tagadnia. Guerrára pillantott.

– Azt hiszem, valaki elfeledkezett rólunk.

– Nos, ez a jó hír, százados. És mit teszünk mi?

– Következő bejelentkezési időnk nulla-egy-száz. Adunk nekik még egy lehetőséget. Ha akkor sem történik semmi, azt hiszem, elmegyünk innen.

– Hová, uram?

– Lemegyünk a hegyek közül, megnézzük, hogy kölcsönvehetünk-e valamilyen járművet… Krisztusom, nem tudom. Feltehetőleg van elég készpénzünk, hogy elrepülhessünk innen.

– Se útlevél, se semmi.

– Na ja. Eljuthatnánk a bogotai nagykövetségünkre?

– Ezzel legalább egy tucatnyi utasítást szegnénk meg, uram – mutatott rá Guerra.

– Mindenben van első alkalom – jegyezte meg Ramirez százados. – Etesd meg mindenkivel az utolsó adagját, és pihenjétek ki magatokat, amennyire csak tudjátok. Két óra múlva harckészültséget rendelek el, egész éjjelre. Azt akarom, hogy Chavez és León járőrözzön a hegyen. – Ramireznek közölnie sem kellett, mi miatt aggódik.

 

Az eligazítás tizenöt percig tartott. Az emberek dühösek és nyugtalanok voltak az elszenvedett veszteségek miatt. Tomboltak és egyre-másra fogadkoztak. Micsoda virtuskodás – gondolta Cortez –, micsoda ostoba férfiaskodás.

Az első célpont csupán harminc kilométernyire volt – nyilvánvaló megfontolásból a legközelebbivel akarta kezdeni –, abból pedig huszonkettőt teherautóval meg lehet tenni. Sötétedésig várniuk kellett. Aztán végre kigördült a tizenhat gépkocsi, mindegyikükön tizenöt férfival. Cortez figyelte távozásukat, ahogyan egymás között morgolódnak, majd lassan elhúznak. Saját emberei természetesen hátramaradtak. Eddig tizet szedett össze; hűségük csakis neki szólt. Jól választotta ki őket – kizárólag ügyességük alapján. A legtöbben az M-19-től és a FARC-től jöttek át, olyan férfiak, akiknek éppen elég volt öt év gerilláskodás. Páran közülük Kubában vagy Nicaraguában kaptak kiképzést, persze terrorista kiképzést, de pontosan ez volt az, ami a kartell “katonái” elé helyezte őket, akiknek java része egyáltalán nem részesült semmiféle hivatalos kiképzésben. Egyszerű zsoldosok voltak csupán. Cortez persze nem bízott meg “kiválasztottjaiban”, de megfizette őket, és még mást is ígért nekik. Máshová nem is nagyon mehettek volna. A kolumbiai kormányzat semmi hasznukat nem látná. A kartell sem bízott volna bennük. Ők pedig annak a két marxista csoportnak esküdtek örök hűséget, melyek politikailag olyannyira csődbe kerültek, hogy a kartell könnyűszerrel saját szolgálatába tudta állítani őket. Így hát maradt Cortez, akár ölnének is érte. Tudta, hogy minden nagyobb mozgalom maroknyi emberrel indul, akiknek módszerei ugyanolyan homályosak, mint a céljaik, és csak egyetlen ember iránti hűséget ismernek, legalábbis erre tanították Cortezt. Ő maga sem hitte el teljesen, de nem voltak illúziói egy forradalom irányítását illetően. Ő csupán végrehajtója – minek is, hogyan nevezik? Ellenséges hatalomátvétel. Igen, ez a helyes kifejezés. Cortez kuncogott magában, miközben besétált a házba, és a térképeit kezdte tanulmányozni.

 

– Jó, hogy egyikünk sem dohányzik – mondta Larson, amikor behúzták a kerekeket. A mögöttük lévő kabinban kiegészítő üzemanyagtartály volt. Két órát kell repülniük a járőrözési területig, két óra vissza, háromórányi őgyelgéssel az állomáson. – Gondolod, hogy beválik?

– Ha nem, valaki fizetni fog érte – válaszolta Clark. – Mi van az időjárással?

– Még a rossz idő beköszönte előtt visszajövünk. De holnapra ne fogadj senkivel sem!

 

Chavez és León két kilométerre volt a csapat legtávolabbi megfigyelőpontjától. Mindketten hangtompítós fegyvert vittek magukkal. León ügyesnek mutatkozott az erdőben, amit Chavez igencsak értékelt. Nem láttak semmi szokatlant. Ramirez százados röviden tájékoztatta őket arról, hogy mi miatt aggódik. Először észak felé mentek, majd fokozatosan délnek, miközben több kilométeres ívet írtak le, jelzéseket keresve, zajra fülelve. Chavez éppen akkor fordult meg, amikor nekifogtak, hogy visszakapaszkodjanak a táborba.

Fémes hang volt. Intett Leónnak, hogy maradjon veszteg, ő pedig körbeforgatta a fejét. Micsoda? – kérdezte magától. Abban reménykedett, hogy valójában nem hallott semmit, vagy csak képzelődik? Bekapcsolta éjszakai szemüvegét, és letekintett a hegyről. Odalenn egy út kanyargott.

Először nehéz volt megmondani. Idefönn sűrű a fák lombja, ami arra késztette, hogy maximumra forgassa el a fényerő-szabályozót. A kép, melyet látott, ettől kicsit ködös lett, de így sem látott semmit. A feszültség még éberebbé tette, képzelőereje is elszabadult, arra kellett ügyelnie, hogy ne lásson olyasmit, ami nincs is ott.

De volt ott valami. Még azelőtt megérezte, mielőtt a zajt újra hallotta volna. Most nem fémes hang volt, hanem… hanem a levelek túl hangos susogása, majd ismét a nyugodt éjszaka csendje a hegy szélárnyékos oldalán. Chavez Leónra pillantott, aki szintén bekapcsolta szemüvegét. A szemüveges arc most Chavez felé fordult és bólintott. Érzelem nem volt ebben a mozdulatban, csak a kellemetlen gondolat szakszerű közlése. Chavez letérdelt, hogy működtethesse rádióját.

– Hatos, itt a Point – jelentkezett.

– Itt a Hatos.

– A fordulási ponton vagyunk. Odalenn mozgást észleltünk, körülbelül fél kilométerrel alattunk. Kivárjuk, hogy lássuk, mi az.

– Értettem. Legyetek óvatosak, őrmester! – mondta Ramirez.

– Értettem! Vége. – León átjött, hogy csatlakozzon hozzá.

– Hogy akarod ezt végigjátszani? – kérdezte 'Berto.

– Maradjunk közel egymáshoz, és ne nagyon mozogjunk, amíg meg nem látjuk, mire készülnek.

– Rendben. De hogy fedezve legyünk, menjünk ötven méterrel feljebb.

– Menj előre, rögtön megyek utánad. – Chavez még egy pillantást vetett lefelé, mielőtt követte volna bajtársát fel, a sűrűbb fák közé. A pettyes képernyőn még mindig nem tudott semmit sem azonosítani. Két perccel később már az új helyükön voltak. 'Berto látta meg először őket, és lemutatott egy ösvényre. Fejek. Négy vagy ötszáz méternyire onnan. Felfelé jöttek a hegyre.

Oké – mondta magában Chavez. Számoljunk csak. Nem érezte magát feszültnek. Ez most egyszerű ügylet. Csinált már ilyet eddig is. A nagy ismeretlen már mögötte van. Ez most harc lesz. Tudta, hogyan kell csinálni.

– Hatos, itt a Point, úgy becsülöm egy századnyi katona lehet, egyenesen felénk tartanak.

– Egyéb?

– Lassan mozognak. Olyan óvatoskodón.

– Mennyi ideig tudtok ottmaradni?

– Talán még pár percig.

– Maradjatok ott, ameddig biztonságos, aztán gyertek! Még vagy egy kilométert próbáljátok meg követni őket. Amennyit csak lehet, be akarunk húzni a csőbe.

– Értettem.

– A számuk szaporodik, ember – suttogta León.

– Az egyszer biztos, hogy kicsit le akarjuk faragni őket, mielőtt megfutamodnánk, igaz? – Chavez újra az előrenyomuló ellenség felé fordult. Nem látott semmilyen szervezettséget. Ráérősen mozogtak, lassan haladtak felfelé a hegyoldalon, bár most már jól hallotta őket. Hármas-négyes csapatokba verődve haladtak, valószínűleg a barátok verődtek egy csoportba, ahogyan az utcai bandákban szokták. Mindenki jobban szereti, ha mögötte barát van.

Utcai bandák – gondolta. Itt lenn nem nagyon törődnek a bőrszínnel, de a fene egye meg azokat az istenverte AK-47-eseket. Látszólag nincs is tervük, nincsenek tüzelésre felkészülő és manőverező csapatok. Azon tűnődött, hogy van-e rádiójuk, amivel koordinálhatnának. Valószínűleg nincs. Kicsit későn fedezte fel, hogy amazok pontosan tudják, hová tartanak. Nem értette, honnan is tudhatnák, de ez csupán azt jelenti, hogy pokoli rajtaütés vár rájuk…, de nagyon sok van belőlük. Rémesen sok.

– Ideje eltűnnünk – mondta Ding.

Felfelé kaptattak, egyik jó megfigyelőpontot a másik után választva ki, és parancsnokukat folyamatosan tájékoztatták saját helyzetükről, illetve az ellenségéről. Előttük, fenn a hegyen, a csapatnak közel két órája volt rá, hogy sorait átrendezze, és felkészüljön a rajtaütésre. Ramirez százados úgy határozott, hogy jóval az első védelmi vonal előtt találkozik a támadókkal, két különösen meredek útszakasz között, a kellő pontokon SAW-kal megtűzdelve, hogy így a nem egészen háromszáz méter széles közelítési útvonalat teljesen be tudják teríteni tüzeléskor. Ha az ellenség elég ostoba ahhoz, hogy ott átjöjjön… nos, az már az ő bajuk, nem igaz? Mindeddig egyenesen a felszedési hely felé tartottak. Talán közölte velük valaki, hogy a Knife feltehetőleg ott van, bár ez nem biztos – vélte Chavez –, miközben ő és León kiválasztott egy helyet, közvetlenül az egyik SAW alatt.

– Hatos, itt a Point, a helyünkön vagyunk. Az ellenség háromszáz méterrel alattunk.

Két kattanás.

– Látom őket – szólalt meg egy újabb hang a rádióhálózaton. – Gránát egyes látja őket.

– Doki látja őket.

– SAW egyes látja őket.

– Gránát kettes. Megvannak.

– Knife, itt a Hatos. Mindenki őrizze meg a nyugalmát – szólalt meg nyugodt hangon Ramirez. – Úgy tűnik, egyenesen felénk közelítenek. Ne feledkezzetek el a jelről, emberek…

Még tíz percig tartott. Chavez kikapcsolta a szemüvegét, hogy takarékoskodjék az elemmel, s hogy szeme visszaszokjon a normálishoz. Agya újra meg újra lejátszotta a raj tüzelési tervét. Neki és Leónnak különleges felelőssége van. Minden katonának egy bizonyos ívre kell korlátoznia lövéseit. Végül az összes ív összekapcsolódik, és átfedésben is van, de feltételezhetően mindenki a maga megszabott területén vadászik, nem pedig az egész térségben. Még a két SAW tüzelési sávja is korlátozott. A harmadik pedig jóval a tűzvonal mögött van, kisebb tartalék erővel, hogy támogatást nyújtson a rajnak, amikor visszahúzódik.

Most már belül voltak a százméteres vonalon is. Az előrenyomuló ellenség első sora talán tizennyolc vagy húsz emberből állhatott, a többiek megpróbáltak lépést tartani velük. Lassan mozogtak, ügyelve rá hová teszik a lábukat, a fegyvert mellükön keresztbe téve vitték. Chavez hármat számolt meg saját területén. León lefelé figyelt, miközben lassan emelte fel fegyverét.

A régi szép időkben az ilyesmit sortűzzel intézték el. Napóleon gyalogsága egymáshoz igen közel haladó, kettes vagy négyes sorokat alkotott, muskétáikat parancsra emelve fel; egyetlen félelmetes, robbanásszerű zaj és felvillanás volt a tüzelés. Célja az elrettentés volt, az hogy felfordulást idézzenek elő az ellenség soraiban azok között, akik elég szerencsések voltak ahhoz, hogy elkerüljék az azonnali halált, annak közlése, hogy tulajdonképpen nem is ott kellene lenniük, olyasmi; ami megzavarja, megállítja és összezavarja őket. Ma azonban már nem muskétás-oszlopok feladata ez. Manapság úgy csinálják, hogy hagyják az ellenséget nagyon közel jönni, s a hatás legalább annyira pszichológiai, mint fizikai.

Három kattanás. Készüljetek fel! – rendelkezett Ramirez. Végig a soron a lövészek a vállukhoz emelték a fegyvert. A géppuskák csöve is feljebb emelkedett az állványokon. Kibiztosították a fegyvereket. A sor közepén a kapitány egy darab híradóshuzal köré fonta kezét. Ötven méter hosszú volt, és a másik végére néhány kavicsot tartalmazó konzervdobozt erősítettek. Lassan, nagyon óvatosan feszesre húzta a huzalt. Aztán keményen megrántotta.

A hirtelen előtörő hang egy pillanatra mindent megdermesztett. Olyan volt, mintha minden megállt volna egy másodpercre, ami úgy tetszett, órákig tart. A támadók ösztönösen fordultak a hang irányába, másfelé figyelve, mint ahonnan az ismeretlen fenyegetés várta őket, közvetlenül az orruk előtt, és elvonta a figyelmet ujjaikról is, melyek éppen lenyomni készültek a ravaszt.

A hosszú pillanatnak fehér torkolattűz vetett véget. Az első tizenöt támadó elbukott. Mögöttük öt további halt vagy sebesült meg, mielőtt a tüzet viszonozni tudták volna. Majd a felülről jövő tüzelés megszűnt. A támadók későn reagáltak. Sokan közülük egész tárukat a fölöttük magasodó hegyoldal felé tüzelve ürítették ki, de a katonák addigra már az általuk készített gödrökben voltak, semmilyen célpontot nem nyújtva a támadóknak.

– Ki lőtt? Mi folyik itt? Ez Olivero őrmester hangja volt, akinek akcentusa tökéletesnek bizonyult.

A zavar a felkészültek szövetségese. További emberek rohantak előre, bele a gyilkolási zónába hogy megnézzék, mi történt, kíváncsian rá, ki kire lőtt. Chavez és a többiek tízig számoltak, mielőtt előjöttek volna. Ding előtt két férfi tartózkodott, harminc méteren belül. “Tíz!”-re három egyes lövéssel leterítette az egyiket, és megsebesítette a másikat. Megint lekaszáltak egy tucat ellenséget.

Öt kattanás. – Mindenki el innen! – közölte a rádión keresztül Ramirez.

Ugyanaz volt a módszer. Mindegyik párból azonnal elindult az egyik, futott ötven métert felfelé, mielőtt egy előre kiválasztott ponton megállt volna. Az SAW-k, amelyek eddig csak rövid sorozatokat lőttek, mintha csak karabélyok volnának, most jó hosszúkat tüzeltek, hogy fedezni tudják a leszakadást. Egy perc múlva a Knife már el is távozott arról a területről, amelyet mostanra túlságosan is elkésett és pontatlan tüzelés lőtt ripityára. Egyiküket súrolta egy eltévedt golyó, de oda se figyelt rá. Chavez szokás szerint utolsónak távozott, ő mozgott a leglassabban, egyik öles fától a másikig gondosan választva meg haladásának útvonalát, miközben a viszonzott lövöldözés egyre sűrűbbé vált. Újra bekapcsolta szemüvegét, hogy lássa, mi történik. Talán harminc ember volt odalenn az ölési zónában, csak a fele mozgott. Az ellenség, bár túl későn, körülfogta a déli oldalt, azzal próbálkozva, hogy bekerítsen egy már elhagyott térséget. Csendben figyelte őket, hogyan jutnak el arra a pontra, ahol ő és León pár perccel ezelőtt tartózkodott, látta, hogyan állnak ott zavarodottan, még mindig azon tűnődve, mi történhetett. Addigra már a sebesültek üvöltöztek, és megkezdődött az általános káromkodás, a megdühödött emberek obszcén, durva káromkodása: megszokták, hogy halált osztogatnak, de nemigen volt benne maguknak is részük. Új hangok váltak kivehetővé a szórványos puskalövések, káromkodások meg üvöltések kavargása fölött. Ezek lesznek a vezetőik. Chavez csak most kezdte elhinni, amikor még egyszer jól körülnézett, hogy ezt a csatát könnyen meg lehet nyerni.

– Ó, a francba! – Lenyomta a megfelelő gombot a rádión. – Hatos, itt a Point. Uram, nagyobb erőről van szó, mint egy század. Mondom, nagyobb erőről van szó, mint egy század. Úgy becsülöm, hogy harminc főre tehető az ellenség vesztesége. Éppen most kezdtek újra felfejlődni. Körülbelül harminc mozoghat délnek. Valaki azt mondja nekik, hogy próbáljanak meg körülvenni bennünket.

– Értettem, Ding. Gyere fölfelé.

– Már megyek. – Chavez gyors ügetésbe fogott, békaugrásokkal haladva el León állása mellett.

 

– Clark, ismét hiszek a csodákban – mondta Larson. Harmadszori próbálkozásra sikerült felvenniük a kapcsolatot az Omen-csoporttal. Arra utasították őket, hogy menjenek öt kilométert egy tisztásig, amely alkalmas arra, hogy a Pave Low leszálljon. A következő próbálkozás már tovább tartott, majdnem negyven percig. Ezúttal a Banner-t keresték. Már ami megmaradt belőle – emlékeztette magát Clark. Nem tudta, hogy a csapat túlélői már összetalálkoztak a Knife-fal, amely listáján az utolsó volt.

 

A második védelmi állás szükségképpen szétszórtabb volt az elsőnél. Ramirez aggódni kezdett. Emberei olyan tökéletesen hajtották végre az első rajtaütést, hogy a gyalogsági kiképzőnél valaki egy nap még dolgozatot is írhatna róla, de – sajnos – a katonai műveletek egyik megváltoztathatatlan törvényszerűsége, hogy a sikeres trükkök csak ritkán ismételhetek meg. Az ellenfél most manőverezni fog, szétszóródik, azzal próbálkozva, hogy koordináljon, s a lehető legjobban kiaknázza a számbeli fölényét. Ezenkívül az ellenség egy okos dolgot is cselekedett. Gyorsabban mozgott. Tapasztalhatták, igazi ellenféllel állnak szemben és ösztönösen tudták, hogy a legszerencsésebb dolog, amit tehetnek, ha előrenyomulnak, erőltetik az egészet, átveszik a kezdeményezést, és ők kényszerítik ki az összecsapást. Ez volt az egyetlen, amit Ramirez nem volt képes megakadályozni, de neki is voltak még adui.

Felderítői folyamatosan tájékoztatták az ellenség mozdulatairól. Most már három támadó csoport volt, mindegyikben negyven-negyven emberrel. Ramirez nem tudott mind a hárommal egyszerre foglalkozni, csak külön-külön tudott ártani nekik. Neki is három csapata volt, öt-öt emberrel. Az egyiket – a Banner maradékát – középen hagyta, bal oldalon egy felderítővel, aki nyomon tudta követni az ellenség harmadik csapatát, miközben a kapitány erőinek zömét délre tolta át, és egy ferde, hegyoldali vonalra helyezte őket, csaknem L alakú rajtaütési vonalat formálva, bevonva mindkét SAW-t.

Nem kellett túl sokáig várniuk. Az ellenség gyorsabban haladt, mint Ramirez remélte, ezért alig maradt idejük, hogy alkalmas tüzelőállást válasszanak maguknak, de a támadók még mindig kiszámíthatóan mozogtak a terepen. Chavez tartózkodott az alsó végponton, és jelezte, amikor megközelítették. Megint csak ötven méteren belülre engedték őket. Chavez és León néhány méterre volt egymástól, a vezetőt keresték. Munkájuk abban állt, hogy elsőnek lőjenek, csendben, és ezzel kiküszöböljenek mindenkit, aki megpróbálkozhatna a támadók koordinálásával és irányításával. Van egy – gondolta Ding –, aki a többieknek mutogat. Felemelte MP-5-ösét, és eleresztett egy sorozatot. Célt tévesztett. A hangtompítós fegyver ellenére odacsalogatott egy lövést. Erre aztán az egész csapat tüzet nyitott. Öt további támadó bukott fel. A többi ezúttal pontosan viszonozta a tüzet és felfejlődtek, hogy megtámadhassák a védekezők állásait, de amikor torkolattüzük felfedte tartózkodási helyüket, mindkét SAW fel s alá kaszált, megtizedelve soraikat.

A harcteret figyelni egyszerre borzasztó és lenyűgöző dolog. Amint az emberek tüzelni kezdtek, az éjszakai látást feledhették. Chavez megpróbált úgy védekezni ez ellen, hogy egyik szemét csukva tartotta, ahogyan kiképezték rá, de úgy találta, hogy nem válik be. Az erdő hirtelen megtelt fényes lángnyelvekkel, melyek némelyike kisebb tűzgolyóvá vált. A géppuskáktól származó nyomjelző lövedékek hányták a tüzet. A lövészek nyomjelzői másra szolgáltak. Minden tárnál az utolsó három lövedék világít, jelezvén, hogy tárat kell cserélni. A zaj más volt, mint amit Chavez eddig valaha is hallott: az M-16-osok csattogása és az AK-47-esek mélyebb hangú, lassúbb kerepelése. Parancsokat kiabáltak, a düh, fájdalom és rettegés üvöltései szakadtak fel a torkokból.

– Fussatok! – Ez Ramirez százados hangja volt, spanyolul kiáltott. Megint párosával szakadtak el, vagy legalábbis próbáltak. Ennél a tűzváltásnál a raj két tagját találták el. Chavez belebotlott az egyikbe, amikor megpróbált arrébb kúszni. Vállára emelte a sebesültet, és felfelé futott vele a hegyen. A gyülekezési ponton halt meg a társa, Ingelesnek hívták. De nem volt idő a szánakozásra; új tárakat osztottak szét. Miközben Ramirez százados megpróbálta ismét megszervezni a dolgokat, mindannyian hallhatták odalenn a tüzelés, az újabb kiáltások és káromkodások vegyes hangzavarát. A Knife-csapatnak most már két további halottja volt és egy komoly sebesültje, akit Olivero vett gondozásába. Tizenöt percbe tellett, hogy további húszfőnyi veszteséget okozzanak az ellenségnek, saját erejük harmincszázalékos feláldozása mellett. Ha Ramirez századosnak lett volna ideje átgondolni, akkor rájöhetett volna, hogy minden ravaszsága ellenére veszélyes játékot űz. De nem volt idő a gondolkodásra.

A Banner tagjai néhány sorozattal visszaverték az ellenség másik csoportját, de ők is egyfőnyi veszteséget szenvedtek el, amikor felfelé húzódtak vissza a hegyoldalon. A következő védelmi állás négyszáz méterrel hátrább volt, bosszantóan közel végső védelmi pozíciójukhoz. Itt volt az ideje, hogy kijátsszák az utolsó kártyákat.

Az ellenség ismét üres terepszakaszt zárt körül, és még mindig nem tudta, mennyi veszteséget okozhatott a gonosz szellemeknek, akik csak úgy megjelennek, ölnek, majd megint eltűnnek. Egyik vezetőjük meghalt, a másik súlyosan megsebesült; megálltak, hogy átcsoportosítsák erőiket.

A Knife-csapat hasonló cipőben járt. Amint sikerült számba venni a veszteségeket, Ramirez újból átrendezte embereit. Hálát adott az Istennek azért, hogy nem volt ideje gyászolni halottait, s hogy kiképzése tulajdonképpen arra készteti, hogy a megoldandó problémára összpontosítson. A helikopter úgysem fog időben berepülni. Vagy igen? Számít egyáltalán? Mi számít?

Semmi egyebet nem kell tennie, csak kinyírni belőlük minél többet, hogy elfogadható esélyt adjon a menekülésnek. Meg kell futamodniuk, de előbb még újabb öldöklés következik. Ramirez eddig még nem vetette be a robbanóanyagokat. Még egyik embere sem lőtt ki, illetve dobott el gránátot. Mostani állásaikat megmaradt aknáik védték; egy-egy lövész gödre előtt telepítették őket.

– Mire vártok? – kiáltott le Ramirez. – Gyertek, még nem végeztünk veletek! Először megölünk benneteket, aztán megbasszuk az asszonyaitokat!

– Nincsenek is asszonyaik – kiáltotta Vega. Egymással csinálják. Gyertek tündérkéim, ideje meghalnotok!

És azok jöttek is, még mindig dühtől hajtva, de most már körültekintőbben, mert tanultak az eddigiekből. Fától fáig hatoltak, fedezve egymást, fejüket leszegve.

 

– Valami történik ott lenn, délen. Látod a felvillanásokat? – kérdezte Larson.

– Látom. – Még egy órát fordítottak arra, hogy megpróbáljanak kapcsolatot teremteni a Banner-csapattal, de nem jutottak semmire. Clarknak nem nagyon tetszett az ötlet, hogy otthagyják a térséget, de nem volt más választása. Ha arról van szó, amiről szó lehet, akkor közelebb kell menniük. Ezek a kicsiny rádiók csak tíz mérföldnél kisebb távolságra jók.

– Haver – mondta a pilótának. Menj oda, amilyen gyorsan csak tudsz!

Larson behúzta a féklapátokat, és lefelé vitte a gépet.

 

Tűzzsáknak nevezik – a szovjet hadseregtől kölcsönvett kifejezéssel – azt, amivel Ramirez kedveskedett a támadóknak. A csapat széles ívben szóródott szét, mindenki a saját gödrében, bár négyet közülük mostanra már sajnos, kettő helyet csak egy harcos foglalt el, egy továbbit pedig senki sem. Mindegyik gödör előtt egy vagy két akna volt, domború oldalával az ellenség felé. Az egyes állások a fák során belül voltak, sziklagörgeteg vagy kisebb földcsuszamlás előtt. Az ellenség zaja és torkolattüze közeledett hozzájuk, majd megállt, bár a tüzelés egyáltalán nem hagyott alább.

– Oké, emberek – szólalt meg Ramirez. – Parancsra elmegyünk végre innen a francba, vissza a felszedési helyre, onnan pedig végig a kettes kivonási útvonalon. De előbb még meg kell ritkítanunk a soraikat.

A másik fél is beszélt, végre intelligens módon. Helyek helyett neveket mondtak, s ezzel el tudták fedni, amit el akartak, bár a terephez most sem alkalmazkodtak. Az biztos, hogy bátrak – gondolta Ramirez; bármilyen emberekről van is szó, nem riadnak vissza a veszélytől. Ha képzettebbek lennének, és volna egy-két hozzáértő vezérük, a harc már régen véget ért volna.

Chavez agyában más gondolatok jártak. Azon kívül, hogy fegyvere zajtalan, torkolattüze sincs, és a nindzsa most a szemüvegét használta az egyes célpontok kiválasztására, majd úgy kapta le őket, hogy fikarcnyi lelkiismeret-furdalása sem volt. Kinyírta egyik vezérüket. Szinte túl könnyű volt. Az ellenség lövéseinek zaja tökéletesen elfedte saját fegyverének hangját. De amikor ellenőrizte munícióját, ráébredt, hogy csupán két tára van már azon a hatvan golyón felül, ami a fegyverben található. Ramirez százados okos játékos volt, de nagyon szoros rátartással.

Az egyik fa mögül megint előbukkant egy fej, majd egy kar; valamit mutogatott. Ding nyomon követte, és egyetlen lövést engedett el. A torkán lőtte meg, gurgulázó üvöltést hallott. Chavez nem tudta, hogy az ellenség vezérét terítette le. Üvöltése mindannyiukat lépésre ösztönözte: csak úgy ugattak a fegyverek, és az ellenfél kiabálva támadott.

Ramirez kivárta, hogy a fele távolságot megtegyék, majd gránátvetőjével odapörkölt egyet. Foszforos lövedék volt, erőteljes, pókhálószerű, fehér fényzuhatagot eredményezett. Mindenki kioldotta saját aknáit.

– A francba, megvan a Knife! – Clark kidugta az antennát a repülőgép ablakán.

– Knife, itt a Variable; Knife, itt a Variable. Jelentkezz, vége. – Hívása nem is jöhetett volna rosszabbkor.

 

Harminc ember esett el és tíz sebesült meg az aknaszilánkoktól. Aztán gránátokat lőttek be a fák közé. A támadók túlságosan távol voltak ahhoz, hogy az azonnali halált elkerüljék, de ahhoz túl közel, hogy elérje őket az égő foszfor zuhataga, néhányan meg is gyulladtak. Előkerültek a kézigránátok is, megint jó pár támadót téve el láb alól. Majd Ramirez ismét közölt valamit a rádióján:

– Kifelé, gyerünk el innen! – És most végre megfelelően cselekedett.

Amikor a Knife-csapat eltávozott állásaiból, végigsöpörtek rajtuk a reflexre tüzelők automata fegyverei. Azok a katonák, akiknek volt, füstvető és könnygázgránátokat dobáltak távozásuk fedezése érdekében, de ezzel csak célpontot szolgáltattak a másik oldalnak, és mindegyikük vagy egy tucatnyi fegyver tüzébe került. Ketten meghaltak, ketten pedig megsebesültek annak eredményeként, hogy azt tették, amire tanították őket. Ramirez rádiójának fülhallgatója megreccsent.

 

– Itt a Knife – mondta a százados felállva. – Variable, hol a pokolban vagytok?

– Fenn a magasban, idefenn vagyunk. Milyen a helyzet? Vége.

– Jó mély szarban vagyunk, most vonulunk vissza a felszedési helyre, gyertek le ide, gyertek azonnal le ide! – Ramirez az embereinek kiabált. – Gyerünk a felszedés! helyre, itt vannak, hogy felkapjanak!

 

– Nem lehet, ismétlem nem lehet. Knife, most nem jöhetünk. Arrébb kell mennetek onnan, arrébb kell mennetek onnan. Igazoljátok vissza! – mondta a rádióba Clark. Semmi válasz. Megismételte az utasításokat, és most sem volt válasz.

 

Most már csak nyolcan maradtak a huszonkét emberből. Ramirez egy sebesültet cipelt, fülhallgatója kiesett, miközben a felszedési hely felé rohant, kétszáz méterrel tovább, fel a hegyre, még egy utolsó fás részen át, arra a tisztásra, ahová a helikopter érkezni fog.

De nem érkezett. Ramirez letette terhét, az égboltra meredt, először csupasz szemmel, majd szemüvegét is igénybe véve, de a helikopter csak nem látszott, sem pedig a ráutaló fények, a turbómotorok keltette hő nem világította meg az éjszakai eget. A százados kikapta a fülhallgatót a rádióból, és beleüvöltött.

– Variable, hol a fészkes fenében vagytok?

– Knife, itt a Variable. Fölöttetek keringünk, de repülőgéppel. Holnap estig nem tudunk felszedni benneteket. Menjetek arrébb onnan, menjetek arrébb onnan! Visszajelzést kérünk!

– Csak nyolcan maradtunk már, csak nyolcan… – hagyta abba Ramirez. – Ó, Istenem! – Tétovázott, miután felfedezte, hogy legtöbb embere már elesett, s hogy ő volt a parancsnokuk… Azt pedig, hogy a történtekről nem tehet, már sohasem fogja megtudni.

Az ellenség három oldalról is közeledett. Csak egyetlen menekülési útvonal maradt, de Ramirez most lepillantott a férfira, akit ő cipelt fel ide, és végignézte, hogyan száll el belőle az élet. Ismét feltekintett, végignézett emberein, és nem tudta mit csináljon. Nem volt már idő semmire. Tőlük száz méternyire már jött is az ellenséges erők első sora. Emberei viszonozták a tüzet, de amazok túl sokan voltak, a gyalogosok pedig már utolsó táraikat lőtték ki.

Chavez látta, hogy bekövetkezik. Összeakaszkodott Vegával és Leónnal, hogy segítsenek egy bajtársuknak, akinek a lába nagyon komolyan megsérült. Miközben figyelt, egy egész csapat söpört át a felszedési helyen. Látta, hogyan bukik el Ramirez, fegyverével mindvégig a rátörő ellenségre lőve, de Ding és barátai már semmit sem tehettek érte, ezért nyugatra fordultak, és a menekülési útvonalon haladtak. Nem is néztek vissza. Szükségtelen volt. A hangok mindent közöltek velük: az M-16-osok kattogására az AK-k egyre erősödő tüze válaszolt. Felrobbant még néhány gránát. Emberek üvöltöttek és káromkodtak, mindvégig spanyolul. Aztán már csak az AK-k tüzelése hallatszott. A csata ezen a hegyen véget ért.

 

– Ez azt jelenti, aminek hiszem? – kérdezte Larson.

– Azt jelenti, hogy egy állami REMF-nek meg kell halnia mondta csendesen Clark. Könnyek ültek a szemében. Látott már ilyesmit, Larson viszont még nem. – Az istenverte francba! – Fejét rázta, és megpróbálta összeszedni magát.

– Knife, itt a Variable. Hallasz engem, vége? Válaszolj név szerint! Közöld újra, válaszolj név szerint!

– Egy pillanat – mondta Chavez. – Itt Chavez. Ki az ott!

– Figyelj gyorsan kölyök, mert a hálózatban mások is benne vannak. Itt Clark. Valamikor már találkoztunk. Ugyanabba az irányba indulj, amerre a gyakorlás éjszakáján voltál. Emlékszel még rá?

– Értettem. Emlékszem, merre indultunk akkor. Meg tudjuk csinálni.

– Holnap visszajövök értetek. Tartsatok ki, kölyök! Még nincs vége. Visszajövök értetek! Most pedig gyorsan vigyétek onnan a seggeteket! Vége.

– Mi ez az egész? – kérdezte Vega.

– Kelet felé hurkolunk, lemegyünk a hegyről északnak, majd újra kelet felé.

– És aztán? – kérdezte Oso.

– Honnan a faszból tudnám?

 

– Indulj vissza északra! – mondta Clark.

– Mi az a REMF? – kérdezte Larson, miközben fordulni kezdett.

Clark válasza annyira halk volt, hogy alig lehetett hallani:

– A REMF “faszszopó” katonai műszó rövidítése, azokra a haszontalan, rendelkező szarháziakra alkalmazzák, akiknek egyike ölette most meg az embereinket. És egyikük fizetni fog ezért, Larson. Most pedig fogd be a szád!

Még vagy egy órán át keresték a Banner csoportot, majd elindultak Panamába. Ez a repülés két óra tizenöt percet vett igénybe, Clark ez idő alatt egy szót sem szolt. Larson pedig félt megszólalni. A pilóta rögtön a hangárba vitte a repülőt, az ajtó bezárult mögötte. Ryan és Johns már várta őket.

– Nos? – kérdezte Jack.

– Kapcsolatot teremtettünk az Omennel és a Feature-rel – mondta Clark. – Gyertek! – Az egyik irodába vezette őket. Aztán széthajtogatta a térképet.

– Mi van a többiekkel? – kérdezte Jack. Johns ezredesnek nem kellett kérdeznie. Tudta már a választ Clark arckifejezéséből is.

– Az Omen holnap éjszaka itt lesz, a Feature pedig itt – közölte Clark, két helyre bökve a térképen.

– Oké, elintézzük – mondta Johns.

– Az Isten verje meg az egészet! – morgott Ryan. – Mi van a többiekkel?

– A Bannerrel egyáltalán nem tudtunk kontaktust teremteni. Végignéztük, hogyan győzi le a túlerő a Knife-ot. Egy kölyök kivételével – helyesbített Clark. – Legalább egyikük megmenekült. Holnap odarepülök érte, leszállók a földre. – Clark a pilótához fordult. – Larson, jobb ha pihensz néhány órát. Hat óra múlva szükségem lesz rád, mégpedig tiszta, kipihent szemmel és ragyogva.

– Mi van az időjárással? – kérdezte PJ-től.

– Az a kibaszott vihar úgy mászkál körbe-körbe errefelé, mint amikor macska keresi az egeret. Senki sem tudja, hová a pokolba tart, de még nincs itt, és azért repültem én már rossz időben is – válaszolta Johns ezredes.

– Oké. – A pilóta elment. A másik szobában fel volt állítva néhány tábori ágy. Az egyikre levetette magát, és egy perc múlva aludt.

– Odamész, hogy leszállj a földre? – kérdezte Ryan.

– Mégis mit vársz, mit csinálnék – hagyjam ott őket? Nem csináltunk már éppen elég ehhez hasonlót? – Clark elfordult. Szeme vörös volt, és csak PJ tudta, hogy nem a fáradságtól meg a kialvatlanságtól. – Sajnálom, Jack. Van ott pár emberünk. Meg kell próbálnom. Ők is megpróbálnák, ha rólam lenne szó. Nyugi. Tudom, hogyan kell csinálni.

– Hogyan? – kérdezte PJ.

– Larson és én dél körül repülünk oda, szerzünk egy kocsit és lemegyünk. Közöltem Chavezszal – az az a fickó, akivel beszélni tudtam –, hogy kerülje ki őket és tartson keletre, lefelé a hegyről. Megpróbáljuk felszedni őket, elvinni a reptérig és onnan gépen kihozni őket.

– Csak így? – kérdezte hitetlenkedve Ryan.

– Persze. Miért ne?

– Azért van némi különbség a bátorság és a hülyeség között – jegyezte meg Ryan.

– Ki nem szarja le a bátorságot? Ez a munkám. – Clark elment, hogy ő is aludjon egy keveset.

– Tudod, mitől félsz? – mondta Johns, amikor amaz már elment. – Félsz felidézni azokat az időket, amikor te is megcsinálhattad volna, de nem tetted. Lépésről lépésre meg tudom nevezni neked minden egyes mulasztásomat, amit csak elkövettem az elmúlt huszonvalahány évben. – Az ezredes kék ingén parancsnoki rangjelzést meg mindenféle szalagokat viselt. Volt neki vagy egy tucat.

Jack szeme rátapadt az egyikre, halványkék színű volt, öt fehér esi 11 aggal. – De hát te…

– Jó dolog viselni és jó dolog, hogy a négycsillagosok előre tisztelegnek nekem, és úgy bánnak velem, mintha valami különlegesség volnék. De tudod-e mi az ami egyedül számít? Az a két fickó számít, akiket kihoztam. Egyikük ma már tábornok. A másik a Deltánál repül. Mindketten életben vannak. Mindkettőnek családja van. Ez az, ami számít, Ryan úr. És persze azok is, akiket nem tudtam kihozni. Néhányuk ma is ott van, mert nem voltam elég jó vagy elég gyors, vagy elég szerencsés. Vagy ők nem voltak azok. Vagy valami ilyesmi. Ki kellett volna hoznom őket onnan. Ez a munkám. – mondta csendben Johns. – Ezt végzem.

Mi küldtük oda őket – mondta magában Jack. Az ügynökség küldte őket oda. És néhányan már meg is haltak, mi pedig hagytuk, hogy valaki közölje velük: ez ügyben nem lehet semmit sem tenni. Közben feltehetően én leszek a…

– Veszélyes lenne ma este berepülni.

– Meglehet. Nagyon úgy néz ki.

– Három miniágyúd van a helikoptereden – mondta Ryan egy pillanattal később. – Csak két embered van a kezelésükhöz.

– Ilyen gyorsan képtelen voltam még egyet előteremteni, és…

– Elég jól célzok – mondta Jack.

 

28

 

Cortez az asztalnál ült és számolgatott. Az amerikaiak mind ez idáig kiválóan dolgoztak. A kartell közel kétszáz embert küldött fel a hegyekbe. Kilencvenhat jött vissza élve, közülük is tizenhat sebesült. Az egyik amerikait sikerült élve elfogniuk. Komolyan megsebesült ugyan – négy sebből is vérzett – ráadásul nem lehet azt állítani, hogy a kolumbiaiak kesztyűs kézzel bántak volna vele. Fiatal és bátor fiú volt, összeharapta a fogait, hogy ne üvöltsön, szinte remegett az erőfeszítéstől, hogy kontrollálni tudja magát. Milyen hősies fiatalember ez a zöldsapkás… Cortez úgy döntött, hogy nem fogja kifaggatni. Mellesleg összefüggéstelenül is beszélt, Corteznek pedig más dolga is akadt.

Volt velük egy szanitéc csapat is. Cortez kért tőlük egy eldobható fecskendőt, morfiumot szívott bele, majd visszatért a katonához, a tűt sértetlen karjába döfte, s a fecskendő tartalmát a vénájába nyomta. A katona azonnal elernyedt, aztán légzése egyszerűen leállt – pillanatok alatt meghalt. Nagyon szerencsétlen eset – gondolta Cortez. Valójában hasznát tudta volna venni az efféle fiatalembereknek, ezek azonban ritkán szokták elárulni zászlójukat… Odament a telefonjához, és tárcsázta a megfelelő számot.

– El Jefe, múlt éjszaka elkaptunk egy ellenséges katonát… Igen, el Jefe, ahogy gyanítottam… Ma este újabb csapat után eredünk… Van viszont egy probléma. Az ellenség nagyon jól küzd, és sok a veszteségünk. Még több emberre volna szükségem a ma esti bevetéshez. Si, köszönöm neked, el Jefe. Ez éppen elég lesz. Küldd az embereket a Riosucióba, vezetőik pedig ma délután jelentkezzenek nálam! Itt fogom őket eligazítani. Ó? Igen, az kitűnő lesz! Várunk téged!

Ha szerencséje van – gondolta Cortez –, a következő amerikai csapat ugyanilyen jól fog harcolni, s akkor akár egy hét alatt sikerül majd kivonni a forgalomból a kartell fegyvereseinek kétharmadát. A vezetőikkel együtt – akár már ma este. Most már sínen van az ügy – vélte Cortez. Veszélyes hazardírozás amit csinál, de a fogósabbja már mögötte van.

 

Gyors temetés volt. Greer özvegy volt, de feleségétől egyébként is már régen elhidegült. Az elhidegülés oka Arlingtonban található: egyetlen fia, Robert White Greer főhadnagy egyszerű, fehér sírköve. A fiú a Haditengerészeti Akadémián végzett, és Vietnamba ment meghalni. Sem Moore, sem Ritter nem találkozott soha a fiatalemberrel, James pedig nem őrzött róla fotót az irodájában. Az egykori DDI érzelmes ember volt, de sohasem érzelgős. Mindazonáltal ragaszkodott ahhoz, hogy a fia mellé temessék. Rangja és beosztása miatt természetesen teljesítették is ezt az óhaját. Tényleg érzelmes volt, de csak akkor, ha ez számított. A tengernagy számtalan éles eszű fiatalembert hozott be az Ügynökségre, érdeklődött előmenetelük iránt, sohasem tagadta meg a figyelmet tőlük.

Visszafogott, halk ceremónia volt. Csak a James pár közeli barátja jött el, a kormányt sokkal népesebb tábor képviselte. Utóbbiak között volt az elnök és – Bob Ritter nagy bánatára – ifjabb James Cutter altengernagy. Az elnök a kápolnában tartotta meg beszédét. Elmondta, hogy a tengernagy több mint ötven évig hűségesen szolgálta a hazát. Tizenhét éves korában jelentkezett az Egyesült Államok Haditengerészeténél, majd bekerült az akadémiára. Hamarosan két csillagot szerzett, a harmadikat pedig azután kapta meg, hogy a CIA-hoz került. A szakértelem, a tisztesség és a hazája iránti elkötelezettség példája volt… – így összegezte az elnök James Greer tengernagy karrierjét.

És ez a szarházi Cutter pont itt ül az első sorban – mondta magában Ritter. Különösen gusztustalannak találta mindezt. Nézte, amint a 3. gyalogos hadosztály díszőrsége összehajtja a zászlót, amivel a koporsó le volt terítve. De senkinek sem tudták továbbadni.

Hol van Ryan? – jutott erről Ritter eszébe. Óvatosan körbetekintett. Nem is figyelt fel rá, hogy Jack nem jött át Langleyből a CIA-küldöttség többi tagjával, A zászló ezért Moore bíróhoz került. A kézfogások következtek, majd egy-egy semmitmondó mondatot váltottak egymással: – Igen, a halál tényleg megváltás volt már számára… – Igen, nem terem hozzá hasonló mindennap. – Igen, ez a Greer-vonal vége, és nagy kár érte, igaz? – Sohasem találkoztam a fiával, de hallottam…

Ritter és Moore tíz perc múlva már az ügynökségi Cadillacben ült, visszafelé hajtva a George Washington Parkwayn.

– Hol a pokolban volt Ryan? – kérdezte a DCI.

– Nem tudom.

Moore-t az illetlenség nem is annyira dühítette, mint inkább felizgatta. Ölében még mindig ott feküdt a zászló. Úgy tartotta, mint egy újszülöttet – amíg rá nem jött, hogy ha tényleg van Isten, amiről ifjúkora baptista prédikátorai folyvást biztosították, és ha Jamesnek tényleg volt lelke, akkor annak legjobb örökségét tartja a keze között. Hirtelen úgy érezte, hogy elárult valamit. Itt csupán egy temetés volt, de kétezer mérfölddel arrébb, a hegyekben… És azok az emberek még attól is meg vannak fosztva, hogy tisztességgel temessék el őket…

– Bob, mi a fenét csináltunk? – kérdezte Moore. – Hogyan keveredtünk ebbe bele?

– Nem tudom, Arthur. Egyszerűen nem tudom…

– Jamesnek tényleg szerencséje volt – mormogta a Központi Hírszerző Ügynökség igazgatója. – Ő legalább elment…

– Tiszta lelkiismerettel? – Ritter kitekintett az ablakon, egyszerűen képtelen volt arra, hogy szembenézzen a főnökével. – Nézd, Arthur… – megállt, nem tudta, mit is mondjon.

Ritter az ötvenes évek óta van az Ügynökségnél, ügyvizsgáló tisztként, felügyelőként, állomásfőnökként, majd Langleyben szekciófőnökként dolgozott. Elvesztett már ugyanilyen beosztású tiszteket, ügynököket, de még soha nem árulta el őket. Persze mindig van egy első alkalom – mondta magában. Pedig mindenki csak egyetlenegyszer halhat meg…, s az igazi gyávaság, az egész életvitel tökéletes kudarca, ha nem tudunk megfelelőképpen elszámolni a végső számvetéskor. De mi egyebet tehetnénk?

Rövid volt az út Langleyig. Még meg sem válaszolhatta kérdését, a kocsi máris megállt. Liften mentek fel. Moore bement az irodájába. Ritter a sajátjába. A titkárnők még nem jöttek vissza. Kisbusszal jönnek. Ritter fel s alá járkált az irodában, majd amikor a többiek is megérkeztek, Mrs. Cummings keresésére indult.

– Ryan nem nézett be, vagy valami ilyesmi?

– Nem, és egyáltalán nem is láttam. Tudja hol van? – kérdezte Nancy.

– Sajnálom, nem. – Ritter visszament az irodájába, és egy hirtelen ötlettől vezéreltetve felhívta Ryan lakását. De csak az üzenetrögzítő válaszolt neki. Megnézte noteszében Cathy munkahelyi számát, és a titkárnőn keresztül felhívatta.

– Itt Bob Ritter. Tudnom kellene, hol van Jack.

– Nem tudom – válaszolta tartózkodóan dr. Carolina Ryan. – Tegnap azt mondta, hogy el kell mennie a városból. De nem mondta, hová…

Ritter arcából kifutott a vér.

– Cathy, muszáj megtudnom! Rendkívül fontos! El sem mondhatom, mennyire! Kérlek, bízzál bennem! Tudnom kell, hol van!