– Nem tudom. Úgy érted, hogy te sem? – Riadtság érződött a nő hangján.

Ryan tudja! – jött rá Ritter.

– Nézd, Cathy, meg kell találnom. Ne aggódj, vagy semmi ilyesmi, oké? – Persze teljesen hiábavaló volt az igyekezet, hogy megnyugtassa, így hát Ritter, amilyen gyorsan csak tudta, letette a kagylót.

A DDO átment Moore bíró irodájába. A zászlót a DCI íróasztalának közepére tették, még mindig össze volt hajtva. Arthur Moore bíró, a Központi Hírszerző Ügynökség igazgatója csendben üldögélt, és a zászlóra meredt.

– Jack elment! A felesége azt mondja, fogalma sincs róla, hová. Ő tudja, Arthur! Tudja, és odament, hogy csináljon valamit.

– Hogyan jöhetett rá?

– Magam sem tudom. – Ritter egy pillanatig gondolkodott, majd intett főnökének. – Gyere csak!

Ryan irodájába tartottak. Ritter kinyitotta Jack faliszéfjét, és beütötte a megfelelő kombinációt, nem történt semmi, leszámítva, hogy kigyulladt a tárcsa fölött a jelzőfény.

– A francba! – mondta Ritter. – Azt hittem, ez az.

– James kombinációja?

– Igen. Tudod, milyen volt, sohasem kedvelte ezeket az átkozott dolgokat, és valószínűleg… – Ritter körülnézett. Harmadik nekifutásra rátalált.

– Azt hittem, a megfelelőt tárcsáztam. – Megfordult, és újra próbálkozott. Ezúttal még az az átkozott csipogó is megszólalt. Ritter ismét megnézte a számot. Az érdekelt lapon volt még valami írás.

– Ó, Istenem!

Moore bólintott és az ajtóhoz ment.

– Nancy, közölje a biztonságiakkal, hogy mi vacakolunk csak a széffel. Úgy tűnik föl, hogy Jack megváltoztatta a kombinációt anélkül, hogy közölte volna velünk. – A DCI becsukta az ajtót és megfordult.

– Tudja, Arthur.

– Meglehet. Hogyan tudnánk ellenőrizni?

Egy perc múlva Ritter irodájában voltak. Amaz összes okmányát megsemmisítette már, a memóriája azonban kiváló volt. Az ember nem felejti el valakinek a nevét, ha annak becsületrendje van. Aztán már csak idő kérdése volt, hogy felüssék az AUTOVON telefonkönyvét, és felhívják az Eglin légitámaszponton az 1. különleges műveleti repülőosztályt.

– Paul Johns ezredessel kell beszélnem – mondta Ritter az őrmesternek, aki felvette a telefont.

– Johns ezredes házon kívül van, uram. Nem tudom hol.

– Ki tudja?

– Talán a repülőosztály műveleti tisztje, uram. Ez azonban nem biztonságos vonal, uram… – emlékeztette rá az őrmester.

– Adja meg nekem a számát! – Az őrmester megadta.

Ritter feltárcsázta a számot.

– Meg kell találnom Johns ezredest – mondta Ritter, miután bemutatkozott.

– Uram – parancsom van rá – nem adhatom ki az információt senkinek sem. Ismétlem, senkinek sem, uram.

– Őrnagy, ha az ezredes ismét Panamában van, tudnom kell! Az élete függhet tőle! Történik valami, amiről tudnia kell.

– Uram, parancsom van rá…

– Csessze meg a parancsait! Ha nem mondja meg, és a repülő személyzete meghal, az a maga hibája lesz! Szóval, őrnagy, igen vagy nem?

– Uram, újra ott vannak, ahol voltak már. Ugyanazon a helyen, ugyanazzal a legénységgel. Ennyit mondhatok, uram.

– Köszönöm, őrnagy! A megfelelő dolgot cselekedte! Tényleg! Javaslom viszont, hogy készítsen írásos feljegyzést erről a beszélgetésről.

Ritter letette a kagylót. A telefon ki volt hangosítva.

– Ryannak kell lennie – mondta DCI. – Most mit tegyünk?

– Szerinted, Arthur?!

– Még néhány embert fogunk megölni, Bob? – kérdezte Moore. Egyre jobban kezdett tartani a tükröktől… nem volt kedvére való az arc, melyet azokban látott…

– Van fogalmad a következményekről?

– Baszd meg a következményeket!

Ritter bólintott, és lenyomott egy gombot a telefonon. A tőle megszokott határozott, parancsokat osztogató hangon beszélt.

– Mindenre szükségem van, amit Caper az utóbbi két napon dolgozott ki. – Újabb gomb következett. – Harminc perc múlva hívjon fel a panamai állomásfőnök. Közöld vele, hogy a mai napra mindent tegyen félre – mozgalmas napja lesz. – Ritter visszahelyezte a beszélőt. Pár percet várniuk kell még.

– Hála Istennek! – mondta egy pillanat múltán Ritter.

Moore ezen a napon most mosolyodott el először.

– Én is azt mondom, Robert. Jó ismét embernek érezni magunkat, igaz?

 

A biztonsági rendőrség úgy hozta be a rozsdabarna öltönyös férfit, hogy fegyvert fogtak rá. Közölte, hogy a neve Luna, és a diplomatatáskáját már átkutatták. Clark felismerte.

– Mi az istenharagját csinálsz itt, Tony?

– Ki ez? – kérdezte Ryan.

– A panamai állomásfőnök – válaszolta Clark. – Tony, remélem, jó okod van rá…

– Kaptam egy telexet dr. Ryan számára, Moore bírótól.

– Micsoda?

Clark megfogta Luna karját, és az irodába vezette. Nem volt sok ideje. Neki és Larsonnak perceken belül fel kell szállnia.

– Remélem, ez nem valami kurva tréfa – közölte Clark.

– Csak postát kézbesítek, oké? – mondta Luna. – Állj le most ezzel a keménykedéssel! – Átadta az első lapot Jacknek.

SZIGORÚAN BIZALMAS – CSAK A DDI KEZEIBE! LEHETETLEN ÚJBÓL KAPCSOLATOT TALÁLNI A SHOWBOAT-CSOPORTOKKAL. TEGYÉL MEG MINDENT, AMIT MEGFELELŐNEK ÍTÉLSZ, HOGY KIHOZD AZ ORSZÁGBÓL AZ OTT BEVETETTEKET. KÖZÖLD CLARKKAL, HOGY LEGYEN KÖRÜLTEKINTŐ. A KÖRÜLZÁRTAK A SEGÍTSÉGETEKRE LEHETNEK. C NEM TUD RÓLA. SOK SZERENCSÉT. M/R.

– Soha senki nem mondta, hogy ostobák…! – Jack nagyot sóhajtott, és átadta a lapot Clarknak. – De mindez vajon azt jelenti-e, aminek gondolom?

– Eggyel kevesebb REMF miatt kell aggódnunk, így már csak kettő van – jegyezte meg Clark. Nekifogott, hogy átpörgesse a faxokat. – Szent szar! – Letette a halmot az asztalra és járkált kicsit, kibámulva az ablakon. – Oké – mondta magában. Clark sohasem volt olyan fiú, aki tétovázik, ha terveket kell szőni. Pár percig Ryanhoz beszélt. Majd Larsonhoz. – Kapkodjuk a seggünket, kölyök! Feladatunk van!

– Tartalékrádiók? – kérdezte tőle Johns ezredes, amikor kiment.

– Két darab, mindegyikben új elemek, és tartalékelemek is vannak – válaszolta Clark.

– Jó olyan emberrel együtt dolgozni, aki kiismeri magát – mondta Johns.

– Bármikor, ezredes – jegyezte meg Clark, amint az ajtó felé tartott. – Pár óra múlva találkozunk.

A hangárajtók kinyíltak. Egy kiskocsi kihúzta a Beechcraftot, és az ajtók máris becsukódtak. Ryan figyelte, hogyan indulnak be a motorok, majd a gép lassan elgurult.

– És mi? – kérdezte Johns ezredest.

Frances Montaigne százados jött be. Tipikus francia volt, alacsony, hollófekete hajjal. Nem volt különösebben csinos, Ryannak mégis az jutott az eszébe, hogy rakoncátlan lehet az ágyban – ettől a gondolattól teljesen megdermedt, s egyfolytában azon tűnődött, hogyan is juthatott mindez az eszébe. Az is meglepte, hogy a nő pilótaparancsnok.

– Ezredes, az időjárás jól odatesz majd nekünk – közölte rögtön. – Az Adele ismét nyugatnak tart, huszonöt csomóval.

– Az időjárásról nem tehetek. A lejutásnak és a begyűjtés végrehajtásának nem kell szükségképpen rossznak lennie.

– Az, hogy visszamegyünk, bizonyos szempontból még izgalmas is, PJ – jegyezte meg sötéten Montaigne.

– Mindent a maga idejében, Francie… És ott van még a leszálláshoz az a másik helyünk.

– Ezredes, még maga sem lehet olyan őrült…

PJ felcsóválva Ryanhoz fordult.

– A fiatal tisztek sem olyanok már, mint régen.

 

Útjuk java részén kinn maradtak a víz fölött. Larson a kormánynál ugyanolyan magabiztos volt mint mindig, bár állandóan északkelet felé kémlelt. Nem vitás, a magas, vékony felhők a közelgő hurrikán előfutárai. Mögöttük pedig az Adele… A Zöld-foki-szigeteknél született, átlag tizenhét csomós sebességgel átrobogott az Atlanti-óceánon, majd vesztett erejéből, amikor a Karib-szigetek keleti térségébe ért, később ismét visszanyerte, és északnak, nyugatnak, majd megint keletnek fordult. Ilyen őrületes vihar már régen nem tombolt. Bár közelében sem járt a Camille brutális erejének, mégis igen veszélyesnek látszott. A trópusi ciklonokat minden épeszű ember messze elkerüli. Nem volt jó hely egy ikermotoros Beechcraft számára sem… még akkor sem, ha Chuck Yeager ült a kormánynál. Larson már terveket szőtt. Reptereket keresett, ahová le lehet tenni egy gépet, ha a küldetés nem járna sikerrel, vagy a vihar ismét irányt váltana. Reptereket, ahol tankolni lehet, majd délkeletnek lehet fordulni a szürke örvény körül, ami egyenesen feléjük tartott. A levegő csalókán csendes volt. A pilóta azon tűnődött, hány órájuk lehet még hátra. Pedig ez csak az egyik veszély, amivel szembe kell nézniük.

Clark csendben üldögélt a jobb oldali ülésen, előre bámult, arca nyugodt volt, sőt derűsnek látszott, közben azonban agya gyorsabban pörgött, mint a Beech propellerei. Eszébe jutottak a múltbeli bevetések, a régi veszélyhelyzetek, a régi félelmek, a régi menekülések s persze egy-egy arc… Mindannyiukhoz egy-egy tanulság fűződik. Johns Terence Clark nem az a férfi, aki elfelejt dolgokat. Ma azonban még a szokásosnál is jobban működött a memóriája. Minden egyes alkalom az eszébe ötlött, amikor egyedül maradt egy-egy ellenséges területen. Aztán az új arcokat kezdte figyelni, azokét, akik ma játszanak el majd fontos szerepet az életében. Végül a napi terven kezdett töprengeni. Azt fontolgatta, mit is akar tenni, illetve hogy az ellenség vajon mit fog lépni. Alternatív terveket dolgozott ki. Amikor mindezzel végzett, gyorsan leállította magát. Hamar el lehet jutni arra a pontra, ahol a képzelőerő már ellenségünkké válik. S a művelet minden egyes szegmense készen állt már. Saját tapasztalatára és ösztönére hagyatkozik majd. Vajon nem hagyják-e cserben ezek a tulajdonságok, és ha igen, mikor…?

Előbb vagy utóbb – ismerte be önmagának Clark. De nem ma.

 

PJ eligazítása két órát vett igénybe, ő, Willis százados és Montaigne százados minden részletet kidolgozott – hol fognak újra tankolni, hol kering majd a gép, ha valami nem sikerülne. Milyen útvonalat válasszanak, ha a dolgok balul ütnének ki. A legénység minden egyes tagja teljes tájékoztatást kapott. Ma este az életüket teszik kockára. Tudniuk kell miért. Mint mindig, Zimmer őrmesternek most is volt néhány kérdése és egy fontos javaslata, melyet azonnal beépítettek a tervbe. Aztán eljött az ideje a repülőgép előkészítésének. Minden gépen minden rendszert maradéktalanul ellenőriztek.

– Mit tudsz az ágyúkról? – kérdezte Zimmer Ryant.

– Sohasem lőttem még ilyennel.

Ryan megsimogatta a miniágyú fogantyúját, mely a 20 mm-es Vulcan ágyú kicsinyített változata volt. Hat darab 0,30-as kaliberű csöve van, ezek az óramutató járásával megegyező irányban forognak, s egy elektromotor hajtja meg őket. A tőlük balra elhelyezkedő, óriási adagolóból szedik a lövedékeket. Két sebességbeállítás van: percenkénti négyezer, illetve hatezer lövés – azaz másodpercenként hatvanhat vagy száz golyót lehet kilőni. A lövedékek félig nyomkövetők. A fegyver tüze úgy néz ki, mint valami tudományos-fantasztikus moziból kölcsönzött lézernyaláb, magának a halálnak a megtestesülése. Nagy segítséget jelent a fegyver célra tartásakor, mert a torkolattűz – ahogy Zimmer mindig mondani szokta: talán a déli napot leszámítva, a világon a legvakítóbb dolog. Zimmer mindent elmondott és megmutatott Ryannak, amit tudnia kellett a fegyver használatáról: hol vannak a kapcsolók, hová kell állnia, hogyan kell célozni.

– Mit tudsz a bevetésről?

– Attól függ, mit értesz ezen – válaszolta Ryan.

– A bevetés az, amikor fegyveresek megpróbálnak téged megölni – válaszolta türelmesen Zimmer. – Veszélyes.

– Tudom. Voltam már párszor veszélyben. De ne beszéljünk erről túl sokat… Már úgyis épp eléggé félek. – Ryan a távolba révedt, azon tűnődött, vajon miért is volt olyan átkozottul bolond, hogy önként vállalkozott erre. De mi mást tehetett volna? Egyszerűen a halálba kiküldeni az embereket…? Ha megtenné, mennyiben különbözne akkor Cuttertől? Jack körülnézett a gép belsejében. Nagynak, erősnek és biztonságosnak látszott. De mégiscsak helikopter volt, és Ryan teljes szívéből gyűlölte a helikoptereket.

– A vicces az, hogy valószínűleg nem lesz probléma közben – mondta Zimmer. – Uram, ha jól végezzük a munkánkat, egyszerűen csak berepülünk, majd ki.

– Ez az, amitől félek – mondta Ryan, főként önmagán nevetve.

 

Santaguedában szálltak le. Larson ismerte a férfit, aki a helyi repülőszolgálatot vezette, és kibeszélt belőle egy Volkswagen Microvánt. A két CIA-tiszt észak felé tartott, s egy óra múlva már áthaladtak Anserma falun. Itt vagy egy fél óráig tétováztak körbe-körbe járva, amíg rá nem jöttek hol van az, amit keresnek: pár teherautó járt ki-be egy magánföldúton, valamint egy drága kinézetű személyautó. Capernek igaza volt – látta be Clark. Ez az a hely, amelyre már odarepüléskor is felfigyelt. Miután megbizonyosodott erről, odébbálltak. Ismét észak felé tartottak – vagy még egy órán át. Mellékutakon haladtak, be a hegyek közé. Clark egy térképbe temetkezett. Larson végre talált egy alkalmas helyet, és megállt. Elővették a rádiót.

– Knife, itt a Variable. Vége. – Semmi, pedig jó öt percig próbálkoztak. Larson tovább hajtott nyugatra. Ismét csak tehenek által taposott ösvényeken kanyargott azt figyelve, hol van egy magasabban fekvő pont, ahol újra megpróbálkozhatnának a rádióval. Ötödik próbálkozásuk végre sikerrel járt.

– Itt a Knife. Vége.

– Chavez, itt Clark. Hol a pokolban vagytok? – kérdezte Clark, természetesen spanyolul.

– Először egy kicsit beszélgessünk.

– Nagyon jó vagy kölyök. Tényleg hasznodat tudtuk venni.

– Miért bízzam benned? Valaki elvágott bennünket, ember. Valaki úgy döntött, itt hagy bennünket a szarban.

– Nem én voltam.

– Örömmel hallom – jött a szkeptikus, keserű válasz.

– Chavez, olyan rádióhálózaton keresztül beszélünk, melyet lehet hogy lehallgatnak. Ha van térképed, a következő koordinátáknál vagyunk – Clark megmondta neki. – Ketten ülünk egy kék színű Volkswagen kisbuszban. Ellenőrizzetek bennünket, amilyen részletességgel csak akartok.

– Már megtettem! – közölte vele a rádió.

Clark azonnal megfordult, és egy AK-47-essel felfegyverzett férfit pillantott meg tőlük néhány méterre.

– Csak nyugi-nyugi, emberek! – mondta Vega őrmester. Még három férfi keveredett elő a fák közül. Egyiküknek a combján véres kötés volt. Chaveznek is AK lógott a vállán, de még mindig megtartotta hangtompítós MP-5-ösét. Egyenesen a kisbuszhoz ment.

– Nem is olyan rossz, kölyök! – mondta neki Clark. – Honnan tudtad?

– UHF rádió. Magas pontról kellett adnod, igaz? A térkép azt mondja, hat ilyen van. Egyszer már hallottalak is, és vagy fél órával ezelőtt meg is pillantottalak, amint erre jöttetek. Szóval, mi a fasz van?

– Először is, lássuk el ezt a sebesültet. – Clark kilépett a kocsiból, és átadta pisztolyát Chaveznek. – Van hátul egy mentőládám.

A sebesült férfi Juardo őrmester volt, a Fort Drum-i 10. hegyivadászok egyik lövésze. Clark kinyitotta hátul a kisbuszt, és segített berakni a férfit.

– Tudod, mit csinálsz? – kérdezte Vega.

– Régebben SEAL voltam – válaszolta Clark, feltartva a karját, hogy megpillanthassák a tetoválást. – Harmadik Különleges Műveleti Csoport. Rengeteg időt töltöttem Vietnamban, olyasmivel is, ami sohasem jutott tv-képernyőre.

– Mi voltál?

– Fővitorlamester, ami neked annyit jelent, E-7-es.

Clark megvizsgálta a sebet. Még nézni is rossz volt. Az életét azért nem fenyegette veszély, bár elég sok vért vesztett. Clark feltépett egy zacskót, és beszórta a sebet valami porral.

– Van vérpótlótok?

– Itt van – León őrmester átadott egy IV-es zacskót. – Egyikünk sem tudja, hogyan kell beindítani.

– Nem nehéz. Figyeld, hogyan csinálom! – Clark megragadta Juardo felkarját és közölte vele, szorítsa ökölbe a kezét. Majd beledöfte a IV-es tűt a nagyvénába. – Látod?! Oké, csaltam – ismerte be Clark. – A feleségem ápolónő, és néha egy keveset gyakorolhatok a kórházban. Na hogy vagy, kölyök? – kérdezte a beteget.

– Jó már végre ülni – ismerte be Juardo.

– Nem akarok fájdalomcsillapítót adni. Jobb, ha ébren vagy. Gondolod, elboldogulsz?

– Ha te mondod, biztos. Hé, Ding, van egy kis cukrod?

Chavez odadobta neki saját Tylenolját.

– Az utolsók, Pablo. Oszd be őket!

– Kösz, Ding!

– Van elöl pár szendvicsünk – mondta Larson.

– Kaja! – Vega azonnal előrerohant.

Egy perccel később a négy katona mohón zabált, bele-belekortyolva a hat kólába, melyet Larson útközben vásárolt.

– Honnan szereztétek a fegyvereket?

– A rosszfiúktól. Már éppen kifogytunk a 16-osok muníciójából, én meg úgy gondoltam, a legjobb ha megpróbáljuk, hátha beleillik.

– Gyorsan forog az eszed, kölyök! – jegyezte meg Clark.

– Oké, mi a terv? – kérdezte Chavez.

– Kérdezted, megmondom – válaszolta Clark. – Először is. Visszavihetünk benneteket a reptérre. Körülbelül három órába telik, mire odajutunk, újabb három óra a gépen, és aztán vége – újra amerikai területen vagytok.

– Mi van még?

– Chavez, szeretnéd elkapni azt a faszszopót, aki ezt csinálta veletek? – Clark már azelőtt tudta a választ, hogy feltette volna a kérdést.

 

Cutter tengernagy éppen elnyújtózott a székében, amikor csengett a telefonja. Tudta ki az már abból is, melyik vonalon keresték. – Igen, elnök úr?!

– Jöjjön be!

– Máris, uram!

A nyár eseménytelen szezon a Fehér Házban – csakúgy mint a többi kormányügynökségnél. Az elnöki naptár most azonban zsúfoltabb volt a szokásosnál. Különböző rendezvényeken kellett részt vennie, amit mint politikus kedvelt, de mint tisztviselő utált. Kezet rázni “Miss Fölözetlen Tejjel” – ahogyan a látogatók véget érni nem akaró folyamára utalni szokott. Bár alkalmanként maga is eltűnődött azon, nem találkozott-e már valaha “Miss Kotonnal”. Mindez fáradságosabb, mint sokan gondolnák. Minden látogatóról összegyűjtenek neki némi információt, hogy aztán az érintett személy tényleg úgy érezze: hű, az elnök igazán tudja, mivégett vagyok is én itt. Tényleg érdekli! A kezek szorongatása, az utca emberével való beszélgetés fontos és rendszerint kellemes része a munkának. De nem most, egy rövidke héttel az elnökjelölő gyűlés előtt, amikor is még mindig le van maradva – legalábbis az istenverte közvélemény-kutatók szerint… amit persze hetente legalább kétszer közöl minden egyes sajtóorgánum.

– Mi van Kolumbiában? – kérdezte az elnök, amint becsukódott a másik mögött az ajtó.

– Uram, azt mondta, állítsam le. Leállítottam.

– Van valami probléma az Ügynökségnél?

– Nincs, elnök úr.

– És pontosan hogyan állította le?

– Uram, azt mondta, nem is akarja tudni.

– Azt akarja beadni nekem, hogy olyasmiről van szó, amit nem tudhatok?

– Azt közlöm csupán uram, hogy az ön utasításait hajtom végre. A parancsokat kiadták, és a parancsokat betartják. Nem hiszem, hogy kifogásolni fogja a következményeket.

– Tényleg?

Cutter egy kicsit megnyugodott.

– Uram, a szó igazi értelmében a hadművelet sikeresnek mondható. A kábítószer-szállítmányok csökkenőben, és a következő pár hónapban még tovább fognak csökkenni. Azt javasolnám hogy hagyja, hadd beszéljen róla a sajtó. Később mindig utalhatna rá. Már így is betettünk nekik. A Tarpon-művelet olyasvalami, amire mindig hivatkozhatunk, amivel bárkinek eldicsekedhetünk. A Caper-rel pedig módunk nyílik rá, hogy folytassuk a hírszerzési munkát. Lesz pár drámai letartóztatás is az elkövetkező hónapokban.

– És ezt honnan tudja?

– Intézkedéseket tettem, uram.

– És azt hogyan csinálta? – kérdezte az elnök, majd megállt. – Olyasmi, amit nem akarok tudni?

Cutter rábólintott.

– Feltételezem, hogy minden amit csinált, a törvényes kereteken belül van – közölte az elnök a magnó kedvéért, melyet egyébként maga kapcsolt be.

– Még ezt a feltételezést is megengedheti magának, uram.

Diplomatikus válasz volt, hiszen jelenthet bármit, illetve semmit – attól függően, hogy ki mire akarja fölhasználni. Cutter is tudta, hogy forog a magnó.

– És biztos abban, hogy az utasításait végre is hajtják?

– Természetesen, elnök úr.

– Bizonyosodjon meg róla újra.

 

Tovább tartott, mint a szakállas konzultáns várta. O'Day detektív tanácstalanul meredt a papírra, tőle akár kurd nyelvű szöveg is lehetett volna rajta. A papírlapot félig olyan bekezdések töltötték meg, melyek csupa egyesből meg nullából álltak.

– Gépi nyelv – magyarázta a konzultáns. – Bárki programozta is be a kicsikét, igazi profi lehetett. Körülbelül negyven százalékát helyre tudtam állítani. Ahogy gondoltam, transzponálási algoritmus.

– Ezt már tegnap este is mondta.

– Nem oroszul van. Egy üzenetet foglal magában, és az sifrírozza. Nem nagy dolog, bárki meg tudja csinálni. Ami viszont nagyon ügyes benne, hogy a rendszer egy független bemenő jelen alapul, mely minden egyes adásnál más és más – ez persze ráadás a sifrírozó algoritmushoz, amely be van építve már a rendszerbe.

– Nem magyarázná el, hogy mindez mit jelent?

– Azt jelenti, hogy egy rendkívül jó számítógép irányítja valahonnan, hogyan működjön a kicsike. Nem lehet oroszul. Nincs még meg hozzá a hardware-jük, hacsak nem loptak tőlünk egy igazán szexis darabot. Ugyanakkor a bemenet, ami a rendszert a változóval kiegészíti, valószínűleg a Navstar-műholdakról jön. Most csak találgathatok, de azt hiszem, rendkívül precíz időjelet használ a sifrírozó kulcs beállítására, olyat, mely minden egyes felmenő és lejövő adásnál más. Ügyes kis szar. Ami azt jelenti: NSA. A Navstar-műholdak atomórákat használnak az idő igen precíz méréséhez, és a rendszer igazán lényeges eleme természetesen szintén titkosított. Mindenesetre amit a kezünkben tartunk nem egyéb, mint egy jelnek oly módon történő ügyes összezavarása, hogy ne tudják megfejteni vagy lemásolni még akkor sem, ha tudják, hogyan készült. Bárki állította is össze a kicsit, mindenhez hozzá tudott férni, ami csak van. Régebben az NSA konzultánsa voltam, és ilyesmiről ott még csak nem is hallottak.

– Oké, és ha a diszket megsemmisítik…?

– Akkor a kapcsolatnak fújtak. Már úgy értem, vége. Ha az, aminek látszik, felfelé kapcsolási lehetősége van – ez vezérli az algoritmust, és vannak még földi telepített állomások is, melyek le tudják másolni. Az algoritmust le lehet törölni ahogyan valaki meg is tette. És a fickók, akikkel eddig beszélgettek, képtelenek a továbbiakban egymással kommunikálni. Pedig egy rendszer ennél biztonságosabb már nem is lehet.

– Ez minden? Vagy van még valami?

– Amit elmondtam, annak a fele pusztán spekuláció. Képtelen vagyok újra felépíteni az algoritmust. Csak azt tudom elmondani, hogy véleményem szerint hogyan működhetett. A Navstar-ra vonatkozó részfeltételezés, de jó feltételezés. A transzponálási algoritmust részben helyreállítottam, és azon mindenütt NSA felírás található. Bárki csinálta is, tényleg tudja, hogyan kell számítógépkódot írni. Biztos, hogy a mi emberünk. És valószínűleg a legkifinomultabb gépi kód, amink csak van. Akárkinek volt is rá szüksége, nyilvánvaló hogy valami nagyon komoly szarról van szó. És valaki mindent lesúrolt róla. Többé nem lehet igénybe venni. Akármihez használták is, annak annyi.

– Igen – mondta O'Day, teljesen megdöbbenve azon, amit hallott. – Szép munka.

– Most már semmi egyebet nem kell tennie, csak írjon egy igazolást a profomnak és közölje vele, miért mulasztottam el ma reggel a vizsgát.

– Majd valakivel elintéztetem – ígérte meg O'Day, és már ment is kifelé. Dan Murray irodájába indult. Meglepődött hogy még nincs benn. Utána Bill Shaw-hoz sietett.

Fél órával később nyilvánvalóvá vált, hogy valószínűleg bűncselekményt követtek el. A következő kérdés az volt, mit tegyenek ez ügyben.

 

A helikopter könnyedén felszállt. A bevetési követelmények meglehetősen összetettek – és még szigorúbbak, mint eddig voltak. Ezúttal a sebesség is fontos volt. Amint a Pave Low cirkáló magasságába értek, azonnal feltankoltak az MC130E-ről. Most nem viccelődtek.

Ryan hátul ült, a helyére szíjazva. Az MH-53J a tankológép sodrában ugrált, küszködött. Zöld repülősruhát és zöld sisakot viselt. Védőmellény is volt rajta. Zimmer azt mondta, hogy még a pisztolygolyót is megállítja – legalábbis valószínűleg –, a másodlagos szilánkokat pedig szinte bizonyosan, de nem szabad rábíznia magát, ha puskagolyóról van szó. Tehát ismét valami, ami miatt aggódhat. Amikor végre eltávolodtak a tankológéptől – újra tankolniuk kell ugyanis majd, mielőtt leszállnának –, Jack megfordult, hogy kinézzen. A felhők, Adele első hírnökei már majdnem a fejük fölé értek.

 

Juardo sebe bonyolította a dolgokat, és némiképpen megváltoztatta a tervet is. Berakták a Beech-be, Clark ülésére, és otthagytak neki egy rádiót meg pótelemeket. Aztán Clark meg a többiek visszaindultak Anserma felé. Larson még mindig az időjárást figyelte, ami egyébként óránként változott. Kilencven perc múlva esedékes a felszállás – legalábbis reméli…

– Hogy álltok lövedékkel? – kérdezte a kocsiban Clark.

– Megszereztünk mindent, ami az AK-khoz kell – válaszolta Chavez. – Körülbelül hatvan darab van minden egyes géppisztolyhoz. Sohasem tudta, hogy ennyire hasznos lehet egy hangtompítós.

– Jó. Gránátok?

– Öt srapnel és két könnygáz – válaszolta Vega.

– Hová megyünk? – kérdezte Ding.

– Egy Ansermán kívüli gazdaságba.

– Milyen ott a biztosítás?

– Fogalmam sincs róla.

– Hé, egy pillanat, mibe viszel te bele bennünket? – makacskodott Vega.

– Nyugi, őrmester! Ha túl nehéznek látszik, visszavonulunk, és lelépünk innen. Semmi egyebet nem tudok, csupán azt, hogy oda kell menjünk, hogy megnézhessük közelebbről. Chavez és én ezt majd elintézzük. Mellesleg vannak még tartalék elemek abban a táskában. Kellenek?

– Naná! – Chavez előhúzta éjszakai szemüvegét, és kicserélte az elemeket. – Ki van a házban?

– Két olyan ember, akire nagyon fáj a fogunk. Az egyik Félix Cortez – mondta Clark, hogy némi részlettel is szolgáljon. – Ő az a fickó, aki a Showboat-csapatok elleni hadműveletet irányítja. Ez ugyanis a hadművelet kódneve – ha eddig nem közölte volna veled még senki. Benne van egyébként a keze a nagykövet meggyilkolásában is. El akarom kapni, méghozzá élve. A másik pedig egy bizonyos Senor Escobedo. A kartell egyik fejese. Nagyon sokan fenik rá a fogukat.

– Ja – mondta León. – Mi sajnos még nem vagyunk fejesek.

– Eddig ötöt vagy hatot kaptunk el a szarháziak közül. – Clark Chavezhez fordult. Ezt közölnie kellett, hogy szavahihetőségét alátámaszthassa.

– De hát hogyan, amikor…

– Nem kellene ilyen sokat fecsegnünk, gyerekek! – mondta Clark.

– Tényleg olyan jó vagy?

Clark csak a fejét rázta.

– Néha. Néha meg nem. Ha ti nem volnátok olyan átkozottul jók, nem lennétek itt. És vannak bizony olyan esetek is, amikor pusztán jószerencse az egész.

– Egyszerűen besétáltunk a csapdájukba – közölte León. – Fogalmam sincs arról, hogyan történhetett… Egyszer csak Rojas százados egyszerűen…

– Tudom. Láttam, hogyan rakja fel pár fasz a holttestét egy teherautó platójára…

– És mit…

– Csináltam? – kérdezte Clark. – Hárman voltak. Őket is a teherautóra raktam. Aztán felgyújtottam. Nem vagyok különösebben büszke rá, de azt hiszem, ezzel levettem egy kicsit a terhet a vállatokról Banner csapatbeliek…

– És ki parancsolta vissza innen a helikoptert?

– Ugyanaz, aki kikapcsolta a rádiót is. Tudom, ki az. Ha az egésznek vége lesz, neki is el akarom kapni a grabancát. Az ember ne küldjön ki másokat úgy a terepre, hogy aztán rájuk húzza az egész szart.

– Szóval mit fogsz csinálni? – kérdezte meg ismét Vega.

– Hát kap majd tőlem egy-két körmöst. Most pedig, emberek, figyeljetek ide! A ma estével vigyázzatok! Egyszerre csak egy dolog. Katonák vagytok, nem pedig egy rakás tizenéves csaj. Kevesebb dumát kérek, és többet gondolkodni!

Chavez, Vega és León elértette a célzást. Hozzáfogtak, hogy ellenőrizzék felszerelésüket. Elég hely volt a kisbuszban, hogy szétszedjék és megtisztogassák fegyvereiket. Clark napnyugtakor húzott be Ansermába. Keresett egy csendesebb helyet, körülbelül egy mérföldnyire a háztól, és otthagyta a kocsit. Clark kölcsönvette Vega éjszakai szemüvegét, majd Chavezszel együtt elindultak, hogy tegyenek egy “sétát”.

Az utóbbi időben itt gazdálkodni kezdtek. De ez, illetve az a tény, hogy közel van falu, egyben azt is jelentette, hogy a fákat jócskán kiritkították. Gyorsan tudtak tehát mozogni. Fél óra múlva meg is pillantották a házat. Az erdőtől kétszáz méternyi nyílt terület választotta el.

– Nem jó – jegyezte meg Clark.

– Hatot látok, mindegyikük AK-val.

– Társaság érkezik – közölte a CIA-tiszt és megfordult hogy megnézze, honnan jön a zaj. Egy Mercedes volt – következésképpen bárkié lehetett a kartellen belül. Még két kocsi jött vele: az egyik előtte, a másik mögötte. Összesen hat őr pattant ki az autókból, hogy ellenőrizze a környéket.

– Escobedo és LaTorre – mondta Clark a messzelátó mögül. – Két nagyágyú keresi fel Cortez ezredest. Kíváncsi vagyok, miért…

– Túl sokan vannak – mondta Chavez.

– Észrevetted, hogy nincs jelszó meg ilyesmi?

– Na és?

– Lehetséges, ha jól csináljuk.

– De hogyan…

– Gondolkodj tevőlegesen! – válaszolta Clark. – Vissza a kocsihoz! – Újabb húsz percet vett igénybe. Amikor odaértek, Clark beállította egyik rádióját.

– Caesar, itt Kígyó. Vége.

 

A második újratankolást már úgy hajtották végre, hogy látni lehetett a partot. Legalább még egyszer tankolniuk kell, mielőtt visszafordulnak Panamába. A másik alternatíva pillanatnyilag nem látszott túl vonzónak… Jó hír viszont, hogy Francie Montaigne igen magabiztosan vezette Combat Talonját. Rádiósai állandó kapcsolatban álltak a túlélő földi csapatokkal, s ily módon levették a terhet a helikopter személyzetéről. A bevetés során most adatott meg először a repülőgép személyzetének, hogy azt tegyék, amire kiképezték őket. Az MC-130E fogja koordinálni a különböző elemeket: a megfelelő területekre irányítja a Pave Low-t – lehetőleg távol tartja a fenyegető helyzetektől –, üzemanyaggal töltik fel PJ helikopterét stb.

Ryan már hozzászokott az utazáshoz. Járt-kelt. Egy idő után a félelem unalmassá válik. A gép személyzete befogadta – de legrosszabb esetben is engedélyezett befurakodónak tartotta, s az valamiért sokat jelentett neki.

– Ryan, hallasz engem? – kérdezte Johns.

Jack lenyúlt a mikrofon gombjához.

– Igen, ezredes.

– A haverod a földön azt akarja, hogy valami mást csináljunk.

– Úgymint?

PJ közölte vele.

– Ez újabb tankolást jelent, de egyébként meg tudjuk csinálni. Jelentkezz!

– Biztos vagy benne?

– A különleges műveletekért fizetnek bennünket…

– Akkor oké! El akarjuk kapni azt a szarházit.

– Értettem. Zimmer őrmester, egy perc múlva szárazföld fölött vagyunk. Rendszerellenőrzés.

A repülőmérnök végignézett a műszerfalon.

– Értettem, PJ. Uram, minden rendben! Minden zöld.

– Oké. Az első megálló az Omen-csoport. ETA értéke kettő-nulla perc. Ryan, jobb, ha megkapaszkodsz valamiben. Hozzálátunk.

Jack nem tudta, ez mit jelent. Rögtön rájött azonban, amint keresztezték az első parti hegyvonulatot. A Pave Low ugrált, mint egy megvadult lift, csak úgy járt a fara, amint elhagyta a csúcsot. A helikopter számítógéppel segített repülési üzemmódban volt, és csupán néhány méterrel haladt a föld fölött. A jármű tervezői elsősorban a biztonságra, nem pedig a kényelemre törekedtek. Bár Ryan egyikből sem érzett valami sokat…

– Három perc múlva az első felszedési hely – közölte Johns ezredes egy örökkévalósággal később. – Gyerünk, mindent bele, Buck!

– Értettem. – Zimmer átbillentett a konzolon egy kapcsolót. – Kapcsolók benn! Ágyuk élesben!

– Ágyúkezelők, készenlét! Ez rád is vonatkozik, Ryan – közölte PJ.

– Kösz. – Jack alig bírta kipréselni magából ezt a nyúlfarknyi szót. A mikrofonját be sem kapcsolta. A gép bal oldalán foglalta el helyét, és lenyomta a miniágyú működtető kapcsolóját, ami azonnal forogni kezdett.

– Eta egy perc – közölte a másodpilóta. Oké. Omen, itt Caesar, igazold vissza!

Jack a beszélgetésnek csak az egyik felét hallotta, de gondolatban hálát adott a repülőszemélyzetnek, hogy a hátul ülőket is tájékoztatják.

– Értettem, Omen! Közöljétek új rá a helyzeteteket… Értettem, jövünk. Jó a stroboszkóp fény. Harminc másodperc. Hátul készüljetek fel! – mondta Ryannek és a többieknek Willis százados. – Ágyúk kibiztosítva.

Jack a kapcsolón tartotta a hüvelykujját, és az égre irányította a miniágyút. A pilóta leszállás közben megemelte kissé a helikopter orrát. Megálltak, és a földtől harminc centire lebegtek, nem szálltak le egészen.

– Buck, mond meg a kapitánynak, hogy azonnal jöjjön előre!

– Értettem, PJ.

Ryan hallotta Zimmer és a katonák futó lépteinek zaját. Meredten bámult kifelé, amíg a helikopter fel nem emelkedett, de még azután is a földre irányította fegyverét.

– No, ez nem is volt olyan rossz, igaz? – jegyezte meg Johns ezredes, miközben a gépet visszahozta déli irányba. – A pokolba, magam sem tudom, miért fizetnek nekünk ezért. Hol van az a föld-döngölő?

– Most kapcsolom oda, uram – válaszolta Zimmer. – Mindenki a fedélzeten van. Minden tiszta, veszteség nincs.

– Kapitány…?

– Igen, ezredes?!

– Van munkánk a csapatotok számára, ha úgy gondoljátok, készen álltok rá.

– Halljuk, uram.

 

Az MC-130E Combat Talon kolumbiai terület fölött körözött, ami egy kicsit idegessé tette a személyzetet, mert nem volt rá engedélyük. A fő feladata a hírközlés fenntartása volt, melyet a kiváló fedélzeti felszerelés ellenére sem tudott az óceán fölött maradéktalanul biztosítani.

Amire valójában szükségük lett volna, az egy jó radar. A Pave Low/Combat Talon csapatnak egy AWACS felügyelete alatt kellett volna működnie, melyet azonban éppen nem hoztak magukkal. Helyette egy hadnagy és pár NCO írogatott a térképekre, és beszélt rádión.

– Caesar, közöld az üzemanyagállást! – jelentkezett Montaigne százados.

– Egész jól néz ki, Claw. Lent maradunk a völgyben. Úgy becsülöm, nyolc-nulla perckor kell újból tankolnunk majd.

– Értettem, nyolc-nulla perc. Egyébként jelenleg nincs ellenséges rádióforgalom.

– Nyugtázva!

Ez is egy lehetséges probléma volt. Mi van. ha a kartellnek embere van a kolumbiai légierőnél?

 

Clark már várt rájuk. Két járművel. Vega ellopott egy elég nagy teherautót az egyik gazdaságból – kiválóan megfelelt az igényeiknek. Kiderült, hogy Vega egészen jól ért a gyújtásrendszerek újrahuzalozásához. A helikopter leszállt, és az emberek kiugráltak belőle, és a Chaveznél levő strotoszkóp jelzőfény irányába kezdtek rohanni. Clark gyorsan tájékoztatta a tisztjüket. A helikopter felszállt, északra tartott, majd nyugatra fordult, az MC-130 irányába, hiszen ismét tankolnia kellett.

 

A Microvan és a teherautó lassan közeledett a gazdasági épület felé. Clark agya vadul dolgozott. Egy igazán okos fickó a faluból irányította volna a tevékenységet. Ezt ugyanis sokkal nehezebb lett volna megközelíteni. Cortez azonban távol akart lenni mindenkitől, távol a kíváncsi szemektől. Ezzel aztári legalábbis katonai értelemben véve – feláldozta a biztonságát. Cortez kém volt, úgy is gondolkodott. Számára a biztosítás egyben a titoktartást is jelentette, szemben a katonákkal, akiknek jó sok fegyvert és áttekinthető tüzelési területet. De hát mindenkinek megvannak a maga korlátai – gondolta. Clark az Omen-csapattal együtt a teherautó végében ült. Kezében a maga rajzolta vázlat az objektumról. Olyan ez, mint a régi szép időkben – gondolta. Remélte, hogy ezek a fiatal könnyűgyalogosok ugyanolyan jók, mint a 3. SOG-nél levők. Persze még Clarknak is megvannak a maga korlátai… A 3. SOG emberei akkoriban szintén fiatalok voltak.

– Még tíz perc – közölte.

– Rendben – egyezett bele a százados. Minden fegyverünk és muníciónk megvan, ami szükséges.

 

– Szóval? – kérdezte Escobedo.

– Szóval tegnap este megöltünk tíz észak-amerikait, és ma este ismét megölünk tizet.

– De hát a veszteségek! – akadékoskodott LaTorre.

– Igen…, de képzett, profi katonákkal állunk szemben. A mieink lesöpörték őket, de az ellenség bátran és jól harcolt. Csak egy élte túl a “találkozást” – mondta Cortez. – De már az is meghalt. Ott a holtteste a másik szobában. Itt halt meg. nem sokkal azután, hogy behoztuk.

– Honnan tudod, hogy nincsenek a közelben? – makacskodott Escobedo. A fizikai veszélytől már igencsak elszokott.

– Minden egyes ellenséges csoportról tudom, hogy hol tartózkodik. Arra várnak, hogy a helikopterük kivigye őket innen. Nem tudják, hogy a helikopter mégsem jön értük…

– Hogy sikerült ezt elérned? – kérdezte LaTorre.

– Megvannak hozzá a módszereim. Engem azért alkalmaztok, mert értek az efféle dolgokhoz. Nem kell meglepődnötök, ha sikerül valamit elérnem.

– És most?

– Támadó csoportunk – ezúttal majdnem kétszáz fő – most fogja megközelíteni a másik amerikai csoportot. Ennek a kódneve Feature – tette hozzá Félix. – Természetesen a következő kérdés az, hogy a kartell vezetőségéből kik használják ki ennek az előnyeit… Vagy talán inkább úgy kellene fogalmaznom, mely tagok működnek együtt az amerikaiakkal, saját céljaikra használva fel őket.

– Igen? – ezúttal Escobedo szólalt meg.

– Si, el Jefe. És nem kell hogy meglepje bármelyikőtöket is, hogy meg tudom nevezni azokat, akik elárulták a bajtársaikat. – És jelentőségteljes pillantással bámult rá két emberre… halvány mosoly játszott az ajkain.

 

Csak két őr volt az úton. Clark hátul ült a VW Microvánban, közben az Omen-csapat átrohant az erdőn, hogy elérje az objektumot. Vega és León kivette az oldalsó ablakot, Vega most szintén hátul ült, és a hátával megtámasztva a helyén tartotta az ablakokat.

– Mindenki kész? – kérdezte Clark.

– Gyerünk! – válaszolta Chavez.

– Már megyünk is. – Clark most vette az utolsó kanyart, majd lelassított, s egyenesen a két őr mellé kormányozta a kocsit. Azok azonnal felemelték a fegyverüket, amint lelassította a járművet. – Elnézést, eltévedtem!

Ez volt a jelzés Vegának, hogy engedje el az üveget. El is ejtette, Chavez és León feltérdelt, és az MP-5-ösöket az őrökre irányította. Mind a kettő figyelmeztetés nélkül kapott egy sorozatot a fejébe… Hang nélkül fel is buktak.

– Szép munka – mondta Clark. Mielőtt tovább mentek volna, elővette a rádióját.

– Itt Kígyó. Omen, jelentkezz!

– Kígyó, itt az Omen Hatos. A helyünkön vagyunk. Mondom újra, a helyünkön vagyunk.

– Értettem, maradj készenlétben! Caesar, itt Kígyó.

– Kígyó, itt Caesar, készen visszajelzésre.

– Pozícióellenőrzés.

– Öt mérföldnyire kinn vagyunk.

– Értettem, Caesar, továbbra is öt mérföldön maradunk. Jelezzük, ha befelé megyünk.

Clark kikapcsolta a világítást, és a kocsit jó száz méterrel beljebb vitte a kocsibehajtón. Kiválasztott egy helyet, ahol az út kanyart vett. Itt állította le a kocsit, és úgy manőverezett vele, hogy eltorlaszolja az utat.

– Add ide az egyik srapnelgránátot – mondta, és kiszállt a kocsiból, a slusszkulcsot a helyén hagyta. Először meglazította a sasszeget a gránáton. Azután a gránát testét a kocsifogantyúhoz huzalozta, egy újabb huzalt pedig a szegtől a gázpedálhoz vezetett. Egy percet sem vett igénybe az egész. Aki legközelebb kinyitja a kocsi ajtaját, igencsak el fog csodálkozni majd. – Oké, gyertek!

– A trükkös Clark úr! – jegyezte meg Chavez.

– Kölyöknindzsa voltam, de még akkor, amikor ez nem volt divat. De most fogd be a szád, és csináld a dolgod!

Már nem mosolygott. Nincs idő a szórakozásra. Olyan volt, mintha ifjúsága tért volna vissza. Örült ennek az érzésnek, melybe most mintha valami más is keveredett volna… Harcoló emberek irányításakor a puszta lelkesültség, valami olyasmi, amire igen nagy szükség van-erre jól emlékezett. Rémes volt. Veszélyes. Ugyanakkor olyasmi, amihez igencsak értett, és ezt tudta is. Pillanatnyilag nem Clark úr volt. Megint Kígyó volt, az a férfi, akinek lépéseit soha senki nem hallotta meg. – öt percbe tellett, amíg eljutott a kiugrási pontra.

Az NVA okosabb ellenfélnek bizonyult ezeknél. Az összes biztonsági őr a ház közelében tartózkodott. Fogta Vega éjszakai szemüvegét és számba vette őket, végigtapogatva a környéket is, de nem látott senkit.

– Omen Hatos, itt Kígyó. Közöld a pozíciódat!

– Az objektumtól északra, a fák között vagyunk.

– Kapcsold be a stroboszkópot, hogy jelezd a helyzetedet!

– Oké, megcsináltam!

Clark körbebámult, s már látta is az infravörös stroboszkóp villogását – körülbelül kilenc méterre a fáktól. Chavez, aki ugyanazt a rádiófrekvenciát hallgatta, ugyanezt tette.

– Oké, maradj készenlétben! Caesar, itt Kígyó. Az objektum keleti oldalán, a helyünkön vagyunk – ahol a kocsibejáró átmegy a fák között. Az Omen az északi oldalon van. Két jó stroboszkópunk van a mieink pozíciójának jelölésére. Nyugtázd!

– Értettem! Az útnál, a fák között vagytok, az objektum keleti oldalán. Mondom újra, az objektum keleti oldalán, tőletek északra az Omen. Öt mérföldön készenlétben állunk válaszolta PJ a legjobb számítógép hangján.

– Értettem, gyerünk! Itt az ideje a bemutatkozásnak. Ismétlem, gyerünk!

– Értettem! Caesar kiélesített fegyverekkel ráfordult.

– Omen, itt Kígyó. Lőni kezdünk, lőni kezdünk!

 

Cortez kihasználta a másik két ember helyzetét. Ezt persze egyikük sem tudta. Végül is LaTorre az előző napon beszélt Félixszel, és amaz azt mondta neki, hogy Escobedo az áruló Ennek következtében ő rántott először pisztolyt.

– Ez micsoda? – érdeklődött Escobedo.

– A rajtaütés nagyon ügyes volt, el Jefe, de én átlátok a szitán – mondta Cortez.

– Miről beszélsz?

Mielőtt Cortez előadhatta volna amit kitalált, a háztól északra több fegyver is eldördült. Félix nem volt teljesen ostoba. Első reakciója az volt, hogy eloltotta a lámpákat a házban. LaTorre még mindig Escobedóra fogta pisztolyát. Cortez az ablakhoz rohant, szintén pisztollyal a kezében, hogy megnézze, mi történik. Amint odaért, azonnal rájött hogy ostobán cselekszik. Rögtön térdre is bukott, a keret mellől kandikálva ki. Maga a ház blokk építésű… ez meg kell hogy állítsa a golyót – mondta magában.

A tüzelés elég szórványosnak hallatszik – gondolta –, csupán pár emberről lehet szó…, nincs különösebb jelentősége…, az embereim majd elintézik. Cortez emberei, illetve Escobedo és LaTorre testőrei azonnal viszonozták a tüzet. Félix figyelte, hogyan mozognak emberei. A katonák rögtön két csapatba szóródtak szét. Bármi legyen is ez a bosszantó intermezzo, emberei hamarosan véget vetnek neki. A kartell testőrei bátrak voltak, de nem ostobák. Kettőt közülük már le is terítettek.

Igen, a fák közül jövő lövöldözés máris csillapodik. Néhány banditáról lehet szó csupán, akik túl későn jöttek rá, hogy kicsivel nagyobbat haraptak, mint…

Ez a hang azonban semmihez sem hasonlított, amit életében eddig hallott.

 

– Célpont a képben – hallotta Jack a fedélzeti kommunikáción keresztül. Ryan természetesen rossz irányba nézett. Bár az egyik ágyúnál állt, Johns ezredes nem tévesztette össze egy igazi ágyúkezelővel… Zimmer őrmester tartózkodott a jobb oldalinál. Annyira alacsonyan szálltak, hogy Ryan érezte, tudta, hogy ha kidugná a kezét az ablakon, meg tudná érinteni némelyik fa tetejét. Aztán a gép megfordult. Dübörgő hangot hallott, elviselhetetlen rezgést érzett, majd hatalmas lobbanást látott ami a hangot kísérte, s a gép árnyékát terítette Jack szeme elé.

 

Úgy néz ki, mint valami óriási, ívelt sárga neoncső – gondolta magában Cortez. Ahol csak földet ért, óriási porfelhő emelkedett fel. Néhányszor végigsöpört a ház és a fák közti területen. Majd, talán csak pár másodperc elteltével, megállt. Cortez semmit sem látott a porban…, egy jó másodpercbe telt, mire rájött, hogy valamit azért csak kellett volna látnia… legalább embereinek a torkolattüzét. Aztán ugyan látott ilyeneket, de sokkal távolabbról, a fák közül…, és addigra sokkal több is volt belőlük.

 

– Caesar! Tüzet szüntess, tüzet szüntess!

– Értettem – válaszolta a rádió. Fenn a magasban a rémes zaj elült. Clark már jó ideje nem hallott ilyet. De most is pont olyan rémisztőnek érezte, mint annak idején, fiatal korában.

– Fel a fejjel, Omen! Jövünk már, a Kígyó jön. Nyugtázd!

– Omen, itt a Hatos, tüzet szüntess, tüzet szüntess! Kígyó, gyerünk!

– Gyerünk! – Clark tudta, ostoba dolog, hogy csupán egyetlen hangtompítós pisztollyal a kezében a csapat élére áll, de hát ő volt a parancsnok, és a jó parancsnokok mindig elöl mennek. Harminc másodperc alatt tette meg a házig a kétszáz métert.

– Ajtó! – mondta Vegának Clark, aki AK-jával szétlőtte a pántokat, majd berúgta azt. Clark bevetődött, rögtön hengeredett is, amikor földet ért. Körülnézett, egyetlen férfit pillantott meg a szobában AK-ja volt, el is sütötte, de túl magasra célzott. Clark rögtön le is terítette. Fejbelőtte egy tompított golyóval, majd egy újabbal, de addigra a másik már felbukott. Bejárat volt, de ajtó nem vezetett a következő szobába. Intett Chaveznek, aki bedobott egy könnygázgránátot. Vártak, amíg hatni kezd, majd mindketten berontottak a helyiségbe.

Három férfi volt odabenn. Egyikük pisztolyt markolászva egy lépést tett feléjük. Clark és Chavez a mellkasán és a fején találta el. A másik fegyveres, aki az ablaknál térdelt, megpróbált megfordulni, de a térdein nem tudott, ezért az oldalára bukott. Chavez egy pillanat alatt ott termett, fegyverének tusával lesújtott a homlokára. Clark a harmadikhoz rohant, és a falhoz nyomta. León és Vega rontott be, és az utolsó ajtóhoz rohant. Az a helyiség üres volt.

– Az épület tiszta! – kiáltotta Vega. – Hé, én…

– Gyerünk! – Clark a maga emberét kilökdöste a ház elé, Chavez ugyanezt tette, León fedezte őket. Vega lassabban mozgott. Nem tudták miért…, csak az udvaron derült ki…

Clark már a rádiót piszkálta.

– Caesar, itt Kígyó. Elkaptuk őket. Menjünk innen a picsába!

– León – mondta Vega. – Nézz ide!

– Tony! – kiáltotta az őrmester, aki Banner-csapatbeli volt. León odament Escobedóhoz, aki még mindig magánál volt. – Az anyád kurva istenit! Most megdöglesz, az kurva hétszentség! – üvöltötte León, fegyverét ráirányítva.

– Állj! – ordított rá Clark. De León nem hallgatott rá. Clark fellökte, ez már megtette a maga hatását. – Katona vagy, az isten verje meg, viselkedj is ahhoz méltón! Te és Vega vigyétek a barátotokat a helikopterre!

Az Omen-csapat gyorsan haladt a terepen. De ellenfeleik közül még nem mindenki lehelte ki a lelkét. Ezt a hiányosságot próbálták éppen korrigálni. A százados azonban összeszedte az embereit és megszámolta őket.

– Szép munka! – mondta neki Clark. – Megvan mindenki?

– Igen!

– Oké, akkor indulunk.

A Pave Low ezúttal nyugatról száguldott be, és most sem ért hozzá a talajhoz. – Mint a régi szép időkben Clark. A helikopter, ha hozzáér a földhöz, felrobbanthat egy aknát. Itt ugyan nem valószínű, hogy van, de PJ minden eshetőségre gondolt. Megragadta Escobedót – jól megnézte már magának, így gond nélkül azonosítani tudta –, méghozzá a karjánál fogva, és a rámpára hajította. A helikopter személyzetéből valaki már várta őket. És még mielőtt Clark saját terhével leülhetett volna, az MH-53J már el is tűzött északra, felfelé. Meghagyta egy katonának, hogy figyeljen Senor Escobedóra, majd előre ment.

Édes Jézusom! – gondolta Ryan. Nyolc holttestet számlált meg, és ezek csak a helikopter közelében lévők. Jack kikapcsolta az ágyú motorját és kiengedett. Ezúttal tényleg. A relaxálás viszonylagos fogalom, tanulta most meg. Ha az emberre valóban lőnek, az rosszabb, mint amikor egy istenverte helikopter végében repül… Egy kéz ragadta meg a vállát.

– Élve kaptuk el Cortezt és Escobedót! – kiáltotta neki Clark.

– Escobedót? Mi a francot csinálhatott…

– Panaszkodsz?

– Mi a fenét fogunk vele csinálni? – kérdezte Jack.

– Hétszentség, hogy nem hagyhattam ott, vagy igen?

– De hát mit…

– Ha akarod, adhatok neki repülőleckét… – Clark a jobb oldali rámpa felé mutatott. Ha megtanul repülni, mielőtt földet érne, tőlem rendben…

– Nem, az istenit, ez kurva gyilkosság volna!

Clark rávigyorgott.

– Ott, melletted az az ágyú nem tárgyalóeszköz, doki…

– Oké, emberek! – mondta PJ a fedélzeti rádión keresztül, még mielőtt Clark és Ryan befejezhették volna a beszélgetést –, még egy megálló, és azzal vége a napnak.

 

29

 

Cutter tengernagy nem volt hozzászokva, hogy ellenőrizni kell, vajon parancsait végrehajtják-e. A parancsok valami olyasmik – emlékezett vissza a Haditengerészetnél töltött évekre –, amit az ember kiad, mások pedig végrehajtják, avagy maga teszi azt, amire mások utasítják, így hát felhívta az Ügynökséget, megkapta Rittert, és feltette neki a kelleténél is sértőbb kérdést. Cutter tudta, hogy már amúgy is megalázta a férfit, és hogy erre kár rátenni még egy lapáttal – hiszen ez nem túl bölcs dolog –, de mi van, ha az elnöknek tényleg igaza volt…? Muszáj további lépéseket tennie. Ritter reakciója meglepte. A férfi egyáltalán nem lett ingerült. Úgy beszélt, mint bármelyik kormánytisztviselő, aki közli, hogy igen, természetesen a parancsokat végrehajtották. Rittert hideg, mindenre elszánt csirkefogónak ismerték. De vannak pillanatok, amikor még az ilyen fickók is elvesztik a fejüket. Cutter tudta, hogy a DDO-nál már régen elérte ezt a pillanatot. A dühnek azonban még a szikráját sem sikerült felfedeznie Ritter hangjában.

Valami nincs rendben. A nemzetbiztonsági tanácsadó biztatgatta magát: nyugi! Valami meglehet, hogy nincs rendben. Talán Ritter játékot űz vele…, de az is lehet, hogy az ő megoldása volt az egyetlen megfelelő megoldás – töprengett Cutter. Végtére is, Ritter szeretett igazgatóhelyettes lenni. Ez az ő rizsesköcsöge, ahogyan a bennfentesek mondani szokták. Még a legfontosabb kormánytisztviselőknél is van ilyen. Még azok is gyakran kényelmetlennek találják a gondolatot, hogy ott kell hagyniuk hivatalukat, a titkárnőt meg a sofőrt, illetve mindenekelőtt a beosztással járó címet, amitől – soványka fizetésük ellenére – Fontos Embereknek látszanak. Néhány film is erről szól: a kormányzatból való távozás egyben azt is jelenti, hogy ki kell lépni a valós világba, s a valós világban az emberek elvárják, hogy valaki eredményeket mutasson fel. Vajon hányan maradtak a kormány szolgálatában a biztonság, az előnyök és a “valós” világtól való félelem miatt? Sokkal többen vannak – ebben Cutter biztosabb volt – mint azok, akik egyszerűen a nép becsületes szolgájának tartják magukat.

De még ha minden rendben volna is – töprengett Cutter – akkor sem árt némi további ellenőrzés, így aztán személyesen odatelefonált a Hurlburt Fieldre, és a repülőosztály-hadműveletiseket kérte.

– Johns ezredessel kell beszélnem.

– Johns ezredes nincs a helyén, uram, és nem is érhető el.

– Tudnom kell hol van.

– Nincs a birtokomban ilyen jellegű információ, uram.

– Mit ért azon, hogy nincs a birtokában ilyen jellegű információ, százados?

A repülőosztály-hadműveletek igazi elöljárója már nem volt szolgálatban, és azon az estén az egyik helikopter-pilóta látta el az ügyeletet.

– Úgy értem, nem tudom, uram – felelte a százados. Válaszában egy kicsit pimaszabb akart lenni ilyen hülye kérdésre, a hívás azonban biztonságos vonalon jött be, és nem közölték vele, ki a franc van a vonal másik végén.

– És ki tudja?

– Nem tudom azt sem, uram, de megpróbálom kideríteni.

Lehet, hogy az egész csak holmi ostoba parancsmegtagadás? – kérdezte magától Cutter. Mi van, ha nem?

– Három gép kinn van valahol, uram. Az, hogy hol vannak, titok – már úgy értem, uram, hogy ahol a mi gépeink történetesen tartózkodnak, szinte mindig titok. Mellesleg arra is fel kell készülnünk, hogy a hurrikán esetleg erre veszi az útját – pár madárkát át kell telepítenünk.

Cutter ott és akkor azonnal tájékoztatást követelhetett volna. De akkor be kellett volna mutatkoznia – még akkor is, ha sejtette, hogy egy huszonvalahány éves fiatal tiszttel beszél, aki egyszerűen azért válaszol nemmel, mert valóban fogalma sincs arról, hogy mi történik. Azt azonban ezek a fiatal tisztek is jól tudták, hogy komolyan úgy sem lehet megbüntetni őket azért, amiért nem tettek meg valamit, amit nem mondtak meg nekik. Főként telefonvonalon nem, akár biztonságos, akár nem.

– Nagyon helyes – mondta végül Cutter, és letette a kagylót. Aztán felhívta az Andrewst.

 

A problémát először Larson jelezte, akinek Beeche a Feature felszedési pontnál körözött. Juardo, akinek még mindig igen fájt a lábsérülése, éjszakai szemüvegével tekintgetett kifelé a gépből.

– Hé, ember, ott három óra álláson van pár teherautó. Vagy tizenöt.

– Ó, ez óriási! – jegyezte meg a pilóta, és bekapcsolta mikrofonját.

– Claw, itt a Little eyes. Vége.

– Little eyes, itt Claw – válaszolt a Combat Talon.

– Közlöm, lehet, hogy dolgunk akad a Feature-től délkeletre hat kilométernyire a földön. Közlöm újra: teherautó a földön! Egyelőre embereket nem látni. Javaslom, hogy figyelmeztesd a Feature-t meg a Caesart a lehetséges behatolókra.

– Értettem, visszaigazolom!

– Krisztusom! Remélem, ma este lassabbak lesznek – mondta Larson a mikrofonba. – Lejjebb megyünk, hogy megnézhessük őket közelebbről is.

– Te mondtad…

Larson kitolta a lapátokat, és csökkentette a teljesítményt, amennyire csak merte. Reflektoraikat nemigen használták – és éjszaka a hegyek fölött alacsonyan repülni nem igazán jó ötlet. Juardo továbbra is szemüveggel nézelődött kifelé, de túl vastag volt a fák koronája.

– Nem látok semmit!

– Kíváncsi vagyok, mióta vannak ott azok a teherautók…

Fellobbanást észleltek odalenn, talán ötszáz méterrel a csúcs alatt. Az elsőt még néhány kisebb követte, olyan volt, mint valami szikraeső. Larson ismét jelentkezett:

– Claw, itt Little eyes. A Feature felszedési hely alatt lehetséges, hogy tűzharc folyik.

– Értettem!

 

– Értettem, visszaigazolom! – közölte PJ az MC-130-assal. – A repülőgép parancsnoka a legénységnek: valószínűleg tűzharc folyik a következő felszedési pontnál. Jó forró lesz a művelet. – Abban a pillanatban valami megváltozott. A gép egy kicsit lelassult. – Buck, mi történt?

– Ó, ó! – mondta a fedélzeti mérnök. – Azt hiszem, P3-as szivárgásunk van. Lehet, hogy egy nyomásmentesítő szivárog, talán egy rossz szelep, a kettes motornál. Kicsit csökken az N_{ sebesség és kicsit az N_g is, uram. A T₅ némileg feljavult. Tíz lábnyival a mérnök feje fölött eltört egy rugó, így szélesebbre nyílt egy szelep, mint amennyire kellett volna. Kiengedte a pótlevegőt, melynek vissza kellett volna cirkulálnia a hajtómű motorjába. Ez pedig csökkentette az égést a motoron belül, aminek a következménye: csökkenő N” vagyis szabad teljesítmény mellett megváltozik a turbina fordulatszáma, továbbá a gázt előállító turbina N_g teljesítménye. Végül a levegőtérfogat-veszteség a hátrafutó cső hőmérsékletének emelkedését eredményezte, ezt nevezik T₅-nek. Johns és Willis mindezt a műszereken látta, de valójában – legalábbis a motorok ügyében – Zimmer őrmesterre hagyatkoztak, aki közölte velük, mi a probléma.

– Mondd már, Buck! – utasította Johns.

– A kettes motornál huszonhat százalékos a teljesítményveszteségünk, uram. Nem tudom megjavítani. Rossz a szelep, de sokkal rosszabb már nem lesz. De azért még nincs szó szükséghelyzetről, PJ. Rajta tartom majd a szemem.

– Helyes – morogta a pilóta. Mármint a szelepnek, nem Zimmermannak. Mindez egyáltalán nem volt jó újság. A dolgok mindeddig jól mentek ma este, talán túlságosan is jól. Mint a legtöbb bevetési veterán, Paul Johns is gyanakvó ember volt. Most az villant át az agyán, hogy mi lesz a teljesítménnyel és a súllyal… Ahhoz, hogy meg tudjanak tankolni és vissza tudjanak repülni Panamába, át kell vergődniük azok fölött az istenverte hegyek fölött…

De először még fel kell szednie amazokat…

– Add meg nekem az időt!

– Négy perc – válaszolta Willis százados. – A következő hegygerinc mögött meg fogjuk pillantani. Most kezd felénk jönni, uram.

– Ja, már én is látom. – Johns a műszereire pillantott. Az egyes számú motor a névleges teljesítmény 104 százalékán volt. A kettes számú éppen hogy túl a 73 százalékon. Úgy ítélte meg, hogy a problémák ellenére teljesíteni tudják küldetésüket, ezért egyelőre visszament tartalékégőre. Kicsivel nagyobb magasságot “kért” az automata pilótától. A hegygerincek fölötti átkelés most nehezebb lesz, hiszen kisebb lesz a teljesítmény.

– Valódi tűzharc – mondta egy perccel később Johns. Műszerei komoly földi tűzharcot jeleztek. Johns bekapcsolta rádióját. – Feature, itt Caesar. Vége. – Semmi válasz.

– Feature, itt Caesar. Vége. – Még kétszer próbálkozott.

– Caesar, itt Feature! Támadnak bennünket.

– Értettem, Feature, én is látom, fiam. Körülbelül háromszáz méterrel a felszedési pont alattira teszem a helyzeteteket. Szaladjatok föl a hegyoldalon! Tudunk fedezni! Mondom újra: a műveletet fedezni tudjuk.

– Nagyon erős a támadás, Caesar…!

– Fussatok! Ismétlem, fussatok! Tudjuk fedezni a visszavonulásotokat – közölte nyugodtan PJ. Gyerünk, kölyök! Voltam már itt azelőtt is. Ismerem a kiképzést… – Azonnal szüntessétek be a harcot!

– Értettem! Feature, itt a Hatos, a felszedési pont felé indulunk. Ismétlem, most indulunk a felszedési pont felé!

– Buck, azonnal megyünk! Ágyúkezelők az állásokhoz! Itt mindjárt forró lesz a levegő. A földön a mieink is ott vannak. Újból közlöm: a földön a mieink is ott vannak, emberek! Szóval átkozottul legyetek óvatosak azokkal a kurva ágyúkkal!

A Pave Low-t legalább fél tonnányi titán páncél védte, ami természetesen a motorok, üzemanyagrekeszek és az áttétel fölé került. A személyzetnek meg kellett elégednie a kevésbé hatékony kevlarral… A gép fennmaradó részét szinte semmi sem védte – egy gyerek át tudja ütni csavarhúzóval az alumínium burkolatot –, de hát ezek a rések. A felszedési pont fölött keringett, harminc méter magasan, az óramutató járásával megegyező irányú köröket róva, hogy ráérezhessen a dolgokra. A dolgok egyáltalán nem álltak jól.

– Nekem nem tetszik, PJ – mondta neki Zimmer. A rámpa ágyújánál elhelyezkedő Beán őrmester ugyanígy érezte, de nem mondott semmit. Ryan pedig, aki előzőleg nem látott semmit egyik leszálló zónánál sem, szintén befogta a száját.

– Mozognak, Buck…

– Nagyon úgy látszik.

– Oké, spirálban rárepülök. Odamegyünk, hogy közelebbről megnézzük. A ránk irányuló tüzet viszonozhatjátok, de semmi egyéb, egészen addig, amíg más parancsot nem adok. Hallani akarom, hogy külön-külön tudomásul veszitek!

– Zimmer: rendben!

– Bean: rendben!

– Ryan, oké! – Amúgy sem látok semmit, amire lőhetnék.

Rosszabb volt, mint ahogy kinézett. A kartell által fizetett támadók azt az irányt választották, amely egyenesen a Feature alternatív felszedési pontja felé vitte őket. A csapatnak pedig nem volt elég ideje ahhoz, hogy komolyabb védelmi vonalat építsen ki. És ami a legrosszabb, a támadók egy része azok közül került ki, akik túlélték a Knife elleni támadást és már megtanultak pár dolgot… Például azt, hogy a körültekintést néha segíti a gyors előrenyomulás, nem pedig hátráltatja. Tudtak a helikopterről is, bár nem eleget. Ha ismerték volna fegyverzetét, a csata ott és akkor véget ért volna. De úgy gondolták, hogy a mentésre odarendelt helikopter fegyvertelen – előzőleg ugyanis soha nem találkoztak semmiféle hasonlóval. Mint csaták esetén rendszerint lenni szokott, a versenyt a cél és a tévesztés, a tudás és a tudatlanság határozza meg. A Feature gyors iramban vonult vissza, sietve, kisebb aknákat hagyott hátra. De mint addig is, a támadókat a vesztesége inkább ösztökélte, mintsem hogy elijesztette volna. Ráadásul a kartellnek az előző összecsapásokban megedződött veteránjai sokat tanultak. Most már három külön csoportra bomlottak, és megpróbálták bekeríteni a dombtetőn található felderítési pontot.

– Stroboszkóp jelet kaptam – közölte Willis.

– Feature, itt Caesar, tudomásul vette a felszedési pontot?

– Caesar, Feature, vettétek a Stroboszkóp jelünket?

– Igen. Most jövünk be. Mindenki menjen nyílt területre. Ismétlem! Mindenkit vigyetek olyan helyre, ahol láthatjuk őket!

– Hárman vannak itt velünk, akiket hozunk. Minden tőlünk telhetőt megteszünk…

– Harminc másodperc még – közölte PJ.

– Készen állunk!

Az ágyúkezelők, mind mindig, a beszélgetésnek csak a felét hallották, amit aztán utasítások követtek: – Közlemény a személyzetnek, nyílt területre parancsoltam mindenkit a mieink közül. Azt akarom, hogy amint kellően körülnéztünk, taroljátok le a területet, mindent keményen szorítsatok vissza! Ryan, ez azt jelenti, hogy a szart is verjétek ki belőlük.

– Értettem – válaszolta Jack.

– Tizenöt másodperc. Nagyon figyelni, emberek!

Senki sem vette észre, honnan jött. A Pave Low meredeken, spirálban érkezett, de így sem tudta egészen elkerülni, hogy ellenséges csapatok fölött repüljön. Az ellenség észre is vette, mi több, célba is vette őket, és elszabadult a pokol. A 7,62 mm-es lövedékek rögtön átütötték a helikopter padlóját. Valakit azonnal el is találtak.

– PJ, lőnek ránk! – közölte Zimmer. Miközben kimondta, ágyúját lefelé irányította, és eleresztett egy rövid sorozatot. A gép törzse megint megremegett. S a lövés az egész világgal tudatta, mi is a Pave Low, és hol van, tehát további támadásra kellett számítani.

– Jézusom! – Golyók találták el a páncélozott szélvédőt. Nem tudtak áthatolni, de nyomot hagytak rajta. Johns ösztönösen kitért, elfelé a tűztől. Ez viszont a gép bal oldalát hagyta fedetlenül.

Ryan ugyanolyan ijedt volt, mint mindig. Úgy látta, hogy odalenn száz, kétszáz, ezer fegyver okádja a tüzet, és az mind egyenesen rá irányul. Le akart kuporodni, de tudta, a legbiztosabb hely számára a több száz kilót nyomó ágyútalp. Az ágyúnak tulajdonképpen nincs sok irányzéka. Megfigyelte, hogy hol látható a legtöbb torkolattűz, és lenyomta a kioldó kapcsolót.

Úgy érezte mintha légkalapács volna a kezében, és amit tett olyan volt, mintha egy óriás tépne darabokra egy vászonvitorlát. Iszonyú hosszú és széles lángnyelv villant fel a szeme előtt. Szerencsére a nyomjelzők szoros hengerét lehetetlen volt eltévesztenie, az pedig egyenesen a tokolattüzek felé tartott. Amikor levette a gombról a hüvelykujját, a torkolattüzek is megszűntek.

– A kurva anyját! – mondta magában Ryan, meglepődve, hogy egy pillanatra elfeledkezett a veszélyről. Újabb területet választott ki, és folytatta a lövöldözést. Ezúttal rövid sorozatokra szorítkozott. Majd a helikopter teljesen elfordult; nem volt mire lőnie.

A fedélzeten Willis és Johns gyorsan átvizsgálták a műszerfalat. Nagy meglepetésben volt részük. A gépet nem érte súlyosabb károsodás. A páncéllal is védett repülésirányító műszerek, a motorok, valamint a közlőmű és az üzemanyagrekeszek mind sértetlenek voltak, vagy legalábbis úgy látszott, hogy azok.

– Hátul páran megsebesültek – jelentette Zimmer. – PJ, essünk túl rajta!

– Oké, Buck, hallak! – PJ körbevitte a helikoptert, ezúttal balra hurkolva. – Feature, itt Caesar, újra próbálkozunk. Még az ő hangja is veszített jeges nyugalmából.

– Odamegyünk! Igyekezzetek! Mind itt vagyunk, mind itt vagyunk!

– Húsz másodperc, fiam. Újra rámegyünk! Húsz másodperc!

A helikopter megállt és elfordult, Johns pedig remélte hogy azok akik figyelik, nincsenek erre felkészülve. Maximális teljesítményre csavarta a gázkart és a gép orrát leengedte, hogy hirtelen bukjanak rá a felderítési pontra. Kétszáz méterrel arrébb felemelte az orr-részt és lelassított. Szokásos és tökéletesen tudott manővere volt ez. A Pave Low pontosan a megfelelő helyen vesztett sebességéből, és keményen földet ért. Johns attól tartott, hogy aknára fognak leszállni, de hál' istennek nem történt semmi… Mindez egy örökkévalóságnak tetszett. Ryan hátra akart nézni, hogy megbizonyosodjék róla, vajon a csapat feljutott-e már a fedélzetre, de ez a terület kívül esett a látóterén. Amint megbizonyosodott róla, hogy előtte nincsenek már az övéiből, lenyomta az ágyú kioldókapcsolóját, és végigtarolt a fák vonalán. A másik oldalon Zimmer csinálta ugyanezt.

Clark hátul tartózkodott, és a hátsó ajtón át figyelte a terepet. Bean a miniágyújánál állt, de nem tudott lőni. Az öveik ugyanis éppen a helikopter felé futottak – de valahogyan rémesen lassan. És ekkor tüzet nyitottak a fák közül.

Ryan igencsak csodálkozott, hogy bárki is életben maradhatott azon a területen amit éppen most lőtt, de mégis így volt. Az ajtókeretnek ütközött egy lövedék – nem volt nehéz kitalálni, hogy a célpont ő volt. Jack nem bukott le – egy pillanatig figyelt, hogy felmérje a helyzetet, honnan is jönnek a lövések, majd célzott és ismét tüzelt. De a fák közül jövő lövések torkolattüze csak nem akart megszűnni.

Clark a miniágyú mély ugatása fölött is hallotta az üvöltéseket. Szinte érezte, hogyan találják el a lövedékek a gép oldalát, majd látta, miként bukik fel két ember a helikopter farokmotorjánál.

– A francba! – Talpra ugrott, és kiszaladt az ajtón, Chavez és Vega csatlakozott hozzá. Clark felemelte az egyik elesett katonát és a rámpa felé húzta. Chavez és Vega a többieket kapta fel. Természetesen golyózápor fogadta őket. Vega öt lábnyit zuhant a rámpáról – magával rántva terhét is. Clark a maga sebesültjét a csoport tagjaira “bízta'', és megfordult, hogy a többiek segítségére legyen. Először átvett egy katonát, akit valaki más cipelt. Amikor megfordult, Chavez éppen Vegával küszködött. Clark megragadta a férfi vállát és hátranyomta, így Vega a rámpa oldalán landolt. Ding megmarkolta Oso lábát, és körbefordította, miközben a helikopter máris emelkedni kezdett. Keményen lőtték őket, de Beannek sikerült eljutnia a fegyveréhez, és vitézül söprögetett a terepen.

A felszállás igen lassú volt. A helikopternek több tonnányi újabb súllyal kellett megküzdenie, ráadásul legalább ezerötszáz méter magasságban – és kisebb teljesítménnyel. PJ elátkozta a makacskodó berendezést. A Pave Low pár lábnyit emelkedett, de még mindig tűz alatt volt.

Az ellenség számtalan eszeveszett próbálkozást tett, hogy megakadályozza a menekülést. A helikoptert valamiféle trófeának tekintették, valami rettenetes látomásnak, ami megfosztotta őket a sikertől, bajtársaikat pedig az életüktől, és mindegyikük úgy érezte, ez így elviselhetetlen. Több mint száz fegyver vette célba a helikoptert…

Ryan érezte, milyen közel csapódnak be hozzá a lövedékek. Tudta, hogy célpontjuk ő, illetve az ágyúja. Már túl volt a félelmen. A kézifegyverek torkolattüzeire kellett céloznia. Meg is tette. Egyesével választotta ki a célpontokat és úgy húzta meg a ravaszt. Balról jobbra mozgatta az ágyút, majd újra vissza, pár másodperces ciklusokban, melyeket óráknak érzett. Fejét önkéntelenül behúzta, amikor valami eltalálta a sisakját, majd ismét meghúzta a ravaszt, az egész térséget folyamatos tűz alá véve. Rájött, hogy feljebb kell vinnie kezét, és lejjebb a csövet, mert a célpontok egyre mélyebben vannak. Egy röpke pillanatig úgy érezte, mintha ők távolodnának, nem pedig ő maga. Aztán vége volt. Keze még egy másodpercig nem vált el az ágyútól. Megpróbált egy lépést hátrálni, de végtagjai nem engedelmeskedtek. Ryan megrázta fejét, hogy kitisztuljon. Szinte megsüketült az ágyú zajától, és jó pár pillanatba telt, míg újból ki tudta venni a sebesültek üvöltését. Körülnézett és látta, hogy a gép teljesen megtelt az ágyúk savanyú füstjével. A felszállás okozta gyorsan erősödő légáramlás azonban lassan kitisztította onnan. Még mindig hunyorgott a torkolattűztől, lába pedig igencsak bizonytalan volt a hirtelen rátörő kimerültségtől. Le akart ülni, aludni akart, hogy valahol másutt ébredjen fel.

Közvetlenül mellette is üvöltött valaki. Zimmer volt. A hátán feküdt és dobálta magát. Ryan odament hogy megnézze, mi a baj.

Zimmer három golyót kapott a mellkasába. Szájából és orrából vékony patakokban folyt a vér. Az egyik golyó a jobb vállát zúzta szét, de az igazán komolyak a tüdőt átfúró lövedékek voltak. Ryan azonnal tudta, hogy ha nem tesz semmit, a férfi a szeme előtt vérzik el. Van itt egyáltalán szanitéc? És ha van is, tud-e valamit csinálni?

– Itt Ryan – jelentkezett be a kommunikációs rendszeren. – Zimmer őrmestert eltalálták. Elég rosszul néz ki.

– Buck! – válaszolta azonnal PJ. – Buck, jól vagy?

Zimmer megpróbált válaszolni, de képtelen volt. Szétlőtték a mikrofonját is. Valamit mondott, de Ryan nem tudta kivenni, mit. Megfordult és olyan hangosan, ahogy csak a torkán kifért, üvölteni kezdett a többieknek, akik – úgy tetszett – vagy nem törődnek a egésszel, vagy nem tudják, mi is ott a probléma.

– Szanitéc! Egészségügyis!

Clark meghallotta, és odasietett.

– Kitartás, Zimmer, minden rendben lesz – mondta neki Jack. – Ezt majd szépen helyrehozzuk, te pedig rendbe jössz. Kapaszkodj belém, őrmester – fáj, de minden oké lesz!

Közben Clark is odaért. Letépte róla a védőmellényt, nem törődve az üvöltéssel, melyet a másik azért hallatott, mert szétzúzott vállát megmozdította. Clark számára is túl sok volt mindez… Valahogyan elfelejtette mennyire ijesztők, mennyire szörnyűségesek az ilyesfajta dolgok. A tehetetlenség rémülete majdnem elhatalmasodott rajta. De most már valóban tehetetlen volt, legalábbis ezt látta a sebek elhelyezkedéséből. Clark Ryanra nézett, és megrázta a fejét.

– A kölykeim! – üvöltötte Zimmer.

– Mesélj nekem a gyerekeidről! – mondta Ryan. – Beszélj nekem róluk!

– Hét van, nem halhatok meg! A kölykeimnek – a gyerekeknek szükségük van rám.

– Kapaszkodj belém őrmester, ki fogunk vinni innen! Meg tudod csinálni! – mondta Ryan, s közben könnyek homályosították el a szemét – szégyenében, hogy egy haldoklónak kell hazudnia.

– Szükségük van rám! – Hangja egyre gyengült, ahogy a vér megtöltötte torkát és a tüdejét.

Ryan Clarkra pillantott. Remélte, hogy még lehet mit mondaniuk. Hogy van még némi remény. Valami kapaszkodó. Clark Jackre meredt. Aztán újra Zimmerre pillantott, és megfogta a kezét – a sértetlent.

– Hét gyerek? – kérdezte Jack.

– Szükségük van rám… – nyögte Zimmer. Most már tudta, hogy nem jut többet haza, nem fogja látni, hogyan nőnek fel és házasodnak meg, hogyan születnek meg az unokái. Nem lesz ott velük, hogy irányítsa és védje őket. Nem tudja megtenni azt, amit egy apának meg kell tennie.

– Mondok neked valamit a gyerekekről, amit te nem tudsz, Zimmer – mondta a haldoklónak Ryan.

– Mi? Micsoda? – Zavartan Ryanra pillantott. Azt hitte, hogy az élet nagy kérdésére kap majd választ. Jack azonban nem tudott ezzel szolgálni, mégis mondott neki valamit, amit tudott.

– Mindannyian egyetemre fognak menni. – Ryan olyan erősen szorította meg a kezét, amennyire csak tudta. – Szavamat adom rá, Zimmer, minden gyereked egyetemre megy majd. Én viselem majd helyetted a gondjukat. Istenre esküszöm, hogy megteszem!

Az őrmester arckifejezése megváltozott, de még mielőtt Ryan el tudta volna dönteni, milyen érzelem is hatalmasodott el rajta, az arc újból színt váltott – és többé már nem volt rajta semmiféle érzelem. Ryan lenyomta a mikrofon gombját. – Ezredes, Zimmer halott.

– Értettem. – Ryant szinte sértette a nyugtázás hidegsége. Nem tudhatta, mit gondol magában Johns: Istenem, ó Istenem, mit fogok Carolnak és a kölyköknek mondani…!

Ryan az ölébe vette Zimmer fejét. Clark pedig robusztus karját a fiatalember köré fonta.

– Véghez fogom vinni – mondta neki elcsukló hangon Jack! – És ez nem valami kibaszott hazugság. Meg fogom csinálni!

– Tudom! Ő is tudta! Tényleg!

– Biztos vagy benne? – Patakzottak a könnyei, és Jacknek igencsak nehezére esett, hogy életének legfontosabb kérdését megismételje. – Tényleg biztos vagy benne?

– Tudta, mit mondasz neki, Jack, és hitt neked. Doki, amit csináltál, nagyon jó volt…! – Clark úgy ölelte meg Ryant, ahogyan a férfiak csak feleségüket, gyereküket szokták megölelni, avagy olyanokat, akikkel együtt már a halállal is farkasszemet néztek. Johns ezredes a gyászát magába fojtotta. Majd nyugodtabb körülmények között átgondolja mindazt, ami itt történt. Most azonban még bőven akadt tennivalója. Buck bizonyára megértené…

 

Cutter gépe jóval sötétedés után ért Hurlburt Fieldre. Egy kocsi várta. Teljesen váratlanul érkezett, és úgy viharzott be az irodába, mint valami gonosz szellem.

– Ki a franc itt a főnök?

Az íróasztalnál ülő őrmester azonnal felismerte – hiszen a tv-ben sokszor látta már – az elnök nemzetbiztonsági tanácsadóját.

– Rögtön amögött az ajtó mögött, uram.

Cutter odabenn egy fiatal századost talált, aki forgószékén szunyókált. Szeme az ajtónyikorgásra pattant fel, s a huszonkilenc éves tiszt eléggé bizonytalanul ugrott talpra.

– Tudni akarom, hol van Johns ezredes – mondta neki csendesen Cutter altengernagy.

– Uram, ez olyan jellegű információ, amit képtelen vagyok…

– Tudja, kivel beszél?

– Igen, uram.

– Próbál nekem nemet mondani, százados?

– Uram, parancsom van rá.

– Százados, hatályon kívül helyezek minden eddigi parancsot. Most pedig válaszol a kérdésemre, mégpedig azonnal. – Cutter hangja mostanra pár decibellel erősebb lett.

– Uram, nem tudom hol…

– Akkor keressen valakit, aki tudja, és hozza ide nekem!

A százados éppen elég rémült volt ahhoz, hogy a legkisebb ellenállást nyújtó utat válassza. Felhívott egy őrmestert, aki benn lakott. És az, nyolc perc sem telt bele, az irodában volt.

– Mi a franc van? – kérdezte az őrmester, miközben benyomult az ajtón.

– Őrmester, én vagyok az a franc….! – mondta neki Cutter. – Tudni akarom, hol tartózkodik Johns ezredes, ő az istenverte parancsnoka ennek az alakulatnak, vagy nem?

– Igenis, uram! – Mi a franc történik…?

– Azt akarja nekem beadni, hogy ennek az egységnek az emberei nem tudják, hol a parancsnokuk? – Cutter mélységesen meg volt döbbenve azon, hogy tekintélye nem váltotta ki parancsainak azonnali betartását… olyannyira, hogy még azt is megengedte magának, hogy bizonyos fokig eltérjen a tárgytól.

– Uram, különleges műveleteknél mi…

– Mi ez, valami kibaszott cserkésztábor vagy katonai szervezet?! – üvöltötte a tengernagy.

– Uram, ez katonai szervezet – válaszolta az őrmester. – Johns ezredes távol van. Parancsom van rá, hogy nem beszélhetem meg küldetését vagy tartózkodási helyét senkivel sem, aki nem jogosult erre kellőképpen, ön pedig nem szerepel a listán, uram. Ezek a parancsaim, tengernagy úr.

Cutter nagyon elcsodálkozott és egyre dühösebb lett.

– Tudja, hogy én ki vagyok…? – Már több mint egy évtizede nem fordult elő, hogy egy fiatal tiszt így beszélt volna vele. És annak is úgy törte ketté a karrierjét, mint a gyufaszálat.

– Uram, ez ügyben írásos parancsaim vannak. Az elnök sem szerepel a listán, uram – mondta az őrnagy vigyázzállásban. Kibaszott fasz, aki az Egyesült Államok légierejét cserkésztáborhoz hasonlítja! Nos, baszd meg az anyád meg a lovat, amin idejöttél, tengernagy úr, ezt sikerült arcvonásainak elég egyértelműen közölnie.

Cutter kicsit lejjebb adta, vissza kellett nyernie önuralmát. Ezt a kis okvetetlenkedőt könnyedén el tudja majd intézni. De egyelőre információra van szüksége. Ennélfogva mentegetődzéssel folytatta. Úgy beszélt, mint férfi a férfihoz.

– Őrnagy, meg kell bocsátania nekem. Rendkívül fontos ügyről van szó, és el sem magyarázhatom önnek miért fontos, sem pedig azt, hogy melyek az érintett kérdések. Annyit mondhatok, hogy igazi élet-halálkérdésről van szó. Lehet, hogy Johns ezredes olyan helyen tartózkodik, ahol segítségre van szüksége. Körülötte az egész hadművelet részeire eshet szét és nekem tényleg tudnom kell… Önnek a parancsnoka iránt tanúsított hűsége dicséretes és a kötelességteljesítés iránti elszántsága példamutató, de a tisztekről azt is feltételezzük, hogy használják józan ítélőképességüket. Most pedig ezt kell tennie, őrmester úr. Én mondom önnek, hogy erre az információra szükségem van – mégpedig azonnal.

Az érvelés sikerrel járt ott, ahol a basztatás kudarcot vallott.

– Tengernagy úr, az ezredes visszament Panamába, mégpedig az egyik MC-130-asukkal együtt. Nem tudom miért, és azt sem tudom, mit csinálnak ott. Viszont ez normális a különleges hadműveleti repülőosztálynál, uram. Gyakorlatilag minden, amit csinálunk, szakaszokra van bontva, és ez itt most a szokásosnál is titkosabb. Amit közöltem önnel, az minden amit tudok, uram.

– Hogy hívják önt?

– Howard, uram.

– Nagyon helyes. Hogyan tudok kapcsolatba lépni velük?

– Uram, a hálózaton kívül vannak. Ilyen információ nincs a birtokomban. Ők kapcsolatba léphetnek velünk, de mi nem tudunk ővelük.

– Ez hülyeség! – közölte Cutter.

– Nem annyira, tengernagy úr. Ilyesmire mindig sor kerülhet. Amikor az MC-130-as is velük van, önálló egységet képeznek. A Hercules a művelet folyamatosságának biztosítására karbantartó és támogató személyzetet visz magával, és csak ők tudnak hívni minket. Sürgős családi ügy vagy valami hasonló esetén megpróbálhatunk kapcsolatba lépni velük a Howard bázis műveleti irodáján keresztül, de ezt ez idáig nem kellett megtennünk. Most az ön kedvéért megpróbálhatom megnyitni az említett csatornát ha úgy kívánja, uram, de beletelhet pár órába.

– Köszönöm, de pár óra alatt ott is lehetek.

– Abban a körzetben az időjárás nagyon romlik, uram – figyelmeztette az őrnagy.

– Semmi baj! – Cutter kiment, és visszasétált kocsijához. Tíz perc múlva fel is szállt, Panama felé.

 

Johns most könnyebb helyzetben volt. A repülőút sima volt, mégis három dolog aggasztotta. Először is a gép nem bírta azt a teljesítményt hozni, hogy átkapaszkodhasson a hegyek fölött ezzel a súllyal. Másodszor szűk egy óra múlva újra tankolnia kell majd. Harmadszor az időjárás percről percre rosszabbodott.

– Caesar, itt Claw, vége.

– Értettem, Claw.

– Mikor fogunk tankolni, uram? – kérdezte Montaigne százados.

– Közelebb akarok kerülni a parthoz, és talán, ha elégetünk még egy kis üzemanyagot, könnyebben fog menni.

– Értettem, de közlöm, hogy radarjeleket észleltünk. Valaki észrevehetett bennünket. Légiforgalmi radarokról van szó, de ez a Hercules éppen elég nagy, hogy felfigyeljenek rá, uram.

A fene egye meg! – Johns elfeledkezett erről.

– Kis probléma – közölte Willisszel PJ.

– Igen. Körülbelül húsz percnyire előttünk van egy hágó, melyen talán át tudnánk kapaszkodni.

– Mennyi?

– A térképek azt mondják, kétezerötszáz. Arra tovább alacsonyabb hágók is vannak, de miután észlelhetnek bennünket… meg az időjárás is. Nem tudom, ezredes…!

– Próbáljuk kitalálni, milyen magasra tudunk menni? – kérdezte Johns. Az utóbbi fél órában megpróbált egy kicsit könnyíteni a motorok terhelésén. Most azonban erről nem lehet szó. Igyekezett kitalálni, mit tehetne. PJ teljes teljesítményre állította a gázszabályozást, közben figyelte a kettes számú motor mérőműszerét. Ezúttal a mutató még a 70 százalékot sem érte el.

– A P3-as szivárgás egyre rosszabbodik, főnök – közölte vele Willis.

– Látom.

Igyekeztek a rotor révén a maximális emelőerőt biztosítani, de bár nem tudtak róla, az is sérült volt. A Pave Low felfelé erőlködött, körülbelül kétezer métert el is ért, ott aztán megállt, majd süllyedni kezdett.

– Mivel egyre több hajtóanyagot használunk el… – mondta reménykedve Willis.

– Azért ne fogadj rá! – közölte a rádión PJ. – Claw, Caesar, nem tudunk átmenni a hegyeken.

– Akkor mi jövünk hozzátok.

– Ne, túl korai még. A parthoz közelebb kell tankolnunk.

– Caesar, itt Little eyes. Értem, mi a probléma. Milyen típusú üzemanyagra van szükségetek ahhoz a szörnyeteghez? – kérdezte Larson. A csapatok felszedése óta követte a helikoptert – a tervnek megfelelően.

– Fiam, egyelőre a hugyot is felhasználnánk, ha elég volna.

– El tudjátok érni a partot?

– Igen. Elég szoros, de megpróbáljuk megcsinálni.

– A partvonal közelében, mondjuk egy mérföldnyire attól, kereshetek nektek egy repteret, ott biztosan van a szükséges üzemanyagból. Sebesültet is viszek aki vérzik, és orvosi segítségre van szüksége.

Johns és Willis egymásra nézett.

– Hol van az a hely?

– Ezzel a sebességgel körülbelül negyven perc. El Pindo. Kis hely magángépek számára. Éjszaka feltehetően nincs ott senki. A föld alatti raktárban tízezer gallonjuk van. Shell-koncesszió, jó párszor jártam már ott.

– Magasság?

– Ötszáz alatt. Jó, finom sűrű levegő a rotorhoz, ezredes.

– Csináljuk meg! – mondta Willis.

– Claw, vissza tudod igazolni? – kérdezte Johns.

– Igen.

– Akkor megpróbáljuk! Nyugatra fordulunk! Maradjatok közel, hogy rádiókapcsolatot tarthassunk, de egyébként azt csináltok, amit akartok, hogy elkerüljétek a radart.

– Értettem, nyugatra fordulunk! – válaszolta Montaigne.

Ryan az ágyú mellett üldögélt. A helikopteren nyolc sebesült volt, de két szanitéc foglalkozott velük és Ryan képtelen volt igazából segíteni. Clark is csatlakozott hozzá.

– Oké, mit csinálunk majd Cortezzel és Escobedóval?

– Cortez nekünk kell, hogy a másikkal mi lesz, azt a franc se tudja. Hogyan magyarázzuk meg az elrablását?

– Mégis mit gondolsz, mit fogunk csinálni, bíróság elé visszük? – kérdezte Clark a motorok és a szél dübörgésén át.

– Bármi egyéb hidegvérrel elkövetett gyilkosság. Most már fogoly, és a foglyok megölése gyilkosság – emlékszel még?

Kezd kibújni belőled a jogász – gondolta Clark, de tudta, hogy Ryannak igaza van. A foglyok megölése ellentétes az előírásokkal.

– Szóval visszavisszük?

– Akkor annyi a műveletnek – közölte Ryan. Tudta, hogy a témához képest túl hangosan beszél. Nyugodtnak és megfontoltnak kellett volna most lennie, de a környezet és az esti események fölébe kerekedtek. – Krisztusom, nem tudom mit csináljunk!

– Hová tartunk – már úgy értem, hová megy ez a helikopter?

– Nem tudom. – Ryan a fedélzeti kommunikáción keresztül megkérdezte. A válasz igencsak meglepte, és közölte is Clarkkal.

– Nézd, hadd foglalkozzam vele én. Van egy ötletem. Amikor majd leszálltunk, én viszem ki innen. Larson és én a dolognak ezt a részét megoldjuk. Azt hiszem, tudom mit tegyek.

– De…

– Igazából nem nagyon akarod tudni, igaz?

– Nem ölheted meg csak úgy! – makacskodott Jack.

– Nem is fogom – mondta Clark. Ryan nem tudta, hogyan értse a választ. Mindenesetre kiutat kínált, ő pedig elfogadta.

 

Larson ért oda elsőnek. A repülőtér alig volt megvilágítva, csak pár lámpa fénye látszott. Mégis sikerült letennie gépét, és miközben villogtak az összeütközést megakadályozó jelzőfények, az üzemanyag-szolgáltatási területre lavírozott. Alighogy megállt, a helikopter is leszállt néhány méternyire tőle.

Larson elámult. A halványkék megvilágításban jó sok lyukat fedezett fel a repülőn. Repülőoverallos férfi szaladt felé. Larson elébe ment, és az üzemanyagtömlőhöz vezette. Ki volt kapcsolva a szivattyúk energiaellátása, de Larson tudta, hol a kapcsoló, ezért aztán szétlőtte az ajtózárat. Még sohasem csinált ilyet, de éppen úgy mint a filmeken, öt lövése után feltárult az ajtó. Egy perccel később Beán őrmester már be is helyezte a fúvókát a külső tartályok egyikébe. Ekkor jelent meg Clark és Escobedo. Az egyik katona fegyverét az utóbbi halántékához nyomta, miközben a CIA-tisztek tárgyaltak.

– Visszamegyünk – közölte a pilótával Clark.

– Micsoda? – fordult meg Larson.

– Ezt a barátunkat visszavisszük otthonába, Medellínbe. Először azonban pár dolgot el kell intéznünk…

– Hát ez nagyszerű! – Larson a gépérvez ment, felkapaszkodott a szárnyra, hogy kinyithassa az üzemanyagsapkákat. Tizenöt percet kellett várnia.

A helikopter jobbára sokkal nagyobb tömlőn keresztül nyeli a benzint. Amikor visszahozták neki a tömlőt, a helikopter rotorja ismét forogni kezdett. Nem sokkal azután felszállt, és el is tűnt az éjszakában. Észak felé villámlott, és Larson igencsak örült neki, hogy nem kellett arra repülnie. Hagyta, hogy Clark elvégezze a töltést, miközben bement, hogy telefonáljon egyet. Az egészben az a legviccesebb, hogy még pénzt is csinál az üzletből. Leszámítva, hogy igazából semmi vicces nem történt az elmúlt hónapban.

 

– Oké – mondta PJ a kommunikációs rendszeren. – Ez az utolsó megálló, aztán megyünk haza.

– A motorok hőmérséklete nem valami ragyogó – közölte Willis. A T-64-GE-7-es motorokat arra tervezték, hogy repülőgép benzint égessenek el, nem pedig a magángépek által használt, illékonyabb és veszélyesebb, magasabb oktánszámú anyagot. A gyártó garanciája szerint ezt a fajta üzemanyagot harminc órán át lehet igénybe venni, utána besül a motor.

– Úgy nézem, nem lesz akadálya, hogy lehűtsük őket – mondta az ezredes, a rájuk váró időjárásra gondolva.

– Újból minden rózsaszín, igaz ezredes? – szólalt meg Willis olyan nyugodtan, amennyire csak tudta. Ez a vihar ugyanis nem egyszerű vihar volt, hanem hurrikán, mely éppen köztük és Panama között dühöngött. Valamivel riasztóbb volt, mint amikor lőttek rájuk. A viharra nem lehet visszalőni.

– Claw, itt Caesar, vége – jelentkezett a rádióján Johns.

– Hallak, Caesar.

– Milyen arra az idő?

– Szar, uram. Javaslom, hogy forduljatok nyugatnak, és keressetek egy pontot, melyen át tudtok kapaszkodni, majd próbáljatok meg a csendes-óceáni part felől közelíteni.

Willis végigpásztázott a navigációs műszereken.

– Ühüm. – Claw, éppen most lettünk nehezebbek öt tonnával. Nagyon úgy néz ki, hogy más utat kell választanunk.

– A vihar tizenöt csomóval nyugatra tart, és Panama felé az irányotok az alsó, jobb oldali térnegyedbe visz benneteket.

Szóval végig ellenszél – mondta magában PJ.

– Add meg a számot.

– Útvonalatok során a becsült szél csúcsérték hét-nulla csomó.

– Óriási! – jegyezte meg Willis. – Ez éppen a határesetet jelenti. Átkozottul is a határesetet.

Johns bólintott. A szél nagyon komolyra fordult. Az eső pedig csökkenteni fogja a motor hatékonyságát. A megtehető távolság lehet hogy kevesebb lesz, mint a fele annak, aminek lennie kellene… És viharban nem lehet tankolni… az volna okos, ha találnának egy helyet, ahol leszállnak és ott maradnak, de ezt sem lehet megcsinálni… Johns ismét bekapcsolta mikrofonját.

– Claw, itt Caesar. Az egyes számú alternatíva lép életbe.

– Teljesen elment a józan eszed? – kérdezte Francie Montaigne.

– Nekem sem nagyon tetszik – jegyezte meg Willis.

– Helyes. Annak idején majd tanúskodhattok. Csak száz mérföldnyire van a parttól, és ha nem válik be, ki tudjuk használni majd a szelet, hogy odacsúzlizzon minket. Claw, pozícióellenőrzésre van szükségem az egyes számú alternatíva végrehajtása érdekében.

 

– Te őrült barom! – sóhajtott fel Montaigne. Saját híradósainak pedig azt mondta: – Egyes számú alternatíva. Pozícióellenőrzést kérek, mégpedig azonnal.

 

Murraynak sem volt különösebb örömben része. Bár az Adele igazából nem nagy hurrikán – Wegener legalábbis ezt mondta neki – mégiscsak nagyobb, mint amit eddig valaha is látott. A hullámok magasra szöktek, és bár a Panache egykor úgy festett, mint fehér acélból készült sziklaszirt a dokk mentén, most olyannak hatott, mint játékszer a fürdőkádban. Az FBI-ügynök egy flastromot tett a fejére a füle mögé, hogy legyőzze a tengeribetegséget, de pillanatnyilag az sem volt elegendő. Wegener viszont a hídon a székén üldögélt, és úgy pipázott, mint a tengerek mesebeli kapitánya, miközben Murray a feje fölötti kapaszkodórudat fogta, és az embernek olyan érzése támadt ha nézte, hogy röpködő trapézon himbálódzik.

Nem érték még el terv szerinti helyzetüket. Wegener elmagyarázta látogatójának, hogy csak egyetlen egy helyen lehetnek. És ott kell lenniük… Murray kimérten hálás volt azért, hogy a tenger nem is bizonyult annyira rossznak, amennyire látszott. Az ajtó felé igyekezett, átpréselte magát, majd kitekintett a fölöttük tornyosuló felhőhengerre.

– Panache, itt a Claw. Vége! – közölte a hangszóró. Wegener a mikrofonért nyúlt.

– Claw, itt a Panache. A jeletek gyenge, de hallható. Vége!

– Pozícióellenőrzés. Vége!

Wegener megadta a pilótának amit kért, úgy hangzott, mintha nő volna – gondolta magában. Krisztusom, már mindenütt ott vannak…!

– Caesar felétek tart.

– Értettem. Kérlek, közöld Caesarral, hogy a körülmények határesetieknél is rosszabbak. Újra mondom, pillanatnyilag idelenn nem jó.

– Értettem, visszaigazolom! Maradjatok készenlétben! – A hang két perc múlva visszajött. – Panache, itt Claw. Caesar azt közli, meg akarja próbálni. Ha képtelen rá, HIFR-t tervez. Meg tudjátok csinálni? Vége!

– Igen, mindenesetre megpróbáljuk. Add meg az ETA-t! Vega!

– Hat-nulla percre becsülöm.

– Értettem, készen állunk! Tájékoztassatok bennünket! Vége! – Wegener végigtekintett a hídon. – Miss Walters, megvan a kapcsolat. Azt akarom, hogy Oreza és Riley azonnal jöjjön a hídra.

– Megvan a kapcsolat – közölte Walters zászlós. Csalódott volt. Itt állt egy istenverte trópusi vihar kellős közepén, és még csak rosszul sincs tőle. És vajon miért nem hagyja a kapitány, hogy ő tartsa fenn azt az átkozott kapcsolatot?

– Bal oldali kormánylapot normálisan! – rendelkezett Wegener. – Gyere új irányban, három-három-öt szerint! Kétharmad gőzzel előre!

– Értettem, új irány három-három-öt. – A kormányos elforgatta a kereket, majd a gázszabályozó kar felé nyúlt. – Kétharmad, uram.

– Helyes. Mi van Obrecki? – kérdezte a kapitány.

– Jó kis hullámvasút, de azon tűnődöm, mikor ér véget a furikázás, uram. – A fiatalember vigyorgott, de szemét le nem vette volna az iránytűről.

– Jól csinálod! Azonnal tudasd velem, ha elfáradtál.

– Értettem, uram!

Oreza és Riley egy perc múlva megjelent. – Tessék? – kérdezte az előbbi.

– Harminc perc múlva látogatónk érkezik – közölte velük a kapitány.

– Baszd meg! – jegyezte meg Riley. – Már bocsánat, Red, de hát… a francba!

– Oké, most, hogy azt már magunk mögött tudhatjuk, rátok bízom magam, és remélem jól csináljátok majd – mondta zordan Wegener. Riley megadóan fogadta a dorgálást.

– Már megbocsáss, kapitány, mindent megteszek, amit csak tudok. A másodtiszt a toronyban van?

Wegener bólintott. A másodtiszt a legjobb, ha irányítani kell a leszállásokat. – Menj érte! – Riley lement, Wegener pedig Orezához fordult:

– Portagee, azt akarom, hogy te legyél a kormánynál, amikor a Hotel Corpinhoz érünk. Enyém lesz a kapcsolat.

– Uram, nincs Hotel Corpin.

– Ezért leszel te a kormánynál. Fél óra múltán váltsd fel Obreckit, és érezz rá, milyen a hajó. A lehető legjobb célpontot kell nyújtanunk nekik, amit csak tudunk.

– Jézusom! – Oreza kitekintett az ablakon. – Eltaláltad, Red.

 

Johns alacsonyan tartotta a gépet. Kikapcsolta az automata repülésirányítást, jobban bízva saját ügyességében és ösztöneiben. A gázszabályozást Willisre bízta, és amennyire lehetett a műszereire összpontosított. Egy pillanat alatt kezdődött. Az egyik percben még tiszta égen repültek, a következőben pedig az eső vert mindent.

– Nem is olyan rossz – hazudta Johns gyalázatos módon a mikrofonba.

– Még fizetnek is érte nekünk – hagyta jóvá Willis, nem kis iróniával.

Az emberek hátul a padlóra voltak szíjazva. Ryan a miniágyúba kapaszkodott, mintha az jelentene valamit. Kilátott a nyitott ajtón, a nagy semmibe. A helikopter fel s alá ugrált, ide-oda vetődve, mint a gyermeksárkány, azzal az aprócska különbséggel, hogy negyvenezer kilót nyomott. De nem tehetett semmit. Sorsa mások kezében volt, és nem számított semmit, hogy mit tud vagy mit csinál. Már a hányástól sem könnyebbült meg, bár ő és mások is szorgalmasan művelték. Egyszerűen csak túl akart lenni rajta…

Tovább folytatódott a hánykolódás, de a helikopter lassan áthatolt a viharon. Északkelet felől jöttek, de mérhető sebességgel tolódtak el az óramutató járásával megegyező irányban. Ez pedig fokozta a földhöz viszonyított sebességüket. Egy-ötvenes légsebességnél most már egy-kilencvenes volt a földhöz viszonyított sebességük – és egyre nőtt.

– Ez szinte csodát tesz az üzemanyag-megtakarításunkkal – jegyezte meg Johns.

– Ötven mérföld – válaszolta Willis.

– Caesar, itt Claw, vége.

– Értettem, Claw, öt-nulla mérföldnyire vagyunk az egyes számú alternatíva helyétől, és egy kicsit hepehupás. – Kicsit hepehupás a valagam – gondolta Montaigne százados, úgy száz mérföldnyivel arrébb sokkal kedvezőbb időjárási viszonyok közepette hullámvasutazva. – Egyébként oké – jelentette.

– Ha nem tudunk leszállni, azt hiszem, megpróbálkozhatunk vele, hogy kilőjük magunkat a másik oldalra, és elérjük a panamai partokat. – Johns a homlokát ráncolta, mert egyre több víz csapódott a szélvédőnek.

– A láng csapott ki! A kettes számú motor kimarad.

– Indítsd újra! – mondta Johns, még mindig megpróbált nyugodt maradni. Lebuktatta az orr-részt, és lejjebb ereszkedett, hogy fokozza a sebességet. A sűrű eső – reménykedett – csak helyi jelenség.

– Azon vagyok – válaszolta kiszáradt torokkal Willis.

– Az egyes számú motor teljesítménye csökken – mondta Johns. Teljesen elcsavarta a gázszabályozót, a kétmotoros gép egyik motorja most már 80 százalékos teljesítménnyel dolgozott. – Hozzuk vissza a kettest, kapitány. Jelenleg percenkénti harminc méter a magasságveszteség.

– Azon vagyok – ismételte Willis. Az eső kicsit alábbhagyott, és a kettes számú motor forogni kezdett, de csak 40 százalékot nyújtott. – Azt hiszem, a P3-as vesztesége csak rosszabbodott. Egy szar szendvics közepébe szorultunk be, ezredes. Negyven mérföld. Most már elköteleztük magunkat az egyes számú alternatívának.

– Legalább van egy lehetőségünk. Úgysem úszom soha. – PJ keze sikamlós volt az izzadtságtól. Érezte a házilag készített kesztyűkben. Beleszólt a rádióba: Körülbelül tizenöt perc még – mondta. – Egy-öt perc.

 

Riley tíz főt szedett össze, tapasztalt tagjait a legénységnek. Mindegyiknek a dereka köré biztonsági kötelet kötöttek, és Riley személyesen ellenőrzött minden egyes csomót és csatot. Bár mindenkinek volt életmentő felszerelése, ilyen időjárási viszonyok közepette ez nem sokat számít. Lerögzítő láncokat és további köteleket helyeztek el, ahol csak lehetett. Előrevitte a legénységet, a felépítmény hátsó falához állítva őket. – Készen állunk! – kiabálta a telefonba. Saját embereinek pedig ezt mondta: Ha bármelyikőtök elbassza és átbukik, bizony isten utánaugrom, hogy magam fojtsam meg!

 

Szélörvényben voltak. A navigációs kijelző szerint most már északra célpontjuktól, közel kétszázötven csomóval haladva. A hánykolódás pedig egyre rosszabb lett. Az egyik lefelé irányuló lökés levetette őket egészen a fekete hullámokig, amíg aztán Johnsnak nagy nehezen sikerült megállítania a gépet. Mindenáron feljebb akart emelkedni. Ilyen viszonyok közepette sohasem repült még, és rosszabbnak bizonyult, mint amit a kézikönyvek mondtak róla. – Mennyi még?

– Rögtön ott kell már lennünk, uram! – mondta Willis. – Egyenesen délnek.

– Oké. – Johns balra nyomta a botkormányt. A szélhez képesti hirtelen irányváltás azzal fenyegetett, hogy a helikoptert átbillenti, de azért megtartotta, és szinte rátapadt az új irányra. Két perc múlva tiszta időben repültek.

– Panache, itt a Caesar, hol a pokolban vagytok?

 

– Fényeket bekapcsolni, mindent, most! – Wegener szinte kiabált, amikor meghallotta a jelentkezést. A Panache egy pillanat alatt úgy kivilágosodott, mint egy karácsonyfa.

– A mindenit, de jól mutattok odalenn! – mondta egy hang.

Az Adele gyengécske hurrikánnak bizonyult, trópusi viharrá csendesedett, körülbelül tizenöt csomóval haladt. Tizenöt percük volt tehát a helikopter fogadására. A levegő tiszta volt. Nem esett, így a pilótafülkében lévő személyzet jól láthatta a hullámokat, számolhatott velük.

Hátul, a repülésirányításnál a másodtiszt feltette a fejhallgatóját, és beszélni kezdett.

– Caesar, itt a Panache. A repülésirányító tiszt vagyok, én fogom irányítani a rárepülést. Tizenöt csomós a szél, és változó az iránya. A hajó inog meg bukdácsol, négy-öt méter magasak a hullámok. Körülbelül tíz vagy tizenöt percünk van a végrehajtásra. Nem kell kapkodni. – Az utolsó mondatot megnyugtatásnak szánta, mert nyugtalankodni lett volna éppen miért.

– Kapitány, még pár csomó, és valamivel stabilabban tudom tartani – közölte a kormány keréknél Portagee.

– Megpróbálom. – Wegener kitekintett, hogy körülnézhessen. A helikopter már láthatóvá vált, stroboszkóp lámpái villogtak a sötétben, miközben a hajó körül keringett, ezzel is lehetővé téve a pilótának a helyzet felmérését. Ez az átkozott imbolygás mindent elcseszhet – ébredt rá Wegener. Portageenak igaza volt. – Kétharmad – szólt bele a telefonba.

– Krisztusom, micsoda kis csónak – hallotta felnyögni Willist Johns.

PJ lejjebb vitte a helikoptert, még egyszer utoljára körözve egyet, és egyenes irányban repült rá a hajó farára. Körülbelül harminc méteren szintre hozta, de hiányzott a teljesítmény, a hajó pedig jobbra-balra imbolygott, amikor próbálkozott.

– Tartsd már stabilan azt az istenverte csónakot! – mondta a rádióba.

– Próbáljuk, uram – mondta a másodtiszt. – Pillanatnyilag bal oldalon, az orr felől fúj a szél. Javasolnám, hogy gyertek be bal oldalról, és maradjatok végig a fedélzethez képest abban a szögben.

– Értettem, már látom, mi az oka. – Johns még egyszer állított a teljesítményen és rárepült.

 

– Oké, gyerünk! – mondta Riley az embereknek. Három csoportra oszlottak, a helikopter kerékszerelvényeihez tartották.

 

Johns látta, hogy a fedélzet nem különösebben nagy, nem elegendő a hosszanti landoláshoz. Lassan jött, tizenöt csomóval gyorsabban, mint a hajó, és ez is csökkent, amint közelebb jött, de a szél elfordította, és el is tolta a helikoptert. Johns káromkodott, és ismét felemelkedett, hogy újból próbálkozhasson.

– Sajnálom – mondta. – Van egy kis teljesítményproblémánk idefenn.

– Értettem, csak semmi sietség, uram! – válaszolta a másodtiszt.

PJ ismét nekiindult. Ezúttal jól ment a ráközelítés. A gépet a tattól száz méternyire vitte, hogy csökkenthesse a túlzott sebességet, majd szintre hozta és rásegített. A főfutómű pontosan ott ért földet ahol akarta, de a hajó egy keményet ugrott, és jobbra lökte a helikoptert. PJ ösztönszerűleg gázt adott, hogy felemelkedhessenek a fedélzetről. Nem kellett volna, amit már akkor is tudott, amikor végrehajtotta.

– Kemény, nagyon kemény – mondta a rádión keresztül, igyekezve, hogy ne káromkodjon, miközben a helikoptert újra körbevitte.

– Nagy kár, hogy nincs több időnk gyakorlatozni – hagyta jóvá a parti őrség tisztje. – Szép kis rárepülés volt. Csak hát a hajó éppen rosszul biccent. Ha még egyszer megcsinálod, minden oké lesz.

– Oké, még egyszer. – PJ megint rárepült.

A hajó húsz fokban imbolygott balra és jobbra, de Johns a megcélzott terület közepére függesztette szemét, ami egyáltalán nem imbolygott: fix pont volt a térben. Ez lesz a trükkje – mondta magában – kiválasztani a pontot, ami nem mozog. Ismét visszafogta a sebességet és előrearaszolt. Amikor a fedélzethez közelített, lecsapta a légcsavaremelkedés-szabályozót. Majdnem olyan szörnyű volt, mint egy lezuhanás, de a szabályzó a helyén tartotta a gépet.

Riley ugrott föl elsőnek és gurult a helikopter alá, az orrkerekeknél. Egy matróz a lekötőláncokkal követte őt. Riley megfelelő helyet keresett, és beakasztotta a láncokat, majd kilökte a karját és a kezét ökölbe szorította. A megadott jelre két ember feszesre húzta a láncokat, Riley pedig kigurult onnan. A Pave Low kétszer is arrébb mozdult, mielőtt rögzíteni tudták volna, de nemsokára már vastag kötelek is segítették a láncokat. Amikorra Riley végzett, már robbanóanyag kellett volna hozzá, hogy a helikoptert elmozdíthassák a fedélzetről. A jobb oldali rámpáról közelítették meg a helikoptert, és kisegítették utasait. Riley tizenöt embert számolt össze. Azt mondták neki, hogy ennél többet várjon. Aztán számba vette a holttesteket, és azokat is, akik velük foglalatoskodtak.

Johns és Willis leállította a motorokat.

– Claw, a Caesar leszállt. Visszatérünk a bázisra. – Johns túl hamar vette le a sisakját ahhoz, hogy elkaphassa a választ, de Willis hallotta.

– Értettem. Vége.

Johns körülnézett. Egyáltalán nem érezte most pilótának magát. Gépe lenn volt. O maga biztonságban. Itt az ideje hát hogy kikászálódjon, és valami egyebet is tegyen. Képtelen volt anélkül kijutni az ajtón, hogy a fedélzetről való kiesést meg ne kockáztatná, és… még azt is megengedte magának, hogy elfeledkezzen Buck Zimmerről. Agyában ez az ajtó most kezdett kinyílni. Nos – mondta magában –, Buck megértő lenne. Ryan még mindig az őrmesterrel foglalatoskodott, repülősoverallja szörnyű émelygésének nyomait viselte. Johns az őrmester mellé térdelt. Jóban és rosszban együtt szolgáltak… Mióta is?

– Azt mondta, hét gyereke van – szolalt meg Ryan.

Johns úgy beszélt, mint egy ezeréves ember, aki megunta az életet, a repülést, mindent. – Igen, nagyon helyesek. A felesége laoszi. Carol… Ó, Istenem, Buck, miért most?

– Hadd segítsek! – mondta Jack. Johns a karját fogta, Ryan pedig a lábát. Ki kellett azonban várni a sorukat. Jack látta, hogy a katonák a sajátjaikat cipelik, ebben segédkezik nekik Ding őrmester. A parti őrség emberei segíteni akartak, de ők visszautasították. A tengerészek rögtön megértették, hogy miért. Riley és emberei kis ideig hátramaradtak, hogy összeszedhessék a cuccukat és a fegyvereiket. Majd ők is lementek.

A holttesteket egyelőre egy átjáróban helyezték el. A sebesültek a legénységi szállásra kerültek. Ryant és a légierő tisztjeit a tiszti étkezdébe vezették. Ott találták azt a férfit, aki az egészet elindította, még hónapokkal ezelőtt, bár soha egyikük sem fogja megérteni, hogyan is történt az egész. De volt ott valaki más is.

– Szia, Dan.

– Szar volt? – kérdezte az FBI-ügynök.

Jack erre nem válaszolt.

– Elkaptuk Cortezt, azt hiszem, megsebesült. Valószínűleg a gyengélkedőben van.

– Mi történt veled? – kérdezte Murray, és Jack sisakjára mutatott.

Ryan levette, és egy mély barázdát fedezett fel rajta: egy 7,62-es lövedék jókora darabot lekapott az üvegrost anyagból. Jack tudta, hogy válaszolnia kellett volna a kérdésre, de életének az a része már négyszáz mérföldnyivel arrébb volt. Letelepedett és a fedélzetet bámulta. Jó ideig nem szólt semmit. Két perccel később Murray egy tábori ágyhoz terelte, lefektette és betakarta.

 

Montaigne kapitánynak az utolsó két mérföldet erős szélben kellett végigküszködnie, de kiváló pilóta volt, a Lockheed Hercules pedig rendkívül jó gép. Kicsit keményen szállt le, majd a hangárig követte az irányító dzsipet. Egy polgári ruhás férfi várta, néhány tiszttel együtt. Amint kikapcsolta a motort, kiszállt, hogy odamenjen hozzájuk. Alaposan megvárakoztatta őket, mert kiment a mosdóba, fáradtan is megejtően mosolyogva, és talán egyetlen férfi sem akadt Amerikában, aki meg tudna tagadni egy hölgytől ilyen kérést. Repülőoveralljának rémes szaga volt, haja merő lobonc, szeme vörös – ezt látta a tükörben, mielőtt visszajött volna. Már vártak rá, rögtön az ajtó mellett.

– Százados, tudni akarom, mit csinált ma este! – förmedt rá a civil –, de nem is volt igazából civil, Francis egy pillanat múlva rájött.

– Uram, nagyon hosszú bevetésem volt. A legénységem és jómagam is holtfáradtak vagyunk.

– Mindannyiukkal el akarok beszélgetni arról, hogy mit csináltak.

– Uram, az én legénységemről van szó. Ha van valami mondanivalója, akkor azt velem közölje – vágott vissza.

– Mit csináltak? – kötötte az ebet a karóhoz Cutter. Megpróbálta elfeledtetni magával, hogy egy nővel beszél. Nem tudta viszont, hogy a nő őt nem tartja férfinak.

– Johns ezredes kirepült, hogy kimentsen néhány, különleges hadműveletben részt vevő katonát. – Mindkét kezével a nyakszirtjét dörzsölgette. – Behoztuk őket – sikerült behoznia, legalábbis legtöbbjüket, azt hiszem.

– Akkor hol van ő?

Montaigne egyenesen a szemébe nézett.

– Uram, motorproblémája van. Nem tudott fölkapaszkodni hozzánk, képtelen volt átjutni a hegyeken. Egyenesen belerepült a viharba. És nem tudott kirepülni belőle, uram. Akar még valami mást is tudni? Zuhanyozni akarok, egy kis kávét is, és a keresésről meg a mentésükről is el kell gondolkodnom.

– A reptér le van zárva – közölte a bázisparancsnok. – Senki sem megy ki innen még tíz órán át. Azt hiszem, kis pihenésre van szüksége, kapitány.

– Azt hiszem, igaza van uram. Bocsánat, utána kell néznem a legénységemnek. Pár perc múlva megkapja a mentéshez a koordinátákat. Valakinek meg kell próbálnia – tette hozzá.

– Nézze, tábornok, azt akarom… – fogott bele Cutter.

– Uram, hagyja már békén a legénységet – mondta a légierő egycsillagosa, aki nemsokára amúgy is nyugdíjba vonul.

 

Larson körülbelül akkor landolt Medellín város repterén, amikor az MC-130-as Panamához közeledett. A pokolt is kihívó repülőút volt. Clark hátul üldögélt Escobedóval, akinek kezét a háta mögött összekötötték, bordái közé pedig pisztolyt nyomtak. Repülés közben jó sok halálos fenyegetés hangzott el: Clark felé, Larson felé és barátnője felé is, aki az Aviancának dolgozott. Clark mindvégig csak mosolygott.

– Na most mit csináltok velem? Azon nyomban megöltök? – kérdezte, amint a kerekek megálltak. Végül Clark válaszolt.

– Azt javasoltam, hogy adhatnánk neked egy kis repülőleckét a helikopter végéből, de hát nem engedték meg. Nagyon úgy néz ki, hogy visszaviszünk és szabadon engedünk.

Escobedo nem tudta, hogyan válaszoljon erre. Tombolása miatt képtelen volt számot vetni azzal a ténnyel, hogy esetleg nem is akarják megölni, nincs meg hozzá a bátorságuk.

– Larson, te anyátlan áruló, azt gondolod, hogy túléled ezt?

Clark Escobedo bordái közé nyomta a pisztolyt.

– Nem zaklatjuk a fickót, aki ezt az istenverte gépet vezeti. Ha neked volnék, Senor, nagyon-nagyon örülnék, hogy idehaza vagyok. Még úgy is találkozónk van a reptéren.

– Találkozónk, kivel?

– Néhány barátoddal – mondta Clark, miközben a kerekek már a betonon csikorogtak. Larson megfordította a propellerek forgási irányát, hogy lefékezze a gépet. – Páran a tagtársaid közül.

Ez volt az a pillanat, amikor megérezte az igazi veszélyt.

– Mit mondtatok nekik?

– Az igazságot – válaszolta Larson. – Hogy rendkívül furcsa körülmények között repültél ki az országból, a viharban meg minden. És beszéltünk egy keveset az elmúlt néhány hét összes furcsa történéséről is, nem gondolom, hogy ez csak a véletlen műve volt…

– De hát én majd megmondom nekik…

– Mit? – kérdezte Clark. – Hogy a saj át életünket kockáztattuk, amikor visszahoztunk? Ez lenne a trükk? Hogyne, mondd csak meg nekik.

A repülő megállt, de a motorok nem. Clark felpeckelte a főnök száját. Majd kicsatolta Escobedo biztonsági övét, és az ajtó felé vonszolta a férfit. Egy kocsi várt odalenn. Clark lelépett, hangtompítós automatája Escobedo hátának nyomódott.

– Te nem Larson vagy – mondta a géppisztolyos.

– A barátja vagyok. Ő most repül. Itt van az emberetek. Azt hiszem, van nálatok valami cserében a számunkra.

– Nem kell elmennetek – mondta a diplomatatáskás.

– Ennek itt túl sok a barátja. Azt hiszem, az a legjobb, ha elmegyünk.

– Ahogy akarjátok – mondta a másik. – De tőlünk egyáltalán nem kell félnetek. – Átadta a táskát.

– Gracia, el Jefe – mondta Clark. Ezek a hülyék szeretik, ha így hívják őket. Escobedót feléjük tuszkolta.

– Több eszed is lehetett volna, mint hogy eláruld a barátaidat – mondta a másik pofa. A megjegyzés már a megkötözött és felpeckelt főnöknek szólt, akinek szeme nagyon tágra nyílt, és Clarkra bámult vissza, aki becsapta a repülőgép ajtaját.

– Menjünk innen a büdös francba!

– A következő megálló Venezuela – mondta Larson, miközben gázt adott.

– Aztán akárhová. Gondolod, meg tudod csinálni?

– Némi kávéra szükségem lenne, de odalenn amúgy is jól csinálják. – A gép felemelkedett, és Larson arra gondolt: Jézusom, milyen jó, hogy az egész már mögöttünk van – de még nem volt mindenki túl rajta.

 

30

 

Amikorra Ryan tábori ágyán felébredt, a legrosszabbon már túl voltak. A hajónak sikerült keleti irányban tíz csomóval haladnia, és a vihar eközben tizenöttel tartott északnyugatnak. Hat óra múlva mérsékelten hullámzó vizeken találták magukat. A Panache ekkor északkelet felé tartott, csaknem húsz csomóval.

A katonákat a hajó legénységével együtt helyezték el, és úgy bántak velük, mint odalátogató királyi fenségekkel. Valamilyen csoda folytán előkerült néhány üveg szesz is. Egyenruhájukat eldobták, és a hajó raktárából adtak nekik újat. A halottakat a hűtőkamrába helyezték – ez volt az egyetlen lehetséges megoldás, ebben mindenki egyetértett. Öten voltak; közülük ketten, beleértve Zimmert is, a mentés során haltak meg. Nyolc sérült volt, egyikük súlyosan megsérült, de a két szanitéc meg a hajó egészségügyise a lehető leggondosabban ellátták. A katonák főként aludtak és ettek, majd megint csak aludtak és ettek.

Cortez, aki a karján sebesült meg, a zárkában kuksolt. Murray vigyázott rá. Miután Ryan felébredt, mind a két férfi lement hozzá egy kamerával, melyet háromlábú állványra helyeztek, és az idősebbik FBI-os néhány kérdést tett fel neki. Csakhamar nyilvánvalóvá vált, hogy Corteznak semmi része nincs Emil Jacobs meggyilkolásában, ami ugyanolyan meglepő volt Murray számára, mint amennyire ésszerű az információ megvizsgálásakor. Cortez mindvégig együttműködött velük. Egyik munkaadóját elárulta már, az pedig, hogy egy újabbal ugyanezt tegye, egyáltalán nem esett nehezére, különösen Jack azon ígéretét is figyelembe véve, hogy nem fogják büntetőeljárás alá vetni, ha a segítségükre van. Ezt az ígéretet pedig szó szerint be fogják tartani.

 

Cutter még egy napig Panamában maradt. Az időjárás késleltette a lezuhant helikopter felkutatását és a mentési tevékenységet. Nem lepődött meg azon, hogy semmit sem találtak. A vihar folyamatosan vonult északnyugati irányban, és a Yucatan-félszigeten tombolta ki magát. Amint az időjárás megengedte, Cutter egyenesen visszarepült Washingtonba, csupán pár órával azután, hogy Montaigne kapitány visszatért az eglini légitámaszpontra. A legénység titoktartást esküdött, amelynek betartására, betartatására parancsnokuknak minden oka megvolt.

 

A Panache harminchat órával azután érkezett a Guantánamo haditengerészeti támaszpontra, hogy fedélzetére vette a helikoptert. Wegener kapitány rádión kért kikötési engedélyt, motormeghibásodásra hivatkozott, és azt kívánta, hogy kikerülhessen az Adele hurrikán haladásának útvonalából. Több mérfölddel arrébb Johns ezredes előkészítette helikopterét, és a bázisra repült; azonnal egy hangárba gurult. A hajó egy órával később futott be.

Clark és Larson a dokknál várta a hajót. Repülőgépüket elrejtették. Ryan meg Murray csatlakozott hozzájuk, és egy egész raj tengerészgyalogos szállt fel a hajóra, hogy levigye Félix Cortezt. Sor került néhány telefonhívásra, majd eljött az ideje, hogy eldöntsék, mi legyen. Egyik megoldás sem ígérkezett könnyűnek, semmi olyan nem kínálkozott, ami teljesen legális volna. A katonákat a bázis kórházában kezelték, a rákövetkező napon pedig a floridai Ford MacDillbe repítették őket. Clark és Larson ugyanazon a napon vitte vissza Washingtonba a gépet, és átadták egy kisebb vállalkozásnak, amely a CIA-hoz tartozik. Larson szabadságra ment azon tűnődve, feleségül akarja-e venni valaha is a lányt, és akar-e családot alapítani. Egy dologban azonban biztos volt: el fogja hagyni az ügynökséget.

 

Cutter tengernagy már két nappal korábban visszatért Washingtonba, és visszaállt szokásos munkamenetére. Az elnök politikai úton volt, ami valamelyest megkönnyítette nemzetbiztonsági tanácsadója számára az elmúlt néhány hetet. Cutternak elege van már az egészből. Úgy vélte, a flottaparancsnokság megfelelő volna számára, lehetőleg az atlanti-óceáni flottáé. Painter altengernaggyal, a (légi hadviselés alá tartozó) tengerészeti hadműveletek jelenlegi helyettes főnökével már közölték is, hogy számoljon vele, de végtére is minden az elnöktől függ. Cutter pedig úgy találta, hogy nagyjából bármit elérhet, amit csak akar. Ilyesmiken jól el lehet gondolkodni reggelizés közben… Az ajtócsengő 7 óra 15-kor szólalt meg. Cutter maga nyitott ajtót.

– Ön kicsoda?

– Uram, a szokásos eligazítótisztje megbetegedett, én vettem át a szolgálatot – közölte a férfi. Negyvenes lehetett, szívós, öreg tisztnek nézett ki.

– Oké, gyerünk! – Cutter a társalgóba intette. A férfi leült, és örömmel nyugtázta, hogy a tengernagynak van odabenn tv-je és videója.

– Oké, ma hol kezdjük? – kérdezte Cutter, miután becsukta az ajtót.

– Gitmónál, uram – mondta a férfi.

– Mi történik Kubában?

– Tulajdonképpen megvan videón is, uram. – A tiszt betette a berendezésbe a szalagot, és lenyomta a “play” gombot.

– Mi ez…? – Jézus Krisztus! A szalag pár percig ment, mielőtt a CIA-tiszt leállította volna.

– Ja, és itt van még ez is. – Felmutatott egy fényképet, ami kettőjükről készült. – Én nagyon szeretném magát szövetségi börtönben látni. Ezt akarja az FBI. Ma le fogják tartóztatni. Azt hiszem, el tudja képzelni a vádat. Murray igazgatóhelyettes vezeti az ügyet, valószínűleg éppen most találkozik a rendőrbíróval. Engem nem nagyon érdekel.

– Akkor miért…?

– Mozirajongó vagyok. Én is szolgáltam annak idején a Haditengerészetnél. Amikor a filmeken ehhez hasonló helyzet adódik elő, a fickónak mindig adnak még egy lehetőséget, hogy maga rendezze le a dolgokat. Azt szokták ilyenkor mondani: “A katonai szolgálat javára”. Én nem próbálnék meg elfutni. Egész csapat FBI-ügynök figyeli magát, ezt csak azért mondom, ha netán nem vette volna észre. Figyelembe véve, hogyan működnek a dolgok ebben a városban – milyen sok időbe telik, amíg valamit elintéznek –, nem nagyon hiszem, hogy tízig vagy tizenegyig találkozni fog velük. Ha mégis tengernagy úr, akkor Isten legyen irgalmas magához. Életfogytiglant kap. Bárcsak kiszabhatnának magára keményebb büntetést, de hát éppen elég lesz az életfogytiglan is egy szövetségi büntetés-végrehajtó intézményben, ahol ezt-azt feldugnak a maga szaros kis valagába, amikor az őrök nincsenek ott. Bár én azt sem bánnám, ha végig kellene néznem. Mindegy. – Kivette a videoszalagot, betette az aktatáskájába a fényképpel együtt, amelyet az Iroda valójában soha nem adhatott volna ki neki. Ryannak ugyanis azt mondták, hogy csak Cortez azonosítására használhatja fel. – Jó napot, uram!

– De hát maga…

– Mit csináltam? Soha senki nem esketett fel ebben a tekintetben titoktartásra. Miféle titkot fedtem volna fel, tengernagy úr? Maga volt ott mindannyiunk helyett.

– Maga Clark, igaz?

– Már bocsánat? Kicsoda? – mondta kifelé haladtában. Majd elment.

 

Félórával később, Pat O'Day láthatta, amint Cutter lekocog a dombról, a George Washington Parkway tele. Csak negyven perce tartózkodott itt, ideje java részét nyújtógyakorlatokra fordította, és most megjelent a másik. O'Day hagyta hogy elhaladjon mellette, majd ő is nekiindult könnyedén lépést tartva vele, mert a férfi jóval idősebb volt nála. De ez még nem minden…

O'Day két mérföldön át követte, a Pentagon felé közelítve. Cutter nem tért le az út és a folyó között húzódó kocogópalyáról. Nem érezte jól magát. Felváltva kocogott és sétált. Talán megpróbált rájönni, nem követik-e – gondolta O'Day –, bár… Aztán újra mozgásba lendült.

Cutter az északi parkolónál tért le a pályáról az út felé tartva, mintha csak át akarna kelni. A nyomozó most már ötven méterre közelítette meg. Valami nem volt rendjén. Nem tudta, micsoda. Az, ahogy…

…ahogyan a másik a forgalmat szemlélte. O'Day túl későn jött rá, hogy nem a kocsik közti hézagokat szemléli. Egy busz tartott északnak, washingtoni járat volt, éppen most tért le a 14. utcahídjáról, és…

– Vigyázzon! – Cutter oda se bagózott a figyelmeztetésre.

Fékek csikorogtak. A busz megpróbálta elkerülni, belerohant egy másik kocsiba, majd még öt autó szaladt egymásba. O'Day csak azért ment közelebb, mert zsaru volt, és a zsaruktól elvárják az ilyesmit. James A. Cutter altengernagy még mindig az úton volt, bár az ütközés tizenöt méterrel dobta arrébb.

Azt akarta, hogy balesetnek nézzen ki – gondolta O'Day – pedig nem az. Az ügynöknek fel sem tűnt egy arra haladó fickó, aki olcsó állami gépkocsiban ült, és a főútvonal túloldalán közlekedett, nyakát nyújtogatva – ugyanúgy, mint mások – a baleset helyszíne felé, csak az ő arcára elégedettség ült ki.

 

Ryan a Fehér Háznál várakozott. Az elnök tanácsadójának halála miatt utazott haza. Még mindig ő volt az elnök, továbbra is várta az elvégzendő munka, és ha a DDI azt közölte, hogy találkoznia kell vele, akkor valószínűleg fontos dologról van szó. Az elnököt meglepte, hogy Ryannal együtt ott van Al Trent és Sam Fellows képviselő is.

– Jöjjenek be! – mondta. – Mi az a fontos dolog?

– Elnök úr, néhány álcázott művelettel kapcsolatos, különösen a Showboat-tal.

– Mi az? – kérdezte óvatosan az elnök. Ryan egy-két percig magyarázott.

– Aha. Nagyon helyes. A Showboat-tal Moore bíró személyesen bízta meg ezt a két embert, a veszélyes műveletekre vonatkozó előírások szerint.

– Dr. Ryan közölte velünk, hogy más dolgok is vannak, amelyekről szintén tudnunk kellene. A Showboat-tal összefüggő műveletekre gondolunk – mondta Fellows kongresszusi képviselő.

– Nem tudok semmi egyébről.

– De igen tud, elnök úr – mondta halkan Ryan. – Ön hagyta őket jóvá. A törvény értelmében kötelességem ezekben a kérdésekben a kongresszust tájékoztatnom. Mielőtt azonban erre sor kerülne, szükségesnek éreztem értesíteni önt. Ezt a két kongresszusi képviselő urat kértem fel, hogy tanúskodjék.

– Trent és Fellows úr, megbocsátanának egy pillanatra? Olyasmi történik itt, amiről nincs tudomásom. Megengednék, hogy néhány percig négyszemközt tehessek fel kérdéseket dr. Ryannek?

Mondjatok nemet! – Ryan nagyon kívánta, hogy így válaszoljanak, de ki tagadna meg egy ilyen kérést az elnökétől.

– Mit rejteget előlem, Ryan? – kérdezte az elnök a két képviselő távozása után. – Tudom, hogy rejteget valamit.

– Igen, uram, rejtegetek, és fogok is. Néhány emberünk személyazonosságát a CIA-tól és a katonaságtól, akik úgy gondolták, hogy kellő meghatalmazás alapján járnak el. – Ryan részletezte, azon tűnődve, miről is tudhat ebből az elnök és miről nem. Olyasvalamiről esett szó, amit soha nem fog tudni teljes egészében kideríteni, ebben biztos volt. Az igazán fontos titkok java részét Cutter magával vitte a sírba. Ryan gyanította, mi történhetett, de… de úgy döntött, hazudni is hagyja az alvó kutyát.

– Amit Cutter tett – amit maga mondott, hogy tett –, arról nem tudtam. Sajnálom. Különösen a katonákat.

– Körülbelül a felét kihoztuk, uram. Én magam is ott voltam. Ezt soha nem tudom elfeledni. Cutter szándékosan vágta el őket azzal az elképzeléssel, hogy biztosítja önnek a politikai…

– Erre soha nem adtam felhatalmazást! – az elnök szinte üvöltött.

– De megengedte, hogy bekövetkezzen, uram. – Ryan megpróbált egyenesen a szemébe nézni; az elnök volt az, aki félrenézett. – Istenem, uram, hogyan tehetett ilyet?

– A nép azt akarja, hogy megállítsuk a drogok terjedését.

– Akkor tegye meg, és tegye pontosan azt, amit tenni próbált, de a törvénnyel összhangban.

– Úgy nem működne a dolog.

– Miért nem? – kérdezte Ryan. – Kifogásolták-e valaha is az amerikaiak, amikor erőt használtunk érdekeink védelmére?

– De amit itt, ebben az esetben tennünk kellett, az soha nem kerülhetett volna nyilvánosságra.

– Abban az esetben uram semmi egyebet nem kellett volna tennie, csupán értesítenie a kongresszust, és a háttérben maradni. Részleges jóváhagyást kapott volna a hadművelethez, a politika nem keveredett volna bele a dologba, de uram, a játékszabályok felrúgásával nemzetbiztonsági kérdést vetett fel, ami elkerülhetetlenül politikai jellegű is.

– Ryan, maga okos, ravasz és jó abban, amit csinál, de naiv.

Jack annyira nem volt naiv:

– Mit kér tőlem, mit tegyek, uram?

– A kongresszusnak valójában mennyit kell tudnia?

– Azt kéri tőlem, hogy ön helyett hazudjak, uram? Naivnak nevezett engem, elnök úr. Két nappal ezelőtt a karomban halt meg egy ember, a légierő egyik őrmestere, aki hét gyereket hagyott hátra. Mondja meg, uram, naiv vagyok-e, hogy hagyom ennek a súlyát ránehezedni a gondolataimra?

– Így még maga sem beszélhet velem.

– Nincs is benne sok örömöm, uram. De nem fogok ön helyett sem hazudni.

– De azért hajlandó titokban tartani azoknak a személyazonosságát, akik…

– Akik jóhiszeműen követték az ön parancsait. Igen, elnök úr, erre hajlandó vagyok.

– Mi lesz az országgal, Jack?

– Egyetértek önnel abban, hogy nincs szükségünk újabb botrányra, de hát ez politikai kérdés. Ebben a tekintetben, uram, külsőkkel kell beszélnie. Az én feladatom a kormány számára az információ biztosítása, valamint bizonyos feladatok végrehajtása. A politika eszköze vagyok. És ügy an így azok is, akik az országukért haltak meg, uram, és joggal várhatták el hogy életüket a kormány, amelyet szolgáltak többre értékeli. Emberek voltak, elnök úr, többnyire fiatal gyerekek, akik odamentek, hogy a dolgukat tegyék, mert az országuk-ön, uram – fontosnak vélte, amit csinálnak. Amit viszont nem tudtak, hogy ellenségeik is vannak Washingtonban. Erre sohasem gyanakodtak, és a legtöbbjük ezért halt meg. Uram, az eskü, amit embereink az egyenruha felvételekor tettek, megköveteli tőlük, hogy országukhoz hűségesek maradjanak. Nincs-e leírva valahol, hogy az ország ugyanezzel tartozik nekik? Nem ez az első alkalom, hogy ilyesmi bekövetkezik, de eddig nem voltam részese hasonlónak, és nem is fogok ebben a tekintetben senkinek sem hazudni, uram, főleg nem azért, hogy önt vagy bárki mást megvédjek vele.

– Erről nem tudtam, Jack. Becsületszavamra, nem tudtam.

– Elnök úr, én elhiszem magának, hogy becsületes ember. De amit éppen most mondott, uram, az tulajdonképpen mentegetődzés – tartott szünetet Jack, és a csend megválaszolta kérdését.

– Kíván találkozni a kongresszusi képviselőkkel, mielőtt tájékoztatom őket, uram?

– Igen. Legyen szíves, várjon ránk odakinn!

– Köszönöm, elnök úr.

Jack vagy egy órát várakozott eléggé kényelmetlenül, míg Trent és Fellows újra megjelent. Csendben hajtattak együtt Langleybe, és mind a hárman felkeresték a CIA igazgatójának irodáját.

– Bíró úr – mondta Trent –, lehet, hogy ez volt a legnagyobb szolgálat, amit valaha az országért tett.

– Figyelembe véve a körülményeket – tartott szünetet Moore – mi mást is tehettem volna?

– Hagyhatta volna őket meghalni, figyelmeztethette volna az ellenséget, hogy jövünk – mondta Jack. – Abban az esetben én nem lennék itt. Bíró úr, adósa vagyok önnek. Meg aztán makacsul ragaszkodhatott volna a hazugsághoz.

– De hogyan tudtam volna vele együtt élni? – mosolyodon el Moore a fejét rázva.

– És a hadműveletek? – kérdezte Ryan. Nem tudta, hogy pontosan miről esett szó az elnök irodájában, és nem is nagyon bocsátkozott találgatásokba.

– Soha meg nem történtek – mondta Fellows. – A veszélyes hadműveletekre vonatkozó előírás értelmében ön azt tette, amit tennie kellett – egy kicsit későn került rá sor, de hát minket értesítettek. Nincs szükségünk újabb, ehhez hasonló botrányra, és ahogyan a dolgok mostanában alakulnak, a helyzet majd magától elül. Politikailag nagy megrázkódtatást jelentene, de jogilag vitatkozni lehetne rajta, hogy minden a Hoyle-törvény szerint történt-e.

– Az egészből az a legnagyobb őrület, hogy majdnem összejött – jegyezte meg Trent. – A Caper hadművelet briliáns volt és feltételezem, nem akasztották meg.

– Nem. Az egész tevékenység bevált – szólalt meg első alkalommal Ritter. – Tényleg. Háborút tudtunk indítani a kartellen belül, és Escobedo kinyírása volt az utolsó lépés, de az is meglehet hogy nem, ha tovább folytatódik. Most azonban, hogy sok főnök kiesik közülük, meglehet, hogy Kolumbiában kedvező fordulatot vesznek az események. Nekünk is szükségünk van erre. Nem hagyhatjuk, hogy teljesen elszakadjanak tőlünk.

– Egyetértek – mondta Ryan. – Szükségünk van rá, de így nem lehet a köz érdekében eljárni, a fenébe is!

– Jack, meg tudod mondani nekem, mi helyes és mi nem? – kérdezte Moore. – úgy látom, ma te vagy a szakértő – tette hozzá, különösebb irónia nélkül.

– Ennek itt demokráciának illenék lennie. Valamit tudatnunk kell az emberekkel, vagy legalábbis valahogy tudatnunk kell velük. – A képviselők felé tett mozdulatot. – ha a kormány úgy dönt, hogy az ő vagy állampolgárai érdekét fenyegetőket tesz el láb alól, annak nem kell szükségképpen gyilkosságnak lennie, legalábbis nem mindig. Bár nem vagyok éppen biztos benne, hol a határ, de nem is nekem kell biztosnak lennem benne. Másoknak a feladata, hogy ezt megszabják nekünk.

– Nos, gyere el januárban is, már nem mi leszünk itt – jegyezte meg Moore. – Akkor megegyeztünk? Az ügy idebenn marad. Nincs politikai futball?

Trent és Fellows, a buzi Nes England-i és a makacsfejű arizonai mormon, politikailag már nem is lehetett volna távolabb egymástól. Mégis gépiesen bólogattak.

– Ebben a tekintetben nem lesz – mondta Trent.

– Csak az országnak ártanánk vele – zárta le Fellows.

– És amit mi csináltunk… – mormogta Ryan. Akármi a franc volt is…

– Nem te csináltad – mondta Trent. – Mi többiek.

– Helyes! – horkant fel Jack. – Nos, nemsokára én is eltűnök.

– Úgy gondolod? – kérdezte Fellows.

– Nem úgy van az, dr. Ryan. Nem tudjuk, kit fog Fowter kinevezni, valószínűleg egy politikai területen dolgozó ügyvédet. Ismerem a neveket a listájáról – mondta Trent.

– Az egyszer holtbiztos, hogy nem én leszek. Nem nagyon kedvel engem – mondta Ryan.

– Nem is kell, hogy kedveljen, és nem is te leszel az igazgató. De azért itt maradsz – közölte vele Trent. Igazgatóhelyettesként – gondolta magában a képviselő úr.

– Majd meglátjuk – szólalt meg Fellows. – Mi van, ha novemberben máshogyan alakulnak a dolgok? Fowler még elcseszheti.

– A szavamat adtam, Sam – válaszolta Trent. – Ha ez bekövetkezik, bekövetkezik.

– Mindazonáltal van még egy adunk – mutatott rá Ritter.

– Ezt már megbeszéltem Bill Shaw-val – közölte Moore. – Vicces dolog. Az egyetlen törvény, amelyet végül is megszegett, az illegális behatolás volt. A nőből kicsikart adatok egyike sem volt technikai értelemben véve titkos. Lenyűgöző, nem igaz?

Ryan megrázta a fejét és aznap korán elment a munkahelyéről. Megbeszélése volt ügyvédjével, aki nemsokára hét Floridában élő kölyöknek hoz létre oktatási alapítványt.

 

A fiúkat Fort MacDill különleges hadműveleti központjába vitték. Közölték velük, hogy bevetésük sikeresnek bizonyult, feleskették őket titoktartásra, előléptették és új állomáshelyre vezényelték őket. Egyetlen kivétellel.

– Chavez? – szólalt meg egy hang.

– Igen, Clark úr.

– Meghívhatom vacsorára?

– Van a közelben egy jó mexikói étterem?

– Majdcsak találunk egyet.

– És mi az alkalom?

– Elbeszélgetünk a munkánkról – mondta Clark. – Van egy megüresedés ott, ahol dolgozom. Jobban fizet annál, mint amit most keresel. Bár pár évre vissza kell menned tanulni.

– Már ezen is gondolkoztam – válaszolta Chavez. Eszébe jutott már neki is, hogy bizony tisztnek való. Ha Ramirez helyett övé lett volna a parancsnoklás – talán, vagy talán mégsem. De nem is nagyon akarta kitalálni.

– Jó vagy, kölyök. Azt akarom, hogy velem dolgozz!

Chavez úgy vélte, hogy egy vacsorát mindenképpen megér az ötlet.

 

Bronco Winters kapitányt egy németországi F-15-ös repülőszázadhoz vezényelték, ahol kitűnt a többiek közül, és nemsokára repülő rajparancsnok lett. Addigra már megállapodott, és sikerült elűzni az anyja halála miatt rátelepedett démonokat. Winters sohasem fog visszatekinteni. Dolga van, ő pedig csinálja.

 

Washingtonban hideg, gyászos ősz követte a forró, fülledt nyarat. A politikai vezetés városa kiürült az elnökválasztás idejére, ami most egybeesett a kongresszusi képviselők és a szenátus egyharmadának a megválasztásával is. Kora ősszel az FBI lecsapott több kubaiak irányította kémcsoportra, de furcsa módon mindennek politikailag nemigen volt hatása. Bár egy kábítószermaffia letartóztatása rendőrségi sikernek bizonyult, a kémbanda felderítését kudarcnak ítélték, mégpedig először is azért, hogy ilyen egyáltalán létezhetett. Nem volt semmiféle politikai előnye, leszámítva a kubai menekültek közösségét, melynek szavazatait amúgy is eldöntötték már, mert Fowler arról beszélt, hogy “dialógust kellene kezdeményezni” Kubával. Az elnök megint magához ragadta a vezetést saját elnökjelölő gyűlését követően, de túlságosan is fakó választási kampányt folytatott, és elbocsátotta két, kulcsfontosságú politikai tanácsadóját. De eljött az ideje a változásnak, és – bár elég szoros volt a verseny – J. Robert Fowler 2 százalékos előnnyel megnyerte a választásokat. Néhányan csak mandátumnak nevezték ezt, mások pedig a mindkét oldalon tanúsított pongyola kampánynak tulajdonították. Az utóbbi közelebb is járt az igazsághoz – gondolta Ryan –, miután vége lett az egésznek.

A kongresszus nem is nagyon változott meg, de hát a kongresszus csak ritkán változik. Ryan hivatalában maradt, azon tűnődve, vajon megerősítik-e majd mint következő DDI-t. Még korai volna megmondani. Egy dologban azonban biztos volt, abban, hogy az elnök még mindig elnök, és még mindig becsületes ember, bármekkorát hibázott is. Mielőtt elmegy, amnesztiában részesíti azokat, akiknek szüksége van rá.

A választást követő szombaton Dan Murray Moira Wolfe-ot az Andrews légitámaszpontra vitte, ahol már egy kis lökhajtásos várakozott rájuk. Alig valamivel több, mint három óra múlva leszálltak Guantánamóban. A spanyol-amerikai háborúból ittmaradt Gitmo, ahogyan egymás között nevezik, az egyetlen, amerikai kézen lévő katonai létesítmény kommunista területen, szinte tüske, beleágyazódva Castro oldalába.

Moira megtalálta a helyét a mezőgazdasági minisztériumban, egy magas beosztású tisztviselő titkárnője lett. Kicsit lefogyott, de Murray nem aggódott emiatt. A nő nagyon szépen javult, pszichológusa szerint is. Ő volt az áldozatok közül az utolsó, a férfi pedig azt remélte, hogy ez a kis kirándulás segíteni fog.

 

Szóval, eljött ez a nap is – gondolta Cortez. Sorsának alakulása egyrészt meglepte, másrészt elkeserítette. Nagyban hazardírozott, nagy tételben is veszített. Ami azt illeti, sorsától rettegett, de azért nem hagyta, hogy ez meg is látszódjék rajta, legalábbis nem az amerikaiak előtt. Egy kocsi hátsó ülésére ültették, és a kapu felé hajtottak vele. Látta, hogy egy másik kocsi halad előttük, de különösebb figyelmet nem fordított rá.

Nos, hát itt volt a magas szögesdrót kerítés, amelyet az egyik oldalon amerikai tengerészgyalogosok őriznek, sokszínű gyakorlóruhájukban – mint Cortez megtudta, egymás között kelléknek nevezik –, a másik oldalon pedig a kubaiak, ugyancsak gyakorló öltözékben. Talán, csak talán – gondolta Cortez –, kellő körültekintéssel ebből is ki tudja magyarázni magát. A kocsi a kaputól ötven méternyire fékezett. A balján ülő káplár kihúzta a kocsiból, és levette róla a bilincseket, nehogy magával vigye, és azzal is gazdagítsa egy kommunista ország kincstárát. Micsoda banális marhaság – gondolta Félix.

– Gyerünk, Pancho! – szólalt meg a fekete bőrű káplár. – Ideje hazamenned.

Bár bilincsek nélkül volt, mégis két tengerészgyalogos markolta meg a hóna alatt, hogy szülőföldjére segítse át. Ott, a kapunál két rá várakozó tisztet pillantott meg. Valószínűleg átölelik majd amikor odaér hozzájuk, ami persze nem jelent az égvilágon semmit. Cortez mindenesetre amellett döntött, hogy férfihoz méltón néz szembe sorsával. Kihúzta magát, és a rá várakozókra mosolygott, mintha csak a repülőtéren várakozó családtagok volnának.

– Cortez – szólalt meg egy férfihang.

Azok ott kiléptek az őrbódéból, közvetlenül a kapu mellett. A férfit nem ismerte, de a nőt…

Félix megállt, a két tengerészgyalogos mozgása majdnem felborította. Az a nő csak állt ott, egyenesen rá bámult. A mosoly lefagyott az arcáról. A nő pillantása szinte összezsugorította, pedig ő soha nem akarta bántani. Kihasználni, azt természetesen igen, de igazából sohasem…

– Gyere, Pancho! – mondta a káplár, előre taszigálva. Már a kapunál voltak.

– Ó, mellesleg ez itt a tiéd, Pancho – közölte a káplár, egy videokazettát tolva Cortez öve alá. – Isten hozott hazai földön, seggfej! – Még egy lökés.

– Isten hozott itthon, ezredes! – mondta a magasabb rangú a két kubai közül. Magához ölelte egykori elvtársát, és azt suttogta:

– Nagyon sok mindenre kell majd válaszolnod!

De még mielőtt elvonszolták volna, Félix megfordult, és látta, hogyan áll odaát Moira az ismeretlen férfival; miközben elfordult tőlük utolsó gondolata pedig az volt, hogy a nő ismét megértette: mind közül a legnagyobb erény a hallgatás.

 

VÉGE