Kilencedik fejezet 

A suhanó alacsony sebességnél úgy viselkedett, akár egy zuhanó szikladarab, ezért Han inkább gyorsan hajtott. A hangsebességet pillanatok alatt elérte, és csak annyira vett vissza a sebességből, hogy a lökéshullámok ne hozzák rezgésbe a járgányt. Ennél a tempónál a Boltív-szurdok csupán egy kacskaringós, a sebességtől elmosódott sziklákkal szegélyezett alagútnak tűnt, amelyben az egyik elképesztően szűk kanyar követte a másikat, miközben homokkő falak és homokkő ívek váltakoztak, és a monotonitást csak egy-egy véletlenszerűen felbukkanó sziklaoszlop törte meg.

Miközben repült, Han fél szemmel az arclemezére vetített térképet figyelte, ami a szurdok éles kanyarjait mutatta, amint a helyzetét jelző ikon irányába kígyóztak. Lábával már jóval a kanyarok előtt aktiválta a vezérsíkokat, és annyira belehajolt minden ívbe, hogy az arca jóformán a földet súrolta. Másodpercenként két vagy három, a szurdok falából nyíló oldaljáratot hagyott maga mögött. Az oldaljáratok a térképen keresztben futó, világos hernyóknak látszottak, a valóságban a szurdok falain sötéten tátongó nyílásokként suhantak el mellette. Han imádta a hatalmas versenymotor mély, robajló hangját, a pilótafülke fölött elhúzó levegő sivítását, de még azt a furcsa érzést is, amit a gyomrában érzett, amikor egy-egy kanyar túl szűkre sikerült, és az oldalára kellett fordítania a gépet, hogy a lebegtetőegységek egy-egy gyors löketével visszapattanjon az oldalfalról. A Tatu 1 már a horizont alatt járt, és a szurdok fölött húzódó égbolt kanyargós sávját bíborvörös kígyóvá változtatta. Ahogy a Tatu II lassan követte az első napot, hosszan elnyúló esti árnyékok jelentek meg a szurdok alján, amelyek hamis akadályokként jelentek meg Han előtt, ugyanakkor a valódi tereptárgyakat lila ködbe burkolva rejtették el előle. Tudta, hogy a rohamléptekkel ereszkedő sötétség hamarosan arra kényszeríti, hogy legfeljebb száz kilométer per órás sebességgel vánszorogjon, ami azt vonja majd maga után, hogy szupergyors járgánya nehézkes, zuhanó sziklához fog hasonlítani a rohamosztagosok fürge robogóihoz képest. Már korábban elhúzott két csapat rohamosztagos mellett. Az első tagjai annyira meglepődtek, hogy még tüzet nyitni is elfelejtettek. A második rajt már nem érte ennyire váratlanul az érkezése, és miután lézerágyúból kilőtt sugarak kezdtek becsapódni körülötte a homokkő falakba, Han kénytelen volt megsütni őket a gépe túlméretezett hajtóművéből áradó forrósággal. Minél rövidebb időt ad a következő csapatnak a felkészülésre, annál jobb. Amilyen sebességgel hajtott, mindössze annyit kellene tenniük az előtte haladó birodalmiaknak, hogy a szurdok egy keskeny részén kifeszítenek egy kábelt, és még azt sem fogja felfogni, hogy meghalt. A TASZKEN LABIRINTUS felirat jelent meg a térkép kijelzőjén a helyzetét jelző ikon fölött. A Boltív-szurdokot jelző kanyargós sáv három ágra oszlott, amelyek tovább oszlottak, majd még tovább, ami miatt az egész előtte fekvő terület egy mély sikátorokból álló labirintusnak nézett ki – nyilván erről kapta a nevét. A térképen zöld kígyó jelezte a legrövidebb utat a sivatagi pihenőhely felé, ahová Ulda feltételezése szerint Banai is tartott. Han lecsapott egy kanyart, majd amikor megpillantotta maga előtt a labirintus tátongó száját, látta, hogy tucatnyi rohamosztagos éppen eltűnik a középső nyílásban.

Han rápillantott a kijelzőjére, és látta, hogy a bal oldali útvonal van kijelölve.

– Pancserek! – dörmögte elégedetten. Rövid tisztelgéssel búcsút intett a rohamosztagosoknak, majd a szurdok bal oldala felé vette az irányt – és váratlanul megpillantotta egy ionhajtómű fényének kék ragyogását, amint a rohamosztagosok előtt körülbelül ezer méterrel menekült, és lassan távolodott. A birodalmi robogóknak pedig nem voltak ionhajtóműveik. A versenysuhanóknak viszont igen. – A fenébe! – mormogta Han. – Kitster, mi a csodát keresel te ott?

Lenyomta a jobb oldali vezérsíkot, és szinte beesett a középső szurdokba. A navigációs rendszer figyelmeztetően csipogni kezdett a fülében, és a térképen a középső szurdok vörösen villogott. Han nem foglalkozott vele, és teljes tolóerőt adott. A suhanó egy pillanatig tétovázott, majd olyan erővel kezdett rázkódni, hogy Han úgy érezte, mindjárt szétesik alatta. Mélyen előrehajolt, hogy a tömegközéppont alacsonyabbra kerüljön. A rezgés azonnal csillapodni kezdett, majd teljesen meg is szűnt. A suhanó olyan simán siklott, mintha egy lebegősiklón utazott volna, a hatalmas hajtómű robaja pedig teljesen megszűnt. Han sisakjában egyedül a térkép kitartó hibajelzése hallatszott, amit egy rövid paranccsal elhallgattatott. Szinte azonnal utolérte a rohamosztagosokat, talán túl gyorsan is. Még ideje sem volt rá, hogy felemelje a járgánya orrát, máris rajta volt az utóvéden. A gépe által keltett lökéshullám egyszerűen a földhöz csapta a robogókat, de olyan gyorsan maga mögött hagyta őket, hogy a robbanásban keletkező tűzgolyók egyáltalán nem zavarták. A vezetőjük hátranézett a válla fölött, majd ő és további két robogós kiváltak az alakzatból, és szétszóródtak a szurdok fala mentén, hogy kívül legyenek a lökéshullámon, amikor Han gépe elhalad mellettük. A manőver megmentette őket – legalábbis egy másodpercre. Bár nem csapódtak be a földbe, mint a többiek, a turbulencia miatt a robogók irányíthatatlanná váltak. A parancsnok vad pörgésbe kezdett, és nekicsapódott a szurdok falának.

Han ugyan nem látta, hogy a másik kettővel mi történt, de több lézersugarat nem kapott hátulról. Az ionhajtómű apró, pontszerű fénye gyors növekedésbe kezdett előtte, ahogy felzárkózott a menekülő suhanó mögé. A járgány szögletes hátulja már tisztán kivehető volt, ekkor azonban a Taszken Labirintus egy újabb villaszerű elágazásához érkezett, és behajtott a jobb oldali szurdokba – ami éppen átellenesen helyezkedett el a Han térképén zöld színnel villogó útvonalhoz képest. Hannak fogalma sem volt, hogy Kitster miért nem a sivatagi pihenőhely felé tart. Lehet, hogy Ulda tévedett a szándékait illetően, vagy talán csak Kitster nem akart a rejtekhely felé menni, amíg üldözői a nyomában voltak. Végső soron mindegy volt. Ha Hannak végül sikerül utolérni, azonnal visszamennek a Falconhoz, ahol Banai megkapja méltó jutalmát a festmény visszaszerzése kapcsán nyújtott „segítségéért”, és egyben felajánlják neki, hogy elszállítják őt és a családját egy biztonságos szektorba. Han elérte az elágazást, és ő is a jobb oldali szurdokot választotta. Bukósisakjában újból megszólaltak a hibajelzések, amiket egy szóbeli paranccsal elhallgattatott.

Banai suhanója korántsem tűnt annyira gyorsnak, mint amilyennek Wald és Tamora mondták. Pillanatok alatt láthatóvá vált egy zömök alak a vezetőülésben, aki a kormányrudak fölé görnyedt, hogy csökkentse a légellenállást. Nem… nem is görnyedt előre. A pilóta egyenesen ült, majd fejét a válla fölött hátrafordította, miközben furcsa módon továbbra is könnyedén kerülgette a homokkő oszlopokat, és pontosan vette a szűk kanyarokat. Valahogy továbbra is látta, hogy merre megy, miközben hátrafordulva Hant bámulta. Egy alacsony pilóta, porköpenyben és védőszemüvegben, hosszú ormánnyal. Hirtelen lézersugarak sora indult el Han felé a pilóta másik válla felől. Hihetetlen módon a feje mögül célzott. Mi a csoda, csak nem Boba Fettnek képzeli magát? A suhanó eltűnt egy kanyarban. Han biztos volt benne, hogy a pilóta – már gyanította, hogy nem Banai az – arra számított, hogy ő kis íven fogja bevenni a kanyart, ezért a gépét megfaroltatva kanyarodott úgy, hogy a suhanója szinte merőlegesen állt a menetirányhoz képest.

A menetszél megkapaszkodott a pilótafülkében, és szinte kifújta őt az ülésből, aztán egy pillanatra elveszítette az irányítást a gép fölött, amint lézersugarak haladtak el mellette, és szikladarabokat robbantottak ki a szurdok falából. Lenyomta a bal oldali vezérsíkot, és gázt adott. A suhanója felfelé indult, és amikor Han végül utolérte a másik gépet, felfedezte, hogy hárman ülnek rajta – ugyanolyan porköpenyt viselő, alacsony alakok. A három squib közül a legelöl ülő vezette a suhanót, a középső háttal ült neki, és ő tüzelt a lézerkarabéllyal, míg a leghátsó a középsőt tartotta.

Han magában káromkodott – elsősorban rájuk haragudott, mert leterítették Banai nyomvonaláról, másodsorban pedig magára, mert elhitte, hogy feladják, miután Leia csapdába csalta őket Waldnál. A legtöbb kártevőhöz hasonlóan a squibek is rendkívül kitartóak és leleményesek voltak. Han meglóbálta a mutatóujját a karabélyt tartó squibnek, majd követte őket a következő kanyarba. Mindhárman egyszerre dőltek oldalra, miközben a középső squib továbbra is célra tartotta a fegyverét, bár legalább a tüzelést beszüntette. Han szorosan a nyomukban maradt, és a kanyarokat kissé szélesebb íven vette ugyan, mégis egyre közelebb került hozzájuk. A középső squib az ámulattól kissé kinyitotta a száját – Han mostanra elég közel került hozzájuk, hogy felismerje benne Emalát –, majd eltette a karabélyt.

Han a szurdok túlsó oldala felé húzódott, hogy a turbulencia ne dobálja meg őket túlságosan, amikor elhalad mellettük. Integetett, miközben megelőzte őket, de meg sem próbálta jelezni nekik, hogy álljanak meg. Ha krediteket szagoltak, a squibektől egyszerűen lehetetlen volt megszabadulni. Ráadásul minél több birodalmit tudnak lerázni, annál kevesebb fogja üldözni Banait és a Killik alkonyt. Egy kis szerencsével Banai akár meg is úszhatja a dolgot. Sligh hangja szólalt meg a bukósisak adó-vevőjében, ugyanazon a csatornán, amit Han az aukció alatt is használt.

– Solo, te vagy az? – Han az állával aktiválta a mikrofonját.

– Nem tudom, kiről beszélsz.

– Kímélj meg a bantha-trágyától, Solo – mondta Emala. – Kihallgattam a beszélgetést Waldnál az ajtó mögött. Pontosan tudjuk, kik vagytok.

– Már akkor kitaláltuk – tette hozzá Grees –, amikor megjelentél Banaiéknál a szarvaid és a hangszintetizátorod nélkül.

– Én pedig azon csodálkozom, hogy ha tényleg tudtátok, akkor most miért nem vagytok Mos Eisleyben és szórjátok a Birodalomtól kapott kreditjeiteket Valarian úrnőnél.

– Micsoda? Még hogy mi eláruljuk az üzlettársunkat? – méltatlankodott Sligh. – Minek képzel maga bennünket, ugoroknak? – Han kikerült egy kőoszlopot, de a manőver végén egy olyan szűk boltíven kellett átmennie, hogy amikor átért a túloldalra, a hajtóművéből kiáramló hő narancsszínű gyűrű formájában verődött vissza a kő felszínéről.

– Ööö, srácok, kicsit sok most a dolgom – mondta, és meglepődött azon, hogy kissé remeg a hangja. – Ha csak azért szóltatok át, hogy megköszönjétek…

– Megköszönjük? – szakította félbe Sligh. – Mi a poodoot köszönjünk meg?

– Épp most egyenlítettél ki azzal, hogy kinyírtad azokat a birodalmiakat a hátunk mögött – tette hozzá Grees. – Kvittek vagyunk, és újra áll az alku.

– Áll az alku? Felejtsétek el…

– Ugye nem akarsz kiszállni? – kérdezte Emala.  – Ha ugyanis kiszállnál, nem lennénk többé üzlettársak, és nyugodtan beszélhetnénk rólad bárkinek. – Han olyan erősen összeszorította a fogait, hogy azok csikorogtak.

– Ez meg mi volt? – kérdezte Sligh.

– Rendben – mondta Han. – Áll az alku. De vigyázzatok, nehogy nekimenjetek egy sziklának vagy bármi másnak, ugyanis nem jövök vissza értetek.

– Nem lesz rá szükség – mondta Grees. – Meg fogjuk találni egymást. – Han lezárta a csatornát, majd szemügyre vette a térképet, és két olyan útvonalat is talált, amelyek visszavezettek ahhoz az ághoz, amit követni akart. Az egyik egy hosszú kerülőút volt, ami látszólag körbevezetett az egész Taszken Labirintus kerületén, a másik viszont egy ferdén haladó útvonal volt, ami szűk hasadékokon tekergőzött keresztül, és mindössze pár kilométerrel feljebb csatlakozott a kijelölt útvonalához. Ezt az útvonalat sárga jelzésekkel jelenítette meg a térkép.

– A rövidebb utat választom – mondta a térképnek.

– A sárga jelek veszélyes útvonalra utalnak – válaszolta a térkép. – Az ön által választott utazósebességgel…

– A rövidebb utat – ismételte Han.

– Biztos benne? – kérdezte a térkép. – Kérem, vegye figyelembe, hogy az emberi reflexek nem garantálják, hogy az útja biztonságos lesz.

– Igazán? – Han vetett még egy pillantást a hosszabb útvonalra, és látta, hogy a becsült utazási időtartam alapján csak jóval sötétedés után térne vissza az eredeti útvonalra. – Ezt mondták az apósomról is.

Han félig arra számított, hogy a térkép felvilágosítja, hogy az apósának ott volt az Erő. Ehelyett egyszerűen csak beállította a nagyítást, és jelezte, hogy be kell fordulnia a következő oldaljáratba. A kijelző alsó szélén nagy, sárga betűkkel a VIGYÁZAT felirat villogott. Han lassított, amennyire csak tudott anélkül, hogy a suhanója repülő szikladarabbá vált volna, és belekezdett a hosszú, résszerű hasadékokkal és kígyószerűen kanyargós átjárókkal teletűzdelt, idegtépő utazásba. Az állandó koncentrálás annyira lekötötte a figyelmét, hogy nem is volt ideje aggódni a szurdok alján egyre mélyülő árnyékok, valamint az útjába kerülő porördögök miatt. Minduntalan sziklatörmelékkel telt szakadékok fölött kellett átrepülnie, és ilyenkor úgy érezte magát, mintha kikapcsolt gyorsuláskompenzátorokkal repülő űrhajóval indulna harcba – lévén a versenysuhanónak nem voltak menetstabilizátorai. Más alkalmakkor kanyargós szurdokokon kellett átmanővereznie, de úgy, hogy kizárólag a térképre hagyatkozhatott, mert a saját gépe turbulenciája hatalmas homokfelhőt hozott létre előtte. Végül Han elérte az utolsó szakaszt, egy keskeny, de teljesen egyenes, és sima sziklaalappal rendelkező hasadékot, ami végül beletorkollott a fő szurdokba alig egy kilométerrel távolabb. A térképről végre eltűnt a VIGYÁZAT felirat. Alig egy tucat szívdobbanás alatt végig is robogott a hasadékon. Han egészen addig nem vette észre a hasadék végén álló robogót, amíg egy fehér, elmosódott valami le nem ugrott róla.

– A fenébe! – átkozódott Han. Még több elmosódott valami ugrott le még több robogóról. – A mindenit!

Áthelyezte a súlypontját az ülés hátsó részére, megragadta a vezérlőket, felrántotta a suhanó orrát, és egy lélegzetvételnyi idő alatt több tucat métert haladt felfelé. Átsüvített a birodalmi robogók, valamint a rohamosztagosok felett, de vigyáznia kellett, mert felülről egy homokkő fal állta útját. Han az oldalára döntötte a járművét, és már több mint egy kilométert megtett, mire a rohamosztagosok magukhoz tértek, és lézersugarakat kezdtek utánaküldeni. A suhanó olyan vészesen remegett, hogy egy pillanatra azt hitte, eltörtek a vezérsíkjai, de amikor lenézett a műszerfalra, látta, hogy reszkető keze a felelős a remegésért. – Mi történt, Solo? – mormogta magában. – Ez jó móka!

Csak a véletlen műve lehetett, hogy összefutott az imént azzal az osztaggal – legalábbis ezzel nyugtatta magát. A Taszken Labirintus szurdokai annyira mélyek és kanyargósak voltak, hogy lehetetlen lett volna a levegőből figyelni a mozgását. Annak érdekében, hogy folyamatosan követni tudják a helyzetét, egy hajónak állandóan közvetlenül fölötte kellett volna lennie, és a szurdok minden egyes kanyarján át szorosan a nyomában kellett volna maradnia. Még ha lett is volna olyan ász pilótájuk, aki képes lett volna erre, azt teljesen biztosra vette, hogy lehetetlen volt kiszámítani az útvonalát, és előreküldeni egy csapatot, hogy elfogják. Ráadásul, ha valóban vártak volna rá, akkor felkészültek volna, és azonnal tüzet nyitottak volna, amint megjelenik. Kivéve, persze, ha azt hitték, hogy ő Kitster Banai, és nem akarták megkockáztatni, hogy megsemmisítik a Killik alkonyt. Még akkor is ezen gondolkozott, amikor egy két kilométer hosszú egyenes szakaszhoz ért, ami a térképen Főútként szerepelt. Megkockáztatott egy gyors pillantást hátrafelé, és valamilyen sötét foltot keresett az égen, egy TIE vagy másféle hajó után kutatva. Hajók helyett azonban megpillantotta azt, ami miatt az előbb látott birodalmiak megálltak: az Északi Dűne-tenger felől egy kilométer magas, sűrű villámokat szóró homokfal közeledett a szurdok felé. A homokvihar visszafordult. Han szinte megállt, és megkockáztatott egy újabb gyors pillantást a háta mögé. A jutalma az volt, hogy éppen látta, amint tucatnyi robogó fordul ki a Főútra, és azonnal kék fénynyalábok villannak ki az elülső lövegeikből.

– Jobb lesz vigyázni – mormolta magának Han –, ez kezd veszélyessé válni. – Ráadta a tolóerőt, és száguldva repült a szurdokban. A lövések miatt a falakból kirobbanó szikladarabok pedig egyre közelebb kerültek hozzá, amint a rohamosztagosok egyre pontosabban látták célpontjukat. Han kitérő manőverekbe kezdett, de hirtelen újabb VIGYÁZAT felirat jelent meg a térképen. Alatta egy jobbra mutató nyíl volt látható, majd a következő szöveg: HALÁLKANYAR – 120 FOK. Han hirtelen lelassított, de sziklákon kívül semmit sem látott maga előtt. Rábízta magát a térképre, egy éles kanyarral ráfordult a falra, és a lebegtetők segítségével a szurdok oldalának látszó részre irányította a gépét – ekkor hirtelen szűk nyílás jelent meg a falon, a többi pedig már adta magát. Miközben a térkép alapján folytatta útját a Jag Crag szurdokban, az árnyékok még hosszabbá és sötétebbé váltak, a homokvihar pedig egyre közelebb ért hozzá. Mire elérte a szurdok túlsó végét, annyira sötét lett, és az egyre erősödő szélrohamok olyan sok homokot kavartak fel, hogy nem láthatta a szurdok kijáratánál gyűrűző füstöt. Talán észre sem vette volna, ha a járgánya nem kezd el olyan csúnyán pöfögni és fulladozni, hogy meg kellett állnia, hogy megtisztítsa a szűrőket a beleragadt szennyeződésektől. Amint kiszállt a suhanóból és levette a bukósisakját, hogy igyon egy kis vizet, olyan erővel csapta meg a szag, akár egy vuki ökle. Az erős, szúrós szagot Han jól ismerte: égő energiacellák, valamint forró kipufogógáztól megégett talaj bűze szállongott körülötte. Egy baleset szaga. Han követte a szagok forrását – elhaladt egy hatalmas, foltos mészkőoszlop mellett, és egy félhomályos mélyedésbe ért. Az egyre közeledő homokvihar magasan tornyosuló fekete fala éppen egy hatalmas, sík területen haladt keresztül, de nem ez, hanem egy félkör alakú égett folt keltette fel az érdeklődését. Körülbelül ötven méterre tőle egy versenysuhanó füstölgő hajtóművének megcsavarodott fúvókája feküdt a földön. Ha maradt is bármi más Kitster siklójából, Han nem látott semmit. Az érzelmek vadul kavarogtak benne. Egyrészt sajnálta Tamorát és a gyerekeket, másrészt mérges és csalódott volt, mert biztosra vette, hogy Leia festménye is megsemmisült a helyszínen. Han elővett egy izzórudat a dobozából, és odasétált a roncsokhoz.

Talált néhány további alkatrészt szétszóródva a talajon, amik a suhanó hajtóművéhez, valamint egy erősen meghajlott vezérsíkhoz tartoztak. A roncs nagyobbik részét azonban sehol sem találta, viszont felfedezett egy lánctalptól származó mély nyomot a megégett terület sík oldalán. Tőle pár méterre egy másik lánctalpnyom volt látható, ami az elsővel párhuzamosan haladt. Egy java homokkúszó. Han a következő pár perc alatt alaposan felmérte a baleset helyszínét, Banai vérfoltjai, esetleg a mohafestmény nyomai után kutatva. Amikor nem talált semmit, elővette az adó-vevőjét, és megnyitott egy csatornát Leiához.

– Én vagyok.

– Hol vagy? – követelte a választ azonnal Leia. – Már régen besötétedett. – Han a közeledő viharra pillantott.

– Igen, eléggé úgy tűnik. – Hallotta, ahogy a háttérben Csubakka Kitsterről és a mohafestményről érdeklődik.

– Nem találtam meg… de azt hiszem, hogy mindketten egy homokkúszón vannak.

– Egy homokkúszón? – kérdezte Tamora a háttérben.

– Igen. – Han újra rápillantott a megégett területre. – Szerintem utasként viszik magukkal. Nem hiszem, hogy komolyabban megsérült volna…

– Megsérült? – Tamora hangja most hangosabbnak tűnt. – Miért sérült volna meg?

– Hát azért, mert… ööö… becsapódott a földbe. – Tompa puffanás hallatszott az adó-vevőből. – Tamora, nem láttam vérnyomokat…

– Ne foglalkozz vele… már nincs itt – közölte Leia. – Mi a helyzet az Alkonynyal?

– Ugyanaz, mint ami Kittel – válaszolta. – Nem láttam nyomát mohának sem. Szerintem túlélte a becsapódást.

– Ez biztató – mondta Leia. – Nem lehet, hogy csak megrendezte az egészet?

– Okos dolog lett volna. – Han az izzórúdját lefelé tartva körbesétált a területen, de nem látott távolodó lábnyomokat. – De nem hiszem. Azt még el tudom képzelni, hogy arra még volt ideje, hogy megbeszéljen valamit Walddal, de arra már elég kicsi az esély, hogy előre tudta volna, hogy egy homokkúszó pont itt fog elmenni. Ha meg akarta volna rendezni a balesetét, valószínűleg a szurdokot választotta volna helyszínként.

Ideges sóhajtás hallatszott a kommunikátorból.

– Akkor most mitévők legyünk?

– Az lesz a legjobb, ha megkeresem ezt a homokkúszót – felelte Han, majd a világítópálcáját a lánctalpak nyomai felé tartotta, és megállapította, hogy a közeledő vihar frontjával párhuzamosan haladnak. – Ide figyelj… Felhívtam magamra a figyelmet, miközben átutaztam a szurdokon. Nem volna bölcs dolog visszamennem Mos Espába ezzel a járgánnyal, ráadásul úgy tűnik, hogy a homokkúszó Anchorhead felé tart. Mi lenne, ha ott találkoznánk?

– Jó ötlet. Mikor? – kérdezte Leia. Han a közeledő homokfüggönyre pillantott.

– Holnap reggel – válaszolta megfontoltan. – Kétlem, hogy hamarabb oda tudnék érni.

Bár egy lassan mozgó homokkúszót elvileg tíz percen belül utol kellett volna érnie, Han még négy órával később sem látta semmi jelét a javák járművének. Ahogy a vihar egyre közelebb ért hozzá, a por- és homokörvények gyakorlatilag folyamatossá váltak, és a suhanója egyre szeszélyesebbé lett. Egy porörvényben legfeljebb három vagy négy percig tudott repülni, mielőtt megszólaltak volna a riasztói. Ilyenkor mindig meg kellett állnia, hogy kitisztítsa a légbeömlőnyílásokat. A homokörvények azonban csupán egy perc után megállásra kényszerítették, és ahogy a vihar egyre közelebb ért, sokkal több lett a homokörvény. Minden egyes repüléssel töltött percre három perc hajtómű-portalanítás jutott. És ez nem csak tipp volt, mert lemérte. Hogy még nehezebb legyen a dolga, a gépének még fényszórói sem voltak. Az éjszakát a homokvihar még a fekete lyukaknál is sötétebbé tette, ami csak az ilyen, viharok által gyakran sújtott bolygókra jellemző. Kénytelen volt úgy utazni, hogy az izzórudat a térképhez rögzítette, miközben abban bízott, hogy a térképen látható útiránya nagyjából megegyezik a homokkúszóéval. Amikor leszállt megtisztítani a légbeömlőnyílásokat, minden alkalommal meggyőződött róla, hogy a javák továbbra is tartják az útirányukat.

Eddig csak egy alkalommal került veszélyes helyzetbe, amikor körülbelül százméternyire eltávolodott az útvonaláról, és kénytelen volt majdnem egy órát eltölteni azzal, hogy ide-oda röpködött a síkság fölött, miközben a földre irányított izzórúdja volt az egyetlen fényforrása. Igencsak bosszantotta a gondolat, hogy Banai valószínűleg a homokkúszó viszonylagos kényelmét élvezve utazik előtte. A hulladékok újrahasznosításával és kereskedelemmel foglalkozó kicsiny, fénylő szemű javákat kizárólag az üzlet érdekelte, és hacsak nem egy eladható alkatrészekkel rendelkező droiddal akadtak össze, teljesen ártalmatlanok voltak. Han megtisztította az utolsó beömlőnyílást is, felmérte a helyzetét, majd ismét útnak indult, bele a sötét éjszakába. A hatalmas hajtómű kezdetben enyhe remegése egyre erősödött, nyilvánvalóan amiatt, hogy a homok kezdett lerakódni a turbina lapátjain, ami lassacskán kimozdította a motort az egyensúlyából. Nem igazán tudott vele mit kezdeni – legalábbis nem most, a közeledő homokvihar torkában.

A versenysuhanókat, különösen ezt a gépet nem ilyen igénybevételre tervezték. Hannak utol kellett érnie azt a homokkúszót, mielőtt a birodalmiak elérik – és nemcsak azért, mert szerette volna visszaadni Leiának a festményt. Az Ideiglenes Tanácsban olyan gyilkos politikai viszonyok uralkodtak, mint egy Ord Mantell-i szabakk-játszmában. Ha kiderül, hogy Leia hagyta, hogy az Árnyékhálózat titkos kódkulcsa a birodalmiak kezére kerüljön, a bothaiak és a kuatiak onnantól kezdve állandóan azzal támadnak, hogy inkompetens, vagy ami még rosszabb, áruló. Néhány tanácsosnak már sokkal jelentéktelenebb dolgok miatt is le kellett mondania. És bár Han boldog volt, hogy hivatalosan semmi köze az Új Köztársaság kormányához, ha Leiának le kellett volna mondania, az biztosan teljesen tönkretette volna őt – ezt pedig Han nem engedhette meg. Ráadásul ott volt a kémek problémaköre is. Ezek csak egyszerű fickók voltak, akik megpróbálták a dolgukat végezni, és nem érdemelték meg, hogy megkínozzák és kivégezzék őket.

Az Ideiglenes Tanács tagjainak fele biztosan megérdemelt volna egy ilyen sorsot, de a kémek nem. Tucatnyi apró fényforrás jelent meg előtte a viharban, homályosan, fehéren, és annyira halványan, hogy Han alig tudta kivenni a hőkivezető nyílások jellegzetes, folyamatos izzását. A fények jó három vagy négy méterrel a talajszint fölött voltak. A foltok egyre nagyobbnak látszottak azzal párhuzamosan, ahogy utolérte őket. Tompa, kalapáló hang hallatszott az ülése alól, a kompresszor felől. Han a műszerfal fölé tartotta az izzórudat, de képtelen volt leolvasni az adatokat ebben a porral teli levegőben. Tovább gyorsított, és ekkor meglátta a homokkúszó elülső, sárgás-fehér lámpáit is, amelyek kirajzolták a hatalmas jármű sziluettjét. Han közvetlenül a homokkúszó mögött haladt, miközben a sötét alak tovább nőtt, és már akkora volt, mint egy mamut. Kigyulladt egy figyelmeztető jelzés, és a hajtómű teljesítménye csökkenni kezdett, de a gép tovább közeledett a homokkúszóhoz, akár egy X-szárnyú a hordozójához. Han kitért a széltől védett oldala felé – ekkor azonban rengeteg riasztó hangja szólalt meg egyszerre a bukósisakjában.

A suhanó süllyedni kezdett, erre Han levette a tolóerőt, és kioldotta a vészfékező ernyőt. A járműve hirtelen lefékezett, és a lassulás olyan erővel szorította oda a biztonsági övéhez, hogy azt hitte, menten eltörik a medencéje. A járgány ezután a földbe csapódott és pattogni kezdett a sivatag homokkal teli, sima felszínén, miközben egyik oldaláról a másikra billegett. A vészhelyzeti egyensúlyozó rendszer ugyan megpróbálta a magasban tartani a gép orrát, azt megakadályozva, hogy megpördüljön a tengelye körül… mindezek ellenére Han még így is majdnem nekicsapódott a homokkúszónak. – Majdnem. – Olyan közel állt meg a homokkúszó hátsó részéhez, hogy a lánctalpak által felkavart por miatt nem látta a gépezet hátulját. Mire Han felfogta, hogy még mindig lélegzik – és hogy a testében érzett erős fájdalmat csupán jelentéktelen horzsolások okozták –, már kikerült a lánctalpak által felvert porfelhőből. Újra a teljes erővel tomboló homokviharban találta magát, a gépe pedig a széltől valamennyire védett oldalon lévő talpain billegett, de úgy, hogy bármelyik pillanatban felborulhatott. Han az állával aktiválta az adó-vevőjét, és megnyitott egy vészcsatornát. A homokkúszó hőkivezető nyílásainak fénye máris jelentősen gyengébbé vált.

– Hé, ti ott, abban a homokkúszóban! – A hangszórók Han bukósisakjában némák maradtak. – Javák, álljatok meg! Van itt egy jó kis roncs! – Amikor észrevette, hogy a homokkúszó zavartalanul folytatja útját, Han rájött, hogy a bukósisakjába épített adó-vevő nem működik. Kimászott az üléséből. Egy hirtelen széllökés fellökte és elsodorta. Mire sikerült megállnia és felmérnie, hogy hol van, a homokkúszó már legalább ötven méter távolságra volt. Fellökte a sisak arclemezét. Hetven méter. Feltépte az egyik zsebét, és kivette belőle a személyi kommunikátorát. Nyolcvan méter.

– Java homokkúszó! Állj! – Csak sztatikus zörej jött válaszként. Kilencven méter. Han rápillantott az adó-vevőjére, és látta, hogy megfelelően van beállítva a vészhelyzeti csatornára. Hogy lehet az, hogy nem vették a jelet? A javák állandóan figyelték a vészhívó csatornákat, hiszen innen tudták, hogy merre kell keresniük a roncsokat. Már több mint száz méterre nőtt a távolság. A hőkivezető nyílások fénye kezdett tompulni. Han újra próbálkozott a vészcsatornán. A sztatikus zörejben hallott egy reccsenést, amitől nagyot dobbant a szíve – egészen addig, amíg észre nem vett egy fehér villanást az égen. Homokvillám. A viharból származó sztatikus elektromosság elnémította a kommunikációs csatornákat. A Falconon lévő kommunikációs egység segítségével talán sikerülhetett volna kapcsolatot létesítenie a homokkúszóval, de a suhanó adó-vevőjével esélye sem volt – egy személyi kommunikátorral pedig végképp. Han aktiválta a csatornakereső funkciót, és miközben az erős szélviharban visszabotorkált a suhanóhoz, fél szemmel a készülék jelkereső fényét figyelte. Egyetlen alkalommal sem gyulladt ki. A homokkúszó mostanra már legalább kétszáz méterre járhatott, és pislákoló fényei lassan belevesztek a sötétségbe. Han lecsapta az arclemezt, lekuporodott a suhanó védett oldalán, és megnyitott egy jól ismert csatornát.

– Leia? Hallasz? – kérdezte, de csak sistergést hallott. – Hallasz engem?