Elmenőben Malakiásba ütköztünk. Szemlátomást bosszúsan vette tudomásul, hogy ott vagyunk, és már-már sarkon fordult. Severinus észrevette bentről, és kiszólt neki:
– Engem keresel? Ugye, a...
Elhallgatott és ránk nézett. Malakiás alig észrevehető mozdulattal intett neki, mint aki azt mondja: „Majd utána megbeszéljük...” Mi ketten kifelé, ő meg befelé menet, mindhárman megtorpantunk az ajtóban. Malakiás eléggé fölöslegesen így szólt:
– A füvész testvérhez jöttem. Mert... mert fáj a fejem.
– Alighanem attól a sok állott könyvtárlevegőtől – mondta Vilmos udvarias megértéssel. – Nem ártana némi gőzölés, testvérem.
Malakiás ajka megrebbent, mintha még mondani akarna valamit, de meggondolta magát, és lehajtott fejjel belépett, mi pedig odábbálltunk.
– Hát ő meg mit keres Severinusnál? – kérdeztem.
– Adso! – csattant föl türelmetlenül a mesterem. – Tanulj meg a saját fejeddel gondolkodni. – Azután másra terelte a szót: – Most ki kell hallgatnunk néhány embert. Addig siessünk vele – tette hozzá, és fürkészve tekintett körül a fennsíkon –, amíg még élnek. Erről jut eszembe: mostantól fogva vigyázzunk rá, hogy mit eszünk és mit iszunk. Mindig a közös tálból végy, és a poharadba is olyan korsóból tölts, amelyikből már mások is ittak. Berengár után mi tudjuk itt a legtöbbet. Mármint a gyilkoson kívül.
– És kit akar most atyám kihallgatni?
– Nyilván észrevetted, Adso – felelte Vilmos –, hogy itt a legérdekesebb dolgok éjszaka történnek. Éjszaka szokás meghalni, a szkriptóriumban járni-kelni, asszonyokat becsempészni... Két apátság van itt, egy nappali meg egy éjszakai, és az éjszakai apátság szégyenszemre érdekesebb, mint a nappali. Így hát mindenki érdekel bennünket, aki csak éjszaka mutatkozik, így például az az ember is, akit tegnap éjjel a lánnyal láttál. Lehet, hogy a lányos históriának nincs köze a mérgeshez, lehet az is, hogy van. Mindenesetre van némi elképzelésem arról, hogy ki lehetett az a tegnap éjjeli ember: olyasvalaki, aki nyilván egyebeket is tud ennek a szent helynek az éjszakai életéről. Farkast emlegetek, és tessék, ott jön épp.
S azzal Salvatoréra mutatott, aki szintén meglátott bennünket. Észrevettem, hogy egy pillanatra elbizonytalanodik a lépte, mintha kerülni akarva a velünk való találkozást, megtorpanna, hogy hátraarcot csináljon. De ez csak egy pillanat volt. Nyilvánvalóan rájött, hogy a találkozás elkerülhetetlen, s ezért folytatta az útját. Széles mosolyra húzta az ábrázatát, és kissé mézesmázos benedicité-vel üdvözölt bennünket. Mesterem szinte köszönni sem hagyta, nyersen ráförmedt.
– Tudod-e, hogy holnapra itt lesz az inkvizíció? – kérdezte. Salvatore szemlátomást nem örült a hírnek.
– És én? – rebegte alig hallhatóan.
– És te most mondd el az igazat, mert én a barátod vagyok, a minoriták közé tartozom, akik között te magad is éltél, és inkább nekem mondd el, mint a holnapiaknak, akiket jól ismerhetsz.
A durva támadás, úgy látszik, teljesen levette Salvatorét a lábáról. Alázatosan sandított föl Vilmosra, mutatva, hogy hajlandó megválaszolni minden kérdését.
– Az éjjel egy asszony járt a konyhában. Ki volt vele?
– Óh, femena, adja-veszi magamagát, hát hogy vóna bona avagy csupa illem! – ágált Salvatore.
– Nem arra vagyok kíváncsi, hogy jó lány volt-e vagy sem. Hanem arra, hogy ki volt vele!
– Deu, jaj, de ravasz a rossz femena! Az jár az eszibe éj-nap, quomodo lehet rászedni a férfiembert...
Vilmos elkapta elöl a kámzsáját és jól megrázta:
– Kicsoda volt vele, te, vagy a cellárius?
Salvatore megértette, hogy nem köntörfalazhat tovább. Belefogott hát egy különös történetbe, melyből nagy nehezen azt hámoztuk ki, hogy ő, Salvatore, lányokat hajt fel a faluban a házgondnoknak, éjnek idején szokta a falon belülre csempészni őket, de hogy hol s miképpen, azt nem akarta megmondani. Esküdött azonban, hogy csak a tiszta jó szíve szokta őt vezérelni, sőt szavain még némi mulatságos búbánat is átsejlett, kesergés, hogy őneki miért nincs soha semmi öröme az egészben, miért nem kap ő is valamit a lánytól, ha már a házgondnok megkapta a magáét. Mindezt nyúlós-nyálkás mosolyok és kacsingatások közepette adta elő, mintegy jelezve, hogy tudja ám: hús-vér férfiemberekhez van szerencséje, olyanokhoz, akik nagyon is ismerik a dürgést. És lopva rám sandított, én pedig ezt még csak ki sem kérhettem magamnak, mert úgy éreztem, hogy közös titkunk összeköt bennünket, hogy cinkosa és bűntársa vagyok.
Vilmos ekkor úgy döntött, hogy végső támadásba lendül. Hirtelen azt kérdezte:
– Mikor ismerted meg Remigiust? Azelőtt vagy azután, hogy Dolcinóval voltál?
Salvatore a lába elé rogyott, és könnyes jajveszékelésben kitörve kérte, hogy ne akarja a vesztét, mentse meg az inkvizíciótól. Vilmos ünnepélyesen megígérte neki, hogy senkinek sem fogja elmondani azt, amit hall, mire Salvatore habozás nélkül kiadta nekünk a celláriust. A Kopaszhegyen ismerték meg egymást, mindketten Dolcino bandájához tartoztak, együtt menekült el a celláriussal, együtt léptek be a casalei kolostorba, és együtt vonultak át a clunyiekhez. Nyálat fröcskölve habogott irgalomért, és látni való volt, hogy ennél többet hiába is próbálnánk meg kiszedni belőle. Vilmos amondó volt, hogy most nyomban üssünk rajta Remigiuson, így hát faképnél hagytuk Salvatorét, aki gyorsan bemenekült a templomba.
A házgondnok az apátság túlsó végében volt, a magtárak előtt alkudozott néhány völgybeli paraszttal. Nyugtalan pillantást vetett ránk, és igyekezett roppantul elfoglaltnak látszani, de Vilmos kijelentette, hogy most azonnal akar vele beszélni. Mindeddig kevés szót váltottunk ezzel az emberrel; ő is udvarias volt mivelünk, mi is ővele. Ezen a reggelen Vilmos úgy fordult hozzá, ahogyan rendbeli testvéréhez fordult volna. A celláriust láthatólag zavarba hozta ez a bizalmas hang, és eleinte fölöttébb óvatosan válaszolgatott.
– A munkád miatt nyilván olyankor is kénytelen vagy járni-kelni az apátságban, amikor a többiek alszanak, ugye? – kérdezte Vilmos.
– Mikor hogy – felelte Remigius –, megesik, hogy akad egy-két apróbb elintéznivalóm, amire muszáj rááldoznom néhány órányi alvásidőt.
– Nem tapasztaltál ilyenkor soha semmi olyasmit, amiből kideríthetnénk, vajon ki az, aki a tiédhez hasonló indok nélkül a konyha és a könyvtár között szokott járkálni?
– Ha láttam volna valamit, elmondtam volna az apát úrnak.
– Helyes – bólintott Vilmos, és hirtelen témát váltott: – A lenti falu nem valami gazdag, igaz?
– Ahogy vesszük – válaszolta Remigius. – Egyházi javadalmasok is lakják, ők az apátság alárendeltjei, és a kövér esztendőkben ugyanúgy dúskálnak a javakban, mint mi. Szent János-napkor példának okáért tizenkét véka malátát, egy lovat, hét ökröt, egy bikát, négy üszőt, öt borjút, húsz birkát, tizenöt disznót, ötven tyúkot és tizenhét méhköpűt kaptak. Aztán még húsz megfüstölt sertést, huszonhét teknő disznózsírt, fél mérő mézet, három mérő szappant, egy halászhálót...
– Jó, jó – szakította félbe Vilmos –, de ugye belátod, hogy ebből én még nem tudom meg, hogyan megy a falu sora, lakóiból mennyi az apátsági javadalmas, és mennyi saját földet tud megművelni az, aki nem javadalmas...
– Vagy úgy! – mondta Remigius. – Egy rendes családnak odalenn megvan akár az ötven tábla földje is.
– Mennyi egy tábla?
– Természetesen négy négyzet-trabucus.
– Négyzet-trabucus? Hát az meg mennyi?
– Trabucusonként harminchat négyzetláb. Vagy másként: mint hosszmérték, nyolcszáz trabucus tesz ki egy piemontei mérföldet. És úgy számolj, hogy egy család az északabbra fekvő földeken legalább fél zsák olajra való olívát megtermel.
– Hogyhogy fél zsákra?
– Úgy, hogy egy zsák az öt hemina, egy hemina pedig nyolc cuppa.
– Értem – mondta bizonytalanul a mesterem. – Ahány táj, annyi mértékegység. A bort például bokályban méritek?
– Vagy rubbióban. Öt rubbio egy puttony, és nyolc puttony egy hordó. Vagy másként: egy rubbio az hat kétbokályos pint.
– Azt hiszem, most már minden világos – mondta Vilmos megadóan.
– Kíváncsi vagy még valamire? – kérdezte Remigius kihívónak tetsző hangon.
– Igen. Azért tudakolom, hogy milyen az élet odalenn, mert ma a könyvtárban Romans-i Humbert[183] asszonyoknak szóló prédikációi fölött elmélkedtem, s azok közül is leginkább az Ad mulieres pauperes in villulis című fejezeten. Amelyik is azt mondja, hogy nyomorúságuk miatt a szegény pórnők a többi asszonynál is jobban ki vannak téve a paráznaság kísértésének, és bölcsen megállapítja, hogy peccant enim mortaliter, cum peccant cum quocumque laico, mortalius vero quando cum Clerico in sacris ordinibus constituto, maxime vero quando cum Religioso mundo mortuo[184]. Neked nálam jobban kell tudnod, hogy a déli ördög kísértései még az olyan szent helyeken sem maradnak el soha, mint amilyen egy apátság. Fölmerült bennem, hogy hiszen te annyit forgolódsz a falusiak közt; hátha tudomásodra jutott, hogy egynémely szerzetesek, ne adj' isten, paráználkodásra vettek rá egynémely falusi lányokat.
Mesterem mindezt szinte mellékesen mondta, mégis, az olvasó bizonyára el tudja képzelni, mennyire mellbe vágták e szavak a szegény celláriust. Nem tudom, csakugyan elsápadt-e, de annyira vártam, mikor sápad el, hogy egyszer csak sápadtnak láttam.
– Ha volna válaszom a kérdéseidre, már rég elmondtam volna az apát úrnak – felelte megadóan. – Mindenesetre, ha a nyomozás miatt vagy kíváncsi ezekre a dolgokra, s gondolom, így van, megígérem, hogy ha megtudok valamit, nem fogom elhallgatni előled. Sőt most, hogy így belegondolok, az első kérdésedről máris eszembe jut... Aznap éjjel, hogy szegény Adelmus meghalt, kint járkáltam az udvarban... tudod, a baromfi miatt... mondták, hogy valami csirkefogó rájár éjjelente a tyúkokra... Szóval, aznap éjjel egyszer csak látom ám Berengárt, persze csak messziről, megesküdni semmire sem mernék, amint a dormitóriumba igyekszik vissza épp, mégpedig a szentély mellett, úgy, mintha az Aedificium felől jönne... Nem csodálkoztam, mert a szerzetesek már régóta pusmogtak Berengárról, talán te is hallottad...
– Nem, mondd csak.
– Hát, hogyan is mondjam? Berengárt bizonyos... bizonyos szerzeteshez nem illő szenvedélyekkel gyanúsították...
– Azt akarod ezzel mondani, hogy falubeli lányokkal volt viszonya, úgy, ahogy a kérdésemben feltételeztem?
A cellárius zavartan köhintett, s a szája meglehetősen torz vigyorra húzódott:
– Jaj, nem... még annál is illetlenebb szenvedélyekről volt szó...
– Vagyis az a szerzetes, aki ezzel szemben a falubeli lányokkal bujálkodik, valamiképpen mégiscsak illendő szenvedélynek hódol?
– Ezt nem mondtam, de azzal bizonyára egyetértesz, hogy amiképpen az erénynek, úgy a züllöttségnek is vannak fokozatai. A testet fenyegető kísértések közt van olyan, amelyik természetes, meg olyan is, amelyik... természetellenes.
– Azt állítod tehát, hogy Berengár a vele egyneműek iránt érzett testi vágyakozást?
– Állítani csak azt állítom, hogy ezt pusmogták... És mindezt azért hoztam tudomásodra, hogy bizonyságot tegyek az őszinteségemről és a jóakaratomról...
– Köszönöm. És egyetértek veled, a szodómia szerintem is sokkal rosszabb, mint a bujálkodás egyéb módozatai, melyekkel kapcsolatban viszont őszintén szólva nem áll szándékomban nyomozást folytatni...
– Milyen, de milyen szánalmas ezt firtatni, még ha igaz is! – mondta bölcsen a házgondnok.
– Igen, Remigius, szánalmas. Mindnyájan bűnösök vagyunk. Én sosem keresnék szálkát a testvérem szemében, annyira félek, hogy az enyémben meg egy jókora gerenda van. De teneked hálával tartozom mindegyik gerendáért, ahányról csak említést leszel szíves tenni. És akkor szép szál, vastag fatörzsekről diskurálgatunk, a szalmaszálakat pedig hagyjuk, hadd szállongjanak a levegőben. Mit is mondtál, mennyi egy trabucus?
– Harminchat négyzetláb. Légy nyugodt. Ha valamit tudni akarsz, fordulj hozzám. Számíthatsz rám, hűséges barátod vagyok.
– Magam is annak tekintelek – mondta Vilmos melegen. – Hubertinustól tudom, hogy valaha az én rendemhez tartoztál. Sohasem árulnék el egy régi rendtársat, kivált ezekben a napokban nem, amikor pápai küldöttséget várunk ide, s a küldöttség élén egy nagy inkvizítor lesz, olyan, aki a dolciniánusok tömeges égetésével szerzett magának hírnevet. Szóval, egy trabucus az harminchat láb?
A cellárius nem esett a feje lágyára. Rájött, hogy nem érdemes tovább játszani a macska-egérjátékot, annál is kevésbé, mert azon kapta magát, hogy ő benne az egér.
– Vilmos testvér – mondta –, úgy látom, sokkal többet tudsz, mint hittem. Ne árulj el, és akkor én is hű leszek tehozzád. Bizony, én egy szegény, hús-vér ember vagyok, és engedni szoktam a test csábításainak. Salvatore elmondta, hogy tegnap este valamelyikőtök rajtakapta őt a konyhában, vagy te, vagy a novíciusod. Te sokat utaztál, Vilmos, neked tudnod kell, hogy még az avignoni bíborosok sem példaképei az erénynek. Tudom, hogy nem ezek miatt az apró és szánalmas bűnöcskék miatt faggatsz. De azt is látom, hogy megtudtál valamit az én egykori históriámból. Furcsa egy életem volt, akárcsak sok más magunkfajta minoritának. Sok-sok esztendeje én hittem a szegénység eszméjében, elhagytam a közösséget, és kóbor életre adtam a fejem. Hittem Dolcino prédikálásában, együtt a sok hozzám hasonlóval. Nem vagyok valami kiművelt koponya, fölszentelni ugyan fölszenteltek, de még misét is alig tudok mondani. A teológiához keveset értek. És talán eszmékhez ragaszkodni sem tudok igazán. Lám csak, valaha megpróbáltam fellázadni az urak ellen, most meg szolgálom őket, és az itteni földek urának nevében én parancsolok csupa olyan embernek, amilyen én vagyok. Vagy lázadó leszel, vagy áruló, nem sok választása van a magamfajta együgyűeknek.
– Az együgyűek néha többet megértenek, mint a bölcsek – mondta Vilmos.
– Lehet – vonta meg a vállát a cellárius. – De én még azt sem tudom, miért tettem annak idején, amit tettem. Tudod, Salvatore érthető eset, ő jobbágysorból származott, a gyerekkora csupa ínség volt és csupa kórság... Dolcino maga volt a lázadás, az urakat pusztító indulat. Az én esetem más, én városi családban nőttem fel, én nem az éhség elől menekültem. Nekem az ott... hogyan is mondjam: bolondok ünnepe volt, csodaszép farsang... Fönt a hegyekben. Dolcinóval, míg odáig nem jutottunk, hogy a csatában elesett társaink húsát együk, míg úgy meg nem sokasodtak a kínok közt kiszenvedett holtak, hogy nem győztük már megenni őket, és a Rebello hegy meredélyein a madaraknak és a vadaknak hajigáltuk oda a hullákat, hadd zabáljanak ők is... vagy talán még ekkor is... mondhatom-e, hogy mi a... a szabadság levegőjét szívtuk magunkba? Azelőtt nem tudtam, mi az, hogy szabadság, a prédikátorok meg azt mondták: „Az igazság fölszabadít benneteket.” Szabadnak éreztük magunkat, azt gondoltuk, hogy ez itt az igazság. Azt gondoltuk, hogy minden úgy helyes, ahogyan tesszük...
– És ott kezdték el kegyelmetek azt, hogy... szabadon összefekszenek egy nővel? – kérdeztem, s nem is tudom, miért, de már előző este óta gyötörtek Hubertinus szavai, meg amit a szkriptóriumban olvastam, és az is, ami velem magammal esett meg. Vilmos kíváncsian nézett rám, vélhetőleg váratlanul érte, hogy ilyen vakmerő vagyok és szégyentelen. A cellárius úgy mért végig, mint valami furcsa állatot.
– A Rebello hegyen – mondta – olyan emberek voltak, akik egész gyerekkorukban tized- és még többedmagukkal aludtak egyetlen parányi szobában, fivérek és húgok, apák és lányaik, mindenki együtt. Azt hiszed, olyan nagy dolog volt nekik elfogadni ezt az új helyzetet? Akkortól fogva önszántukból csinálták azt, amit korábban szükségből tettek. És hát aztán éjszaka, amikor az ember fél, hogy jönnek az ellenséges csapatok, és odahúzódik a társához a csupasz földön, hogy ne vacogjon annyira... Az eretnekek! Nektek, barátocskáim, annyi az élet, hogy kastélyból ki, apátságba be, ti azt hiszitek, hogy ez valami ördög sugallta gondolkodásmód. Holott nem az, hanem életmód, és újfajta tapasztalás... volt. Nem voltak többé urak, és az Isten, így mondták nekünk, mivelünk volt. Nem állítom, hogy igazunk volt, Vilmos, különben is, hisz látod, itt vagyok, mert egykettőre hátat fordítottam nekik. De az az igazság, hogy sosem értettem, hogyan tudtok olyan tudós disputákat folytatni Krisztus szegénységéről, haszonélvezetről meg ilyen-olyan jogról... Hisz mondom, egy nagy farsang volt ez, és farsangkor mindent fordítva szokás csinálni. Aztán az ember megöregszik, és nem lesz bölcsebb, csak torkosabb. És most itt torkoskodom... Egy eretneket elítélhetsz, de elítéled-e azt, aki csak torkos?
– Jól van már, Remigius – mondta Vilmos. – Én nem az akkor, hanem a most, nemrég történtek miatt faggatlak. Segíts nekem, és meglátod, én nem a vesztedet akarom. Nem tudok és nem is akarok ítélkezni fölötted. De meg kell nekem mondanod, mit tudsz az apátság dolgairól. Épp eleget járkálsz benne éjjel és nappal, nem lehet, hogy ne tudj egyet s mást. Ki ölte meg Venantiust?
– Nem tudom, esküszöm. Azt tudom, mikor halt meg és hol.
– Mikor? Hol?
– Engedd, hogy sorjában mondjam. Aznap éjjel, egy órával kompletórium után, ahogy bemegyek a konyhába...
– Merről és milyen okból?
– A kert felőli ajtón át. Kulcsom van hozzá, a kovácsokkal csináltattam jó ideje. A konyhabejárat az egyetlen, amelyik nincs belülről is elreteszelve. És hogy milyen okból?... Az ok nem számít, magad mondtad, hogy nem óhajtasz a testem gyöngéi miatt vádat emelni ellenem... – Zavartan elmosolyodott. – De azért azt se hidd, hogy éjjel-nappal csak a bujálkodáson jár az eszem... Aznap este ajándék ennivalót mentem keresni annak a lánynak, akit Salvatore kellett hogy becsempésszen...
– Hol?
– Ó, a falon át másutt is van bejárás, nemcsak a nagykapun. Az apát úr is tudja, hogy hol, én is tudom... De aznap este nem jött a lány, én küldtem vissza, pontosan azért, mert megláttam valamit, mindjárt hallani fogod, hogy mit. Ugyanezért kellett újra próbálkoznom vele tegnap éjjel. Ha egy kicsivel később érkeztek, engem találtatok volna ott Salvatore helyett; ő szólt nekem, hogy valaki van az Aedificiumban, mire én visszamentem a cellámba...
– Mi történt a vasárnapról hétfőre virradó éjjelen?
– Hát az, hogy a konyhában megpillantottam Venantius holttestét, ott feküdt a földön.
– A konyhában?
– Ott hát, a falikút mellett. Röviddel előbb jöhetett le a szkriptóriumból.
– Dulakodásnak semmi nyoma?
– Semmi. Azazhogy valami volt ott mellette: egy széttört bögre és vízfoltok.
– Honnan tudod, hogy víz volt?
– Nem tudom. Gondoltam, víz. Mi más lehetett?
Vilmos később előadta nekem, hogy az a bögre két különböző dolgot jelenthetett. Vagy ott, a konyhában itatott valaki mérget Venantiusszal, vagy már lenyelte a szerencsétlen azt a mérget (de mikor és hol?), és azért ment le, hogy egy bögre vízzel hűsítse a hirtelen lobbant lázat, görcsöt, kínzó gyomorégést, hogy belemártsa a nyelvét, mely kétségkívül fekete volt már, akárcsak Berengáré.
Egyelőre azonban nem lehetett többet tudni. A hulla láttán Remigius rémülten latolgatta, mitévő legyen, és úgy döntött, hogy semmit sem tesz. Ha segítség után néz, be kell vallania, hogy éjnek idején az Aedificiumban mászkált, szegény testvérén pedig ezzel nem segít, neki már úgyis vége. Ezért döntött úgy, hogy hagyja az egészet, majd fölfedezi a holttestet valaki más, reggel, ajtónyitáskor. Elszaladt, hogy szóljon Salvatorénak, aki épp hozta volna a lányt be, az apátságba, azután pedig cinkosával együtt nyugovóra tért, bár nyugodalmasnak épp nem nagyon lehetett mondani a matutinumig tartó hánykolódásukat. Amikor pedig a kondások hajnali ájtatosságkor elújságolták az apátnak, mire bukkantak, Remigius kővé meredten bámulta a véres hordót, hiszen azt hitte, hogy a hulla ott van, ahol ő hagyta. Ki lopta ki a konyhából? Remigiusnak erről sejtelme sem volt.
– Malakiás az egyetlen ember, aki szabadon járhat-kelhet az Aedificiumban – mondta Vilmos.
A cellárius hevesen tiltakozott:
– Nem, nem Malakiás volt. Vagyis nem hiszem... Legalábbis éntőlem semmi rosszat nem hallottál Malakiásról...
– Légy nyugodt, akármiféle hála kötelez is Malakiás iránt. Tud rólad valamit?
– Igen – vörösödött el a cellárius –, és ő titoktartó ember. A helyedben Bennót tartanám szemmel. Furcsa viszonyban volt Berengárral és Venantiusszal... De esküszöm, hogy semmi egyebet nem láttam. Amint megtudok valamit, szólok.
– Egyelőre elég is ennyi. Majd megint kereslek, ha kellesz.
A cellárius szemlátomást megkönnyebbülten tért vissza bokros teendőihez, és alaposan leteremtette a parasztokat, amiért időközben arrább tologattak valamiféle gabonászsákokat.
Ebben a pillanatban felbukkant Severinus. Kezében Vilmos olvasólencséjét lengette, azt, amelyet két éjszakával korábban ellopott tőle valaki.
– Berengár kámzsájában találtam rá – mondta. – A múltkor, a könyvtárban a te orrodon láttam. Ugye a tiéd?
– Istennek legyen hála! – örvendezett Vilmos. – Egyszerre két problémát is megoldottunk! Megvan a lencsém, és végre bizonyosan tudom, hogy Berengár volt a mi éjjeli tolvajunk a szkriptóriumban!
Szinte végig sem tudta mondani, egyszerre Morimondi Miklós is odafutott hozzánk, és még Vilmosénál is diadalmasabb volt a kedve. Szépen villába foglalt, elkészült szemüveget szorongatott.
– Vilmos! – kiabálta. – Megcsináltam, én, egyedül, készen van, biztos, hogy jó! – Ekkor vette észre Vilmos orrán a másik szerkezetet, és döbbenten elhallgatott. Vilmos nem akarta őt megbántani, levette hát a régi lencséjét, és fölpróbálta az újat.
– Ez jobb, mint amaz – mondta. – Ezentúl a régi lesz a tartalék, használni pedig a tiédet fogom. – Azután hozzám fordult: – Adso, én most visszavonulok a cellámba, és elolvasom azt az írást, tudod, melyiket. Végre! Várj meg valahol. És köszönöm, köszönöm mindkettőtöknek, drága testvéreim.
Terciához harangoztak, bementem a templomba, a többiekkel együtt himnuszt, zsoltárokat, verseket és Kyrié-t recitálni. A szerzetesek a meghalt Berengár lelki üdvéért imádkoztak. Én megköszöntem Istennek, hogy egy helyett két pár olvasólencsét is találtunk.
Nagy-nagy békesség szállt rám, feledve mind a látott és hallott csúfságokat, szépen elszundikáltam, és csak az istenszolgálat végére ébredtem föl. Rádöbbentem, hogy az éjjel nem aludtam, és zavarba jöttem, amikor az is eszembe jutott, hogy ráadásul jócskán megcsapoltam az erőimet. Ettől pedig a lány körül kezdtek el forogni a gondolataim, miközben kiléptem a szabadba.
Ki akartam szellőztetni a fejemet, és nekilódultam a fennsíknak. Könnyű szédülést éreztem. Összeütögettem az elgémberedett tenyeremet. Nagyokat toppantottam. Még mindig álmos voltam, mégis éber és csupa eleven élet. Nem tudtam, mi van velem.

[NEGYEDIK NAP]
TERCIA
Melyben Adsot szerelmi kínok gyötrik,
majd megjön Vilmos Venantius írásával,
mely továbbra is megfejthetetlennek bizonyul,
hiába fejtette meg

A leányzóval való bűnös összetalálkozásom óta oly szörnyű, újabb élmények értek, hogy az igazat megvallva szinte meg is feledkeztem arról, ami előttük történt, ráadásul pedig mihelyt meggyóntam Vilmos testvérnek, egy csapásra véget ért bennem a vétkes botlásom utáni ébredés óta érzett lelkifurdalás, olyannyira, hogy szavaimmal mintha azt a terhet is őrá ruháztam volna át, amelyről szavaim szóltak. Hisz mi másra szolgálna a jótékonyan megtisztító gyónás, ha nem arra, hogy bűnünk és a vele járó lelkifurdalás terhétől magának a mi Urunknak a keblén sírva ki magunkat, megszabaduljunk, s a bűnbocsánattal ismét légiesen könnyűvé legyen a lélek, hogy ne is gondoljunk gonoszság gyötörte testünkkel? De azért nem egészen szabadultam én meg mindentől. Most, ahogy e téli reggel sápadt, hideg napsütésében, emberi és állati sürgés-forgás közepette sétálgattam, másképpen kezdtem visszaemlékezni a történtekre. Mintha mindabból, ami történt velem, kihullott volna a megbánás, együtt a bűnbánati megtisztulás vigasztaló szavaival, s csupán testek és emberi tagok kusza képei maradtak volna meg. Túlajzott elmémben fölvillant a víztől püffedt Berengár szellemképe, és megborzongatott az undor és a szánalom. Majd mintegy el akarva hessenteni ezt a kísértetet, a gondolataim másfajta, frissen továbbtenyésző emlékképek felé fordultak, és egyszer csak, hiába, ott volt előttem, láttam a két szememmel (a lelki szememmel, de majdnem úgy, mintha a testi szememmel láttam volna) annak a lánynak a képét, aki szép volt és rettenetes, mint a zászlós tábor.
Fogadkoztam már (eddig soha le nem írt, de elmémben hosszú évtizedeken át fennen szóló szavak vén másolója, én), hogy hű krónikás leszek, éspedig nemcsak az igazság szeretetétől és nem is jövőbeli olvasóim okításának (amúgy roppantul dicséretes) szándékától indíttatva, hanem azért is, hogy végre megszabadítsam elaszott és megfáradt emlékezetemet azoktól a képektől, melyek egy életen keresztül zaklatták. Így hát el kell mondanom mindent, illendően ugyan, de szégyenkezés nélkül. El kell most mondanom világos szavakkal, mi járt a fejemben akkor, hiába igyekeztem már-már magam elől is eltitkolni, amint a szabadban sétálgattam, futásnak eredve olykor-olykor, hogy a hirtelen rám törő szívdobogást a testmozgásnak tulajdoníthassam, s máskor meg-megálltam és bámultam, mit csinálnak a parasztok, azzal áltattam magamat, hogy belemerülök a látványba, és teli tüdővel szívtam a hideg levegőt, úgy, ahogyan más bort iszik, hogy feledje félelmét vagy bánatát.
Hiába. Nekem a lány járt az eszemben. A testem már elfelejtette azt a metsző, bűnös és röpke gyönyört (ezt az alantas valamit), melyet a vele való egyesülés szerzett nekem, de a lelkem az arcáról nem feledkezett el, és sehogyan sem tudta rossznak érezni ezt az emlékezést, sőt úgy hevült, mintha a világ minden szépsége ott ragyogna azon az arcon.
Éreztem, bár homályosan és szinte magamnak sem vallva be, hogy igenis, ezt érzem: az a szegény, piszkos, szemérmetlen teremtés, aki (ki tudja, mily arcátlan állhatatossággal) portékaként kínálkozik fel más, bűnös embereknek, az a valamennyi húgához hasonlatosan harmatgyönge nő, Éva lánya, aki oly sokszor bocsátotta már áruba önnön testét, az a lány mégiscsak tündöklő és csodálatos valami volt. Az eszemmel úgy tudtam, hogy bűnöknek forrása, sóvárgó érzékeimmel meg úgy éreztem, hogy minden gyönyörűségek fészke ő. Nehéz megmondani, mit is éreztem, írhatnám talán, hogy – még mindig vétkem foglyaként – minden pillanatban azt sóvárogtam bűnösen, hátha felbukkan, és árgus szemekkel fürkésztem a munkálkodó cselédek minden moccanását, mintha azt várnám, hátha az egyik kunyhó zugából, az egyik istálló sötétjéből egyszer csak elcsábítóm körvonalai bontakoznak ki. De így nem az igazat írnám, vagy legalábbis kendőzném az igazságot, gyöngíteni próbálva erejét és nyilvánvalóságát. Mert az az igazság, hogy azt a lányt én „láttam”, őt láttam a csupasz fa ágaiban, ahogy könnyedén megrezzentek, mert rájuk szállt egy menedéket kereső, magányos veréb; őt láttam az istállóból kilépő üszők szemében, és őt hallottam a téblábolásom közepette utamat keresztező bárányok bégetésében. Mintha az egész teremtett világ őróla beszélt volna nekem, és vágytam, nagyon is vágytam rá, hogy viszontlássam, de azért készséggel beletörődtem abba is, hogy ne lássam viszont soha többé, s hogy soha többé ne lehessek együtt vele, csak ezt a ma reggel rám tört ujjongást érezhessem, csak mindig így, ennyire közel lehessen hozzám, ha mégoly messze került is tőlem, mindörökre. Mintha – próbálom megérteni most –, mintha mind az egész világegyetem, ez a bizonnyal Isten keze által teleírt könyv, melyben mindenek a Teremtő végtelen jóságáról beszélnek nekünk, melyben minden teremtett lény mintegy írásnyoma és tükre az életnek és a halálnak, melyben a legszerényebb rózsaszál is magyarázó glosszaként segíti a mi földi vándorlásunk megértését, mintha minden, de minden csakis arról a szagos konyhai árnyak közt épp csak hogy elém ködlő éjjeli arcról beszélt volna nekem. Effélék jártak a fejemben, és én tűrtem, mert azt mondtam (azaz dehogyis mondtam, hiszen nem voltak énnekem e percben szavakra lefordítható gondolataim), hogy ha egyszer az egész világ arra rendeltetett,hogy a Teremtő hatalmáról, jóságáról és bölcsességéről beszéljen nekem, és ha ezen a reggelen ez az egész világ a lányról beszél, róla, aki bűnösnek bűnös ugyan, de mégiscsak egy fejezet a teremtés nagy könyvében, egy vers a mindenség énekelte, nagy zsoltárban, tehát azt mondtam (mondom most) magamban, hogy ha mindez így történik, akkor nem lehet, hogy mindez ne legyen része a világegyetemet igazgató, összhangzás és harmónia csodájaként zengő, lantforma, nagy theophania tervnek. Szinte részeggé tett, hogy ő mindenben ott van, s mert minden dolgokban őt láttam, és bennük szomjúhoztam őt, szomjamat a dolgok látványával csillapítottam. Mégis éreztem valami fájdalomfélét, mert hiába boldogított, hogy ily sokféle szellemalakban jelen van, azért csak gyötört a hiánya. Nehéz magyarázatot lelnem erre a rejtélyes ellentmondásra, s ebből is látszik, hogy az emberi szellem fölöttébb ingatag, és sohasem járja nyílegyenesen az isteni értelem útjait, mely a világot olyannak alkotta meg, mint egy tökéletes szillogizmus, hanem csupán elszigetelt és gyakorta összefüggéstelen állításokat képes felfogni ebből a szillogizmusból, és ezért esünk oly könnyen ördögi illúzióknak áldozatául. Ördögi illúzió hatott-e meg úgy ezen a reggelen? Ma azt gondolom, igen, hiszen novícius voltam, de azt is gondolom, hogy az az emberi érzés, mely fölzaklatott, nem önmagában, hanem csupán az én állapotomra vonatkoztatva volt gonosz dolog. Hiszen önmagában véve az az érzelem volt ez, amely a férfit az asszony felé tereli, hogy együvé térjenek, mint a népek apostola kívánja, és ketten egy test legyenek, és új emberi lényeket nemzzenek, és fiatalkoruktól öregségükig gyámolítsák egymást. Csakhogy az apostol azoknak mondta ezt, akik orvoslást keresnek a paráznaságra, és annak, aki nem akar égni, figyelmeztetvén rá mindazonáltal, hogy sokkal jobb a szüzesség állapota, melynek én mint szerzetes, magamat szenteltem. Vagyis azon a reggelen olyasmi bántott, ami énnekem rossz volt, másoknak ellenben tán jó, sőt felséges, és így – most már értem – nem a gonosz gondolataim zaklattak akkor úgy fel. Hisz azok amúgy illendő és szép gondolatok voltak, hanem a gondolataim s a fogadalmam közötti viszony gonoszsága. Vagyis az volt a baj, hogy élvezetem tárgya egyfelől jó, másfelől viszont rossz dolognak számított, és azzal követtem el a hibát, hogy megpróbáltam összebékéltetni természetes vágyamat azzal, amit a racionális lelkem diktált. Tudom azóta, hogy az akarat uralmát megjeleníteni hivatott eszes vágy, illetve az emberi szenvedélyeknek alávetett érzéki vágy kifejeződése közötti ellentét gyötört. Mivelhogy actus appetitus sensitivi in quantum habent transmutationem corporalem annexam, passiones dicuntur, non autem actus voluntatis[185]. Márpedig az én vágyam egész testemet rázó reszketéssel, erős kiabálhatnékkal és mozgási ingerrel párosult. Az angyali doktor azt mondja, hogy a szenvedélyek önmagukban nem rosszak, ha a racionális lélek vezette akarat megzabolázza őket. Az én racionális lelkemet azonban elaltatta ezen a reggelen a fáradtság, mely a meghódítandó jóra és rosszra irányuló hirtelen vágyat féken tartotta ugyan, de nem fékezte a már ismert jóra és rosszra irányuló, buja vágyat. Akkori felelőtlen könnyedségem mentségéül ma azt tudom felhozni, megint csak az angyali doktor szavaival szólván, hogy kétségkívül úrrá lett rajtam a szerelem, az pedig szenvedély is és kozmikus törvény is, mivelhogy a testek súlyossága szintén szerelem, természetbeli. Ez a szenvedély pedig természetes módon magával ragadott, mert ebben a szenvedélyben appetitus tendit in appetibile realiter consequendum ut sit ibi finis motus[186]. Amiért is természetesen amor facit quod ipsae res quae amantur, amanti aliquo modo uniantur, és amor est magis cognitivus quam cognitio[187]. Azt a lányt én csakugyan jobban magam előtt láttam most, mintsem az előző éjszakán, és intus et in cute[188] értettem őt, mert őbenne magamat, magamban pedig őt értettem meg. Fölmerül most bennem a kérdés, hogy vajon baráti szeretetet éreztem-e, amit az ember felebarátja iránt érez, csakis a másik javát akarva, vagy buja szerelmet, amivel az ember csak a saját javát akarja, és csak a kiegészülés az, ami hiányt szenved. És úgy hiszem, hogy éjszaka, amikor a lánytól olyasmit akartam, amiben még sohasem volt részem, a buja szerelem tört rám, de utána, ezen a reggelen már semmit sem akartam a lánytól, csakis az ő javát akartam, és arra vágytam, bárcsak fölszabadulna a kegyetlen szükség alól, ne kelljen pár falatért odadobnia magát, s bárcsak boldog lenne, és nem akartam tőle én már semmit sem kérni, csak gondolhassak rá, láthassam a bárányokban, az ökrökben, a fákban, az egész apátságot boldog ragyogásba vonó, tiszta fényben.
Tudom azóta, hogy a szeretet oka a jó, azt pedig, hogy mi a jó, megismerés útján lehet meghatározni, és csak azt lehet szeretni, ami jónak mutatkozott; a lányt viszont csak a hirtelen vágyam mutatta jónak, az akaratom ellenben rossznak mutatta. Akkor azonban ellentétes indulatok sokasága közt hánykolódtam, hisz a legeslegszentebb szeretethez hasonló érzés hatott át éppen, olyasmi, amiről a doktorok beszélnek: megmutatta, milyen az az önkívület, melyben szerető és szeretett ugyanazt akarják (és titokzatos megvilágosodás útján tudtam e percekben, hogy a lány, bárhol legyen is, ugyanazokat a dolgokat akarja, amelyeket én is akarok, és féltékenységet éreztem iránta, de nem azt a rossz fajtát, melyet Pál a korinthusbéliekhez írott első levelében kárhoztat, s amely principium contentionis, és nem enged consortium in amato[189], hanem olyat, amilyenről Dionysius[190] beszél az Istennevek-ben, ahol még Isten is féltékenynek neveztetik propter multum amorem quem habet ad existentia[189]. (S én azt a lányt épp azért szerettem, mert létezett, és boldog voltam, nem pedig irigy, amiért létezik.) Féltékenységem olyan volt, amilyennek az angyali doktor írja le a féltékenységet, mondván, hogy az motus in amatum[189], baráti féltékenység, és arra ösztökél, hogy szálljunk szembe mindennel, ami árt annak, akit szeretünk. (S én e percben másról sem képzelegtem, mint arról, hogy miként szabadíthatnám ki a lányt annak karmai közül, aki megvásárolja a testét, és a saját, tiltott szenvedélyeivel mocskolja be.)Tudom azóta, hogy, mint a doktor mondja, a túlságos szeretet megárthat annak, aki szeret. És az én szerelmem túlságos volt. Magyarázni igyekszem, mit is éreztem akkor, korántsem mentegetni magamat az érzéseimért. Bűnös ifjonti hevülésemről van szó. Rossz dolog volt, de az igazság azt diktálja, hogy megmondjam: akkor mérhetetlenül jónak éreztem. Tanuljon belőle mindenki, akit, mint engem, behálóz a kísértés. Ma, vén fejjel, ezernyi módját tudnám, hogyan fogjak ki az efféle kísértéseken. (Habár kérdés, mi jogon büszkélkedem ezzel most, hogy immár megszabadultam a déli ördög kísértéseitől, de másfajta kísértésektől korántsem szabadultam meg, hisz most sem tudhatom, vajon nem a múltba merengés földi szenvedélyének engedek-e bűnös módon e pillanatban is, balgán menekülni próbálva az idő múlása és a halál elől.)
Akkor mintha valami csodálatos ösztön kínálta volna föl a menekvést. A lányt a körös-körül látható természet s az emberi iparkodás jelenítette meg nekem. Szerencsés lelki megérzéssel megpróbáltam hát egészen elmerülni ennek az iparkodásnak a szemlélésében. Elnéztem, hogy a tehenészek hogyan vezetik elő az ökröket az istállóból, hogyan etetik a kondások a disznókat, hogyan tereltetik kutyáikkal a nyájat a pásztorok, hogyan visznek a parasztok tönkölyt meg kölest a malomba, hogy azután jóféle eleséggel teli zsákokkal távozzanak. Elmerültem a természet szemléletében, azon igyekezvén, hogy elfelejtsem minden gondolatomat, hogy csupán nézzem a lelkes állatokat, úgy, amiként megjelennek, és boldogan belefeledkezzem a nézésükbe.
De szép volt a természet látványa, melyet még nem érintett a sokszor oly romlott emberi tudás!
Láttam a bárányt, mely mintegy tisztasága és jósága elismeréseképpen kapta a nevét. Hiszen az agnus név onnan ered, hogy ez az állat agnoscit, felismeri az anyját, és kihallja hangját a nyáj közepéből is, az anyja pedig a rengeteg egyforma és ugyanolyan bégetésű kisbárány közt is mindig ráismer a saját szülöttjére, és mind közül őt táplálja. Láttam a birkát, melynek neve azért ovis, tehát ab oblatione, mert az idők kezdete óta mindig is áldozati állat volt, és amelynek az a szokása, hogy a tél beálltakor mohón fölkutat minden fúcsomót, és jól telilegeli magát, még mielőtt a legelő kifagyna. A nyájra pedig a kutyák ügyeltek, s az ő nevük – canis – a canor-ból származik, mivelhogy ugatnak. A kutya tökéletes állat, páratlanul éles ésszel van megáldva: fölismeri a gazdáját, erdei vadak üzésére idomítják, megvédi a nyájat a farkasok ellen, őrzi a házat és gazdája kicsinyeit, van úgy, hogy akár az élete árán is. Garamant királyt foglyul ejtették az ellenségei, de egy kétszáz kutyából álló falka, keresztülvágván az ellenséges hadak sűrűjén, visszavezette őt a hazájába; Jason Licius kutyája nem nyúlt többé ételhez, s kimúlt éhen, amikor a gazdája meghalt; Lüszimakhosz király ebe utánaugrott gazdájának a máglyára, s ott égett vele együtt. A kutya nyelvének nyalintása be tudja hegeszteni a sebeket, kölykeinek nyelve pedig zsigeri sérülések gyógyítására lehet jó. Természeténél fogva kétszer él ugyanazzal az eleséggel: kihányja és újra megeszi. Mértékletessége a szellemi tökély jelképe, amiképpen nyelvének csodatévő ereje a gyónás és bűnbánat révén elérhető megtisztító bűnbocsánatot jelképezi. De az a szokása, hogy ismét beveszi, amit kihányt, másra is utal, arra, hogy gyónás után az ember ismét elköveti a korábbi bűneit; ez a tanulság pedig ugyancsak kapóra jött nekem ezen a reggelen, hogy óva intsem szívemet, mialatt a természet csodáit bámulom.
Lépteim időközben a marhaistállóhoz vittek, ahonnan a gulyások épp egyik ökröt vezették elő a másik után. Rögtön annak láttam őket, amik, s amik mindig is voltak: barátság és jóság jelképeinek, mert hogy eke elé fogva minden ökör félre-félrenéz, társát keresvén, hogy ott van-e, és elbődül meghitten, amikor a helyén találja. Az ökör megtanulja, hogy szépszerével hazaballagjon az istállójába, ha esik, de a jászol elé beállva máris nyújtogatja a fejét, és kifelé kémlel, vajon vége-e már zivatarnak, mivel alig várja, hogy folytathassa a munkát. Az ökrökkel együtt most jöttek elő a tinók is, melyeket – mind az üsző-, mind a bikaborjakat – a viriditas vagy a virgo szavak után hívnak vituli-nak, mivel ilyen zsenge korban még frissek, fiatalok és szüzek, és rosszul tettem, rosszul teszem – róttam meg magamat –, ha kecses mozdulataikban olyan lányt vélek viszontlátni, aki nem szűz. Ezek a dolgok fordultak meg a fejemben, s már megbékéltem a világgal és önmagammal, ahogy a reggeli óra derűs serénykedését figyeltem.És nem gondoltam többé a lányra, azazhogy erőt véve magamon, igyekeztem belső derűvé és áhítatos békévé átformálni az iránta érzett hevületet.
Arra gondoltam, hogy a világ jó és bámulatos. Hogy Isten jósága a legborzasztóbb bestiák által is megnyilvánul, ahogyan Honorius Augustoduniensis magyarázza. Igaz, ami igaz, vannak akkora kígyók, hogy egy szarvast is lenyelnek, és átússzák az óceánt, és van szamártestű, vadkecskeszarvú, oroszlánszügyű és -torkú, lólábú, de az ököréhez hasonlóan hasított patájú, füligszáj, csaknem emberhangú és egybenőtt, tömör csontívfogú bestia cenocroca is. Meg emberarcú, hármas fogsorú, oroszlántestű, skorpiófarkú, tengerzöld szemű, vérvörös színű és kígyósziszegés-hangú, emberhúsra éhes manticora. És vannak lábanként nyolc-nyolc ujjú, farkaspofájú, horgas karmú, birkabőrű és kutyaugatású szörnyek, amelyek öregedvén nem fehérülnek, hanem feketédnek, és jóval tovább élnek, mint mi. És vannak vállból guvadó szemű és orrlikaikat a mellükön viselő, fejetlen kreatúrák, és olyanok is, amelyek a Gangesz folyó mentén honosak, egyedüli táplálékuk egy bizonyos alma illata, és ha elmennek onnan, végük. De mindeme tisztátalan fenevadak sokasága is a Teremtőnek és az ő bölcsességének a dicséretét zengi, úgy, mint a kutya, az ökör, a birka, a bárány és a hiúz. Mennyire nagy – idéztem föl magamban akkor Vincentius Belovacensis szavait – a legszerényebb szépség is ezen a világon, és mennyire jólesik figyelmesen felmérni az értelem tekintetével nem csupán a dolgok széles, e világegyetemben oly pompásan megszabott milyenségét, mennyiségét és rendjét, hanem az idők múlását is, ahogy az idők gombolyulnak, folyton-folyvást, egymásra következésekben és elbukásokban, magukon viselve a halál jegyét; azt, hogy ami születik, az meg is hal. Bűnös ember létemre, testem rabságából csak nemrég szabadult lélekkel is megvallom, hogy valami átszellemült gyöngédségtől indíttatva a Teremtő és e világ rendje felé fordultam akkor, és örvendező áhítattal csodáltam, milyen nagy és szilárd a teremtés.
Ebben a jó hangulatban talált rám a mesterem, amikor öntudatlan léptekkel már csaknem az egész apátságot körbekerülvén, egyszerre ugyanott találtam magamat, ahol két órával korábban elváltunk egymástól. Ott állt Vilmos, és mondandója kizökkentett a gondolataimból, elmémet újra az apátság sötét titkai felé fordította.
Vilmos nagyon elégedettnek látszott. Nála volt Venantius kézírása, végre kisilabizálta. Félrevonultunk a cellájába, távol a kíváncsi fülektől, s ott lefordította nekem, mit olvasott ki belőle. A zodiákus ábécével írott mondat után (secretum finis Africae manus supra idolum age primum et septimum de quatuor) a görög textus így szólt:
A szörnyű méreg, amely a megtisztulást hozza...
A legjobb fegyver az ellenségmegsemmisítéséhez...
Használd ki az együgyű, hitvány és csúnya embereket, fordítsd tökéletlenségüket a magad gyönyörűségére... Ne haljanak meg... Nem a nemesurak és hatalmasságok házaiban, hanem a pórok falvaiból, kiadós eszem-iszom után... Tömzsi testek, torz pofák.
Szüzeket gyaláznak meg, és szajhákkal hálnak, rosszindulat nincs bennük, nem félnek.
Másfajta igazság, másfajta képe a valóságnak...
A tiszteletre méltó fügefák.
A völgybe gurult... a szikla, az átkos... Szem előtt.
Félrevezetni és félrevezetvén meglepetést okozni, az ellenkezőjét mondani annak, amire a megszólított számít, valamit mondani és másvalamit érteni rajta.
A tücskök a földön fognak nekik ciripelni.
És kész. Szerintem ez nagyon kevés volt, szinte semmi. Mint amikor egy bolond ember félrebeszél, ezt meg is mondtam Vilmosnak.
– Tulajdonképpen lehet. Az biztos, hogy bolondabbnak látszik, mint amennyire a fordításom elbolondíthatta. A görög tudásom eléggé hozzávetőleges. Mindazonáltal ha őrült volt Venantius vagy az, aki a könyvet írta, nem világos, miért törték magukat annyian, méghozzá nem csak bolondok, hogy elrejtsék, majd pedig, hogy visszaszerezzék azt a könyvet...
– Csak nem a titokzatos könyvből származik az, ami itt olvasható?
– Nem, mert Venantius írta, annyi bizonyos. Magad is láthatod, ez itt nem valami régi pergamen. Venantius nyilván olvasás közben jegyzetelt, máskülönben nem írt volna görögül. Bizonyára olyan mondatokat másolt ki ide lerövidítve, amelyeket a finis Africae-nél eltulajdonított könyvben talált. Levitte a könyvet a szkriptóriumba, és olvasni kezdte, kijegyzetelve mindazt, amit megjegyzésre méltónak talál. Azután történt valami. Vagy rosszul lett, vagy közelítő lépteket hallott. Becsúsztatta hát a könyvet, jegyzetestül, az asztala alá, vélhetőleg azzal a szándékkal, hogy majd következő este ismét előveszi. Mindenesetre csak ebből a jegyzetlapból kiindulva következtethetünk a titokzatos könyv természetére, és csak a könyv természete alapján találgathatjuk a gyilkos természetét. Minden olyan gyilkosság esetében ugyanis, amelyet egy-egy tárgy megszerzéséért követnek el, a szóban forgó tárgy természete szükségszerűen képet kell hogy adjon a gyilkos természetéről, ha mégoly halványát is. Ha a gyilkosság egy maréknyi aranyért esett, a gyilkos bizonnyal pénzsóvár természetű, ha pedig egy könyvért, akkor a gyilkos nyilván arra törekszik mindenáron, hogy magának kaparintsa meg annak a könyvnek a titkait. Meg kell tehát tudnunk, hogy mi van benne, ha maga a könyv nincs is a kezünkben.
– Atyám ki tudja okoskodni ebből a néhány sorból, hogy melyik könyvről van szó?
– Kedves Adso, ezek alighanem egy szent szöveg töredékei, és a jelentésük nem szó szerint értendő. Ahogy ma reggel, a házgondnokkal folytatott beszélgetés után az olvasásukba mélyedtem, mindjárt szemet szúrt, hogy itt szó van együgyűekről és parasztokról, akik egy másféle, nem a bölcsekével azonos igazság hordozói. A házgondnok értésünkre adta, hogy valamiféle furcsa cinkosság fűzi őt Malakiáshoz. Lehet, hogy Malakiás elrejtett holmi veszedelmes eretnek írást, amit Remigius őrá bízott? Ez esetben Venantius valamely durva és hitvány, minden és mindenki ellen lázadó embereik közösségére vonatkozó, titokzatos útmutatást olvasott és jegyzetelt ki. Csakhogy...
– Csakhogy?
– Csakhogy két dolog is ez ellen a feltételezés ellen szól. Az egyik az, hogy Venantiust aligha érdekelték az effajta kérdések: ő görög-latin fordító volt, nem pedig eretnek prédikátor... A másik meg az, hogy a fügefákra, a sziklára vagy a tücsökre nem ad magyarázatot ez az első hipotézis...
– Ezek talán enigmák, és más a jelentésük – kockáztattam meg. – Vagy netán másik hipotézise is van atyámnak?
– Van, de az még zavaros. Az az érzésem, ahogy ezt a lapot olvasom, mintha olvastam volna már egyet s mást az itt leírtakból, és másutt látott, szinte szó szerint azonos mondatok ötlenek az eszembe. Sőt mintha olyasvalamiről volna itt szó, amiről már beszéltünk is az elmúlt napokban... De nem emlékszem, mi az. Gondolkodnom kell rajta. Talán el kéne olvasnom néhány könyvet.
– Hogyhogy? Atyámnak ahhoz, hogy megtudja, miről szól egy könyv, más könyveket kell elolvasnia?
– Van ez így néha. A könyvek gyakorta szólnak más könyvekről. Egy-egy ártalmatlan könyv sokszor olyan, mint a mag, mely egy másik, veszedelmes könyv lapjain szökken szárba, vagy fordítva: keserű gyökérnek édes gyümölcse. Albertust olvasva talán bizony nem tudod meg, mit is mondhatott Tamás? Vagy Tamást olvasva, hogy Averroes mit mondott?
– Dehogynem – ismertem el álmélkodva. Mostanáig úgy gondoltam, hogy minden könyv a könyveken kívül álló emberi vagy épp isteni dolgokról szól. Most rádöbbentem, hogy a könyvek nemritkán könyvekről szólnak, vagyis olyan, mintha egymással váltanának szót. E felismerés fényénél egyszeriben még nyugtalanítóbb helynek láttam a könyvtárt. Hosszú-hosszú, évszázados pusmogás, pergamen és pergamen közötti, nesztelen párbeszédek helyszíne volt tehát, egyetlen ember eszével kordában tarthatatlan erők foglalata, sok-sok emberész kisugározta titkok, egykori gazdájuk vagy közvetítőjük halálát túlélő kincsek tárháza.
– Ugyan mire jó akkor – kérdeztem –, mit ér rejtegetni a könyveket, ha egyszer a hozzáférhető könyvekből úgyis következtetni lehet a titkosakra?
– Évszázadok távlatában semmit sem ér. Évek és napok távlatában ér valamit. Hisz látod, most mi is sötétben tapogatózunk.
– Tehát a könyvtárak nem is azt a célt szolgálják, hogy az igazság közkinccsé tétessék, hanem azt, hogy minél később kerüljön napvilágra? – kérdeztem döbbenten.
– Nem mindig és nem szükségképpen. De ezúttal így van.

[NEGYEDIK NAP]
SZEXTA
Amelyben Adso szarvasgombászni megy,
de gomba helyett az érkező minoritákra bukkan,
akik hosszan tárgyalnak Vilmossal és Hubertinusszal,
és roppantul szomorú dolgok derülnek ki XXII. Jánosról

Mesterem ezután elhallgatott, és úgy döntött, hogy semmit sem csinál. Mondtam már, hogy rá-rátört időnként ez a tökéletes tétlenség, akárha maga az örökös csillagjárás torpant volna meg, és a csillagokkal s a járásukkal együtt ő maga. Így történt ezen a délelőttön is. Végignyúlt a szalmazsákon, szeme a semmibe kerekedett, karját összefonta a mellén, s az ajka meg-megrebbent, mintha imádkoznék, de összeszedettségnek és áhítatnak nyoma sem volt rajta.
Gondolkodik, véltem, és tiszteletben kívántam tartani az elmélkedését. Visszamentem a szabadba, és feltűnt, mennyivel gyöngébben süt már a nap. A szép és verőfényes délelőttből (ahogy a nappal a végéhez közeledett első felének) hideg, nyirkos idő lett. Északról nagy felhők jöttek, és a hegy csúcsa köré gyülekeztek, könnyű párát bocsátva a fennsíkra. Olyan volt, mint a köd, és némi köd talán a földről is felszállott, de ebben a magasságban már bajosan lehetett megmondani, hogy felülről párállik vagy alulról ködlik-e. A távolabbi épületeket lassan már alig lehetett látni.
Megpillantottam Severinust, kondásokat toborzott magának nagy vígan, disznóstul. Azt mondta, a hegyoldalba s a völgybe készülnek, szarvasgombászni mennek. Én akkor még nem ismertem az itáliai félszigetnek ezt a pompás, erdei avar közt megbúvó gyümölcsét, mely a bencés birtokok jellegzetes csemegéjének tetszett, mind fekete – norciai –, mind pedig fehérebb és illatosabb, itteni változatában. Severinus elmagyarázta, hogy mi is a szarvasgomba, s hogy mennyire ízletes a legkülönfélébb módokon elkészítve. Elmondta azt is, hogy roppantul nehéz rátalálni, mert a földben rejtezik, mélyebben, mint a közönséges gombák, és hogy minden állatok közt egyedül a disznó találja meg és túrja ki, ha szimatot fog. Igen ám, de akkor meg is akarja enni, s ezért a disznót azon nyomban el kell onnan tessékelni, hogy az ember a szarvasgombát maga szedje ki a földből. Később megtudtam, hogy számos nagyúr sem tartja méltóságán alulinak az effajta vadászatot, úgy mennek a sertések után, mintha azok a legnemesebb vadászkopók volnának, nyomukban pedig ott loholnak a kapás cselédek. Sőt eszembe jut, hogy sok esztendővel később egyszer azt kérdezte tőlem egy hazámbéli úr, hallván, hogy ismerem Itáliát: hogyan lehet az, hogy ott urak makkoltatják a disznót, mert ő bizony a saját szemével látta, s erre én jót nevettem, hisz mindjárt tudtam, hogy az urak nyilván szarvasgombásztak. Hanem amikor meg elmagyaráztam ezt neki, mondván, hogy szarvasgombát kerestek, amit ott tartufónak mondanak, hogy kiszedjék a földből és megegyék, az illető úr a tartufót úgy értette: der Teufel, az ördög, s gondolva, hogy azt keresték, megilletődve keresztet vetett, és értetlenül nézett rám. A félreértés azután tisztázódott, és mindketten dőltünk a kacagástól. Ilyen csodákat tudnak művelni az emberi nyelvek, amikor az azonos hangok más-más közmegegyezés folytán különböző dolgokat jelentenek.
Severinus készülődése kíváncsivá tett, és elhatároztam, hogy vele tartok, már csak azért is, mert kitaláltam: a gombakeresés ürügyén valójában a mindenki kedélyét nyomasztó gyászos eseményeket igyekszik feledni; és úgy véltem, hogy ha segítem őt a saját gondolatai feledésében, talán a magaméit is sikerül, ha felednem nem is, de legalább féken tartanom. No és nem titkolom – hiszen megfogadtam, hogy mindig és csakis az igazat írom –, titkon az a csábító ötlet is motoszkált bennem, hogy a völgybe szállván esetleg megpillanthatok valakit, nem mondom meg, hogy kit. Magamnak azonban azt bizonygattam, s szinte mondtam is fennhangon, hogy mivel a két küldöttség érkezése aznapra volt várható, könnyen lehet, hogy ezek valamelyikével össze is találkozom.
Ahogy a hegyi út kanyarulatain lejjebb é lejjebb értünk, a levegő lassanként kitisztult; a nap ugyan nem sütött ki, hiszen magasan fönt felhők torlódtak össze az égen, ám a dolgok végre jól látható formát öltöttek, mivel a köd a fejünk fölött maradt. Amikor már jócskán aláereszkedtünk, visszafordulva fölnéztem, s a hegy csúcsa helyén semmit sem láttam: feleúttól kezdve a hegytető, a fennsík, az Aedificium, minden eltűnt a felhőkben.
Érkezésünk reggelén már a hegyek között jártunk, amikor egy-egy útkanyarulatba, legföljebb ha tíz mérföldnyiről, még mindig odalátszott a tenger. Utunk csupa meglepetés volt, mert hol gyönyörű öblökre táruló hegyi teraszfélén találtuk magunkat, hol pedig nem sokkal ezután mélységes völgytorokban, ahol hegy hegy hátán meredezett, egyik a másik elől eltakarta a messzi partra nyíló kilátást, s még a napfény is alig férkőzött a völgyek aljába. Soha másutt nem láttam ilyet, mint itt, Itáliának ezen a részén, hogy tenger és hegy, partvidék és havasi táj ilyen sűrűn és kiszámíthatatlanul váltogassa egymást, és a hegyszorosok közt fütyülő szélben hallani lehetett a tengeri balzsamok s a jeges szirti fuvallatok birkózását.
Ezen a reggelen azonban minden szürke volt, szinte tejfehér, és olyankor sem tágult ki a láthatár, ha a távoli tengerpart felé nyílt kilátás egy-egy hegyszorosból. Hanem hát a bennünket foglalkoztató történetre nézvést igencsak érdektelen emlékek ezek; nem is időzöm náluk tovább, türelmes olvasóm! „Derteufelt” kereső buzgalmunk kalandos viszontagságait sem elevenítem föl. Inkább a minorita küldöttség érkezéséről számolok be most már; én vettem észre őket legelébb, és mindjárt szaladtam vissza a monostorba, hogy értesítsem Vilmost.
Mesterem megvárta, míg a jövevények megérkeznek, s az apát úr előírás szerint fogadja és üdvözli őket. Csak azután sietett eléjük, és testvéri örvendezéssel sorra ölelte valamennyiüket.
Az ebéd ideje már elmúlt, de a vendégeket külön terített asztal várta, az apát úr pedig nagy bölcsen magukra hagyta őket, egyedül Vilmossal, hadd mentesüljenek a regula kötelmei alól, hogy kedvükre egyenek, s közben megoszthassák egymással a nézeteiket; hiszen végtére is olyasmi volt ez – Isten bocsássa meg nekem a csúnya hasonlatot –, mint valami haditanács, amit a lehető legsürgősebben meg kell tartani, mielőtt az ellenséges sereg, vagyis az avignoniak legációja megérkeznék.
Fölösleges mondanom, hogy az újonnan érkezettek mindjárt Hubertinusszal is találkoztak, s hogy mindnyájan meglepetéssel, örvendezéssel és tisztelettel köszöntötték őt, a már oly rég és oly aggasztó körülmények közt eltűnt bátor harcost, aki már évtizedekkel korábban ugyanazért küzdött, amiért ők mostanság.
A csoporttal érkezett testvérekről majd csak később, a másnapi ülés kapcsán ejtek szót. Már csak azért is, mert velük igen keveset beszéltem, annyira lekötött a Vilmos, Hubertinus és Cesenai Mihály közt nyomban elkezdődő hármas tanácskozás.
Mihály igen különös ember lehetett: ferences szenvedélye csupa hév (egy-egy misztikusan elragadtatott pillanatában olykor Hubertinusra emlékeztető mozdulatai, hangsúlyai voltak); e világi természetére nézvést igen-igen emberséges és kedélyes romagnai ember volt, olyan, aki tud örülni egy finom ebédnek, és boldog, ha jó barátokat lát viszont; ravasz volt és kifürkészhetetlen, sőt agyafúrt, ravaszdi rókává, alamuszi vakonddá is tudott egyszeriben válni, ha a szó a hatalmasok egymás közti bajaira terelődött; tudott nagyokat nevetni, feszültséget teremteni, beszédesen hallgatni, remekül értette a módját, hogyan kapja le szemét a másikról, ha az olyasmit kérdezett, amire a leghelyesebb válasz az volt, ha szórakozottságot mímelve semmit sem felel.
Elmondtam már róla egyet s mást e könyv korábbi oldalain, de az csupán másoktól, s talán nem is első kézből kapott hír volt. Most viszont számos jellembeli ellentmondását és azokat a politikai elképzeléseiben bekövetkezett, váratlan fordulatokat is sikerült jobban megértenem, amelyekkel az utóbbi években még barátait és követőit is meg-megdöbbentette. Mint a kisebb testvérek rendjének generálisa, kezdetben Szent Ferenc, azaz Szent Ferenc magyarázóinak volt ő az utódja: olyan előd szentéletűségével és bölcsességével kellett fölvennie a versenyt, mint Bagnoregiói Bonaventura, vigyáznia kellett a regula tiszteletére, de egyszersmind e nagy és erős rendnek a vagyonára is, hajlania kellett a fejedelmi udvarok és a városok szavára, hiszen a rendet a tőlük – igaz, alamizsna formájában – kapott adományok és hagyatékok virágoztatták föl és tették gazdaggá; és ugyanakkor ügyelnie kellett, nehogy a vezeklésvágy kisodorja a rendből a legbuzgóbb spirituálisokat, s felszámolja így azt a nagyszerű közösséget, melyet neki az eretnek bandákkal teli világban vezetnie adatott. Kedvében kellett járnia a pápának, a császárságnak, a szegény életű testvéreknek, Szent Ferencnek, aki bizonnyal figyelte őt az égből, és a keresztény népnek, mely a földről figyelte. Amikor János pápa eretnekség vádjával valamennyi spirituálist elítélte, Mihály habozás nélkül kiadta neki az öt legnagyobb hangú provence-i testvért, hagyván, hogy a pápa máglyára küldje őket. Amikor azonban ráébredt (s ebben Hubertinusnak is lehetett némi része), hogy rendjében sokan rokonszenveznek az evangéliumi egyszerűség követőivel, kimódolta, hogy a perugiai káptalan négy esztendővel később magáévá tegye a tűzhalált halt testvérek követeléseit. No persze úgy, hogy az eretnekség gyanús törekvés lehetőleg szívódjék fel a rend külsőségeiben és intézményeiben, és azzal az óhajjal, hogy most a pápa is akarja azt, amit a rend akar. Ám miközben a pápa meggyőzésén fáradozott, mivelhogy az ő beleegyezése nélkül semmit sem akart csinálni, a császár és a császári teológusok kegyeit is készséggel elfogadta. Még két esztendővel találkozásunk előtt is kötelezte frátereit a lyoni káptalanon, hogy a pápa személyéről csak visszafogottan és tisztelettudóan beszéljenek (s tette ezt alig néhány hónappal azután, hogy a pápa a minoritákról szólva kikelt „az ugatásuk, a tévelygésük és az őrültségeik” ellen). Most viszont a legbarátibb egyetértésben ült le egy asztalhoz olyan emberekkel, akiknek a szavaiban egy szemernyi tisztelet sem volt, ha a pápát emlegették.
A többiről már beszámoltam. János pápa Avignonba hívta, ő pedig akart is menni meg nem is, és a másnapi találkozónak kellett eldöntenie, hogy mi módon és milyen biztosítékokkal valósítható meg ez az út úgy, hogy se meghunyászkodást, se pedig kihívást ne lehessen beléje magyarázni. Nem hiszem, hogy Mihály találkozott volna már személyesen János pápával, legalábbis azóta, hogy pápa lett. Annyi bizonyos, hogy jó ideje semmiképp sem látta őt, s a barátai most igyekeztek igen sötét színekben lefesteni előtte a gaz szimóniákust.
– Egyvalamit jól jegyezz meg – mondotta neki Vilmos -: ne bízz az esküjében, mert annak ő mindig csak a betűjéhez tartja magát, a lényegét ellenben megszegi.
– Mindenki tudja – szólt Hubertinus –, mi történt a megválasztásakor...
– Én azt inkább erőszaknak nevezném, nem pedig választásnak! – szólt közbe az egyik asztaltárs, akit később Novocastrumi Hugó néven hallottam szólítani, s akinek a kiejtése mesteremére emlékeztetett. – Már V. Kelemen halála körül sem volt minden rendben. A király sohasem bocsátotta meg neki, hogy előbb megígérte, hogy el fogja ítélni a néhai VIII. Bonifácot, azután pedig mindent megtett, hogy ne kelljen elődjét megtagadnia. Tény, hogy a bíborosok carpentras-i konklávéján nem született döntés az új pápa személye felől, mivel a vita (nagyon helyesen) az Avignon és Róma közötti választás kérdésére terelődött. Nemigen tudom, mi történt azokban a napokban, azt mondják, valóságos mészárlás kezdődött: az elhunyt pápa unokaöccse megfenyegeti a bíborosokat, a szolgáikat felkoncolják, a palotát felgyújtják, a bíborosok a királyhoz fordulnak segítségért, aki erre azt mondja nekik, ő sohasem helyeselte, hogy a pápa hátat fordított Rómának, nyugodjanak meg, és hozzanak jó döntést... Azután Szép Fülöp is meghal, s hogy hogyan, azt szintén a jó Isten tudja...
– Vagy az ördög – mondta Hubertinus, és keresztet vetett, amiben követték őt a többiek is.
– Vagy az ördög – bólintott Hugó gúnyos mosollyal. – Trónra lép hát egy új király, él még tizennyolc hónapig, azután meghal, néhány nap múlva újszülött korú örököse is meghal, fivére, a régens foglalja el a trónt...
– És éppen ez az V. Fülöp az, aki még poitiers-i gróf korában újra összeszedte a Carpentras-ból széjjelfutott bíborosokat – mondta Mihály.
– Úgy van – folytatta Hugó –, és újabb konklávét csináltat velük a domonkosok lyoni kolostorában, esküvel fogadva, hogy gondoskodik a sértetlenségükről, s hogy nem lesznek a foglyai. De mihelyt a bíborosok a kezére adják magukat, ő nemcsak hogy kulccsal záratja rájuk legott az ajtót (ahogyan egyébként szokás is volna), hanem napról napra csökkenti az ételadagjukat is, amíg nem jutnak döntésre. És kinek-kinek egyenként megígéri, hogy támogatja a pápaság iránti igényében. Mire azután elfoglalja a trónt, a bíborosok, a két esztendeje tartó raboskodástól fáradtan és attól félve, hogy akár életük végéig is ott maradhatnak, főként pedig a silány koszt miatt, amilyen haspókok, mindenbe beletörődnek, és Szent Péter székébe ültetik azt a több mint hetvenéves törpét...
– Törpének törpe – nevette el magát Hubertinus –, és véznácska is a külleme szerint, de erősebb és agyafúrtabb, mintsem az ember hinné!
– A suszterfi – dohogott az egyik legátus.
– Krisztus meg asztalos fia volt! – torkolta le Hubertinus. – Nem erről van szó. Művelt ember, Montpellier-ben jogot tanult, Párizsban pedig medicinát, ahhoz is értett, hogy a megfelelően ápolt barátságai révén megszerezze a püspöki székeket meg a bíborosi kalapot, amikor elérkezettnek látta az időt, és Bölcs Róbert nápolyi tanácsnokaként sokakat elkápráztatott az éles eszével. Mint Avignon püspöke ő adta mind a remeknél remekebb (mármint annak a szennyes ügynek a céljaira nézvést remek) tanácsokat Szép Fülöpnek a templomos lovagok tönkretételéhez. A pápaválasztás után pedig sikerült ép bőrrel megúsznia egy összeesküvést: némely bíborosok akarták eltenni láb alól... de nem erről kívántam beszélni, hanem arról, hogy milyen ügyesen tud esküt szegni úgy, hogy azért mégse vádolhassák hamis esküvéssel. Amikor megválasztották, megválasztásáért cserébe azt ígérte Orsini bíborosnak, hogy visszaviteti Rómába a pápai trónt, és a szentelt ostyára esküdött, hogy ha nem tartja meg, amit ígért, hát soha többé ne szálljon se lóra, se öszvérre. Nos, tudjátok-e, mit csinált a ravaszdi? Minekutána megkoronáztatta magát Lyonban (dacolva a királlyal, aki azt szerette volna, ha a szertartás Avignonban zajlik), hajóra ült, s úgy utazott onnan Avignonig!
A szerzetesek nevettek. A pápa esküszegő, de esze az van.
– Szégyentelen ember – vélekedett Vilmos. – Nem mondta Hugó, hogy meg sem próbálta leplezni a rosszhiszeműségét? Nem tetőled tudom, Hubertinus, hogy mit mondott Orsininak aznap, hogy Avignonba érkezett?
– Dehogynem – mondta Hubertinus –, azt mondta, hogy Franciaország ege oly szép, igazán nem tudja, miért kéne akár csak a lábát is betennie egy olyan csupa rom városba, mint Róma. És hogy mivel a pápának, ugyanúgy, mint Péternek, hatalmában áll az oldás és a kötés, ő ezt a hatalmát most, íme, érvényesíti, és úgy dönt, hogy marad, ahol van s ahol ennyire jól érzi magát. Amikor pedig Orsini megpróbálta emlékezetébe idézni, hogy neki kötelessége ott élni a vatikáni dombon, szárazon engedelmességre intette őt, és véget vetett a beszédnek. Az eskühistóriának azonban még nincs vége. A hajóról partra szállván fehér kancára kellett volna ülnie, a bíborosoknak meg egy-egy fekete csődörre, így kívánja a hagyomány. Ő azonban gyalog ment egészen a püspöki palotáig. És nem tudok róla, hogy azóta valaha is lóra ült volna. Hát ettől az embertől várod te el, Mihály, hogy állja majd a szavát?
Mihály sokáig hallgatott. Azután azt mondta:
– Meg tudom érteni a pápa óhaját, hogy Avignonban akat maradni, és nem is vitatom. De ő sem vitathatja a mi szegénység iránti óhajunkat és Krisztus példájának általunk vallott értelmezését.
– Ne légy naiv, Mihály testvér – vette magához a szót Vilmos. – A ti óhajotok, a mi közös óhajunk fényében igen baljós színezete van az övének. Gondold meg, hogy évszázadok óta nem ült még kapzsibb ember a pápai trónon. Azok a babiloni paráznák, akikre valaha a mi Hubertinusunk a dörgedelmeit szórta, azok a romlott pápák, akikről a te hazád költői beszéltek, mint az az Alighieri is, szerény kezes báránykák voltak János pápához képest. Tolvaj szarka, zsidó uzsorás! Avignonban nagyobb az üzleti forgalom, mint Firenzében! Hallottam micsoda nemtelen tranzakciót folytatott Kelemen unokaöccsévél, Bertrand de Goth-tal, azzal, aki a carpentras-i mészárlásban jeleskedett (többek között megszabadítván a bíborosokat összes ékszereiktől): a jómadár megkaparintotta a nagybácsi kincstárát, ami nem volt csekélység, János pedig egy szemernyit sem hagyott veszni a zsákmányból; a Cum venerabiles-ben részletes lajstromba is veszi a pénzérméket, az arany- és ezüstedényeket, a könyveket, a szőnyegeket, a drágaköveket, az ékszereket... Úgy csinált azonban, mintha nem tudná, hogy Bertrand több mint másfél millió aranyforintra tett szert a carpentras-i rablótámadáskor, és csupán azt a harmincezer forintot kérte rajta számon, melyet Bertrand a saját bevallása szerint „kegyes célra”, tehát keresztes háborúra kapott a nagybátyjától. Annyiban maradtak, hogy Bertrand ennek az ősszegnek a felét megtartja a keresztes háborúra, a másik felét pedig őszentségének adományozza. Azután a keresztes háborúra nem került sor, legalábbis mostanáig nem, és a pápa sem látott egyetlen huncut forintot sem...
– Úgy látszik, mégsem olyan agyafúrt – jegyezte meg Mihály.
– Ez az egyetlen alkalom, hogy pénzügyben hagyta magát kijátszani – mondta Hubertinus. – Az ember jól nézze meg, kivel alkuszik. Minden más esetben ördögi ügyességgel szerzett újabb és újabb pénzeket. Valóságos Midász király ő, amihez csak hozzányúl, arannyá lesz, és befolyik egyenest az avignoni kasszába. Valahányszor a lakosztályába mentem, bankárokat, pénzváltókat, aranytól roskadozó asztalokat láttam ott, meg papokat, akik a forintokat rakosgatták, egyiket a másikra... Majd meglátod, micsoda palotát építtetett magának, olyan kincsek vannak ott, amilyeneket egykor csak a bizánci császárnak vagy a tatárok nagy kánjának tulajdonított a világ. Ugye érted már, miért bocsátotta ki azt a sok bullát a szegénység eszméje ellen? És tudod-e, hogy a rendünk iránti gyűlölettől indíttatva rávette a domonkosokat, hogy királyi koronás, bíbor tunikás, pompázatos lábbelibe bújtatott Krisztus-szobrokat faragjanak? Avignonban olyan feszületek is láthatók, melyekhez Jézusnak csak a fél keze van hozzászögezve, s a másik egy övére akasztott erszényen nyugszik, jeleként, hogy az Úr vallási célokra megengedi a pénz használatát...
– Ó, a szégyentelen! – kiáltott föl Mihály.-Hisz ez színtiszta istenkáromlás!
– Egy harmadik koronát illesztett a pápai tiarára – fűzte tovább Vilmos. – Igaz-e, Hubertinus?
– Bizony. Az ezredév elején Hildebrand pápa tette rá az elsőt, Corona regni de manu Dei felirattal, a másodikat újabban, a gaz Bonifác rakatta hozzá, rajta a Diadema imperii de manu Petri[191] szavakkal János pedig csupán tökélyre vitte a szimbólumot: a három korona a spirituális, a világi meg az egyházi hatalom jelképe. Perzsa királyi jelkép, pogány szimbólum...
Az egyik testvér mindmostanáig hallgatott, s az apát úr jóvoltából asztalunkra hordott finom étkek bekebelezésével foglalatoskodott roppant odaadással. Fél füllel figyelte csupán, mit mondanak a többiek, s csak olykor bélyegezte meg egy-egy gúnykacajjal a pápát vagy helyeselte kurta böffentessél az asztaltársak megvető közbekiáltásait. Egyébiránt azonban inkább a szószokat meg a fogatlan, ámde falánk szájából kipotyogó húsdarabkákat törölgette az álláról, és legföljebb olyankor szólt oda valamelyik szomszédjának, ha meg akarta dicsérni ezt vagy azt az ínyencséget. Később tudtam meg, hogy ő az a Jeromos mester, Kaffa püspöke, akit Hubertinus a minap már halottnak vélt. (Meg kell mondanom, az a hír, hogy már két esztendeje meghalt, hosszú ideig igaz értesülésként keringett az egész keresztény világban, hiszen még utóbb is hallottam; alig pár hónapra rá pedig azután csakugyan meghalt, és én nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy a dühe vitte sírba, mivel a másnapi találkozón olyan méregbe gurult, hogy azt hittem, ott helyben megpukkad, amilyen törékeny testű és epeömléses kedélyű ember.)
Most egyszerre ő ragadta magához a szót, és teli szájjal azt mondta:
– Hát azt meg tudjátok-e, hogy az alávaló egy konstitúciót agyalt ki a taxae sacrae poenitentiariae-ről[192], melyben a további nyerészkedés vágyától indíttatva az egyháziak bűneire spekulál? Ha egy főpap apácával, nőrokonával vagy netán (mert ilyen is van!) közönséges asszonyszeméllyel paráználkodik, csak akkor kaphat föloldozást, ha hetvenhét aranyat és tizenkét soldót fizet. A fajtalankodásnak több mint kétszáz líra az ára, de ha csak kisfiúkkal vagy állatokkal csinálja, nem pedig nővel, akkor a bírság száz lírával kevesebb. Az olyan apácának, aki már sok férfinak odaadta magát egyszerre vagy külön-külön, kolostoron belül vagy kívül, s azután apátnő akar lenni, százharmincegy aranyat és tizenöt soldót kell fizetnie…
– Ugyan már, Jeromos mester! – tiltakozott Hubertinus. – Kegyelmességed is tudja, milyen kevéssé kedvelem a pápát, de ebben a dologban a védelmére kell hogy keljek. Ez Avignonban szárnyra bocsátott rágalom; sohase láttam én azt a konstitúciót!
– Pedig megvan – erősködött Jeromos. – Én se láttam, de megvan.
Hubertinus megrázta a fejét, mindenki elhallgatott. Észrevettem, hogy nem szokásuk túlságosan komolyan venni Jeromos mestert, akit Vilmos a minap tökfejnek nevezett. Most mindenesetre ő próbálta meg folytatni a beszélgetést.
– Így vagy úgy, de ez a szóbeszéd, még ha igaztalan is, híven mutatja, miféle erkölcs honol Avignonban, ahol mindenki tudja, kiszipolyozott és kiszipolyozó egyaránt, hogy inkább holmi piacon él, semmint Krisztus helytartójának udvarában. Amikor János a trónra lépett, hetvenezer arany forintos kincstári vagyonról beszéltek, most meg van, aki szerint már több mint tízmilliót összeharácsolt.
– Ez az igazság – mondta Hubertinus. – Mihály, Mihály, te nem tudod, micsoda szégyenteljes dolgokat kellett látnom Avignonban!
– Legyünk őszinték – csitította őt Mihály. – Tudjuk, hogy a mieink is követtek el túlkapásokat. Tudok olyan ferencesekről, akik fegyverrel támadtak a Domonkos-rendi kolostorokra, és meztelenre vetkeztették az ellenség szerzeteseit, hogy így kényszerítsék őket szegénységre... Ezért nem mertem szembeszegülni Jánossal a provanszi ügyek idején... Egyezségre akarok vele jutni, nem alázom meg őt a kevélységében, csupán azt kérem majd, hogy ő se alázzon meg bennünket az alázatunkban. Nem fogok én neki pénzről beszélni, csupán arra kérem, hogy hagyjon jóvá egy épkézláb szentírás-értelmezést. Azt kell tető alá hoznunk holnap a legátusaival. Végtére is tudós teológusok ők, és csaknem olyan kapzsi mindegyikük, mint János. Azt pedig, amit itt tudós emberek szentírás-értelmezés dolgában kisütnek, ő nyilván nem...
– Nem? – vágott közbe Hubertinus. – Úgy látszik, még nem ismered a teológiai hóbortjait. Ő csakugyan saját kezűleg akar megkötni mindent, mennyben és földön egyaránt. Hogy a földön mit művel, azt már tudjuk. Ami a mennyet illeti… Nos, hangoztatni még nem hangoztatta azokat az eszméit, amelyekre gondolok, legalábbis nyilvánosan még nem, de biztos tudomásom van róla, hogy a bizalmasaival már pusmogott róluk. Őrült, sőt egyenesen gyalázatos tételeket forgat a fejében, melyek a hittannak magát a lényegét változtatnák meg, és igehirdetésünket minden erejétől megfosztanák!
– Mik azok a tételek? – tudakolták sokan.
– Berengariót kérdezzétek, ő tudja, én is tőle tudom – felelte Hubertinus Berengario Tallonihoz fordulva, aki az elmúlt esztendőkben a pápa egyik legeltökéltebb ellenfele volt a pápai udvaron belül. Avignonból jövet két napja csatlakozott a ferences társak csoportjához, és így érkezett meg velük együtt az apátságba.
– Sötét és szinte hihetetlen história – mondta Berengario. – János azt óhajtja tehát állítani, hogy az igazak csupán a végítélet után szemlélhetik majd az üdvözítő jelenést. Jó ideje töri már a fejét az Apokalipszis hatodik fejezetének nyolcadik versén, azon a helyen, mely az ötödik pecsét felnyitásáról szól: az oltár alatt feltűnnek azoknak lelkei, akiket az Isten szaváért és tanúságtételükért öltek meg, és kérik, hogy hozassék ítélet. Erre mindannyian fehér ruhát kapnak, azzal, hogy egy kis ideig legyenek még türelemmel... Vagyis, érvel János, addig nem láthatják meg Istent a maga valójában, amíg be nem teljesedik az utolsó ítélet.
– Kinek beszélt erről? – kérdezte Mihály elképedve.
– Eddig csak néhány meghitt emberének, de a dolog kiszivárgott, állítólag már készül is rá, hogy nyilvánosságra hozza, ha nem is most, de néhány éven belül, egyelőre a teológusaival konzultál...
– Hihihi – kuncogott Jeromos csámcsogva.
– Sőt mondják, hogy még tovább akar menni, azt állítván, hogy addig a napig a pokol sem nyittatik meg... Az ördögöknek sem.
– Uram, Jézusom, segíts! – kiáltott föl Jeromos. – Hát mit mondunk akkor a bűnösöknek, ha nem fenyegethetjük őket azzal, hogy mihelyt meghalnak, azon nyomban várja őket a pokol?!
– Egy tébolyultnak a kezében vagyunk- mondta Hubertinus. – De nem értem, mi készteti ilyen állításokra...
– Füstbe megy mindaz, amit az egyház a búcsúról tanít – panaszolta Jeromos –, és akkor ő sem árulhatja többé pénzért a bűnbocsánatot. Minek fizessen sok-sok aranyat egy fajtalankodás vétkébe esett pap, ha úgyis olyan messzi még a bűnhődés?
– Messzinek nem messzi – mondta Hubertinus nyomatékkal. – Az idő közel van!
– Te tudod, kedves testvérem, de az együgyűek nem tudják! Nem bizony! – kiabált Jeromos, és szemlátomást elment a kedve az evéstől. – Elvetemült gondolat, nyilván a prédikáló barátok beszélték tele a fejét... Áhh! – rázta meg a fejét.
De hát miért? – értetlenkedett tovább Cesenai Mihály.
– Nem hiszem, hogy oka volna rá – mondta Vilmos. – Ez dölyfös kihívás, önmagát teszi vele próbára. Valóban ő akar dönteni mennynek és földnek minden dolgában. Hozzám is eljutott ez a szóbeszéd, megírta nekem Ockham Vilmos. Hát majd meglátjuk, hogy ki győz végül, a pápa-e vagy a teológusok, az egész egyház szava, magának Isten népének az óhajai, a püspökök...
– Ó, hitelvi kérdésekben ő még a teológusokat is térdre tudja kényszeríteni – mondta csüggedten Mihály.
– Nem biztos – rázta a fejét Vilmos. – Olyan időket élünk, amikor az isteni dolgok tudósai nem félnek közhírré tenni, hogy a pápa eretnek. Az isteni dolgok tudósai a maguk módján a keresztény nép szószólói. Azzal pedig most már a pápa sem szegülhet szembe.
– Annál rosszabb, annál rosszabb – motyogta Mihály rémülten. – Emitt egy őrült pápa, amott Isten népe, amely, ha teológusainak szavaival is, de nemsokára azt fogja követelni, hogy szabadon értelmezhesse a szentírást...
– Miért, ti talán nem ezt tettétek Perugiában? – kérdezte Vilmos.
Mihály összerezzent, mint akinek az elevenjére tapintottak:
– Épp ezért akarok találkozni a pápával. Semmi olyat nem tehetünk, amivel nem ért egyet ő is.
– Majd elválik – mondta Vilmos atya rejtélyesen.
Mesterem roppantul bölcsnek bizonyult. Vajon miként látta előre, hogy utóbb maga Mihály dönt úgy, hogy a császári teológusokra és a népre támaszkodva elítéli a pápát? Hogy amikor János négy évvel később először teszi közzé hihetetlen doktrínáját, az egész keresztény világ fellázad ellene? Hiszen ha az üdvözítő jelenés olyan későre halasztódik, hogyan is járhatnának közbe a holtak az élőkért? És mi végre jut a szentek kultusza? A harcot épp a minoriták indították, elítélvén a pápát, élükön a szigorúan és kérlelhetetlenül érvelő Ockham Vilmossal. A küzdelem három esztendeig tartott, mígnem a halálát érző János részleges elégtételt adott. Évekkel később hallottam, miként jelent meg 1334-ben a konzisztóriumon, kisebb volt, mint valaha, vénség aszalta, kilencvenéves, haldokló aggastyán, és azt mondta (a ravaszdi, lám, nemcsak esküszegéshez használta oly ügyesen a szófacsarást, hanem önnön makacsságának feladásakor is): „Valljuk és hisszük, hogy testüktől különvált és teljességgel megtisztult lelkek vannak az égben, a mennyországban, az angyalokkal és Jézus Krisztussal együtt, s hogy Istent az ő isteni lényegében, világosan és szemtől szemben látják...”, majd némi szünetet tartva, melyről soha senki nem tudhatta meg többé, vajon a nehéz lélegzésének volt-e betudható, vagy annak az alattomos szándéknak, hogy hangsúlyozza a végső kádenciába rejtett ellentmondást: „a különvált lélek helyzetének és állapotának megfelelő mértékben”. Másnap, vasárnap reggel visszahajtott támlájú nyugszékére helyeztette magát, sorra fogadta bíborosainak kézcsókját, és meghalt.
De már megint elkalandoztam, s nem arról szólok, amiről szólnom kellene. Már csak azért is, persze, mert annak az asztali beszélgetésnek a további része már nem sokat tesz hozzá történetem jobb megértéséhez. A minoriták megállapodtak, hogy másnap miként viselkedjenek. Sorra vették ellenfeleiket. Aggodalmas megjegyzéseket fűztek Vilmos testvér híréhez, hogy Bernard Gui is várható. Hát még ahhoz, hogy az avignoni küldöttség vezetője Bertrando del Poggetto lesz!
Két inkvizítor már sok volt a jóból: nyilvánvaló, hogy a minoriták ellen az eretnekség vádjával akartak érvelni.
– Úgy kell nekik-mondta Vilmos –, majd mi is úgy beszélünk velük, mint eretnekekkel.
– Nem, nem – tiltakozott Mihály –, legyünk óvatosak, semmiféle megegyezés lehetőségét sem szabad kizárnunk.
– Ahogyan én a dolgokat elnézem – mondta Vilmos –, bármennyit fáradoztam is ennek a találkozónak a létrehozásán, hisz tudod, Mihály testvér, mégsem hiszem, hogy az avignoniak valamiféle kézzelfogható eredményt szándékoznának itt elérni. János azt akarja, hogy egyedül és biztosíték nélkül menj Avignonba. Hanem egy haszna azért így is lesz a találkozónak: az, hogy ezt belátod. Rosszabb lett volna, ha e nélkül a tapasztalat nélkül mégy el.
– Tehát olyasvalamiért törted magad sok-sok hónapon át, amit haszontalannak tartasz – állapította meg keserűen Mihály.
– Megkértek rá, te is és a császár is – mondta Vilmos. – Különben, ami azt illeti, sosem haszontalan, ha az ember jobban megismeri az ellenségeit.
Ekkor valaki bejött, és közölte velünk, hogy a másik küldöttség most lép be a kapun. A ferencesek felálltak, és a pápa emberei elé mentek.

[NEGYEDIK NAP]
NÓNA
Melyben megérkezik del Poggetto bíboros,
Bernard Gui és a többi avignoniak,
azután ki ezt csinál, ki azt

Régi ismerősök, egymást nem ismerő, de egymásról hallomásból sokat tudó férfiak üdvözölték egymást az udvaron. Az apát úr mellett Bertrando del Poggetto bíboros hatalomhoz szokott emberként viselkedett, valósággal úgy, mintha valamiféle második pápa volna, és mindenkinek, kivált a minoritáknak, nyájas mosolyokat osztogatott, nagyszerű eredményt jósolván másnapra, és áldást és békességet kívánt (szándékosan használta a ferenceseknek ezt a kedvenc kifejezését) magának XXII. Jánosnak a nevében.
– Nagyszerű, nagyszerű – dicsért meg, amikor Vilmos atya jóságosan mint írnokát és tanítványát mutatott be neki. Azután megkérdezte, ismerem-e Bolognát, magasztalta, milyen szép város, milyen jó a konyhája, milyen nagyszerű az egyeteme, és buzdított, hogy inkább oda látogassak el, ha egy napon haza akarnék térni az én németjeim közé, akik miatt őszentsége annyit szenved. Azzal gyűrűjét csókra nyújtotta, s közben a mosolya már valaki másra sugárzott.
De az én figyelmem is mindjárt arra az emberre irányult, akiről az elmúlt napokban a legtöbbet beszéltek körülöttem: Bernard Guire, ahogy a franciák nevezték; másutt Bernardo Guido vagy Bernhardus Guidonis volt a neve.
Körülbelül hetvenesztendős, szikár, egyenes termetű domonkos barát volt. Rögtön feltűnt nekem a szürke, hideg, kifejezéstelenül fürkésző szeme, mely azonban, mint nemsokára láthattam, kétes villámokat is tudott szórni, s a gondolatok és az indulatok leplezéséhez ugyanoly remekül értett, mint ahhoz, hogy szándékosan elárulja őket.
A nagy köszöngetés közepette ő a többiektől eltérően nem mutatott sem meghatottságot, sem nyájasságot, hanem egyformán és épp csak hogy udvarias volt mindenkivel. Hubertinust már ismerte, s amikor meglátta, roppantul tisztelettudóan viselkedett, de úgy nézett rá, hogy nekem a hideg futott végig a hátamon. Cesenai Mihály üdvözlésekor kifürkészhetetlen mosollyal és minden melegség nélkül ezt dörmögte: – Odafönt már régóta várják kegyelmedet -; s én ebben sem egy csöpp izgalmat, sem egy szikrányi gúnyt, sem valami felszólítást, sem bárminemű érdeklődésnek a nyomát nem tudtam felfedezni. Amikor Vilmossal került szembe, és megtudta, kihez van szerencséje, illedelmesen bár, de ellenségesen nézett rá; nem mintha az arca elárulta volna rejtett érzelmeit, sőt bizonyos, hogy nem (noha az már korántsem bizonyos, hogy voltak-e egyáltalán érzelmei), de nyilvánvalóan az volt a szándéka, hogy Vilmos ellenségesnek érezze őt. Ellenségességét Vilmos eltúlzott szívélyességgel viszonozta, és azt mondta neki: – Már régóta vágytam megismerni azt a férfiút, akinek a híre intő példaként szolgált nekem számos, sorsdöntően fontos elhatározásomban. – Kétségkívül dicsérő, már-már hízelgő kijelentésként is csenghetett volna ez annak a fülében, aki nem tudja – amiképpen Bernard viszont nagyon is jól tudta –, hogy Vilmos akkor hozta meg életének egyik legfontosabb döntését, amikor felhagyott az inkvizítori mesterséggel. Az volt a benyomásom, hogy amilyen szívesen látta volna Vilmos, ha Bernard valamely császári tömlöc mélyére vettetik, Bernard bizonyára ugyanolyan örömmel veszi, ha Vilmos netán szörnyet találna halni véletlenül; márpedig Bernardnak e napokban katonák álltak a rendelkezésére, így hát aggódtam az én jó mesterem életéért.
Az apát úr nyilván beszélt már Bernard-nak az apátságban esett gyilkosságokról. Bernard ugyanis, színleg észre sem véve a Vilmos mondatába rejtett fullánkot, ekkor így szólt mesteremhez: – Az elkövetkező napokban az apát úr kérésére s hogy eleget tehessek az általunk itt elérendő egyezség céljából reám ruházott feladatnak, némely igen gyászos eseményekkel kell foglalkoznom, melyekben ott érződik az ördög kénköves bűze. Azért említem ezt kegyelmességednek, mert tudom, hogy volt idő, amikor közelebb lettünk volna egymáshoz, mert akkor kegyelmességed még ugyanegy csatamezőn küzdött velem és a hozzám hasonlóakkal, ott, ahol a jó seregei a rossznak seregeivel csaptak össze.
– Hogyne – mondta nyugodtan Vilmos –, és azután én átálltam a másik oldalra.
Bernard ügyesen állta az ütést:
– Tud-e kegyelmességed valami hasznosat mondani nekem ezekről a bűntényekről?
– Sajnos nem – felelte udvariasan Vilmos. – Nincs akkora jártasságom a bűntények terén, mint kegyelmességednek.
Ezután mindenkit elveszítettem szem elől. Vilmos váltott még néhány szót Mihállyal és Hubertinusszal, majd a szkriptóriumba ment. Megkérte Malakiást, hadd vehessen szemügyre bizonyos könyveket, a címüket nem sikerült kifülelnem. Malakiás furcsán nézett rá, de nem tagadhatta meg a kérését. Különös módon egyik könyvet sem kellett a könyvtárban keresnie. Mind ott voltak már Venantius asztalán. Mesterem az olvasásukba mélyedt, és én nem akartam zavarni.
Lementem a konyhába. Megpillantottam Bernard Guit. Talán fel akarta mérni az apátságot, és most minden helyet bejárt. Hallottam, hogy kérdéseket tesz fel a szakácsoknak meg a többi cselédnek; úgy-ahogy beszélte a helyi köznyelvet. (Eszembe jutott, hogy valaha Észak-Itáliában volt inkvizítor.) Azt hiszem, a termés, a monostorbeli munkaszervezés felől érdeklődött. De a legártatlanabb kérdések közben is szúrós szemmel vizslatta a megszólítottat, majd hirtelen újabb kérdést tett fel, mire áldozata elsápadt és dadogni kezdett. Rájöttem, hogy bármily különös, de ő itt vizsgálatot folytat, és ahhoz a nagyszerű fegyverhez folyamodik, mely hivatala gyakorlásakor minden inkvizítornak mindig a kezére esik: a másik ember félelméhez. Mert a vallatott ember általában megijed, hátha gyanúsítják valamivel, és elmond az inkvizítornak mindent, ami gyanússá tehet valaki mást.
A délután hátralevő részében föl-le sétálgattam, és láttam, hogy Bernard a malom táján, a kolostorkertben is, mindenütt ezt műveli. De szinte mindig laikus testvéreket vagy parasztokat szólított meg, sohasem szerzeteseket. Vilmos ennek mindeddig éppen a fordítottját csinálta.

[NEGYEDIK NAP]
VESPERÁS
Melyben Alinardus alighanem fontos dolgokat közöl,
és Vilmos elárulja,
hogy szerinte milyen módszer szerint lehet
egy sor biztos tévedésen keresztül
a valószínű igazsághoz eljutni

Vilmos később jókedvűen jött le a szkriptóriumból. A vacsoraidőt várva a kolostorudvaron Alinardusszal találkoztunk. Emlékeztem rá, mit kért, s már előző nap szert tettem némi bagolyborsóra a konyhában. Odaadtam neki, ő megköszönte, és már rakta is a fogatlan, nyálas szájába. – Látod, fiacskám – mondta –, a másik hulla is ott volt, ahol a könyv szerint lennie kellett... Most pedig várd a negyedik trombitaszót!
Megkérdeztem, miért gondolja, hogy az egymás utáni gyilkosságok kulcsa a Jelenések Könyvében keresendő. Csodálkozva nézett rám:
– János könyve mindennek a kulcsát megadja! – Majd haragos fintorral hozzátette: – Én ezt tudtam, én már régóta mondogattam... Én, tudod, én javasoltam az apátnak... az akkorinak, hogy gyűjtsön össze annyi Apokalipszis-magyarázatot, amennyit csak lehet. Úgy volt, hogy én leszek a könyvtáros... De azután annak a másiknak sikerült Silosba küldetnie magát, ahol rátalált a legszebb kódexekre, és káprázatos zsákmánnyal tért vissza... Ó, ő tudta, hol kell keresni, a hitetlenek nyelvén is beszélt... Így aztán ő kapta a könyvtárt, nem én. De Isten megbüntette, és idő előtt a sötétség birodalmába költöztette. Hehehe...- nevetett fel gonoszul a kis öreg, akit angyali elaggottságában mindeddig ártatlan kisgyermeknek láttam.
– Ki volt az, akiről atyám beszél? – kérdezte Vilmos.
Alinardus meghökkenve kapta föl a fejét. – Hogyhogy ki volt? Nem emlékszem... De Isten büntet, Isten töröl, Isten az emlékekre is sötétséget bocsát. Sok gőgös cselekedetnek volt színhelye a könyvtár. Különösen amióta a külföldiek kezére jutott. Isten tovább büntet...
Többet nem sikerült kihúznunk belőle, magára hagytuk hát békésen morcos delíriumával. Vilmos szerint ez nagyon érdekes beszélgetés volt:
– Alinardusra érdemes odafigyelni, valahányszor beszélni kezd, mindig mond valami érdekeset.
– Ezúttal mit mondott?
– Adso – mondta Vilmos –, egy titkot az ember nem úgy fejt meg, ahogyan kiinduló elvekből szokás levezetni valamit. És nem is úgy, mint amikor partikuláris tényeket hord össze, hogy azután valami általános törvényszerűségre következtessen belőlük. Hanem úgy, hogy egy, két, három olyan külön ténnyel találja magát szemközt, amelyeknek látszólag semmi közük egymáshoz, és megpróbálja elképzelni, lehetnek-e ezek egy még ismeretlen és talán mindeddig megfogalmazatlan törvénynek az esetei. Ha persze, a filozófus példájával szólván, tudod, hogy sem az embernek, sem a lónak, sem pedig az öszvérnek nincs epéje, megkockáztathatod azt az elvi kijelentést, hogy az epe nélküli állatok sokáig élnek. De vedd csak a szarvas állatok esetét! Miért van szarvuk? Egyszer csak észreveszed, hogy az olyan állatnak, amelyiknek szarva van, nincs foga a fölső állkapcsában. Remek fölfedezés volna, ha rá nem jössz, hogy ó, jaj, bizony olyan állat is van, amelyiknek nincs foga a fölső állkapcsában, és még sincs szarva, ilyen például a teve. Végül szemedbe ötlik, hogy minden olyan állatnak, amelyiknek nincs foga a fölső állkapcsában, két gyomra van. Helyes, gondolod, úgy látszik, amelyiknek nincs elegendő foga, az rosszul rág, tehát két gyomor kell neki ahhoz, hogy jobban meg tudja emészteni az ételt. No és a szarv? Megpróbálsz valami materiális okot találni rájuk, azt mondod, hogy az olyan állatban, amelyiknek kevés a foga, túlteng a csontos matéria, és annak így valahol másutt kell előbukkannia. De vajon elegendő magyarázat ez? Nem, mert a tevének nincsenek fölső fogai, és két gyomra van, de nincs szarva. Így hát egy célokot is el kell képzelned. A csontos matériából csak azon állatok fején lesz szarv, amelyek nem tudják mással védeni magukat. A tevének viszont roppantul kemény bőre van, tehát nincs szüksége szarvra. Vagyis akkor a törvény a következőképpen szólhat...
– Mi dolgunk a szarvakkal? – vágtam közbe türelmetlenül. – Miért foglalkozik atyám a szarvas állatokkal?
– Én ugyan sohasem foglalkoztam velük, Lincoln püspöke viszont igen, méghozzá nagyon is behatóan, követvén Arisztotelésznek egyik gondolatát. Őszintén szólva nem tudom, helyes-e az érvelése, sohasem ellenőriztem, hogy a tevének hol mennyi foga és hány gyomra van; csupán azt akartam megértetni veled, hogy aki természeti tények mögött magyarázó törvényt keres, annak kanyargós utakat kell bejárnia. Bizonyos megmagyarázhatatlan tények esetében sok olyan, általános törvényt kell próbaképpen elképzelned, amelynek még nem tudod, mi köze lehet az általad vizsgált tényekhez; mígnem egyszer csak váratlan összefüggés villan föl egy következtetés, egy eset és egy törvény között, és felötlik benned egy olyan magyarázat, mely mintha meggyőzőbb volna, mint az addigiak. Megkísérled a többi hasonló esetre alkalmazni, előre próbálsz következtetni belőle, és akkor kiderül, hogy ráhibáztál. De mindvégig nem tudod, hogy a magyarázatodba mely állításokat vedd belé, és melyeket ne. Így vagyok most ezzel én is. Egymástól független elemeket rakosgatok egymás mellé, és hipotéziseket ötlök ki. De sokat kell ám kiötlenem, rengeteg olyan képtelenség is eszembe jut, hogy el sem merem mondani neked. Tudod, ami a Brunellus nevű lovat illeti, a nyomok láttán én először több, egymást kiegészítő és egymásnak ellentmondó feltételezéssel is éltem: ugyanúgy utalhattak egy elszabadult lóra, mint arra, hogy a szép lónak a nyergében az apát úr ereszkedett le a hegyoldalon, vagy úgy is lehetett, hogy a havon egy Brunellus nevű ló hagyta ott a nyomait, a sörényszálakat a bokron meg egy másik, Favellus nevű, még előző nap, s az ágakat emberek törték le. Nem tudtam, melyik a helyes feltételezés, mindaddig, amíg meg nem pillantottam a celláriust meg a cselédeket, amint lázasan kutatnak. Ekkor jöttem rá, hogy csakis a Brunellusra vonatkozó hipotézis lehet jó, és azért mondtam a szerzeteseknek azt, amit mondtam, mert ki akartam próbálni, hogy valóban így van-e. Győztem, de ugyanígy veszíthettem volna. A többiek bölcsnek hittek, mert győztem, de ők nem tudták, hányszor meg hányszor voltam ostoba, mivelhogy veszítettem, és azt sem tudták, hogy még néhány pillanattal a győzelmem előtt sem tudtam biztosan, nem veszíteni fogok-e. Mármost az apátságbeli dolgokat illetően sok szép hipotézisem van, de még semmi olyan nyilvánvaló tény nem merült fel, amelynek alapján megmondhatnám, melyik közülük a legjobb. Vagyis egyelőre nem csillogtatom az eszemet, nehogy aztán utóbb balgának bizonyuljak. Hadd gondolkodjam még, legalább holnapig.
Most értettem csak meg, miképpen okoskodik az én mesterem, s hogy a módszere jócskán elüt ama filozófusétól, akinek az okfejtése csupa kiinduló elven nyugszik, amiért is az intellektusa szinte az isteni intellektus jegyeit ölti magára. Felfogtam, hogy ha nem tudja, mi az egyetlen válasz, Vilmos atya sok-sok válasszal tesz kísérletet, a legkülönfélébbekkel. Zavarba jöttem.
– De hisz akkor – jegyeztem meg nagy merészen – még messze jár atyám a megoldástól...
– Nagyon is közel járok hozzá – mondta Vilmos –, csak azt nem tudom, melyikhez...
– Eszerint atyám nem tud egyetlen válasszal megfelelni az összes kérdésekre?
– Ha tudnék, Adso, akkor teológiát tanítanék Párizsban.
– Párizsban mindig tudják, melyik az igazi válasz?
– Nem – mondta Vilmos –, soha, de nagyon biztosak a tévedéseikben.
– És atyám? – kérdeztem gyermeki arcátlansággal. – Atyám sohasem téved?
– Gyakran tévedek – felelte. – De én nem csupán egyetlen tévedést agyalok ki, hanem sokat, így aztán egyiknek sem leszek a rabszolgája.
Az volt az érzésem, hogy Vilmost egyáltalán nem érdekli az igazság, mely nem más, mint a dolog és az intellektus közötti megegyezés. Ő ehelyett azzal múlatta magát, hogy annyi lehetőséget képzel el, amennyit csak lehet.
Bevallom, e percben elveszett minden, mesterembe vetett bizalmam, és váratlanul azt gondoltam: „Jó, hogy megjött az inkvizíció.” Nekem a Bernard Guit ösztökélő igazságszomj tetszett jobban.
Efféle bűnös hangulatok kerítettek hatalmukba, s a lelkem úgy háborgott, mint Júdásé háboroghatott nagycsütörtök éjjelén, amikor Vilmos atyával a refektóriumba mentem, vacsorázni.

[NEGYEDIK NAP]
KOMPLETÓRIUM
Melyben Salvatore egy csodálatos varázslásról beszél

A küldöttség tiszteletére adott vacsora felséges volt. Az apát úr alighanem igen jól ismerte mind az emberek gyöngéit, mind pedig a pápai udvar szokásait, melyek ellen egyébként – meg kell mondanom – Mihály testvér minoritáinak sem volt kifogásuk. A nemrég vágott disznókból montecassinói véres hurka készült volna, mint a szakácstól megtudtuk. Venantius gyászos halála miatt azonban ki kellett önteni minden vért, úgyhogy újabb disznóölésig egy csöpp sem maradt. De hát azt hiszem, ezekben a napokban amúgy is viszolygott volna mindenki az Úr teremtményeinek legyilkolásától. Volt viszont helyi borban pácolt galambhúsragu, azután nyúllal töltött malac, Szent Klára-cipó, környékbeli hegyeken termett mandulával kevert rizs – ezt úgy hívják, hogy ünnepnap esti mandulazselé –, aztán borágós lepény, töltött olajbogyó, kirántott sajt, bárányhús paprikamártásban, fehér bab, meg finom édességek, Szent Bernát-torta, Szent Miklós-sütemény, Szent Luca-gombóckák, és borok és fűszeres likőrök, melyek még a rendesen oly komor Bernard Guit is jókedvre derítették: mézfű- és diólikőr, csúz elleni bor és enciánbor. Az egészet valóságos ínyenclakomának vélte volna az ember, ha nem kísér minden kortyot és minden falatot ájtatos felolvasás.
Vacsora végeztével mindenki nagyon vígan állt fel az asztal mellől, egyesek heveny rosszullétre hivatkoztak, hogy ne kelljen részt venniük a kompletóriumon. Az apát úr azonban nem sértődött meg. Nem minden embert tüntet ki és ruház fel kötelességekkel az, hogy a mi rendünkbe lépett.
Miközben a szerzetesek elvonultak, én kíváncsian benéztem még a konyhába, ahol már készülődtek az éjszakai ajtózáráshoz. Megpillantottam Salvatorét, a kezében valami csomaggal épp most surrant ki a kertbe. Kíváncsian utánamentem és megszólítottam. Hímezett-hámozott, de végül nem tudott kitérni a faggatózásom elől, és megmondta, hogy a csomag (melyben szemlátomást mocorgott valami elevenség) egy baziliszkuszgyíkot rejt.
– Cave basilischium! Rex csúszómászórum, annyi benne a méreg, hogy csak úgy süt belőle! Mit venenum, már a szaga is öl! Mérgez... Et fehér makulák vannak a hátán, et kakasfeje van, et félig föld felett jár, félig földön csúszik, mint a többi serpentes. Nagy ellensége a bellula...
– A bellula?
– Oc! Az egy icipici bestiola, kicsivel nagyobb, mint az egér, et az egér muchissimo utálja. Et kígyó-béka ugyancsak. Et ha megmarják, a bellula szalad feniculához, szalad cicerbitához, et fal belőle, et már megy is vissza ad bellum. Et dicunt, hogy szemen át szok ingenerálni, de még többen dicunt, hogy nem igaz, amit dicunt.
Kérdésemre, hogy mégis, mit csinál a baziliszkuszgyíkkal, azt felelte, hogy ez az ő dolga. Erre azt mondtam neki, mert már nagyon fúrta oldalamat a kíváncsiság, hogy az elmúlt napok halálesetei után most senkinek sem lehetnek titkai, s hogy meg fogom őt mondani Vilmosnak. Salvatore könyörögve kért, hogy hallgassak, kibontotta a batyut, és megmutatta, mi van benne: egy fekete szőrű macska. Odavont magához, és pajzán vigyorral kibökte: nem akarta tovább tűrni, hogy a falubeli lányokat csak a cellárius kaparinthassa meg, vagy én – ő a hatalmával, én a fiatalságommal és a szépségemmel –, és sohasem ő, amiért olyan rút és szerencsétlen. Ismer egy nagyon jó, csodatévő varázslást, amivel bármely nőt szerelemre lehet gerjeszteni. Az ember megöl egy fekete macskát, kiszedi a szemét, és fekete tyúk tojásába rakja, egyik szemét az egyik tojásba, a másikat a másikba; s azzal felmutatott két tojást, azt állítva, hogy a megfelelő tyúkoktól valók. A tojásokat egy halom lóürülékbe kell tenni, hogy rothadjanak (elő is készített már egyet a kert valamely félreeső zugában, ahol soha senki nem jár), és előbb-utóbb tojásonként egy-egy kisördög jön a világra; azok aztán szolgálatkészen megszereznek az embernek minden földi gyönyörűséget. De ó, jaj – így Salvatore –, a varázslat csak akkor sikerül, ha a megszerezni kívánt nőszemély ráköp a tojásokra, mielőtt azok az ürülékbe kerülnének, s neki most fő a feje, mert a szóban forgó nőszemélyt még az éjjel elő kell kerítenie, hogy megtegye, amit tennie kell, de úgy, hogy ne is sejtse, mi okból teszi.
Azon nyomban elöntött a forróság, az arcom, a bensőm, az egész testem felizzott, és halovány hangon megkérdeztem, vajon az előző éjszakai lányt akarja-e ismét becsempészni. Salvatore csúfondárosan felnevetett, és azt mondta, de nagyon rám jött a dürgés (nem, dehogy, tiltakoztam, hiszen csak kíváncsiságból kérdem), majd pedig, hogy a faluban se szeri, se száma a nőknek, s ő most egy másikat fog felhozni, még szebbet annál, amelyik nekem úgy tetszik. Feltételeztem, hogy hazudik, meg akar szabadulni tőlem. De amúgy mit is tehettem volna? Legyek a sarkában egész éjjel, miközben Vilmos vár rám, és egészen más feladatra szán? Találkozzam megint azzal a lánnyal (ha ugyan róla van szó), akihez a vágyam húz, de akitől az értelmem viszolyog, s akit soha többé nem volna szabad látnom, bármennyire sóvárgok is még egyre, hogy viszontlássam? Nem. Így hát meggyőztem magam róla, hogy a nőszemélyt illetően Salvatore igazat mondott. Vagy az is lehet, hogy mindenben hazudott, hogy azt a varázslást, amelyről beszélt, csupán az ő hiszékeny, babonás elméje szülte, s hogy semmit sem fog csinálni.
Méregbe gurultam, gorombán lehordtam, mondván, hogy ezen az éjszakán jobban teszi, ha aludni megy, mert az íjászok őrjáratot tartanak az apátság területén. Azt felelte, hogy azoknál az íjászoknál ő jobban ismeri az apátságot, és ebben a ködben amúgy sem lát meg senki senkit. Sőt, mondta, már megyek is, és te sem látsz meg, akkor sem, ha tőled kétlépésnyire múlatom magam azzal a lánnyal, akire áhítozol. Más, jóval nemtelenebb szavakkal fejezte ki magát, de mondandójának ez volt az értelme. Felháborodottan sarkon fordultam, végtére is nemesi és novíciusi rangomon aluli dolog lett volna, ha egy ilyen gazemberrel huzakodni kezdek.
Utánamentem Vilmosnak, és tettük, amit tennünk kellett. Úgy intéztük, hogy kompletóriumkor a templomhajó hátuljában álljunk, s így az istenszolgálat végeztével már indulhattunk is második utunkra (mely nekem már a harmadik utam volt), be, a labirintus méhébe.

[NEGYEDIK NAP]
KOMPLETÓRIUM UTÁN
Melyben ismét fölkeressük a labirintust,
elérkezünk a finis Africae küszöbére,
de nem tudunk bemenni,
mert nem tudjuk, mi az,
hogy a négy közül az első és a hetedik,
s végezetül Adsót megint előveszi,
amúgy igen tudományosan, a szerelmi kórság

Ez a könyvtárlátogatás sok-sok fáradságos óránkba került. Ami annyit jelent, hogy az ellenőrzés munkája könnyű volt ugyan, de a mécses fényénél araszolnunk, a feliratokat leolvasgatnunk, sorra jelölnünk a térképen, melyik falon nyílik átjáró és melyiken nem, följegyeznünk az iniciálékat, ide-oda kanyarognunk, ahogyan a csiki-csuki játék mennünk engedte, meglehetősen hosszadalmas dolog volt. És unalmas is.
Nagyon hideg volt. A szél nem fújt ezen az éjszakán, és így nem hallottuk azokat az éles füttyöket, melyek előző éjjel úgy ránk ijesztettek, a szellőzőnyílásokon át azonban nedves és jéghideg levegő áramlott be. Gyapjúkesztyűt húztunk, hogy a könyvekkel babrálva ne gémberedjék meg a kezünk. Csakhogy ezek épp a téli íráshoz használatos, nyitott ujjvégű kesztyűk voltak, s a kezünket kénytelenek voltunk hol a mécses lángja fölé tartani, hol a keblünkön megmelengetni, hol pedig dermedt szökdelések közepette egymáshoz ütögetni.
Így aztán a munkát meg-megszakítottuk. Hol egyik, hol másik szekrény előtt álltunk meg kíváncsiskodni, és most, hogy – új szemüvegével az orrán – Vilmos végre bele is tudott olvasni a könyvekbe, ahány újabb címet elolvasott, annyiszor tört ki üdvrivalgásban, vagy azért, mert ismerte az illető művet, vagy mert már régóta kereste, vagy pedig, mert még sohasem hallotta hírét, és ezért mérhetetlen izgalom és kíváncsiság tört rá. És miközben egy-egy kódexben lapozgatott, már azt akarta, hogy továbbiakat keressek neki.
– Nézd csak meg, mi van azon a polcon!
Mire én, tologatván a köteteket, hangosan betűzöm: – Historia anglorum, Bedától... Azután szintén Bedától: De aedificatione templi, De tabernaculo, De temporibus et computo et chronica et circuli Dionysi, Ortographia, De ratione metrorum, Vita Sancti Cuthberti, Ars metrica...[193]
– Hát persze, a Venerabilis összes művei... És nézd csak ezeket! De rhetorica cognatione, Locorum rhetoricorum distinctio, itt meg egy sor grammatikus, ni: Priscianus, Honoratus, Donatus, Maximus, Victorinus, Eutikhész, Phokasz, Asper... Furcsa, az előbb azt hittem, hogy itt csupa angliai auktor van... Nézzük hát lejjebb...
– Hisperica... famina. Ez meg mi?
– Egy hiberniai költemény. Hallgasd csak:
Hoc spumans mundanas obvallat Pelagus oras
terrestres amniosis fluctibus cudit margines.
Saxeas undosis molibus irruit avionias.
Infima bomboso vertice miscet glareas
asprifero spergit spumas sulco,
sonoreis frequenter quatitur flabris...[194]
Nem értettem, de Vilmos úgy meggörgette-öblögette a szavakat, hogy a hullámok és a tajtékzó tenger hangjait véltem hallani.
– Ni, ez meg itt Malmesburyi Aldhelm, hadd olvasom fel atyámnak: Primitus pantorum procerum poematorum pio potissimum paternoque presertim privilegio panegiricum poemataque passim prosatori sub polo promulgatas...[195] Minden szó ugyanazzal a betűvel kezdődik!

– Odahaza, a mi szigeteinken mindenki bolond egy kissé – mondta Vilmos büszkén. – Most nézzük a másik szekrényt.
– Vergilius.
– Itt? Hogyhogy? A Georgica?
– Nem. Epitomi. Sosem hallottam róla.
– De hisz ez nem a Maro, hanem Toulouse-i Vergilius, a rétor, a Krisztus Urunk születése utáni hatodik századból. Nagy bölcs hírében állott...
– Azt mondja itt, hogy a művészetek pedig a következők: poema, rethoria, grama, leporia, dialecta, geometria... Ez meg miféle nyelven van?
– Latinul, de ezt a latint ő találta ki, úgy gondolta, szebb, mint a másik. Olvasd, azt mondja, hogy az asztronómia a zodiákus jeleit tanulmányozza, melyek a következők: mon, man, tonte, piron, dameth, perfellea, belgalic, margaleth, lutamiron, taminon és raphalut.
– Őrült volt?
– Nem tudom, nem a mi szigeteinken élt. Hallgasd még, azt mondja, hogy a tüzet tizenkétféleképpen lehet megnevezni: ignis, coquihabin (quia incocta coquendi habet dictionem), ardo, calax ex calore, fragon ex fragore flammae, rusin de rubore, fumaton, ustrax de urendo, vitius quia pene mortua membra suo vivificat, siluleus, quod de silice siliat, unde et silex non recte dicitur, nisi ex qua scintilla silit. És végül: aeneon, de Aenea deo qui in eo habitat, sive a quo elementis flatus fertur[196].
– De hát így senki sem beszél!
– Szerencsére. De akkoriban olyan rossz világ volt, hogy a grammatikusok feledni akarták, és ezért mulatságul mindenféle zagyva kérdéseken rágódtak. Hallottam valakitől, hogy abban az időben két rétor, Gabundus és Terentius tizenöt álló nap és álló éjjel vitatkozott azon, hogy mi az ego vocativusa, s a végén még kardot is rántottak.
– Akkor most ezt hallgassa meg atyám... – mondtam, kezemben egy pompázatosan díszített könyvvel, melynek lapjain a növénylabirintusok indái közül majmok és kígyók kandikáltak ki. – Ni, micsoda szavak: cantamen, collamen, gongelamen, stemiamen, plasmamen, sonerus, alboreus, gaudifluus, glaucicomus...
– A mi szigeteink... – lágyult el ismét Vilmos. – Ne légy szigorú velük, a távoli Hibernia szerzeteseivel; meglehet, nekik köszönhetjük, hogy ez az apátság áll, s hogy még ma is beszélhetünk szent római birodalomról. Abban az időben Európa többi része romokban hevert; megesett, hogy érvényteleníteni kellett némely galliai papok keresztelőit, mert in nomine patris et filiae[197] kereszteltek, éspedig nem azért, mintha valami újfajta eretnekség híveiként nőnek tekintették volna Jézust, hanem mert már nem tudtak latinul.
– Mint Salvatore?
– Nagyjából. A messzi Észak kalózai a folyókon lejőve feldúlták Rómát. A pogány templomok leomlottak, keresztény templomok még nem léteztek. És csak a hiberniai szerzetesek, monostoraikban csak ők írtak és olvastak, olvastak és írtak, és festették a miniatúráikat, s azután állatbőrből készült, kicsiny hajókra szálltak, idehajóztak, és úgy térítettek meg benneteket, ittenieket, mintha pogányok lettetek volna, érted? Voltál Bobbióban, ugye? Nos, azt a közülük való Szent Columban[198] alapította. Úgyhogy ne bánd, ha újmódi latint agyaltak ki, hisz Európában a régit sem tudta akkor már senki. Nagy emberek voltak. Szent Brendan eljutott egészen a Szerencse-szigetekig, és a pokol partjai mentén hajózott, a sziklához láncolt Júdást is látta ott, egy napon pedig kikötött és partra szállt egy szigeten, és csak akkor vette észre, hogy a sziget nem sziget, hanem tengeri szörny. Természetes, hogy bolondok voltak – szögezte le még egyszer elégedetten.
– A képeik olyanok... hogy az ember nem hisz a szemének! És mennyi szín! – lelkendeztem.
– Ahonnan származtak, ott nem sok szín van, csak egy kis kék és rengeteg zöld. De ne a hiberniai szerzetesekről diskuráljunk most. Azt szeretném tudni, miért kerültek egy helyre az angolokkal meg a más országokbeli grammatikusokkal. Nézd meg a térképeden, hol lehetünk most!
– A nyugati őrtorony szobáiban. A szalagdíszek feliratait is feljegyeztem. Az ablaktalan szobából kilépve tehát a hétszögű terembe vezet az út, ahonnan csupán egy toronybeli helyiségbe nyílik újabb átjáró, és a vörössel írt betű H. Azután helyiségről helyiségre jutva az ember körbekerüli az őrtornyot, és visszajut az ablaktalan szobába. A betűket összeolvasva pedig azt kapjuk...Igaza volt atyámnak! HIBERNI!
– HIBERNIA, hogyha az ablaktalan szobából ismét a hétszögűbe lépsz, mely a másik háromhoz hasonlóan az Apocalypsis A betűjének jelét viseli. Ezért vannak itt az ultima Thule szerzőitől származó művek, valamint a grammatikusok és a rétorok is, mivel a könyvtár rendezői úgy vélték, hogy egy grammatikus legyen együtt a hiberniai grammatikusokkal, akkor is, ha Toulouse-ba való. Érthető kritérium. Kezdünk már kapiskálni valamit, igaz?
– A keleti torony helyiségeiben meg, ahol bejöttünk, azt olvastuk össze, hogy FONS... Hát az micsoda?
– Nézd figyelmesen a térképet, olvasd össze tovább, a haladás sorrendjében az egyes szobák betűit.
– FONS ADAEU...
– Nem, csak Fons Adae; emlékszem, hogy az U a keleti torony másik ablaktalan szobájához és talán egy másik sorba tartozik. No és mit találtunk a Fons Adae-ban, vagyis a földi paradicsomban? Ne feledd, hogy ott van a felkelő nap felé néző, oltáros szoba.
– Sok-sok biblia volt ott, meg bibliamagyarázat, csupa szentírással kapcsolatos könyv.
– Látod? Isten igéje és földi paradicsom, mely köztudomásúlag a messzi napkeleten található. Itt, nyugaton meg Hibernia van.
– Vagyis a könyvtár alaprajza a világ térképét utánozza?
– Valószínűleg. A könyvek helyét pedig származási helyük határozza meg: az, hogy szerzőik hol születtek, vagy (mint ez esetben is), hogy hol kellett volna születniük. A könyvtárosok úgy okoskodtak, hogy a grammatikus Vergilius tévedésből született Toulouse-ban, valójában a nyugati szigeteken kellett volna születnie. Helyrehozták azt, amit a természet elrontott.
Továbbmentünk. Egy sor, pompás Apokalipszisekkel teli helyiségen keresztül vezetett az utunk, köztük volt az a szoba is, amelyikben a látomások rám törtek. Amikor ismét megláttuk azt a mécsest, már messziről, Vilmos befogta az orrát, odaszaladt és eloltotta, még meg is köpdöste. Ezen a helyiségen a biztonság kedvéért gyorsan átsiettünk, de így is eszembe jutott, hogy itt láttam azt a gyönyörű, tarka Apokalipszist a napba öltözött asszonnyal és a sárkánnyal. Utoljára itt egy Y iniciáléjú szobába léptünk, innen visszafelé rekonstruáltuk a helyiségek sorrendjét. A visszaolvasásból az YSPANIA szó állt össze, a végén az A azonban megegyezett a HIBERNIA szó utolsó betűjével. Úgy látszik, mondta Vilmos, maradt néhány helyiség, amelybe vegyes jellegű művek kerültek.
Mindazonáltal az YSPANIA nevet viselő rész rengeteg csodaszép Apokalipszissel volt teli, melyeknek míves megmunkálásában Vilmos hispániái eredetre ismert rá. Úgy néztük, hogy a keresztény világban aligha van másutt ennél nagyobb gyűjtemény az apostol könyvének példányaiból, s hogy az Apokalipszist magyarázó művek száma is óriási. Hatalmas kötetek szentelődtek a Liebanai Beatus-féle Apokalipszis kommentárnak; a szöveg többé-kevésbé mindig ugyanaz volt, a képek azonban fantasztikus változatosságot mutattak, és Vilmos néhány olyan mester keze munkájára ismert rá bennük, akiket ő Asturia legjobb miniátorai között tartott számon: Magius, Facundus és mások remekeire.
Ekként vizsgálódva-figyelvejutottunk el a déli őrtoronyig, melynek táján már jártunk az előző éjszakán. Az YSPANIA-rész S jelű – ablaktalan – szobája egy E jelű szobába nyílott, és az őrtorony öt szobáját körben végigjárva elérkeztünk az utolsó helyiségig is, ahonnan sehová sem nyílt újabb ajtó, s melynek vörös betűje az L volt. Visszaolvastuk a betűket, és ezt a szót kaptuk: LEONES.
– Leones és dél: a térképünk szerint ez itt Afrika, hic sunt leones[200]. Így megvan a válasz arra a kérdésre is, hogy vajon miért találtunk errefelé olyan sok hitetlenektől származó művet.
– Van még több is – mondtam, a polcokat fürkészve. – Avicenna[201] Canon-ja, azután itt ez az ismeretlen kalligráfiával írt, csodaszép kódex...
– A díszítésekből ítélve egy korán lehet, de sajnos, nem tudok arabusul.
– Korán? A hitetlenek bibliája, gonosz könyv...
– Nem olyan, mint a mieink, másfajta tudás könyve. De ugye érted, miért itt helyezték el, ahol az oroszlánok, a monstrumok vannak? Ugyanazért, amiért azt a szörnyszüleményekről szóló könyvet is, amelyikben az unikomist láttad. Ebben a LEONES-nek elnevezett részben azok a könyvek vannak, amelyek a könyvtár építtetői szerint a hazugság könyvei voltak. Hát azok ott lent micsodák?
– Latin könyvek, de arabból vannak fordítva. Ajjub ar-Ruhawitól egy veszettségről szóló traktátus. Ez itt egy kincseskönyv. Ez meg Alhazen De aspectibus-a...
– Látod, a szörnyetegek és a hazugságok közé rakták az olyan, tudományos műveket is, amelyekből a keresztények igazán csak tanulhatnak. Így gondolkodtak azokban az időkben, amikor a könyvtárat alapították...
– És hogyan kerül a hamisságok közé egy unikornist bemutató könyv? – kérdeztem.
– A könyvtár alapítóinak nyilván különös elképzeléseik voltak. Alighanem úgy vélték, hogy ezt a fantasztikus és messzi földön élő állatokról szóló könyvet csakis a hitetlenek hazugságai közé lehet besorolni...
– Hát hazugság volna az unikornis? Ez a jámbor és mélységes jelképeket hordozó állat? Az unikornis Krisztus és a szüzesség megjelenítője, és csak az ejtheti el, aki csalinak egy szűz leányt küld az erdőbe, hogy azután szegény jószág, a szűzi illatot megérezvén, odamenjen, az ölébe hajtsa a fejét, s így kiszolgáltassa magát a vadászok hurkainak.
– Igen, Adso, ezt beszélik. De sokan amondók, hogy ez mesebeszéd, pogány kitalálás.
– De kár! – mondtam. – Pedig milyen jó lett volna egyszer egy erdőn átvágva unikornissal találkozni! Ugyan mi öröme marad így annak, aki erdőn vág át?
– Nem biztos, hogy az unikornis nem létezik. Csak talán nem olyan, amilyennek ezek a könyvek ábrázolják. Egy velencei utazó messzi-messzi földekre, a térképeken látható Fons Paradisi közvetlen közelébe jutott el, és ő látott unikornisokat. Ezek azonban szerinte durvák, otrombák, rútak és feketék voltak. Én azt hiszem, valóságos egyszarvú állatokat látott. Alighanem ugyanezeket írták le annak idején, még híven, a régi tudósok, akiknek valami igazuk mindig is volt, s akiknek Isten kegyelméből módjuk volt olyasféle dolgokat látni, amilyeneket mi sohasem láttunk. Ez a leírás azután auktoritásról auktoritásra szállt, s közben szép lassan átformálta a képzelet: így lett az egyszarvúból kecses, fehér és szelíd állat. Ezért ha megtudod, hogy valamelyik erdőben unikornis él, ne menj oda szűz lánnyal, mert könnyen lehet, hogy az az állat nem olyan, amilyennek ez a könyv mutatja, hanem inkább ahhoz hasonlít, amelyikről a velencei szemtanú beszélt.
– Hogyan lehet az, hogy a régi tudomány mestereinek Isten kegyelméből megnyilatkozott az unikornis valódi természete?
– Nem nyilatkozott meg, hanem tapasztalták. Olyan tájakon volt szerencséjük születni, amelyeken unikornisok éltek, vagy olyan korban, amikor még itt, ezeken a tájakon is élt unikornis.
– No de hogyan bízhatunk az antik tudományban, hogyan kutathatja atyám is mindenütt annak a nyomait, ha ennyire csalfa, ilyen csapongva tódító könyvek hagyományozták ránk?
– A könyvek nem azért vannak, hogy higgyünk nekik, hanem azért, hogy megvizsgáljuk őket. Egy könyv olvastán ne azt kérdezzük, hogy a könyv mit mond, hanem hogy mit akar mondani. Az egykori szentírás-magyarázók ezt még nagyon pontosan tudták. Az az unikornis, amelyről ezek a könyvek beszélnek, egy erkölcsi, allegorikus vagy anagogikus[202] igazságot rejt magában, s az mindenképp megmarad igazságnak, ugyanúgy, amint az is, hogy a szüzesség nemes erény. Hanem ami a betű szerinti igazságot illeti, azt, amelyen a három másik igazság nyugszik, nincs más hátra, ki kell deríteni, mely eredeti tapasztalásból lett. A betű szerinti igazságot kétségbe kell vonni, még ha a mélyebb értelem helyes marad is. Egy könyvben az van, hogy gyémántot csak bakkecskevérrel lehet vágni. Nagy tanítómesterem, Roger Bacon azt mondta, hogy ez nem igaz, mégpedig egyszerűen azért nem, mert ő megpróbálta, és nem sikerült. Ám a gyémánt és a bakkecskevér közötti kapcsolat mélyebb értelmén ez mit sem változtatna, ha volna ilyen mélyebb értelem.
– Tehát lehet, hogy valaki mélyebb igazságokat mond, de betű szerinti értelemben hazudik – állapítottam meg. – Mindazonáltal akkor is sajnálom, hogy az unikornis ilyen formában nem létezik, azaz nem létezett, azaz eztán sem létezhet soha.
– Nem szabad határokat szabnunk az isteni mindenhatóságnak. Ha Isten akarná, az unikornisok létezhetnének. De vigasztalódj, hisz léteznek is, itt, ezekben a könyvekben, melyek ha nem is a valóságos, de mindenesetre a lehetséges létezésről beszélnek.
– Vagyis hit nélkül kell olvasni a könyveket? Hiszen a hit az egyik teológiai erény!
– Marad még másik kettő. A remény, hogy ami lehetséges, az van is. És a szeretet az iránt, aki bízvást hitte, hogy a lehetséges létezik.
– Mire jó atyámnak az unikornis, ha az eszével nem hisz benne?
– Arra, amire az a nyom, amelyet Venantius lába hagyott a hóban, mikor a hordóhoz vonszolták. A könyvekben szereplő unikornis olyan, mint valami nyom. Ha pedig nyom, akkor nyilván valaminek a nyoma.
– Csakhogy atyám szerint az a valami különbözik a nyomától.
– Úgy van. Nem minden nyomnak egyezik meg a formája a nyomot hagyó testtel, és nem minden nyom keletkezik úgy, hogy valamely test hagy nyomot. Van úgy is, hogy egy test az elménkben kelt ilyen vagy olyan benyomást, és a nyom annak felel meg, vagyis egy ideának a nyoma. Az idea a dolgok jele, a kép pedig az idea jele: egy jelnek a jele. A képből azonban rekonstruálom, ha nem is a testet, de legalább azt az ideát, amelyet valaki más róla alkotott.
– És atyám ezzel beéri?
– Nem, mert az igazi tudomány nem elégedhet meg az ideákkal, hiszen azok jelek, hanem a dolgokra kell rátalálnia a maguk sajátos igazságában. Vagyis innen, a nyom nyomából kiindulva el szeretnék jutni a kezdet kezdetéig, az egyedi unikornisig. Ugyanígy szeretnék eljutni a Venantius gyilkosa után maradt és sokakra vonatkoztatható, bizonytalan jelektől egyetlen egyénhez, magához a gyilkoshoz. De az ilyesmi nem megy mindig egykettőre, anélkül hogy egyéb jelek is ne közvetítenének.
– Így hát mindig és csakis olyasvalamiről lehet szó, ami valami másról szól, és így tovább, de a végső, az igazi valami az soha, sehol sincs?
– Lehet, hogy van. Az egyedi unikornis. Ne félj, előbb-utóbb találkozol vele, ha mégoly fekete és csúnya is.
– Unikornisok, oroszlánok, arab auktorok és mindenfele mórok – összegeztem ekkor -: erről az Afrikáról beszéltek a szerzetesek, semmi kétség.
– Úgy van. Márpedig akkor itt meg kellene találnunk az afrikai költőket, akikre Tivoli Pacificus utalt.
Így is történt; visszafordultunk, és ahogy megint az L jelű szobába értünk, az egyik szekrényben rábukkantam egy Florus, Fronto, Apuleius, Martianus Capella és Fulgentius műveiből álló gyűjteményre.
– Tehát aszerint, amit Berengár mondott, itt rejlik egy bizonyos titok magyarázata – mondtam.
– Csak majdnem. Ő a „finis Africae”-ra célzott, és ettől a célzástól gurult méregbe Malakiás. A finis jelentheti ezt az utolsó szobát is, vagy pedig... – Hirtelen felkiáltott: – Clonmacnois hét templomára! Nem vettél észre semmit?
– Mit?
– Menjünk csak vissza még egyszer az S jelű szobába, oda, ahonnan elindultunk!
Visszamentünk az első ablaktalan szobába, ahol a versrészlet így szólt: Super thronos viginti quatuor. Négy átjárója volt. Az egyik az Y jelű szobába vezetett, melynek ablaka nyílott a nyolcszögű aknára. A másikon át a P jelű szobába lehetett jutni, mely a külső homlokzat mentén haladva az YSPANIA sorozatnak volt része. Az őrbástya felőli ajtó az E jelű szobába vitt, oda, ahonnan épp jöttünk. Volt azután még egy, nyílás nélküli fala, végezetül pedig egy negyedik átjárója is, mely egy másik, U jelű, ablaktalan szobába vezetett. Az S jelű helyiség volt a tükrös szoba; szerencse, hogy a tükör énnekem mindjárt jobb kézre esett, máskülönben ismét megrémültem volna.
Ahogy a térképet jobban megnéztem, észrevettem, milyen különös szoba ez. A másik három őrbástya ablaktalan szobáihoz hasonlóan ennek is a központi, hétszögű helyiségbe kellett volna nyílnia. Vagy ha nem, hát a szomszédos U jelű, ablaktalan szobán át kellett volna a hétszögű helyiségbe jutni. Ennek a szobának azonban egyik ajtaja egy T jelű szobába nyílott, melyben egy ablak a nyolcszögre nézett, a másik pedig az S jelű szobával kötötte össze, a többi három falát teljes egészében szekrények foglalták el. Körülnéztünk, és megállapítottuk azt, ami már a térképet nézve is nyilvánvaló volt: mind a logika, mind pedig a szigorú értelemben vett szimmetria szerint ennek az őrbástyának is meg kellett volna hogy legyen a maga hétszögű szobája, s mégsem volt meg.
– Nincs – mondtam.
– Dehogy nincs. Ha nem volna, a többi helyiség nagyobb kellene hogy legyen, de nem nagyobb. Többé-kevésbé mindegyik olyasforma, mint a többi oldal helyiségei. Van, de nem lehet bejutni.
– Befalazták?
– Alighanem. Itt van hát a finis Africae, íme, ezt a helyet kóvályogták körül azok a kíváncsiak, akik meghaltak. Be van falazva, de valami bejárata azért még lehet. Sőt biztos, hogy van, és Venantius meg is találta, vagy legalábbis megkapta a leírását Adelmustól, az pedig Berengártól. Olvassuk csak még egyszer, mit írt!
Kámzsájából elővette Venantius följegyzését, és újraolvasta: – „Az idolum fölött kézzel a négy közül az elsőt és a hetediket.” – Körülnézett. – Hát persze! Az idolum a tükörkép! Venantius görögül gondolkodott, és azon a nyelven, még inkább, mint a miénken, az eidolon nemcsak képet jelent, hanem kísértetet is, márpedig a tükörben önnön eltorzult képünket látjuk viszont, amit a múltkor éjjel mi magunk véltünk kísértetnek! Mármost micsoda lehet az a négy valami supra speculum? Valami, ami a tükör felületén rajta van? Akkor addig kell helyezkednünk, míg észre nem veszünk valamit, ami az üvegen tükröződik, és megfelel Venantius leírásának...
Ide-oda hajolgattunk, de hiába. Tulajdon képmásunkon kívül csupán a szoba bizonytalan körvonalai sejlettek föl lámpásunk gyönge fényénél.
– Akkor hát – töprengett Vilmos – lehet, hogy a supra speculum azt jelenti: a tükrön túl... Amiből az következnék, hogy először is át kell mennünk rajta, mert az bizonyos, hogy ez a tükör egyszersmind ajtó...
A tükör magasabb volt, mint egy átlagos ember, s falba ágyazott, robusztus tölgyfa keret fogta közre. Tapogattuk így-úgy, megpróbáltuk bedugni ujjunkat, körmünket a keret és a fal közé, de a tükör meg se moccant, akárha része volna a falnak, kő a kőben.
– Vagy ha nem a tükrön túl, akkor talán super speculum – mormogta Vilmos, azzal lábujjhegyre ágaskodott, és nyújtózkodva végighúzta kezét a keret felső részén, de csak port talált ott, semmi egyebet.
– Igen ám – töprengett nagy búsan –, de hiába van odaát még egy szoba, ha egyszer az a könyv, amelyet keresünk, és amelyet a többiek is kerestek, már nincs benne, hiszen elvitték onnan, először Venantius, azután pedig, ki tudja, hová, Berengár.
– Lehet, hogy Berengár visszahozta.
– Nem, mert azon az estén itt voltunk a könyvtárban, és minden jel arra vall, hogy Berengár nem sokkal a lopás után, még ugyanazon az éjjelen, ott veszett a fürdőben. Hiszen különben találkoznunk kellett volna vele másnap reggel. No, nem baj... Egyelőre kiderítettük, hol a finis Africae, és szinte minden együtt van ahhoz, hogy tökéletesítsük a könyvtár térképét. El kell ismerned, hogy a labirintus számos rejtélye megoldódott. Sőt valamennyi, kivéve egyet. Azt hiszem, a legokosabb figyelmesen újraolvasnom Venantius feljegyzését, többre megyek vele, mint a további szemlével. Láthattad, hogy a labirintus rejtélyét könnyebb volt kívülről megoldanunk, semmint belülről. Ma éjjel hiába nézünk farkasszemet a torz tükörképünkkel, úgysem vergődünk már zöld ágra. A mécses is kifogyóban. Gyere, írjuk föl, ami még hátravan, fejezzük be a térképet.
További termeken mentünk át, s én a látottakat sorra rávezettem a térképre. Bizonyos szobákban csak matematikai és asztronómiai írások voltak, másutt mindkettőnk számára érthetetlen, arameus[203] betűkkel írt müveket láttunk, megint másutt még ismeretlenebb írásúakat, ezek talán Indiából származó könyvek voltak. Két, egymásba csapozódó szobasort jártunk, IUDAEA és AEGYPTUS volt a nevük. Nem akarom untatni az olvasót a megfejtés krónikájával, elég az hozzá, hogy amikor később végleges formát adtunk a térképnek, meggyőződhettünk róla: a könyvtárt csakugyan a világ képére tervezték és osztották be. Északon volt ANGLIA és a GERMANI nevű rész, mely a nyugati fal mentén GALLIÁ-hoz csatlakozott, hogy azután a nyugati végen a HIBERNIA, majd pedig a déli fal felé továbbhaladva a ROMA nevű részben (a latin klasszikusok paradicsomában!) és YSPANIÁ-ban folytatódjék. Délen ezután következett a LEONES és az AEGYPTUS, majd tovább, keleten IUDAEA és FONS ADAE. Kelet és észak között, a fal mellett volt ACAIA, mely – így mondta Vilmos – remek szinekdoché[204] Görögország megnevezésére; s csakugyan, ebben a négy szobában rengeteg régi pogány költőt és filozófust találtunk.
Az olvasás furcsán ment, hol egy irányban haladtunk vele, hol visszafelé, hol pedig körben, s mint mondtam, egy-egy betű gyakran két különböző szónak is része volt. (Ilyenkor a megfelelő szoba egyik szekrényében ilyen, a másikban meg olyan tárgyú könyvek sorakoztak.) Ám ebben az elrendezésben látnivalóan fölösleges volt bármiféle aranyszabályt keresni. Mindez csupán emlékeztető fortély volt, hogy a könyvtáros tudja, melyik művet hol kell keresnie. Ha mondjuk egy könyv lelőhelyéül a quarta Acaiae volt megadva, akkor a könyvet az A kezdőbetűs szobától számított negyedik szobában kellett keresni; ahhoz pedig, hogy megállapítsa, melyik ez a szoba, a könyvtárosnak fejből tudnia kellett, hogy egyenesen vagy épp körben haladjon-e. Például az ACAIA négy, négyszögben elhelyezkedő szobából állt, vagyis az első A egyben az utolsó is volt, amire egyébként mi magunk is egykettőre rájöttünk. Amiként az úttorlaszok játékát is gyorsan kiismertük. Példának okáért keletről jövet az ACAIA-résznek egyik szobájából sem nyílt átjárás a következő helyiségekbe: a labirintus ezen a helyen véget ért, és az északi őrbástyába csak a másik három torony felől, kerülővel lehetett eljutni. A könyvtárosok azonban természetesen jól tudták, hogy a bejárati FONS-tól úgy juthatnak el, mondjuk, ANGLIÁ-ba, hogy az AEGYPTUS, YSPANIA, GALLIA és GERMANI nevű részeken mennek keresztül.
Ilyen és egyéb ragyogó felfedezésekkel ért véget könyvtárkutató körútunk. Mielőtt azonban azt mondanám, hogy elégedetten elindultunk a kijárat felé (hogy részesévé váljunk azoknak az újabb eseményeknek, melyekre nemsokára rátérek), be kell valamit vallanom az olvasónak. Említettem, hogy fölfedezőutunkat egyrészt a titokzatos hely kulcsának keresése, másrészt pedig az jellemezte, hogy a helyük és témájuk szerint szemügyre vett szobákban sorra-rendre megálltunk, és belelapozgattunk a különféle könyvekbe, mintha csak valami titokzatos kontinens vagy terra incognita felderítését végeznénk. Az effajta felderítés általában közös megegyezésre történt, én is, Vilmos is ugyanazokkal a könyvekkel foglalkoztunk, a legérdekesebbekre én hívtam föl a figyelmét, s ő sok mindent megmagyarázott nekem, amit nem értettem.
Ám egyszer csak, épp amikor a déli őrbástya LEONES elnevezésű termeit jártuk, történt, hogy mesterem megállt és hosszabban elidőzött az egyik helyiségben – polcain érdekes optikai ábrákkal teli arab művek sorakoztak -; s ha már ezen az éjjelen egy helyett két lámpásunk volt, jómagam a szomszédos szobába húzódtam át kíváncsian, felfigyelvén rá, hogy a könyvtár törvénycsinálói nagy bölcsen és elővigyázatosan olyan művekkel rakták itt tele az egyik falat, melyeket nyilvánvalóan nem vehetett kézbe akárki, mivelhogy a szinte csakis hitetlen tudósok tollából származó könyvek így vagy úgy, de mind a különféle testi és lelki betegségekről értekeztek. És pillantásom egy szerény méretű, a tárgytól (szerencsére!) nagyon elütő miniatúrákkal – virágok, indák, állatpárok, itt-ott gyógyfüvek képével – ékes könyvre esett: a Speculum amoris[205] címet viselte, szerzője Bolognai Maximus volt, rengeteg más művekből vett idézettel volt teli, és ezek mind a szerelmi kórságot taglalták. Olvasóm bizonyára megérti, hogy több se kellett az én kóros kíváncsiságomnak. Már a cím is megint lángra lobbantotta reggel óta lelohadt képzeletemet, felidézvén benne ismét a lány nyugtalanító képét.
Egész nap hessegettem magamtól ama reggeli gondolatokat, azzal, hogy egészséges és kiegyensúlyozott novíciusnak nem illik efféléket gondolnia, ráadásul a nap eseményei épp eléggé fordulatosak és izgalmasak voltak ahhoz, hogy a figyelmemet eltereljék, így hát elcsitultak bennem a vágyak, olyannyira, hogy már azt hittem, vége, s hogy az egész amúgy sem volt több, mint múló nyugtalanság. De mihelyt erre a könyvre pillantottam, máris az ötlött fel bennem: „de te fabula narratur”, és ráébredtem, hogy nagyobb betege vagyok a szerelmi kórságnak, mintsem hittem volna. Csak később tanultam meg, hogy aki orvosi könyveket olvas, előbb-utóbb mindig érezni kezdi a bennük leírt fájdalmakat. Így esett, hogy miközben olvastam, kapkodva, lázasan és rettegve, hátha Vilmos át talál jönni, és megkérdi tőlem, mely művet tanulmányozok ily tudós elmélyültséggel, mindeközben engem is e lapok győztek meg róla, hogy éppen ez az én bajom: a tünetei oly nagyszerűen le voltak írva, hogy ha egyrészt aggasztott is a betegségem (a sok-sok tévedhetetlen auktoritás nem hagyott kétséget felőle), másrészt öröm volt az élénk színekkel ecsetelt leírásokban a saját helyzetemre ismernem; hiszen így meggyőződhettem róla, hogy beteg vagyok ugyan, de a betegségem, hogy úgy mondjam, normális, ha egyszer oly sokan mások ugyanígy szenvedtek már tőle, s az idézett auktorok éppen énrólam vették leírásaikhoz a mintát.
Igen meghatódtam Ibn-Hazm gondolatait olvasva, melyek szerint a szerelem makrancos betegség, gyógymódja benne magában rejlik, az, aki a betege, nem akar kigyógyulni belőle, s akit levett a lábáról, az nem óhajt talpra állni. (Mily igaz szavak, Istenem!) Megtudtam, hogy reggel azért ajzott úgy fel minden, amit láttam, mert – mint Ancyrai Vazul[206] is állítja – a szerelem a szemen át hatol be, és félreismerhetetlen tünete, hogy a betegen túláradó öröm lesz úrrá, de közben el akar vonulni, s a magányt keresi (mint reggel én is), továbbá a szerelemnek olyan más kísérőjelenségei vannak, mint heves nyugtalanság és nyelvet bénító kábulat... Rémülten olvastam, hogy azon, aki őszintén szeret, és megfosztatik szerelme tárgyától, óhatatlanul önemésztő állapot lesz úrrá, mely gyakorta odáig fajul, hogy az illető ágynak esik, és a kórság olykor az agyat is megtámadja, úgyhogy az ember eszét veszti és képzeleg. Úgy látszik, ez az állapot még nem köszöntött rám, hiszen a könyvtár felderítésében igazán kitettem magamért. Ellenben szorongás fogott el annak olvastán, hogy ha a baj súlyosbodik, akár halál is lehet a vége, és felötlött bennem a kérdés, vajon – túl a lelki üdvösségemet illető, nagyon is helyes megfontolásokon – megér-e ily roppant testi áldozatot az, hogy jó a lányra gondolnom.
A tetejébe egy másik, Vazultól származó idézetet is találtam, mely szerint „qui animam corpori per vitia conturbationesque commiscent, utrinque quod habet utile ad vitam necessarium demoliuntur, animamque lucidam ac nitidam carnalium voluptatum limo perturbant, et corporis munditiam atque nitorem hac ratione miscentes, inutile hoc ad vitae officia ostendunt”[207]. Bizony, nem szívesen kerültem volna ily végletes helyzetbe.
Szent Hildegard egyik mondatából megtudtam továbbá, hogy a napközben tapasztalt mélabúm, melyet a lány hiánya miatt reám tört, édesen szomorkás érzésnek véltem, veszedelmesen hasonlít ahhoz az érzéshez, melyet a paradicsomi harmóniától és tökélytől elrugaszkodó ember érez, s hogy ez a mélabú „nigra et amara”[208], és a kígyó leheletéből, ördögi sugallatra keletkezik. Ezt a gondolatot hasonlóképpen bölcs hitetlenek is osztották, lám, a szemem annak az Abu Bakr Muhammad ibn Zakariyya ar-Rázinak néhány sorára tévedt, aki Liber continens[209] című művében a szerelmi mélabút a lycantropiával[210] azonosítja, melynek következményeképpen a beteg úgy viselkedik, mint a farkas. Leírását olvasva összeszorult a torkom: a szerelmesnek először is a külleme változik el, a látása meggyöngül, a szeme beesik és minden könnye elapad, a nyelve lassanként kiszárad, és két pattanás jelenik meg rajta, az egész teste kiszikkad, és folytonos szomjúság gyötri; ekkorra már hasmánt fetrengve tölti a napot, az arcán s a sípcsontján kutyaharapáshoz hasonló nyomok tűnnek fel, végül pedig odajut, hogy éjszakánként temetőben tébolyog, akár a farkas.
Állapotom súlyossága felől azután egy szemernyi kétségem sem maradhatott, amikor a nagy Avicennától származó idézeteket is elolvastam; ezek a szerelmet úgy határozzák meg, mint valamely mélabús természetű, konok gondolatot, mely egy ellenkező nemű személy arcvonásainak, mozdulatainak vagy szokásainak folyton-folyvást való fölelevenítgetéséből születik (ó, mily hű elevenséggel jelenítette meg Avicenna az én esetemet!); s amely eleinte ugyan még nem betegség, de betegséggé lesz, ha kielégülés híján nyomasztólag telepszik rá az emberre. (Engem ugyan mi nyomasztott? Hiszen én, Isten megbocsássa, igenis kielégültem. Vagy nem szerelmi kielégülés volt az, amiben az elmúlt éjjelen részem volt? Akkor hát miféle kielégülés vet véget ennek a kórságnak?) A következménye állandó szemhéjrángatózás, akadozó légzés, nevetésre sírás és sírásra nevetés, sebesen verő pulzus. (Márpedig az enyém sebesen vert, a lélegzetem pedig majd elállt, ahogy ezeket a sorokat olvastam!) Annak kiderítésére, hogy a beteg kibe szerelmes, Avicenna egy már Galenosz által is helyeselt, egészen biztos módszert javallott: meg kell fogni a beteg pulzusát, és másik nembeli személyneveket kell sorolni fennhangon, mindaddig, amíg valamelyik névnél azt nem érezni, hogy a beteg érverése felgyorsul; engem pedig legott reszketés fogott el, hátha mindjárt belép a mesterem, karon ragad, s az ereim lüktetéséből kiolvassa a titkomat, amit én rettentően szégyelltem volna... Orvosságul Avicenna, sajnálatos módon, azt javasolta, hogy a két szerelmes házasodjék össze, attól, úgymond, elmúlik a betegség. Látszik, hogy hitetlen volt, ha mégoly okos is, hisz ügyet sem vetett a bencés novíciusok helyzetére, akik ezek szerint arra ítéltettek, hogy sohase gyógyulhassanak meg, azazhogy akik saját elhatározásuk avagy szüleik megfontolt ítélete alapján úgy döntöttek, hogy sohasem betegszenek meg. Szerencsére Avicenna, ha a clunyiek rendjére nem gondolt is, foglalkozott olyan szeretőkkel, akik nem lehetnek egymáséi, és gyökeres gyógymód gyanánt forró fürdőt javallott nekik. (Talán bizony Berengár is az elhunyt Adelmus iránti szerelmi kórságából akarta kikúrálni magát? No de lehet-e valaki egy vele azonos nemű személy iránti szerelem betege, avagy merő állatias bujaság az efféle? Miért, az én elmúlt éjjeli bujálkodásom talán nem volt állatias? Nem, dehogy, vágtam rá magamban azonnal, hisz oly édes volt; amire viszont máris: tévedsz, Adso, az ördög áltatott téged, igenis mélységesen állati dolog volt, és bűnödet, hogy állattá aljasultál, lám, még nagyobb bűnnel tetézed most, hogy ezt nem vagy hajlandó elismerni!) Utána azonban azt olvastam, hogy – ugyancsak Avicenna szerint – más gyógymódok is vannak: például segítségért lehet folyamodni idős és tapasztalt asszonyokhoz, hogy mondják el mindennek azt, akit az ember szeret; ez ügyben az öregasszonyok alkalmasint csakugyan tapasztaltabbak, mint a férfiak. Talán ez lett volna a jó megoldás, de az apátságban nem voltak öregasszonyok (igaz, fiatalok sem), így hát a lány szidalmazására valamelyik szerzetest kellett volna megkérnem, de hát melyiket? Meg aztán egy szerzetes, ugyan, tudhat-e a nőkről annyit, amennyit egy pletykás vénasszony? A tudós szaracén végezetül egy kimondottan szemérmetlen megoldást javasolt, mégpedig azt, hogy a boldogtalan szerelmes feküdjék össze sok-sok rabszolganővel. Nem éppen szerzetesnek való kúra, és föl is tettem magamban a kérdést, vajon egy fiatal szerzetes miképpen gyógyulhat ki a szerelmi kórságból; hát az ő számára semmi menekvés sincs? Ekkor bukkantam rá egy mesterem által már korábban nagy tisztelettel emlegetett szerző, Villanovai Arnold[211] tollából származó részletre, mely szerint a szerelmi kórság a humorok és a pneuma[212] túltengéséből keletkezik, vagyis olyankor, amikor az emberi szervezetben túlságosan sok lesz a nedv és a hő, ugyanis a magot létrehozó vér bősége magbőséggel, „complexio venereá”-val, valamint férfi és nő egyesülésének heves vágyával jár együtt. Az encephalus középső ventriculusának dorzális részében (az meg ugyan mi lehet, tanakodtam) különleges felfogóképesség fészkel, melynek az a dolga, hogy az érzékelt tárgyakban rejlő, érzékelhetetlen intentionest appercipiálja, és ha mármost egy érzékelt tárgy iránti vágy túlságosan erőssé válik, akkor a különleges felfogóképesség megzavarodik, és a szeretett személy puszta fantomjával kezd táplálkozni; annakokáért gyulladásba jön a lélek és a test, miközben a szomorúság örömmel váltakozik, mert a hő (mely a kétségbeesés pillanataiban lehúzódik a test mélyebb részeibe) az örömteli pillanatokban a felszínre tör, és lobot vet az arcon. Arnold azt a kúrát javallja, hogy az ember lehetőleg ne bízzék és ne reménykedjék tovább, hogy valaha is még egyszer együtt lehet a szeretett lénnyel, s ily módon verje ki őt a fejéből.
De hisz akkor meggyógyultam, vagy legalábbis gyógyulófélben vagyok – gondoltam –, hiszen semmi vagy alig valami reményem rá, hogy rajongásom tárgyát viszontlátom, vagy ha viszontlátom is, hogy együtt lehetünk, vagy ha együtt lehetünk is, hogy újra az enyém lesz, vagy ha az enyém lenne is, hogy megtarthatom őt, hiszen ezt sem az én szerzetesi mivoltom, sem pedig a családom rangjából következő kötelmeim nem engednék meg... „Megmenekültem”, gondoltam kijózanodva, és becsuktam a kéziratot, épp amikor Vilmos a szobába lépett. Folytattuk utunkat az immár (mint mondottam) felderített labirintusban, és egyelőre megfeledkeztem a rögeszmémről.
Mint olvasóm látni fogja, igen hamar szemközt találtam vele magamat ismét, de jaj, a dolgok állapota addigra jócskán megváltozott.

[NEGYEDIK NAP]
ÉJSZAKA
Melyben Salvatore nyomorultul Bernard Gui kezére kerül,
Adso szerelmét mint boszorkányt fogják le,
és nyugovóra térvén
ki-ki még boldogtalanabb és gondterheltebb,
mint annak előtte volt

Lefelé tartottunk, vissza a refektóriumba, amikor lárma ütötte meg a fülünket, és a konyha felől bizonytalan fények villantak szemünkbe. Vilmos azonnal eloltotta a lámpását. A fal mentén odalopóztunk a konyhára nyíló ajtóhoz, és ekkor hallottuk meg, hogy a zaj kívülről jön, csak épp a bejárat nyitva van. Majd a hangok és fények eltávolodtak, valaki nagy erővel becsapta a kaput. A hangzavar rosszat sejtetett. A csontházon át visszasiettünk, az üres templomban feljőve a déli templomkapun át kiléptünk a szabadba, s azt láttuk, hogy a kolostorudvaron fáklyák fénye világlik.
Odamentünk; a felfordulásban olybá tetszett, mintha mi is a dormitóriumból vagy a zarándokházból összesereglett többiekkel együtt érkeztünk volna. Salvatorét pillantottuk meg az íjászok vasmarkában – fehér volt, akár a szeme fehérje – és egy síró nőszemélyt. Görcsbe rándult a szívem: ő volt az, az a lány, aki körül a gondolataim forogtak. Első látásra felismert, és könyörgő, kétségbeesett pillantást vetett rám. Már-már odaugrottam, hogy kiszabadítom, de Vilmos visszatartott, nem éppen nyájas szemrehányásokat sziszegve a fülembe. A szerzetesek és a vendégek most már mindenfelől jöttek.
Megjött az apát, megjött Bernard Gui; neki az íjászok kapitánya rövid jelentést tett. Íme a történtek:
Az inkvizítor parancsának megfelelően a katonák az apátság egész területén éjjeli őrjáratot tartottak, különös figyelmet szentelve a bejárati nagykaputól a templomhoz vezető útnak, a veteményeskert tájékának, és az Aedificium homlokzati részének. („Vajon miért?”, tanakodtam, és rájöttem: nyilván azért, mert Bernard a cselédektől vagy a szakácsoktól, alkalmasint nevek nélkül, megtudott egyet s mást holmi éjszakai üzelmekről, melyek a külvilág és a konyha között folytak, és ki tudja, lehet, hogy az a bolond Salvatore nemcsak nekem kotyogta el, mire készül, hanem már másnak is a konyhában vagy az istállókban, valami szerencsétlennek, aki azután megijedt a délutáni vallatástól, és konc gyanánt ezt a pletykát vetette oda Bernard-nak.) A lopakodó íjászok addig-addig meresztették szemüket a sötétségbe és a ködbe, mígnem rajtacsípték Salvatorét, amint a nő társaságában a konyhaajtóval babrál.
– Asszony ezen a szent helyen! Egy szerzetessel! – mérte végig Bernard szigorúan az apátot. – Fölöttébb tisztelendő testvérem – folytatta –, ha mindössze a szüzességi fogadalom megszegéséről volna szó, akkor ennek az embernek a megbüntetése a kegyelmességed hatáskörébe tartoznék. Mivel azonban még nem tudjuk, hogy e két nyomorult mesterkedései nem irányultak-e valamiképpen a vendégek ellen, először is erre a titokra kell fényt derítenünk. Gyerünk, hozzád beszélek, te alávaló! – förmedt rá Salvatoréra, és kirántotta kezéből a batyut, melyet a boldogtalan nagy üggyel-bajjal rejtegetni igyekezett, de hiába. – Mi van ebben?
Én már tudtam: egy kés, egy fekete kandúr, mely dühös miákolással kereket oldott, mihelyt a batyu kinyílt, és két, immáron szétloccsant, csupa ragacs tojás, melyet mindenki vérnek, sárga epének vagy más efféle, tisztátalan anyagnak nézett. Salvatore épp befelé készült, a konyhába, hogy ott leölje a macskát, s a szemét kivájja; ki tudja, miféle ígérettel vette rá a lányt, hogy vele tartson. Azaz mindjárt megtudtam, mifélével. Ahogy az íjászok gúnyos hahoták és trágár megjegyzések közepette megmotozták a lányt, egy leölt, de még kopasztatlan kiskakast találtak a ruhájába rejtve. A szerencsétlenség úgy hozta, hogy éjszaka lévén, amikor minden macska szürke, a kakas feketének látszott, szakasztott, akár a kandúr. Én persze azt gondoltam, hogy csalogatónak ez is bőven megtette azok után, hogy szegény, éhes teremtés az előző éjjelen egyszer már veszni hagyott (s énértem, szerelemből!) egy becses marhaszívet...
– Ohó! – kiáltott fel Bernard roppantul aggodalmas hangon. – Fekete kandúr és fekete kakas... Ismerős paraphernaliák[213]... – Észrevette Vilmost a körülállók között: – Ugye kegyelmednek is ismerősek, Vilmos testvér? Vagy nem testvérem volt az inkvizítor Kilkennyben, három esztendeje, amikor az a lány egy fekete macska képében megjelenő ördöggel folytatott üzelmeket?
Mesterem hallgatását gyávaságnak véltem. Megragadtam a csuhája ujját, megrángattam, kétségbeesetten súgtam a fülébe:
– Mondja már meg neki, atyám, hogy a kakas megenni való...
Mesterem kihúzta karját a szorításomból, és illedelmesen így felelt Bernard-nak:
– Testvérem aligha szorul rá az én egykori tapasztalataimra, bizonyára nélkülük is tudni fogja, miként vélekedjék – mondta.
– No, igen, hisz vannak jóval tekintélyesebb forrásaim is – mosolygott Bernard. – Bourboni Stephanusnak[214] a Szentlélek hét adományáról szóló traktátusában olvasható, hogy Szent Domonkos, miután Fanjeaux-ban prédikációt mondott az eretnekek ellen, jelentette némely ottani asszonyoknak, hogy majd meglátják, kit is szolgáltak ők mind ez ideig. Egyszer csak rémisztő macska ugrott közéjük, akkora, mint egy jól megtermett kutya, a szeme nagy volt és tüzes, csupa vér nyelve a köldökéig lifegett, kurta farka az égnek meredt, úgyhogy a bestia akármerre fordult, fennen mutogatta ocsmány alfelét, mely páratlanul büdös is volt, ami nem csoda, hisz ezt a végbélnyílást csókolgatta minden összejövetelén a Sátán sok-sok híve, nem utolsósorban a templomos lovagok. A macska ennek utána egy órán át kerülgette az asszonyokat, majd kapta magát, ráugrott a harangkötélre, s fölmászott rajta, csak némi bűzhödt potyadékot hagyva hátra maga után. Avagy nem a macska-e a kedvenc állata a kataroknak is, akik Alanus ab Insulis szerint éppenséggel a catus-ból kapták a nevüket, mivelhogy ők eme bestiát Lucifer megtestesülésének tartják, s ezért is szokták csókkal illetni a hátulját? Avagy nem tesz-e tanúságot erről az undorító praktikáról Alverniai Vilmos[215] is a De legibus-ában? Avagy nem azt mondja-e Albertus Magnus, hogy a macskák lappangó démonok? Avagy nem számol-e be róla tiszteletre méltó rendtársam, Jacques Fournier, hogy Carcassonne-i Geoffroy, az inkvizítor halálos ágyán két fekete kandúr jelent meg, s hogy az bizony két ördög volt, és a tetemet akarta megcsúfolni?
Elszörnyedt morajlás hullámzott végig a szerzeteseken, többen közülük keresztet vetettek.
– Apát úr, apát úr – folytatta ezenközben Bernard, és az arca erénytől tündökölt –, főtisztelendőséged talán nem tudja, hogy a bűnösök mit szoktak művelni ezekkel az eszközökkel! Annál jobban tudom én, bár adná Isten, hogy ne tudjam! Láttam én egészen elvetemült némbereket éjnek évadján, amint hasonszőrű társaságban fekete macskákkal mindenféle varázslásokat végeznek, melyeket azután sohasem tudtak letagadni: például meglovagoltak némely állatokat, és az éj leple alatt roppant távolságokat száguldottak be velük, magukkal vonszolván megannyi alázatos inkubussá[216] lett rabszolgáikat... És maga az ördög is megmutatkozik nekik, ők legalábbis szilárdul így hiszik, mégpedig kakas vagy más egyéb, koromfekete állat alakjában, s azzal azután, ne kérdje főtisztelendőséged, hogy miképpen, még hálni is szoktak. És biztos tudomásom van róla, hogy nem is oly rég, Avignonban, efféle bűbáj révén valaki varázsfőzeteket és kenőcsöket készített, s azzal magának a pápa úrnak tört az életére, megmérgezve az eledelét. A pápa csak úgy menekült meg, azért fedezte föl a mérget, mert csodálatos smaragdok és rubinok erősítette, kígyónyelvforma varázsékszerekkel volt fölszerelkezve, melyek isteni erejük folytán meg tudják mutatni, melyik ételben van méreg! Tizenegy darabot ajándékozott neki Franciaország királya, tizenegy ilyen nagybecsű kígyónyelvet, hála az égnek, és csakis ezért menekült meg a pápa úr a halál elől! Igaz, őszentsége ellenségei még cifrább dolgokat is csináltak; mindenki tudja, mi derült ki a tíz esztendeje letartóztatott eretnekről, Bernard Delicieux-ről[217]: az otthonában fekete mágiáról szóló könyveket találtak jegyzetek voltak mindben, és épp a leggyalázatosabb lapokon, s részletes leírásokat lehetett bennük olvasni arról, hogy viaszbábukat csinálva miként árthat az ember az ellenségének. És akár hiszi kegyelmességed, akár nem, találtak is a lakásán viaszbábukat, méghozzá olyanokat, amelyek, meg kell adni, bámulatos élethűséggel, magát a pápát ábrázolták, s a teste legfontosabb részei kis, piros karikákkal voltak megjelölve; azt pedig, ugye, ki ne tudná, hogy az efféle bábukat madzagon fel szokás lógatni, tükröt tesznek elébük, s azután tűt döfnek a bekarikázott testrészekbe, azután pedig... Ej, de mit is ecsetelgetem itt e förtelmeket? Beszélt már erről maga a pápa, és elítélvén e praktikákat, írt is róla, éppen egy éve, a Super illius specula című konstitúciójában! Merem remélni, hogy főtisztelendőségtek gazdag könyvtárának is van belőle példánya, hogy el lehessen elmélkedni fölötte, amint dukál...
– Van, van – bólogatott buzgón az apát úr, és rettentő nagy zavarban volt.
– No jó – mondta ekkor Bernard. – Azt hiszem, most már minden világos. Egy elcsábított szerzetes, egy boszorkány, meg valamiféle szertartás, amely szerencsére elmaradt. Vajon mi célt szolgált volna? Ezt fogjuk megtudni, az éjszakai nyugodalmamból áldozok rá ezennel egy-két órát, hogy kiderítsem. Főtisztelendőséged szíveskedjék a rendelkezésemre bocsátani valamely alkalmatos helyet, ahová ezt az embert be lehet zárni...
– Van néhány cellánk a kovácsműhely alagsorában – mondta az apát –, szerencsére igen kevéssé használjuk őket, már évek óta üresen állnak...
– Szerencsére vagy sajnos – jegyezte meg Bernard. Azzal utasította az íjászokat, hogy kalauzoltassák oda magukat, és tegyék a két foglyot két külön cellába; a férfit kötözzék oda erősen valami falikarikához, úgy, hogy ő nemsokára lemehessen, és alaposan a szemébe nézve maga kezdhesse meg a vallatását. Ami a lányt illeti – mondta –, világos, hogy kiféle-miféle, nem érdemes kivallatni ezen az éjszakán. Őrá másfajta próbatétel vár, majd mielőtt, mint boszorkányt, elégetik. Ha pedig boszorkány, amúgy sem lehetne egykönnyen szóra bírni. A szerzetes azonban még talán megbánást tanúsíthat (és átható pillantást vetett a remegő Salvatoréra, mintegy értésére advan, hogy ezt az utolsó lehetőséget, íme, fölkínálja neki), ha mindent bevall, és – tette hozzá Bernard – kiadja a cinkosait.
A két szerencsétlent elhurcolták; Salvatore némán, magába roskadtan, szinte hideglelősen hagyta magát, a lány viszont zokogott, rúgkapált és jajveszékelt, mint az állat, amikor vágóhídra viszik. De sem Bernard, sem az íjászok, sem az én számomra nem volt érthető, miket mond a maga póri nyelvén. Beszélni beszélt, mégis, akárha néma lett volna. Vannak olyan szavak, amelyek hatalmat adnak, és vannak olyanok is, amelyek még gyámoltalanabbá teszik a beszélőt: ilyen szavakon szólnak a köznyelvet beszélő együgyűek, akiknek nem adatott meg az Úr kegyelméből, hogy a tudomány és a hatalom egyetemes nyelvén tudjanak szólni.
Ismét utána akartam vetni magamat, s Vilmos ismét visszarántott.
– Nyughass, te bolond – förmedt rám éktelenül dühös arccal –, ez a lány már odavan, befellegzett neki.
Megrendülten bámultam, mi történik, szememet a lányra meresztve egymással feleselő gondolatok viharában hánykolódtam; s ekkor hirtelen azt éreztem, hogy valaki megérinti a vállamat. Nem tudom, miért, de szinte meg sem kellett fordulnom, már az érintéséből ráismertem Hubertinusra.
– Nézed a boszorkányt, igaz? – firtatta. Tisztában voltam vele, hogy nem tudhat a viselt dolgaimról, s így csupán azért kérdi ezt tőlem, mert az emberi szenvedélyek legmélyéig hatoló, könyörtelen pillantását nem kerülte el, milyen merően nézek.
– Nem, nem... – tiltakoztam. – Nem nézem... vagyis talán nézem, de ő nem boszorkány... nem tudhatjuk, talán ártatlan...
– Azért nézed, mert szép. Ugye szép? – kérdezte valami rendkívüli melegséggel, és megszorította a karomat. – Ha nézed, mert szép, ha fölzaklat (és hogyne zaklatna föl, hiszen a bűn, amivel vádolják, még vonzóbbá teszi őt a szemedben), ha nézed és elfog a vágy, akkor máris biztos, hogy boszorkány. Óvakodj, fiacskám... A testi szépség csupán a bőrön tündököl. Ha a férfiak alája látnának a bőrnek, úgy, ahogyan a beóciai hiúzzal megesett, rázná őket az undor valamennyi nő láttán. Az a sok báj mind csak nyálka, vér, nedvek és epe. Gondold meg, mi rejtőzik az orrlikakban, a torokban, a hasban: mocsok és mocsok, semmi más. Hát ha nyálba vagy ganéjba nyúlni undorodsz, miképpen vágyhatunk rá, hogy azt a tömlőt ölelgessük, amelyben a ganéj van?
Hányinger környékezett. Nem akartam ezt tovább hallgatni. Mesterem mindent hallott, ő sietett a segítségemre. Gyorsan odament Hubertinushoz, csuklón ragadta, és lerántotta kezét a karomról.
– Elég legyen, Hubertinus – mondta. – Ezt a lányt hamarosan megkínozzák, azután máglyára viszik. Pontosan olyan lesz, amilyennek mondod, merő nyálka, vér, nedvek és epe. De a mi felebarátaink fogják előkaparni a bőre alól mindazt, amit az Úr akarata szerint ennek a bőrnek kell megvédenie és felékesítenie. Ami pedig az alkotóelemeket illeti, te semmivel sem vagy jobb őnála. Hagyd békén a fiút.
Hubertinus zavarba jött:
– Lehet, hogy vétkeztem – motyogta. – Vétkeztem, semmi kétség. Mi más telnék ki egy vétkestől?
Közben mindenki elindult visszafelé, megjegyzéseket fűzvén a látottakhoz. Vilmos hátramaradt egy kissé Mihállyal és a többi ferencessel, akik a véleményét tudakolták.
– Bernard-nak most van egy jó érve, ha az kissé kétes is. Az apátságban bűbájosok járnak-kelnek, és ugyanazt művelik, amit egyesek Avignonban műveltek a pápa ellen. Ez persze még semmit sem bizonyít, és első fokon nem használható fel a holnapi találkozó megzavarására. Bernard ma éjjel majd igyekszik kihúzni a szerencsétlenből valami egyebet is, de azzal holnap reggel még nem hozakodik elő. Tartogatni fogja későbbre, hogy akkor zavarja meg vele a vita menetét, ha az őszerinte kedvezőtlen fordulatot találna venni.
– Lehet, hogy olyasvalamit ad a szájába, amit ellenünk használ fel? – kérdezte Cesenai Mihály.
Vilmos gondterhelt maradt.
– Reméljük, nem – mondta. Rádöbbentem, hogy ha Salvatore elmondja Bernard-nak ugyanazt, amit minekünk egyszer már elmondott a maga és a cellárius múltjáról, és ha akár csak utal is a kettejüket Hubertinushoz fűző kapcsolatra, lett légyen bár az mégoly múló kapcsolat is, akkor a helyzet fölöttébb kínossá válik.
– Akárhogy is, mi várunk, s majd meglátjuk, mi lesz – mondta Vilmos józanul. – Egyébiránt pedig, kedves Mihály testvérem, itt már minden előre eldöntetett. Te mégis szerencsét akarsz próbálni.
– Igen – bólintott Mihály –, és az Úr segíteni fog nekem. Szent Ferenc járjon közben mindnyájunkért.
– Ámen – felelték rá a többiek.
– Nem addig van az! – jegyezte meg tiszteletlenül Vilmos atya. – Hátha Szent Ferenc valahol félrehúzódva várja az ítélet napját, és nem látja az Urat szemtől szemben.
– Átkozott legyen János, az az eretnek! – ütötte meg a fülemet Jeromos mester dohogása, miközben ki-ki meglódult, hogy nyugovóra térjen. – Ha most még a szentek segítségét is elveszi tőlünk, mi lesz velünk, szegény bűnösökkel?

ÖTÖDIK NAP

[ÖTÖDIK NAP]
PRIMA
Melyben testvéri vita folyik Jézus szegénységéről