OLVASÓT TEREMTENI

Ritmus, lélegzet, vezeklés... Kire vonatkozik? Persze nem rám, hanem az olvasóra, íráskor az író mindig az olvasóra gondol. Ahogy festés közben a festő arra, aki a képet nézni fogja. Tesz egy ecsetvonást, majd két-három lépésnyit hátrál, ellenőrzi a hatást: tehát úgy néz a képre, ahogy megfelelő fényviszonyok mellett a néző csodálja majd a falra függesztett, kész művet. Az írásmű elkészülte után párbeszéd indul a szöveg és olvasói közt. (A szerző ebből kimarad.) A mű csinálása közben a párbeszéd kettős. Egyrészt a készülő szöveg és az összes többi addig írott szövegek között folyik (mert könyvek csakis más könyvekről és más könyvekkel kapcsolatban készülnek), másrészt a szerző és saját minta olvasója közt. Megfogalmaztam ezt már más munkáimban, így a Lector in fabulá-ban vagy korábban, A nyitott mű-ben is, ráadásul nem az én találmányom.
Megeshet, hogy az író egy bizonyos, néven nevezhető közönségnek ír, ahogy a modern regény megalapozói, Richardson, Fielding vagy Defoe is tették – ők a kereskedők és kereskedőnek számára írtak –, de a közönségnek ír Joyce is, neki egy eszményi álmatlanságtól szenvedő, eszményi olvasó lebeg a szeme előtt. Mindkét esetben, tehát akkor is, ha az író úgy képzeli, hogy markában pénzt szorongató, ajtaja előtt toporgó közönséghez beszél, és akkor is, ha a majdani olvasónak ír – az író azzal, hogy ír, szövege révén mintaolvasót teremt önmagának.
Mit jelent az, hogy az író olyan olvasóra gondol, aki végig tudja vezekelni az első száz oldalt? Nos, épp erről van szó: ezt a száz oldalt azért írja meg, mert így akar az elkövetkezendők olvasására alkalmas olvasót teremteni.
Van-e olyan író, aki csak az utókornak ír? Nincs, még ha némelyikük ezt állítja is magáról, hiszen hacsak nem Nostradamus, az utókort ő is annak alapján kénytelen elképzelni, amit a jelenkoriakról tud. És olyan van-e, aki keveseknek ír? Van, ha ezt úgy értjük, hogy az általa elképzelt minta olvasónak nem sok esélye van rá, hogy a többségben öltsön testet. De az író még így is azzal a nem is olyan titkos reménnyel ír, hogy az ő könyve majd mégiscsak új képviselőket toboroz, e kívánt és roppant műgonddal célba vett, szövege révén feltételezett és bátorított olvasótípus egyedeinek a táborába, méghozzá jó sokat.
Különbség legfeljebb az új olvasót előteremteni kívánó szöveg meg az olyan szöveg között van, amelyik bármelyik jöttment olvasó óhajainak elébe akar menni. Ez utóbbi esetben sorozat termékek előállítására alkalmas formuláré szerint megírt, megszerkesztett könyvvel van dolgunk, a szerző ilyenkor mintegy felméri a piacot, és ahhoz alkalmazkodik. Hogy sémák szerint dolgozik, az hosszú távon derül ki, amikor is számos regényeinek elemzése után rá lehet mutatni, hogy csupán a neveket, a helyszíneket és a fizimiskákat váltogatta, de mesélni mindig ugyanazt a történetet mesélte. Azt, amelyet a közönség eleve elvárt tőle.
Ha viszont az író tervbe veszi az újdonságot, és másfajta olvasót képzel el, akkor nem piackutató akar lenni, aki leltárt készít az elvárásokból, hanem filozófus, aki megsejti, mit akar a Zeitgeist. Saját közönségének ő azt kívánja megmutatni, amit annak akarnia kellene, noha nem tud róla. Önmagának akarja megmutatni az olvasót.
Ha Manzonit az érdekelte volna, hogy a közönség mit akar, meglett volna hozzá a sémája: középkori környezetben játszódó történelmi regény, melyben görög tragédiákba illő, jeles személyiségek, királyok és hercegnők járnak-kelnek (vajon nem ilyennek írta-e meg ő is az Adelchi-t, ahol nagy és nemes szenvedélyek dúlnak, hadak vonulnak, és felmagasztosulnak a hajdan erősök lakta Itália olasz diadalmai. Nem ezt tette-e ugyanekkor, és előbb meg később is, többé vagy kevésbé szerencsétlenül, oly sok történelmiregény-író, Azegliótól, a tisztes mesterembertől a tüzes és nehézkes Guerrazzin keresztül az olvashatatlan Cantuig?
Manzoni ehelyett mit csinál? Választása a XVII. századra esik, ami a hódoltság kora, és szereplői közönségesek, és az egyetlen kardforgató is gazember, és nem beszél csatáról, és van bátorsága dokumentumok és mendemondák súlyával terhelni a történetet... És ez tetszik, tetszik mindenkinek, müveiteknek és műveletleneknek, nagyoknak és kicsinyeknek, szentfazekaknak és papfalóknak egyaránt. Mert Manzoni megérezte, hogy kora olvasóinak ez kell, még ha nem tudják, nem kérték is, mert nem sejtették, hogy ez ennyire fogyasztható. És mennyit dolgozott, fúrt-faragott, kalapált, csiszolgatott ezen a mesterremeken, hogy kívánatossá tegye; hogy kényszerítse tényleges olvasóit: legyenek ők a hőn áhított mintaolvasók!
Manzoni nem azért írt, hogy a meglevő közönségnek tessék, hanem azért, hogy olyan közönséget hozzon létre, amely csakis tetszéssel fogadhatja regényét, és jaj neki, ha nem így tesz. Micsoda képmutató derűvel szól Manzoni az ő huszonöt olvasójáról! Nem huszonötöt, hanem huszonötmilliót akart.
És én milyen mintaolvasót akartam magamnak, amíg írtam? Olyat, aki a cinkosom, aki veszi a lapot, hát persze. Egészen középkorivá akartam válni, úgy akartam a középkorban élni, mintha az a saját jelenkorom volna (és fordítva). De egyszersmind azt is akartam, minden erőmmel azon voltam, hogy a körvonalazódó olvasó a beavatáson túljutva az áldozatommá, vagyis szövegem áldozatává váljék, és azt gondolja, hogy nem vágyik másra, csak arra, amit ez a szöveg nyújt neki. Minden szöveg arra törekszik, hogy olvasójának átváltozás élményt nyújtson. Azt hiszed, szexet és izgalmakat akarsz, melyeknek végén kiderül, ki a gyilkos, de azért szégyellnél holmi tisztes bóvlit elfogadni, amely egy nőről szól, akit a kolostor kovácsai eltesznek láb alól. Nosza, adok én teneked sok latint és kevés nőt, teológiát dögivel és vért, literszám, minta Grand Guignolban, hogy te kifakadj: „ez hamis, ez becsapás!”. És ekkor kell a hatalmamba kerülnöd, beleborzonganod Isten végtelen mindenhatóságába, melynek a világ rendje semmi. És azután rájönnöd, ha ügyes vagy, hogy hogyan is húztalak be a csőbe, elvégre én minden egyes lépésnél szóltam neked, figyelmeztettelek, hogy a kárhozatba viszlek; csak hát az ördögi paktumokban épp az a szép, hogy az ember úgy írja alá őket, hogy nagyon is tudja, kivelpaktál. Mi másért érdemelné ki a poklot?
Mivel pedig azt akartam, hogy az egyetlen igazán izgalmas dolog, vagyis a metafizikai borzongás, kellemes hatást keltsen, nem maradt más hátra, mint hogy a legmetafizikusabb és legfilozofikusabb cselekménymintát: a detektívregényt válasszam.

 

A DETEKTÍV-METAFIZIKA

A könyv nem véletlenül kezdődik úgy, mintha krimi volna (sőt a naiv olvasót továbbra is mindvégig ezzel ámítja, úgyhogy a naiv olvasó esetleg észre sem veszi, hogy ebben a krimiben vajmi kevés dologra derül fény, s hogy a detektív vereséget szenved). Szerintem az emberek nem a hullák miatt szeretik a krimit, és nem is azért, mert a végül is helyreálló rend (intellektuális, társadalmi, jogi és erkölcsi rend) üli benne diadalát a bűn rendetlensége felett, hanem azért, mert a detektívregény a lehető legtisztább találós mese. Persze az orvosi diagnóziskészítés, a tudományos kutatás vagy a metafizikai kíváncsiság is találgatáson alapul. A filozófiának (akárcsak a pszichoanalízisnek) lényegében ugyanaz az alapkérdése, mint a detektívregénynek: ki a tettes? Ahhoz, hogy ezt megtudjuk (vagy azt higgyük, hogy megtudtuk), fel kell tételeznünk, hogy a tények mind logikusak, és logikájukat a tettes szabta meg. Minden nyomozás, találós történet olyasvalamiről szól, amivel (hogy egy álheideggeri utalást használjak) mindig is együtt éltünk. Itt válik világossá, hogy az én alaptörténetem (ki a gyilkos?) miért is ágazik szét annyi más, mindig további találgatásokat leíró és mindig magának a találgatásnak mint olyannak a szerkezetét követő történetté.
A találós szerkezet elvont modellje a labirintus. De háromfajta labirintus létezik. Az egyik a görög típus, a Thészeusz-féle. Ebben a labirintusban senki sem tévedhet el: az ember bemegy, eljut a közepébe, a közepéből pedig tovább, a kijáratig. Ezért van ott középen a Minótaurosz, hiszen nélküle a történetnek nem volna se íze, se bűze, az egész csak sétifika lenne. Félelmet legfeljebb az fakaszt, hogy az ember nem tudja, hová érkezik, és mit fog tenni a Minótaurosz. De aki a klasszikus labirintust felderíti, egy hosszú fonalat kap: Ariadné fonalát. A klasszikus labirintus önmaga Ariadné-fonala.
Azután van manierista labirintus: azt felderítve faféleséget, számos zsákutcával bonyolított, gyökeres rajzot kap az ember. Kijárat csak egy van, de el lehet téveszteni. A tájékozódáshoz kell egy Ariadné-fonal. Ez a labirintus a trial-and-error processt[274] mintázza.
Végezetül ott a háló, vagyis az, amit Deleuze és Guattari rizómának neveznek. A rizóma olyan, hogy bármelyik útja kereszteződhet bármelyik másikkal. Nincs közepe, nincs széle, nincs kijárata, mert potenciálisan végtelen. A találgatás tere rizómatér. Az én könyvtáram labirintusa még manierista labirintus, de Vilmos már rizómaszerkezetű, azazhogy ilyenné szervezhető, de sosem végleg szervezett világra eszmél.
Egy tizenhét éves fiú azt mondta nekem, hogy a teológiai vitákból semmit sem értett, de ezek úgy hatottak rá, mintha meghosszabbításai volnának a térbeli labirintusnak (mint a sejtelmes aláfestő zene egy Hitchcock-filmben). Azt hiszem, valahogy így történt: a naiv olvasó is megszimatolta, hogy labirintusokról, éspedig nem térbeli labirintusokról szóló történettel van dolga. Azt lehetne mondani, hogy furcsa módon a legnaivabb olvasatok voltak egyszersmind a „legszerkezetibbek”. A naiv olvasó tartalmi közvetítés nélkül, közvetlenül tapasztalta: lehetetlen, hogy csak egy történet legyen.

 

A SZÓRAKOZTATÁS

Azt akartam, hogy az olvasó szórakozzék. Legalább annyira, amennyire én szórakoztam. Ez nagyon fontos, és látszólag ellentmond azoknak a magvasabb elképzeléseknek, amelyeket a regényről – hitünk szerint – táplálunk.
A szórakoztatás nem „szór szét”, nem a gondoktól való elfordulásra buzdít. A Robinson Crusoe azzal akarja szórakoztatni a saját minta olvasóját, hogy egy hozzá fölöttébb hasonló derék homo oeconomicus elmélkedéseiről és mindennapi ténykedéseiről mesél neki. Csakhogy Robinson hasonmása, miután jól elszórakozott rajta, hogy a Robinson olvastán önmagára ismert, valami többlettudásra is szert kellett hogy tegyen, más emberré kellett hogy váljék. Szórakozott, de közben valahogy tanult is. Nem mindegy, hogy az olvasó a világról tanul-e valami újat, vagy pedig a nyelvről, és a különbségen különféle elbeszélői poétikák múlnak, dea lényegnem változik. A Finnegans Wake eszményi olvasójának végül is szintén szórakoznia kell, nemcsak a ponyvaregény olvasójának. Szintén. Csak máshogy.
A szórakoztatás mármost történelmi fogalom. Regény korszakonként más- és másféleképpen szokás szórakozni és szórakoztatni. Kétségtelen, hogy a modern regény megpróbálta háttérbe szorítani a cselekmény általi szórakoztatást, hogy másféle szórakoztatást állítson helyette előtérbe. Én, mint az arisztotelészi poétika nagy csodálója, mindig is úgy véltem, hogy a regény mindennek ellenére a cselekmény révén is és főleg annak révén kell hogy szórakoztasson.
Az a regény, amelyik szórakoztat, nyilván elnyeri valamiféle közönség tetszését. És sokáig tartotta magát az a vélemény, hogy a tetszés rossz jel. Ha egy regény tetszik, akkor azért tetszik, mert nem mond semmi újat, és azt adja a közönségnek, amit az elvár.
Azt hiszem azonban, nem mindegy, hogy azt mondom-e: „ha egy regény azt adja az olvasónak, amit az olvasó elvár, akkor tetszést arat”, vagy pedig azt: „ha egy regény tetszést arat, akkor nyilván azt adja az olvasónak, amit az olvasó elvár”.
A második kijelentés nem mindig igaz. Elég, ha Defoe-ra vagy Balzacra gondolunk és így tovább, egészen A bádogdob-ot vagy a Száz év magány-t.
Erre bárki azt mondhatja, hogy a tetszés és az értéktelenség közé, többek között épp minekünk köszönhetően, a gruppo 63 tagjaiként közhírré tett harcos állásfoglalásaink miatt került egyenlőségjel, azért, mert már 1963 előtt is szokás volt a sikerkönyvet a szívhez szóló lektűrrel, a szívhez szóló lektűrt pedig a cselekményes regénnyel azonosítani, és helyette kísérleti művet ünnepelni, az olyat, amelyik botrányt kavar, amelyik a nagyközönségnek nem kell. Ilyesmik hangzottak el akkortájt, értelmük is volt az ilyen kijelentéseknek, és ezek azok a dolgok, amelyek a szolid irodalmárokat leginkább megbotránkoztatták, és amelyeket az újságírók azóta sem felejtettek el. Okkal, hiszen azok a kijelentések épp ezt a hatást célozták, olyan, alapvetően lektűrjellegű, hagyományos regényekre utalva, amelyek a múlt századi problematikához képest semminemű érdekes újítással nem tudtak szolgálni. Az már azután a sors keze volt, hogy egykettőre ellentáborok alakultak, és – ha a harci helyzet olykor úgy kívánta – előfordult, hogy mindenki mindenkivel egy kalapba került. Emlékszem, hogy Lampedusa, Bassani és Cassola volt az ellenség. Én személy szerint ma már finom különbségeket állapítanék meg hármuk között. Lampedusa megírt egy korszerűtlen, de jó regényt, és mi úgy hadakoztunk a mennybe menesztei ellen, mintha ez a regény új utat akart volna nyitni az olasz irodalom számára, holott épp a fordítottját tette: egy régi utat zárt le dicsőségesen. Cassolával kapcsolatban nem változott a véleményem. Bassanit viszont ma sokkal, de sokkal óvatosabban ítélném meg, és ha még egyszer1963-at írnánk, elfogadnám mint útitársat. De most nem erről a kérdésről akarok beszélni.
Az a helyzet, hogy ma már senki sem emlékszik, mi is történt 1965-ben, amikor a csoport ismét összeült Palermóban, hogy a kísérleti regényről vitatkozzék. (Pedig a találkozó anyaga a Feltrinelli kiadásában ma is hozzáférhető A kísérleti regény katalóguscím alatt, 1965-os dátummal és 1966-os nyomdai elkészüléssel.)
Nos, ennek a vitának a során igen érdekes dolgok hangzottak el. Mindenekelőtt a vitaindító; Renato Barilli tartotta, a nouveau roman körüli mindenféle experimentalizmusok akkori teoretikusa, akinek ezúttal épp a legújabb Robbe-Grillet, Grass és Pynchon tanulságait kellett levonnia (ne feledjük, hogy Pynchont ma a posztmodern kezdeményezőiként szokás emlegetni, de ez a szó akkor még, legalábbis Olaszországban, nem létezett, és Amerikában is még csak John Barth indulásának ideje volt ez), szóval Barilli a frissen újra fólfedezett Russelt idézte, aki szerette Vernét, Borgest viszont nem idézte, mert az ő átértékelése akkor még nem kezdődött meg. És mit mondott Barilli? Azt, hogy korábban valamiféle anyagi átszellemülés és tobzódás bűvöletében a cselekményesség végét, az akciótlanságot illett előnyben részesíteni, de ezennel új szakasz kezdődött a próza történetében, amivel együtt jár a cselekmény – igaz, egy másféle cselekmény – újraértékelése is.
Én egy előző esti moziélményünket elemeztem, láttunk ugyanis egy furcsa filmkollázst, melyet Bizonytalan ellenőrzés címmel Baruchello és Griji készített, s melynek története kommerszfilmekből származó történetfoszlányokból, sőt szabványhelyzetekből, közhelyekből állt össze. Felhívtam rá a figyelmet, hogy a közönségnek most épp azok a részek tetszettek legjobban, amelyek alig néhány éve még megbotránkoztatták volna, vagyis amelyek a hagyományos cselekmény logikai és időrendi összefüggéseire fittyet hánytak, látványosan felrúgva minden nézői elvárást. Az avantgárd kezdett hagyománnyá válni; ami néhány éve még disszonáns volt, azt most öröm lett nézni (vagy hallani). Ebből pedig szükségszerűen adódott a következtetés. Az üzenet befogadhatatlansága többé nem előfeltétele a kísérleti prózának (vagy bármi más kísérleti műfajnak), hiszen ami befogadhatatlan volt, idővel kellemesként rögzült. Felsejlett a kiengesztelődés, a visszaút a befogadhatóság és a kellemesség új formái felé. És azt mondtam, hogy noha Marinetti futurista estjein még elengedhetetlen volt a közönség füttykoncertje, „mára terméketlen és ostoba akadékoskodássá lett bukottnak nyilvánítani egy kísérletet, csak mert normális befogadásban részesül: a történelmi avantgárd értéksablonjainak a leporolása ez, az esetleges avantgárd kritikusról kiderül, hogy csak egy megkésett marinettiánus. Szögezzük le, hogy az üzenet befogadhatatlansága csak egy meghatározott történelmi pillanatban lett az érték garanciájává... Talán fel kéne végre hagynunk azzal a vitáinkat örökösen meghatározó hátsó gondolattal, mely szerint a külsőséges botrány okvetlenül egy-egy mű értékét bizonyítja. A rend és rendetlenség, fogyasztásra szánt és provokáló mű közötti különbség továbbra is különbség marad, mégis, talán más megvilágításba kellene helyezni. Azt hiszem ugyanis, hogy bőven fel lehet fedezni szembenállást és tiltakozást olyan művekben is, amelyek látszólag könnyű fogyasztásra vannak szánva, és fordítva, kiderülhet, hogy más, provokatívnak látszó és még mindig közönségpukkasztó művek viszont semmi ellen sem tiltakoznak... A napokban találkoztam valakivel, akinek egy produktum túlságosan tetszett, amiért is ez az illető gyanút fogott, és kétes esetként könyvelte el a művet...” És így tovább.
1965. Ezekben az években kezdődött a pop-art, ekkortájt váltak tehát értelmetlenné a kísérleti és nonfiguratív, illetve a tömegeknek szóló, elbeszélő és figuratív művészet közötti hagyományos megkülönböztetések. Ekkoriban mondta nekem Pousseur a Beatlesről: „nekünk dolgoznak”, de még nem jött rá, hogy ő viszont nekik dolgozik. (Ezután lépett csak színre Cathy Berberian, és bebizonyította, hogy a – nagyon helyesen – Purcellig visszavezetett Beatlest Monteverdi és Satie társaságában lehet játszani hangversenyen.)

 

A POSZTMODERN, AZ IRÓNIA, A KELLEMESSÉG

1965 óta két dolog véglegesen tisztázódott. Egyrészt az, hogy más cselekmények idézése is cselekmény, másrészt, hogy az idézet esetleg kevésbé lektűrszem, mint az eredeti cselekmény. (Azt hiszem, 1972-ben jelent meg A cselekmény visszatérése című Bompiani-almanach, igaz, ebben a visszatérés Portson du Terrail és Eugène Sue ironikusan méltató újraértékelését, illetve néhány nagyszerű Dumas-részlet alig-ironikus méltatását jelentette.) Elképzelhető-e olyan regény, amelyik nem lektűrszerű, eléggé problematikus és mégis szórakoztat?
Ezeknek a tulajdonságoknak a társítása, valamint a cselekményesség, sőt a szórakoztatás újrafelfedezése a posztmodernizmus amerikai teoretikusainak jutott osztályrészül.
Sajnos, a „posztmodern” amolyan mindenre jó meghatározási Az az érzésem, hogy manapság mindenre ráaggatják, ami csak tetszik annak, aki használja. Másrészt mintha egyre visszább akarnák csúsztatni az időben: eleinte úgy látszott, csak az utóbbi húsz év néhány írójára vagy képzőművészére illik rá, de azután lassanként már a század elejéig, sőt annál korábbig is elért, és a menet folytatódik, a „posztmodern” kategória hovatovább Homéroszra is ráfog illeni.
Mégis azt hiszem, hogy a posztmodern nem egy időrendileg körülhatárolható irányzat, hanem szellemi kategória, azaz inkább valamiféle Kunstwollen, vagyis alkotási mód. Mondhatni, minden kornak megvan a maga posztmodernje, ugyanúgy, ahogy – ha igaz – a manierizmusa is. (Olyannyira, hogy felmerül bennem: hátha a posztmodern csupán a történelem feletti kategóriaként értelmezett manierizmusnak a modern neve.) Szerintem minden korban elérkeznek az olyan válságpillanatok, mint azok, amelyekről Nietzsche beszél a Második korszerűtlen elmélkedés-ben, ahol arról van szó, hogy a történelemtudomány milyen kárt okoz. A múlt meghatároz, nyomaszt, zsarol bennünket. A történelmi avantgárd (megjegyzem, most az avantgárdot is történelemfeletti kategóriaként kívánom használni) megpróbál leszámolni a múlttal. A futurista jelszó: „le a holdfénnyel!”, jellegzetes avantgárd program, elegendő a holdfényt valami más, megfelelő dologgal helyettesíteni. Az avantgárd lerombolja, eltorzítja a múltat: az Avignoni kisasszonyok tipikus avantgárd gesztus; majd az avantgárd továbbmegy, a figura lerombolása után meg is semmisíti azt, és eljut az absztraktig, az informálisig, a fehér, az összetépett, az elégetett vászonig, aminek az építészetben, mint minimum, a függönyfal, a stéléépület, a tiszta téglatest épület, az irodalomban a beszédfolyamatnak a Borroughs-féle kollázsig, az elhallgatásig vagy a fehér papírig menő szétzilálása, a zenében pedig az atonalitástól a zörejen át az abszolút csendig tartó átmenet felel meg. (Ilyen értelemben a korai Cage modernnek számít.)
Elérkezik azonban az a pillanat, amikor az avantgárd (a modernség) nem tud továbblépni, mert már létrehozta a lehetetlen szövegeiről beszélő metanyelvet (és ez a konceptuális művészet). A modernségre adott posztmodern válasz lényege az, hogy a múltat – ha már megsemmisíteni nem lehet, hiszen megsemmisítése az elnémuláshoz vezet át kell értékelni, mégpedig iróniával és nem éppen ártatlanul. Olyasfajta posztmodernségre gondolok, mint annak az embernek a magatartása, aki nagyon művelt nőt szeret, és tudja, hogy nem mondhatja neki: „kétségbeesetten szeretlek”, mert tudja, hogy a nő tudja (mint ahogy azt is tudja, hogy ő, a férfi tudja), hogy az ilyen frázisokat megírta már Liala. De azért mégis van megoldás. Azt tudniillik mondhatja: „Ahogy Liala mondaná, kétségbeesetten szeretlek.” Így elkerülte a hamis ártatlanság csapdáját, világosan kifejezésre juttatta, hogy ártatlan beszéd nincs többé, és mégis megmondta a nőnek azt, amit mondani akart: hogy szereti, de ezt olyan korban teszi, amelyből kiveszett az ártatlanság. Ha a nő veszi a lapot, csak észreveszi, hogy ez szerelmi vallomás volt, akárhogy is. Meglehet, egyikük sem érzi magát ártatlannak, mindketten elfogadták a múlt kihívását, azt, hogy óhatatlanul csak azt lehet ismételni, ami egyszer már elhangzott, mindketten tudatosan és élvezettel, játszva ironizálnak... Mégis, megint csak sikerült mindkettejüknek szerelemről beszélnie.
Irónia, metanyelvi játék, kijelentés a négyzeten. Vagyis míg egy modern mű esetében az, aki nem veszi a lapot, szükségképpen elutasítja a művet, addig posztmodern téren az is lehetséges, hogy valaki nem veszi a lapot, és mindent komolynak vél. Már csak ilyen (ilyen kockázatos) az irónia. Mindig van, aki az iróniát komolyan veszi. Szerintem Picasso, Juan Gris és Braque kollázsai modernek, és a normális embereknek ezért nem kellettek. Max Ernst múlt századi metszetekből összerakott kollázsai viszont posztmodernek voltak: úgy is lehet nézni őket, mint megannyi fantasztikus elbeszélést vagy álomleírást, nem véve észre, hogy magáról a metszetről, sőt talán egyenesen a kollázsról szólnak. Ha ez a posztmodern, akkor világos, miért posztmodern Sterne vagy Rabelais is, miért bizonyosan az Borges, és miért lehet egy és ugyanazon művész egyszerre vagy idővel vagy rövid közökkel felváltva modern is és posztmodern is. Nézzük csak, hogyan volt ez Joyce-szal! Az Ifjúkori önarckép egy modern kísérlet története. A Dublini emberek korábbról való ugyan, mégis modernebb, mint az Ifjúkori önarckép. Az Ulysses határeset. A Finnegans Wake már posztmodern, vagy legalábbis megnyitja az utat a posztmodern előtt; úgy érthetjük meg, ha nem tagadjuk, hanem ironikusan újraértelmezzük azt, amit valakik egyszer már leírtak.
A posztmodernről csaknem minden elmondódott, méghozzá már a kezdet kezdetén (olyan tanulmányokban, mint John Barth 1967-es, és a Calibanónak az amerikai posztmodernről szóló 7-es számában nemrég közölt írása, A kimerültség irodalma). Nem mintha teljesen egyetértenék azokkal az osztályzatokkal, amelyeket a posztmodernizmus teoretikusai (Barth is) a különféle íróknak és művészeknek osztogatnak, megállapítva, hogy ki közülük a posztmodern, és ki nem az még. Érdekesnek tartom viszont, hogy premisszáikból milyen teorémára következtetnek ennek az irányzatnak a teoretikusai: „Szememben olyan író testesíti meg a posztmodernista eszményt, aki nem utasítja el, de nem is egyszerűen utánozza XX. századi modernista atyáit vagy XIX. századi premodernista nagyatyáit. Nem emlékeztet minduntalan a XX. század elejére, de nem isfordít hátat neki... Aligha tarthat igényt arra, hogy James Michener és Irving Wallace rajongóihoz is eljusson és őket is megrendítse – a tömegkommunikációs eszközök hatása következtében szellemileg fogyatékossá vált írástudatlanokról nem szólva –, de törekednie kell arra, hogy azok is olvassák és legalábbis olykor élvezzék, akik nem tartoznak ahhoz a zárt körhöz, melynek tagjait, a magas művészet hivatásos apostolait Mann a korai keresztényekhez hasonlította... Az eszményi posztmodernista regénynek valahogy túl kell emelkednie realizmus és irrealizmus, formalizmus és tartalomközpontúság, tiszta és elkötelezett irodalom, elit- és tömegolvasmány ellentétén. ..Én a jó dzsesszre vagy a klasszikus zenére hivatkoznám szemléltető példaként: többszöri meghallgatásuk vagy a partitára alapos ismerete sok mindent észrevétet velünk, ami első halláskor elkerülte a figyelmünket, de az ismételt befogadás azért okoz élvezetet, mert a hallottak először sem csak a szakértőket babonázták meg.” Így ír Barth 1980-ban,folytatva a témát, de ezúttal Az újrafeltöltődés irodalma címet választva hozzá. Lehet persze ugyanerről paradoxonban is beszélni, úgy, mint Leslie Fiedler. Ugyanez a Calibano-szám közli egy 1981-es tanulmányát, a minap pedig a Linea d'ombra nevű új folyóiratban lehetett olvasni azt a vitát, amelyet más amerikai szerzőkkel folytatott. Fiedler provokál, ez nyilvánvaló. Magasztalja Az utolsó mohikán-t, a kaland- és rémregény-irodalmat, mindazt a limlomot, amit a kritikusok megvetnek, s ami mégis mítoszokat tudott teremteni, alakokkal népesítve be több nemzedéknek is a képzeletvilágát. Jelenik-e meg valaha is még egyszer a Tamás bátya kunyhójá-ban játszódó regény – veti fel a kérdést –, olyan könyv, amely ugyanolyan szenvedéllyel olvasható a konyhában, mint a nappaliban vagy a gyerekszobában? Egy kalap alá veszi Shakespeare-t mindazokkal, akik értették a módját a szórakoztatásnak, és olyanokat tudtak írni, mint az Elfújta a szél. Mindnyájan tudjuk persze: túlságosan vájtfülü kritikus ő ahhoz, hogy ezt el is higgye. Fiedler egyszerűen le akarja dönteni azt a korlátot, amelyet művészet és kellemesség között emeltek. Megsejti, hogy akik széles közönséghez szólnak, és benépesítik az álmait, azok ezzel ma talán avantgárd tevékenységet folytatnak, és megengedi, hogy azért mondhassuk, ha tetszik: nem biztos, hogy szívéhez is szól az olvasónak az, aki az álmait benépesíti. Lehet, hogy ezzel éppen nyomasztja őt.

 

A TÖRTÉNELMI REGÉNY

Két éve nem vagyok hajlandó haszontalan kérdésekre válaszolni. Úgymint: nyitott mű-e a műved? Mit tudom én, ez nem énrám tartozik, hanem rátok. Vagy: melyik szereplőddel azonosítod magadat? Édes jó Istenem, ugyan kivel azonosítja magát az író? A határozószavakkal, nyilván.
Minden haszontalan kérdések leghaszontalanabbikát azok teszik fel, akik arra akarnak kilyukadni, hogy ha az író a múltról mesél, akkor valójában a jelen elöl menekül. „Ugye?”, kérdik. Ez bizony valószínű, felelem. Manzoni nyilván azért mesélt a XVII. századról, mert a XIX. nem érdekelte, és Giusti Szent Ambrus-a korának osztrákjaihoz szól, Berchet Pontidai eskü-je viszont arról regél, hogyan is volt hajdanában-danában. A Love Story a jelennek elkötelezett mű, A pármai kolostor ellenben csak arról mesél, mi volt huszonöt esztendővel korábban... Mondani sem kell, hogy a modern Európának valamennyi, ma is elevenbe vágó problémája középkori eredetű, a városi demokráciától kezdve a bankgazdaságig, a nemzeti monarchiáktól a városokig, az új technológiáktól a szegénylázadásokig: a középkor a mi gyermekkorunk, mindig hozzá kell visszakanyarodnunk, ha kórelőzményre vagyunk kíváncsiak. Csakhogy a középkorról Excalibur-stílusban is lehet beszélni. Vagyis más itt a kérdés, és választ vár. Mit jelent történelmi regényt írni? Szerintem háromféleképp lehet mesélni a múltról. Van egyrészt a romance, ide tartozik a breton legendakör éppúgy, mint Tolkien munkássága vagy a „Gothic novel” is, amely novelnek ugyan nem novel, hanem romance. A múlt csupán díszlet, ürügy, mesés konstrukció, mely által szabadon szárnyalhat a képzelet. Tehát még az sem szükséges, hogy a romance a múltban játszódjék, elég, ha nem itt és most játszódik, és ha az ittről és a mostról nem beszél, még allegorikusan sem. Sok sci-fi színtiszta romance. A romance mindig valami másholnak a története.
Van azután a Dumas-féle „kard és köpeny” regény. A „kard és köpeny” regény „reális”, felismerhető valóságot választ, s a felismerhetőség érdekében csupa lexikonban is szereplő alakkal népesíti be (mint Richelieu vagy Mazarin), majd néhány olyan akciót vitet velük végbe, amelyekről viszont nem tud a lexikon (találkozás a Myladyvel, kapcsolat bizonyos Bonacieux-vel), de amelyek azért nem is mondanak ellent a lexikonnak. A még nagyobb valószerűség kedvéért a történelmi szereplők persze azt is véghezviszik, amit a történetírás szerint csakugyan véghezvittek (megostromolták La Rochelle-t, titkos kapcsolatban állnak Ausztriai Annával, közük van a Fronde-hoz). Ebbe a („valóságos”) keretbe illeszkednek a képzeletbeli alakok, ők azonban olyan érzelmeket mutatnak, amelyek más korból való alakokra is ráillenének. Tettét – hogy tudniillik Londonban visszaszerzi a királynő ékszereit – d'Artagnan a XV. vagy a XVIII. században is véghez tudta volna vinni. Nem szükséges ahhoz a XVII. században élni, hogy valakinek d'artagnani lelki alkata legyen.
A történelmi regényben viszont az nem szükséges, hogy lexikon címszó-szerűen felismerhető szereplők lépjenek a színre. Gondoljunk csak A jegyesek-re: a legismertebb szereplő mind közül az a Federigo bíboros, akit Manzoni előtt vajmi kevesen ismertek. (Szent Károly néven egy másik Borromeo jóval híresebb volt.) De mindaz, amit Renzo, Lucia vagy Cristoforo atya tesz, csak a XVII. századi Lombardiában képzelhető el. A szereplők tettei révén könnyebb megérteni a történelmet, mindazt, ami történt. Az események és a szereplők a képzelet szülöttei, mégis csupa olyasmit tudunk meg általuk a korabeli Itáliáról, ami a történelemkönyvekből sohasem derült ki számunkra ennyire világosan.
Bizonyos, hogy ilyen értelemben én is történelmi regényt akartam írni. Nem azért, mert Hubertinus vagy Mihály valóban létezett, és többé-kevésbé mindketten azt mondták, amit mondtak, hanem azért, mert az olyan kitalált szereplők, mint Vilmos, csakis olyasmit mondanak, amit annak idején mondaniuk kellett volna.
Nem tudom, mennyire sikerült hűnek maradnom ehhez az elhatározáshoz. Azzal nem hiszem, hogy megszegtem volna, hogy későbbi szerzőktől (például Wittgensteintől) származó idézeteket korabeli idézeteknek álcáztam. Ilyenkor tökéletesen tisztában voltam vele, hogy nem az én középkori alakjaim modernek, hanem a modernek gondolkodnak középkorian. Legfeljebb az merül fel bennem, hogy vajon nem várok-e túl sokat a magam képzeletbeli szereplőitől, amikor mindenestül középkori gondolattöredékekből itt-ott olyan fogalmi hibrideket hoznak létre, amilyeneket a középkor így semmiképp sem ismert volna el magáénak. De azt hiszem, hogy a történelmi regénynek ezt a feladatot is el kell látnia: ne csak a későbbi fejlemények múltbeli okaira mutasson rá, hanem vázolja fel azt is, hogy milyen folyamat jegyében kezdtek el lassanként hatni is azok az okok.
Ha valamelyik szereplőm két középkori gondolat összevetéséből egy harmadik, modernebb gondolatra jut, pontosan ugyanazt teszi, amit a kultúra később tett, és ha soha senki nem írta is le, amit mond, biztos, hogy talán zavarosan, de hovatovább föl kellett már merülnie valakiben. (Csak az esetleg nem mondta ki, mert félt vagy szégyellte magát, ki tudja, mennyire.)
Akárhogy is, egyvalamin azért sokat mulattam: valahányszor egy-egy kritikusom vagy olvasóm azt irta vagy mondta, hogy ez vagy az a szereplőm túl modern kijelentéseket tesz, ezt mindig csakis olyankor és éppen olyankor mondta vagy írta, amikor XIV. századi szövegeket idéztem szó szerint.
Más helyütt viszont az olvasók középkori ínyencségnek érezték azt, ami szerintem tűrhetetlenül modern volt. A középkorról ugyanis mindenkinek megvan a maga – általában rossz – elképzelése. Csak mi, akkor élt szerzetesek tudjuk, hogy mi az igazság, de ha kimondjuk, máglyára kerülhetünk.

 

BEFEJEZÉSÜL

Két évvel a regény megírása után kezembe került egy 1953-ból, még egyetemi éveimből való feljegyzésem.
„Horatio és a barátja P. grófot hívják segítségül, hogy fejtse meg a kísértet rejtélyét. P. gróf különc és flegma úriember. Másrészt viszont amerikai módszerekkel dolgozó, fiatal dán testőrkapitány. Rendes cselekménymenet, a tragédia fő vonalainak megfelelően. Az utolsó felvonásban P. gróf egybegyűjti a családot, és felfedi a titkot: Hamlet a gyilkos. Késő, Hamlet meghal.”
Évekkel később felfedeztem, hogy valahol Chestertonnak is volt egy hasonló ötlete. Hírlik, hogy az Oulipo csoport nemrégiben elkészítette az összes elképzelhető krímihelyzetek mátrixát, és kiderítette, hogy már csak egy megírandó könyv marad, az, amelyikben az olvasó a gyilkos.
Tanulság: vannak rögeszmék, a rögeszmék sohasem egyéniek, a könyvek egymással beszélgetnek, és az igazi nyomozásnak azt kell bebizonyítania, hogy a tettesek mi vagyunk.

 

 

JEGYZETEK

 

Umberto Eco regénye szépirodalmi mű. A bestsellerlistákat vezette éveken át, szerte a világon, ahol csak megjelent fordítása. A történelmi témából következő különös utalások sokasága, a középkori egyházi kultúra latinos fogalomkészletének idegensége, az antik és középkori „tekintélyek” unos-untalan emlegetése szemlátomást nem zavarta az olvasók millióit. Aki ismerte a neveket vagy a tárgyalt problémákat, az örült „beavatottságának”, dicsekedhetett azzal, hogy érti Umberto Eco rejtett célzásait is. Akinek a sok száz évvel ezelőtt lejátszódott eszmetörténeti krimi felkeltette az érdeklődését a kései középkor egy-két figurája után, az lexikonban utánanézett. Akit pedig kielégített az, ami magából a sztoriból kiderült, az sem érezhette úgy, hogy rosszul járt: amennyit a korról és az érintett személyekről feltétlenül tudni illik, annyi magából a regényből is kiderül – a többi pedig megteszi hangulatkeltő díszítőelemnek is.
Kinek szólnak akkor a szómagyarázatok? Könnyű megmondani: az imént másodikként említett csoportnak. Azoknak a dolgát próbálják megkönnyíteni, akikben Eco olvastán olyasféle érdeklődés ébred az említett történelmi személyek, utalások iránt, hogy szívesen utánanéznek, ha erre könnyen módjuk van. Utánanézni egyébként érdemes, mert Eco könyvének művészi mondanivalója a jelentések legalább három szintjén bontakozik ki. Az első persze a lebilincselő sztori, ami szintén nem mentes utalásoktól, persziflázstól, ám a híres krimikből vagy akár Jorge Luis Borges írásaiból vett kölcsönzésekhez nem kell kommentár. A második szint a regény történelmi kontextusa. Eco a kort szaktörténészként, a középkori esztétika avatott kutatójaként ismeri. Leírásai számtalanszor idéznek eredeti forrásokat, másfelől a szaktudomány legfrissebb eredményeit, legimponálóbb koncepcióit veszik át, olykor, mellesleg, tovább is fejlesztve őket. Ez az a szint, amelynek megértéséhez – a „bealkonyuló” középkor életérzésébe ágyazott értelmiségi hitvallás, a teológiai, misztikus, okkult hivatkozásokkal érzékeltetett hangulatok „dekódolásához” hasznosnak tűnik a jegyzetapparátus megalkotása s a latin szövegrészek fordítása. Van a könyv jelentésének egy harmadik szintje is, ahol az utalásrendszer a XX. század, s közelebbről a hatvanas-hetvenes évek filozófiáját idézi fel. Itt a hetvenes évek végének elvont problémáihoz szól hozzá Eco, vagy pedig pályatársainak küldözget fricskákat és rejtjelezett üzeneteket. Ezt a szintet fölösleges kommentálni, a filozófiai mondanivaló általános vonatkozása érthető, a filológusok majd meg fogják számlálni a Wittgenstein-, Barthes-, Lévi-Strauss-, Foucault-, Deleuze-, Guattari-, Lyotard- és Derrida-idézeteket, ha kedvük lesz rá.
Jegyzeteim, mint az eddig mondottakból is kiderül, valamiféle középső szintet vesznek célba. Ez vonatkozik arra is, hogy mely történelmi személyiségek adatait tüntetem fel. A történetben említett kortársak – leszámítva a főszereplőket: Vilmost, Adsót s a kolostor lakóit – valódi történelmi figurák, akikről Eco előbb-utóbb minden fontosat elmond. Fölösleges tehát Bajor Lajos császár, XXII. János pápa, Casalei Hubertinus, a spirituális ferencesek, Cesenai Mihály, Montefalcói Klára, Dolcino testvér, Gherardo Segarelli vagy a főinkvizítor Bernard Gui bemutatása. Ugyancsak mellőzöm a jól ismert, magyarul is olvasható antik és középkori írók, filozófusok (pl. Platón, Arisztotelész, Apuleius, Lukianosz, Tacitus, Ágoston, Abelard vagy Dante), valamint a fontosabb keresztény szentek (Jakab, Sebestyén, Ferenc) megjegyzetelését. Nem fűzök kommentárt a könyvtári felsorolásokban idézett jelentős vagy obskúrus antik és középkori szerzők sokaságához sem, hacsak egy-egy név a könyv mondandójával kapcsolatos fontos utalást nem tartalmaz. Ugyanez vonatkozik az említett mitikus lényekre, kuriózumokra. Jegyzeteim tehát pusztán a mű szövegének zökkenőmentes követését kívánják segíteni.

KLANICZAY GÁBOR

1. ANALECTA, VETERA. Régi szövegek gyűjteménye, antológiája.

2. EN ME RETRAÇANT... Miközben e részleteket felidéztem magamnak, töprengeni kezdtem, hogy valódiak-e vagy álmodtam őket.

3. ALBERTUS MAGNUS, SZENT (1200 k.-1280). Német dominikánus szerzetes, a párizsi és a kölni egyetem tanára, Aquinói Tamás (1. később) mestere. Természettudományos munkái miatt a mágia és az alkímia művelői előtt is nagy becsben állt, ezért is kapcsolták nevéhez az itt említett mágikus kézikönyveket.

4. KEMPIS TAMÁS (1379-1471) Ágoston-rendi szerzetes, a középkor végi misztikus irányzat, a „devotio moderna” kiemelkedő képviselője. Az idézett mű valószínűleg nem az ő szerzeménye, de az ő neve alatt terjedt el.

5. IN OMNIBUS... Mindenben nyugodalmat kerestem, de csak egy sarokban, könyvvel a kezemben találtam rá.

6. VIDEMUS… Most tükör által, homályosan látunk (i Kor. 13:12).

7. SZIMÓNIÁKUS. A lelki dolgokat, szentségeket, egyházi hivatalokat áruba bocsátó vagy pénzért vásárló személy. Az elnevezés a bibliai Simon mágusra utal (Ap. Csel. 8:18-25). A középkori egyházreformerek rendszeresen küzdöttek a szimónia ellen.

8. CAPUT MUNDI. A világ feje – Róma középkorban használatos elnevezése.

9. TEMPLOMOSOK. 1119-ben alapított lovagrend a szentföldi zarándokok védelmére. Nevüket jeruzsálemi szálláshelyükről kapták, mely a „Templum Domini”, más néven Salamon temploma közelében volt. A szentföldi keresztény birtokok megfogyatkozásával, majd XIII. századi sorozatos elestükkel bankári funkciójuk került előtérbe – épp az így összegyűlt pénzükre tette rá a kezét Szép Fülöp annak a koholt vádakon alapuló pernek a nyomán, amit 1307és 1311 között lefolytattatott ellenük.

10. USUS FACTI. Haszonélvezet.

11. PÁDUAI MARSILIUS (1280 k.-1342 k.). A kései középkor legnevesebb politikai gondolkodóinak egyike, ferences barát. Leghíresebb műve – amire Eco is utal – az 1324-ben elkészült Defensor Pacis (A béke védelmezője), mely pápai átkot von a fejére – ezért menekül Bajor Lajos udvarába, ahol élete végéig marad. A könyv császárbarát, népszuverenitás-párti tételei közül nem egy felbukkan Eco regényének vége felé, Vilmos vitabeszédeiben.

12. JANDUNI JANUS (1285-1328). Filozófus, a latin averroizmus (l. később) egyik legjelesebb képviselője. Sokáig – tévesen – a Defensor Pacis társszerzőjének tartották.

13. SZENT JAKAB ÚTJA. Az észak-spanyolországi Compostelába, Hispánia megtérítőjének, Szent Jakab apostolnak a VIII. században „felfedezett” sírjához vezető zarándokút, mely – több ágból összefutva – más fontos zarándokhelyeket érintve szeli át Franciaországot.

14. HIBERNIA. Írország.

15. NORTHUMBRIA. A kora középkori angolszász királyságok egyike a mai Anglia északkeleti részén, York környékén.

16. ASZTROLÁBIUM. Asztronómiai mérőeszköz, mely az égbolt gömbszerű modelljén lehetővé teszi a hosszúsági és szélességi fokok beállítását.

17. ROGER BACON (1215-1294). Oxfordi ferences temészettudós, Párizsban is tanít, merész újításaiért 1278-ban bebörtönzik, s élete végéig fogságban marad. Főműve az 1269-ben befejezett Opus Maius (Nagyobb mű).

18. UNICO. .. Egyetlen ember által vezetett.

19. UT SINE ANIMALE...: hogy állati erő nélkül, hatalmas lendülettel mozognak, valamint repülő instrumentumok, ahol az ember az instrumentumok közepén ül, s arra ügyel, hogy a mesterséges szárnyak úgy csapkodjanak a levegőben, ahogy a repülő madaraké.

20. OCKHAM, VILMOS (1300-1350). A kései középkor kitűnő teológusa, oxfordi ferences. Tanítása különválasztani igyekezett az érzéki tapasztalat és a hit tényeit, ezzel egyúttal radikálisan elvágva („Ockham borotvája”) a középkor leghosszabban elhúzódó filozófiai vitáját az „ideák” valódi létezését állítok (realisták) vagy puszta névfunkcióját hirdetők (nominalisták) között. Eco is erre a vitára utal e helyen.

21. AEDIFICIUM. Épület. Itt: az apátság központi épülete.

22. ISTEN VÁROSA. Utalás Szent Ágoston (354-430) hasonló című főművére (De civitate Dei). Isten városa Ágoston felfogása szerint az emberek isteni útmutatással létrehozott közösségét jelenti, mely örök harcban áll az ördögi tanácsokat követő „földi várossal” (civitas terrena).

23. ALANUS ABINSULIS (1120-1202). Más néven Alain de Lille, neves cisztercita teológus, a montpellier-i egyetem tanára. Átfogó tudásáért a „Doctor Universalis” (Egyetemes tudós) elnevezést kapta. Az itt olvasható idézet (OMNIS MUNDI... A világ összes teremtménye / Mintha könyv vagy festmény / Volna nekünk vagy tükör) jól példázza a természet megismeréséről és „isteni” harmóniájáról vallott optimista, platonista felfogását.

24. SEVILLAI ISIDORUS, SZENT (560-636). Sevillai érsek, az utolsó egyházatya. Az Etimológiákról írt húszkönyves munkája kora egész tudásanyagát egybegyűjtötte, számos antik ismeretet és hiedelmet örökítve a középkorra. Innen származik az itteni idézet is (UT SIT EXIGUUM...: hogy keskeny legyen a feje, s idoma szorosan illeszkedjék a koponyához, fülei rövidek és hegyesek legyenek, szemei nagyok, orrlyuka széles, nyaka szépen ívelő, sörénye, farka dús, kerekded patája erős és szilárd).

25. AUKTORITÁS. Tekintély – a középkorban e néven emlegették mindazokat a mérvadó egyházi írókat, akiknek kijelentéseit fel lehetett használni valamiféle vallási, teológiai érvben.

26. BURIDAN, JEAN. 1328 és 1366 között a párizsi egyetem tanára. Logikai és – a modern fizika nem egy megfigyelését megelőlegező – természettudományi munkáinak köszönheti hírnevét.

27. DORMITÓRIUM. A szerzetesek alvóhelye.

28. HONORIUS AUGUSTODUNIENSIS. A XII. század első felének megelevenedő iskolái közül a legnevesebb, a chartres-i iskola egyik népszerű tanára, aki enciklopédikus műben (De imagine mundi – A világ képéről) foglalta össze kora ismereteit.

29. GUILLAUME DURAND. Francia püspök, neves kánonjogász, a bolognai iskola tanítványa. Elsősorban arról nevezetes, hogy 1292-1295 körül megalkotta Pontificale Romanum elnevezéssel a középkori szertartások rendjének összefoglaló leírását.

30. SUCCUBUS. Olyan ördögi lény, aki nő képében szexuális kapcsolatra csábítja a férfiakat.

31. AQUINÓI DOKTOR. Aquinói Szent Tamás (1226-1274). A középkori skolasztika legkimagaslóbb alakja, olasz Domonkos-rendi barát, 1252 és 1260 között a párizsi egyetem tanára. Gyakran emlegetik „Doctor Angelicus” (angyali doktor) néven. Főműve a Summa theologiae (A teológia summája), itt találhatók az Eco által idézett híres istenérvek is.

32. KILKENNY. Írországi falu, ahol 1324-1325-ben az Alice Lady Kyteler ellen folytatott híres boszorkányperben Európában első ízben fordult elő, hogy a vádlott részletesen „beismerte” ördöggel kötött szövetségét, megalapozva a későbbi boszorkányüldözések legsúlyosabb vádját.

33. SZKRIPTÓRIUM. A kolostor könyvmásoló terme.

34. ERIS SACERDOS... Mindörökre pap leszel.

35. CORAM MONACHIS. A szerzetesek színe előtt.

36. II. FRIGYES (uralk. 1212-1250). Szicíliai király és a Német-római Birodalom császára, a Hohenstaufen-dinasztia utolsó nagy uralkodója.

37. MERLIN. A legnépszerűbb középkori lovagregények, a. legendás brit Arthur király „kerekasztalához” kapcsolódó történetek híres varázslófigurája.

38. MONASTERIUM... A könyv nélküli kolostor olyan, mint a hatalom nélküli állam, a védők nélküli vár, az edények nélküli konyha, az étel nélküli asztal, a növény nélküli kert, a virág nélküli mező vagy a levél nélküli fa.

39. MUNDUS… Öregszik a világ.

40. KABALA. A késő antik és a középkori zsidó filozófia antik neoplatonista és mágikus tanokra visszamenő áramlata. A szó jelentése: hagyomány. Számmisztikái-teológiai spekulációi a szent szövegek sajátos értelmezését teszik lehetővé.

41. PICTURA... A festészet a laikusok irodalma.

42. KONZISZTÓRIUM. Gyűlés, tanácskozás.

43. GORGÓ. Ijesztő arcú női szörny.

44. HÁRPIA. Szárnyas női szörny.

45. DRACONTOPODUS. Sárkánylábú szörny.

46. SZALAMANDRA. Az antik hagyomány által népszerűvé tett képzeletbeli lény, mely a tűzben is képes élni.

47. LEUCROTUS. Mitikus lény, félig oroszlán, félig hiéna.

48. MANTICORA. Mitikus lény, három fogsorral.

49. BAZILISZKUSZ. Kígyó és kakas elemeiből alkotott fantázialény, melynek tekintete is, lehelete is halált hoz.

50. ARMAGEDDON. János jelenései szerint (16:16) az a mitikus hely, ahol a pokoli szellemek megütköznek az „egész világnak királyaival”.

51. ARBOR. .. A keresztre feszített élet fája.

52. JOACHIM DE FLORIS (1130 k.-1210 k.). Olasz szerzetes, a XII-XIII. század egyik legnagyobb hatású vallási írója. Legnevesebb munkája, az Expositio in Apocalipsim (Értekezés az Apokalipszisről 11 86), profetikus értelmezést ad a kereszténység jövőbeli megújulásáról.

53. BONAVENTURA, SZENT (1221-1274). Olasz egyházi író, a párizsi egyetem teológusa, ferences rendfőnök. Misztikus írásaival a „Doctor Seraphicus” (szeráfi doktor – az égi, misztikus tudományok doktora) jelzőt érdemelte ki.

54. FRATRES... Celesztin testvérei és szegény remetéi.

55. KISTESTVÉREK. Latinul „fraticelli” gúnynéven ismert laikus vallási mozgalom a XIII-XIV. század fordulóján, mely lényegében az önkéntes szegénységnek ugyanazt az ideálját követte, mint a kezdeti ferencesek.

56. BEGINEK. A délfrancia „begin-begina” mozgalom, bár volt valami kapcsolata a főleg középosztálybeli asszonyok szövőmunkával párosított vallásos közösségeiből alakult „eredeti” németalföldi begina mozgalommal, alapjában véve a ferencesekhez kapcsolódó laikus csoportosulás volt, afféle „harmadrend”.

57. FIRMA CAUTELA. Szilárd óvadék.

58. EXIVI... Kikerült a paradicsomból.

59. PER MUNDUS... Csavargóként tekereg a világban.

60. AD CONDITOREM... A kánon megalapítójához.

61. SZABAD LÉLEK TESTVÉREI. XIV. századi misztikus jellegű vallási mozgalmak gyűjtőneve. Tanításaik lényege abban állt, hogy az egyén minden egyházi, szakramentális közvetítés nélkül képes egyesülni Istennel, s ezután az abszolút szabadság és bűntelenség állapotába kerül.

62. HOMO NUDUS… A meztelen férfi a meztelen nővel egybefeküdt... És mégsem egyesültek egymással.

63. PAULIKÁNUSOK. Kisázsiai, illetve örményországi eretnek szekta a VIII-IX. században, az antik manicheizmushoz hasonló dualista (a jó és a rossz istenség vagy princípium örök harcát valló, s minden anyagi, testi dolgot a Gonosz teremtményének tartó) tanokat vallanak. Nevüket Szamosztatai Pál III. századbeli eretnekről kapták, akihez azonban nem sok közük volt. Évtizedeken át hősies harcot folytattak a bizánci császár ellenük küldött csapatai ellen.

64. BOGUMILOK. A IX-XII. században, Bizáncban, Bulgáriában és a Balkán más területein aktív dualista eretnek szekta, ugyancsak a manicheizmus örököse. Nevét egy X. századi legendás prédikátoráról kapta jelentése: „Isten irgalmára méltó”. Önálló szertartásrendje, ellenegyháza, különálló mitológiája a keleti egyház veszélyes ellenfelévé tette, a mozgalom a heves üldözések ellenére is fennmaradt a középkor végéig.

65. PSZELLOSZ, MIKHAEL (1018-1098). A XI. század legünnepeltebb bizánci filozófusa, magas udvari tisztségek után professzor lesz az 1045-ben újraalapított konstantinápolyi egyetemen, később politikai intrikákba keveredik, bezárják egy kolostorba. Ő a bizánci neoplatonista gondolkodás középkori megalapozója. Legismertebb müve Kronográfia című memoárja; az Eco által említett demonológiai műről a közelmúltban mutatták ki, hogy nem az ő műve, hanem a XII. században íródott.

66. LIGNUM VITAE. Élet fája.

67. BACCHANÁLIA. Livius leírásából ismert antik orgiasztikus kultusz, mely körül i. e. 186-ban robbant ki a botrány Rómában. A borozással, lakomákkal , orgiákkal és – egyes leírások szerint – tomboló kegyetlenséggel egybekötött szertartások olyan mély benyomást tettek a történelmi tudatra, hogy az elnevezést azóta is használják mindenféle kicsapongás megjelölésérc.

68. QUORUM PRIMUS... Melyek közül az előbbi szeráfi kalkulus révén megtisztíttatott, és mennyei tűztől áthatva lángra lobbantott mindent. Az utóbbi pedig termékenyen hintve prédikációjának igéit, fényesen beragyogta a világ sötétjét.

69. MORS EST. .. A halál a vándor megnyugvása, minden fáradozás vége.

70. THEATRUM SANITATIS... (és a többi cím sorrendben): Az egészség színháza; A füvek jó tulajdonságairól; A növényekről; Az élőlényekről; Az okokról.

71. LECTIO DIVINA. Isteni felolvasás (étkezéseknél pl.).

72. HYPOTYPOSIS. Egy jelenet vagy egy személy élet-közeli leírása.

73. DE PENTAGONO... (címek sorrendben): Salamon ötszöge; A héber beszédnek és megértésének művészete; A fémből való dolgokról; Punokról; A frankok cselekedetei; A szent kereszt dicséretéről; Flavio Claudio Giordano műve a világ és az ember történetéről, könyvenként betűrendbe szedve A-tól Z-ig.

74. HABEAT LIBRARIUS... Legyen a könyvtárosnak egy jegyzéke is minden könyvről, témák és szerzők szerint rendszerezve, s ezeket külön-külön és rendezve őrizze meg, az iratokra ráerősített jelzetekkel együtt.

75. ALLER WUNDER... Minden csodáról elhallgassatok: / hogy a föld az ég fölébe került, / ezt latolgassátok csodaként. / A föld fent és az ég alant, / ezt tartsátok különösképpen / csodák csodájának.

76. VERBA VANA.. Ne beszélj semmiféle hiábavaló vagy nevetésre ingerlő dologról!

77. BESTIÁRIUM. Az állatok világát, tulajdonságait leíró és keresztény morális tanulsággal ellátó középkori könyvek.

78. AREOPAGITA. Ismeretlen VI. századi görög neoplatonista filozófus, aki a bibliai Dionysius Areopagita (Ap. Csel. 17:34, Athén Szent Pál által megtérített első püspöke) nevén adta közre a középkor folyamán hallatlanul népszerűvé lett misztikus írásait (Az isteni nevekről, A misztikus teológiáról. Az égi hierarchiáról, A földi hierarchiáról). Franciaországban a Pszeudo Dionysius Areopagita kedveltségét egy további téves azonosítás is elősegítette: hosszú ideig azonosnak tartották a mártír Szent Dénessel, Gallia apostolával, Franciaország nemzeti szentjével.

79. SZENT VIKTOR HUGÓ (1096-1141). Szász származású teológus, a párizsi Szent Viktor apátság legjelentősebb intellektusa. Misztikus, szemlélődésre hajlamos elmélkedései mellett ő írta a XII. század legjelentősebb pedagógiai írásait.

80. CLUNY. A Benedek-renden belül a X. század végétől kezdve külön rendként (ordo, congregatio) egyesített, reformált s vont függőségbe sokszáz kolostort a középkor e leghatalmasabb rendháza. A XI. században a pápaság is jobbára Cluny befolyása alatt állt, mely feudális pompaszeretetével egyúttal döntő lökést adott az egyházi művészetek fejlődésének.

81. SZENT BERNÁT (1091-1153). Clairvaux-i apát, a XII. század elején alapított cisztercita rend nagy hatású vezéregyénisége. Aszkéta elvei jegyében nemcsak saját rendjének dísztelen életét és építkezési stílusát határozta meg, hanem az egyház és a keresztény világi társadalom megrendszabályozására tört. Híres prédikátor, a második keresztes hadjárat szónoka, számos teológiai vitairat szerzője.

82. OCULI... Üvegszem kerettel.

83. VITREI… Szemüveg olvasáshoz.

84. TAMQUAM... Akár a jogtalan bitorlóktól.

85. KATÁJ. Kína megjelölése a középkorban.

86. ENTIMÉMA. Valószínűségre utaló logikai következtetés, ahol az egyik premisszát hallgatólagosan ki kell egészíteni.

87. SZENT PACHOMIUS (V1346). A keresztény szerzetesség legendás megalapítója, az egyiptomi szerzetesközösségek életvitelét szabályozó első regulák az ő nevéhez fűződnek.

88. ARANYSZÁJÚ SZENT JÁNOS (V407). Antiókiai katona gyereke, ifjúkorában a szíriai sivatagba megy szerzetesnek, s csak gyomorbaja miatt tér vissza onnan. 398-404-ig konstantinápolyi pátriárka, militánsan aszketikus prédikációi miatt fokozatosan konfliktusba kerül a lakossággal, végül száműzik. A középkorban a legközkedveltebb egyházatyák közé tartozik.

89. FORTE... Bizonyára képes volt rá, de arról nem olvashatunk, hogy valóban szokása volt.

90. PETRUS CANTOR (1120 k.-1197). Francia teológus, a párizsi Notre-Dame kántora 1173 után. A párizsi értelmiség központi figurája a XII. század végén, bibliamagyarázatai és az erényes életre vonatkozó útmutatásai a legjelentősebbek.

91. MANDUCA... Harapj bele, már megsült.

92. AMBROSIUS, SZENT (340 k.-397). Milánó püspöke, a keresztény egyház egyik nagy tekintélyű szervezője, teológiai és himnuszírója. Ő térítette meg Szent Ágostont.

93. PRUDENTIUS (348 k-405 k.). Spanyol egyházi szerző. A keresztény szentkultusz nagy hatású költői népszerűsítője, itt említett műve is ezzel foglalkozik.

94. TU AUTEM... És te Urunk, könyörülj mirajtunk...Mi segítőnk az Úr nevében... Aki az eget és a földet teremtette.

95. BENEDICAMUS... Áldjuk az Urat... Istennek hála. .. Uram, szétnyitod az ajkaimat, és a szám a Te dicséretedet zengi... Gyertek, ujjongjunk.

96. DEUS QUI EST... Isten, aki a szentek csodálatos ragyogása... a felkelő csillag fénye.

97. PALIMPSZESZTUS. Többször használt pergamen, melyen az újraírhatóság kedvéért kikapart sorok átsejlenek a rájuk írtakon.

98. OMNIS... Vö. a 32. old. jegyzetével.

99. CREDO... Hiszek egy Istenben.

100. ANGYALI DOKTOR (Doctor Angelicus). Aquinói Szent Tamás – vö. a 40. old. jegyzetével.

101. EST DOMUS... Van egy olyan ház a földön, amely visszhangzik a világos hangtól. / Maga a ház visszhangzik, de a hallgató vendég nem szól. / S mindketten futnak, a vendég s vele a ház is.

102. HARMADIK KORSZAK. Joachim de Floris (vö. a 62. old. jegyzetével) teológiai koncepciója szerint az Ótestamentum alapján, az Atya jegyében élő első, az Újtestamentum szerint, a Fiú jegyében élő második kort hamarosan követi ez a harmadik kor, melyben mindenki a Szentlélek szerint, szerzeteshez hasonlóan fog élni. Ennek beköszöntét vélték felismerni az önostorozó (flagelláns) mozgalom 1260 utáni tömeges bűnbánatában, valamint az „angyali pápa” (=PAPA ANGELICUS) feltűntében.

103. ODILÓ, SZENT (962 k.-1049). Cluny (vö. a 97. old. jegyzetével) apátja mintegy fél évszázadon át, tulajdonképpen Cluny az ő vezetése idején lett a kor vezető vallási központjává. Nemcsak hatalmas építkezései tették emlékezetessé, hanem politikai szerepe is, ő volt az „Isten békéje” mozgalom egyik fő előmozdítója.

104. SCHOLION. Magyarázó széljegyzet, kommentár.

105. ARIMASPUSOK. A föld peremén élő mitikus nép.

106. JÁNOS PAP ORSZÁGA. A földi paradicsom, az utópisztikus „eszem-iszom ország” egyik középkori változataként lett ismert az után a XII. század végi levél után, amit egy János nevű ázsiai papfejedelem küldött III. Sándor pápának, Barbarossa Frigyesnek és a bizánci császárnak. János magát a három India, valamint hetvenkét tartomány urának, a fejedelmek fejedelmének nevezte, és birodalmának gazdagságát mesés színekkel ecsetelte.

107. TYCONIUS (V400 k.). A IV. századi észak-afrikai DONATISTA eretnekség egyik jelentős teológusa. A donatisták abban különböztek koruk katolikus egyházától, hogy fehérre festették templomaik falát, elutasítva a képi ábrázolásokat, különös becsben részesítették a mártíromságig elmenő vallási fanatizmust, és hangsúlyozták a „külsőségekkel” szemben a bűn és a megváltás belső drámájának fontosságát – e ponton hatott Tyconius Ágostonra.

108. FABULAS... A mesét a költők a beszédről (a fando) nevezték el, minthogy nem megtörtént dolgokat, hanem csevegéskor kitaláltakat mondanak el benne.

109. DECIMUS... Az alázatosság tizedik fokozata, hogy (a barát) nem hajlamos és nem hajlandó a nevetésre, mert írva vagyon, hogy bolond, aki felemeli hangját nevetésben.

110. ALIQUANDO... Olykor nevetek is, tréfálkozom, játszom, ember vagyok.

111. SCURRILITATES... Vö. a 114. old. utolsó előtti bekezdésével: Hanem a közönséges, a bárgyú és a bolondos beszédet száműzzük mindörökre és mindenünnen, és egyetlenegy követőnknek sem engedjük meg, hogy a száját efféle szókra nyissa.

112. KÜRÉNEI SZÜNEZIOSZ stb. Késő antik egyházatyák, teológusok.

113. DE HABITU... A szerzetesek viseletéről és életformájáról.

114. ADMITTENDA... Egy bizonyos adag komolyság után szabad tréfálkozni, némi méltósággal.

115. SALISBURY JOHANNES (1110 k.-1180). Angol egyházi író, a XII. század kiemelkedő értelmiségi figurája, hosszú éveket töltött a pápai udvarban, majd Chartres püspökeként fejezte be életét. Főműve a Policraticus, amely a XII. század egyik legjelentősebb politikai-elméleti munkája.

116. NUDAVI... Azért én is arcodra borítom fel a te ruhádat, hogy látható legyen a te gyalázatod (Jer. 13:26)... (Jeromos:) Vagyis megfogom mezteleníteni combjaidat és hátsódat...

117. SPECULUM STULTORUM... Bolondok tükre.

118. TUM PODEX... S akkor a hátsó fele egy rettenetes dalt zengett.

119. II. SZILVESZTER (V1003). Eredeti neve Gerbert d'Aurillac, az ezredforduló kiemelkedő értelmiségije, retorikai, aritmetikai, zenei és,asztronómiai ismeretei és írásai nagy tekintélyt szereztek neki. Ő volt III. Ottó császár nevelője. Reimsi, ravennai érsekség után 999-1016 pápa, ő küldte a koronát Szent Istvánnak.

120. ARMILLÁRIS GÖMB. Az éggömb modellje, a középkori asztronómusok kedvelt mérőszerszáma.

121. SUGER (1080-1151). A Párizs melletti Saint Denis apátja, a nagyszabású gótikus katedrálisépítészet művészeti-teológiai koncepciójának és első modelljének a megalkotója. Saint Denis újszerű, hatalmas, festett üvegablakainak megindoklására az e helyütt Eco szövegében is idézett érveket hozta, mely a fény misztika Pszeudo-Dionysius Areopagita (vö. a 97. old. jegyzetével) műveire támaszkodik. Élete végén, VII. Lajos keresztes hadjárata idején, három éven át Suger volt Franciaország régense.

122. PRONUNTIATIO. Hanglejtés változtatásával történő kiemelés beszéd közben.

123. THEOPHANIA. Isten anyagi formában való megmutatkozása (pl. égő csipkebokor).

124. HÁROM REND. A középkori társadalomról a XI. században Adalbero laoni és Gérard cambray-i püspök által megfogalmazott ideológia. Eszerint a társadalom – isteni elrendelés szerint – három egymást funkcionálisan kiegészítő csoportból tevődik össze: az imádkozok (oratores), a harcosok (bellatores) és a dolgozók (laboratores) rendjéből. E kép egész az újkorig tartotta magát, innen ered a francia forradalom „harmadik rend”-je is.

125. ORDO MONACHORUM. Szerzetesek rendje.

126. SZILLOGIZMUS. Az általánostól a különösig, három lépcsőben elvezető logikai következtetés (pl. minden ember halandó – minden király ember – minden király halandó).

127. PATARÉNUSOK, PATARIA. A XI. századi egyházreform idején, Milánóban kibontakozott népi vallási mozgalom, mely fellépett a papi életmód „megtisztításáért”, s az egyházi méltóságok pénzért árusítása ellen. Minthogy ez volt az első jelentősebb laikus vallási mozgalom a középkorban, elnevezésük később mindenféle eretnekség általános szinonimája lett.

128. VALDENSEK. Az 1170 körül Lyonban prédikálni kezdő, vagyonát vallási ihletésre a szegények között szétosztó kereskedő, Valdo Péter követői. Önkéntes szegénységben éltek, koldulással keresték kenyerüket, prédikáltak.

129. KATAROK. Az antik manicheizmus középkori örökösei. Dualista tanaik feltehetőleg bogumil (vö. a 72. old. jegyzetével) hatásra alakultak ki (erre utal két itt idézett csoportjuk neve is: ORDO BULGARIAE, DRYGONTHIAE – ez utóbbi a makedóniai Dragovicáról kapta nevét), de a nyugati morális indíttatású vallási mozgalmak egy részét is magukba olvasztva komoly konkurensei lettek az egyháznak a XII. század végére. Minthogy legerősebb pozíciókra Dél-Franciaországban tudtak szert tenni, Albi városáról albigenseknek is nevezték őket. A XIII. század első évtizedeiben keresztes hadjáratot folytattak ellenük, s az ő üldözésükre alakult az inkvizíció hivatala is 1229-ben.

130. BRESCIAI ARNOLD (V1155). Reformprédikátor, Abélard tanítványa, az egyház világi hatalmi törekvéseinek kritikusa. Részt vett Róma városának a pápa elleni felkelésében, mely a város antik intézményeit próbálta helyreállítani. Hiába reméltek segítséget Barbarossa Frigyes császártól – az megégettette Arnoldot, mint eretneket.

131. HEISTERBACHI CAESARIUS (1180-1240). A XIII. század egyik legnépszerűbb példabeszéd-gyűjteményét (Dialógus miraculorum – Társalgás a csodákról) író cisztercita prédikátor.

132. GHIBELLIN. A császárpárt neve a XII-XIII. századi Itáliában, mely a „guelf”-nek nevezett pápapárttal állt szemben. A két elnevezés két császári dinasztiáról kapta a nevét: a Waibling központú Hohenstaufenről az előbbi, a pápák által támogatott Welfekről az utóbbi.

133. BEZIERS. A dél-franciaországi városban elkövetett mészárlás 1209-ben, az albigens keresztes háború idején következett be, a hírhedt kijelentést tevő Amalric pápai legátus volt az észak-franciaországi keresztescsapatok mellett.

134. SALVA... Ments meg engem az oroszlán torkából (Zs. 22:22).

135. HUNC MUNDUM... Minden labirintus jól példázza a világ milyenségét. A belépő számára tágas, a kimenő számára viszont túlságosan szűk.

136. LIÉBANAI BEATUS (V798k.). Asztúriai spanyol egyházi író, 776 körül írt Apokalipszis-kommentárjairól vált híressé. E kommentároknak a IX-XVI. századból harminckét pazarul illusztrált változata ismert, melyek nem egy Ecónál olvasható leírás alapját adják.

137. KRIPTOGRÁFIA. Titkosírás.

138. SUPER... (sorban) Huszonnégyen a trónon... Neve: halál... Elsötétült a nap és a levegő... Záporeső és tűz támadt.

139. IN DIEBUS... (sorban) Azokban a napokban..A halottak elsőszülöttje.

140. CECIDIT... Egy nagy csillag esett le az égről...

141. EQUUS... (sorban) Fehér ló... Kegyelem veletek és béke... A föld egyharmada megégett.

142. DE OCULIS... (sorban) A szemekről; A csillagok sugarairól; A vadállatokról; A különféle szörnyekről szóló könyv.

143. REQUIESCANT... Pihenjék ki fáradalmaikat.

144. MOZARAB. A Pireneusi-félsziget arabok által meghódított részén élő római-gót eredetű keresztény lakosság. Sajátos újlatin nyelvük azóta kihalt.

145. MULIER... „Napba öltözött asszony”, János Jelenéseiből származó, népszerű ikonográfiái motívum a középkorban, mely Máriát egy napkorongon állva mutatja.

146. HASSZASZINOK. Iszlám szekta a XI-XII. században, amelyik terrorista módon, különlegesen kegyetlen eszközökkel harcolt a keresztesek ellen. Nevüket (=hasisevők) arról kapták, hogy úgy hírlett róluk: vad támadásaikat kábítószeres mámorban hajtották végre. Az említett „hegyi öreg” a szekta legendás perzsa főnöke, Hasan Ibn as-Sabbah, aki 1090 körül elzárkózott híveivel az észak-perzsiai bevehetetlen sziklaerődbe, Alamutba.

147. SIC ET NON. Igen és nem – utalás Abélard (1079-1142) művére, mely a XII. század elején a skolasztika gondolkodásmódjának egyik megalapozója volt.

148. HUMILIÁTUSOK. Milánóból kiinduló laikus vallási mozgalom a XII. század végén: a flandriai beginákhoz hasonlítva ezek a laikusok is a kétkezi munka, mindenekelőtt a szövőmunka végzésével, valamint az önkéntes szegénység gyakorlásával próbálták megvalósítani a vallási tökéletességet. Először eretneknek tartották őket, majd a XIII. században az egyház visszafogadta őket.

149. KISPÁSZTOROK (pastoureaux). A keresztes hadjáratok egyik utolsó népi hulláma, mely 1251-ben egy bizonyos „Magyarországi” Jakab mester prédikációinak hatására indult meg. Történetüket Eco leírja.

150. REMETE PÉTER. A XI. század végén induló első keresztes hadjárat népi seregeit összegyűjtő és a Szentföldre vezető prédikátorok egyike. Csapataival együtt, nem kevés konfliktust okozva, keresztülvonult Magyarországon is.

151. SZENT LAJOS (1214-1270). A XIII. század kiemelkedő francia uralkodója, a kolduló rendek nagy pártfogója, keresztes hadjárata során Tuniszban éri a halál.

152. DISTINKCIÓK. A skolasztikus magyarázat első lépéseként használt megkülönböztetések.

153. LYONI ÉS LOMBARD SZEGÉNYEK. A valdens eretnekek (vö. a 177. old. jegyzetével) két különvált csoportja, az utóbbiak radikálisabban pápaellenesek voltak.

154. VILHELMITÁK. Egy XIII. század második felében élt Guiglielma nevezetű, magát isteni lénynek állító nő követői.

155. LUCIFERÁNUSOK. XIV. század eleji dél-németországi szekta, akikről az inkvizítorok, valószínűleg inszinuációként, azt állították, hogy az ördögöt tisztelik istenükként.

156. WALTER MAP (1140-1210). II. Henrik angol király udvari klerikusa, kora udvari és egyházi intrikáinak éles nyelvű kommentátora.

157. QUOD ENIM… – Ami ugyanis a laikus faragatlanságából előtör, annak csak véletlenszerűen van hatása. A bölcsességből fakadó művek viszont biztos törvényszerűségek szerint őrződnek meg és kerülnek hatékony felhasználásra a megfelelő cél érdekében.

158. PRACTICA... Az eretnek gonoszság felkutatásának gyakorlata.

159. HIC LAPIS... Ez a kő az éghez való hasonlatosságot hordozza magában.

160. AVERROЁS (1126-1198). Arab nevén Ibn Rusd, a középkori Európára legnagyobb hatást gyakorló cordovai arab filozófus, Arisztotelész műveinek kommentátora és továbbfejlesztője, emellett neves matematikus, természettudós. Követői, az averroisták külön irányzatot jelentettek a XIII. századi egyetemeken, legvitatottabb tételük az un. „kettős igazság” tanítása volt.

161. OMNES... A természeti hatások minden oka vonalakban, szögletekben és figurákban van megadva. Különben lehetetlen volna tudnunk, mi végre (vannak) bennük.

162. PENITENTIAM... Térjetek meg, mert elközelített a mennyeknek országa (Máté 3:2).

163. SALIMBENE DE ADAM. Pármai ferences barát, a XIII. századi itáliai vallási mozgalmak legbőbeszédűbb krónikása. Krónikája, melyből a könyv sok részletet, például a Segarellire és a kistestvérekre vonatkozó leírásokat átvesz, 1168-1288-ig írja le az eseményeket.

164. DE HOC SATIS! Ebből elég!

165. PULCHRA... Mert szépek a keblek, amelyek egy kicsit előreállnak, kellően, de nem túláradóan duzzadtak, finoman be vannak fűzve, le vannak szorítva, de nem lelapítva.

166. HISTÓRIA... A főeretnek Dolcino testvér története.

167. IN NOMINE... Az Úr nevében, ámen. Ez a formális fizikai ítélet, s e fizikai ítélethez vezető részletes indoklás, amit jogszerűen ismertetünk ezekben az iratokban.

168. JOHANNEM... Johannest, akit Mihály Jakab testvérnek neveztek, a Szent Fredianus közösségből, ezt a rossz helyről jött, rossz életű, eretnek életű és hírű embert, aki eretnek kártékonysággal szembeszegült a katolikus hittel... s nem Istent tartotta szem előtt, hanem az emberi nem ellenségét, tudásával, szorgalmával és igyekvésével alig várta, hogy szándékosan eretnek gaztetteket követhessen el, a szegény életű, eretnek és szakadár kistestvérekkel közösködött, s az ő szégyenletes szektájukat követte és követi a katolikus hittel szemben. .. és eljött Firenze mondott városába és annak nyílt terein hirdette, terjesztette tanait, fáradhatatlanul alátámasztva azt szájával és szívével... hogy Krisztus, a mi Megváltónk semmiféle saját vagy közösen birtokolt tulajdonnal nem rendelkezett, hanem mindenfélét, amit a szentírás tanúsága szerint bírt, azt csak haszonélvezetként bírta.

169. COSTAT... Számunkra az előbb mondottakból, valamint a firenzei püspök úr részletes ítéletéből is nyilvánvaló, hogy ez a nevezett Johannes eretnek volt, nem is akarja belátni sokféle tévedéseit és eretnekségeit, s vonakodik az igaz hit útjára visszatérni; mindazért mi ezt a nevezett Johannest javíthatatlannak, makacsnak és nyakasnak tartjuk a nevezett perverz tévelygéseiben, épp ezért nem érdemel ez a Johannes kíméletet, hanem büntetése legyen példa mások számára is; épp ezért a Mihály testvérként ismert Johannest, mint eretnek, skizmatikus személyt a szokott igazságszolgáltatási helyre vezessék, s ott tűz által teljesen elégessék, hogy lelke a testétől elváljon.

170. PER DOMINUM... Istenért halunk meg.

171. SZENT HILDEGARD (1098-1179). Német Benedek-rendi apáca és vizionárius, Diessenbergben, majd a Bingen melletti Rupertsbergben főnökasszony, a XII. század legnépszerűbb női vallási írója. Leghíresebb – és Eco által könyvében sokat használt – könyve a látomásait és misztikus írásait egybegyűjtő Liber Scivias.

172. ULTIMA THULE. Az ókor neves felfedezője, amassiliai görög Pütheász Britanniába tett hajóútja alkalmával adott elnevezés a „legtávolabbi” északi földrészről, melynek létezéséről tudomást szerzett, a Föld „északi határáról”. Utódai ezt előbb a Shetland-szigetekkel, majd Írországgal, később Grönlanddal azonosították.

173. PHYSIOLOGUS. A keresztény középkor egyik legnépszerűbb természettudományos-vallási irata, valószínűleg 200 körül keletkezett, valóságos és imaginárius állatok vallási tanulságait foglalja össze.

174. DE TE FABULA... Rólad szól a mese.

175. VADE RETRO! Menj hátra!

176. TERRIBILIS…Félelmetes, mint egy acélfegyvert szegező csapat.

177. O SIDUS... Ó, széplányok csillaga, ó zárt kapu, kertek forrása; illatszerek és festékek tartószelencéje.

178. OH LANGUEO. .. Ó elalélok! Látom ernyedésem okát s nem védekezem!

179. OMNIS ERGO... Így minden figura annál egyértelműbben utal az igazságra, minél nyíltabban mutatja meg a nem hasonlító hasonlításával, hogy ő csupán puszta figura és nem maga az igazság.

180. OMNE ANIMAL... Közösülés után minden állat szomorú.

181. NIHIL... Semmi sem következik két különálló ikeresetból.

182. AUT SEMEL... Vagy egyszer, vagy újfent is a középső tagnak általános érvényűnek kell lennie.

183. ROMANS-I HUMBERT. Domonkos rendfőnök (1254-1263), a XIII. század népszerű prédikátora. Idézett prédikációjának címe: A falusi szegény nőkhöz.

184. PECCANT ... Mert halálos vétket követnek el, amikor egy laikussal vétkeznek, még halálosabbat, ha egy felszentelt klerikussal, de a leghalálosabbat akkor, ha egy világ számára meghalt szerzetessel.

185. ACTUS... Az érzéki vágy cselekedeteit, amennyiben testi átváltozások is kapcsolódnak hozzá, szenvedélynek nevezzük, s nem akarati cselekedeteknek.

186. APPETITUS... A vágyakozás egy reálisan kívánatos következmény irányába tör, s azt elérve véget is ér mozgása.

187. AMOR FACIT... A szerelem teszi, hogy azok a dolgok, amelyek szeretnek, valamilyen módon egyesülnek a szeretővel, s a szerelem ténye sokkal felismerhetőbb mindebben, mint maga az ismeret.

188. INTUS... Behatóan és kielégítően.

189. PRINCÍPIUM... A konkurencia elve... a szeretett lényben való részesedés... A nagy szeretet miatt, amit a létezés iránt érez... a szeretett lényhez való közeledés.

190. DIONYSIUS. Vö. a 97. old. jegyzetével.

191. CORONA... A királyság koronája Isten kezéből... A birodalom fejéke Péter kezéből.

192. TAXAE... A szentséges bűnbánati díjak.

193. BEDA VENERABILIS (673-735), (latinul: „a tiszteletre méltó” Beda). Angolszász történetíró, grammatikus, teológus és filozófus. A korai középkor legjelentősebb tudósa. Itt felsorolt műveinek magyar címe: Az angolok története; Az egyház építéséről; A tabernákulumról; Dionysius idejéről, időszámításáról, krónikájáról és köréről (e műve tette a nyugati kultúrában közismertté Dionysius Exiguus kronológiáját, mely az időszámítás alapjául Krisztus születését választja); Ortográfia; A metrika rációjáról; Szent Cuthbert élete; A metrika művészete.

194. HOC SPUMANS... (nyersfordítás) Így habokat vetve zárja le a föld partjait a tenger / viharos hullámokkal ostromolja a föld szegélyeit / súlyos zuhatagokkal nyomul be a sziklaöblökbe / a mélyben hatalmas örvénnyel kavarja fel a kavicsokat / felül szétfutnak a tajtékzó habok / zengő fuvallatok rázzák meg gyakran...

195. PRIMITIUS... (megközelítőleg) Legelőbb is valamennyi költemény közül a leginkább kiemelkedőt, kegyességgel, azonfelül atyai elővigyázatossággal, különösképpen a panegyricust, valamint a teremtő számára folyamatosan a költeményeket, amelyeket a világon kihirdettek...

196. IGNIS, COQUIHABIN... (megközelítőleg) Tűz, coquihabin (mert a leégés előtt sütni mondatik), égés, calax a melegről, fragon a láng pattogásáról, rusin a vörösségről, füstölő, ustrax az égésről, élő, mert már majdnem halott tagjait életre kelti, sárgálló, mert a tűzkőtől sárga lesz, miszerint a tűzkő neve is helytelen, hacsak nem szikráktól sárgállik éppen, (és végül) aencon, Aeneas isten nyomán, aki benne lakik, vagy akitől az éltető fuvallat elemei jönnek.

197. IN NOMINE... Az Atya és a Fiú nevében...

198. COLUMBAN, SZENT (543 k.-615). Az írországi szerzetesség kiemelkedő figurája. Jelentős térítőtevékenységet folytatott a kontinensen, egyebek között ő alapította Luxeuil és Bobbio híres kolostorait.

199. BRENDAN, SZENT (486 k.-575 k.). írországi szerzetes, apát. A nevéhez kapcsolt „Navigatio Sancti Brendani” (Szent Brendan hajózása) című irodalmi műnek köszönheti középkori hírét, melynek során a társaival hajózó Brendan eljut az „ígéret földjére” (lásd: Insulae Fortunatae: Szerencseszigetek – vagyis talán a mai Kanári-szigetek), ahol betekintést kap a túlvilági életbe. E mű jelentősen hatott a középkori „túlvilágjárások” és a kora újkori utópiák irodalmára.

200. HIC SUNT... Itt vannak az oroszlánok.

201. AVICENNA (980 k.-1037). Más néven Ibn Szina. Arabul és perzsául író, perzsa származású filozófus. A muszlim filozófia Keleten legnagyobbnak tartott alakja. Hamadánban jelentősebb politikai szerepet is játszik, amiért élete vége felé börtönbe kerül, majd menekülni kénytelen. Műveinek jelentős része megsemmisült. Arisztotelészt a neoplatonista tanokkal összeegyeztető filozófiai írásai nagy hatással voltak a skolasztikára.

202. ANAGOGIKUS. A középkorban népszerű négyes (olykor hármas) írásmagyarázó elv utolsó tagja (betű szerinti, allegorikus és morális a megelőző három). Anagógé = felfelé vezetés, az áldozat felvezetése az oltárhoz. Az anagogikus értelmezés a végső, szellem szerinti értelmezés, a megvilágosodás útja.

203. ARAMEUS. Néhány élő-ázsiai nép e nyelven elterjedt irodalma. Mássalhangzós írása az i. e. IX. században kezdődött. Az i. e. VIII. században egész Elő-Ázsia nemzetközi és liturgikus nyelve. Az időszámítás kezdete körüli évszázadokban a zsidóság hétköznapi nyelve a héber helyett az arámi lett, ezért számos vallási irat, apokriflegenda ezen a nyelven őrződött meg.

204. SZINEKDOCHE. Az egészet képviselő rész, pars pro toto.

205. SPECULUM... A szerelem tükre.

206. VAZUL. Ancyra püspöke (351-360) az emelkedőfélben lévő arianizmus heves ellenlábasa.

207. QUI ANIMAM... Akik gonosz és zavarodott módon egybekeverik a lelket a testtel, mindkét dologban lerombolják azt, ami az életben őket szükségessé teszi, a fénylő és csillogó lelket a testi vágyakozás mocsarába rángatják, a testi csínt és ragyogást pedig ebben a kavarodásban az élet feladatai számára haszontalannak mutatják.

208. NIGRA... Fekete és keserű.

209. LIBER CONTINENS. Az önmegtartóztatás könyve.

210. LYCANTROPIA. Egy olyan mitikus betegség, melytől az illető emberek meghatározott időközökben farkassá változnak át, s így tesznek kárt embertársaikban, majd visszaváltoznak.

211. VILLANOVAI ARNOLD. XIII. századi katalán orvos, asztrológus és alkimista. Arab és héber hatásokat magába olvasztó orvostudományában számos mágikus módszert alkalmazott. Ugyanakkor elutasította a rituális mágia központi célkitűzését: hiábavalónak tartotta a törekvést a démonok emberi szolgálatba állítására.

212. HUMOR, PNEUMA. Testnedv, szellem – a középkori orvostudomány antik eredetű kategóriái.

213. PARAPHERNALIÁK. Sajátos segédeszközök, ismertetőjegyek.

214. BOURBONI STEPHANUS (1185 k.-1261). Domonkos szerzetes, kora egyik legtevékenyebb inkvizítora. Itt gyűjtött tapasztalataiból állítja össze említett traktátusát.

215. ALVERNIAI VILMOS (1180 k.-1249). Guillaume d'Auvergne, párizsi teológus, a skolasztika nagy summáinak előkészítője. De legibus (A törvényekről).

216. INKUBUS. Ördögi lény, a női boszorkányok szexuális partnere, de másokat is megkísérel elcsábítani éjjel, álmukban.

217. BERNARD DÉLICIEUX. Dél-francia ferences jogász, aki a XIV. század elején szembeszegült a domonkosok vezette inkvizíció kegyetlenségével és túlkapásaival. Kiközösítése ellenére rendje védelmébe vette – bátor fellépése végül is enyhítést hozott az inkvizíció gyakorlatában. Ezután évtizedekig visszavonultan élt, majd spirituális nézetei és korábbi inkvizíció ellenes fellépése miatt XXII. János pápa idején perbe fogják, megkínozzák. Börtönben hal meg.

218. INIMICUS PACIS. A béke ellensége.

219. HISPÁNIAI PÉTER (V 1277). Pedro Juliani, portugál teológus, aki 1277-ben pápaként hal meg. Summulae logicales című dialektikai műve volt a legnépszerűbb, de foglalkozott mindenféle más teológiai, filozófiai problémával is: főműve a De anima (A lélekről) című traktátus.

220. HORDÓBŰVÖLŐ KISTESTVÉR. A késő középkori olasz szitokban elhangzó, „hordócskát” jelentő barilotto szó egy olyan feketemise-szertartásra utal, ami valószínűleg csupán az inkvizítorok találmánya: egy olyan gyermekgyilkossággal egybekötött orgiára, ahol a megölt gyerek hamvait a barilottóban őrzött borba keverik, majd ennek az italnak a segítségével kapcsolnak másokat is szektájukhoz. Gyakran felhozzák a vádat a kistestvérek (fraticelli) ellen.

221. NOMINA... A nevek a dolgokból következnek.

222. DE PLANTIS... A növényekről szóló három könyv; A füvek kincstára.

223. RESZPONZÓRIUM. Liturgikus válaszolgató ének-fajta.

224. DILECTISSIMO... Legkedvesebb... Akinek nincs lova, az gyalog megy.

225. DOMINI CANES. Az Úr kutyái – a domonkosokra mondták ezt a középkorban, mind őmaguk (a hit védelmének értelmében), mind ellenfeleik.

226. PLANTA DEI... Isten növénye, mely a hit gyökeréből csírázott ki.

227. PECCA PRO NOBIS... Bűnözz értünk... könyörülj rajtunk... szabadíts meg a jótól... ügyelj a megromlásomra. .. elátkozzuk az urat... nyisd tágra a seggem lyukát... fröcsköld belém a magodat és tegyél tisztátalanná...

228. CINGULUM DIABOLUI. Az ördög öve.

229. JACQUES FOURNIER (V 1342). A délfrancia Pamiers püspökeként ő végeztette el azt az inkvizíciós vizsgálatot Montaillou falu katar eretnekei ellen, amelynek páratlan részletességű dokumentumaiból E. Le Roy Ladurie a hetvenes években a legnagyobb történeti bestsellert írta. 1334-1342-ig XII. Benedek néven ő volt a pápa Avignonban.

230. SEDERUNT PRINCIPES... Leülnek a fejedelmek / és körülvesznek engem / gyűlölséges beszédekkel / és ostromolnak engem ok nélkül / Segíts meg engem, Uram Isten / szabadíts meg engem / a te kegyelmed szerint (v ö. Zsolt. 109:3,26).

231. GRADUALE. Kórus a mise kísérőzenéjeként.

232. CLIMACUS. Az ereszkedő hármas dallamlépés megjelölése gregoriánban.

233. PORRECTUS. Le-fel lépő gregoriándallam.

234. TORCULUS. Fel-le lépő dallam.

235. SALICUS. Emelkedő hármas dallamlépés.

236. DIFFERENTIAS... Szagkülönbségek.

237. TRAETE. .. Tessék, válasszatok, kurafiak! (A leírt jelenet ihletői a Iustinianust és Teodórát ábrázoló ravennai mozaikok.)

238. SAO KO KELLE TERRE... Tudomásul veszem, hogy az itt körülhatárolt földterület harminc évig Szent Benedek rendjének tulajdonát képezi. (Földbérleti szerződés szövege, az első olasz nyelvemlék.)

239. NIGRA SED FORMOSA. Fekete, de szép.

240. LIOTÁRDI FENEVAD. Célzás Jean-Francois Lyotard-ra, a kortárs francia filozófusra, akinek Économie Libidinale (Libidinális közgazdaságtan) című könyvéből idéz Eco a lány testének szétszóródásánál. Jób könyve ezúttal nem a bibliai, hanem Enrico Job avantgárd festőnek egy olyan művére utal, ahol saját kiterített testét ábrázolja padlószőnyegként.

241. UT CACHINNIS DISSOLVATUR... Amit a kacagás felbont s a tátott szájak kiforgatnak.

242. LACRIMOSA... Könnyel árad ama nagy nap / Hamvuknál ha feltámadnak / A bűnösök s számot adnak. / Uram, adj nekik jó véget, / Kegyes Krisztus, kérünk téged, / Add meg nekik békességed. (Sík Sándor fordítása)

243. COENA CYPRIANI. A középkor egyik legnépszerűbb szatirikus írása. Szent Cyprianus (200 k.-258) karthágói püspök munkái közé sorolták, de csaknem biztos, hogy később keletkezett, az V. és a VIII. század között. A legtöbben Zenon (1371 ) veronai püspök egy prédikációjának a szaturnáliák szellemében történt továbbfejlesztését látják benne. Tartalma és kora középkori sorsa kiderül Eco leírásából.

244. IOCA... Szerzetesi játékok.

245. LUDERE ME LIBUIT... Játszani van kedvem, fogadj el engem, a játszót, János pápa. Te magad is tudsz nevetni, ha kedved van rá.

246. RIDENS CADIT... (nyersfordítás) Nevetve hull el az Örvendező, / Zakariás csodálkozik, / ágyban heverve / tanul Anastasius.

247. ARTHEMIDOROSZ. Az i. sz. II. században, Kis-Ázsiában élő híres görög jós, az Oneirokritika (Álmoskönyv) című műve népszerű volt a középkorban.

248. I. ÁR. DE DICTIS... Ama bolond mondásairól való cikkely / szír könyv az egyiptomi alkímiáról / Alcofriba mester expozíciója Szent Cyprián karthágói püspök vacsorájáról / Fejetlen könyv a szüzek ostobaságáról és a szajhák szerelméről.

249. BRÚNÓ, SZENT (1032-1101). A teljes némaságot fogadó karthauzi rend megalapítója, termékeny teológiai író.

250. STUPRA VIRGINUM. .. Szüzek megbecstelenítése és szajhák szerelmei.

251. DE TOTO... Az egész testéből nyelvet csinált.

252. ER MUOZ... Úgyszólván el kell hajítania a létrát, miután felmászott rajta (Wittgenstein: Logikai-filozófiai értekezés 6,54; az idézetet Eco tréfásan középfelnémetre fordította).

253. NON IN COMMOTIONE... Ne indulattal, Uram.

254. TOLLE ET LEGE. Vedd és olvasd!

255. AKROSZTIKON. Olyan költemény, melynek kezdőbetűi (vagy szótagjai, szavai) egybeolvasva önálló értelmet adnak ki.

256. EST UBI... Hova tűnt már Babilon dicsősége?

257. O QUAM SALUBRE... Ó, milyen üdvözítő, boldogító és édes a magányban ülni, és hallgatni, és Istennel társalkodni!

258. GOTT IST... Isten egy nagy semmi, sem a most, sem az itt nem érintheti meg.

259. STAT ROSA... (nyersfordítás) A hajdani rózsa név csupán, puszta neveket markolunk.

260. ROSA QUE AL PRADO... (nyersfordítás) Réten nyíló, égőpiros rózsa, / büszkén kelleted magad / harmatos bíborszínben: / buja, felséges sík a te szirmod; / igen ám, de hiába vagy olyan szép, / mégiscsak szerencsétlen leszel, (spanyol)

261. DECONTEMPTU… A világ megvetése.

262. MAIS OÚ... Hol van már a tavalyi hó? (Villon)

263. NULLA... Semmi se rózsa.

264. GENIUS... A zseni húsz százalék inspirációból és nyolcvan százalék perspirációból (izzadságból) tevődik össze.

265. TRAITE... A mérgekről szóló traktátus.

266. LÁ-BAS. Ott.

267. SZALMA UTCA. Utalás a középkori Párizs egyetemére, melynek egyik épülete itt, a Rue du Fouarre-ban volt. Az itteni híres teológiai vitákra utal Dante, Paradicsom X. 137.

268. QUARE... Miért nem mocskol be a közösülés fiúkorban?

269. PEREGRINATIO SANCTI BRANDANI. Szent Brendan zarándoklata, vö. a 367. old. jegyzetével.

270. KENNINGARS. Találóskérdés-szerű kelta-óangol versforma.

271. REM TENE... A dolgokat tartsd kézben, s a szavak maguktól jönnek. A szavakat tartsd kézben, s a dolgok maguktól jönnek.

272. VENERABILIS INCEPTOR. Tiszteletre méltó elindító – Ockham kiindulópontszerű teológiai-filozófiai újításaira utal.

273. CSÁSZÁR, NEM IS MONDOM... Idézet Petrarca Itáliám című költeményéből: „Császár, nem is mondom, hogy szanaszerte / szívünk vére lepé be e rétet...” (Jékely Zoltán fordítása)

274. TRIAL... Próba-szerencse folyamat.

 

 

AZ APÁTSÁG ALAPRAJZA