Hetedik fejezet

Me­yer Me­yer fel­eresz­tet­te a ro­lót a park­ra néző, ráccsal el­lá­tott ab­la­kon, s a nap pon­to­san az ab­lak mel­lett álló író­asz­tal­ra sü­tött, ahol a de­tek­tí­vek „ebé­del­tek”.

Ca­rel­la az ab­lak­kal és a park­kal szem­közt ült, az író­asz­tal vé­gén, úgy­hogy ki­lá­tott az ut­cá­ra, és tisz­tán lát­ta a lomb­ten­gert is, amely a par­kot a jár­dá­tól el­vá­lasz­tó kő­ke­rí­té­sen túl kez­dő­dött.

– Hát­ha nem is egy meg­ha­tá­ro­zott la­dy­ről van szó? – ve­tet­te fel a kér­dést Me­yer. – Hát­ha rossz nyo­mon va­gyunk?

– Hogy érti ezt? – kér­dez­te Ca­rel­la, és be­le­ha­ra­pott egy szend­vics­be. A szend­vi­cset Char­lie Cse­me­ge­bolt­já­ból ho­zat­ták, a sa­rok­ról, össze se le­he­tett ha­son­lí­ta­ni azok­kal a szend­vi­csek­kel, ame­lye­ket Ca­rel­la fe­le­sé­ge, Teddy szo­kott ké­szí­te­ni.

– Mi ab­ból a fel­te­vés­ből in­dul­tunk ki, hogy ez az őrült egy meg­ha­tá­ro­zott sze­mély­re gon­dol – fe­lel­te Me­yer. – Egy La­dy­nek ne­ve­zett hölgy­re. Csak­hogy ez nem biz­tos.

– Foly­tas­sa – mond­ta Ha­wes.

– Bor­zal­mas ez a szend­vics – je­gyez­te meg Ca­rel­la.

– Min­den­nap rosszabb – he­lye­selt Me­yer. – Nyílt egy új ven­dég­lő, Ste­ve. Az Arany Fa­zék. Lát­ta már? Az ötö­dik Ave­nue-n, pár lé­pés­re a Cul­ver Ave­nue-tól. Wil­lis már evett ott. Azt mond­ja, ki­tű­nő a koszt­ja.

– Ház­hoz is szál­lít? – kér­dez­te Ca­rel­la.

– Ha nem te­szi, va­ló­sá­gos arany­bá­nyá­ról mond le – fe­lel­te Me­yer. – Ahány nagy­bé­lű van ezen a ka­pi­tány­sá­gon!

– Szó­val hogy van a do­log az­zal a „La­dy­vel”? – kér­dez­te Ha­wes.

– Na tes­sék! Azt akar­ja, hogy még ebéd köz­ben is gon­dol­koz­zam – fe­lel­te Me­yer.

– Mu­száj fel­húz­va tar­ta­nunk azt a ro­lót? – kér­dez­te Ca­rel­la.

– Mi­ért ne? – kér­dez­te Me­yer. – Hadd süs­sön be a na­pocs­ka.

– Va­la­mi foly­ton a sze­mem­be vil­log – mond­ta Ca­rel­la.

– Húz­za ar­rább a szé­két. Ca­rel­la hát­rább lök­te a szé­két.

– Szó­val hogy van az a… – kezd­te új­ból Ha­wes.

– Jól van, na – fe­lel­te Me­yer. – De tü­rel­met­len. Úgy lát­szik, fő­ka­pi­tány akar len­ni.

– Még le­het is – je­gyez­te meg Ca­rel­la.

– Nos, te­gyük fel, hogy maga akar­ja ki­vá­gott és fel­ra­gasz­tott sza­vak­ból össze­ál­lí­ta­ni azt a nya­va­lyás le­ve­let – kezd­te el vég­re Me­yer. – Te­gyük fel, hogy át­né­zi az egész New York Ti­mes-t, hogy meg­fe­le­lő sza­va­kat ta­lál­jon. Te­gyük fel, hogy csak ezt akar­ja írni: „Ma este nyolc­kor meg­ölök egy nőt. Pró­bál­ja­nak meg­aka­dá­lyoz­ni!” Ed­dig érti?

– Ér­tem – fe­lel­te Ha­wes.

– Oké. Szó­val el­kezd ke­res­gél­ni. Se­hol sem ta­lál­ja le­ír­va azt, hogy nyolc, erre imp­ro­vi­zál. Ki­vág­ja a Bal­lan­tine-sör véd­je­gyét, és azt hasz­nál­ja fel nyol­cas­nak. Az­tán azt a két szót se ta­lál­ja, hogy pró­bál­ja­nak és meg­aka­dá­lyoz­ni, csak azt, hogy mit, meg tud­nak, meg el­le­ne. Erre eze­ket hasz­nál­ja fel. Nos, mi­ért ne ke­rül­he­tett vol­na a le­vél­be ugyan­így a „Lady” is?

– Ezt nem ér­tem.

– Maga azt akar­ja le­ír­ni; hogy egy nőt. Vé­gig­bön­gé­szi az egész nya­va­lyás új­sá­got, de ezt a két szót csak nem ta­lál­ja. Át­né­zi a könyv­ro­va­tot is, és meg­akad a sze­me Con­rad Rich­ter re­gé­nyé­nek a hir­de­té­sén. Mi­ért ne?, gon­dol­ja ma­gá­ban. Nő, lady, lé­nye­gé­ben mind a ket­tő ugyan­azt je­len­ti. Te­hát ki­vág­ja a „Lady”-t. Igaz, hogy nagy kez­dő­be­tű­vel van írva, hi­szen egy re­gény cí­mé­ből való. De ez ma­gát nem za­var­ja, mert a szó ki­fe­je­zi azt, amit maga akar. Sőt: még jó is, hogy a zsa­ruk tel­je­sen fö­lös­le­ge­sen haj­ku­rász­ni kezd­je­nek egy nagy kez­dő­be­tűs La­dyt, aki nem is lé­te­zik.

– Ha a pa­sas­nak volt tü­rel­me kü­lön-kü­lön ki­vág­ni és fel­ra­gasz­ta­ni a tud­nak szó be­tű­it – szólt köz­be Ca­rel­la –, ak­kor pon­to­san tud­ta, mit akar üzen­ni, és ha nem ta­lál­ta vol­na meg a meg­fe­le­lő szót, meg­al­kot­ta vol­na be­tűn­ként.

– Mind­két eset le­het­sé­ges – je­gyez­te meg Ha­wes.

– Azt, hogy tud­nak, ír­hat­ta vol­na más­kép­pen is – mond­ta Me­yer.

– A maga el­mé­le­te sze­rint pél­dá­ul úgy, hogy ké­pe­sek – mond­ta Ca­rel­la. – Csak­hogy a pa­sas azt akar­ta írni, hogy tud­nak, te­hát egyen­ként ki­vág­ta a szó­hoz szük­sé­ges be­tű­ket. Nem tu­dom el­fo­gad­ni az el­mé­le­tét, Me­yer. – Még hát­rább lök­te a szé­két. – Az a va­cak még min­dig vil­log ott a park­ban.

– Oké, ne fo­gad­ja el – mond­ta Me­yer. – Én még­is azt mon­dom, hogy ez az őrült bár­me­lyik nőt ki­sze­mel­het­te ál­do­za­tá­ul, nem­csak azt az egy bi­zo­nyos Lady ne­ve­ze­tűt.

Ca­rel­la va­la­min töp­ren­gett.

– Ha így van – mond­ta Ha­wes –, ak­kor nem tu­dunk sem­mi­fé­le nyo­mon to­vább­men­ni. Ha az ál­do­zat vá­ro­sunk bár­me­lyik nője le­het, mi­ből in­dul­junk ki?

– Nem tu­dom – fe­lel­te Me­yer. Meg­von­ta a vál­lát, és be­le­kor­tyolt a ká­vé­já­ba. – Fo­gal­mam sincs róla.

– A ka­to­na­ság­nál – szó­lalt meg las­san Ca­rel­la – min­dig fi­gyel­mez­tet­tek ben­nün­ket, hogy vi­gyázzunk a…

Me­yer fe­lé­je for­dult.

– Mi van? – kér­dez­te.

– Lát­cső! – ki­ál­tott fel Ca­rel­la. – Az ott egy lát­cső!

– Hol?

– A park­ban – fe­lel­te Ca­rel­la. – Ami ott vil­log. Va­la­ki lát­csö­vez!

– Na és? – vont vál­lat Me­yer. – De ha az ál­do­zat bár­me­lyik nő le­het, a mi esé­lyünk egy az öt­mil­li­ó­hoz, hogy meg­aka­dá­lyoz­hat­juk a…

– Ki fi­gyel­he­ti lát­cső­vel a ka­pi­tány­sá­got? – kér­dez­te nyo­ma­té­ko­san Ha­wes. A há­rom de­tek­tív hir­te­len el­né­mult.

– Be­lát­hat ebbe a szo­bá­ba? – szó­lalt meg vé­gül Ha­wes.

– Va­ló­szí­nű­leg – fe­lel­te Ca­rel­la.

Ön­kén­te­le­nül sut­to­gó­ra fog­ták a hang­ju­kat, mint­ha a lát­ha­tat­lan meg­fi­gye­lő hall­hat­ná is őket.

– Ma­guk ma­rad­ja­nak ülve, és be­szél­ges­se­nek to­vább – sut­tog­ta Ha­wes. – Én me­gyek, és a há­tá­ba ke­rü­lök.

– Én is ma­gá­val me­gyek – mond­ta Ca­rel­la.

– Ne. Le­het, hogy meg­lép, ha ész­re­ve­szi, hogy töb­ben is el­hagy­juk a szo­bát.

– Gon­dol­ja, hogy?… – kezd­te Me­yer.

– Nem tu­dom – fe­lel­te Ha­wes, és las­san fel­állt.

– Ren­ge­teg időt meg­ta­ka­rít­hat ne­künk – sut­tog­ta Ca­rel­la. – Sok sze­ren­csét, Cot­ton!

Ha­wes a föld­szin­ti fog­dák mel­lett lé­pett ki a ka­pi­tány­ság mö­gött hú­zó­dó si­ká­tor­ba. Be­csap­ta maga mö­gött a ne­héz acé­laj­tót, az­tán el­in­dult a si­ká­tor­ban. Os­to­ba mó­don do­bo­gott a szí­ve.

Óva­to­san, mond­ta ma­gá­nak. Ezt a já­té­kot óva­to­san kell ját­sza­nunk, kü­lön­ben el­re­pül a ma­dár­ka, s megint itt ál­lunk a „Lady”-vel, vagy egy­sze­rű­en csak „egy nő­vel”, „egy nő­vel” egy olyan vá­ros­ban, ahol csak úgy nyü­zsög­nek a nők. Szó­val óva­to­san! Óva­to­san csi­nál­ni! Sót hin­te­ni a ma­dár­ka far­ká­ra, és ha a csi­bész el akar sza­lad­ni, ra­pittyá­ra ver­ni, vagy le­lő­ni, de óva­to­san csi­nál­ni, las­san és óva­to­san, mint egy rá­é­rős he­kus, aki az Egye­sült Ál­la­mok leg­las­súbb be­szé­dű em­be­rét ké­szül ki­hall­gat­ni.

Vé­gig­sza­ladt a si­ká­to­ron, az­tán ki­for­dult az ut­cá­ra. A jár­dán nyü­zsög­tek a le­ve­gő után kap­ko­dó em­be­rek. Va­la­mi­vel ar­rább snú­roz­tak, s a ház­tömb túl­só vége felé egy cso­mó srác ki­nyi­tott egy tűz­csa­pot, és vi­dá­man han­cú­ro­zott az el­sza­ba­dult víz­su­gár­ban, so­kan kö­zü­lük tel­je­sen fel­öl­töz­ve. Ha­wes lát­ta, hogy né­hány srá­con ove­rall­nad­rág és rö­vid ujjú, csí­kos ing van. Jobb­ra for­dult, maga mö­gött hagy­ta a snú­ro­zó­kat és a tűz­csa­pot. Mit csi­nál­jon egy jó he­kus az év leg­me­le­gebb nap­ján?, tű­nő­dött. Hagy­ja, hogy a köly­kök el­po­csé­kol­ják a vá­ros víz­tar­ta­lé­kát, és baj le­gyen, ha a tűz­ol­tók­nak szük­sé­gük len­ne arra a tűz­csap­ra? Vagy zár­ja el csa­var­kulccsal azt a tűz­csa­pot, és kény­sze­rít­se tét­len­ség­re a gye­re­ke­ket a ful­lasz­tó hő­ség­ben – tét­len­ség­re, amely mi­att eset­leg ut­cai ban­dák­ba tö­mö­rül­nek, s gengsz­ter­há­bo­rú­kat vív­nak egy­más­sal, ame­lyek ta­lán még a tűz­nél is na­gyobb bajt okoz­hat­nak?

Mit csi­nál­jon egy jó he­kus? A kup­le­rá­jos­né párt­já­ra áll­jon, vagy a de­rék pol­gá­ré­ra, aki be akar­ja csap­ni a kup­le­rá­jos­nét?

Mi­ért kell egy he­kus­nak fi­lo­zo­fál­nia, gon­dol­ta Ha­wes, mi­köz­ben foly­ton csak fi­lo­zo­fált.

És sza­ladt.

Sza­ladt, és csö­pö­gött róla a ve­rí­ték, mint a nyir­kos­ság a víz­cső­ről a pin­cé­ben, de már ott is volt előt­te a park – és a park­ban va­la­hol az az em­ber a lát­cső­vel.

– Ott van még? – kér­dez­te Me­yer.

– Ott – fe­lel­te Ca­rel­la.

– Úr­is­ten, meg se me­rek moc­can­ni! Mit gon­dol, ki­ta­lál­ta, mit akar Ha­wes?

– Nem hin­ném.

– Egy­va­la­mi jó eb­ben az egész­ben – mond­ta Me­yer.

– Mi­cso­da?

– Hogy job­ban íz­lik a szend­vics, ami­óta tör­té­nik va­la­mi.

A fér­fi ott a park­ban ke­reszt­be tett láb­bal ült a ma­gas szik­lán, lát­csö­vét a rend­őr­ség­re sze­gez­ve. Most csak két he­kus ült az író­asz­tal mel­lett, szend­vi­cset za­bált, és be­szél­ge­tett. A nagy­da­rab vö­rös­ha­jú né­hány per­ce fel­állt, és rá­érő­sen el­sé­tált az író­asz­tal mel­lől. Ta­lán egy po­hár ví­zért ment, vagy eset­leg egy csé­sze ká­vé­ért? Szok­tak va­jon ká­vét főz­ni a rend­őr­sé­gen? Meg­en­ge­dik ne­kik az ilyes­mit? Az épü­let­ből min­den­eset­re nem jött ki, te­hát oda­bent van va­la­hol.

Ta­lán a szá­za­dos vagy a had­nagy hí­vat­ta, vagy akár­ki, aki a fe­let­te­se. Ta­lán a szá­za­dos ci­te­rá­zik a le­vél mi­att, és sze­ret­né, ha az em­be­rei csi­nál­ná­nak va­la­mit ahe­lyett, hogy ül­nek az asz­tal kö­rül, és esz­nek.

Az, hogy esz­nek, va­la­hogy dü­hí­tet­te. Per­sze tud­ta, hogy ne­kik is kell en­ni­ük – en­nie min­den­ki­nek kell, még a zsa­ruk­nak is –, de hát ennyi­re nem ve­szik ko­mo­lyan a le­ve­lét? Nem ér­tet­ték meg, hogy gyil­kol­ni fog? Nem az len­ne a dol­guk, hogy meg­aka­dá­lyoz­zák, ha va­la­ki gyil­kol­ni akar? Az is­ten sze­rel­mé­re, hát nem fi­gyel­mez­tet­te őket?! Nem adott-e meg ne­kik min­den le­he­tő­sé­get, hogy meg­aka­dá­lyoz­zák? Ak­kor meg mi a fe­né­nek ül­nek, za­bál­nak szend­vi­cset és be­szél­get­nek? Ezért fi­ze­ti a zsa­ru­kat a vá­ros? Un­do­rod­va le­tet­te a lát­csö­vet.

Le­tö­röl­te a fel­ső aj­ká­ról az iz­zad­sá­got. Va­la­hogy fur­csán da­gadt­nak érez­te az aj­kát. El­át­koz­ta a hő­sé­get, és elő­vett a far­zse­bé­ből egy zseb­ken­dőt.

– Meg­szűnt – mond­ta Ca­rel­la.

– Mi­cso­da? Mi szűnt meg?

– A vil­lo­gás. Meg­szűnt!

– Le­het, hogy Ha­wes már oda­ért? – kér­dez­te Me­yer.

– Nem. Még nem ér­he­tett oda. Ta­lán a pa­sas ment el. A szent­sé­git! Mi­ért nem men­tünk mi is?…

– Ott van! A vil­lo­gás, Ste­ve! Még ott a pa­sas!

Ca­rel­la na­gyot só­haj­tott. Keze ököl­be szo­rult az asz­ta­lon.

Nagy erő­fe­szí­tés­sel szá­já­hoz emel­te a ká­vés­csé­szét, és be­le­kor­tyolt.

Gye­rünk, Cot­ton, gon­dol­ta. Moz­gás!

Az meg csak nyar­galt a park ka­nyar­gós ös­vé­nye­in, s na­gyon sze­ret­te vol­na tud­ni, hol le­het a lát­csö­ves pa­sas. So­kan utá­na­for­dul­tak, ami­kor el­ro­bo­gott mel­let­tük. Min­dig fur­csa lát­vány egy ro­ha­nó em­ber, de kü­lö­nö­sen fur­csa egy ilyen ká­ni­ku­lai na­pon. A já­ró­ke­lők mind Ha­wes mögé néz­tek, hogy lás­sák, ki ker­ge­ti. Két­ség­kí­vül egy egyen­ru­hás zsa­ru­ra szá­mí­tot­tak, aki re­vol­ver­rel a ke­zé­ben lo­hol utá­na.

Ma­ga­san le­het, gon­dol­ta Ha­wes. Ha be­lát a ka­pi­tány­ság első eme­le­té­re, fel­tét­le­nül va­la­hol ma­ga­san kell len­nie. Egy domb te­te­jén vagy egy nagy szik­lán, de min­den­képp ma­ga­san és kö­zel az ut­cá­hoz, ahol a park már lej­te­ni kezd a jár­da felé. Va­jon fegy­ver van nála?

Ha ma este meg akar ölni va­la­kit, va­ló­szí­nű­leg most is van nála fegy­ver. Ha­wes ön­kén­te­le­nül a far­zse­bé­hez ka­pott, s meg­nyug­vás­sal ta­po­gat­ta meg a ben­ne dom­bo­ro­dó 38-ast. Ve­gye már­is elő a re­vol­vert? Nem. Túl so­kan sé­tál­nak az ös­vé­nye­ken. A re­vol­ver könnyen pá­ni­kot okoz­hat­na. Még azt hin­nék, hogy Ha­wes a tör­vénnyel szem­ben áll, és akad­hat­na, aki hő­si­e­sen meg­pró­bál­ná meg­ál­lí­ta­ni a „me­ne­kü­lő­ben levő tol­vajt”. Nem. A re­vol­ver egye­lő­re ma­rad, ahol van. Fel­fe­lé kez­dett ka­pasz­kod­ni a bok­rok közt, érez­te, hogy lába alatt emel­ke­dik a ta­laj. Va­la­hol ma­ga­san van, gon­dol­ta. Ma­ga­san kell len­nie, kü­lön­ben nem lát­na be a rend­őr­ség­re. A ta­laj egy­re me­re­de­keb­ben emel­ke­dett, a fű és a ka­vics után már egy ma­ga­san ki­ál­ló szik­la kö­vet­ke­zett. Ez a szik­la len­ne az? – tű­nő­dött Ha­wes. Ép­pen ez? Ezen csü­csül­ne a ma­da­ram? Elő­húz­ta a 38-ast.

Egé­szen ki­ful­ladt a ka­pasz­ko­dás­tól. Az iz­zad­ság­tól fol­tos lett az inge a hóna alatt meg a há­tán. A ci­pő­je tele volt apró ka­viccsal. Fel­ért a szik­la te­te­jé­re. Üres volt.

A tá­vol­ban tisz­tán ki tud­ta ven­ni a rend­őr­ség épü­le­tét.

Bal­ra meg, egy má­sik ma­gas szik­lán, egy lát­cső fölé gör­nye­dő fér­fit.

Ha­wes hir­te­len úgy érez­te, hogy a tor­ká­ban do­bog a szí­ve.

– Mit lát? – kér­dez­te Me­yer.

– Sem­mit.

– Ott van még a pa­sas?

– A nap még min­dig meg-meg­csil­lan a lát­csö­vön.

– Hol a fe­né­be le­het Ha­wes?

– Nagy az a park – fe­lel­te jó­in­du­la­tú­an Ca­rel­la.

A szik­lán ülő lát­csö­ves fér­fi mint­ha va­la­mi neszt hal­lott vol­na a bok­rok kö­zül. Las­san meg­for­dult, le­eresz­tet­te a lát­csö­vet. Lé­leg­zet­vissza­fojt­va fü­lelt.

Érez­te, hogy a tar­kó­ján me­re­dez­ni kezd a haj. Hir­te­len el­ön­töt­te a ve­rí­ték. Ha­tal­mas iz­zad­ság­csöp­pe­ket tö­rölt le da­gadt­nak ér­zett fel­ső aj­ká­ról. Fél­re­ért­he­tet­le­nül ne­sze­zett va­la­mi a bo­zót­ban. Fü­lelt.

Va­la­mi gye­rek?

Vagy egy sze­rel­mes­pár?

Vagy egy he­kus?

Me­ne­külj!, si­kol­tot­ta az agya. A si­koly vissz­han­got vert a ko­po­nyá­já­ban, ő még­is ülve ma­radt a szik­lán, mint­ha oda­szö­gez­ték vol­na. El fog­nak kap­ni, gon­dol­ta.

De hát ilyen ha­mar? Ilyen ha­mar? Mi­kor olyan gon­do­san ki­ter­vel­te? Már­is el­kap­ják?

A bo­zót­ban most már kö­ze­lebb­ről hal­lat­szott a ne­sze­zés. Ész­re­vet­te, hogy a nap fé­nye meg­csil­lan va­la­mi fé­mes tár­gyon. Az is­te­nit neki, mi­ért nem hoz­ta ma­gá­val a re­vol­ve­rét?! Mi­ért nem ké­szült fel ilyen le­he­tő­ség­re? Ag­go­dal­ma­san vet­te szem­ügy­re a ko­pár szik­lát. Egy bo­kor ma­ga­so­dott a pe­re­mén. Has­ra fe­küdt, s lát­csö­vét a jobb­já­ban szo­ron­gat­va kúsz­ni kez­dett a bo­kor felé. A nap­fény is­mét meg­csil­lant va­la­min, ez­út­tal azon­ban nem va­la­mi fé­men. Vö­rö­sen csil­lant. Vö­rös haj! A he­kus, ame­lyik ott­hagy­ta az író­asz­talt! Vissza­foj­tot­ta a lé­leg­ze­tét. A bo­zót­ban ab­ba­ma­radt a ne­sze­zés. A bo­kor mö­gül, ahol ku­por­gott, tisz­tán lát­ta a vö­rös ha­jat, de csak azt. Az­tán a fej alá­bu­kott, majd is­mét meg­je­lent. A he­kus kö­ze­le­dett. Köz­vet­le­nül a bo­kor előtt kell el­ha­lad­nia. A lát­csö­ves em­ber várt. Keze meg­iz­zadt a fé­men. Most már tisz­tán lát­ta a he­kust: las­san kö­ze­le­dett, re­vol­ver­rel a jobb­já­ban.

Tü­rel­me­sen várt. Hát­ha nem ve­szi ész­re a he­kus? Hát­ha nem fe­de­zi fel, ha ott ma­rad, ahol van? Nem. Nem, ez őrült­ség! Eb­ből a csá­vá­ból ki kell jut­nia! Ki kell jut­nia be­lő­le, kü­lön­ben el­kap­ják, és túl­sá­go­san ha­mar kap­ják el. Át­ko­zot­tul ha­mar!

Meg­mar­kol­ta a lát­csö­vet, mint va­la­mi bu­zo­gányt, és várt.

A bok­rok közt, ahol Ha­wes fel­fe­lé ka­pasz­ko­dott, nem hal­lat­szott sem­mi. Mint­ha a park hir­te­len el­csen­de­se­dett vol­na. Még a ma­da­rak sem csi­cse­reg­tek a lom­bok közt. A han­gok tom­pa mo­ra­ja – amely méh­raj­ként le­be­gett a le­ve­gő­ben, s sod­ró­dott ide-oda az ös­vé­nyek, a tó meg a fák fö­lött – hir­te­len el­né­mult. Csak a nap ra­gyo­gott a feje fö­lött, lába alatt egy­re me­re­de­kebb lett a lej­tő, bal kéz fe­lől egy ha­tal­mas bo­kor tűnt fel, és hir­te­len ijesz­tő csend lett. Tisz­tán érez­te a ve­szélyt, érez­te min­den ideg­szá­lá­val, érez­te, hogy ott lük­tet a csont­ja ve­le­jé­ben. Ak­kor volt ilyen ér­zé­se, ami­kor meg­ké­sel­ték, tisz­tán em­lé­ke­zett a csu­pasz vil­lany­kör­te fé­nyé­ben ijesz­tő­en meg­vil­la­nó pen­gé­re s arra, hogy mi­lyen gyor­san, két­ség­be­eset­ten ka­pott a far­zse­bé­hez, a re­vol­ve­re után. Em­lé­ke­zett rá, ahogy a pen­ge tom­pán a fe­jé­be ha­sí­tott, ahogy bal ha­lán­té­kát hir­te­len el­ön­töt­te a me­leg­ség, s az ar­cá­ra spric­celt vér. Az­tán, mi­vel nem tud­ta elő­kap­ni a re­vol­ve­rét, mi­előtt az éles kés új­ból le­csa­pott vol­na, oda­vá­gott az ök­lé­vel, és ütött, ütött, amíg a kés csör­ren­ve a fo­lyo­só kö­vé­re nem esett, és tá­ma­dó­ja si­rán­ko­zó, resz­ke­tő ronccsá nem vált a fal mel­lett, és ő még ak­kor is ütöt­te, ütöt­te, amíg vé­rez­ni nem kezd­tek az uj­jai. Ez­út­tal re­vol­ver volt a ke­zé­ben. Ez­út­tal fel volt ké­szül­ve a tá­ma­dás­ra. És még­is bi­zser­gett a fej­bő­re a ve­szély­től, hát­ge­rin­cén kö­nyör­te­len, der­mesz­tő hi­deg fu­tott vé­gig. Óva­to­san nyo­mult elő­re. Az ütés a jobb csuk­ló­ját érte.

Erős ütés volt, szin­te a csont­já­ba mart a fém. Te­nye­re szét­nyílt, s a 38-as csör­ren­ve a szik­lá­ra esett. Vil­lám­gyor­san per­dült egyet, s még ide­jé­ben ész­re­vet­te, hogy a fér­fi is­mét ütés­re eme­li a lát­csö­vet. Mind­két ke­zét az arca elé kap­ta, hogy meg­véd­je az ütés­től. A lát­cső len­cséi el­kap­ták a na­pot, és esze­lő­sen meg­csil­lan­tak. Ha­wes egy őr­jí­tő, néma pil­la­na­tig lát­ta a fér­fi düh­től el­torzult ar­cát, az­tán a lát­cső le­csa­pott, és ne­ki­ütő­dött a ke­ze­i­nek. Iszo­nyú fáj­dal­mat ér­zett, ököl­be szo­rí­tot­ta a ke­zét, ütött, az­tán ész­re­vet­te, hogy a lát­cső új­ból fel­emel­ke­dik és le­csap, s tud­ta, hogy ez­út­tal az ar­cá­ba fog csap­ni. Vak­tá­ban utá­na­ka­pott.

Érez­te te­nye­rén a fé­mes ütést, az­tán össze­csuk­ta a ke­zét, tel­jes ere­jé­ből meg­csa­var­ta a lát­csö­vet, és rán­tott egyet raj­ta. Érez­te, hogy si­ke­rült meg­ka­pa­rin­ta­nia. A fér­fi der­med­ten állt egy pil­la­na­tig, döb­be­net ült ki az ar­cá­ra. Az­tán fu­tás­nak eredt. Ha­wes el­dob­ta a lát­csö­vet.

A fér­fi már a bok­rok közt volt, mire Ha­wes meg­ta­lál­ta a 38-ast.

Fel­kap­ta a re­vol­vert, és a le­ve­gő­be lőtt. Még egy­szer a le­ve­gő­be lőtt, az­tán be­csör­te­tett a bok­rok közé, a fér­fi után.

Ami­kor Ca­rel­la a cso­port szo­bá­já­ban meg­hal­lot­ta a lö­vé­se­ket, hát­ra­lök­te a szé­két, és azt mond­ta:

– Gye­rünk, Me­yer!

Ha­wes egy gyep­fol­ton ült, ami­kor rá­ta­lál­tak a park­ban. El­sza­lasz­tot­ta az em­be­rü­ket, pa­na­szol­ta. Meg­vizs­gál­ták a csuk­ló­ját meg a ke­ze­it. Úgy lát­ták, csont­ja nem tört. El­vit­te őket a szik­lá­hoz, ahol a tá­ma­dás érte, s megint pa­nasz­kod­ni kez­dett.

– El­sza­lasz­tot­tam… El­sza­lasz­tot­tam a csir­ke­fo­gót!

– Nem biz­tos – mond­ta Ca­rel­la.

Elő­vett egy zseb­ken­dőt, a te­nye­ré­re te­rí­tet­te, és fel­vet­te a föld­ről a lát­csö­vet.