Nyolcadik fejezet

A rend­őr­sé­gi la­bor­ban Sam Gross­man meg­ál­la­pí­tot­ta, hogy a lát­csö­vet egy Pi­e­ter-Von­di­ger nevű cég ké­szí­tet­te. A so­ro­zat­szám­ból ki­de­rült, hogy a len­csé­ket va­la­mi­kor 1952-ben gyár­tot­ták. A fe­lü­le­tü­ket nem von­ták be tük­rö­zés el­len, a lát­cső te­hát nem a had­se­reg szá­má­ra ké­szült, mint ak­ko­ri­ban a cég lát­csö­ve­i­nek több­sé­ge. Sam fel­hív­ta a cé­get, és meg­tud­ta, hogy ezt a tí­pust ma már nem árul­ják, újabb, ja­ví­tott tí­pu­sok van­nak for­ga­lom­ban. Sam min­den­eset­re fel­je­gyez­te a lát­cső ada­ta­it a 87. kör­zet he­ku­sai szá­má­ra, mi­köz­ben em­be­rei ujj­le­nyo­ma­tok után ku­tat­tak a lát­csö­vön. Sam Gross­man mód­sze­res em­ber volt, és ál­lí­tot­ta, hogy a leg­ki­sebb, leg­je­len­ték­te­le­nebb­nek lát­szó adat is ér­té­kes­nek bi­zo­nyul­hat a de­tek­tí­vek szá­má­ra, ami­kor va­la­mi­lyen ügy­ben nyo­moz­nak. Ezért az­tán min­den ada­tot táb­lá­zat­ba fog­lalt a lát­cső­ről.

 

Na­gyí­tás: nyolc­szo­ros

Tárgy­len­csék át­mé­rő­je: 30 mm

Tárgy­len­csék vas­tag­sá­ga: 3, 5 mm

Lá­tó­szög: 7° 44’

Pu­pil­la­tá­vol­ság: 48-72 mm

Vi­szony­la­gos tisz­ta­ság: 12, 3

Lá­tó­tér 1000 yard ese­tén: 135 yard

Súly: 51 de­ka­gramm

 

A lát­cső sza­bá­lyoz­ha­tó volt, a jobb ol­da­li len­cse egyé­nen­ként be­ál­lít­ha­tó. Az ára újon­nan, me­rev bőr­tok­ban, váll­szíj­jal 92, 5 dol­lár volt an­nak ide­jén. A lát­csö­vön két em­ber ujj­le­nyo­ma­ta­it ta­lál­ták meg. Az egyik Cot­ton Ha­wes volt. A má­sik, aki – nyil­ván azért, mert így kel­lett fog­ni a lát­csö­vet – elég jó hü­velyk- és mu­ta­tó­ujj-le­nyo­ma­to­kat ha­gyott raj­ta, még­hoz­zá mind a két ke­zé­ről, Ha­wes tá­ma­dó­ja. Az ujj­le­nyo­ma­tok­ról fény­ké­pe­ket ké­szí­tet­tek. Egy so­ro­zat fény­ké­pet azon­nal át­küld­tek a Bűn­ügyi Nyil­ván­tar­tó­ba. A má­sik so­ro­za­tot kép­táv­írón to­váb­bí­tot­ták Wa­shing­ton­ba, az FBI-nak. Mind­két hi­va­talt fel­kér­ték, hogy a le­he­tő leg­gyor­sab­ban pró­bál­ják meg­ál­la­pí­ta­ni az ujj­le­nyo­ma­tok tu­laj­do­no­sá­nak ki­lé­tét.

Sam Gross­man na­gyon sze­ret­te vol­na, ha az az em­ber, aki ott­hagy­ta az ujj­le­nyo­ma­ta­it a lát­csö­vön, má­sutt is ha­gyott vol­na maga után ujj­le­nyo­ma­to­kat az Egye­sült Ál­la­mok te­rü­le­tén. Dél­után l óra 10 perc volt.

Byr­nes had­nagy szét­te­rí­tet­te író­asz­ta­lán az új­sá­got.

– Hát eh­hez mit szól, Ha­wes? – kér­dez­te.

Ha­wes rá­né­zett az új­ság­ol­da­lak­ra, és ad­dig néz­te őket, amíg meg nem ta­lál­ta a hir­de­tést. Ez volt a szö­ve­ge:

 

Ma este a Bris­son Szál­ló­ban! Jay „Lady” As­tor

Zon­go­ra­szá­mok és da­lok Lady As­tor stí­lu­sá­ban.

 

S alat­ta fény­kép: egy fe­ke­te hajú, mo­soly­gó le­ány, fe­sze­sen a tes­té­hez si­mu­ló es­té­lyi ru­há­ban.

– Nem is tud­tam, hogy a vá­ros­ban van – mond­ta Ha­wes.

– Hal­lott már róla?

– Igen. Na­gyon nép­sze­rű. Tud­ja, af­fé­le szen­vel­gő tí­pus. Mint Cole Por­ter. S hoz­zá egy cso­mó kü­lön­le­ge­sen si­kam­lós szám, de ki­fo­gás­ta­la­nul íz­lé­ses tá­la­lás­ban.

– Hogy van a csuk­ló­ja?

– Jól – fe­lel­te Ha­wes, mi­után meg­ta­po­gat­ta a bal ke­zé­vel.

– Nem néz­ne el eh­hez a lány­hoz?

– De­hogy­nem – fe­lel­te Ha­wes.

Byr­nes asz­ta­lán meg­szó­lalt a te­le­fon. A had­nagy fel­vet­te a kagy­lót.

– Itt Byr­nes. – Fi­gyelt. – Per­sze, kap­csol­ja csak, Dave. – El­ta­kar­ta te­nye­ré­vel a kagy­lót. – A la­bor – mond­ta Ha­wes­nak. Az­tán le­vet­te a ke­zét a kagy­ló­ról, várt, s vé­gül be­le­szólt: – Hel­lo, Sam! Wie geht’s? – Ha­wes fi­gyelt. Fi­gyelt Byr­nes is, csak néha ve­tett köz­be egy-egy ahá-t. Kö­rül­be­lül öt per­cig hall­gat­ta Sa­met. Az­tán azt mond­ta, hogy: – Na­gyon kö­szö­nöm, Sam! – és le­tet­te a kagy­lót.

– Mi van?

– Egy cso­mó prí­ma ujj­le­nyo­mat a lát­csö­vön – fe­lel­te Byr­nes. – Sam már el is küld­te a fény­ké­pü­ket a Bűn­ügyi Nyil­ván­tar­tó­ba meg Wa­shing­ton­ba. Druk­kol­junk! Sam írás­be­li je­len­tést is küld a lát­cső­vel. A lát­cső 1952-es tí­pus, az újabb tí­pu­sok mi­att ma már nem gyárt­ják. Mi­helyt vissza­kap­tuk, azon­nal út­nak in­dí­tom Ste­ve-et és Me­yert, hogy néz­ze­nek utá­na a zá­log­há­zak­ban. Na, mi a vé­le­mé­nye er­ről a „Lady” As­tor­ról? Nem gon­dol­ja, hogy ő a ki­sze­melt ál­do­zat?

Ha­wes vál­lat vont.

– Majd utá­na­né­zek.

– El­kép­zel­he­tő – mond­ta Byr­nes, és ő is meg­von­ta a vál­lát. – Hogy a fe­né­be ne le­het­ne az? Az ér­dek­lő­dés kö­zép­pont­já­ban álló sze­mé­lyi­ség. Ta­lán va­la­ki­nek nem tet­szik, hogy olyan pi­káns da­lo­kat éne­kel. Mit szól hoz­zá!?

– Csak azt, hogy ér­de­mes utá­na­néz­ni.

– Ak­kor pe­dig néz­zen utá­na gyor­san – mond­ta Byr­nes. – Csak ott ne ma­rad­jon nála, hogy meg­hall­gas­sa a szá­ma­it. Meg­es­he­tik, hogy este nyol­cig még utá­na kell néz­nünk egy-két do­log­nak. – Az órá­já­ra pil­lan­tott. – Úr­is­ten, hogy re­pül az idő!

Ha­wes fel­hív­ta a Bris­son Szál­ló-t, és meg­tud­ta, hogy Jay As­tor első elő­adá­sa pont­ban este nyolc­kor kez­dő­dik. A szál­lo­da igaz­ga­tó­ja még ak­kor sem volt haj­lan­dó el­árul­ni a mű­vész­nő lak­cí­mét, ami­kor Ha­wes kö­zöl­te vele, hogy de­tek­tív. Ki­tar­tott amel­lett, hogy Ha­wes adja meg a szá­mát, s ő majd vissza­hív­ja. Ha­wes meg­ad­ta neki a Fre­derick 7-et, és az igaz­ga­tó nyom­ban vissza is hív­ta. Mi­után be­szélt az el­iga­zí­tó­val, és az át­kap­csol­ta a nyo­mo­zó­cso­port­hoz, érez­he­tő­en elé­ge­dett volt, hogy egy iga­zi de­tek­tív­vel van dol­ga, és nem Miss As­tor va­la­me­lyik mos­dat­lan ra­jon­gó­já­val. Meg­ad­ta Ha­wes­nak a mű­vész­nő cí­mét, és Ha­wes azon­nal el is in­dult a nő la­ká­sá­ra.

Fur­csá­nak lát­szott, hogy Miss As­tor nem ab­ban a szál­ló­ban la­kik, ahol fel­lép, de le­het, hogy nem akar­ta a kel­le­me­set a hasz­nos­sal össze­köt­ni. Az Is­o­lán la­kott, az elő­ke­lő déli ré­szen, kö­rül­be­lül har­minc ház­tömb­nyi­re a 87. kör­zet te­rü­le­té­nek első ut­cá­já­tól. Tíz per­cig tar­tott, amíg Ha­wes oda­ért a ko­csi­ján. A ko­csit a jár­da mel­lett hagy­ta, fel­má­szott a ka­pu­hoz ve­ze­tő ti­zen­két lép­cső­fo­kon, és be­lé­pett egy ki­csi, de ki­fo­gás­ta­la­nul be­ren­de­zett hall­ba. Meg­ta­nul­má­nyoz­ta a le­vél­szek­ré­nye­ket, de egyi­ken sem ta­lál­ta meg Jay As­tor ne­vét. Erre vissza­ment a kapu elé, és el­len­őriz­te a cí­met. Jó he­lyen járt. Is­mét be­lé­pett a hall­ba, és csön­ge­tett a ház­fel­ügye­lő­nek. Hal­lot­ta, hogy va­la­hol a be­füg­gö­nyö­zött hát­só hall­aj­tó mö­gött szó­lal meg a csen­gő. Az­tán ajtó nyílt és csu­kó­dott, lép­tek hal­lat­szot­tak, és vég­re ki­nyílt a be­füg­gö­nyö­zött ajtó.

– Pa­ran­csol? – kér­dez­te az aj­tó­ban meg­je­le­nő fér­fiú, öreg­em­ber volt, pa­pucs­ban és ki­fa­kult kék zub­bony­ban.

– Miss Jay As­tor­ral sze­ret­nék be­szél­ni – fe­lel­te Ha­wes.

– Itt nem la­kik sem­mi­fé­le Miss As­tor – fe­lel­te a fér­fiú.

– Nem va­gyok sem a ra­jon­gó­ja, sem ri­por­ter – mond­ta Ha­wes. – Rend­őr­sé­gi ügy­ben ke­re­sem. – Elő­vet­te a le­vél­tár­cá­ját, ki­nyi­tot­ta, és meg­mu­tat­ta a jel­vé­nyét.

A fér­fi szem­ügy­re vet­te.

– Maga de­tek­tív? – kér­dez­te.

– Igen.

– Csak nem ke­rült va­la­mi zűr­be a mű­vész­nő?

– Ke­rül­het – fe­lel­te Ha­wes. – Be­szél­ni sze­ret­nék vele.

– Egy pil­la­nat – mond­ta a fér­fiú. Be­ment, nyit­va hagy­ta maga után a be­füg­gö­nyö­zött hall­aj­tót, és nyit­va hagy­ta a la­ká­sa aj­ta­ját is. Ha­wes hal­lot­ta, hogy fel­tár­csáz egy szá­mot. Va­la­hol az eme­le­ten csön­ge­ni kez­dett egy te­le­fon. A csön­gés azon­nal abba is ma­radt, és Ha­wes hal­lot­ta, hogy az öreg­em­ber be­szél­ni kezd. Né­hány pil­la­nat múl­va már jött is vissza.

– A mű­vész­nő kéri, hogy szí­ves­ked­jék fel­fá­rad­ni hoz­zá, a 4/a szá­mú lak­osz­tály­ba. Ott kell be­men­ni hoz­zá. Pe­dig ő bér­li az egész eme­le­tet. Azaz a 4/a, 4/b és 4/c szá­mú lak­osz­tá­lyo­kat. De csak a 4/a-n ke­resz­tül le­het be­jut­ni hoz­zá, a má­sik ket­tő­nek az aj­ta­ja be­lül­ről el van ba­ri­ká­doz­va bú­to­rok­kal. Már­is fel­me­het.

– Kö­szö­nöm – mond­ta Ha­wes, és be­lé­pett az öreg­em­ber mel­lett a bel­ső fo­lyo­só­ra. On­nan sző­nyeg­gel bo­rí­tott lép­cső ve­ze­tett az eme­let­re. A lép­cső egyik ol­da­lán cif­rán fa­ra­gott kor­lát volt. A fo­lyo­són ful­lasz­tó volt a hő­ség. Ha­wes el­in­dult fel­fe­lé a lép­csőn, s köz­ben eszé­be ju­tott Ca­rel­la meg Me­yer, akik ket­tes­ben jár­ják a zá­log­há­za­kat. Va­jon kér-e Byr­nes se­gít­sé­get a töb­bi kör­zet­től is? Vagy arra szá­mít, hogy a 87-es em­be­rei jár­ják vé­gig a vá­ros va­la­mennyi zá­log­há­zát? Nem, fel­tét­le­nül se­gít­sé­get kell kér­nie. Már ed­dig is kel­lett vol­na.

A 4/a szá­mú lak­osz­tály aj­tó­fél­fá­já­ra négy­szög­le­tű réz­ke­ret­be fog­lalt kis táb­la volt csa­var­ral rá­erő­sít­ve. Csak ennyi állt raj­ta: AS­TOR. Ha­wes meg­nyom­ta a ber­re­gőt.

Az ajtó olyan gyor­san ki­nyílt, hogy Ha­wes gya­nút fo­gott, hogy Jay As­tor már ott vár­ta az ajtó mö­gött.

– Maga a de­tek­tív? – kér­dez­te a nő.

– Igen.

– Jöj­jön be.

Ha­wes be­sé­tált a lak­osz­tály­ba. Jay As­tor nagy csa­ló­dás volt. Az új­ság­ban sze­xis­nek, dom­bo­ru­la­tok­ban gaz­dag­nak, csá­bí­tó­nak lát­szott a ké­pen. A fe­szes ruha ígé­re­te­sen si­mult bá­jak­kal bő­ven meg­ál­dott tes­té­hez. Te­kin­te­te ki­hí­vó volt, mo­so­lya ígé­re­te­sen go­nosz, egy ti­tok­za­tos nő szív­fáj­dí­tó fel­hí­vá­sa ke­rin­gő­re. Így, élet­ben, nem volt se ki­hí­vó, se ígé­re­tes. Jay As­to­ron csak sort volt meg mell­tar­tó. Keb­le dús és telt volt, de a láb­szá­ra ki­csit iz­mos, olyan, mint egy te­nisz­baj­nok­nőé. Ki­csit ban­dzsí­tott ugyan, de Ha­wes rög­tön rá­jött, hogy ez a ban­dzsí­tás nem sze­xu­a­li­tás, csak a rö­vid­lá­tás kö­vet­kez­mé­nye. Ha mo­soly­gott, lát­szott, hogy ki­csit na­gyok a fo­gai: jó­in­du­la­tú lóra em­lé­kez­te­tett. De le­het, hogy Ha­wes túl kí­mé­let­le­nül ítél­te meg. Ta­lán ha nem lát­ja elő­ző­leg a fény­ké­pet, von­zó nő­nek ta­lál­ta vol­na Miss As­tort.

– A nap­pa­li lég­kon­di­ci­o­nált – mond­ta Jay As­tor. – Jöj­jön be oda, és csuk­juk be az aj­tót.

Ha­wes kö­vet­te a szer­fö­lött mo­der­nül be­ren­de­zett szo­bá­ba. A le­ány be­csuk­ta mö­göt­te az aj­tót:

– Íme. Hát nem kel­le­me­sebb itt? Bor­zasz­tó ez a hő­ség. Két hete jöt­tem meg dél-ame­ri­kai tur­ném­ról, és higgye el ne­kem, hogy ott se volt ilyen me­leg. Mi­ben le­he­tek a se­gít­sé­gé­re?

– Egy le­ve­let kap­tunk ma reg­gel – kezd­te Ha­wes.

– Ne mond­ja! És mi volt a le­vél­ben? – kér­dez­te Jay As­tor, és oda­lé­pett a hosszú szo­ba egyik fala mel­lett álló bár­szek­rény­sor­hoz. – Iszik va­la­mit? Gint? Tom Col­lin­sot? Mit kér?

– Kö­szö­nöm, sem­mit.

A le­ány ar­cán egy kis meg­le­pő­dés lát­szott. De azért nyu­god­tan ke­vert ma­gá­nak egy gint to­nic­kal.

– A le­vél­ben az állt, hogy „Ma este nyolc­kor meg fo­gom ölni a La­dyt. Mit tud­nak ten­ni el­le­ne?” – mond­ta Ha­wes.

– Ked­ves kis le­vél. – Vá­gott egy gri­maszt, és be­le­csa­vart egy cit­ro­mot a gin­be.

– Úgy lá­tom, nem tett kü­lö­nö­sebb ha­tást ma­gá­ra.

– Mi­ért? Kel­lett vol­na, hogy te­gyen?

– Hát nem ma­gát is­me­rik Lady né­ven?

– Ja per­sze! – fe­lel­te a lány. – Per­sze. A „Lady”. Ma este meg fo­gom ölni a „Lady”-t. Ér­tem. Igen, ér­tem.

– Na és?

– Ug­ra­tás – je­len­tet­te ki Jay.

– Le­het­sé­ges. Nem ka­pott fe­nye­ge­tő le­ve­le­ket vagy te­le­fo­no­kat?

– Úgy érti, hogy mos­ta­ná­ban?

– Igen.

– Nem. Mos­ta­ná­ban nem. De néha szok­tam kap­ni. Olyan Has­fel­met­sző Jack-féle ala­kok­tól. Ocs­mány disz­nó­nak ne­vez­nek, és azt ír­ják, hogy meg fog­nak ölni, és meg­tisz­tít­ják a vi­lá­got a bá­rány vé­ré­ben, meg ha­son­ló­kat. Di­li­sek. Má­ni­á­ku­sok.

– Vi­gyo­rog­va for­dult vissza a bár­szek­rény­től. – Még min­dig élek.

– Ki­csit mint­ha könnye­dén fog­ná fel a dol­got. Miss As­tor.

– Szó­lít­son csak Jay­nek. Csak­ugyan. De ha min­den di­lis mi­att be­gyul­lad­nék, aki le­ve­let ír vagy te­le­fo­nál, a vé­gén én is be­di­liz­nék. Már­pe­dig azt nem éri meg.

– Pe­dig le­het­sé­ges, hogy az eb­ben a le­vél­ben em­lí­tett sze­mély maga!

– És ak­kor mit csi­ná­lunk?

– Elő­ször is, ha nem ve­szi rossz né­ven, sze­ret­nénk ma es­té­re rend­őri vé­de­lem alá he­lyez­ni ma­gát.

– Egész es­té­re? – kér­dez­te Jay, ka­cé­ran fel­húz­va egyik szem­öl­dö­két, s az ar­cán egy pil­la­nat­ra át­su­hant az az ígé­re­tes és ki­hí­vó mo­soly, amely az új­ság­ban volt lát­ha­tó a fény­ké­pén.

– At­tól fog­va, hogy el­hagy­ja a lak­osz­tá­lyát, az elő­adás vé­gé­ig.

– Éj­fél után ket­tő­kor van az utol­só elő­adá­som. Na­gyon sok lesz ez a he­ku­suk­nak. Ta­lán épp maga lesz az a he­kus?

– Nem. Nem én – fe­lel­te Ha­wes.

– Kár – fe­lel­te Jay, és ivott egy kor­tyot.

– Az első elő­adá­sa vi­szont nyolc­kor kez­dő­dik, igaz?

– Igaz.

– Nos, a le­vél­ben az áll…

– Az vé­let­len is le­het.

– Csak­ugyan le­het. Hány­kor szo­kott el­in­dul­ni a Bris­son­ba?

– Hét kö­rül.

– Ad­dig­ra ki­ren­de­lek maga mel­lé egy rend­őrt.

– Re­mé­lem, egy jó­ké­pű ír he­kust.

– Sok ír rend­őrünk van – fe­lel­te mo­so­lyog­va Ha­wes. – Ad­dig el­mond­hat­ná, nem tör­tént-e, mos­ta­ná­ban va­la­mi…

– …ami arra kész­tet­ne va­la­kit, hogy meg­öl­jön, ugye? – Jay gon­dol­ko­zott egy pil­la­na­tig. – Nem.

– Egy­ál­ta­lán sem­mi? Ve­sze­ke­dés? Né­zet­el­té­rés va­la­mi szer­ző­dés mi­att? Egy elé­ge­det­len ze­nész? Akár­mi?

– Sem­mi – fe­lel­te el­gon­dol­koz­va a le­ány. – Ve­lem könnyű ki­jön­ni. Er­ről va­gyok hí­res a szak­má­ban. Egy könnyű nő. – El­vi­gyo­ro­dott. – Nem úgy ér­tem, ahogy hang­zik.

– És mi van az előbb em­lí­tett fe­nye­ge­tő le­ve­lek­kel meg te­le­fo­nok­kal? Mi­kor ka­pott ilyet utol­já­ra?

– Ó, még mi­előtt Dél-Ame­ri­ká­ba utaz­tam. Hó­na­pok­kal ez­előtt. Mon­dom, hogy csak két hete jöt­tem vissza. Nem hin­ném, hogy az ef­fé­le di­li­sek tud­ták vol­na, hogy már itt va­gyok. Majd ha meg­hall­ják a leg­újabb le­me­ze­met, megint vit­ri­ol­ba márt­ják a tol­lu­kat. Maga hal­lot­ta már? – Meg­ráz­ta a fe­jét. – De­hogy hal­lot­ta. Hi­szen még for­ga­lom­ba se ke­rült.

Oda­lé­pett a hi-fi-ké­szü­lék­hez, ki­nyi­tot­ta az egyik szek­ré­nyét, s a fel­ső pol­cá­ról le­vett egy le­m­ez­al­bu­mot. Az al­bum bo­rí­tó­ján Lady As­tor egy fe­hér ló há­tán ült, tel­je­sen mez­te­le­nül. Hosszú, fe­ke­te haja ki­bont­va, zu­ha­tag­ként om­lott alá a keb­lé­re, s tu­laj­don­kép­pen az egész tes­tét el­ta­kar­ta. Sze­me ugyan­olyan ka­já­nul, go­nosz­kod­va, ki­hí­vó­an csil­lo­gott, mint az új­ság­ban meg­je­lent fény­ké­pen. Az al­bum­nak ez volt a címe: As­tor ked­venc lova.

– Cow­boy­da­lok gyűj­te­mé­nye – ma­gya­ráz­ta Jay –, ki­csit dzsessze­sí­tett hang­sze­re­lés­ben. Nincs ked­ve meg­hall­gat­ni né­há­nyat?

– Saj­nos, ne­kem…

– Egy pil­la­nat az egész – mond­ta Jay, oda­lé­pett a hi-fi-ké­szü­lék­hez, és fel­tet­te a le­mezt a ko­rong­ra. – Egy kis zárt­kö­rű elő­ze­tes. Me­lyik de­tek­tív mond­hat­ja még el ma­gá­ról eb­ben a vá­ros­ban, hogy ilyes­mi­ben volt ré­sze?

– Sze­ret­tem vol­na…

– Ül­jön le – mond­ta Jay, és a le­mez fo­rog­ni kez­dett.

A szo­ká­sos giccses cow­boy-gi­tár­szó­ló­val kez­dő­dött, az­tán meg­szó­lalt Lady As­tor be­hí­zel­gő, édes­kés, sik­kes hang­ja.

Ahol az én ha­zám, Nem ma­dár szól a fán, Nem a pár­ját hivő Da­los, szí­nes rigó… Gép­pisz­toly pat­tog ott, Akár a dzsessz­do­bok…

És csak for­gott, for­gott a le­mez. Ha­wes nem lel­te kü­lö­nö­sebb gyö­nyö­rű­sé­gét ben­ne. Túl­sá­go­san kö­zel élt a va­ló­ság­hoz, sem­hogy mu­lat­sá­gos­nak ta­lál­hat­ta vol­na a pa­ró­di­át. Az én ha­zám után a Mé­lyen Te­xa­sunk szí­vé­ben pa­ró­di­á­ja kez­dő­dött.

– Ez egy ki­csit erős – mond­ta Jay. – Tele van bur­kolt cél­zá­sok­kal. So­kak­nak nem fog tet­sze­ni, de fü­tyü­lök rá. Mu­ris do­log az er­kölcs, nem?

– Hogy­hogy?

– Én már ré­gen arra a kö­vet­kez­te­tés­re ju­tot­tam, hogy az er­kölcs min­den­ki­nek szi­go­rú­an a ma­gán­ügye. Egy mű­vész az er­köl­csi fel­fo­gá­sát tud­ja a leg­ne­he­zeb­ben össz­hang­ba hoz­ni a pleb­szé­vel. Nem is le­het. Az én fel­fo­gá­som az er­kölcs­ről egye­dül az enyém, a ma­gáé meg egye­dül a ma­gáé. Van­nak dol­gok, ami­ket én ter­mé­sze­tes­nek és ma­gá­tól ér­te­tő­dő­nek tar­tok, de egy de­rék há­zi­asszony Kan­sas City­ben meg­bot­rán­ko­zik raj­tuk. Ez olyan csap­da, amely­be a mű­vész könnyen be­le­es­he­tik.

– Hogy­hogy csap­da?

– A leg­több mű­vész, leg­alább­is az én szak­mám­ban, nagy­vá­ros­ban él. Ugyan­is csak ott van le­he­tő­ség az ér­vé­nye­sü­lés­re, te­hát kény­te­len ott élni. Már­most a vá­ro­si er­kölcs egé­szen más, mint a vi­dé­ki, plá­ne a fa­lu­si. Amit a vá­ros­la­kó be­vesz, nem ve­szi be, aki a bú­za­föl­dön arat, vagy az ör­dög tud­ja, mit kell csi­nál­ni a bú­zá­val… Szó­val, ha min­den­ki­nek tet­sze­ni akar az em­ber, egy­sze­rű­en be­di­li­zik. Igyek­szem hát a ma­gam ked­vé­re éne­kel­ni. Ha a sa­ját íz­lé­sem­re ha­gyat­ko­zom, úgy kép­ze­lem, az er­köl­csi prob­lé­mák ma­guk­tól el­in­té­ződ­nek.

– És csak­ugyan el­in­té­ződ­nek?

– Néha igen, néha nem. Ahogy az előbb mond­tam, sok min­den, amit én ab­szo­lú­te egy­sze­rű­nek és er­köl­csös­nek tar­tok, a me­ző­gaz­da­sá­gi mun­kás szá­má­ra a je­lek sze­rint egy­ál­ta­lán nem olyan egy­sze­rű és er­köl­csös.

– Pél­dá­ul? – kér­dez­te na­i­van Ha­wes.

– Pél­dá­ul… ma­gá­nak vol­na ked­ve le­fe­küd­ni ve­lem?

– Vol­na – fe­lel­te gé­pi­e­sen Ha­wes.

– Ak­kor raj­ta! – mond­ta a lány, és le­tet­te a po­ha­rat.

– Most rög­tön? – kér­dez­te Ha­wes.

– Mi­ért ne? Most is épp­oly al­kal­mas rá az idő­pont, mint más­kor. Ha­wes érez­te, hogy ko­mi­ku­san hang­zik majd, amit fe­lel­ni fog, de azért ki­mond­ta:

– Most ép­pen nem érek rá.

– A le­vél­író mi­att?

– A le­vél­író mi­att.

– Le­het, hogy a nagy al­kal­mat sza­laszt­ja el.

– Ak­kor pe­chem van – vont vál­lat Ha­wes.

– Az er­kölcs a szán­dék­tól és az al­ka­lom­tól függ – mond­ta Jay.

– Mint a gyil­kos­ság – fe­lel­te Ha­wes.

– Ha mor­bid akar len­ni, oké. Csak sze­ret­ném, ha meg­ér­te­né, hogy most kí­vá­nok le­fe­küd­ni ma­gá­val. Le­het, hogy hol­nap már nem fo­gok kí­ván­ni. Le­het, hogy már tíz perc múl­va sem.

– Már el is ron­tot­ta a dol­got – mond­ta Ha­wes. Jay kér­dő­en húz­ta fel a szem­öl­dö­két.

– Azt hit­tem, hogy va­ló­ban kí­ván. De lá­tom, hogy csak pil­la­nat­nyi sze­szély volt a ré­szé­ről.

– Mit akart vol­na, mit csi­nál­jak ma­gá­val? Vet­kőz­tes­sem le, és kezd­jem ci­ró­gat­ni?

– Nem – fe­lel­te Ha­wes. – Ad­jon egy je­gyet az eső mi­att el­ma­radt elő­adás he­lyett a leg­kö­ze­leb­bi­re.

– He­tek óta nem esett – mond­ta Jay.

– De le­het, hogy fog még esni.

– És hogy egy régi köz­mon­dást idéz­zek: „A vil­lám nem csap be két­szer ugyan­oda.”

– Ne mond­ja – fe­lel­te Ha­wes –, még ké­pes le­szek oda­kint főbe lőni ma­gam. Jay el­mo­so­lyo­dott.

– Maga fe­ne­mód ma­ga­biz­tos.

– Iga­zán? – kér­dez­te Ha­wes.

Egy pil­la­na­tig far­kas­sze­met néz­tek egy­más­sal. A le­ány ar­cán már nyo­ma sem volt a fény­ké­pen lát­ha­tó ér­zé­ki­ség­nek. De a ki­gú­nyolt nő dü­hé­nek sem. Csak egy kis­lány rész­vé­tet kel­tő ma­gá­nyos­sá­ga tük­rö­ző­dött ezen az ar­con, egy kis­lá­nyé, aki egye­dül la­kik egy egész eme­le­ten, és lég­kon­di­ci­o­nált a nap­pa­li­ja. Lady As­tor meg­von­ta a vál­lát.

– Egye fene – mond­ta. – Hív­jon fel egy­szer. Hát­ha új­ból el­fog a pil­la­nat­nyi sze­szély.

– Szó­val este szá­mít­son a he­kus­ra – em­lé­kez­tet­te Ha­wes.

– Szá­mí­tok – fe­lel­te a lány. – Hát­ha neki lesz ide­je. Ha­wes fi­lo­zo­fi­kus nyu­ga­lom­mal vont vál­lat.

– Van­nak máz­lis­ták – mond­ta, az­zal el­hagy­ta a lak­osz­tályt.