2. PANDORA SZELENCÉJE

- Ez egy vámpír - mondtam, amikor Zane-nel együtt ledobtuk az alvó vámpírt Wilder seriff fogadóhelyiségének kanapéjára. A Mark gyomrába fúródott ablakredőny elmozdult, és a kanapé kifakult zöld szövetére friss vér fröccsent.

A seriff tizennyolc éves lánya már a telefonnál ült, és az apja számát hívta. Ő volt az irodai titkárnő. Már többször találkoztam vele, amikor munka után bejöttem a seriff irodájába. Mindig olyan izgága, olyan élénk volt. Soha nem láttam még így kiborulni. De még sosem hoztam be egy vérző vámpírt a műszakja alatt. Ők nem éppen a paranormális világ plüssmackói - hacsak nem az izgat fel, ha megrágják a nyakadat. Őszintén szólva, sosem értettem a vonzerejüket.

- Nem kellett volna vámpírnak lennie - folytattam.

Carmen Wilder tekintete ide-oda cikázott a kanapéjukon nyáladzó vámpírról a villogó telefonra. Még néhányszor megnyomta a gombot.

- Az aktájában semmi sem utalt arra, hogy vámpír lenne. Az akta, amit maga átadott nekem, azt írta, hogy ember - fejeztem be, amikor maga a seriff, Leland Wilder berohant a helyiségbe.

- Biztosan új fejlemény lehetett - mondta, és az arca olyan sápadt lett, mint a fehérre meszelt fal.

- Tudta – meredtem rá. - Tudta, és nem mondott semmit.

- Nem tudtam - erősködött, és lehajolt, hogy átdobja a vámpírt a vállán. Leland Wilder már jóval ötven fölött lehetett, de nem volt semmire sem rest. Olyan felépítése volt, mint egy harci ménnek. - Tényleg, Leda. Fogalmam sem volt róla.

A fém csikorgott, amikor kinyitotta a cella ajtaját. Belökte a vámpírt, majd elfordította a zárat. A rácsokon aranyló fényesség úgy terült szét, mint milliónyi zümmögő szentjánosbogár. A seriff irodája egyike volt a városban azon kevés helyeknek, ahol a mágiaelektronika működött. A gigantikus fal, amely a Purgatórium és a Pusztaság között állt, volt a másik. A falat őrző katonák egy gombnyomással bekapcsolhatták a mágikus generátort, és a védőpajzs életre kelt. Eddig még nem kellett ezt megtenniük - eddig a szörnyek távol tartották magukat a várostól -, de sosem lehetett tudni, mikor döntenek úgy, hogy a pokol egy nagy szelete mégsem elég nagy.

- Az, hogy behoztuk ezt a vámpírt, majdnem megölt minket - mondtam neki.

- Sajnálom.

- Nem bocsánatkérést akarok. Válaszokat.

Felemelte a kezét, és intett, hogy menjek be az irodájába. Követtem, nem vártam meg Zane-t. Ő éppen Carmen vigasztalásával volt elfoglalva. A lány már majdnem megfeledkezett a börtöncellában alvó vérző vámpírról. Az öcsém, a sármőr.

Wilder seriff becsukta mögöttem az ajtót, majd leült az íróasztala szélére. - Kérsz egy kis teát? Kávét? - A tekintete a vérrel összekent csupasz derekamra meredt. - Gyógyító italt?

Összefontam a karjaimat a mellkasomon. - Csak válaszokat. Mi folyik itt?

- Bárcsak tudnám. – Sóhajtott fel. - A paranormális rendőrőrs, amelyik a vérdíjat kitűzte, nem jelezte, hogy Mark Silverstream vámpír. Épp most hívtam őket, hogy szedjék össze, és jól megmondtam nekik a magamét, hogy ezt eltitkolták előlem.

- És mit mondtak?

- Hogy Silverstream azután fordult át, hogy New Yorkban megszökött az őrizetből - válaszolta a seriff. - Biztos szívességet kért, talán rávett valakit, hogy a törvényes módon kívül fordítsa át.

- És a paranormális rendőrség nem tette fel a plakátra, mert akkor többet kellett volna fizetniük fejpénzként.

- Ez nem csak a pénzről szól, Leda. Az utóbbi időben a fejvadászok óvatosak a vámpírok felkutatásával kapcsolatban. Nem hibáztatom őket, különösen azok után, ami Brimstone-ban történt.

A vámpíroknak nagyon szigorú hierarchiájuk és szabályrendszerük volt. Szabályok arról, hogy kit lehet átváltoztatni. Arról, hogy hol élhetnek. Arról, hogy ki és hogyan harcolhat. Hogy hogyan beszélhetnek és kit ehetnek meg. Mindez nagyon középkori volt, de ezek a szabályok tartották kordában a vámpírokat - és véres ösztöneiket.

De néhány hónappal ezelőtt egy csapat vámpír elszabadult. Elfoglaltak egy Brimstone nevű kisvárost, és a magukénak nyilvánították. Mire a fejvadászok a helyszínre érkeztek, a vámpírok már a város embereinek felét megölték. A fejvadászok hamarosan követték őket a sírba.

A paranormális katonák következtek. Sikerült néhány vámpírt kiiktatniuk, mielőtt felfedezték volna őket, de amint észrevették őket, vége volt a játéknak. A vámpírok lemészárolták őket. Egyikük sem jutott ki élve.

Végül beküldték a Légiót. Az Angyalok Légiója a természetfeletti katonák elitje volt, akiket maguk az istenek ajándékoztak meg az erejükkel. Őket hívták, amikor a dolgok nagyon rosszra fordultak - apokaliptikusan rosszra. Ők tartatták be az istenek parancsát. Tétovázás és kegyelem nélkül osztották a büntetést. Ha a Légió katonáit küldték, hogy megöljenek, akkor már halott voltál. Halálosan hatékonyak voltak, és erősebbek, mint bárki más a Földön.

A Légió élén az angyalok álltak. És te nem akartál a rossz oldalra állni. Éppoly brutálisak voltak, mint amilyen szépek, ragyogó fehér glóriával, meg minden.

A Légió "incidensnek" nyilvánította a Brimstone-ban történteket. Mindenki más katasztrófának nevezte. Persze, hogy a fejvadászok mostanában óvatosak a vámpírok üldözésével kapcsolatban. Én sem vállaltam volna a munkát, ha tudom, hogy a célpont közéjük tartozik.

- A paranormális rendőrség játszhatja a hülyét, amennyire csak akarja, de tény, hogy az ilyesmi nem maradhat csak úgy titokban - mondtam a seriffnek. - Ők tudták. Tudniuk kellett.

Nem mondott semmit. Úgy nézett ki, mint aki nem tudja, mit mondjon. Leland Wilder becsületes ember volt, és azt a gondolatot, hogy az elöljárói közül bárki is hazudna, egyszerűen nem tudta feldolgozni. Ez túlterhelte az igazságérzetét.

Szóval talán csak a valóság felé kell rugdosnom. - Egy fejvadásznak hazudni egy szökevény természetfeletti státuszáról szabályellenes - emlékeztettem. - Emberre voltunk felfegyverkezve, nem vámpírra. Ma este majdnem meghaltam. Az öcsém is majdnem meghalt. Ezt nem hagyom annyiban. Panaszt fogunk tenni a kormánynál.

- Bárcsak én is tudnék - motyogta olyan halkan, hogy nem voltam biztos benne, jól hallottam-e.

Egyébként sem kommentáltam. Ennek a városnak a seriffi hivatala súlyos emberhiánnyal küzdött és alulfinanszírozott volt. A börtöncelláikat működtető Magitech-generátor volt az egyetlen kiváltságuk - és olyan pletykák terjedtek, hogy a kormány ezt is el akarja venni tőlük. A mágia nem volt olcsó. Több száz határmenti város kiabált fejlesztésekért, és nem volt elég pénz, hogy mindenhová eljusson. Bele sem akartam gondolni, mennyibe kerülhet a fal fenntartása. Több ezer mérföldön át húzódott.

Az önjelölt kerületi "nagyurak" itt Purgatóriumban és más határmenti városban is felajánlották, hogy segítenek a finanszírozási problémán, de ezzel csak az egyik problémát cserélnék el egy másikra. A kerületi nagyurak maguk is bűnözők voltak. Valójában a bűnöző nagyurak már most is ugyanolyan nagy problémát jelentettek, mint az alulfinanszírozott seriffi hivatal. És ha egyszer híre megy a ma esti történéseknek - és a fejvadászok megtudják, hogy már nem bízhatnak a célpontjaik aktáiban lévő információkban -, a probléma csak még nagyobb lesz.

- Leda, kérlek, ne mondd el a többi fejvadásznak, mi történt ma este.

- Joguk van tudni, seriff. Az életüket teszik kockára minden alkalommal, amikor munkát vállalnak.

- Tudom. De ez pont az, amire a kerületi nagyurak vártak, az esélyük, hogy megvessék a lábukat. Ha a fejvadászok nem vállalnak itt munkát, akkor kénytelen leszek elfogadni a nagyurak segítségét. Mondanom sem kell, hogy az mit fog jelenteni ennek a városnak.

Talán a kerületi nagyurak álltak az egész dolog mögött. Talán ők voltak azok, akik gondoskodtak róla, hogy senki ne tudjon meg semmit Markról - amíg nem lett túl késő. Ez pontosan az a fajta módszer, amit ők előszeretettel alkalmaztak. És ha Zane és én meghaltunk volna, nem lehetett volna visszatartani ezt az incidenst. Ó, micsoda öröm, ha valaki más hatalmi játszmájának a bábjává válhatsz!

- Nem rajtam múlik - mondtam neki. - Callin múlik, hogy megosztja-e vagy sem. De még ha úgy dönt is, hogy nem mondja el az embereknek, előbb-utóbb úgyis kiderül, maga is tudja.

A seriff felsóhajtott. - Tudom. Ki kell találnom valamit. Valahogy. - Megdörgölte a fejét, mintha fájna az élet. - A fizetést átutaljuk a szokásos számlára.

- Köszönöm.

Kinyitottam az ajtót, és kiléptem az előtérbe. Zane és Carmen egymás mellett ültek az íróasztal szélén, a börtöncellában lévő vámpírról teljesen megfeledkeztek. Elképesztő volt, hogy egy kis flörtölés mire képes. Vártam, amíg Zane az ajkához emelte Carmen kezét, és lágyan megcsókolta az ujjbegyeit. A lány kuncogott, és integetett neki, amikor elhagytuk az épületet. Mint a legtöbb fiatal nő, Carmen Wilder sem volt immunis az öcsém bájaira.

- Gyere, Casanova - mondtam, és összekulcsoltam a karomat az övével. - A vámpírokkal való harc éhessé tesz. Menjünk haza vacsorázni, mielőtt a drága húgaink nem hagynak nekünk semmit.

 

Incidens nélkül hazaértünk, kivéve a zarándokokat, akik a Chastity és az Ötödik utca sarkán leptek meg minket. Hat háztömbön át követtek, és az istenek üdvözítő kinyilatkoztatásáról áradoztak. Az Istenek könyvéből vett bőséges idézetekkel fűszerezték meg beszédüket, és arról énekeltek, hogy az istenek azért jöttek a Földre, hogy megtisztítsák a szörnyektől.

- Ha az istenek olyan hatalmasak, és a szörnyeket már mind eltakarították, akkor mik azok a lények, amelyek a harminc láb magas kerítés túloldalán ólálkodnak? - Nem bírtam megállni, hogy ne kérdezzem meg tőlük.

A zarándokok felháborodásuknak adtak hangot szemtelen megjegyzésem miatt - majd elvonultak, hogy egy másik megmentendő lelket keressenek. Ekkor már majdnem otthon voltunk, és a konyhaablakból áradó finom illat vonzott minket haza az út hátralévő részén.

Mint a legtöbb purgatóriumi ház, a mi házunk is egy szerény egyemeletes volt, négy kis hálószobával. Én egy hálószobán osztoztam a húgommal, Bellával, míg a másik két húgom, Tessa és Gin az övéken. Zane-nek saját szobája volt, ami annak köszönhető, hogy ő volt az egyetlen férfi a házban. Őt hívtuk dzsókernek a Pandora szelencéjében, a családi fejvadász vállalkozásunkban. Calli, az anyánk vezette az üzletet, és mi mindannyian segítettünk neki.

Egyikünk sem volt vérrokona a másiknak, bár mindannyian természetfeletti vérből származtunk. Ez azonban nem jelentette azt, hogy különleges képességekkel rendelkeztünk volna. Valójában Bellán és Zane-en kívül egyikünknek sem volt semmilyen hatalma. A mágia minden emberben másképp nyilvánult meg. Bella boszorkány volt, Zane telepata, mi többiek pedig csak egy kicsit keményebbek és gyorsabbak voltunk, mint a normális emberek. Ez hatalmas előny volt a munkánkban. Néha ez a plusz előny jelentette a különbséget aközött, hogy elkapjuk-e a célpontot, vagy pedig végignézzük, ahogy kicsúszik az ujjaink közül.

Calli volt az, aki összetartott minket. Ő mentett meg minket, amikor fiatalabbak voltunk, befogadott minket, amikor senkink sem volt. Előtte csak egy anyát ismertem, és ő sem volt a vérrokonom. A neve Yasmine volt, és egy szörnyeteg támadásába halt bele, amikor tíz éves voltam. A halála után néhány évig az utcán éltem, amíg Calli rám nem talált és magához nem vett.

- Ki költözött be ezúttal a fürdőszobába? - kérdezte Zane, amikor beléptünk a nappaliba.

A házunkban hatan laktunk, de csak egy fürdőszoba volt. És ha ez nem lenne elég, közülünk ketten tizenhét éves lányok.

Bella felnézett a vacsorához terített étkezőasztaltól, eperszőke fürtjei a vállára omlottak. - Azt hiszem, Tessa van odabent.

- Még mindig? - kérdeztem. - Ma este már korábban is ott volt, pont akkor, amikor fel kellett készülnöm a munkára. Calli motorjának tükrét kellett használnom a sminkeléshez.

- Ami elkenődött. - Bella végigsimította a hüvelykujját az arcomon. - Mi történt odakint?

Zane lehuppant a kanapéra. - A célpontunk egy vámpír volt, ez történt.

- Ó. - Bella elsápadt. - Zane, tudod, mit mondott Calli arról, hogy ha a kanapéra vér kerül.

- Mit is mondhatnék? Lázadó vagyok. - Rávigyorgott a lányra.

A telepatikus mágián kívül Zane-nek más erősségei is voltak, amelyek közül a legfontosabb az a hihetetlen képessége, hogy bárkit el tudott bűvölni. Nagyon népszerű volt a város hölgyei körében. Fiatalok és idősek egyaránt rajongtak érte. Angyali arca volt, olyan, akiről azt hitted, hogy nem tud rosszat tenni - még akkor sem, ha épp a szemed láttára csinálta.

- A szabályok azok szabályok, akár lázadóknak, akár hercegeknek - mondta neki Bella. A család többi tagjához hasonlóan ő is immunis volt rá.

Zane vállat vont. - Ez bőr. A vér azonnal lemosható róla. Ezért vettük ezt a kanapét.

- Nem a fürdőszobáról kérdeztél? - emlékeztettem. - Épp most láttam, hogy Tessa kijött. Talán jobb lenne, ha sietnél, mielőtt úgy dönt, hogy kipróbál egy új rúzst.

Zane felugrott. - Jó érv. Le kell zuhanyoznom.

- Ígéretes randi? - cukkoltam.

- Ami azt illeti, igen.

- Várj - mondta Bella, amikor a fiú elfordult, hogy távozzon. Egy kis üvegcsét nyomott a kezébe. - Idd meg ezt. Meggyógyítja a sérüléseidet.

- Köszönöm - mondta, és rámosolygott.

Kuncogva elzavarta a fiút egy csipkés zsebkendővel, amely tökéletes kiegészítője volt a csipkés fehér ruhának, amelyet ma este viselt. Aztán letörölte a kanapét, ahol Zane ült.

- Neked is innod kéne egyet - mondta Bella, és odadobott nekem egy üveg bájitalt, miután felrázta a párnákat. Egyszerűen nem tudta megállni. A húgom abszolút rendmániás volt.

Felpattintottam a kupakot, és egy húzásra megittam. Mmm, eper. Bella készítette a legjobb gyógyító italokat. A szokásos patikaiaknak olyan szörnyű íze volt, mint a használt zokninak.

- Jobb, ha jelentkezem a főnöknél - mondtam neki.

- Sok szerencsét.

Lesimítottam a gyűrött felsőmet, aztán kivonultam a konyhába. Odabent, Calli kulináris zsenialitásának központjában még jobb illat terjengett, mint odakint. Calli háttal állt nekem, és a tűzhelyen rotyogó különféle ételeket kevergette és fűszerezte. Kihúztam egy kenyérszeletet a pulton álló kosárból.

- Vérszagod van - mondta Calli anélkül, hogy megfordult volna. Esküszöm, ez a nő valamelyik korábbi életében biztosan véreb volt.

- Ez történik, ha a célpontunkról kiderül, hogy vámpír.

Calli megfordult, sötét szemöldökeit összevonta, miközben felém nézett. - Meg kellene nézetned Bellával a sebeidet.

Beleharaptam a kenyérszeletbe, élvezve a nyelvemre olvadó fokhagymás vaj ízét. - Már kész. Adott nekem egy bájitalt.

Bella volt a csapatunk boszorkánya. Ő készítette az összes gyógyító bájitalunkat és varázsbombánkat, ami így sokkal olcsóbb volt, mintha megvettük volna. Sajnos hamarosan pontosan ezt kell tennünk. Felvették a New York-i Boszorkánytudományi Egyetemre, és holnap indult.

- Találtál már valakit, aki átveszi a csapat boszorkányfeladatait? - kérdeztem Callit.

- Nem. Egyetlen valamirevaló boszorkány sem akar idejönni a Határvidékre, és akik már itt vannak, mindnek van munkája. A kerületi nagyurak gyorsabban felveszik a boszorkányokat, mint ahogy megérkeznek.

És mit akartak a kerületi nagyurak ennyi boszorkánnyal? Nem, mindegy. Valószínűleg nem akartam tudni.

- Betettem a jelentkezők lapjait a nappaliban lévő íróasztalod fiókjába. Vacsora után átnézheted őket.

- Jól van.

Miközben Calli főzött, összefoglaltam, mi történt ma este: a célpont, akiről kiderült, hogy vámpír, Jinx, a seriff, és a gyanúm, hogy a kerületi nagyurak állnak a téves információk mögött.

- Nem vennék rá mérget, hogy nem ők tették - mondta Calli, amikor befejeztem. - De én inkább a fejvadász Jinx miatt aggódnék. Nyilvánvaló, hogy a nyomodban van, és megpróbálja keselyűként megszerezni a munkáidat. Néhányszor már sikerült is neki.

- Ne emlékeztess rá - mondtam. - De legalább már van pénzünk Bella iskolájára. Ezt nevezem győzelemnek, a vámpírok, a bűnöző urak és a dögevők versenye miatt pedig később aggódom. - Vettem egy mély lélegzetet. - Az ételnek nagyon finom illata van.

Calli rám kacsintott. - Hát persze, hogy az. Húsgombócokat csináltam.

Hűha, ez eléggé drága volt, de abszolút illett az utolsó közös esténkhez. Körbekukkantottam Calli körül, hogy megnézzem a többi választékot. Édesburgonya, sárgarépa, zöldbab... és az ott csokipuding?

- Szeretlek - mondtam neki komolyan.

- Hát persze. - Rám vigyorgott. - A jó étel út minden nő szívéhez. És a férfiakéhoz is. Ezt ne feledd, kölyök.

Huszonkét éves voltam, és túl öreg ahhoz, hogy "kölyök" legyek, de nem vitatkoztam vele. Egyszer azt mondta nekünk, hogy neki mindig gyerekek leszünk - és én ezt elfogadtam, sőt becsülni is kezdtem. Sokkal jobb volt valakinek a gyereke lenni, mint senkinek se, függetlenül attól, hogy hány éves vagy.

Felhorkantam. - Persze, nagyi.

Calli alig volt negyvenéves, de nem tudtam nem kötekedni vele. Már régen megtanultam, hogy a legjobb módja annak, hogy megmutasd az embereknek, hogy szereted őket, az, ha ugratod őket.

- Gyere, Bloody Mary, vigyük az ételt az asztalra - mondta kuncogva.

A család többi tagja már várt, amikor bevittük az ételt az ebédlőbe, az arcuk felragyogott az örömtől. És nem vesztegették az időt, hogy nekikezdjenek.

- Istenek, éhen halok - mondta Tessa, miközben egy hegynyi édesburgonyapürét halmozott a tányérjára. - A mai nap olyan kimerítő volt.

- Mit csináltál? - Kérdeztem tőle, bár a válaszban már eléggé biztos voltam.

- Gina és én elmentünk a Bazárba.

A Bazár volt a város legnagyobb bevásárlóközpontja, ahol a legális és illegális áruk egyaránt megtalálhatók voltak. Voltak ruhák, cipők és más butaságok a tiniknek. Ha azonban az ember jól kiismerte magát, eljuthatott a feketepiaci részleghez is. Néhányszor én is ott kötöttem ki, amikor vadászni voltam. Remek hely volt a rejtőzködésre. Ott minden olyan furcsán és gyanúsan nézett ki, hogy a bűnözőknek könnyű volt elvegyülni.

- Annyi emberrel kellett volna találkoznom, hiszen hamarosan kezdődik az iskola, meg minden. És Mindy Simpson tetováltatott! El tudod ezt hinni?

Fogalmam sem volt róla, ki volt az a Mindy Simpson. Feltehetően Tessa kétszázmillió barátjának egyike. A húgom volt a Milton középiskola méhkirálynője, a legnépszerűbb lány a suliban.

- Én is gondoltam rá, hogy csináltatok egyet - folytatta Tessa. - Csak egy kicsit. Egy rózsát. Mindenki szereti a rózsát. - Tétova pillantást vetett Callira.

- Nem fogsz tetoválást csináltatni.

- De Mindy Simpsonnak van - tiltakozott Tessa.

- És Mindy Simpson tisztában van a tetoválás egészségügyi kockázataival?

Tessa tiltakozásul megfeszítette az ajkát.

- Callinak igaza van - mondta neki Zane. - Megnézted egyáltalán az itteni tetoválószalonokat? Mocskosak. És újra felhasználják a tűket.

- Undorító - jegyezte meg Gin. Tessához hasonlóan ő is tizenhét éves volt, de kettőjük közül ő volt az értelmesebb, megfontoltabb.

Tessa ezzel szemben csupa lendület volt. És ráadásul makacs is. - Bella meg tudná csinálni. Megvan neki ez a sok boszorkányos kelléke, és nagyszerű művész. - Tessa rávetette Bellára a legmegnyerőbb mosolyát, egy olyan mosolyt, amely képes volt nemzeteket egymás ellen uszítani és akár egy birodalmat is szétzúzni. - Csak egy kis rózsára és néhány betűre van szükségem. Nem nagy dolog egy olyan hatalmas boszorkánynak, mint te.

- Betűk? - kérdezte Bella.

- Egy név.

Á, kiderült az igazság.

- Milyen név? - kérdezte Calli, az érzelmek legkisebb jelét sem árulva el.

- Rian. Nagyon rövid, látod?

- Ki a fene az a Rian? - kérdeztem tőle.

- A barátom - mondta büszkén.

- Soha nem hallottam róla.

- Nem tudod, ki az a Rian? Hogyhogy nem tudod, ki az a Rian? - mondta, a krumplival együtt a melodrámát is felhalmozva.

- Ööö, talán mert még sosem említetted? - válaszoltam.

- Ó, már több tucatszor említettem. Csak sosem figyeltél rám.

Rendben. Bellához fordultam. - Hallottál már Rianról?

Bella Tessára pillantott megborzongva. - A név nem cseng ismerősen. De mostanában eléggé elfoglalt voltam - tette hozzá gyorsan. Túlságosan kedves volt a konfliktuskerülés érdekében.

- Hallottam már róla - mondta Gin.

Tessa rámosolygott hűséges társára.

- Mióta randiztok? - kérdeztem tőle.

- Egy hete.

- Egy hete? Még csak egy hete ismered, és máris a nevét akarod tartósan a testedre tetováltatni? Ez annyira nagy meggondolatlanság.

- Leda - felelte a kishúgom szigorúan. - Szeretlek, úgyhogy ne vedd rossz néven, de tényleg el kellene engedned magad, és élned kéne egy kicsit. Néha a szarvánál fogva kell megragadni az életet, és azt mondani: „Az enyém vagy. Én irányítalak”. És ha ez azt jelenti, hogy impulzívnak vagy vakmerőnek kell lenned, vagy bármi mást kell tenned, hogy érezz valamit, akkor legyen úgy.

- Tudod, azt hiszem, igaza lehet - mondta Bella.

- Persze, hogy igazam van. - vigyorgott ránk Tessa. - Nagyon megfontolt vagyok.

- Mondd csak, őmegfontoltságod, ki ez a Rian? - kérdeztem tőle.

Tessa feltartotta az egyik ujját. - Először is, ő a lelki társam. - Felemelte a második ujját is. - Másodszor pedig, ő egy paranormális katona. Az egysége a falnál dolgozik. Mind olyan jóképűek, olyan bátrak és merészek, mindig a bajba jutott emberek segítségére sietnek.

- Nem voltak túl bátrak vagy merészek ma este, amikor hátradőltek és nézték, ahogy az a vámpír véresre ver minket - mondtam. - Arról viszont nem tudok semmit, hogy milyen jóképűek voltak. Túlságosan el voltak foglalva azzal, hogy elbújjanak a falukon. Talán le kellett volna lőnöm az egyiküket, hogy megnézhessem a jóképű arcát.

- Nem mernéd! - kiáltott fel Tessa.

Nem, nem tenném, de senki sem hibáztathat egy lányt, ha egy kicsit fantáziál. Fájt, hogy megtámadott az a vámpír. Másrészt, ha a katonák segítettek volna, talán nem kaptuk volna meg a kétezer dollárt. Feltételeztem, hogy minden okkal történik.

- Szóval, mikor találkozhatunk Riannel? - kérdeztem mosolyogva.

- Az attól függ. Megpróbálod lelőni?

- Csak ha ő lő először.

Mielőtt Tessa bármi többet tehetett volna, minthogy teljesen elborzadtan nézzen, Zane az ajkához érintette a szalvétáját, és selymesen simán azt mondta: - Calli, ha megbocsátasz, ma este randim van.

- Természetesen. Ki a szerencsés lány?

- Carmen Wilder.

A seriff lánya. Hű, de gyorsan dolgozott.

Zane meghajolt, mint egy herceg, majd távozott a szobából.

- És azt hiszem, jobb, ha nekilátok annak a nagy halom jelentkezőnek a boszorkány állásra - mondtam, és azon tűnődtem, vajon találok-e köztük akár egyetlen igazi boszorkányt is. Bellához fordultam. - Segítenél nekem?

Bólintott. - Természetesen.

- Jó - mondta Calli, miközben Ginre és Tessára nézett. - Ti ketten pedig elmosogathattok.

- Az edényeket? - Tessa felnyögött. - De hát úgy volt, hogy elmegyünk, és találkozunk Rianel és a barátaival.

- Ezt megtehetitek, miután rendbe tettétek a konyhát - mondta neki Calli.

- Hagytad, hogy Zane elmenjen - duzzogott Tessa.

- Zane és Leda ma elkaptak egy szökevényt, és kétezer dollárt kerestek nekünk - válaszolta nyugodtan. - Ti ketten ma rózsaszínre festettétek a lábkörmötöket, és száz dollárt költöttetek el a Bazárban. - Belökte őket a konyhába. - Mindannyiunknak felváltva kell dolgoznunk.

- Callinak furcsa jutalmazási rendszere van - mondtam Bellának, amikor beléptünk a nappaliba. - Az én jutalmam, amiért elkaptam azt a vámpírt, az az, hogy megcsinálhatom ezt. - Kihúztam a papírköteget az íróasztalom fiókjából, és letettem a dohányzóasztalra.

- Te is elmehetnél - kötekedett.

- Rendszeresen kimozdulok.

- Dolgozni. Vadászni. Élni is kell egy kicsit.

Felemeltem az első jelentkező lapját. - Nincs időm.

- Te mindig dolgozol, Leda. Soha nem találkozol emberekkel.

- Ma este elmentem egy bárba. Rengeteg ember volt ott.

- Dolgozni mentél oda. Nem szórakozni.

Talán igaza volt, de egyszerűen nem volt időm szórakozni. Zane és én a terepen dolgoztunk, Bella készítette a bájitalokat, Tessa és Gin pedig besegítettek, amikor nem voltak iskolában. Calli szerezte a munkákat és könyvelt, és még mindig több vadászatra ment, mint mi többiek együttvéve. Hihetetlen volt.

De olyan sokáig kellett hihetetlenül jónak lennie. Mindannyiunkat befogadott, etetett, szeretett minket, és halálra dolgozta magát, hogy olyan normális gyerekkorunk legyen, amilyen csak lehetett a világvége után. Több mint egy évtizede nem pihent, és ez már régen esedékes volt. Most rajtunk volt a sor, hogy felvegyük a kesztyűt - rajtam volt a sor, mivel én voltam a legidősebb. Több munkát kellene elvállalnom, hogy levegyem a teher egy részét a válláról. Ez volt a legkevesebb, amit tehettem azok után, amit tőle kaptam.

És ez nem történne meg, ha az éjszakáimat bulizásba pazarolnám. Bella és én már korábban is beszélgettünk erről. Nem hátráltam meg, és ő sem hagyta abba a próbálkozást. A nővérek már csak ilyenek.

- Jó volt elkapni azt a vámpírt - mondtam neki. - Kétezer dollárt kerestünk.

- Így senkivel sem fogsz találkozni.

- Már mindenkit ismerek a városban. És megdöngettek volna, miközben holdfénytől lerészegedtek. A ma este fénypontja Dale volt.

- Dale? - kérdezte. - A szomszéd boltos?

- Ő hát.

- Szegény fickó. Mióta meghalt a felesége, olyan szomorú.

- Nagyon boldognak tűnt, ahogy ma este Cindyvel csókolózott. – Vontam fel a szemöldökömet.

Elmosolyodott. - Jó neki. Kedvelem őt. Mindig hagyja, hogy annyit szedjek a kertjéből a boszorkánygyökérből és a tündérleheletből, amennyit csak akarok.

Dale számára mindkét növény csak gyom volt, de egy Bellához hasonló boszorkány számára hasznos varázsital-alapanyagok.

- Örülök, hogy kijutsz innen - mondtam Bellának, miközben átfutottam az első jelentkezési lapot. Csak néhány sort kellett elolvasnom, mielőtt a legrosszabb várakozásaim valóra váltak. Callinak igaza volt. Egyetlen igazi boszorkány sem akart idejönni. - Örülök, hogy lehetőséget kapsz arra, hogy boszorkányságot tanulj. - Sóhajtva dobtam félre az első paksamétát.

- Csak két évig tart - mondta, és megszorította a kezemet. - Aztán visszajövök.

A következő pályázatot is az elutasítottak közé dobtam. A fickó azt hitte, hogy ha a Vad, vad boszorkányok képregénysorozat megafanja, az feljogosítja az állásra.

- Nem, híres boszorkány leszel - mondtam Bellának. - Öt éven belül egy szövetség vezetőjévé válsz, nem lesz gond.

Bella nevetése felcsendült, a nyár és a szivárvány dala, az ígéret, hogy a kívánságok valóban valóra válnak. - Te aztán nagyon biztos vagy benne.

- Jó vagy. És örülök, hogy olyan helyre mész, ahol még jobb lehetsz.

- Bárcsak te is jöhetnél?

- Nem - mondtam. - Nincsenek különleges képességeim. Egy mágikus analfabéta vagyok.

- Nem, nem vagy az. Erős vagy és gyors.

- Mondd ezt a vámpírnak. - Megrándultam.

- Leda, belül erős vagy, ott, ahol a legtöbbet számít. Nem hátrálsz meg. Soha.

- Más szóval, makacs vagyok.

- Száz százalékig.

Megvontam a vállam. - Nos, ami a halandók hibáit illeti, tudnék néhány rosszabbat is.

Bella nevetése félbeszakadt, amikor az ajtó kinyílt, és Carmen Wilder berohant, a haja kócos volt, a teste izzadságtól csuromvizes, a szemei tágra nyíltak a rémülettől. Érthetetlen szavak özöne tódult ki a száján, ziháló légzéssel tarkítva.

- Carmen? - Calli kérdezte, odasietve hozzá. - Meg kell nyugodnod, hogy megérthessünk téged.

- Valakik... elvitték Zane-t.

Felálltam. - Kik?

Carmen szemei kapkodva jártak körbe a szobában, az elméje egyértelműen egy rémálom körül forgott. - Sötét angyalok. A pokol hírnökei.