20. VARÁZSLAT A PALACKBAN

Azt álmodtam, hogy a csatatéren állok két hadviselő sereg között, mindkét oldalt angyalok vezetik. Gyönyörűek és szörnyűek, összecsaptak a mágia és a hatalom háborújában, amely megrázta a földet és visszhangzott az égen. Kardok csattantak. Acél kongott. Vér, kén és halál bűze járta át a levegőt. Tollak lobogtak a szélben. A földet átitatta a vér; a harcmezőn szétterült, befeketítve a földet. A varázslatok vihara tovább tombolt.

Egy fekete bőr légiós egyenruhát viselő nő embertelen sebességgel száguldott át a csatatéren, halvány szőke haja az arcába lobogott, miközben tűzkardjával átvágott az ellenség sorain. Egy pillantást vetett hátra a válla fölött, és ekkor megláttam az arcát - az én arcom -, amely visszanézett rám.

Felpattant a levegőbe, majd lecsapott az öklével. Tűzcsóvák törtek elő a földből, és tomboló lángoszlopokká lettek. Keresztülsétált a csatamezőn, szárnyai a hátáról széttárultak, sötétlila-fekete tollai úgy csillogtak a lenyugvó nap fényében, mint a fényűző bársony szirmok. Testek hullottak le előtte. Az emberek megfordultak és elfutottak előle. A föld megremegett alatta.

A fájdalom hirtelen felszakította a bordáimat. Lenéztem, és egy kardot láttam kiállni a mellkasomból. Megfordultam, hogy szembenézzek azzal, aki hátba szúrt, de elájultam, mielőtt megláthattam volna az arcát.

Felugrottam, kiszakadva ebből a rémálomból. A csata hangjai még mindig visszhangoztak a fülemben. Lassan elhalkultak, ahogy magamhoz tértem. Körülnéztem, de nem ismertem fel, hol vagyok. Egy ágyban feküdtem, ami nem az enyém, takarókkal letakarva, melyeknek margaréta és limonádé illata volt. Ez nem az én szobám, és határozottan nem a Légió orvosi részlege.

Megérintettem a nyakamat. A bőr sima volt, a seb teljesen begyógyult. Az egész testem meggyógyult. Ledobtam magamról a takarót, és felálltam, de a szédülés hulláma megcsapott, és visszalökött az ágyba.

- Nyugalom. Nyugodj meg - mondta Harker. - A tested épp most gyógyított be néhány elég súlyos sérülést.

Végignéztem a sötét szobában, és láttam, hogy a sarokban lévő székben ül. - Meggyógyítottál.

- Igen, rossz állapotban voltál. Ha nem kóstoltad volna meg az istenek első ajándékát, nem tudtalak volna megmenteni. Az a képesség volt a különbség élet és halál között.

Olyan közel jártam a halálhoz, ahhoz, hogy elpusztítsak minden esélyt Zane megmentésére. Olyan közel voltam. Erősebbnek kellett lennem.

- Köszönöm - mondtam Harkernek, és ezúttal lassabban álltam fel.

Elmosolyodott. - Szívesen.

- De én még mindig haragszom rád.

A mosolya elhalványult. - El kellett mondanom a Légiónak, hogy hová megyünk. Veszélyes egyedül, erősítés nélkül belemenni egy ilyen helyzetbe. Nem véletlenül nem ez a szokásos eljárás, és nem azért, mert a Légió bosszantani akarja Leda Pierce-t. És örülök, hogy utánunk jöttek, és sikerült átverekedniük magukat a vámpírokon. A segítségük nélkül mindketten halottak lennénk.

- Megölted Rose-t - vágtam vissza. - Mi történt irgalommal? Tudom, hogy nem lett volna muszáj megölnöd.

- Ez irgalmas tett volt. A büntetés lassabb. Sokkal lassabb.

Hallottam a Légió büntetéseiről, de magam még sosem láttam őket. Biztos voltam benne, hogy nem is akartam megnézni.

Sóhajtottam. Harker ízig-vérig hűséges volt a Légióhoz. Jobban kellett volna tudnom, hogy ne vigyem magammal. És most, a döntésem miatt, Rose halott. Mit mondjak Ivynak? Persze, talán Rose úgyis meghalt volna. Nem igazán játszott biztonságosan a tűzzel. De ha nem úgy cselekszem, ahogy, nem miattam halt volna meg. Nem voltam benne biztos, hogy Ivy valaha is megbocsát nekem. Hogyan is tudna, amikor én még magamnak sem bocsátottam meg?

Körülnéztem, és most vettem észre a nagy baldachint az ágy felett. Harker lakásában voltam. Az ő ágyában. És rövidnadrágot és pólót viseltem, nem az egyenruhámat.

- Miért van rajtam ez a ruha? - kérdeztem.

- Az egyenruhád szét volt szakadva, és át volt áztatva a saját véreddel.

Elpirultam.

- Tökéletes úriember voltam, biztosíthatlak. Megkértem Biancát, hogy öltöztessen át.

- És miért vagyok itt, ahelyett, hogy az orvosi részlegen lennék? - kérdeztem.

- Az utolsó csata után az orvosi részleg megtelt. Gyorsabban gyógyultál, mint a többiek. Gyorsabban, mint amire képes lehettél volna. - Furcsa pillantást vetett rám, olyat, amit nem igazán tudtam megfejteni. Vagy kíváncsi volt, vagy megdöbbent. Akármelyik is...

- Mennem kell - mondtam neki.

Elkapta a kezemet, ahogy elhaladtam mellette, és szembefordított magával. - Nagyon kedvellek, Leda. - A hangja mélyebbre süllyedt, és egy apró mosoly ferdítette el az ajkát. Kíváncsi volt inkább.

- Oké...

Ez volt az én ékesszóló válaszom. Az igazat megvallva, nem tudtam, mit mondjak neki. Én is kedveltem őt, de ő olyan... tökéletes volt. Nem szegte meg a szabályokat, soha. Ezért jelentette a Légiónak a ma esti kis felderítő küldetésünket is. Egyszerűen nem tudta megállni. Jó fiú volt.

De én nem voltam jó kislány. Meg akartam szegni a szabályokat, méghozzá rengeteg szabályt, hogy megmentsem az öcsémet az istenektől, démonoktól és bárki mástól, aki esetleg a saját javára akarja kihasználni. Nem gondoltam, hogy Harker ezt elfogadná. Valójában tudtam, hogy nem bírná elviselni. A tekintély teljes semmibevétele ellenkezett mindennel, amit az Angyalok Légiója, az istenek akaratának keze képviselt. Mindazzal, amit Harker Locke képviselt.

Így a következő szavai majdnem elnémítottak.

- Meg akarod menteni az öcsédet? - kérdezte.

Tudtam, hogy erre emlékezni fog. - Igen - mondtam óvatosan.

- Segíthetek neked.

Meglepetten pislogtam. - Hogyan?

- Ezzel. - Egy üvegfiolát húzott elő a kabátjából, és a kezembe nyomta. Csillogó folyadékkal volt tele - vakítóan fehér, úgy ragyogott, mint a folyékony gyémánt.

- Mi ez? - kérdeztem.

- Egyirányú jegy a kilences szintre.

- A Szellemek suttogása - suttogtam.

- Igen.

- Honnan szerezted?

Zavarodottság ráncolta össze a homlokát. - Micsoda?

- Biztos vagyok benne, hogy az istenek nem hagyják csak úgy szanaszét heverni az ilyesmit.

- Nem, erősen őrzik. De van egy barátom.

Sóhajtottam. - Kérlek, ne mondd, hogy loptál az istenektől.

- Oké, nem mondhatom el neked. - Vigyorgott rám. - Ez a tiéd. Neked hoztam, Leda.

Annyi mindenben tévedtem vele kapcsolatban. Ugyanolyan gonosz volt, mint én, csak a baj volt vele. Lenéztem arra az aprócska fiolára, amiben a csillogó folyadék volt.

- Mire vársz? - kérdezte. - Hát nem pontosan ezt akartad? Így fogod megmenteni az öcsédet.

Igaza volt, de ahogy itt álltam, és bámultam azt a palackba zárt varázslatot, nem tudtam megállni, hogy ne tétovázzak. Ha ezt megiszom, angyallá válok. Olyan erőket adna, amikről eddig csak álmodtam, de meg is változtatna. Visszavonhatatlanul. Készen álltam rá?

Igen, döntöttem, Zane-re gondolva. Megváltoznék érte, hogy megmentsem őt. Meg kellett változnom, hogy megmentsem őt. Ezzel a döntéssel kinyitottam a fiolát. Éppen ki akartam inni, amikor egy mágikus robbanás vágott át a szobán, és Nerot hozta befelé. Kardját kivonta és az lángolt, a szárnyait széttárta. Tekintete a kezemben lévő fiolára siklott, mielőtt a szemembe nézett.

- Leda, nem engedhetem, hogy azt megidd.