– Nem tűröm, hogy John Fleming itt randalírozzon, hogy tönkretegye a munkámat és a fölszerelésemet – emelte föl a hangját Dawnay asszony. Reinhart nyugodtan nézte az asszonyt. Még mindig volt benne feszültség, de megvolt benne az az eltökéltség is, ami eddig segítette.

– Nem tehetjük meg mindazt, amit szeretnénk – mondta olyan ridegen, hogy Madeleine ismét meglepetten pillantott rá. – Egyelőre még én vagyok felelős ezért a programért. És erre csak addig vagyok hajlandó, amíg csoportként dolgozunk, és megértjük egymást. És ebbe az is beletartozik, hogy Fleming itt legyen.

– Részegen vagy józanon?

– Uramisten, Madeleine, ha egymásban sem bízhatunk, akkor kiben?

Dawnay asszony már-már tiltakozni akart, de meggondolta magát.

– Rendben van. Mindaddig, amíg Fleming tisztességesen viselkedik, és nem üti bele az orrát a más munkájába.

– Köszönöm, kedves barátnőm – mosolygott Reinhart. A laboratóriumból egyenesen Geershez ment.

– De Fleming jelezte, hogy menni akar – mondta Geers. – Épp most küldtem Miss Adamsont a kompjúterterembe, hogy vigyázzon, nehogy Fleming búcsúzóul a levegőbe röpítse az egészet.

De Fleming nem volt a kompjúternél. Judy habozva álldogált az ellenőrző teremben, amikor Dawnay asszony kijött hozzá.

– Hello, megnézi Küklopszot?

– Miért hívja Küklopsznak?

– A külső adottságai miatt – mondta Dawnay asszony nyugodtan. – A lányokat ma semmire sem tanítják? Jöjjön, ott van, bent.

– Muszáj?

– Nem érdekli?

– Érdekel, de…

Judy kábult volt. Nem kísérte figyelemmel a kísérletet. Az utóbbi két napban szinte másra sem gondolt, csak Flemingre, Bridgerre, meg a saját reménytelen helyzetére. Madeleine Dawnay teremtményéről csupán mikroszkopikus kép maradt az emlékezetében, és az egésznek semmi köze nem volt az ő életéhez. Gondolkodás nélkül követte hát az idősebb asszonyt a laboratóriumba, minden különösebb várakozás nélkül.

A tartály egy kissé megzavarta. Erre nem számított.

– Nézzen bele – mondta Madeleine.

Judy bepillantott a tartály nagy, nyitott tetején át, és egyáltalában nem volt fölkészülve arra, amit meglátott. A teremtmény egy kissé hasonlított egy hosszúkás medúzához, de nem voltak sem végtagjai, sem csápjai, csupán valamiféle kitüremkedés az egyik végén, a másikon meg egy nagyobb, ami talán fej is lehetett. A remegő, zöldessárga, sikamlós és fénylő protoplazma massza lebegett a folyadék felszínén. És a fejhez hasonló képződmény közepén egy hatalmas, színtelen és szemhéj nélküli szem ült.

Judyt heves hányinger és pánik fogta el. Öklendezve fordult el, és úgy meredt Madeleine-re, mintha az is valami kísérteties jelenés lett volna, azután kezét a szájára szorítva kirohant.

Egyenesen Fleming szállására rohant, fölrántotta az ajtót, és berontott.

Fleming éppen az utolsó holmikat rakta egy kézitáskába, bőröndjei már becsomagolva álltak egymás mellett. Hidegen pillantott a lányra, aki lihegve és Öklendezve állt az ajtóban.

– Ne kezdje újra – mondta Fleming.

– John! – Judy alig tudott megszólalni. Szédült, és a torka elszorult. – John, oda kell jönnöd!

– Hová? – nézett rá a férfi ellenségesen. Az elmúlt hét ivászata még meglátszott sápadt bőrén, zacskós szemén, de nyugodt volt, és látszott rajta, hogy ismét teljesen ura önmagának. Judy megpróbált nyugodtan beszélni.

– A laboratóriumba.

– A maga kedvéért? – hideg gúny érződött a férfi hangjában.

– Nem az én kedvemért. Valami rettenetes dolgot hoztak létre. Egy teremtményt.

– Miért nem jelenti inkább a biztonsági szolgálatnak?

– Kérlek. – Judy odament a férfihoz; teljesen védtelennek érezte magát, de csöppet sem érdekelte, hogy a férfi mit mond neki, vagy mit tesz véle. Fleming elfordult, és folytatta a csomagolást. – Kérlek, John! Valami szörnyű történik. Meg kell állítanod!

– Nem maga mondja meg, hogy mit tegyek és mit ne tegyek – mondta a férfi.

– Megteremtették azt a lényt. Azt a szörnyeteget, azt az egyszeműt. Mert szeme van!

– Az ő bajuk. – Egy ócska pulóvert dobott legfölülre, és összecsukta a táskát.

– John, te vagy az egyetlen…

Fleming fogta a táskát, és a lány mellett elhaladva odavitte a bőröndjei mellé.

– És erről ki tehet? Judy mélyet lélegzett.

– Én nem öltem meg Bridgert.

– Nem? Nem maga uszította rá a bandáját?

– Megpróbáltalak figyelmeztetni.

– Megpróbált megszédíteni! Szeretkezett velem…

– Nem igaz! Csak egyetlenegyszer. Én is ember vagyok. És volt egy feladatom…

– Egy mocskos feladata, amit csodálatosan végrehajtott.

– Sohasem kémkedtem utánad. Bridger, az más volt.

– Dennis Bridger a legrégibb barátom és a legjobb munkatársam volt.

– És elárult.

– Elárult! – Rövid pillantást vetett a lányra, azután a szekrényhez ment, és az üres üvegeket kezdte kirakni. – A hivatalos sablonszövegeit nyugodtan megtarthatja. A munka felét Dennis végezte. Ez az egész a kettőnk agyának a teremtménye; és nem a maga vagy a főnökei tulajdona. Ha pedig Dennis el akarta adni a saját tulajdonát, hát isten neki. Magának mi köze hozzá?

– Mondtam neked, hogy nem szeretem a munkámat. Mondtam, hogy ne bízz bennem. Azt hiszed, én nem…

Judy hangja, akarata ellenére, ismét remegni kezdett.

– Hagyja a siránkozást – mondta Fleming. – És tűnjön el!

– Eltűnök, ha elmész Dawnay professzornőhöz.

– Elutazom.

– Nem teheted! Ott az a szörnyű teremtmény! – Judy kétségbeesetten kapaszkodott a férfi karjába, de az lerázta magáról, és az ajtóhoz ment.

– Viszontlátásra – nyitotta ki az ajtót.

– Most nem mehetsz el.

– Viszontlátásra – mondta Fleming nyugodtan, és várta, hogy a lány kimenjen. Judy habozva állt, próbált valami újabb megoldást kitalálni, amikor az ajtóban megjelent Reinhart.

– Hello, John – nézett hol az egyikre, hol a másikra. – Hello, Miss Adamson.

Judy kettőjük között ment ki. Sűrűn pislogott, hogy el ne sírja magát. Reinhart a lány után fordult, de Fleming becsukta az ajtót.

– Tudtad, hogy kicsoda-micsoda ez a nő?

– Igen.

Reinhart az ágyhoz ment és leült. Öregnek és fáradtnak látszott.

– És nékem nem lehetett volna megmondani? – kérdezte vádlóan Fleming.

– Nem, John, nem lehetett.

– Nos – Fleming kihúzta a fiókot, még egyszer megnézte, hogy nem maradt-e benne valami, és visszatolta –, akkor bérelj helyettem olyan valakit, akiben bízhatsz.

A professzor körülnézett a szobában.

– Adnál egy italt? – Reinhart végighúzta a homlokán apró kezét, hogy egy kissé magához térjen. A Geersszel való második beszélgetés nem volt könnyű. – Honnan veszed, hogy nem bízom benned?

– Hiszen senki sem bízik bennünk. – Fleming az üres üvegeket rakosgatta. – Oda se figyelnek a szavunkra.

– A munkánkra odafigyelnek.

– Konyak jó lesz? – Fleming talált még egy kevéskét az egyik üveg fenekén, és kitöltötte. – Hát persze, nagyon hasznos gépészek vagyunk. De amikor már az érdemi részről van szó, hogy mi ennek az egésznek a lényege, akkor hallani sem akarnak rólunk.

Odaadta Reinhartnak a poharat.

– Egy csöpp vizet is tudsz adni? – kérdezte Reinhart.

– Persze.

– És te? – bökött Reinhart az üvegre. Fleming a fejét rázta.

– Azt hiszik, hogy ajándék hullott az ölükbe – mondta Fleming, miközben vizet eresztett a mosogató csapjából. – És amikor azt mondjuk nekik, hogy ez a dolog valami sokkal jelentősebbnek a kezdete, akkor úgy bánnak velünk, mintha elmebeteg bűnözők lennénk. Ránk uszítják a kopóikat vagy inkább a szukáikat.

– Semmi értelme, hogy azon a lányon töltsd ki a bosszúd – mondta Reinhart, és ivott.

– Nem töltök ki senkin semmit! Ha képtelenek megérteni, hogy amit véletlenül elkaptunk, az az egész életünket meg fogja változtatni, akkor csak jöjjenek rá a maguk módján. Ha egy kis szerencsénk van, akkor tönkre fogják tenni az egészet, és semmi sem sül ki belőle.

– De valami már kisült belőle.

– Dawnay asszony szörnyetege?

– Hallottál róla?

– Az csak valami kiegészítő program, a gép nyúlványa. – Fleming az üres szekrényt vizsgálgatta, de a figyelme elkalandozott. – Madeleine azt hiszi, a gép megajándékozza őt a hatalommal, hogy életet teremtsen; de téved. A gép önmagát ruházza föl ezzel a hatalommal.

– Akkor pedig maradnod kell, hogy ellenőrizd.

– Nem az én dolgom – csapta be Fleming a szekrény ajtaját. – Bárcsak el se kezdtem volna!

– De elkezdted. Te is felelős vagy az ügy kimeneteléért!

– Kinek vagyok felelős? Azoknak, akik meg sem hallgatnak?

– Én meghallgatlak.

– Jól van. – Fleming körbecsörtetett a szobában, fölszedett néhány elhullajtott papírdarabot, és a szemétkosárba, dobta őket. – Elmondom, hogy mivel álltok szemben, azután elmegyek.

– Ha van valami ötleted… – Az ital ismét némi erőt öntött Reinhart hangjába.

– Nézd – Fleming végre megállapodott az ágy végénél, mindkét kezével az ágy támlájára támaszkodva előredőlt, és végre nem a szobára figyelt, hanem arra, hogy mit beszél –, állandóan szorgalmasan kérdezgetitek: "Mi ez?, mi ez a gép?", "Mit csinál?" – de rajtam kívül soha senki meg nem kérdezte, hogy "miért?". Miért kezdett bele ebbe az egészbe egy innen kétszáz fényévnyire levő, idegen intelligencia?

– De hiszen azt nem tudjuk megmondani, vagy nem?

– De következtethetünk.

– Találgathatunk.

– Jól van, ha nem akarod kitalálni!

Fleming fölegyenesedett és szünetet tartott. Reinhart a konyakját kortyolgatta, és várt. Fleming rövidesen megnyugodott, és rávigyorgott Reinhartra.

– Te vén ördög! – ült le Reinhart mellé az ágyra. – Ez egy logikusan gondolkodó intelligencia, akárhol is van, akármi is. Küld nekünk egy sor utasítást, abszolút terminológiában, amiből bizonyos technológiára következtethetünk, és amit mi meg is valósítunk ebben a kompjúterben. Miért? Gondolod, hogy ők így gondolkodnak: "Itt van ez az érdekes műszaki információ. Nosza, sugározzuk ki a világmindenség többi részének, hátha hasznára válik valakinek"?

– Te nyilván nem így gondolod.

– Mert ahol intelligencia van, ott akarat is van. És ahol akarat van, ott nagyra vágyás is van. És ha olyan intelligenciával van dolgunk, amelyik önmagát akarja elterjeszteni?

– Ez csupán épp olyan elmélet, mint a többi.

– Ez az egyetlen logikus elmélet! – Fleming öklével a combjára csapott. – Mit tesz ez az intelligencia? Kisugároz egy üzenetet, amit más intelligenciák foghatnak, értelmezhetnek, és aminek alapján cselekedhetnek. Hogy milyen a technikánk, az nem számít, ahogyan az sem számít, hogy milyen rádiókészüléket veszel, úgyis ugyanazt a műsort fogod. Csupán az számít, hogy elfogadjuk a programjukat: ezt az aritmetikai logikán alapuló programot, ami alkalmazható a mi körülményeink között, de bármilyen más körülmények között is. Ez az intelligencia ismeri az élet alapjait: és megállapítja, hogy a miénk milyen életforma. Megállapítja, hogy hogyan működik az agyunk, hogyan épül föl a testünk, hogyan jutunk információhoz, magunk ismertetjük meg vele az idegrendszerünket és az érzékszerveinket. És ekkor létrehoz egy teremtményt, aminek teste és érzékszerve van, egy szeme. Mert, ugye, van egy szeme?

– Igen.

– Ez a teremtmény valószínűleg igen primitív, de ez csupán a következő lépés. Dawnay asszony azt hiszi, hogy ő használja a gépet, pedig a gép használja őt!

– A következő lépés mihez? – kérdezte Reinhart, mintegy mellékesen.

– Nem tudom. Valamiféle hatalomátvételhez. – Fölöttünk?

– Ez az egyetlen valószínű magyarázat.

Reinhart fölállt, lassan és elgondolkozva átsétált a szobán, és poharát a többi üres pohár mellé tette.

– Nem tudom, John.

Úgy látszott, hogy Fleming megérti Reinhart bizonytalanságát.

– A bennszülöttek nyilván meglehetősen ártalmatlannak látták az első fölfedezőket – mondta szelíden Fleming. – Kedves, öreg misszionáriusok a nevetséges trópusi sisakjaikban. De végül is a bennszülöttek urai lettek.

– Lehet, hogy igazad van – mosolygott hálásan Flemingre Reinhart; minden olyan volt, mint régen, amikor mindketten egyformán gondolkodtak. – Az a gép valóban olyan, mint valami baljós misszionárius.

– És Madeleine Dawnay teremtménye: vajon miféle agya van? – Reinhart vállat vont, és Fleming folytatta. – Úgy gondolkozik, mint mi, vágy úgy gondolkozik, mint a gép?

– Ha egyáltalán gondolkozik.

– Ha szeme van, akkor idegközpontja is van, és bizonyára agya is van. De miféle agya?

– Nyilván az is primitív.

– Miért? – kérdezte Fleming. – Miért ne lehetne a teremtmény a gép intelligenciájának meghosszabbítása: egy alegység, ami ugyanúgy működik, mint a kompjúter, kivéve azt a tényt, hogy szerves testbe van zárva?

– És ennek mi értelme lenne?

– Mi értelme a szerves testnek? Egy gépnek, aminek érzékszervei vannak? Aminek szeme van?

– Senkit sem fogsz erről meggyőzni – mondta Reinhart.

– Nem kell megmondani nekik.

– Itt kell maradnod, John.

– Minek?

– Hogy ellenőrizd a gépet – mondta Reinhart egyszerűen: ő már órákkal ezelőtt így döntött. De Fleming a fejét rázta.

– Hogyan ellenőrizhetnénk? Hiszen okosabb nálunk.

– Valóban?

– Semmi kedvem hozzá.

– Látod, az elméleted szerint éppen ez lenne a gép kedvére való.

– Ha nem hiszel nekem… Reinhart fölemelte apró kezét.

– Én hajlandó vagyok hinni neked.

– Akkor pusztítsd el! Az az egyetlen biztonságos megoldás.

– Azt is meg fogjuk tenni, ha szükség lesz rá – mondta Reinhart, és az ajtóhoz ment, mintha már megállapodtak volna. Fleming szembefordult vele.

– Meg fogjátok tenni? Valóban azt hiszed, hogy képesek lesztek rá? Gondolj csak bele, hogy mi történt, amikor meg akartam állítani a dolgot: Madeleine kidobott. És ha te próbálod meg, téged is ki fognak dobni.

– Engem úgyis ki akarnak dobni.

– Mit akarnak? – Fleming úgy kapta föl a fejét, mint akit megütöttek.

– Azok az erők, akik mindnyájunkat szeretnének kitessékelni – mondta Reinhart. – Csak arra várnak, hogy fölrobbanjon a csoportunk, és máris itt lesznek.

– De miért?

– Mert azt hiszik, hogy ők jobban tudnák használni a gépet. De amíg itt vagyunk, John, még mindig kihúzhatjuk a dugót. És meg is fogjuk tenni, ha szükség lesz rá – Fleming zavart arcáról a földön sorakozó bőröndökre pillantott. – Jobb lesz, ha kicsomagolsz.

 

 

Fleming és Madeleine Dawnay találkozása vibrált a feszültségtől, de semmi végzetes dolog nem történt. Fleming elég nyugodt volt és Dawnay szelíd gúnnyal kezelte a férfit.

– Isten hozta a tékozló fiút – mondta, és a tartályhoz vezette Fleminget.

A teremtmény békésen lebegett tápanyagfürdőjében; már fölfedezte a kémlelőablakot, és szinte állandóan ott bámult ki nagy, szemhéj nélküli szemével. Fleming visszabámult rá, de a lény nem adta semmi jelét, hogy regisztrálta volna a látottakat.

– Tud kommunikálni ez az izé?

– Édes fiacskám – mondta Madeleine olyan hangon, mintha egy elsős egyetemistát akarna kioktatni –, hiszen jóformán még semmit sem tudhattunk meg róla.

– Vannak hangszalagjai vagy egyéb hangképző szervei?

– Nincsenek.

– Hm – Fleming fölegyenesedett, és most a tartály tetején nézett be. – Nagyon kezdetleges kísérlet az ember utánzására.

– Az ember utánzására? Egyáltalán nem hasonlít emberhez.

Fleming átment a termen Christine-hez, aki a kijelzőt ellenőrizte.

– Ír valamit a masina?

– Nem. Semmit – Christine meglepettnek látszott. – De látszik rajta, hogy valami azért történik.

A kijelző lámpák szakadatlanul villogtak: valóban látszott, hogy a gép magában dolgozik, anélkül hogy bármilyen eredményt produkálna.

A következő két-három napban semmi sem történt, azután Fleming a gép egyik mágneses tekercsét a tartályra erősítette. Nem magyarázta meg – valójában nem is tudta megmagyarázni –, hogy miért tette, de a kompjúter kijelző lámpái azonnal vadul villódzni kezdtek. Christine berohant a laboratóriumból.

– Küklopsz rettenetesen izgatott! Csak úgy dobálja magát a tartályban.

De már hallották is a teremtmény csapkodását a folyadékban a másik szobából. Fleming eltávolította a tekercset, és a csapkodás megszűnt. Amikor visszatette a tekercset, a teremtmény ismét reagált, de a gép még mindig nem írt ki semmit. Reinhart is átjött, hogy megnézze, hogy boldogulnak, és Dawnay asszonnyal meg Fleminggel együtt megismételte a kísérletet; de semmi okosat nem tudtak kisütni.

Másnap Fleming ismét összehívta a társaságot.

– Szeretnék megpróbálni valamit – mondta.

Odament a kijelző pulthoz, és hátat fordított neki, majd megállt a két titokzatos huzalvégződés között, amelyeket még sohasem használtak. Egy perc múlva levette a végződésekről a plexiüveg biztonsági szigetelőket, és ismét közéjük állt. Nem történt semmi.

– Ideállnál egy pillanatra? – kérdezte Reinhartot, és átadta neki a helyet. – De eszedbe ne jusson megérinteni a végződéseket. Több mint ezer volt feszültség van bennük.

Reinhart nyugodtan állt a végződések között, háttal a kijelző pultnak.

– Érzel valamit?

– Egy nagyon kicsi… – Reinhart szünetet tartott. – Egy kis szédülést.

– És mást?

– Semmit.

Reinhart ellépett a kompjútertől.

– És most?

– Jól vagyok – mondta Reinhart. – Most már semmit sem érzek.

Fleming megismételte a kísérletet Madeleine Dawnayjal, aki semmit sem érzett.

– Az emberek agya különböző mennyiségű elektromos töltést bocsát ki – mondta az asszony. – Az enyém nyilván alacsony, meg Flemingé is. A magáé, Ernest, úgy látszik, erősebb, mert szivárgást indukál a végződések között. Most próbálja meg Christine.

Christine rémültnek látszott.

– Semmi az egész – mondta Fleming. – Álljon a két végződés közé, csak ne érjen hozzájuk, mert összeégetik.

Christine ugyanoda állt, ahová a többiek. Egy pillanatig úgy látszott, hogy rá sincs hatással a gép, de azután a teste megmerevedett, szeme lecsukódott, és a lány ájultán esett össze. Fölemelték és leültették, Madeleine pedig fölhúzta a lány szemhéját, és megvizsgálta a szemét. – Rövidesen magához tér. Csak elájult.

– Mi történt? – kérdezte Reinhart. – Talán megérintette az egyik végződést?

– Nem – mondta Fleming. – De azért jobb lesz, ha visszateszem a biztonsági szigetelőket.

És visszatette a szigetelőket, majd elgondolkodva állt, míg Dawnay és Reinhart Christine-t élesztgették: lenyomták a fejét, és vizes ruhával dörzsölgették a homlokát.

– Ha a végződések között rendszeres kisülések vannak, és közéjük iktatjuk egy működő agy elektromos mezejét…

– Fogja be a száját – mondta Madeleine türelmetlenül. – Azt hiszem, magához tér.

– Kutya baja sem lesz – Fleming még mindig a pultot és a belőle kiálló két szigetelt végződést vizsgálgatta. – Az meg fogja változtatni, modulálni fogja a végződések közti áramot. Az agy pedig valamiféle reakciót fog érezni; valamilyen jelfogó lehet a végződésekben, ami mindkét irányban képes adni és venni.

– Miről beszélsz? – kérdezte Reinhart.

– Ezekről beszélek! – kiáltott föl izgatottan Fleming. – Azt hiszem, tudom már, hogy mire valók. Alkalmasak a gép betáplálására, és a gép is képes kijelezni velük.

– Csak egy ideges fiatal nőről van szó – kételkedett Madeleine. – Az ilyent könnyű hipnotizálni.

– Talán.

Christine magához tért és pislogott.

– Hello – mosolygott halványan a többiekre. – Elájultam?

– Meghiszem azt – mondta Madeleine. – Szép kis elektromos kisugárzása lehet.

– Igazán?

Reinhart egy pohár vizet adott a lánynak, Fleming pedig rámosolygott.

– Nagy szolgálatot tett a tudománynak – mondta, azután a végződésekre mutatott –, de jobb lesz, ha ezektől távol tartja magát.

Fleming ezután ismét Reinharthoz fordult.

– Az a lényeg, hogy ha egy megfelelő aggyal van dolga, nem emberi aggyal, hanem olyannal, ami az ő tervei szerint működik, akkor a gép azzal kapcsolatot tud teremteni. A tervek szerint így kellene kommunikálnia. A mi módszerünk, hogy kérdéseket és válaszokat táplálunk be, rendkívül nehézkes. Ez az egész kiírásos rendszer…

– Csak nem azt akarja mondani, hogy ez a gép tud gondolatot olvasni? – gúnyolódott Dawnay.

– Csak azt mondom, hogy két agy elektromos úton is kommunikálhat egymással, ha erre alkalmasak. Ha a maga teremtményének a fejét bedugnánk a végződések közé…

– Nem tudom, hogyan lehetne ezt megoldani.

– Pedig a gép ezt akarja! Azért nyugtalan, azért nyugtalan a gép is meg Küklopsz is. Érintkezni akarnak egymással. A teremtmény a gép elektromágneses mezőjében van, és a gép ismeri ennek a logikus lehetőségét. Ezen a problémán dolgozott, anélkül hogy bármit közölt volna velünk.

– Küklopszot pedig nem lehet kivenni a tápanyagfürdőjéből –, mondta Madeleine. – Elpusztulna.

– Erre bizonyára a gép is gondolt.

– De ráerősíthetnénk Küklopszra egy EKG-készüléket mondta Reinhart. – Azt a fajtát, amit az agy vizsgálatához használnak. Tegyünk elektromos tapadókorongokat Küklopsz fejére, és vezessünk belőlük koncentrikus kábeleket a végződésekhez, hogy közvetítsék az információt. Persze, egy transzformátor közbeiktatásával, másként az áram agyonüti Küklopszot.

– Mire jó ez? – kérdezte szkeptikusan Madeleine.

– Összeköti a kompjútert az alegységével – mondta Fleming.

– Milyen cél érdekében?

– A gép céljának érdekében. – mondta Fleming, majd elfordult és járkálni kezdett. Dawnay asszony Reinharttól várta a folytatást, de az öreg makacsul hallgatott, és a kezét nézte.

– Jobban van? – kérdezte Christine-t.

– Igen, köszönöm.

– Gondolja, hogy föl tudná szerelni azt az EKG-készüléket?

– Azt hiszem, igen.

– Majd Fleming doktor segít magának. Ugye, John? Fleming a szoba túlsó felén állt, a műszerek falként magasodtak a háta mögött.

– Ha valóban ezt akarod – mondta.

– A másik alternatíva – mondta Reinhart inkább önmagának és Madeleine-nek, mint Flemingnek –, hogy csomagoljunk, és adjuk át a gépet. Nincs sok választásunk, nem igaz?

 

 

VIII. AGGODALOM

 

Judy, amennyire csak lehetséges volt, távol tartotta magát Flemingtől. Ha nagy ritkán mégis látta a férfit, az rendszerint Christine-nel volt. Bridger halála óta minden megváltozott: még a kora tavaszi idő is, csupán nyomasztó, szürke fátylat hagyott maga után, ami megülte a tábort és Judy hangulatát. Fájdalmasan kellett azt is fölismernie, hogy Christine nemcsak az ő helyét foglalta el Fleming életében, hanem Dennis Bridgerét is, mert úgy tudott együtt dolgozni és gondolkodni a férfival, ahogyan Judy sohasem volt képes. Eleinte úgy érezte, hogy képtelen elviselni ezt a helyzetet, és Geers meg kerülésével közvetlenül a Whitehallhoz fordult: kérte, hogy helyezzék máshová. Ennek az lett az egyetlen eredménye, hogy újabb kioktatást kapott Geerstől.

– Még alig kezdte meg a munkáját, Miss Adamson.

– Hiszen a Bridger-ügynek már vége!

– Az lehet, de az igazi ügy még csak most kezdődik. – Geers szemmel láthatóan nem vett tudomást a lány gyötrődéséről. – Az Intel eddig már eleget kapott ahhoz, hogy felébredjen az étvágya, és mivel Bridgert elveszítették, nyilván valaki mást fognak keresni, talán Bridger valamelyik barátját.

– Azt hiszi, hogy Fleming doktor képes lenne eladni magát? – kérdezte gúnyosan Judy.

– Bárki képes lehet ilyesmire, ha engedjük.

A következő ügyben azonban nem Judy, hanem Fleming volt az első, aki jelentést tett az Intel megmozdulásairól.

Christine és Madeleine Dawnay segítségével sikerült felerősítenie az enkefalográf lemezeit oda, ahol Küklopsz fejét sejtették, és Christine segítségével a lemezeket összekötötték a kompjúter nagyfeszültségű végződéseivel. A gép kijelző pultjához transzformátort csatoltak, és azon keresztül vezették az áramot úgy, hogy mire az Küklopszhoz ért, már körülbelül csak egy zseblámpaelemnyi feszültsége volt. Ennek ellenére a hatás rendkívüli volt. Amikor megvalósították az első összeköttetést, a teremtmény teljesen megmerevedett, a kompjúter kijelző lámpái pedig mind kigyulladtak és úgy is maradtak. Kis idő múlva azonban a gép is, meg a teremtmény is alkalmazkodott az új helyzethez; a gép folyamatosan dolgozta föl az adatokat, bár még mindig nem írt ki semmit, Küklopsz pedig nyugodtan úszkált a tartályában, és egyetlen szemével kibámult a kémlelőnyíláson.

Ez így ment napokon át, és Christine-t bízták meg az ellenőrzéssel, azzal az utasítással, hogy azonnal értesítse Madeleine Dawnayt és Fleminget, ha bármi történne. Madeleine végre megérdemelt pihenéshez jutott, de Fleming időnként benézett a kompjúterterembe, hogy ellenőrizze a dolgok menetét, és találkozzon Christine-nel. Azt tapasztalta, hogy a lány egyre izgatottabb, és a hét végére annyira idegesnek találta, hogy már-már ugratni kezdte.

– Nézze, maga tudja, hogy mennyire tartok ettől az egész ügytől, de nem tudtam, hogy magát is ennyire izgatja.

– Nem izgat – mondta Christine. Az ellenőrző teremben voltak, és a folytonosan villódzó lámpákat nézték. – De olyan rossz érzésem van tőle.

– Mitől?

– Azok a végződések és… – Christine habozott, azután nyugtalanul pillantott a másik szoba felé. – Ha ott vagyok, bent, úgy érzem, hogy az a szem állandóan engem bámul.

– Valamennyiünket bámulja.

– De engem különösen bámul.

– Nem tudom kárhoztatni – vigyorgott Fleming. – Magát én is szívesen bámulom.

– Úgy tudtam, más irányú kötelezettségei vannak.

– Voltak – Fleming már-már megérintette a lányt, azután meggondolta magát, és az ajtóhoz ment. – Vigyázzon magára!

A sziklaösvényen leballagott a tengerpartra, ahol nyugodtan és magányosan gondolkodhatott. Szürke, sivár délután volt, a dagály visszahúzódott, és a homok sivár, szürke palarétegként húzódott a gránit sziklafokok között. Fleming a vízparton kószált, lehajtott fejjel és zsebre dugott kézzel, és próbálta gondolatban követni a gép számításait. Lassan sétált a sziklás partfok, felé, és annyira elgondolkodott, hogy észre sem vette az egyik görgetegkövön ülő, szemüveges férfit, aki vékony szivarját szívta.

– Egy pillanatra, uram – a rekedt torokhang váratlanul érte Fleminget.

– Kicsoda maga?

A szemüveges névjegyet vett elő a zsebéből, és Flemingnek nyújtotta.

– Nem tudok olvasni – mondta Fleming.

– De azért Fleming doktorhoz van szerencsém – mosolygott a szemüveges.

– És maga kicsoda?

– A nevem semmit sem jelent – a szemüveges egy kicsit lihegett.

– Hogy került ide?

– Megkerültem a sziklafokot. Ha alacsony a dagály, meg lehet tenni, bár elég fárasztó – vékony szivarokkal teli ezüsttárcát vett elő. – Dohányzik?

Fleming nem vett tudomást a szivarokról.

– Mit akar?

– Sétálok – a szemüveges vállat vont, és eltette a tárcát. Már nem lihegett. – Maga gyakran jön ide magányosan.

– Ez magánterület.

– A tengerpart nem az. Ebben a szabad országban a tengerpart… – a szemüveges ismét vállat vont. – A nevem Kaufmann. Nem hallott még rólam?

– Nem.

– A barátja, Herr Doktor Bridger…

– A barátom, Bridger, halott!

– Tudom. Hallottam – Kaufmann mélyet szippantott. – Nagyon szomorú eset.

– Maga ismerte Dennis Bridgert? – kérdezte Fleming meghökkenten és gyanakodva.

– Igen. Egy időben kapcsolatban álltunk.

– Maga az… – Fleming kezdte érteni a dolgot, és próbált visszaemlékezni a névre.

– Az Intelnek dolgozom? Igen.

Kaufmann rámosolygott Flemingre, és füstkarikát fújt. Fleming kivette a kezét a zsebéből.

– Tűnjön el!

– Pardon?

– Ha öt másodpercen belül nem tűnik el, hívom az őrséget.

– Ne tegye, kérem – mondta megbántódva Kaufmann.

– Olyan szerencsés ez a véletlen találkozás önnel.

– Bridgernek is olyan szerencsés volt?

– Senki sem sajnálta jobban a dolgot, mint én. Bridger nagyon hasznos ember volt.

– És most nagyon halott – Fleming az órájára pillantott.

– Öt percbe telik, míg megmászom a sziklát. Mihelyt fölérek, szólok az őrségnek.

Már indult is, de Kaufmann utána szólt.

– Fleming doktor! A következő öt percet eltölthetné sokkal jövedelmezőbben is. És nem kérek öntől semmi titkos dolgot.

– Igazán kedves – Fleming tartotta a távolságot.

– Csupán arra gondoltunk, hogy a kormánya szolgálatából átléphetne a mi szolgálatunkba. Úgy tudom, nem túl boldog itt.

– Tisztázzunk valamit, herr barátom, jó? – ment vissza Fleming Kaufmannhoz. – Lehet, hogy nem szeretem a kormányunkat, és az is lehet, hogy nem vagyok boldog. De még ha gyűlölném is őket, és maga lenne az utolsó szalmaszál, amibe kapaszkodhatnék, akkor is inkább megdöglenék, semhogy magához forduljak.

Elfordult, és mászni kezdte a sziklát. Nem fordult hátra. Egyenesen Geers irodájába ment, ahol az igazgató éppen jelentéseket diktált magnóba.

– És mit mondott neki? – kérdezte Geers, Fleming beszámolója után.

– Képzelheti! – mondta megvetően Fleming. – Elég komisz dolog lenne ez még a csecsszopók kezében is, és akkor adjuk oda a cápáknak?!

Az irodából kilépve azon töprengett, hogy miért is szólt; de valójában az elkövetkezendő hónapokban ez a jelentéstétel volt az egyetlen dolog, amit Fleming érdeméül tudtak be.

A partra őrséget állítottak, drótakadályokat vezették a fennsíkról a tengerbe, Quadring biztonsági emberei átfésülték a környéket, és hosszú időn át semmit sem hallottak az Intelről. A laboratóriumban a kísérlet folytatódott, minden kézzelfogható eredmény nélkül, míg Madeleine Dawnay vissza nem tért a szabadságáról; azután egy napon a kompjúter hirtelen elkezdett kiírni. Fleming a gép adataival bezárkózott a kunyhójába, és körülbelül százórányi munka után fölhívta Reinhartot.

Fleming értelmezése szerint a gép most számos újfajta kérdést tett föl, amelyek mind az emberi test külsejére, arányaira, funkcióira vonatkoztak. Fleming szerint minden fizikai formát lehetséges volt kifejezni matematikai terminusokban, és a gép éppen ezt kérte.

– Például – mondta Fleming, amikor Reinharttal és Dawnay asszonnyal a kérdés megoldásán gondolkodtak – a hallásról szeretne információt kapni. Sok minden van itt a hallható frekvenciákról, és a gép nyilván azt kérdezi, hogy hogyan képezzük és érzékeljük a hangokat.

– Honnan tudhatna a beszédről? – érdeklődött Dawnay. – Mert a teremtmény látja, hogy a szájunk segítségével kommunikálunk, és a fülünkkel hallunk. Mindezek a kérdések a maga kis szörnyetegének a megfigyeléseiből származnak. Nyilván a beszéd vibrációját is érzi, és most hogy összeköttetésben van a géppel, át tudja adni a megfigyeléseit.

– Legalábbis maga ezt képzeli.

– Hát maga hogy magyarázná a kapott kérdéseket?

– Nem tudom, hogyan elemezhetnénk az egész emberi szervezetet – mondta Reinhart.

– Erre nincs is szükség. A gép továbbra is értelmesen fog találgatni, nekünk csupán vissza kell táplálnunk a helyes válaszokat. A régi játék. Bár nem tudom, miért nem talált ki még valami gyorsabb módszert. Biztos vagyok benne, hogy képes rá. Talán a teremtmény nem felelt meg a várakozásainak.

– Meg akarja próbálni? – kérdezte Reinhart Madeleine-t.

– Én mindent megpróbálok – mondta az asszony.

 

 

Így hát a munka folytatódott. Továbbra is Christine kezelte a kompjútert, olvasta le és táplálta be az adatokat. A lány állandó ideges feszültségben élt, de nem szólt semmit.

– Nem akarna munkát változtatni? – kérdezte Fleming az egyik este, amikor ismét kettesben voltak a kompjúterépületben.

– Nem. Ez a munka izgat engem.

Fleming nézte a lány tűnődő, szép arcát. Már nem flörtölt vele, mint azelőtt, amikor még nem érdekelte, amikor még csak egy lány volt a laboratóriumban. Zsebre dugta a kezét, és kiment az épületből. A távozása után Christine átment a laboratóriumba. Komoly erőfeszítésébe került, hogy odamenjen, hát egy pillanatra megállt az ajtóban, hogy erőt gyűjtsön. A gép egyenletes zümmögésétől eltekintve csönd volt, de mihelyt a lány a kémlelőnyílás látószögébe ért, a teremtmény csapkodni kezdett a folyadékban.

– Nyugalom – mondta Christine hangosan. – Csak nyugalom.

Automatikusan lehajolt és benézett a kémlelőnyíláson: a szem mereven nézett vissza rá, de a teremtmény egyre izgatottabb lett, és úgy csapkodott teste nyúlványaival, mint egy polip. Christine a homlokához emelte a kezét; egy kicsit szédült a lehajlástól, de a szem szinte hipnotikus erővel meredt rá. A lány egy hosszú percen át bámulta a szemet, azután még egy percen át, és képtelen volt gondolkodni. Lassan, mintha a saját jószántából tenné, jobb keze fölkapaszkodott a tartály oldalán, és ujjai az EKG-kábel drótját keresték. Majd elérték, és az enyhe áram bizsergése futott át rajtuk.

Mihelyt Christine megérintette a vezetéket, a teremtmény megnyugodott. Még mindig mereven bámulta a lányt, de nem mozdult. Az egész épületben csönd volt, csak a kompjúter zümmögött. Christine lassan, mintegy hipnotizálva, fölegyenesedett, de a vezetéket néni engedte el. Ujjai rákulcsolódtak a vezetékre. A kábel csak lazán volt fölerősítve; a tartálytól a laboratórium falához vezetett, ahol kisebb-nagyobb távolságokban fölszögezett ragasztószalagok tartották. Christine keze követte a kábel útját, és a lány merev tartással haladt a fal mellett a kompjúterterem felé. A szeme nyitva volt, de mozdulatlanul meredt maga elé, és semmit sem látott. A vezeték eltűnt az ajtófélfába fúrt lyukban, és Christine egy pillanatig tanácstalanul állt, mert nem tudta követni a vezetéket. Azután fölemelte a másik kezét, és megragadta a vezeték folytatását az ajtó túloldalán.

Jobb keze erőtlenül hullott alá, amint átment a másik terembe, bal kezével markolva a kábelt. Lassan haladt a műszerállvány végéig, mélyen és nehezen lélegzett, mintha aludna és álmot látna. A műszerállvány közepén a vezeték a kijelző pult alatti transzformátorhoz futott. A kijelző lámpák állandó, szinte hipnotikus ritmusban villogtak, és Christine éppen olyan mereven nézte őket, mint korábban a teremtmény szemét. Egy darabig állt a kijelző pult előtt, mintha nem akarna továbbmenni; azután bal keze lassan eleresztette a kábelt. Azután ismét fölemelte mindkét kezét, és megragadta velük a transzformátortól a feje mellett elhelyezkedő két végződéshez futó, magasfeszültségű vezetékeket. Ezek a vezetékek szigetelve voltak egészen a végződésekig, ahol viszont a csupasz vezetékek csatlakoztak már a két kiugró lemezhez. Christine keze lassan, centiméterről centiméterre követte a vezetékeket.

Christine arca kifejezéstelen és sápadt volt, és a lány alig állt a lábán, mint az első alkalommal, amikor Fleming a végződések közé állította. Erősen kapaszkodott a vezetékekbe, ujjai lassan siklottak fölfelé. Azután megérintette a vezetékek csupasz belsejét.

Ezután minden nagyon gyorsan történt. A teste megrándult, ahogy a teljes feszültség keresztülfutott rajta. Fölsikoltott, a lába megroggyant, a feje hátrahanyatlott, és kinyújtott karján úgy maradt függve, mintha keresztre feszítették volna. A kijelző pult valamennyi lámpája kigyulladt, és megvilágította a lány eltorzult arcát, a másik szobában pedig hangos és erőteljes csapkodás kezdődött.

Mindez körülbelül tíz másodpercig tartott. Azután a lány sikolya félbeszakadt, a feje fölötti panel hangosan robbant, a lámpák kialudtak, a lány ujjai eleresztették a csupasz vezetéket, és teste súlyos és alaktalan rongycsomóként hullott a földre. Egy percig csönd volt. A teremtmény abbahagyta a csapkodást, és a kompjúter zümmögése is elhallgatott, mintha elvágták volna. Megszólalt a vészcsengő.

Elsőként Judy ért a helyszínre, aki éppen az előcsarnokban tartózkodott, amikor megszólalt a falon a vészcsengő. Fölrántotta az ajtót, és sebesen iramodott végig a folyosón, be az ellenőrző terembe. Először semmit sem látott. A mennyezeti világítás működött, de az ellenőrző pult eltakarta az ellenőrző panel előtti területet. Azután Judy meglátta Christine testét, odarohant és letérdelt mellé.

– Christine!

A hátára fordította a testet. Christine arca vakon meredt rá, és a keze ernyedten hullott vissza a földre: Christine mindkét keze fekete volt és csontig égett. Judy kitapogatta Christine szívét, de az nem vert.

"Istenem! – gondolta Judy. – Miért kell nekem mindig ott lennem, ha valaki meghal?"

 

 

Reinhart éppen Londonban volt, amikor elérte az eset híre. Amikor jelentést tett Osborne-nak, váratlan választ kapott; Osborne-t kétségtelenül nyugtalanította az eset, de valójában más dolgok kötötték le, és az egészet csupán egynek tekintette a számtalan csapás közül. Reinhart kedvetlen volt és csodálkozott: szemmel láthatóan nemcsak Osborne-t, de a többi whitehalli tisztviselőt is valami titkos és súlyos ügy foglalkoztatta. Tervbe vette, hogy ellátogat Bouldershaw Fellbe, ahol már rég nem járt, hogy szabaduljon nyomasztó érzéseitől, de kiderült, hogy a rádióteleszkópot katonai ellenőrzés alá helyezték, és a Honvédelmi Minisztérium biztonsági szolgálata szigorúan őrizte. Ez minden előzetes bejelentés nélkül történt az előző héten, mialatt ő Thornessben volt. Dühös volt, hogy nem beszélték meg vele a dolgot, és Osborne-nal akart beszélni, de az nem ért rá.

Néhány nap múlva megkapták Christine boncolási jegyzőkönyvét. A professzor egyetlen vigasza az volt, hogy nem kellett magyarázkodnia senkinek, hiszen a lány szülei már meghaltak, és nem élt rokona az országban. Fleming rövid, keserű hangú levelet küldött neki, amiben megírta, hogy a gépben nem esett nagyobb kár, és hogy van egy elképzelése Christine haláláról. Azután egy hosszabb levél jött Flemingtől, hogy a gépet kijavították, és teljes erővel dolgozik, hatalmas mennyiségű információt továbbítva memóriaegységeibe, de hogy milyen információkat, azt Fleming nem részletezte. Néhány nappal később Madeleine Dawnay telefonált, hogy a gép ismét írni kezdett. Hatalmas adatmennyiséget ontott magából a gép, és Fleming meg Dawnay véleménye szerint ezek már nem kérdések, hanem információk voltak.

– Rengeteg új formulát adott a bioszintézishez – mondta az asszony. – Fleming szerint a gép újabb kísérletbe akar kezdeni, és szerintem ez így is van.

– Újabb szörnyek? – kérdezte a telefonból Reinhart.

– Valószínűleg. De ezúttal sokkal komplikáltabb. Hatalmas munka lesz. Sokkal több fölszerelésre lesz szükségünk, és attól tartok, sokkal több pénzre is.

Reinhart ismét megpróbálta fölkeresni Osborne-t, de legnagyobb meglepetésére a Honvédelmi Minisztériumból hívatták.

Osborne Vandenberg szobájában várta. Vandenberg és Geers is ott volt, és úgy látszott, hogy már tárgyaltak. Geers nyitott aktatáskájából számtalan papír kandikált elő. A szoba hangulatában volt valami rideg és barátságtalan, ami a professzort óvatosságra intette.

– Pihentesse a lábát – mondta Vandenberg automatikusan és mosolytalanul. Rövid, feszült szünet következett, mindenki azt várta, hogy a másik szólaljon meg. – Mint hallom, egy újabb tételt töröltek az állományból.

– Baleset volt – mondta Reinhart.

– Persze, persze. Két baleset.

– A kormány átvizsgálta a jelentéseket – mondta Osborne lesütött szemmel. Geers idegesen köhintett, és összeszedte a papírjait.

– Igen? – nézett Reinhart várakozóan a tábornokra.

– Sajnálom, professzor – mondta Vandenberg. – Mit?

– Bele kellett egyeznünk az ellenőrzés átadásába – Osborne most először nézett Reinhartra. – Szigorítani kell az ellenőrzést.

– Miért?

– Az emberek kérdezgetni kezdenek. Rövidesen azt is tudni fogják, hogy létrehozták azt az élő teremtményt, amivel kísérleteznek.

– Az Állatvédő Egyesületre gondol? Az a teremtmény nem állat. Csupán molekulák tömege, amiket mi raktunk össze.

– Ettől sem lesznek boldogabbak.

– Nem állhatunk le egy kísérlet kellős közepén – pillantott Reinhart hol az egyikre, hol a másikra. Megpróbált rájönni, hogy mit forgatnak a fejükben. – Madeleine és Fleming éppen most kezdtek új kísérletbe.

– Tudjuk – mondta Geers a táskájába visszatett papírokat tapogatva.

– Hát akkor?

– Sajnálom – mondta ismét Vandenberg. – A maga útja véget ért.

– Nem értem.

Osborne kényelmetlenül fészkelődött.

– Én mindent megtettem. Valamennyien olyan keményen harcoltunk, ahogyan csak tudtunk.

– Ki ellen?

– A kormány nagyon határozott – Osborne gondosan kerülte a részleteket. – Az ügyünk elveszett, Ernest. Nálunk jóval nagyobb emberek harcoltak érte és veszítették el.

– És most – mondta Vandenberg – újabb "baleset" történt.

– Ez csak kifogás! – Reinhart fölpattant, és az íróasztal túlsó felén helyet foglaló Vandenberg szemébe nézett. – Azt akarják, hogy elmenjünk, mert fáj a foguk a gépre. És ezért bármilyen ügyet képesek felfújni…

Vandenberg sóhajtott.

– Így szokás. Egyébként nem is várom magától, hogy megértse a mi álláspontunkat.

– Mindenesetre nem könnyíti meg nekem, hogy megértsem. Geers lecsapta a táskája födelét, és udvarias mosolyra igazította az arcát.

– Az az igazság, Reinhart, hogy szeretnék, ha visszamenne Bouldershaw Fellbe. Reinhart viszolyogva pillantott rá.

– Bouldershaw Fellbe? Hiszen be sem engednek oda. Geers kérdő pillantást vetett a tábornokra, aki bólintott, hogy csak folytassa.

– A kormány a bizalmába fogadott minket – mondta Geers fontoskodva.

– Ez államtitok, ugye érti? – mondta Vandenberg.

– Akkor talán jobb lesz, ha nekem nem is mondják el – Reinhart nyakas volt, mint egy harcias kiskutya.

– De tudnia kell – mondta Geers. – Hiszen magát is érinti. A kormány SOS-jelzést küldött szét. Azt akarják, hogy maguk is, valamennyien, védelmi feladatokkal foglalkozzanak.

– Tekintet nélkül arra, amit most csinálunk?

– Ez a kormány döntése – mondta lehajtott fejjel Osborne. – Igyekeztünk a lehetőségekhez képest tisztességes megállapodást kötni.

Vandenberg fölállt és a fali térképhez ment.

– A nyugati hatalmak mélységesen aggódnak – mondta, és kerülte Reinhart tekintetét. – A fölfedezett nyomok miatt.

– Milyen nyomok miatt?

– Éppen a maga rádióteleszkópja bukkant rájuk. Az az egyetlen szerkezet, ami ilyen érzékenységgel rendelkezik. És számos Föld körüli pályán keringő tárgy nyomaira bukkant.

– Földi eredetű tárgyakéra? – vizsgálta Reinhart a térképen bejelölt pályákat. – És ettől ilyen idegesek valamennyien?

– Igen. A bolygó túlsó feléről lövik föl őket gyors egymásutánban, de kívül esnek a figyelmeztető keresőink hatósugarán. Az ENSZ Űrhajózási Hivatala nem tud róluk. A Nyugati Szövetség sem. Senki sem.

– És a kormány azt szeretné, ha maga foglalkozna velük – fejezte be Vandenberg helyett Geers.

– De ez nem az én terültem – makacskodott Reinhart. – Csillagász vagyok.

– És amit most csinál, az a maga területe? – kérdezte Vandenberg.

– Abból indult ki, egy csillagászati forrásból. Senki sem válaszolt Reinhartnak.

– Hát, a kormány így akarja – mondta végül Osborne.

– És a thornessi munkával mi lesz?

– A csoportja – mondta Vandenberg –, már ami a csoportjából maradt, Geers doktor alá fog tartozni.

– Geers!

– Hiszen én vagyok az állomás igazgatója.

– De hiszen azt sem tudja… – Reinhart erőt vett magán és elhallgatott.

– Fizikus vagyok – mondta Geers. – Legalábbis az voltam. És azt hiszem, könnyen fölfrissíthetem az ismereteimet.

Reinhart megvetően nézett az igazgatóra.

– Mindig is ezt akarja, ugye?

– Nem én határoztam így – dühöngött Geers.

– Uraim! – nyerítette szemrehányóan Osborne.

– Ne csináljunk ebből személyi kérdést – ment vissza súlyos léptekkel az íróasztalához Vandenberg.

– Mi lesz Madeleine Dawnay és Fleming munkájával? – kérdezte Reinhart.

– Nem távolítom el őket – mondta Geers. – Természetesen szükségünk lesz a kompjúter idejének egy részére, de ezt majd megoldjuk…

– Ha engem már eltávolított.

– Nincs szégyenfolt a becsületén, Ernest – mondta Osborne. – Ahogy ezt a soron következő kitüntetéseknél is tapasztalni fogja.

– Ördög vigye a kitüntetéseket! – Reinhart apró ujjai a tenyerébe mélyedtek. – Madeleine Dawnay és Fleming munkája a legfontosabb kutatás, amit ebben az országban valaha is végeztek. Engem csak ez érdekel.

Geers Reinhartra villantotta a szemüvegét.

– Mindent meg fogunk tenni értük, ha rendesen viselkednek.

 

 

– Bizonyos változások lesznek nálunk, Miss Adamson.

Judy Geers irodájában hallgatta Hunter doktort, az állomás egészségügyi főfelügyelőjét. A nagydarab, csontos férfi sokkal inkább látszott katonának, mint orvosnak.

– Dawnay professzorasszony új kísérletbe kezd, de nem Reinhart professzor felügyelete alatt. Reinhart professzor kiszáll belőle.

– Akkor ki…? – Judy nem fejezte be a kérdést. Nem szerette ezt az embert, és nem akarta elszólni magát előtte.

– Én leszek felelős a kísérlet irányításáért.

– Maga?

Hunter valószínűleg hozzászokott az ilyesfajta sértésekhez, és csak egy kicsit fintorította el nagy, durva vonású arcát.

– Persze, én csak egy szerény orvos vagyok. A végső felelősség Geers doktort terheli.

– És ha Dawnay professzorasszony tiltakozik?

– Nem teszi, őt egyáltalán nem érdeklik ezek a szervezeti kérdések. Nekünk az a dolgunk, hogy rendes körülményeket teremtsünk Dawnay professzorasszony számára. Geers doktor fog határozni a kompjúter használatáról, a biológiai kísérletekben pedig én leszek Geers doktor segítségére. Ami pedig magát illeti – Hunter fölvett egy papírt az igazgatói íróasztalról –, magát áthelyezték, ugye, a Tudományügyi Minisztérium szolgálatába. Nos, ezt most felejtse el. Mától kezdve ismét a mi állományunkban van. Szükségem lesz magára, hogy biztosítsa az ügy minket érintő oldalát.

– Dawnay professzorasszony programjára gondol?

– Igen. Azt hiszem, rövidesen az életnek egy új formáját fogjuk létrehozni.

– Az élet egy új formáját?

– Ugye eláll a lélegzete?

– Milyen lesz ez a forma?

– Még nem tudjuk, de amikor majd megtudjuk, akkor titokban kell tartanunk, igaz? – bizalmaskodóan kacsintott a lányra. – Az a kivételes szerencse ért minket, hogy egy nagy eseménynél bábáskodhatunk.

– És Fleming doktor? – kérdezte Judy, mereven maga elé nézve.

– A Tudományügyi Minisztérium kívánságára marad; de nem hiszem, hogy sok munkája akadna még itt.

Fleming és Madeleine Dawnay szinte szó nélkül fogadta a Reinhart eltávolításáról szóló bejelentést. Az asszonyt teljesen lekötötte a munkája, Fleming pedig elszigetelt és magányos volt. Az egyetlen ember, akivel beszélhetett volna, Judy volt, de őt kerülte. Bár szorosan együttműködött Madeleine-nel, még mindig kölcsönös volt köztük a bizalmatlanság, és a kísérlet kivételével semmiről sem beszéltek egymással őszintén. És még a kísérlettel kapcsolatban is gyakran nehéz volt meggyőznie az asszonyt bizonyos alapvető dolgokról.

– Azt hiszem – mondta Madeleine, amint a kiíróból előbukkanó újabb számtengert nézegették –, azt hiszem, mindez az az információ, amit Küklopsz táplált a gépbe.

– Részben. Meg az, amit a gép Christine-től tudott meg, amikor a hatalmába kerítette.

– Mit tudhatott meg tőle?

– Emlékszik, mondtam, hogy kell lennie egy gyorsabb módszerének is, amivel információkat szerezhet rólunk?

– Csak arra emlékszem, hogy maga türelmetlen volt.

– Nemcsak én. Az alatt a pár másodperc alatt, amíg a biztosítékok kiégtek, szerintem a gép több fiziológiai adat birtokába jutott, mint amennyit maga évtizedek alatt tudott volna betáplálni.

Madeleine fújt egyet, és magára hagyta a férfit. Fleming fölvett egy darabka szigetelt kábelt, átment az ellenőrző terembe, ahol sokáig álldogált a villódzó kijelző panel előtt, és két kezében elgondolkodva tartotta a kábel két csupasz végét. Azután a kábel egyik végét az egyik végződésre hurkolta, és a szigetelt részénél fogva a kábelt, a másik végét lassan a kompjúter másik végződése felé közelítette.

– Mit csinál? – sietett oda Madeleine Dawnay. – Kiégeti a gépet.

– Nem hiszem – mondta Fleming. A kábel csupasz végét a végződéshez érintette. – Látja?

A két fémfelület találkozásakor csupán egy apró szikra keletkezett.

Fleming eldobta a kábelt, és egy pillanatig elgondolkodva állt. Azután lassan fölemelte a kezét a végződésekhez, ahogy Christine tette.

Dawnay előrelépett, hogy megállítsa Fleminget.

– Az isten szerelmére!

– Semmi vész – Fleming megérintette egyidejűleg mindkét végződést, és nem történt semmi. Ott állt, kinyújtott kezével megmarkolva a két fémlemezt, Madeleine pedig félig szkeptikusan, félig megrettenve nézte.

– Nem volt még elég haláleset?

– Neki már elég volt – mondta Fleming, és eleresztette a fémlemezeket. – És tanult belőle. Nem tudta, hogy milyen hatással van a magasfeszültség az élő szövetre mindaddig, míg el nem kapta Christine-t. És azt sem tudta, hogy ezzel önmagában is kárt tesz. De most, hogy már tudja, sokkal elővigyázatosabb. Ha megpróbáljuk rövidre zárni azt a két elektródát, ő leveszi a feszültséget. Próbálja csak meg.

– Nem, köszönöm. Elegem van a maga eredeti ötleteiből.

Fleming keményen nézett az asszonyra.

– Nehogy azt higgye, hogy itt csupán egy géppel van dolga. Egy aggyal áll szemben, méghozzá egy átkozottul jó aggyal.

Dawnay asszony nem válaszolt, Fleming pedig kiment a teremből.

A sürgető katonai feladatok ellenére Geers talált magának időt és módot, hogy Madeleine Dawnay segítségére legyén. Sáskamohósággal vetette magát a munkába; minél többféle dolgot irányíthatott, annál jobban elcsitult belső kielégületlensége, aminek talán az lehetett az oka, hogy hiányzott belőle az alkotó szellem. Még több gépet és berendezést szerzett az asszony számára, és egyre növekvő büszkeséggel tett jelentéseket kísérletének előmeneteléről. Majd ő megmutatja, hogy többet tud felmutatni, mint Reinhart.

A kompjúterépülethez újabb laboratóriumot csatoltak egy rendkívül bonyolult DNS-szintetizálóval, és a következő héten egy újonnan tervezett, röntgennel fölszerelt kristálytani műszert és vegyi szintetizáló egységeket hoztak az új laboratóriumba, hogy foszfátot, nukleint, adenint, timint, citozint, tirozint és a DNS-molekulákhoz, az élet magvaihoz szükséges egyéb anyagokat állítsanak elő. Néhány hónapon belül már készülőben volt egy körülbelül ötbillió elemi kódszámból álló DNS-spirál, és az év végére létrehoztak egy ötven kromoszómából álló genetikai egységet, ami hasonló, bár valamivel több az ember létrehozásához szükséges genetikai követelményeknél.

Február elején Madeleine Dawnay jelentette, hogy kialakult egy élő és szemmel láthatóan emberi embrió.

Hunter rohant a laboratóriumba, hogy megnézze. Találkozott Fleminggel a kompjúterteremben, de nem szólt neki. Fleming, az ígéretéhez híven, szigorúan csak a maga munkájával törődött és meg sem próbált beleszólni az ügy biokémiai részébe. Amikor Hunter belépett a laboratóriumba, az asszony éppen egy kicsike oxigénsátor fölé hajolt, amit gépek és asszisztensek tömege vett körül.

– Él?

– Igen – egyenesedett föl és nézett Hunterra Madeleine.

– Hogy néz ki?

– Mint egy kisbaba.

– Egy emberi csecsemő?

– Szerintem az, bár Fleming aligha mondaná ugyanezt – mosolygott elégedetten Madeleine Dawnay. – Lány.

– Alig tudom elhinni – próbált Hunter bekukucskálni az oxigénsátorba. – Megnézhetem?

– Nincs rajta sok látnivaló; csak egy kis csomag.

A plexiüveg tető alatti valami akár emberke is lehetett, de a teste valamiféle takaróba volt csavarva, az arcát pedig maszk borította. A gumicső a nyakánál eltűnt a takaróban.

– Lélegzik?

– Segítséggel. A pulzus és a légzés normális. A súlya hat és fél font. Amikor idejöttem, igazán nem gondoltam volna… – az asszony hangja elcsuklott a meghatottságtól. Azután lágyabb hangon folytatta. – Az aranycsinálás alkímiája valóra vált. Életet teremtettünk – megigazította a gumicsövet, és most már a megszokott, férfias hangján folytatta: – Intravénásán tápláljuk. Nincs szopási ösztöne. Sok mindenre meg kell majd tanítani.

– Szép kis munkát adott nekünk – mondta Hunter egy kicsit meghatottan, de jobbára már a hivatalos kötelezettségekre gondolva.

– Emberi életet adtam, amit emberi munka teremtett. A természet kétezer évmillió alatt jutott el idáig, mi pedig tizennégy hónap alatt.

– Szeretnék elsőként gratulálni ehhez a sikerhez – tért vissza Hunter beteglátogató modora.

A kis teremtmény az oxigénsátorban szépen fejlődött az intravénás koszton. Naponta körülbelül fél hüvelyknyit növekedett, és szemmel láthatóan nem volt szándékában végigjárni az emberi lény szokásos gyermekkorát. Geers jelentette a Honvédelmi Minisztérium kutatásügyi vezérigazgatójának, hogy a fejlődés ilyen üteme mellett a lány három-négy hónapon belül elérheti a felnőtt emberi nagyságot.

Az eseménnyel kapcsolatos hivatalos reagálás a büszkeség és a titkolódzás keverékéből állt. A vezérigazgató részletes jelentést kért, és az ügyet államtitoknak nyilvánította. Ő aztán továbbította a jelentést a honvédelmi miniszternek, aki végül is közölte a dolgot a teljesen megdöbbent és rémült miniszterelnökkel. A kormánnyal a legbizalmasabban közölték a hírt, és Ratcliff megrendültén és tanácstalanul tért vissza minisztériumi irodájába. Hosszas töprengés után elmondta a dolgot Osborne-nak, aki viszont írt Flemingnek, és különjelentést kért tőle.

Fleming két szóban válaszolt: "Öljék meg!"

Nem sokkal ezután, természetesen, hívatta Geers, és magyarázatot követelt a viselkedésére.

– Nem értem – húzta össze a szemét Geers a szemüvege mögött –, hogy mi köze ennek az egésznek magához.

Fleming az asztalra csapott.

– Tagja vagyok a csoportnak, vagy sem?

– Bizonyos mértékben.

– Akkor lenne szíves talán meghallgatni a véleményemet. Lehet, hogy ez a teremtmény úgy néz ki, mint egy ember. De nem az. Csupán a gép nyúlványa, mint az a másik teremtmény. Csak ez kifinomultabb.

– És ennek az elméletnek van valami alapja?

– A logika. Az első teremtmény volt az első kísérlet egy a miénkhez hasonló, tehát számunkra elfogadható szervezet létrehozására. Ez a kísérlet már jobban sikerült, mert több információn alapult. Én dolgoztam azokkal az információkkal, és tudom, hogy mennyire célratörő az a gép.

– És megteremtve ezt a csodát, most öljük meg? – nyitotta a szemét egy kicsit nagyobbra Geers.

– Ha most nem teszik meg, soha többé nem lesznek képesek rá. Később az emberek már azt fogják hinni róla, hogy emberi lény, s azt mondanák, hogy gyilkosok vagyunk. És a gép azt fogja tenni velünk, amit csak akar.

– És ha nem fogadjuk meg a maga tanácsát?

– Akkor legalább ne engedjék ezt a teremtményt a kompjúter közelébe.

Geers egy percig némán ült, csak a szemüvege villogott. Azután fölállt, mintegy jelezve, hogy a beszélgetés véget ért.

– Maga itt csupán megtűrt személy, Fleming doktor. A Tudományügyi Minisztérium iránti udvariasságunknak köszönheti az ittlétét. És ebben az ügyben nem maga dönt, hanem én. Azt fogjuk tenni, amit én a leghelyesebbnek tartok, és ezt itt fogjuk tenni.

 

 

IX. AKCELERÁCIÓ

 

A lány, ahogy Geers megjósolta, a negyedik hónap végére teljesen felnőtt. Az idő legnagyobb részét az oxigénsátorban töltötte, bár egyre hosszabb időn át volt képes már természetes úton is lélegezni. Az első hónap végére leszoktatták az intravénás táplálásról, és rászoktatták a cumisüvegre. Ezen kívül azonban semmivel sem ösztönözték a szellemi fejlődését, hát csak feküdt tehetetlenül, mint a csecsemő, és a mennyezetet bámulta. A növekedés folytatódása miatt Geers már-már aggódni kezdett, de öt láb és hét hüvelyk magasságnál a lány megállt. Addigra már teljesen fejlett fiatal nő lett belőle.

– És egész csinos – nyalta meg a szája szélét Hunter.

Geers csupán Hunternak, Madeleine Dawnaynak és az asszisztenseknek engedélyezte, hogy lássák. Naponta küldözgette a bizalmas jelentéseket a Honvédelmi Minisztériumnak, és kétszer meg is látogatta a kutatásügyi vezérigazgató. Együtt tervezgették a lány jövőjét. Rendkívüli óvintézkedéseket tettek, hogy létezését titokban tartsák; a kompjúter és a laboratórium épületét éjjel-nappal őrség vette körül, és mindazoknak, akiket be kellett avatni a titokba, hallgatást kellett fogadniuk. Reinharton kívül, akinek Osborne mondta el a dolgot, meg néhány vezető londoni tisztviselőn és politikuson kívül, meg természetesen a thornessi kutatócsoport tagjain kívül, senki sem tudott a létezéséről.

Geers szerint a társaság leggyanúsabb tagja Fleming volt, és Judynak külön utasítást adtak, hogy figyelje Fleminget. Az előző év tavasza óta Judy és Fleming szinte nem is beszéltek egymással. Fleming tett ugyan egy morcos és bátortalan kísérletet, hogy bocsánatot kérjen, de Judy visszautasította, és azóta egyszerűen nem vettek tudomást egymásról. Judy azzal nyugtatta magát, hogy legalább nem kell Fleming után kémkednie – minthogy Fleming nem vett részt közvetlenül Dawnay asszony kísérletében, amit viszont Judynak szemmel kellett tartania, a férfi nem tartozott Judy első számú páciensei közé. Ha volt is Judynak lelkiismeret-furdalása a múlt miatt, mindezt érzéstelenítette a közönyös apátia. De most megváltozott a helyzet. Judy összeszedte minden bátorságát, és elment, hogy megkeresse Fleminget a kompjúterteremben. A lába furcsán bizonytalankodott. Odaérve átadta Flemingnek a megbízólevelét.

– Elolvasnád ezt? – mondta, minden előzetes magyarázkodás nélkül.

Fleming rápillantott a papírra, és visszaadta a lánynak.

– A Honvédelmi Minisztérium levélpapírja, ezt inkább olvassa csak maga. Én kényes vagyok arra, hogy mit veszek a kezembe.

– Aggódnak az új teremtmény biztonságáért – mondta Judy – szárazon és visszahúzódva a férfi támadása elől. Fleming nevetett. – Nevetsz rajta? Én vagyok felelős a biztonságáért.

– És ki felelős a maga biztonságáért?

– John! – pirult el a lány. – Muszáj nekünk mindig az ellenkező oldalon állni?

– Úgy néz ki, vagy nem? – mondta Fleming félig együttérzően, félig közönyösen. – Azt hiszem, én nem kedvelem a maga drágalátos teremtményét.

– Nem az enyém. Én csak a munkámat végzem. Nem vagyok az ellenséged.

– Nem. Maga az a fajta lány, akit magukkal sodornak az események – Fleming reménytelenül nézett körül. – No, most kimondtam, ami a szívemen feküdt.

Judy egy utolsó kísérletet tett, hogy közelebb kerüljön a férfihoz.

– Milyen távolinak tetszik az a nap, amikor vitorlázni mentünk.

– Távoli is.

– Hiszen ugyanazok az emberek vagyunk.

– Egy más világban – Fleming indulni akart. – Ez ugyanaz a világ, John.

– Jól van, ezt mondja csak nekik. Hunter sietett el mellettük.

– A lány kimegy.

– Kicsoda? – fordult el Judy tói megkönnyebbülten Fleming.

– A kislány kimegy az oxigénsátorból.

– És ki szabad hozni? – kérdezte Judy.

– Rendkívüli alkalom ez a mai, kijöveteli ünnepség – vigyorgott Judyra Hunter egy kivénhedt bonviván mosolyával, majd átsietett a másik szobába. Fleming savanyú képpel nézett utána.

– Életnagyságú, élő szörnyet adunk minden egyes csomaghoz.

Judy azon kapta magát, hogy kuncog. Úgy érezte, hogy sokkal közelebb kerültek egymáshoz Fleminggel.

– Utálom ezt az embert. Olyan nagyképű.

– Remélem, hogy meg fogja ölni a teremtményt – mondta Fleming. – Bizonyára elég rossz orvos.

Együtt mentek át a laboratóriumba, ahol Hunter ellenőrizte Madeleine Dawnayt, aki ellenőrizte az oxigénsátor kinyitását. A sátor alatt keskeny tolókocsi volt, amit két asszisztens húzott elő óvatosan. A többiek körben álltak, míg a tolókocsi és rajta a felnőtt, női megjelenésű teremtmény előgördült: először a takaróba burkolt lába, majd az ugyancsak letakart teste. A nő a hátán feküdt, és Judy, amikor megpillantotta az arcát, fölkiáltott. Erőteljesen megrajzolt, gyönyörű arc volt, erős arccsontokkal és széles, balti arcvonásokkal. A nő hosszú, szőke haja szétterült a párnán, lecsukott szemmel, nyugodtan lélegzett, mintha aludna. Olyan volt, mint Christine megtisztult, szőke változatban.

– Ez Christine! – suttogta Judy. – Christine.

– Az nem lehet – mondta nyersen Hunter.

– Van némi felületes hasonlatosság – ismerte el Madeleine. De Hunter közbevágott:

– Christine hulláját fölboncoltuk. És különben is, az a lány barna volt.

Judy Fleminghez fordult.

– Ez valami rettenetes tréfa?

– Ne hagyja, hogy a gép becsapja magát – rázta a fejét Fleming. – Senki se hagyja becsapni magát. Christine halott. Christine csak modell volt.

Mindenki némán állt, míg Dawnay asszony megfogta a lány pulzusát, és föléje hajolt, hogy az arcába nézzen. A lány kinyitotta a szemét, és homályos tekintettel bámulta a mennyezetet.

– Hogy érti ezt? – kérdezte Judy. Visszaemlékezett a halott Christine-re, de ez a lány mégis Christine volt és élt.

– Úgy értem – mondta Fleming, mintha valamennyiük kérdésére felelne –, hogy a gép vett egy emberi lényt, és csinált róla egy másolatot. Néhány részletet ugyan eltévesztett, például a haj színét, de azért összességében egész jó munkát végzett. Az ember anatómiáját le lehet fordítani a számok nyelvére, és a gép ezt tette; majd a mi segítségünkkel ezeket a számokat visszafordíttatta anatómiára.

Hunter Madeleine-re pillantott, majd intett az asszisztenseknek, hogy tolják át a tolókocsit a szomszéd szobába.

– De végül is a gép azt adta nekünk, amit akartunk – mondta Madeleine.

– Igazán? Az agy az, ami számít: a test mellékes. A gép nem emberi lényt hozott létre, hanem egy idegen teremtményt, aki úgy néz ki, mint egy ember.

– Geers doktor már elmondta nekünk a maga elméletét – mondta Hunter, a lány tolókocsiját követve. Dawnay asszony egy pillanatnyi habozás után követte csak a menetet.

– Lehet, hogy igaza van – mondta Flemingnek. – De a kísérlet csak annál érdekesebb.

Flemingnek szemmel láthatóan nehezére esett, hogy uralkodjon magán.

– Mit szándékoznak tenni vele?

– Tanítani fogjuk.

Fleming megfordult és kiment a kompjúterterembe. Judy követte.

– Mi bajod van vele? – kérdezte. – Mindenki más…

– Ha egy magasabb intelligencia egy alacsonyabb rendűvel akad össze – fordult szembe a lánnyal Fleming –, mindig elpusztítja azt. Hát ez a bajom vele. A vaskor embere elpusztította a kőkorszaki embert; a sápadtarcúak elpusztították az indiánokat. Hol volt Karthágó, miután a rómaiak lerohanták?

– És ez rossz dolog, hosszú távon is?

– Nekünk rossz.

– De miért tenné ez a…

– Az erős mindig könyörtelen a gyöngével szemben.

Judy, mintegy próbálkozásul, Fleming karjára tette a kezét.

– Akkor pedig jobb, ha a gyöngék összetartanak.

– Erre korábban kellett volna gondolnia – mondta a férfi.

Judy már jobban ismerte a férfit, semhogy tovább próbálkozott volna; folytatta a maga életét, Fleminget pedig a munkájára meg a kétségeire bízta.

 

 

Abban az évben későn jött a tavasz. A szigorú, szürke időjárás még április végén is tartott, és szinte túltett a tábor szürke és borongó hangulatán. Dawnay asszony kísérletén kívül minden más rosszul ment. Geers állandó személyzete és a rakétakísérleti csoport feszített tempóban dolgozott, minden jelentősebb eredmény nélkül; soha még ennyi próbalövést nem végeztek, de semmi igazán jelentős nem sült ki belőlük. Az atlanti felhő szürke foszlányai minden egyes sikertelen kísérlet után visszatelepedtek a sziklás partfokra, mintha csak azt akarnák jelezni, hogy semmi sem változik, és semmi sem lesz jobb.

Csak a lány-teremtmény virult, mint valami egzotikus növény az üvegházban. Madeleine Dawnay laboratóriumának egyik részét átalakították a lány lakó- és oktatóhelyéül. Itt kényeztették és készítgették a szerepére, mint egy hercegnőt a tündérmesékben. Andromédának nevezték el, a származási helyéről, és megtanították enni, inni, ülni és járni. Testének használatát eleinte lassan sajátította el – Dawnay asszony szerint teljesen hiányoztak belőle a normális gyerekek mozgásfejlődési ösztönei –, de hamarosan kiderült, hogy az ismereteket bámulatos gyorsasággal képes elsajátítani. Soha semmit nem kellett neki kétszer mondani. Mihelyt bárminek a lehetőségeit megértette, azt minden habozás és erőfeszítés nélkül csinálta is. Így volt a beszéddel is. Eleinte nem is vett róla tudomást: sohasem sírt, mint a kisgyermekek, és úgy kellett tanítani, mint egy süket gyermeket: föl kellett hívni a figyelmét a hangszalagok rezgésére és ennek a hatására. De mihelyt megértette a célt, már meg is tanult minden szót, amit csak kimondták előtte. Néhány héten belül már művelt és kellemes társalgó lény volt.

Ugyancsak néhány héten belül megtanulta az emberi mozgást is, bár kicsit merev volt, mintha a testét utasítások irányítanák, nem pedig belső akarat, de azért kecsesen és magabiztosan mozgott. Ideje nagy részét a saját lakosztályában töltötte, bár – hacsak nem esett az eső – naponta kivitték a fenyérre egy lefüggönyözött kocsiban, hogy sétálhasson egy kicsit a szabad levegőn. De fegyveres őrség vigyázta, nehogy illetéktelen szem pillanthassa meg, akár a táborban élő beavatatlanok, akár idegenek közül.

Bármit is tettek vele, sohasem panaszkodott. Elfogadta az orvosi vizsgálatokat, a tanítást, az állandó felügyeletet, mintha nem lettek volna saját vágyai vagy saját akarata. Tulajdonképpen soha semmilyen érzelem jelét nem mutatta, legföljebb az éhség látszott rajta étkezések előtt, vagy a fáradtság este, de ez a fáradtság is mindig testi és sohasem szellemi fáradtság volt. Mindig szelíd volt, mindig engedelmes és gyönyörű. Tulajdonképpen úgy viselkedett, mint egy alvajáró.

Geers és Madeleine Dawnay úgy állították össze a lány tantervét, hogy az körülbelül egy teljes egyetemi tanmenetet tett ki egy rövid tanfolyamnyi idő alatt. Mihelyt a lány megismerkedett a tízes számrendszer alapjaival, többé nem volt gondja a matematikával. Olyan volt, mint egy számológép, egy zsebkompjúter segítségével végezte a műveleteket, és soha nem hibázott. Képes volt fejben tartani a legbonyolultabb haladványokat, minden látható erőfeszítés nélkül. A matematikán kívül úgy megtömték mindenféle adatokkal, mint valami lexikont. Geers és a tanárok, akik végtelen sorban és igen jelentős titulusokkal érkeztek Thornessbe – bár közvetlenül nem foglalkoztak a lánnyal, akinek létezését szigorúan titokban tartották, csupán a lány tanítóit tanították –, olyan általános és nem különösebben szakosított ismeretek alapjaival látták el, hogy a tanfolyam, vagyis a nyár végére a lány elméletben már annyit tudott a világról, mint egy intelligens és fogékony végzős egyetemista. Csupán az emberi tapasztalat és az élettel szembeni spontán magatartás hiányzott belőle. Bár a modora élénk és meglehetősen közvetlen volt, mégis inkább alvajárónak, mint élő embernek látszott.

– Igaza van – mondta Madeleine Flemingnek. – Ennek valóban számítógép van az agya helyén.

– És a kettő nem ugyanaz? – nézett Fleming a karcsú és szép lányra, aki a szobájául kijelölt helyiség asztalánál ült és olvasott. A laboratóriumot kirámolták és átalakították, s mintha a tervrajzokon a lányt is berendezési tárgyként tüntették volna föl.

– Ez a lány tévedhetetlen – mondta Madeleine. – Nem felejt. Sohasem hibázik. Már most többet tud, mint a legtöbb ember.

– És maguk csak tömik belé az információkat – ráncolta a homlokát Fleming –, míg többet nem tud majd maguknál.

– Valószínűleg így lesz. A gazdáinknak terveik vannak vele.

Geers tervei meglehetősen nyilvánvalóak voltak. A védelmi berendezések problémái az új kompjúter használata ellenére is megoldatlanok maradtak. A legnagyobb gondot az okozta, hogy valójában nem értettek a gép kezeléséhez. A gép idejének naponta több óráját vették el Flemingtől és a segítségével rendkívül gyorsan végeztek el rengeteg számítást; de képtelenek voltak megismerni a gép valóságos kapacitását, vagy olyan problémák megoldására használni a gép hatalmas tudását, amiket nem tudtak számokban kifejezni. Ha, amint Fleming állította, a gép és az általa teremtett lény között szoros volt a kapcsolat, akkor lehetségesnek látszott, hogy a saját ágensükként használják föl őket. Az első szörnyeteg nyilvánvalóan képtelen volt arra, hogy emberi kívánságokat tolmácsoljon a gépnek, de a lánnyal már másképp állt a dolog. Ha föl tudják használni közvetítőnek, akkor nagyon érdekes dolgokat lehet majd csinálni.

A Honvédelmi Minisztériumnak nem voltak kifogásai Geers terve ellen, és bár Fleming figyelmeztette Osborne-t is, ahogyan korábban Geerst, Osborne-nak valójában nem volt szava, így Fleming nem tehetett mást, mint hogy szinte kívülről figyelte, hogy az emberek, akik nem hallgattak őrá, szinte akaratukon kívül teljesítették a gép céljait. Számára nem maradt más, mint a gyötrő logika. Ha tévedett, akkor kezdettől fogva tévedés áldozata volt, és ez az élet nem lehetett olyan, amilyennek hitte. De ha igaza volt, akkor komoly bajoknak néztek elébe.

 

 

Fleming éppen a kompjúterteremben volt, amikor Geers és Madeleine Dawnay először vitték oda a lányt.

– Az isten szerelmére! – nézett szinte reménytelenül könyörögve Geersre és Madeleine-re.

– Már hallottuk az összes elképzeléseit, Fleming – mondta Geers.

– Akkor ne hozzák ide.

– Ha tiltakozni akar, tiltakozzon a minisztériumnál – fordult Geers az ajtóban álló Madeleine felé. Az asszony vállat vont. Úgy érezte, hogy amit Fleming tesz, sok hűhó semmiért.

Geers kitárta az ajtót, és Androméda belépett. Hunter kísérte egy kissé lemaradva mögötte, mintha egy Jane Austen-regényből léptek volna ki. Androméda tartása kicsit merev volt, de teljesen ébernek látszott, az arca nyugodt volt, szeme minden részletet rögzített. Az egész kép annyira szertartásos és valószínűtlen volt, mintha éppen menüetthez készülnének.

– Ez a kompjúter ellenőrző terme – mondta Geers, miközben a lány körülnézett. Geers úgy beszélt, mint egy kedves, de szigorú apa. – Ugye emlékszik, hiszen már említettem?

– Miért felejtettem volna el?

Bár lassan és mesterkélten beszélt, a hangja erőteljes és vonzó volt, éppúgy, mint az arca. Geers körbevitte a lányt a teremben.

– Ez a betáplálóegység. Csak úgy tudunk információt juttatni a kompjúterbe, ha itt leírjuk. Ez nagyon sok időt vesz igénybe.

– Ez nyilvánvaló – a lány nyugodt érdeklődéssel nézte a kapcsolótáblát.

– Ha pedig párbeszédet akarunk folytatni a géppel – folytatta Geers –, a legjobb módszerünk az, hogy kiválasztunk valamit a gép által kiírt anyagból és visszatápláljuk.

– Ez nagyon nehézkes – mondta lassan a lány.

– Küklopsz közvetlenül is tud információt adni a gépnek a koncentrikus kábel segítségével – ment oda a lányhoz Dawnay asszony is.

– És azt akarják, hogy én is ezt tegyem?

– Szeretnénk megpróbálni – mondta Geers.

A lány fölpillantott, és meglátta az őt bámuló Fleminget. Eddig még nem vette észre a férfit, és most kifejezéstelenül nézett vissza rá. – Ez ki?

– Fleming doktor – mondta az asszony. – Ő tervezte a kompjútert.

A lány merev tartással a férfihoz ment, és kezet nyújtott.

– Üdvözlöm – mondta, mint aki leckét ismétel. Fleming nem fogadta el a kezét, csak tovább bámult rá. A lány rezzenéstelen arccal viszonozta a tekintetét, majd egy idő múlva leengedte a kezét.

– Maga bizonyára okos ember – mondta szenvtelenül. Fleming elnevette magát. – Ezt miért tette?

– Mit?

– Nevetett, ez a helyes szó? Fleming vállat vont.

– Az emberek nevetnek, amikor boldogok és sírnak, amikor szomorúak. De néha akkor nevetünk, amikor boldogtalanok vagyunk.

– Miért? – nézte a lány továbbra is a férfi arcát. – Mi az, hogy boldog meg boldogtalan?

– Érzések.

– Én nem érzem őket.

– Nem. Nem is érezheti.

– És maguk miért érzik őket?

– Mert mi nem vagyunk tökéletesek – nézett vissza a lányra kihívóan Fleming. Geers türelmetlenül topogott.

– Működik a gép, Fleming? A kijelző panelen nincs semmi.

– Melyik a kijelző panel? – fordult Geershez a lány. Geers megmutatta, és a lány figyelmesen nézegette a lámpasorokat, miközben Geers és Dawnay elmagyarázták neki a kijelzőt meg a végződések használatát.

– Szeretnénk, ha odaállna közéjük – mondta Geers.

A lány határozott lépésekkel indult a panelhez, és közeledtére a lámpák villódzni kezdtek. Megállt.

– Semmi baj – mondta Madeleine. Geers levette a szigetelőket a végződésekről, és sürgette a lányt, míg Fleming feszülten és szótlanul nézte őket. A lány vonakodva, feszült arckifejezéssel ment a végződésekhez. Amikor elérte a panelt, és megállt úgy, hogy a feje a két végződés közé került, a lámpák gyorsabban kezdtek villogni. Lassan és anélkül, hogy szóltak volna neki, kezeit a lemezekhez emelte.

– Biztos benne, hogy a gép semlegesítve van? – kérdezte Flemingtől idegesen Geers.

– A gép magát semlegesíti.

A fémlemezeket megérintve a lány összerezzent. Színtelen arccal állt, mint akit hipnotizálnak, azután elengedte a lemezeket, és egy kicsit bizonytalanul megállt. Dawnay asszony és Geers elkapták, és egy székhez támogatták.

– Nincs semmi baja? – kérdezte Geers. Madeleine Dawnay bólintott.

– Odanézzen!

Az összes lámpa kigyulladt és úgy maradt, és a gép zümmögése fölerősödött.

– Mi történt?

– Beszél hozzám – mondta a lány. – Tud rólam.

– És mit mond? – kérdezte Madeleine. – Mit tud rólad? Hogy beszél?

– Mi… mi egyszerűen kommunikálunk.

– Számokban? – kérdezte zavartan Geers.

– Számokban is kifejezhető – nézett vakon maga elé a lány. – Nagyon hosszú időbe telne, míg elmagyaráznám.

– És te is tudsz vele beszélni? – kérdezte Madeleine, de a szomszédos szobában fölhangzó hangos robbanás félbeszakította. A kijelző lámpái kialudtak, és a zümmögés elhallgatott.

– Mi történt? – kérdezte Geers.

Fleming szó nélkül megfordult és átment a szomszédos laboratóriumba, ahol az első lény tartálya állt. A tartály fölötti kábelek füstölögtek. Amikor Fleming kihúzta a tartályból a kábeleket, látták, hogy elfeketedett végükön égett testszövetdarabok lógtak. Fleming bepillantott a tartályba, és összeszorította a száját.

– Mi történt vele? – sietett be Madeleine a nyomában Geersszel.

– Áramütés érte – dobta a kábelt az asszony elé Fleming. Újabb kisülés történt, és a szörnyeteget elpusztította.

Geers benézett a tartályba, és undorodva hőkölt vissza.

– Csinált valamit az ellenőrző berendezéssel? – kérdezte.

– Én nem csináltam semmit – dobta le a kábel maradványait Fleming. – A kompjúter tudja, hogyan kell a feszültségét szabályozni, tudja, hogyan kell az élő szövetet elégetni, tud ölni.

– De miért? – kérdezte Geers.

Ösztönösen mindannyian az ajtó felé fordultak. A lány ott állt.

– Mert a szörnyeteg és a lány ugyanaz – ment a lányhoz sötét arccal Fleming. – Éppen az imént mondta, vagy nem? A gép tudja, hogy most már van egy különb rabszolgája. Arra a szerencsétlen teremtményre már nem volt szüksége. Ezt mondta magának, ugye?

A lány Fleming szemébe nézett.

– Igen.

– Látja! – fordult Fleming Geershez. – Egy gyilkossal állunk szemben. Bridger lehetett baleset; Christine is, bár én azt is gyilkosságnak nevezném. De ez már tiszta, szándékos gyilkosság volt.

– Hiszen csak egy primitív lény volt – mondta Geers. – És fölösleges volt! – fordult Fleming ismét a lányhoz.

– Igaz?

– Az utunkban volt – mondta a lány.

– És legközelebb lehet, hogy maga lesz útban, vagy én, vagy mi mind!

A lány még mindig kifejezéstelen arccal állt.

– Mi csupán selejtezzük a fölösleges anyagot. – Mi?

– A kompjúter meg én. – A lány a homlokához érintette a kezét. Fleming fölvonta a szemöldökét.

– Maga meg a kompjúter az ugyanaz, így van? Osztott intelligencia.

– Igen – mondta a lány kifejezéstelenül. – Úgy értem…

– Akkor próbálja megérteni a következőt is! – kiáltotta Fleming izgatottan, és közvetlen közelről nézett a lány arcába. – Ez is információ: a gyilkosság rossz!

– Rossz? Mi az a "rossz"?

– Éppen maga beszélt az előbb a gyilkolásról – mondta Geers.

– Úristen! – kiáltott föl Fleming. – Nincs itt egyetlen épeszű ember sem?

Még egy pillanatig bámulta Andromédát, azután kirohant a teremből.

 

 

Bouldershaw Fell nagyjából éppen olyan volt, mint annak idején, amikor Reinhart először vitte oda Judyt. Az építkezés nyomait benőtte a fenyér füve meg a hanga, az épületek falain fekete csíkok húzódtak a téli viharok idején túláradt esőcsatornák alatt; de a hármas boltív még mindig mozdulatlanul emelkedett nagy teknője fölé, és odabent, az ellenőrző teremben a gépek és emberek folytatták nyugodt, módszeres munkájukat. Még mindig Harvey dolgozott az ellenőrző pultnál, és még mindig mellette álltak a számítóberendezések, az ablak két oldalán, a falakon is ott voltak a fényképek, csak már nem látszottak annyira újnak, mint annak idején.

Mostani komor munkájukra csak egy hatalmas, beüvegezett világtérkép utalt, amin tussal jelölték be az orbitális rakéták nyomait. Ez a térkép árulta el, hogy mit rejt a hely külső nyugalma – a lázas aggodalom, amivel az égi fenyegetést figyelték, irgalmatlanul növekedett. Reinhart úgy nevezte ezt a térképet, hogy "Az írás a falon", és éjjel-nappal dolgozott az obszervatórium csoportjával, nyomon követett minden újonnan fölbukkant jelet, és egyre sürgetőbb és komorabb jelentéseket küldözgetett a Whitehallnak.

Az utóbbi hónapokban majdnem száz baljós és meghatározatlan eredetű rakéta röppent föl, és kilövőhelyük egy olyan háromszögben volt meghatározható, ami több száz mérföldnyire benyúlt a tengerbe, és aminek csúcsai Mandzsúria, Vlagyivosztok és Japán északi szigetei voltak. A környező országok egyike sem ismerte el magáénak a rakétákat. Ahogy Vandenberg mondogatta, három ENSZ-tagtársunk közül bármelyikéi lehettek.

Vandenberg gyakran látogatta meg a teleszkópot, és hosszú és gyümölcsöző tárgyalásokat folytatott Reinharttal. Valójában csak annyit tudtak megállapítani, hogy ezek géperejű rakéták voltak, és körülbelül a százharmincadik és százötvenedik keleti szélesség negyvenedik északi foka körül lőtték föl őket, áthaladtak Oroszország, Nyugat-Európa és a Brit-szigetek fölött, óránként körülbelül tizenhatezer mérföldes sebességgel, háromszázötven-négyszáz mérföldes magasságban. A Brit-szigeteket elhagyva többnyire észak-atlanti irányban tartottak Grönland és Kanada sarkkörön túli része felé, és pályájukat valószínűleg ugyanebben az irányban folytatták az Észak-Kínai-tenger fölött. De bármilyen is volt az útvonaluk, kétségtelen volt, hogy pályájukat céltudatosan úgy tervezték, hogy elhaladjanak Anglia és Skócia fölött: nyilvánvalóan kormányozhatóak voltak, és nyilvánvalóan erre a kis célpontra irányultak. Bár semmi biztosat nem tudtak a méretükről és az alakjukról, nyomon követhető jelzést bocsátottak ki, és nyilvánvalóan elég nagyok voltak ahhoz, hogy nukleáris töltetet hordozzanak.

– Nem tudom, hogy mi ezekkel a céljuk – ismerte be Reinhart. Nyugtalanították ezek a rakéták. Bármilyen kevéssé voltak kedvére a thornessi események, a dolgoknak ez az új és rémítő fordulata teljesen lekötötte.

Vandenbergnek meggyőző és ésszerű teóriái voltak.

– Az a céljuk, hogy valaki keleten tudatni akarja velünk, hogy a technikájuk már a miénk nyomában van. Azért lövik át ezeket hivalkodva a fejünk fölött, hogy megmutassák a világnak, hogy nem vagyunk képesek visszaütni. Újfajta kardcsörtetés.

– De miért mindig a mi országunk fölött repülnek? Vandenberg enyhe sajnálkozással nézett a professzorra.

– Mert maguk elég kicsik és ugyanakkor elég jelentősek ahhoz, hogy valamiféle túsznak tekintsék magukat. Ez az ország mindig is jó céltábla volt.

– Nos – mutatott Reinhart a térképre –, itt a bizonyíték. Óhajtja a Nyugat az ügyet a Biztonsági Tanács elé vinni?

– Amíg nem tudunk az erő helyzetéből tárgyalni, addig nem – rázta a fejét Vandenberg. – Ők csak örülnének, ha az ENSZ-hez futnánk panaszkodni, és beismernénk a gyengeségünket. Akkor a kezükben lennénk. Előbb valamiféle védelmi eszközt kéne találnunk.

– És mit tesznek ennek érdekében? – kérdezte szkeptikusan Reinhart.

– Olyan gyorsan dolgozunk, ahogyan csak tudunk. Geersnek van egy elképzelése.

– Ó, Geers!

– Geersnek van egy elképzelése – Vandenberg nem vett tudomást a közbeszólásról, és folytatta –, hogy ha meg tudjuk valósítani, hogy az a lány-teremtmény együttműködjék a maga kompjúterével, akkor elég gyors eredményre számíthatunk.

– Az csak volt az én kompjúterem – mondta fanyarul Reinhart. – Sok sikert.

A Vandenberg távozását követő éjszakán megjelent Fleming. Reinhart késő éjjel is dolgozott, azoknak a földi jelzéseknek a származási helyét próbálta meghatározni, amelyek megváltoztatták az orbitális rakéták pályáját, amikor meghallotta Fleming kocsijának az érkezését. Fleming úgy érezte, hogy egy kicsit hazajön ide, az ismerős terembe, ahol Harvey dolgozik az ellenőrző pultnál, és ahol a kicsi és atyai viselkedésű professzor várja. Hármuk közül Fleming látszott a leginkább megviseltnek.

– Itt minden olyan józan – nézett körül a nagy, rendezett teremben. – Minden nyugodt és tiszta.

– Pedig pillanatnyilag mi sem vagyunk túl józanok – mosolygott Reinhart.

– Beszélhetnénk?

Reinhart odavezette a látogatók számára berendezett sarokba, ahol a kis asztal mellett néhány támlásszék állt.

– Telefonon már mondtam neked, John, hogy semmit sem tudok tenni. Azt akarják, hogy az a teremtmény segítsen a kompjúteren megoldani Geers rakétakísérleti problémáit.

– És pontosan ezt akarja a gép is.

– Én ebben már nem vagyok benne – vont vállat Reinhart.

– Egyikünk sincs már benne. Az én helyzetem is bizonytalan. Már nem hiszem, hogy ki tudnánk húzni a dugót, nem igaz? – Fleming idegesen játszott a gyufásdobozzal, amit azért vett elő, hogy rágyújtson. – A gép most már önmagát ellenőrzi. Vannak védelmezői és szövetségesei. Ha az a nő külsejű lény űrhajóval érkezett volna ide, már régen megsemmisítették volna. Akkor rögtön tudták volna, hogy micsoda. De mivel sokkal ravaszabb módon csempészték ide, és mert emberi formája van, csupán a külseje után ítélik meg. Márpedig a külseje ugyancsak szép. Geershez meg a bandájához fordulni kilátástalan: én már megpróbáltam, professzor, és félek.

– Valamennyien félünk – mondta Reinhart. – Minél többet tudunk meg a világegyetemről, annál félelmetesebb.

– Nézd – hajolt előre Fleming –, gondolkozzunk. A gép, ami egy más világ szellemi gyermeke, elpusztította egyszemű szörnyetegét. Elpusztította Christine-t. És engem is el fog pusztítani, ha az útjába kerülök.

– Akkor térj ki előle – mondta fáradtan Reinhart. – Ha veszélyben vagy, térj ki előle most rögtön.

– Veszélyben! – horkant föl Fleming. – Azt hiszed, hogy meg akarok halni, valami szörnyű módon, mint Dennis Bridger, a kormány vagy az Intel kedvéért? De én csupán a következő név vagyok a listán. Ha elmenekülök, vagy ha megölnek, mi jön azután?

– Fontosabb kérdés az, hogy mi jön most rögtön – magyarázta Reinhart, mint a reménytelen esettel szemben álló orvos. – Nem tudok segíteni neked, John.

– És Osborne?

– Nem az ő kezében van a gyeplő.

– De rávehetne a miniszterét, hogy beszéljen a miniszterelnökkel.

– A miniszterelnökkel?

– Aki ezért kapja a fizetését, vagy nem?

– Semmit sem tudsz bizonyítani, John – rázta a fejét Reinhart.

– Vannak érveim.

– Nem hiszem, hogy a mostani helyzetben bárki odafigyelne az érveidre – mutatott Reinhart a térképre. – Pillanatnyilag ez aggaszt mindenkit.

– Mire jó ez?

Reinhart elmondta. Fleming feszülten és elkeseredetten figyelt, már teljesen összenyomta a gyufásdobozt.

– Hiszen nem lehetünk mindig mindenben az elsők – utasította el a professzor magyarázatát. – De ebben az ügyben mégiscsak emberi lényekkel kellene megállapodásra jutnunk.

– Milyen megállapodásra? – kérdezte Reinhart.

– Mindegy, hogy milyen megállapodásra, ahhoz képest, ami a kompjútertől várhat ránk. A bomba gyorsan elpusztíthat egy civilizációt, de egy egész bolygó lassú leigázása Fleming hangja elhalt.

 

 

A miniszterelnök tölgyfa borítású dolgozószobájában volt, az alsóházban. Sportos külsejű, csillogó kék szemű, idős úriember volt. A szobát félig betöltő nagy asztal egyik oldalának közepén ült, és a honvédelmi minisztert hallgatta. A napsugarak lágyan törtek be az osztott ablakokon. Kopogtak az ajtón, és a honvédelmi miniszter összeráncolta a homlokát; nagyon buzgó fiatalember volt, és nem szerette, ha félbeszakítják.

– És itt jönnek a tudomány képviselői – mosolygott barátságosan a miniszterelnök, amint Ratcliff és Osborne belépett. – Ugye még nem találkozott Osborne-nal, Burdett?

A honvédelmi miniszter fölállt, és gépiesen kezet nyújtott. A miniszterelnök intett, hogy üljenek le.

– Uraim, mit szólnak hozzá, hogy micsoda ragyogó időnk van? Dunkirk idejében volt utoljára ilyen szép időnk. Úgy látszik, nemzeti szerencsétlenségek idején a nap mindig mosolyog – fordult Burdetthez. – Elmondaná nekünk, hogy miről van szó, kedves fiam?

– Thornessről van szó – mondta Burdett Ratcliffnek. – Teljes egészében át akarjuk venni a kompjútert és mindent, ami hozzá tartozik. Elvben már meg is állapodtunk, igaz? A miniszterelnök úr és én úgy véljük, hogy elérkezett ennek az ideje.

– Már most is használják – nézett Burdettre barátságtalanul Ratcliff.

– De ennél többre van szükségünk, igaz, uram? – nézett a miniszterelnökre Burdett.

– Újfajta irányított légvédelmi lövedékre van szükségünk, uraim, méghozzá gyorsan – a miniszterelnök szeretetreméltó, lusta és meglehetősen öreges modora mögött szilárdság és gyakorlatiasság rejtőzött. – Kilencszáznegyvenben voltak Spitfire-rakétáink, de pillanatnyilag sem nekünk, sem nyugati szövetségeseinknek nincs semmijük, ami használható lenne a túloldalról fellőtt rakéták ellen.

– És semmire nincs még kilátásunk sem – szúrta közbe Burdett – a hagyományos műszerek használata mellett.

– Együttműködhetnénk? – kérdezte Ratcliff Osborne-t. – Tervezhetnénk valamit közösen?

– Egyedül is boldogulunk – mondta Burdett, aki nem szívesen pocsékolta az idejét –, ha teljes egészében átvesszük a thornessi berendezést, a lánnyal együtt.

– A teremtménnyel együtt? – vonta föl finoman a szemöldökét Osborne, de a miniszterelnök megnyugtatóan kacsintott rá.

– Geers doktornak az a véleménye, hogy ha ez a különös származású ifjú hölgy tolmácsolná a kompjúternek a kívánságainkat, és lefordítaná nekünk a gép válaszait, akkor nagyon gyorsan meg tudnánk oldani a problémáinkat.

– Ha bízhatunk a gép szándékaiban.

– Ezt nem egészen értem – figyelt föl a miniszterelnök.

– Néhány emberünk kételkedik a gép szándékaiban – mondta Ratcliff inkább reménykedve, mintsem meggyőződéssel. Egyetlen miniszter sem szívesen veszít a hatásköréből, még akkor sem, ha a védekezéshez kétséges érveket kell használnia. A miniszterelnök legyintett.

– Persze, hallottam már erről.

– A teremtmény eddig a mi csoportunk felügyelete alatt állt, uram – mondta Osborne. – Dawnay professzorasszony…

– Madeleine Dawnay maradhat.

– Konzultatív minőségben – tette hozzá gyorsan Burdett.

– És Fleming doktor? – kérdezte Ratcliff.

– Fleming hasznos lehet, igaz? – fordult Burdetthez a miniszterelnök.

– Teljes ellenőrzésre és nagyon szigorú biztonsági intézkedésekre tartunk igényt – ráncolta a homlokát Burdett.

– És gondolják, hogy hajlandó lesz? – játszotta ki az utolsó kártyáját Ratcliff. – Mármint a lány?

– Talán kérdezzük meg őt – mondta a miniszterelnök, íróasztalán megnyomott egy kis gombot, és szinte rögtön egy fiatalember jelent meg az ajtóban. – Legyen szíves, kérje meg Geers doktort, hogy vezesse be a barátnőjét.

– Hát itt van? – nézett Ratcliff szemrehányóan Osborne-ra, mintha Osborne tehetne a dologról.

– Igen, kedves fiam – és a miniszterelnök is Osborne-hoz fordult. – Mondd csak, az ifjú hölgy külseje, hm…

– Teljesen normális a külseje.

A miniszterelnök megkönnyebbülten fölsóhajtott és fölállt, mert az ajtó ismét kitárult, és belépett Geers meg Androméda.

– Jöjjön csak, Geers doktor. Jöjjön, kedvesem.

Andromédát a miniszterelnökkel szemben levő székre ültették. Nyugodtan ült, kicsit lehajtott fejjel, az ölében összekulcsolt kezekkel, mint egy felvételre váró gépírónő.

– Bizonyára mindezt nagyon különösnek találja – mondta nyugtatóan a miniszterelnök. A lány lassú, pontos mondatokban válaszolt.

– Geers doktor elmagyarázta nekem.

– Azt is elmondta, hogy miért kérettük ide?

– Nem.

– Burdett? – adta át a kérdezés jogát a miniszterelnök. Ratcliff mogorván figyelte, ahogy Burdett előredőlt ültében, könyökét az asztalra támasztotta, összekulcsolta az ujjait, és fölöttük merően nézte Andromédát.

– Ez az ország, ismeri ezt az országot?

– Igen.

– Ezt az országot orbitális rakéták fenyegetik.

– Ismerjük az orbitális rakétákat.

– Ismerjük? – nézett a lányra még élesebben Burdett.

– A kompjúter meg én – mondta a lány kifejezéstelen arccal.

– És a kompjúter honnan tud róluk?

– Megosztjuk az információinkat.

– Ebben bíztunk – mondta a miniszterelnök.

– Vannak különféle légvédelmi rakétáink – folytatta Burdett –, de a sebesség, a hatósugár és a pontosság eddigi kombinációinak egyike sem alkalmas arra, hogy… – Burdett kereste a megfelelő szót.

– Hogy eltalálja azokat? – kérdezte egyszerűen a lány.

– Pontosan. Megadhatjuk magának a magasság, a sebesség és az útvonal pontos adatait; tulajdonképpen rengeteg adatot adhatunk, de ezeket le kell fordítani a gyakorlati mechanika nyelvére.

– És ez nehéz dolog?

– Nekünk nehéz. Valójában egy rendkívül bonyolult és finom légvédelmi fegyverre van szükségünk, ami önálló és azonnali gondolkodásra képes.

– Értem.

– Szeretnénk, ha maga segítene nekünk ebben – mondta kedvesen a miniszterelnök, mintha egy gyermektől kérne szívességet. – Geers doktor majd elmondja, hogy pontosan mire is van szükségünk, és minden segítséget biztosítani fog magának a fegyver tervezéséhez.

– És Fleming doktor – tette hozzá Ratcliff – segíthet a kompjúter kezelésében.

Androméda most nézett föl először.

– Nem lesz szükségünk Fleming doktorra – mondta, és nyugodt, kimért hangjában volt valami különös, mint amikor hideg árnyék takarja el a napot.

»Londonból visszatérve Androméda az ideje nagy részét a tervezőirodában töltötte, néhány épületnyire a kompjúter épületétől. Anyagokat készített a gép számára, amiket azután átvittek, hogy a gép elvégezze a számításokat. Néha maga is átment a kompjúterhez, hogy közvetlenül kommunikáljanak egymással, és ennek az eredményei mindig hosszú és bonyolult számsorok voltak, amiket a gép kidobott magából, a lány pedig elvitte őket, hogy lefordítsa a számokat a gyakorlati tervek nyelvére. Az eredmények messze meghaladták Geers várakozásait. Új irányítási rendszer és új ballisztikai képletek kerültek le készen a tervezőtábláról, és amikor kipróbálták őket, minden igényt kielégítőnek bizonyultak. A gép meg a lány együtt körülbelül egyévi munkát tudott elvégezni egyetlen nap alatt. Az eredmények nemcsak elegánsak, de nyilvánvalóan hatékonyak is voltak. Valószínűnek látszott, hogy nagyon rövid időn belül elkészülnek egy teljesen újszerű légvédelmi rakéta tervei.

Munkaidőben Androméda szabadon mozoghatott a táborban, és bár munka után ismét eltűnt az állandó őrizet alatt álló lakosztályban, rövidesen már jól ismerték a táborban. Judy elterjesztette, hogy Androméda magas képzettségű kutató, akit a Honvédelmi Minisztérium küldött a táborba.

A következő héten a Downing Street 10. a következő nyilatkozatot tette közzé:

 

"Őfelsége kormánya egy ideje felfigyelt a szigeteink felett egyre növekvő mennyiségben átrepülő orbitális járművekre, feltehetőleg rakétákra. Bár az ismeretlen, de földi eredetű rakéták nagy sebességgel és nagy magasságban repülnek, közvetlen aggodalomra nincs ok. Mindazonáltal Őfelsége kormánya hangsúlyozza, hogy a rakéták szándékosan megsértik nemzeti légterünket, és lépéseket tesz a rakéták elhárítására és azonosítására."

 

Fleming a szállásán, hordozható TV-készülékén figyelte a bejelentést. Már nem ő volt felelős a kompjúterért, és Geers úgy találta, hogy jobb lesz, ha távol tartja Fleminget a géptől. Fleming mégis maradt, egyrészt makacsságból, másrészt mert egyre növekvő aggodalommal figyelte Androméda és a kompjúter kezelésére beosztott két fiatal asszisztens előmenetelét. Nem közeledett Andromédához, ahogy Judyhoz sem, aki céltalan éberséggel bóklászott a táborban, és az összekötő szerepét játszotta Androméda és a nyilvános hivatalok között. De meghallva a nyilatkozatot, Fleming mégis átment a kompjúterépületbe, azzal a bizonytalan érzéssel, hogy most valamit tenni kellene.

Judy ott találta az ellenőrző pultnál, ahol elgondolkodva ült. A legutóbbi visszautasítás óta a lány nem közeledett a férfihoz, de aggodalommal és szeretettel figyelte.

Odament az ellenőrző pulthoz, és megállt a férfi előtt.

– Miért nem adod föl, John?

– Az tetszene magának, igaz?

– Nem tetszene, de semmi értelme, hogy itt edd magadat. Úgysem tehetsz semmit.

– Szép kis játék ez, három játékossal. Én figyelem őt, maga meg figyel engem.

– Csak magadnak ártasz.

– Féltékeny? – kérdezte Fleming.

– Ne légy már ostoba – rázta a fejét a lány.

– Olyan átkozottul biztosak a dolgukban – nézett végig Fleming a berendezésen. – Hátha elnéztem valamit a géppel kapcsolatban vagy azzal a nővel kapcsolatban.

Miközben beszélgettek, bejött Androméda. Az ajtóban állt, kezében egy csomó papírral, és várt, míg befejezik a beszélgetést. Nyugodt volt, de nem volt benne semmi szerénység. Amikor Judyval vagy a munkatársaival beszélt, mindig volt a viselkedésében valami kétségbevonhatatlan és felsőbbrendű méltóság. Még Geersszel sem finomkodott; tökéletesen udvarias volt, de mindenkit úgy kezelt, ahogyan a szellemileg alacsonyabb rendűeket szokás.

– Geers doktorral szeretnék beszélni ezekről, kérem – szólt oda Judynak az ajtóból.

– Most? – Judy megpróbálta viszonozni Androméda nyugodt megvetését.

– Most.

– Megnézem, hogy van-e ideje – mondta Judy, és kiment. Adroméda lassan az ellenőrző panelhez ment, tudomást sem véve Flemingről, de valami arra késztette a férfit, hogy megállítsa a lányt.

– Élvezi a munkáját?

A lány megfordult és szótlanul nézett a férfira. A férfi hátradőlt a székben, és feszülten figyelt.

– Lassan már teljesen nélkülözhetetlenek lesznek, igaz? – kérdezte ugyanabban, a gunyoros hangnemben, ahogyan Judyval szokott beszélni.

A lány nyugodtan nézett rá. Olyan volt, mint egy szobor, finom vonású arca, hosszú haja és egyszerű ruhába öltöztetett teste mellett erőtlenül lógó két karja, akár egy szoboré.

– Kérem, gondolja meg, hogy mit beszél – mondta a lány. – Ez fenyegetés?

– Igen – mondta a lány közönyösen, mintha csak egy megállapítást tenne. Fleming fölállt.

– Jó ég! Nincs szándékomban – abbahagyta a mondatot, és elmosolyodott. – Talán valóban elnéztem valamit.

Bármire is gondolt, a lány nem sejthette. Hát megfordult, hogy távozzon.

– Várjon csak! – szólt utána Fleming.

– Dolgom van – mondta a lány, de megfordult és várt. A férfi odament hozzá, és gúnyosan végignézett rajta.

– Kezdenie kellene magával valamit, ha hatni akar az emberekre. – A lány mozdulatlanul állt. Fleming fölemelte a kezét, és az egyik oldalon hátrasimította a lány haját. – Hátra kéne fésülnie, hogy láthassuk az arcát. Maga nagyon szép.

A lány hátralépett, hogy lerázza magáról a férfi kezét, de érdeklődve és csodálkozva bámult rá.

– Vagy használjon kölnit – mondta Fleming. – Mint Judy.

– Azt a folyadékot, aminek szaga van?

– Nem túl egzotikusát – bólintott a férfi. – Levendulát vagy valami hasonlót. Valami üdét.

– Nem értem magát – ráncolta össze könnyedén a homlokát a lány. – Szép-csúnya. Jó-rossz. Ezek nem logikus meghatározások.

Fleming még mindig mosolygott.

– Jöjjön ide.

A lány habozott, majd egy lépést tett feléje. Fleming nyugodtan és szándékosan belecsípett a lány karjába.

– Juj! – a lány riadtan hátrált, és fájdalmasan dörzsölte a csípés helyét.

– Jó vagy rossz? – kérdezte a férfi.

– Rossz.

– Mert magát úgy alkották meg, hogy képes legyen a fájdalom érzékelésére. – Fleming ismét fölemelte a kezét, és a lány riadtan hátrált. – Most nem fogom bántani.

A lány mereven állt, miközben Fleming megsimogatta a homlokát. Mint egy őz, aki tűri a gyermek simogatását, de bármikor kész elmenekülni. A férfi ujjai végigfutottak a lány arcán és meztelen nyakán.

– Jó vagy rossz?

– Jó – de azért figyelt, hogy mire készül.

– Magát úgy alkották, hogy a gyönyör érzékelésére is képes legyen. Ezt tudta? – kérdezte Fleming, és eltávolodott tőle. – Nem tudom, hogy ez szándékos volt-e, de azzal, hogy emberi formát kapott… Az ember nem a logika szerint él.

– Ezt magam is tapasztaltam! – a lány most még magabiztosabb volt, mint mielőtt Fleming beszélni kezdett, de azért a férfi lekötötte a teljes figyelmét.

– Mi az érzékeink segítségével élünk. Ez adja jó és rossz ösztöneinket, ez az alapja esztétikai és erkölcsi ítéleteinknek. Ezek nélkül pedig már régen elpusztítottuk volna önmagunkat.

– Aminek érdekében azért mindent megtesznek, igaz? – nézett a lány megvető mosollyal a papírjaira. – Olyanok a rakétáikkal meg a lövedékeikkel, mint a gyerekek.

– Engem ne soroljon közéjük.

– Nem, nem sorolom közéjük – nézett rá elgondolkodva a lány. – Mindenesetre megmentem magukat. Tulajdonképpen nagyon egyszerű – mutatott a kezében levő papírokra.

Judy jött és állt meg az ajtóban, mint korábban Androméda tette.

– Geers doktor várja.

– Köszönöm.

A szerepek megváltoztak. A három ember között most megváltozott a viszony. Bár Fleming még mindig Andromédát nézte, a lány most már másfajta érdeklődéssel nézett vissza rá.

– Rossz szagom van? – kérdezte.

– Ezt magának kell megállapítania – vont vállat a férfi.

Androméda követte Judyt a betonösvényen, Geers irodájába. Semmi beszélnivalójuk nem volt egymással, és semmi közös nem volt bennük, csak a kölcsönös, óvatos bizalmatlanság. Judy bekísérte a lányt Geers irodájáig, azután magára hagyta. Az igazgató az íróasztalánál ült és telefonált.

– Igen, pompásan haladunk – mondta éppen. – Még egy utolsó ellenőrzés, és hozzákezdhetünk a gyártásához.

Letette a kagylót, és Androméda úgy tette az igazgató elé a papírjait, mintha csak egy csésze teát hozott volna.

– Ez az, amire szüksége van, Geers doktor – mondta a lány.

 

 

X. AZ EREDMÉNYEK

 

Az új rakétát Thornessben készítették el és próbálták ki. Miután kilőtték, visszahozták, és további példányokat készítettek, a miniszterelnök elküldte Burdettet Vandenberghez. A tábornok nagyon aggódott a thornessi rakétakísérletek miatt. Úgy vélte, hogy túl gyors az előrehaladás ahhoz, hogy eredményes is legyen. Bár a főnökei is gyors akciót követeltek, Vandenberg kételkedni kezdett az idegen technológiában és az USA-ba akarta küldeni ellenőrzésre; de Őfelsége kormánya váratlanul megmakacsolta magát.

Burdett a föld alatti hadműveleti teremben találkozott vele.

– Ezúttal sikerült önállóan megtalálnunk a szükséges eszközt – a fiatal miniszter nagyon elegáns, fess és hivatalos volt jó szabású, sötétkék öltönyében és egyetemi nyakkendőjében. – Természetesen koordinálni fogjuk önökkel a dolgot, amikor majd használni akarjuk.

– És annyit megtudhatnánk legalább, hogy hogyan használják? – morogta Vandenberg.

– Légvédelmi rakétát fogunk kilőni.

– Hogyan?

– Reinhart Bouldershaw-ból közli velünk a célpont adatait, és Geers személyzete fog tüzelni.

– És ha nem sikerül?

– Sikerülni fog.

A két férfi farkasszemet nézett egymással: Burdett szelíden mosolyogva, a tábornok keményen és komoran. Azután Vandenberg vállat vont.

– Hirtelen mennyire hazai ügy lett ebből az egészből. Ebben maradtak és Burdett közölte Geersszel és Reinharttal, hogy folytathatják a munkát.

Buldershaw-ban szinte naponta fedeztek föl friss nyomokat. Harvey csak ült a fenyérre néző nagy ablak mögött, és regisztrálta a fölöttük elrepülő rakétákat.

"…Augusztus 12. 03.50 óra greenwichi idő szerint. Az egy-egy-hetes számú ballisztikus jármű elhaladt a 2697/451 útvonalon. Magasság 400 mérföld. Sebesség körülbelül 17 500 mérföld óránként…"

A kinti nagy teknő, ami üresnek és nyugodtnak látszott magas oszlopai alatt, állandóan működött, és fogta a jelzéseket. Minden átrepülő jármű leadta a maga jelzését, és hallani lehetett, ahogyan közeledik a bolygó túlsó felének irányából. Az obszervatórium elektronikus letapogatói megmutatták a célpontok útját egy katódsugár-képernyőn, míg egy automatikus helyszínkereső és rajzoló berendezés tartotta a kapcsolatot, földi összeköttetés segítségével, Thornessszel.

Thornessben egy sor rakétát állítottak föl a sziklatetőn, ezek alkották az "első dobást", ahogyan ők nevezték, továbbá két tartalék sort. A három elvékonyodó orrú, uszonyos farkú rakéta egy sorban állt a kilövőpadokon, ezüstösen csillogva a hideg, szürke fényben. Meglepően kicsik, karcsúak és szépek voltak. Fölajzott nyílvesszőkhöz hasonlítottak, melyek már alig várják, hogy kiröppenjenek nehézkes és bonyolult igájukból. Az üzemanyaggal és precíz műszerekkel zsúfolt karcsú rakéták mindegyikében kis nukleáris töltet volt.

A földi ellenőrzést a kompjúter végezte, amit viszont Androméda és asszisztensei ellenőriztek. Flemingnek és Madeleine Dawnaynak nagy kegyesen biztosítottak egy monitort egy másik épületben; Androméda nyugodtan osztogatta utasításait a kompjúternél, Geers pedig izgatottan rohangált a kilövőhely, a kompjúterépület és a kilövést irányító ellenőrző terem között. Kis hadműveleti szoba volt ez, innen ellenőrizték a felszállás mechanizmusát. Közvetlen telefonvonal kötötte össze a Honvédelmi Minisztériummal. Quadring őrnagy utasítására Judy szorgalmasan ellenőrzött minden érkezőt és távozót.

Október utolsó napján Burdett beszélt a miniszterelnökkel, majd telefonált Geersnek és Reinhartnak.

– A következő lesz az – mondta.

Reinhartnak és Harveynek harminchat órába telt, míg sikerült újabb nyomot találniuk. Azután a hajnali gyönge fényben meghallották a nagyon gyönge jelzést, és az automatikus rendszer működésbe lépett.

Thorness álmos személyzete fölrázta magát, és Androméda, akin semmiféle fáradtság nem látszott, figyelte, ahogyan a személyzet ellenőrzi az információt a kompjúter segítségével. A gép azonnal közölte az optimális kilövési időt, amit továbbítottak a kilövést irányító központba, és a visszaszámlálás megkezdődött. A radarképernyőkön rövidesen megjelent a célpont is. Az egyik képernyő a kompjúterteremben állt Androméda rendelkezésére, a másikat Geers figyelte a kilövést irányító központban, a harmadik pedig Londonban volt, a Honvédelmi Minisztériumban, a hadműveleti teremben, a negyediket viszont Reinhart leste Bouldershaw-ban. Bouldershaw-ban hallották a műbolygó jelzését is: az állandó bip-bip-bip-bip az erősítők és hangszórók segítségével lassan betöltötte az egész obszervatóriumot.

Thornessben a hangszórókból a visszaszámlálás hallatszott, a sziklatetőkön pedig, a rakéták lábánál kilövő teamek szorgoskodtak. Amikor a visszaszámlálás a nullához ért, kellett kilőni az "első dobást", és ha ez nem sikerült volna, a másodikat, és szükség esetén a harmadikat, miközben új számításokat végeztek volna a kilövési időtől függően. Androméda szerint ugyan erre semmi szükség sem volt, de a többiek nagyon is tudatában voltak annak, hogy az ember tévedhet. Sem Geers, sem a felettesei nem engedhették meg maguknak a kudarcot.

A visszaszámlálás már az egyjegyű számoknál tartott, majd elérte a nullát. A sziklatető szürke reggeli fényében az első sor kilövőrakétái hirtelen fölpiroslottak. A levegő megtelt zajjal, a föld megremegett, és a karcsú, ceruza alakú rakéta a levegőbe emelkedett. Néhány pillanat múlva már el is tűnt a felhők fölött. Az ellenőrző teremben, a hadműveleti teremben és az obszervatóriumban izgatott arcok figyelték nyomvonalának megjelenését a katódsugár-képernyőn. Csak Androméda látszott nyugodtnak és magabiztosnak.

Bouldershaw-ban Reinhart, Harvey meg a többiek nézték, ahogyan a célpont és az elhárító lövedék nyomvonalai közeledtek egymáshoz, és fülükben egyre hangosabban és tisztábban csöngött a műbolygó bip-bip-bip-bip jelzése. Azután a nyomvonalak összeértek, és a jelzés elhallgatott.

Reinhart megpörgette Harveyt a székében, és rá csöppet sem jellemző módon nagyot csapott a hátára.

– Sikerült!

– Talált! – vette föl Geers a londoni közvetlen telefon kagylóját. Androméda úgy fordult el ellenőrző képernyőjétől, mintha valami egészen jelentéktelen dolgon lenne túl. Londonban, a hadműveleti teremben, Vandenberg brit kollégáihoz fordult.

– És mit tudnak erről az egészről? – kérdezte.

Aznap este hivatalos nyilatkozat jelent meg a lapokban: