Az elnök éles pillantást vetett az asszonyra.

– És mi rosszul használjuk?

– Nem önök, hanem az Intel.

– A kezükben vagyunk – sóhajtott az elnök, ahogyan a nagyon öreg emberek szoktak. – Nehéz időket élünk.

Fölállt, az ablakhoz ment, elhúzta a nehéz függönyt, és szinte vakító fény hasított a szoba homályába. Egy ideig nézte a palota alatt húzódó várost.

– Ha valaki az én helyzetemben van, akkor a kormánynak eredményeket kell fölmutatnia, másként nem marad hatalmon. Az Intel pedig eredményeket produkál.

Visszasétált a szoba közepére, de nem ült le.

– Én mérsékelt ember vagyok, de nálunk vannak harcias, fiatalos, türelmetlen csoportok. Ezek erősek is. Minden segítségre szükségem van, hogy a nép lojális maradjon hozzám.

Az ajtó kinyílt, és belépett a kis néger fiú. A kezében telefont tartott. Dugóját bedugta egy falicsatlakozóba, és a kagylót az elnöknek nyújtotta. Az elnök átvette a kagylót és belehallgatott. Néhány szót mondott arabul, majd visszaadta a fiúnak a kagylót.

Ismét az ablakhoz sétált. Távoli, tompa puffanás remegtette meg az öreg épületet. A puffanást éles gépfegyversorozat követte. Az elnök visszaeresztette a függönyt az ablak elé, és vendégére pillantott.

– Nem hiszem, professzor, hogy abban a helyzetben leszek, hogy segíteni tudjak önnek. Salim ezredes telefonált az imént, aki nagyon ügyes és ambiciózus ember. – Szünetet tartott, és az egyre közeledő hernyótalpasjárművek dübörgését figyelte. – Gondolom, ez annak a bizonyítéka, amit Salim mondott az előbb.

Madeleine csak félig-meddig értette a dolgot, de fölállt és az ajtóhoz indult, megköszönve az elnök türelmét és figyelmét. Csak későn jutott eszébe, hogy nem kért engedélyt a tengerparti látogatáshoz.

– Isten áldja, professzorasszony – mondta az öregember. És nem nézett rá. Nagyon egyenes tartással, nagyon nyugodtan elhelyezkedett egy magas támlájú, régimódi karszékben. Madeleine most úgy érezte, hogy egy királyt lát, akinek már csupán a méltósága maradt meg.

A néger fiú kint állt, az egyik átjáróban. Szeme tágra nyílt a félelemtől és talán az izgalomtól is. Szinte futva kísérte az asszonyt le az udvarra.

A kocsi, ami az asszonyt a palotába hozta, közben elment. Viszont két fegyveres katona fogta közre az asszonyt. Puskájukkal intettek, hogy várakozzon a kapu közelében. Rövidesen katonai gépkocsi érkezett a bejárathoz. A katonák intettek neki, hogy szálljon be.

A kocsiban egy fiatal tiszt üdvözölte.

– Visszavisszük a telepre, kisasszony – mondta tört angolsággal.

A sofőrnek útközben gyakran ki kellett térnie a Baleb felé dübörgő motorizált hadoszlopok útjából. Madeleine teherautókat és harckocsikat látott. A személyzet egyenruhában, de állva utazott a kocsikon. Látszott, hogy nem számítanak komoly ellenállásra.

Az Intel-telep kapuja nyitva volt, de páncélautó állt előtte és sisakos katonákat lehetett látni mindenütt. Madeleine Dawnayt egyenesen a szállására vitték, ahol még több katona nyüzsgött. A kísérő fiatal tiszt udvariasan, de határozottan közölte, hogy újabb utasításig maradjon a szobájában.

 

 

A Salim által vezetett katonai puccs alapját három akció képezte – az összes határok és kikötők lezárása, a főváros elfoglalása és az Intel-telep biztosítása. Az Intel-akció, persze, hála Janine Gamboulnak, csupán formalitás volt.

Fleming Abu Zekitől kapta az első információt a történtekről. Ismét összekaptak. Abu büszkén mondta Flemingnek, hogy az elhárítórakéta adatainak megsemmisítése hiábavaló volt, mert az eredeti lyukkártya sértetlen maradt. Azután tovább dicsekedett, hogy milyen erős és hatalmas is lesz az ő hazája a kompjúter által tervezett védelmi berendezések segítségével.

– Éppen most ragadjuk meg a hatalmat. Salim ezredes csapatai most vesznek a védelmükbe minket.

– És kitől védenek, az elnöktől? – kérdezte Fleming.

– Az elnök egy fáradt, szenilis öregember. Már vége. – És az Intel?

– Az Intellel együtt vesszük át a hatalmat – felelte Abu Zeki. Aztán észrevette, hogy Fleming az üres érzékelő panelra pillant. – Ha a lányt keresi, ő nincs az épületben. A mi felügyeletünk alatt áll.

Fleming kirohant az épületből, egyenesen a lakókörzet felé. André lakosztályának ajtaja előtt két fegyveres őr állt. Fleming megpróbálta félrelökni őket, de azok meg sem mozdultak.

– Nem fogják beengedni, Fleming doktor. Attól tartok, hogy már nem bíznak magában – mondta egy ismerős hang.

Fleming megfordult. Kaufmann közeledett a folyosón, lassan, vigyorogva.

– De a lány úgysincs itt – folytatta a német. – Gondját viselik. Viszont Mademoiselle Gamboul látni szeretné magát.

– Hol? – morogta Fleming. – És mikor? Kaufmann elkomorodott.

– Most – mondta. – Maga velem jön – és már vezette is Fleminget az autójához.

Salim házához hajtottak. Itt nem voltak katonák, és szolgákkal sem találkoztak az épületben. Kaufmann kinyitott egy ajtót, és intett Flemingnek, hogy lépjen be. Azután rázárta az ajtót, és Fleming egyedül maradt.

Körülnézett az ismerős szobában, ahol először találkozott Salimmal, aztán kiment az erkélyre. Átsétált a terasz túlsó végére, ahol a kerti garnitúra állt. Az asztalon whiskys üvegek és poharak. Úgy érezte, hogy most innia kell.

Az asztalhoz vezető úton elhaladt egy napernyő és egy heverő mellett. A heverőre pillantva akaratlanul is fölkiáltott.

Janine Gamboul az oldalán feküdt, feje előrecsuklott, és keze élettelenül lógott. Az arca viaszsápadt volt, csak a szájrúzs piros vonala és a szemceruza fekete vonalai adtak neki némi színt, a szeme pedig félig lecsukva, üvegesen meredt rá.

Fleming az első pillantásra azt hitte, hogy a nő halott. Lehajolt, és visszahúzta a fejét a heverőre. Gamboul fölnyögött.

Fleming éppen a kezét fektette a heverőre, amikor megpillantotta a poharat a padlón. Megszagolta: whiskyszaga volt.

Már éppen menni akart, amikor a nő kinyitotta a szemét, és fölnevetett. Nehézkesen felkönyökölt és esetlenül intett neki.

– Azt hitte, meghaltam? – kuncogta. – Amint látja, élek. Szóltam Kaufmann-nak, hogy küldje ide magát. Beszélni akarok magával. – Nagy nehezen fölült, majd bizonytalanul fölállt. – Hozok magának egy italt. – És az asztalhoz támolygott.

Whiskyt löttyintett két pohárba, azután körülnézett.

– Nincs itt a szifon – motyogta rekedten. – Én tisztán iszom, de maga szódával szereti, ugye? Biztosan Salim szobájában van. – Fölvette a két poharat, és bizonytalan léptekkel befelé indult. Fleming mozdulatlanul állt és nézte.

A nő megállt és hátrafordult.

– Mit bámul? – kérdezte. Aztán pajzán mosollyal hozzátette. – Ne gondoljon rólam semmit; legalábbis addig ne, amíg többet nem tudok a másik nőről, a maga nőjéről…

Ismét nekiindult, a két poharat letette a nehéz pohárszékre, és a másik szekrényhez támolygott. Ott két szifont is talált, de szemmel láthatóan túl nagy erőfeszítést igényelt volna, hogy bármelyiket is kivegye. Inkább lehajolt, és egymás után szódat töltött a poharakba. Fleming, aki nem jött beljebb az ajtónál, nem láthatta, hogy milyen pontosan és határozottan tölti félig a két poharat külön-külön szifonból. Valami kis francia szerelmes dalt dúdolva közeledett. Az egyik poharat odanyújtotta neki, maga pedig a másikkal lehuppant az egyik könnyű székre.

– Meséljen a barátnőjéről – mondta a pohara mögül.

– Abu Zeki talán nem mondott el mindent, amit tudnia kell? – kérdezte makacsul Fleming.

A nő kuncogott.

– Oh, valami egészen fantasztikusát mesélt. Ami olyan abszurd, hogy természetesen elhiszem, és még többet akarok tudni. A votre santé! – emelte a poharát a férfira.

Fleming habozott, azután ivott egy kortyot. Ahogy a whisky szétömlött a szájában, kezdte jobban érezni magát. Úgy határozott, hogy belemegy a játékba. Janine még mindig részegnek látszott, akadozva beszélt és esetlenül mozgott. És ettől valahogy a szokásosnál vonzóbbnak látszott.

– Mi baja van velünk? – kérdezte Gamboul. – Az üzlet szaga? A szenny, ami rendszerint a pénzhez tapad?

– Részben – hagyta rá Fleming.

– Ebben az országban nincs is olyan rossz hírünk – folytatta a nő. – Itt azelőtt semmi sem volt. És most, hogy Salim átvette a hatalmat, még gyorsabban fejlődhetünk. – A nő szeme izgatottan csillogott. – Talán nagyok és híresek leszünk, mint a középkori Velence vagy a Kelet-indiai Társaság. Rövidesen senki sem veheti föl velünk a versenyt. Az egész világ a lábainknál fog heverni.

– Vagy inkább André lábainál – kortyolt a poharából Fleming.

Janine előrehajolt.

– André lábainál? – ismételte. – De miért nem mesél nekem róla? Van valami, amit csak az a nő tud? Vagy akar valamit csinálni?

Janine tekintete most rezzenéstelenül, rosszindulatúan meredt a férfira. Fleming szinte úgy érezte, hogy hipnotizálni akarja. Ezért elfordította a fejét, és kiitta a maradék italt. Amikor letette a poharat, már tudta, hogy az italban volt valami. A teste elgyöngült, gondolatai elkalandoztak a múltba. Kinyújtotta a kezét egy szék felé, amit csak elmosódva látott, és lehuppant. Abban a pillanatban Janine Gamboul már mellette állt és fölé hajolt.

– Most mindent elmond! – parancsolta.

Fleming eleinte akadozva beszélt, töredezett mondatokban és összefüggéstelenül, de félórán belül a nő már mindent tudott.

Janine Gamboul nézte Fleminget, aki a kihallgatás után erőtlenül és félig öntudatlanul hevert a széken. Töprengett, hogy vajon ez a titokzatos, de nagyon kívánatos angol kijátszotta-e, és csupán színlelte-e az igazmondó méreg hatását. De elvetette a gondolatot, hiszen a szer hatását igen jól ismerte.

Salim házitelefonjához ment, és utasítást adott, hogy vigyék vissza Fleminget a szállására. Magának is rendelt egy kocsit.

Húsz perccel később már André szállásán volt. Az ajtó nyitva, és csupán egyetlen őr volt a közelben. Megkérdezte az őrt arabul, hogy hol a lány, és az megmondta, hogy átment a szemben levő épületbe. Ijedten még azt is hozzátette, hogy nem kaptak parancsot arra, hogy a lányt ne engedjék a telepen belül közlekedni.

Janine Gamboul átment a kompjúterépületbe. Abu Zeki nem volt ott, csak két őr járkált föl-alá szüntelenül a központi folyosón. Látta, hogy André nyugodtan ül az érzékelő képernyő előtt, a kommunikációs szektorban.

– Mit csinál itt? – kérdezte gyanakodva. André rámosolygott a nőre.

– Várok – mondta nyugodtan. – Magára. Maga a logikus választás – nézett feszülten a sötét képernyőre. – Mit sikerült kiszednie Fleming doktorból?

– Maga, maga tud erről?! – kiáltott föl Janine. André bólintott.

– Mindez előre kiszámítható. Nyilván képtelen elhinni mindazt, amit Fleming mondott. De én megmutatom magának. Üljön ide mellém. Ne féljen. Nem kell.

Janine egy széket húzott André mellé. André biztatóan intett neki, azután megérintette az érzékelő lemezeket. A képernyőn megjelent egy fénypont, ami kiterjedt, majd elhalványult. Azután homályos, életlen képek következtek.

– Mi ez? – suttogta Janine.

André hangja színtelen és gépies volt.

– Nézze – mondta. – Én majd elmagyarázom. Innen jött az üzenet. És rövidesen megtudja, hogy a számítások szerint mit kell tennie.

A két nő késő éjszakáig ült a képernyő előtt; André, a törékeny, vékony André mereven és szinte büszkén, Janine pedig mozdulatlanul és megbűvölten, miközben szeme próbálta beinni a képernyőn feltűnő, váltakozó, kivilágosodó és elhomályosodó képeket, agya pedig André suttogó magyarázatait.

A közömbös őrökön kívül Abu Zeki volt az egyetlen ember, aki látta őket ott ülni. De fölismerve Janine Gamboult, inkább elment. A nő jelenléte elbátortalanította, nem szerette. És különben is tudta, hogy milyen bensőséges viszonyban van Salim ezredessel. Nem lett volna okos dolog az új diktátor babájával kezdeni.

Abu tehát a szobájába ment és ledőlt. De tudta, hogy úgysem tud elaludni, amikor ilyen nagy dolgok történnek. Boldogan gondolt a szép, új világra, ami abban a pillanatban vette kezdetét, amikor az állami rádió bejelentette a kormányváltozást. A lelke legmélyén mégis megvolt a katasztrófa apró előérzete. Rájött, hogy ez a Fleminggel folytatott beszélgetés eredménye. Kedvelte Fleminget; szerette benne, ahogyan az összes buktatókon át meglátta egy-egy probléma lényegét. Abu azért akart tanulni, hogy ilyen ember lehessen.

Kényszerítette magát, hogy kellemesebb dolgokra gondoljon – a feleségére és csecsemő fiára. De ez sem segített. A kompjúter halk zümmögése szinte áthatolt a levegőn. Abu elszundított…

A zümmögés. Tehát még mindig működik. Abu fölült és megnézte az óráját. A világító mutatók 3.30-on álltak. Ha a két nő még mindig ott van, már legalább nyolc órája dolgoznak.

Abu fölkelt. A keleti égbolt már világosodni kezdett. Abu átszaladt a kompjúterépülethez. Az állva alvó őr fölijedt. Abu igazolta magát, és az őr ismét a falhoz dőlt.

Az épület, fényárban úszott, a levegő pedig nehéz és meleg volt a sivatag éjszakai leheletétől. A két nő még mindig ott ült, és a képernyőt bámulta. André olyan halkan beszélt, hogy Abu még akkor sem értette meg, amikor néhány lépésnyire a hátuk mögött megállt.

– Mademoiselle Gamboul – mondta. – Mi történik? André kisasszony, én vagyok az, Abu Zeki.

A két nő annyi figyelmet sem szentelt neki, mintha néma kísértet lenne. Abu hirtelen félni kezdett és halkan kiosont.

Odakint megállt és nagyot szívott a friss, tiszta levegőből. Már jobban érezte magát, és a feje is kitisztult, És már azt is tudta, hogy mit kell tennie.

Fleming szállására rohant. Egy éber őrszem elállta az útját. A katona bekiáltott a házba, és az ajtó kinyílt. Kaufmann lépett ki a házból.

– Beszélnem kell Fleming doktorral – mondta Abu. Kaufmann morogva közölte, hogy bejöhet. Fleming teljesen fölöltözve feküdt az ágyán. A néhány sorba állított székből pedig Abu arra következtetett, hogy Kaufmann is lepihent, miközben Fleminget őrizte.

Abu durván megrázta Fleming vállát.

– Doktor Fleming – kezdett rimánkodni –, azonnal velem t, kinyitotta a szemét, és elfintorította az arcát.

– Hány óra? – motyogta.

– Nemsokára négy.

Fleming egyből fölült. Aztán megszédült.

– A doktor egy kis gyógyszert kapott – magyarázta Kaufmann. – De rögtön rendbe jön.

Fleming óvatosan fölállt.

– Mi a baj Abu? – kérdezte, mintha a német ott sem lenne.

– Nem tudom, hogy mi történik – mondta Abu. – Gamboul kisasszony tegnap este odajött a kompjúterépületbe. A lánnyal volt. Én lefeküdtem. És ők még mindig ott vannak, a kommunikációs egységben. Szóltam hozzájuk, de nem vettek tudomást rólam. Észre sem vették, hogy ott voltam. Csak a kijelző képernyőt nézték. Fleming végigsimította a haját.

– Istenem! Kitalálhattam volna – és az ajtóhoz indult. De Kaufmann az útjába állt, és vaskos kezét a kilincsre tette.

– Parancsom van rá – mondta kelletlenül.

Fleming föltűrte az inge ujját, hogy üssön, ha kell. De Abu közbelépett.

– Jönnie kell! – kiáltott Kaufmannra – szükség van rá a kompjúternél.

Kaufmann kételkedve nézett hol az egyikre, hol a másikra. Tanácstalan volt. A kompjúter volt a legfontosabb És az ő dolga is az volt, hogy a gépet szolgálja mindenek fölött.

– Ha kell hát kell – morogta. – De elkísérem magát – mondta Flemingnek. – Az a parancs, hogy ne tévesszem ma gát szem elől.

– Fogja meg a kezemet, ha akarja – sziszegte Fleming –, de az isten szerelmére menjünk már. – Aztán Abuhoz fordult. – Menjen és ébressze föl Dawnay professzorasszonyt. Mondja meg neki, hogy azonnal jöjjön a kompjúterhez.

A friss levegő jót tett Flemingnek. Szédülése elmúlt, és rövidesen már a testének is ura volt. Belökte a lengőajtót, és sietve indult a kompjúterhez. Az őr azonnal célba vette gépfegyverével. Kaufmann azonnal kitért a fegyver elől.

Fleming megtorpant, mert a fegyver csöve már a melléhez ért. A folyosó végén Gamboult látta, aki éppen akkor állt föl. A nő teljesen megváltozott. Alázatosan hallgatta Andrét. Azután bólintott és megindult Flemingék felé.

Kaufmann Fleming háta mögé ugrott, és szinte elbújt a férfi háta mögött. De Janine Gamboul úgy ment el mellettük, mintha nem is léteznének. A fejét hátravetette, és ajka körül halvány mosoly játszott.

Fleming megpróbált kiszabadulni Kaufmann szorításából.

– Állítsa meg! – kiáltotta. – Az ég szerelmére, ne engedje innen kimenni!

Fleming vadul küzdött, de Kaufmann nem eresztette.

– Itt marad velem!

Gamboul kisasszony kisétált az épületből, és elhajtatott, mielőtt Madeleine Dawnay futva megérkezett volna.

Kaufmann ekkor elengedte Fleminget, és intett az őrnek.

– Most már mehetnek,

Fleming berohant a gépterembe, és André fölé hajolt. A lány rápillantott, azután félájultan hanyatlott vissza. Közben Madeleine is odaért. Megrémítette a lány halotti sápadtsága.

– Mi az, John? – kérdezte. – Mi történt?

Fleming megragadta a forgószéket, és szembe fordította magával Andrét, hogy a szemébe nézhessen.

– Mit tettél? – kérdezte suttogva. A lány nyugodtan elmosolyodott.

– Amit tennem kellett – válaszolta. – Mademoiselle Gamboul már tudja, hogy mit kell tennie. – És ajka szinte megvetően legörbült. – Ő nem félt, amikor megmutattam neki az egész értelmét.

De hirtelen elhagyta az ereje és a magabiztossága, és úgy gömbölyödött össze, mint egy tehetetlen, beteg gyermek. Az asszony a lány fölé hajolt.

– Nagyon beteg, John – mondta gyöngéden. – Vigyük vissza a betegszobába.

Fleming intett Kaufmann-nak. A német ijedten és szolgálatkészen jött oda, és megfogta André vállát, míg Fleming a lány lábát fogta, így vitték a betegszobába, ahonnan Madeleine Dawnay kiküldte őket, míg a nővér segítségével lefektette Andrét.

Kaufmann beszélgetni próbált Fleminggel, biztatást várt; érezte, hogy valamiféle katasztrófa részese, amiért felelősségre fogják vonni. De Fleming nem vett róla tudomást, és a német vigasztalanul távozott.

Dawnay asszony kijött és félrehúzta Fleminget.

– Gyönge, nagyon gyönge – suttogta. – Mintha rengeteg erőt pazarolt volna valamire. De el fog aludni. A nővér majd szól, ha bármiféle változás van az állapotában. Jöjjön a szobámba, majd főzök egy kávét.

Míg a kávé főtt, az asszony megkérdezte, hogy van-e valami hír kintről.

– Salim ezredes, gondolom, teljesen átvette a hatalmat?

– Nem tudok túl sokat – mondta fáradtan Fleming. – Tegnap este ez a Janine Gamboul beadott nekem valamit. Beszélnem kellett neki Andréról. Valószínűleg ugyanazt a szert adta be nekem, amit magának Londonban. Azután nyilván egyenesen idejött, és André már várta.

– De miért? – kérdezte Madeleine. Fleming fölsóhajtott.

– A kompjúter úgy döntött, hogy Gamboul lesz a főnök. Azt hittem, Salimot fogja választani, de így okosabb. Gamboulon keresztül fogja a gép megszerezni a hatalmat.

– Hogyan?

– Nem tudom. A gép valahogy közölte vele azt, amit André nekem nem tudott szavakba foglalni. Feltételezem, hogy a gép olyasféle megdöbbentő, pillanatnyi kinyilatkoztatást nyújtott Gamboulnak, amilyeneket állítólag a szentek és a próféták szoktak látni. Az egész olyan átkozottul logikus és elkerülhetetlen. Ahogy André szokta mondani, az egész ügy előre kiszámítható.

A kávé bugyogni kezdett. Az asszony töltött két csészével, és az egyiket Flemingnek adta.

– Korábban sohasem éreztem ezt – mondta. – Hogy lassan be leszünk kerítve.

Fleming kurtán fölnevetett.

– Tudja, hogy én mindig így éreztem. És azt is bebizonyítottam, hogy segítséget kérni valakitől, mint például Osbornetól, vagy lerombolni a gépet nem igazán célravezető. – Idegesen kavargatta a kávéját, ki is löttyent. – A kompjúter most hát győzött. Kicsúszott a kezünkből, örökre. Végünk van.

Mintegy a nagyobb hatás kedvéért, szélroham söpört végig a telepen, és a szélhordta homok csikorogva pergett a házfalakon. Madeleine az ajtóhoz ment, hogy becsukja, miközben a homok sercegett az ablaküvegen.

Az asszony azonban megállt, mert látta, hogy Abu Zeki szalad a ház felé. A férfi lihegve megállt és próbált megszólalni.

– Doktor Fleming – nyögte ki végül. – Salim ezredes meghalt.

Fleming bólintott, mint aki nem is csodálkozik.

– És mi van ezzel a sok katonai besúgóval? Abu megnyalta az ajkát.

– Nem tudom – mondta. – Nem is értem. A katonai őrség elment innen. Csak az Intel felügyelői és szolgálatosai maradtak itt. De ezek most fegyverrel járnak. Nem értem.

Fleming fölállt és kinézett az ajtón.

– Én megmondom, mi történt – mondta. – Janine Gamboul átvette az irányítást. Salimot vagy meggyilkoltatta, vagy maga végzett vele. Az a nő képes ölni, anélkül is, hogy egy külső hatalom erre biztatná. Ebben a tervben nem lehetnek zökkenők, tehát ha Salim puccsa nem sikerült, akkor az nem véletlen, hanem csupán az egész séma egyik részlete. Az öreggel mi van?

– Az elnökre gondol? – kérdezte Abu. – Még mindig a palotájában van. A Salim halálát bejelentő üzenet személyesen tőle érkezett.

Újabb szélroham söpört végig a telepen. Fleming lehajtotta a fejét, és homok ment a szemébe. Elfordult és bevágta az ajtót.

– Az elnök a hölgy bábja lesz. Gamboul kisasszony húzza majd a zsinórokat, és az öreg táncol. De rövidesen valamennyien a bábjai leszünk.

Dawnay asszony lassan kiitta maradék kávéját.

– John – mondta elgondolkozva –, ez nagyon különös.

– Különös? Mi ebben a különös? Janine Gamboul csak azt teszi, amit tennie kell. Mindez a program része. Az asszony türelmetlenül megrázta a fejét.

– Nem a politikai eseményekre gondolok. Hanem a szélre. Itt rendesen nem fúj így a szél, legalábbis ebben az évszakban nem.

– Igazán? – Fleming oda sem figyelt. – Szép emlékeztető Thornessre. Ott is pokoli idő volt, amikor Andréval azon a szigeten bujkáltunk.

– Igen – helyeselt az asszony. – Ott is rendkívüli volt az időjárás. Azt hiszem, a laboratóriumban lesz dolgom. – És máris gondolataiba merült, mint aki dolgozik. – Bárcsak megkaphatnám azokat a tengervízmintákat.

– Örüljön, hogy dolga akad – mondta Fleming. – Én nem érzem szükségét, hogy alázatos szolgaként jelentést tegyek annak az elektronikus diktátornak odaát. – Abura pillantott. – De jobb lenne, Abu, ha volna ott valaki. Menjen át, és várja az utasításokat. Egy percig sem kétséges, hogy Gamboul kisasszony rövidesen elküldi teuton besúgóját valamilyen utasítással.

Fleming visszament a szállására. Ismét föltámadt a szél, egy percre szemet maró homokfelhőket kavart, aztán elült olyan gyorsan, ahogy jött.

Fleming az órájára pillantott. Még korán volt, 6.30. Bekapcsolta rövidhullámú rádióját, és megkereste a BBC hullámhosszát. A közel-keleti adást. Egy pillanatig eltöprengett, hogy vajon meddig tarthatja fenn legalább ezt az egyoldalú kapcsolatot a külvilággal.

A légköri zavarok következtében a londoni hang halkan, torzán, néha alig érthetően szólt.

"…További hírek nem érkeztek Azaranból. A határokat lezárták, és az éjszaka folyamán a kormány balebi adója változatlanul az elnök üzenetét ismételgette, miszerint egy katonai junta vette át a hatalmat…"

A sercegés egy időre elnyomta a bemondó hangját. Mikor a sercegés lehalkult, a bemondó éppen ezt mondta: "…hasonló időjárást jelentenek minden nyugat-európai és a Földközi-tengerrel határos országból. Szokatlan erejű szélviharokról érkezett jelentés az egész Afrika keleti partjaiig terjedő területről, Aden körzetéből és izlandi, valamint új-fundlandi meteorológiai állomásokról."

Fleming kikapcsolta a készüléket. Szinte természetesnek találta, hogy a világ időjárása is megbolondult, hiszen a világ maga is visszavonhatatlanul haladt a krízis felé.

 

 

VIII. ELŐREJELZÉS

 

Másnap Janine Gamboul az irodájába hívatta Kaufmannt. Szokásos, divatos öltözékei helyett most egyszerű szabású ruhát viselt, de a férfi más szokatlant is fölfedezett rajta; Janine-ból valami nagyfokú elhivatottság és szokatlan egzaltáltság sugárzott.

Kaufmann belépésekor nem nézett föl rögtön, és a férfi tisztelettudóan, vigyázzban állva várakozott néhány lépésnyire az íróasztaltól.

Janine Gamboul befejezte az írást, és hidegen pillantott Kaufmannra. Nem kínálta hellyel sem.

– Az országban teljes a nyugalom – mondta határozottan.

– Ajánlom, hogy számoljon be erről a főnökeinek. A történtekről is. Közölje, hogy mi vagyunk uralmon, és maradunk.

– És Salim ezredes? – kérdezte bátortalanul Kaufmann.

– Róla mit mondjak? A bécsi iroda jó véleménnyel volt róla. A nő vállat vont.

– Közölje az igazat. Hogy én, szóval, hogy lelőtték, mert útban volt. Kisstílű nacionalista volt, és ha sikerült volna megragadnia a hatalmat, akkor a kompjútert a saját ostoba kis céljaira használta volna. El tudja ezt magyarázni nekik?

Ezzel Janine Gamboul le is zárta az ügyet, és fölvette azt a papírlapot, amit az előbb írt.

– Az elnök ma reggel kihallgatást ad a tanácsának. Szegény kisöreg. Nagyon zavarodott és nagyon fél. De megértette, hogy együtt kell működnie velem. Nagyon engedelmes, különösen amióta elbántunk Salimmal. És biztosítani fogja a kormány lojalitását. Maga részt vesz a kihallgatáson mint az Intel képviselője. Már elkészítettem a javaslatokat a minket érintő dolgokkal kapcsolatban – és átnyújtotta Kaufmann-nak a papírt.

Kaufmann lassan olvasni kezdte. Időnként elégedetten bólogatott is.

– Én mindig igyekeztem – mondta halkan. – A továbbiakban is számíthat rám.

– Jó – bólintott Janine. – Most menjen az elnöki palotába, és közölje az utasításaimat a titkárjával.

 

 

A tanácsosok az elnök széke körül ültek: egy tucat büszke, idős arab, nemzeti viseletben. Nemzeti szokásaikhoz híven semmit sem mutattak az érzelmeikből, miközben az elnök, kicsit fáradt méltósággal, előadta az események gondosan kozmetikázott változatát, és bejelentette, hogy ura a helyzetnek. A hazaáruló Salimot, akinek a haláláról nem esett szó, katonai tiszteletadás nélkül temetik el, és a lázadásban részt vett valamennyi tisztet máris megfosztották a rangjától, és haditörvényszék elé állítják őket. A kormány csapatai és civil beosztottai a jövőben csak az elnöki rendeleteknek kötelesek engedelmeskedni. Idővel, majd választásokra is sor kerül, de addig a parlamentet nem hívják össze.

Az elnök biccentésére a rendeleteket angolul is fölolvasták, tekintettel Kaufmannra.

Az egyik tanácsos fölállt.

– És az elnök kinek tartozik felelősséggel? – kérdezte szándékosan angolul, és szemét Kaufmannra villantva.

– Önmagának – felelte élesen Kaufmann.

Az elnök nem reagált, és a tanácsos morogva leült.

– Uraim – állt föl büszkén Kaufmann. – Az elnök és így az ország is a jövőben is számíthat az Intel nevű kereskedelmi konzorcium egyre fokozódó támogatására. Én itt az Intelt képviselem. Annak érdekében, hogy Azaran a jövőben zavartalanul fejlődhessen, fölötteseimnek az az óhaja, hogy Azaran ne újítsa föl a diplomáciai kapcsolatokat más nemzetekkel.

Kaufmann szavait lefordították, és a tanácsosok halkan beszélgetni kezdtek.

– Talán mondana valamit a segítségről, amit nyújtani fognak – mondta kelletlenül az elnök.

Kaufmann csak úgy sugárzott.

– A konzorcium új védelmi és technikai eszközöket állít elő. Rövidesen elkezdjük azt az itteni laboratóriumunkban kikísérletezett folyamatot, melynek segítségével a sivatagot termőfölddé változtatjuk.

Szünetet tartott, míg a titkár lefordította a szavait, és az egyik ráncos, öreg arab súgott valamit a titkárnak.

– Azi ben Ardu sejk szeretné tudni, hogy mi ez a folyamat.

– Egy bizonyos permet – mondta tömören Kaufmann –, rövidesen be fogjuk mutatni.

Most az a tanácsos szólalt meg, aki előbb az elnök felelősségével kapcsolatban Kauffmannra támadt.

– És mit tudnak az önök laboratóriumai kezdeni azzal a széllel, ami most az évszakhoz nem illően tombol, és elhordja a talajt?

Kaufmann-nak erre nem volt előre elkészített válasza. Segélykérőén pillantott az elnökre.

– Mit tehetnének? – mondta szelíden az elnök. – A szél Allah szolgája. Nem vonhatjuk kérdőre.

 

 

Flemingnek sohasem voltak illúziói a helyzetével kapcsolatban. Mindig is tudta, hogy tulajdonképpen fogoly, de csupán a hatalomátvétel utáni első napon, érezte át a helyzet realitását. Dolgozni nem volt hajlandó, hiszen tudta, hogy mire megy ki a játék. Nem volt kivel beszélnie, még Abu is eltűnt a parancsnokság épületében, mert Gamboul magához hívatta. Mindenfelé őrök járkáltak. Már kora reggel közölték Fleminggel, hogy nem látogathatja Andrét. Csupán az ápolónővel tudott találkozni, aki elmondta, hogy betege rosszabbul van, de alszik.

Fleming hát hosszasan üldögélt késői reggelije mellett, nem nyúlt a szokásos fekete kenyérhez, gyümölcshöz és olajbogyóhoz, de egymás után itta az édes, sűrű kávékat.

Azután Dawnay asszony laboratóriumába indult. Az őrök gyanakodva figyelték, de beengedték az épületbe.

Az asszonyt a munkájába mélyedve találta. Szórakozottan fogadta Fleming köszönését, és az Andréra vonatkozó nyugtalanító hírekre is alig reagált.

– Semmit sem tehetünk érte – mormolta. Itt szünetet tartott, majd fölvett néhány kémcsövet.

– Szeretném, ha megnézné ezeket, John – mondta.

Fleming megvizsgálta az egyik kémcsövet. Zavaros, szürkés folyadék volt benne, ami az üvegfalhoz tapadt, amikor Madeleine megrázta az üveget. A többi kémcsőben ugyanilyen folyadék volt.

– Mi ez? – kérdezte Fleming.

– Tengervízminták – és az asszony kurtán fölnevetett. – El kell ismernem, hogy az Intel hatékony. Engem nem engedtek mintákat venni, de többet szereztek, mint amennyit kértem. Nemcsak a Perzsa-öbölből, ahonnan kértem, de a Földközi-tengerből, az Indiai-óceánból és az Atlanti-óceánból is. Hogy legyen összehasonlítási alapom, gondolom.

– És van mit összehasonlítani? – kérdezte Fleming.

Az asszony erőteljesen megrázta a kémcsövet. A folyadék teljesen átlátszatlanná vált.

– Látja? – mondta. – A normális tengervíznek ilyennek kellene lennie. Látni fogja, hogy ez tiszta – és átadott Flemingnek egy másik kémcsövet.

Fleming fölvett egyet a többi kémcsövek közül. Aztán még néhányat. Amikor megrázta őket, a bennük levő folyadék átlátszatlanná vált.

– Biztos, hogy Kaufmann nem csinált magából bolondot, és nem egy helyről hozta az összes mintát? – kérdezte vigyorogva.

Madeleine megrázta a fejét.

– Biztos. Nem tőlem kapta az utasítást, hanem az Inteltől. Tudja, hogy milyen Kaufmann. Ha azt mondanák, hogy szerezzen vizet az Antarktiszról, azt is megtenné. De szeretném, ha látná, hogy mi történik ezzel a tejszerű vízmintával, ha tiszta tengervízzel keveredik.

Tiszta kémcsövet vett elő, öntött bele egy kis tiszta tengervizet, majd vagy két csöppet az átlátszatlan folyadékból. A tejszerű csöppek föloldódtak és eltűntek. Az asszony a kémcsövet egy megvilágított állványra tette.

– Most figyelje – mondta.

A kémcső alja lassan elhomályosodott, a zavarosság egyre terjedt fölfelé, míg végül az egész víz ugyanolyan átlátszatlanná vált, mint a többi kémcső tartalma.

– Kíváncsi vagyok, hogy tetszik ez a halaknak – mormolta Fleming. – És sejti már, hogy mi lehet ez?

– Egy baktérium – mondta Madeleine. – Jöjjön ide. Fleming odament az asztalhoz, ahol az asszony meggyújtotta a lámpát, és élesre állította a mikroszkópot.

– Nézze meg ezt a lemezt – mondta.

Fleming belepillantott a mikroszkópba, élesre állította és füttyentett. A lemezen egy gömb alakú szervezet lüktetett, és amíg nézte, egyre növekedett, majd kettéosztódott. Harminc másodperc múlva az osztódás megismétlődött. Fleming fölegyenesedett.

– Tudja már, hogy honnan származik?

Az asszony nem felelt. Egy dobozból kivett egy másik lemezt, és egy másik mikroszkópba helyezte.

– Ez már nem él. Nem hasonlít egyetlen általam ismert baktériumfajtára sem. Nagyon egyszerű szervezet, meglátja, ha megnézi ezen, amit megfestettem. Csupán egyetlen figyelemreméltó tulajdonsága van: fantasztikus sebességgel szaporodik. Ha nem lenne kémcsőbe zárva – itt az asszony habozva elhallgatott. – Ha egy egész óceánnyi vízben tudna szaporodni… – és itt újra elhallgatott.

Fleming visszament a gondosan fölcímkézett kémcsövekhez.

– Az ezeken föltüntetett körzetek – mondta – nagyon is egybeesnek azokkal a körzetekkel, amelyekről a BBC időjárásjelentéseiben hallok, viharok, orkánok és így tovább.

– Igen – bólintott az asszony –, és az egyiket nagyon is jól ismerjük. Igen gazdag keverék.

És fölemelte a "Minch" feliratú kémcsövet, de óvatosan, mintha félne tőle.

– Ez a Skócia és a Hebridák közötti csatornából való.

– Amelynek keleti partján Thorness van – fejezte be a mondatot Fleming. – Tehát?

– Mindez valahonnan ered – mondta az asszony. – És az eredet helyén nagyobb baktériumsűrűségnek kell lennie, mint a később megfertőzött területeken.

Fleming rémülten bámult az asszonyra.

– Nincs bizonyítéka, hogy azt állítsa, hogy ez a vízminta a Minchből…

Madeleine Dawnay megrázta a fejét.

– Valóban. Valamennyi minta maximálisan telített volt már, mire megkaptam őket. Már senki sem tudná megmondani, hogy mennyi volt bennük a baktérium, amikor a mintákat levették. A tisztességes ellenőrzéshez pontos és lokalizált jelentésekre van szükségem a viharközpontokból, és azután helyszíni ellenőrzést kellene csinálni ugyanezeken a helyszíneken. És akkor kiderülhetne az összefüggés az időjárás meg ezek között a kis állatok között.

– Vagy nem – mondta erőltetett kedélyességgel Fleming. – Nézze, Madeleine, nem kell túl sokat fantáziálnunk vagy túl érzelgősnek lennünk ezzel kapcsolatban. Vesse össze az adatokat, szűrje ki a tényeket, vonja le a következtetéseket, ahogy szokás. Itt bebörtönözve úgysem sokat tudunk tenni, bár úgy hiszem, maga rá tudna jönni valamire a baktérium szervezetével kapcsolatban.

– De az meglehetősen nyilvánvaló abból, hogy az Intel ilyen szépen beszerezte a vízmintákat, hogy valamiféle elképzeléseik vannak a maga kutatási vonalán, hogy az időjárás abnormálisan felbolydult. Véleményem szerint, kérhetne vízmintákat innen Timbuktuig, vagy bárhonnan, ahol egy kis darabka tenger van, és a találékony Kaufmann mindenhová elküldené az embereit vödrökkel és üvegcsékkel, hogy beszerezzék a vízmintákat. Csupán egy módon állapíthatjuk meg rendszeresen és ésszerűen, hogy milyen mintákra van szükség: ha állandóan hallgatjuk a BBC-t.

Megállapodtak, hogy felváltva próbálják hallgatni majd a BBC időjárás-jelentéseit, és följegyzik a gyakrabban említett körzetek nevét.

Információban nem volt hiány. A déli hírek élén az időjárásjelentés állt. A Britanniában most először előforduló hurrikánok halálos áldozatokat is követeltek, és nagy károkat okoztak Penzance-tól Wickig. Az áramszolgáltatásban zavarok keletkeztek a sok kidőlt oszlop miatt. Lancashire és Kelet-Anglia nagy területein árvizek pusztítottak. A Légügyi Minisztérium sem ígért semmi javulást. A légnyomás változatlanul igen alacsony volt, amilyent csak tropikus körzetekben mértek eddig.

Fleming és Madeleine együtt hallgatták a híreket. Egyik sem érezte szükségét, hogy bármit lejegyezzen, és egyik sem érzett kedvet a beszélgetéshez. De amikor hirtelen egy viharos szélroham támadt, és kis homoktölcséreket sodort a sivatag felől, és becsapta a nyitott ajtókat, betörte az ablaküvegeket, mindketten jobban átérezték valami fenyegető, baljós dolog súlyát, mint az előbb, amikor a távoli, londoni hangot hallgatták. A szél forró és száraz volt, Madeleine mégis megborzongott, amikor megcsapta.

Fleming tovább forgatta a rövidhullámú készülék keresőjét, további információk után kutatva. Szavak, zene, majd újabb szavak hangzottak föl és halkultak el – szavak, amikből a nyugati ember füle semmit sem ért. Aztán megtalálta, amit keresett: az Amerika Hangját.

Éppen egy beatműsor ért véget, és a bemondó bemondta az állomás nevét. Az ezt követő hírek teljesen politikamentesek voltak. Mint Londonban, itt is mellőzték az ideologizálást és a zászlólengetést. A hírekben csak az időjárásról volt szó.

"Az Egyesült Államok Meteorológiai Irodája – mondta a hírolvasó – ma újabb orkánokról adott jelentést, amelyek az Egyesült Államok keleti partjai felé közelednek. Feltehetően ugyanolyan hatásfokúak, mint amilyenek végigsöpörtek Nyugat-Európán a múlt éjjel. Az amerikai tudósok a világ időjárásának olyan jellegű változásáról beszélnek, mint amilyen feltehetőleg a jégkorszak kezdetén volt…"

Fleming kikapcsolta a készüléket. Dawnay fölállt.

– A laboratóriumban leszek, ha van valami ötlete – mondta.

Az elkövetkező néhány nap során szinte szándékosan kerülték egymást. Mindketten teljesen tehetetlennek érezték magukat, de azért gondosan meghallgattak minden időjárásjelentést, és följegyezték a viharsújtotta területeket.

A szélerősség mutatói voltak a legjobb kiindulási pontok A harmadik reggelen, miután a hírekben Fleming újabb katasztrófákról hallott Nagy-Britanniában, Hollandiában, Franciaországban és Spanyolországban, Fleming elment Dawnay asszony laboratóriumába. A laboratóriumban meglepetten tapasztalta a változásokat. A szoba egyik felét kiürítették. A falra az északi félgömb óriási térképe került. Színes fejű gombostűk borították a térképet, a legsűrűbben a Gibraltártól az Orkney-szigetekig terjedő sávot és sűrű tömegben a Hebridáktól keletre eső részt.

– Hello, John – üdvözölte Fleminget az asszony. – Látja, máris kialakult egy rendszer. És ez még nem minden. – És Fleminget az egyik fal mellett álló hosszú asztalhoz vezette, ahol kémcsövek tucatjai sorakoztak.

– Kaufmann még nem tudta megszerezni az összes vízmintát, amit kértem, de tegnap éjjel azért érkezett tíz újabb. A brit partokról. Megmondtam Kaufmann-nak, hogy a mintákat a megszerzésük után a legrövidebb időn belül forralják föl. Ez a baktérium 100 Fahrenheit foknál elpusztul, tehát így szállítás közben már nem szaporodhat.

Ujjával az egyik kémcsőre bökött.

– Ebben van a legtöbb. Obanshire partjairól való. A bizonyíték, persze, közvetett, de szerintem el kell fogadnunk. Elintéztem, hogy Andrét hozzák ide ma reggel.

Fleming meghökkent.

– De hiszen beteg – tiltakozott. – Nem tud segíteni.

– Beteg és egyre rosszabbul lesz – felelte Madeleine. – Éppen azért kell minél előbb beszélnünk vele. John, hiszen tudja, hogy nem vagyok kegyetlen, de Andrénak segítenie kell nekünk, amennyiben ez lehetséges, és szerintem lehetséges.

Fleming fölsóhajtott.

– Maga a főnök. De nekem ez nincs ínyemre.

Andrét egy nővér tolta be tolószéken a laboratóriumba. Fleming mosolyogni próbált, miközben megszorította a lány kezét. Nem volt könnyű; a lány kétségbeejtően törékenynek látszott, csak nagy szeme világított nyúzott, sápadt arcán.

Fleminget megdöbbentette, hogy André állapota mennyit romlott, mióta utoljára látta.

A nővér kényelembe helyezte a lányt, Madeleine pedig elmagyarázta neki a helyzetet, megmutatta a kémcsöveket, és hangsúlyozta, hogy a legfertőzöttebbek a Minchből származnak.

– Mi az a Minch? – kérdezte André.

– A Thorness közelében húzódó csatorna, ahonnan ez az egész elindult – mondta élesen az asszony.

– Lehetetlen. Ennek semmi értelme. Ennek semmi köze az üzenethez – bámult rémülten André hol Madeleine-re, hol Flemingre. – Az üzenetben más terv szerepel.

Dawnay asszony fölhorkant.

– Ha ez elborít minket, akkor már nem lesz semmiféle más terv. Gondolkozz, lányom, gondolkozz!

– Erről semmi sincs a kompjúterben – makacskodott André.

Fleming közelebb lépett.

– Most talán nincs – mondta elgondolkodva. – De ebben a baktériumban van valami homályosan ismerős. Ebben biztos vagyok. Meddig jutott az analízissel, Madeleine?

Madeleine nem szólt semmit, csak az íróasztalához ment, és fölvett egy dossziét.

– Annyira jutottam, hogy a kettős számrendszerben van kódolva. Segít ez valamit?

Fleming elvette a dossziét, az ablakhoz ment vele, és a párkányon ülve tanulmányozta a számokat. Majd félretette a dossziét.

– Ez csak megerősíti az érzésemet, emlékemet, vagy nevezzük, aminek akarjuk. Rettenetesen hasonlít valamire, amit már ismerünk.

– Akkor ez olyasmi, amit te indítottál az útjára – szólt közbe André.

Fleming meglepetten nézett a lányra.

– Én indítottam az útjára?

– Thornessben. Ezért nincs a gép memóriájában. – Hátradőlt, mint aki erőt akar gyűjteni. – Hányszor próbáltad elpusztítani a másik kompjútert, míg végre sikerült?

– Sokszor.

– Az egyik alkalommal a gép úgy döntött, hogy visszaüt. Ezzel a baktériummal. – A lány tekintete hideg és ellenséges volt, és ettől Fleming végképp kétségbeesett. – Hatalmas erőt küldtek a segítségetekre, és ti ezt magatok ellen fordítottátok. Nem hallgattatok rám. Te pedig senkire sem hallgatsz. Pusztulásra ítéled az egész fajodat, mert nem vagy hajlandó a segítséget elfogadni. Most már semmit sem tehetsz. Ez el fog pusztítani mindnyájatokat!

André beszédében volt valami nem emberi belenyugvás. Fleming megfordult és kifelé indult. Kutyául érezte magát.

A következő napokban került mindenkit. Az Intel elsőrangú könyvtárat biztosított internáltjainak, a világ szinte minden jelentős műszaki folyóiratát járatták. Fleming összevissza olvasgatott, agya alig rögzítette az információt. A folyóiratok mind régiek voltak; a viharok fokozódása óta a kommunikációs nehézségek miatt csupán a leglényegesebb dolgokat hozatták meg, bár néhány Intel-járat közlekedett még Azaran és Európa között.

Fleming hallotta a kompjúter zümmögését, és sejtette, hogy André valamin dolgozik, nyilván Gamboul utasítására. Azt is sejtette, hogy min dolgozhat a gép – valószínűleg olyan elhárító rakétákon, amilyenek az első hivatalos elismerést szerezték Thornessben. Az egészben volt valami félelmetes "és akkor jöttem én" íz. Egy kicsit eltöprengett, hogy vajon hogyan kezelik a kiíróból áradó képleteket. Hiszen megfelelő tolmácsolás nélkül ezek a képletek még a gyakorlott elektromérnököknek sem mondtak sokat. De persze ott volt Abu Zeki. Fleming nagyon jól tudta, hogy Abu legalább annyit ért, mint bármely más, nagy fizetésű tudós, aki ebben a témakörben dolgozott Azaranban; ez lényegében nem volt meglepő. Az arabok rakták le a modern civilizáció matematikájának az alapjait.

Fleming sokat töprengett Abu személyén. Nemcsak Abun, a műszaki tudományok korának kiváló termékén, de Abun, az emberen is. Abu eredendően tisztességes, jó szándékú és fantáziával megáldott ember volt. Hazafisága szenvedélyes és kissé nacionalista színezetű volt, de Abu soha nem engedte, hogy érzései befolyásolják józan ítéletét.

Fleming végül is döntött, fölugrott az ágyról és a telefonhoz ment. A vesztésre álló csatában egy szövetséges is jobb volt, mint semmi. Meg akarta kérni Abut, hogy beszéljenek meg egy időpontot, amikor zavartalanul beszélhetnek.

A telefonközpont közölte, hogy Abu Zeki doktor a kompjúterépületben volt. Flemingnek semmi kedve nem volt odamenni és látni, hogy hogyan szívja ki a gép André maradék erejét, miközben a lány lassan haldoklik. Tehát megkérte, hogy kapcsolják Abut, és azzal sem törődött, hogy a beszélgetést valószínűleg lehallgatják.

– Hello, Abu. Fleming vagyok. Tudni szeretném, hogy hét végén összejöhetnénk-e egy traccs-partira. Talán a családjával is megismerkedhetnék. Bár attól tartok, hogy jámbor őrzőmnek is jönnie kell majd.

– Természetesen, Fleming doktor, megtiszteltetésnek tekintem, hogy vendégül láthatom. – Abu hangjából óvatosság, tartózkodás hallatszott. – Bizonyára hasznos lesz, ha megismerkedik Azaran egyszerű embereivel is. Az otthonom igen szerény, de örömmel látjuk. Kérem, töltse nálunk az éjszakát is.

Megbeszélték, hogy szombat délben indulnak, amikor Abu leteszi a szolgálatot hétfő reggelig. Fleming szándékosan telefonált Kaufmann irodájába, és engedélyt kért a látogatásra. A német nem volt ott, de titkárnője följegyezte a részleteket. Az engedélyt még aznap este Fleming szállására vitték. A látogatás okáról senki sem érdeklődött. ^J

Abu egy kis olasz autó büszke birtokosa volt, és a háza csupán huszonöt mérföldnyire volt az Intel telepétől. De ahogy a repülőtér mellett elhaladó úton robogva elmesélte, a szerződése értelmében – a hétvégétől eltekintve – köteles volt a telepen lakni.

– A feleségemnek ez nem tetszik – magyarázta Abu –, de ott van vele az anyja. És a pici mellett hamar elszalad a hét, gyorsan eljön a vasárnap.

Abu úgy beszélt az otthonáról, mintha az London vagy New York valamelyik elővárosában lenne, de a hasonlatosság hamar véget ért.

A kanyargós földút fokozatosan macskaköves úttá keskenyedett, majd végül csak egy homokos ösvény maradt belőle. Abu lassított, mert a kis kocsi nehezen bírta az utat, három ember szokatlan terhével. A hátsó pótülésen kuporgó őr arabul káromkodott a zökkenőknél, de szemmel láthatóan örült, hogy eljöhetett a táborból, bár a szél telefújta a kocsit szúrós homokkal.

Az út lejtősen kanyarodott. Kövesebb talajra értek. Az újra és újra föltámadó szélrohamok ellenére a távolban húzódó dombok vagy inkább sziklás hegyek egyre határozottabb formát öltöttek. Fleming gyakran nézte ezeket a hegyeket, mert a napszaktól függően mindig más és más színben pompáztak. Hajnalban rózsaszínek voltak, de amint a nap magasabbra hágott, fehérre váltottak. Délre mindig száraz, forró pára borította őket, és estére feketék és hatalmasak lettek.

Abu a kocka alakú, lapos tetős házak kis csoportjára mutatott, amelyek a hegylánc egyik foghíjának tövében elterülő kis fennsíkon álltak.

– Ez a falum – mondta –, pontosabban itt teremtettem otthont. Itt már az önök Krisztusa előtt jóval is éltek emberek. Nézze!

Fleming tekintetével követte Abu pillantását. A sziklákon egy hatalmas féldombormű maradványai látszottak – egyszerűsített állatrajzok és szakállas harcosok sűrű sorai. Egyik sem volt már hibátlan: a legördülő sziklák megrongálták a faragványokat.

– Ez perzsa munka – magyarázta Abu. – Évekkel ezelőtt angol régészek jártak itt; a legutóbb pedig amerikaiak. Most persze már egy sincs itt. Valójában a templom érdekelte őket. A következő kanyar után majd meglátja.

A templom, azaz már csak rom, szinte eltörpült a sziklafal előtt. Néhány oszlop a töméntelen törmelék között. Abu elmondta, hogy az oszlopok római eredetűek, de a terepen számos civilizáció és vallás maradványait találták – asszír, perzsa és egyiptomi emlékeket.

– Mint tudja, Azaran már számos birodalom hűbérese volt – mondta Abu. – De most független!

Lekanyarodott az ösvényről egy még keskenyebb, talán csak szamár járta ösvényre. A felesége a kis ház előtt állt. Csinos asszonyka volt, szinte még gyerek. Bár arab ruhát viselt, nem volt lefátyolozva.

Amikor Abu bemutatta neki Fleminget, lesütötte a szemét, de barátságosan és kifogástalan angolsággal üdvözölte a férfit.

– Lemka a kairói egyetem első lányhallgatóinak egyike volt, Nasszer ezredes új rendszere idején – mondta büszkén Abu.

– Itt nagy a hőség – mondta Flemingnek Lemka. – Kérem, fáradjon be. Rettenetesen fúj a szél. És hűvösebb is van bent. Remélem, megkóstolja a borunkat. – Ekkor vette észre a kocsi árnyékába húzódó őrt.

– Mit csinál ott az az ember? – kapaszkodott a férje karjába. – Csak nem vagy őrizet alatt?

– Az úr Fleming doktor kísérője – mondta Abu, de Lemka nem nyugodott meg teljesen.

– Nagy a felfordulás a városban? – kérdezte. – A rádióban olyan keveset mondanak. Csak hogy a puccsot leverték, és újra béke van. Igaz ez?

– Igen – mondta Abu. – Minden rendben. Most hozz valami innivalót, és nézz az étel után. Mondtam a barátomnak, hogy be kell érnie azzal, ami itthon van.

Lemka a függönyön át kilibbent a ház végében levő, parányi konyhába.

– A feleségem keresztény – mondta Abu –, azért nem húzódik félre, mint a legtöbb arab asszony.

– De maga muzulmán? – kérdezte Fleming. – A maga neve muzulmán név.

– Tudós vagyok – vágott vissza Abu. – És a hazámért élek. Fleming kényelembe helyezte magát az alacsony, támla nélküli kereveten.

– Én pedig az egész emberiségért, nagyjából. Nézze, Abu, maga ugye nem hitte el, amit a kompjúterről mondtam. Most legalább azt higgye el, amit a lányról mondok.

Lemka bejött egy kancsó borral és néhány pohárral. Töltött és megkínálta Fleminget. A bor édes és gyönge volt, de frissített.

– A helyzet meglehetősen egyszerű – kezdte Fleming, mit sem törődve Lemka jelenlétével. – Az Intel fölépítette a kompjútert, és szerződtette magát, hogy kezelje. Mint tudja, Neilson szökése után a gép nem működött, hát elraboltak engem, én pedig magammal hoztam a lányt. Az Intelnek az volt a célja, hogy műszaki fölénybe kerüljenek valamennyi versenytársukkal szemben, és legyen egy biztonságos központjuk, ahol működhetnek. Erre valók azok a rakéták, amiken dolgozott. A maguk elnöke mindenbe belement. Ez pedig ugyancsak kedvezett a gép mögött álló értelemnek. De nem felelt meg Salimnak. Salim intelligens és nagyravágyó ember volt. Uralni akarta az egész helyzetet.

– Hazafi volt – mondta dacosan Abu.

Fleming vállat vont.

– Mindenesetre nem olyan ember volt, aki elviselte volna, hogy másodhegedűs legyen. Androméda tudta ezt, vagy legalábbis megtudta a kompjútertől, aki könnyedén ki tud számítani minden ilyen lehetőséget, így aztán André úgy döntött, hogy a hatalmat az Intel kezére játssza. Csinos főnökasszonyunk látta az üzenetet vagy legalábbis egy részét, az értelmét pedig André elmagyarázta neki akkor éjjel, amikor kettesben ültek a kompjúternél.

– És ez befolyásolhatta? – kérdezte kételkedve Abu. – Befolyásolhatta? – vágott vissza Fleming. – Teljesen a hatalmába kerítette. Megölette Salimot, de még valószínűbb, hogy maga lőtte le. Most olyan, mint aki víziót látott, és ettől új hitre tért. A látomás fanatikussá tette.

– Mint Szent Pált?

A két férfi meglepetten kapta föl a fejét. Lemkáról teljesen megfeledkeztek.

– De hogy lehet egy látomást szavakba foglalni? – kérdezte Lemka.

– Szent Pálnak sikerült – mondta Fleming.

– Csupán leírta az önök Bibliájában – mondta Abu. – De úgy nem tudta továbbadni, ahogy valójában ismerte.

– Igaza van – mondta Fleming. – Az ilyen dolgokat nem lehet továbbadni, de rá lehet kényszeríteni másokra. Ez volt a kompjúter szándéka, ez volt André szándéka is, és most Gamboulnak is ez a szándéka. És a következményeket is le lehet írni. Ebből magam is láttam egy keveset.

Abu elgondolkodva nézegette üres poharát.

– Hiszi is, amit mond? Ön hogy írná le ezt a látomást?

– A látomásban az áll, hogy az emberiség körben jár egy hosszú, talán túlságosan hosszú úton. És hogy könnyen elpusztíthatjuk magunkat, mielőtt megtennénk a következő lépést.

– Hacsak nem kapunk segítséget egy magasabb intelligenciától, és el nem kerüljük a hibát – ellenkezett Abu.

– Ez azt jelentené, hogy kezet fogunk a halállal. Olyan baráttal kezdeni, aki jobban tudja, hogy mi jó nekünk, mint önmagunk – mutatott ki Fleming az ablakon a sivatagra.

– Bizonyára hallott már a Pax Romanaról – mondta –, a pusztítás utáni nyugalomról, amit a római légiók hagytak maguk után, miután rákényszerítették saját elképzelésüket a jogról a barbárokra. Hát ilyen békéért dolgozol, Abu barátom. Én inkább végigküszködném a magunk útját.

– És elpusztítanánk magunkat?

– Nem! – kiáltotta Fleming. – Ha bármi elpusztíthat bennünket, az csak kívülről jöhet. A kompjúter közvetítésével.

– Nincs rá bizonyítéka – makacskodott Abu. Lemka előbb az egyikre, aztán a másikra nézett.

– Tudnod kéne, hogy mikor van igaza valakinek – mondta a férjének. – És segítened kéne neki.

Abu szúrósan nézte az asszonyt, de az állta a tekintetét, és a férfi lassan elmosolyodott. Esetlenül megfogta az asszony kezét.

– Megpróbálom – mondta halkan, aztán Fleminghez fordult. – Hétfőn kihallgatást kérek M'mselle Gamboultól.

Fleming megköszönte, de nemigen hitte, hogy ez a hiábavaló kísérlet bármiféle változást hozhat. De azért összeszedte magát.

– Pompás – mondta. – Majd kisütjük, hogy mit mondj neki. Talán a lelkiismeretére kéne hivatkozni, ha ugyan van neki. De ez mégsem illik. Mégiscsak hétvége van.

A két férfi barátsága, hála annak, hogy távol voltak az Inteltől, a következő néhány órában egyre inkább elmélyült. Vasárnap reggel Abu elvitte Fleminget felfedező útra a templom romjaihoz. A kirándulást rövidre kellett fogniuk, mert a szél sokkal erősebb volt, mint az előző napon, és apró, de komisz köveket hordott a templom fölötti csúcsokról. Fleming elmondta Dawnay asszony és a saját véleményét a szokatlan időjárás eredetéről. Abu ezt el is fogadta, mert látta a kompjúter számításainak egy részét a tengervízben található baktériummal kapcsolatban. Megígérte, hogy megpróbálja mindezt elmagyarázni Gamboulnak is.

A két férfi meg az őr hétfőn hajnalban indultak vissza a telepre. Azért indultak olyan korán, mert megfigyelték, hogy napkeltekor és napnyugtakor a szél egy kicsit elcsöndesedik. Miközben lefelé kanyarogtak a hegyvidékről a síkságra, a távolból robbanást hallottak, és hirtelen lángnyelvek csaptak az égre.

 

 

Abu mindjárt a szolgálat kezdetén kihallgatást kért Gamboultól. Azt mondták neki, hogy 11 órakor jelentkezzen az igazgatóság épületében. A nő szinte túláradó szívélyességgel üdvözölte:

– Kedves Zeki doktor – mondta. – Önnek kell az elsőnek lennie, akinek a tudomására hozom, hogy ma reggel kipróbáltuk elhárító rakétánk prototípusát. Teljes a siker. Ezen a területen most legalább olyan jók vagyunk, mint Nagy-Britannia – és várakozóan mosolygott a férfira. – És ön milyen újabb jó híreket hoz nekünk?

– Azok is vannak, kisasszony – mondta Abu. – De engedelmet kérek, hogy előbb valami másról beszélhessek.

– Mit akar? – kérdezte a nő, immár nem barátságosan, inkább gyanakodva.

– Fleming doktor üzenetét hozom. Szerinte az európai, amerikai és az itteni időjárási viszonyok oka valamiképpen a kompjúter. Az üzenet. – Itt Abu megállt, mert egy pillanatra elbátortalanította a nő nyíltan ellenséges tekintete. – Fleming doktor engedélyt szeretne kérni Dawnay professzor asszony számára, hogy fölvehesse a kapcsolatot a Nemzetközi Meteorológiai Intézettel.

– Nem! – csapott az asztalra férfiasan Janine Gamboul. – Fleming ostobaságokat beszél.

– De ha az üzenet…

– Én ismerem az üzenetet! Abban teljesen világos, hogy mit kell tennünk. És az időjárás nem része annak a küldetésnek, amit az üzenet ránk bízott.

Abu egy kicsit visszakozott.

– Ha legalább fogadná Fleming doktort… – kezdte. De a nő rákiáltott:

– Fleming engem nem érdekel! Nem tud olyasmit mondani, ami érdekelne. Érti?

Abu hátrálni kezdett kifelé.

– Köszönöm, kisasszony – motyogta.

Amikor az ajtó becsukódott utána, Janine Gamboul az íróasztali rádiótelefon mikrofonjához hajolt. A piros gomb már egész idő alatt be volt nyomva.

– Herr Kaufmann – mondta halkan. – Hallotta, hogy mit beszélt Abu Zeki doktor? Jól van! Mostantól kezdve állandóan figyeltesse.

 

 

IX. DEPRESSZIÓ

 

Osborne kinézett a vasúti kocsi ablakán az előtte elterülő Dél-Londonra. Bal karja még mindig fel volt kötve, hogy kisebb nyomás nehezedjen a mellizomra, amit Kaufmann bérence átlőtt. Egyébként Osborne sérülése nem volt súlyos, és a seb gyorsan gyógyult.

De nemcsak Osborne megmenekülése volt csodával határos, hanem Londoné is. Az előző éjszakai hurrikán kisebb károkat okozott, mint amilyenektől Osborne tartott, legalábbis a lassan mozgó vonat ablakából látottak alapján. A tévéantennák furán elgörbültek, és a ledőlt kéménysorok helyén lyukak tátongtak. A többi álló utas Osborne-t az ablakhoz nyomta. Már több mint két órája utazott orpingtoni otthonából London belvárosa felé. És még nem is panaszkodhatott, hogy késik a vonat, mert nem volt menetrend. Minthogy az elektromos hálózat nem működött, csupán a partról induló dízelvonatok közlekedtek. Osborne vonata is meg-megállva haladt, kézi irányítással tette meg az egymást követő szakaszokat.

Osborne korán indult, ahogy ez körültekintő emberhez illik, mert tudta, hogy egy ilyen éjszaka után nehéz az utazás. De most már aggódni kezdett. A minisztériumi tanácskozás 10.30-kor kezdődött. A többiek, akik a Whitehall környékén laktak, bizonyára nem fognak elkésni.

A vonat tíz percig állt a folyótól délre. Osborne látta a Battersea-erőművet, ami ugyanolyan monumentálisnak és stabilnak látszott, mint máskor, és a szokásos, fehér füstöt rögtön elfújta fölüle a még mindig viharos szél. A vonat szinte észrevehetetlenül ismét elindult és megállás nélkül haladt. Itt már működött az elektromos jelzőrendszer, áthaladtak hát a kereszteződéseken, és lassan besiklottak a Charing Cross pályaudvarra. Itt futtában körmölt cédulák figyelmeztettek a mennyezetről hulló üvegre, de a bosszús utasok oda sem figyeltek, csak rohantak a kijáratokhoz.

Kint a Strandén az élet viszonylag normálisnak látszott. Egy reklámot lefújt a szél, de a közlekedés – ha lassan is ment tovább. A Trafalgar tér közepét kötélkordon kerítette körül. Nelson még mindig az oszlop tetejéről nézte Londont, de úgy látszik, a hatóságok elővigyázatosak voltak.

Osborne befordult a Whitehallra. Itt csupán fakorlátokból épített barikád volt egy-két helyen a – kitört ablakok alatt, semmi más. A Big Ben sértetlenül állt, mutatói 10.21-et jeleztek. Osborne meggyorsította a lépteit. Talán mégis odaér idejében.

Amikor megérkezett, a miniszter már az irodájában volt. Futólag üdvözölte Osborne-t, és tovább olvasott.

– Neilson üzent, hogy idejében itt lesz – mondta föl sem pillantva.

Egy perc múlva meg is érkezett az amerikai. Osborne már-már szívélyesen akarta üdvözölni, amikor megpillantotta a karján a fekete szalagot. Neilson megöregedett; megviselte a fia halála.

A miniszter minden ceremónia nélkül megnyitotta az ülést.

– Sem időnk, sem okunk nincs a formaságokra – mondta.

– Neilson professzornak szüksége van a segítségére, Osborne.

– Itt szünetet tartott, és titokzatos képet vágott. – Minthogy ismeri a maga szerepét a thornessi katasztrófában, talán nem bánja, ha most ezt szóba hozom. De hogy megnyugodjon, az ügyet félretettük. Nem sok értelme van az egésznek, hiszen a két koronatanú, Fleming és a lány, eltűnt. Tehát most ne foglalkozzon ezzel az üggyel. Szükségállapotban vagyunk. Egy nemzetközi bizottságot hozunk létre Neilson professzor irányításával, és szükség van egy titkárságvezetőre.

– Lehetőleg önre – mondta Neilson. A hangja természetellenesen durva és hangos volt.

Osborne Neilsonhoz fordult.

– Ön is érzi? – kérdezte. – Hogy milyen nehéz a levegő? Neilson bólintott.

– Ez általános, és a hegyekben még rosszabb.

– A skót felvidéket kiürítjük – mondta a miniszter. – Még nem jelentettük be, de ez is része az általános tervnek. A magasabban fekvő vidékeken a levegő már olyan ritka, hogy nem alkalmas a légzésre.

Neilson fölállt, és ahhoz az asztalhoz ment, ahol egy időjárási térkép feküdt kiterítve, rajzszögekkel rögzítve.

– Az Alpokat és a Pireneusokat már kiürítették – mondta,

– Idejönnének? Megmutatom, hogy eddig miről sikerült megbizonyosodnunk.

A két férfi az amerikai két oldalára állt.

– A légnyomás gyorsan süllyed mindezeken a helyeken – mutatott egy széles területre a Shetland-szigetéktől Brittanyig – és azokon a helyeken is, ahol meteorológiai vagy katonai hajóink vannak, amik pontos méréseket végeznek. Másként fogalmazva, a légnyomás az Atlanti-óceán északi része és a Földközi-tenger fölött a legalacsonyabb. Valamivel jobb a helyzet az Indiai-óceán és a Csendes-óceán fölött, de a tendencia ott is megvan. A szárazföld fölül a levegő természetesen a tengerek fölé áramlik, hogy a légnyomás kiegyenlítődjék, ebből származnak a viharok és a ritka levegő.

– Mit kell tennem? – kérdezte Osborne.

– Jól van már? – szólt közbe a miniszter. – A sérülése nem okoz gondot?

– Jól vagyok, miniszter úr.

– Rendben – mondta Neilson. – Amint látja, az adataim meglehetősen bizonytalanok, szórványosak. Minden információra szükségünk van, amit csak meg tudunk szerezni, és mindezt rendszerezni, ésszerűen kartotékolni kell. Ehhez pedig jó szervezés kell.

A miniszter odament Osborne-hoz, és átfogta a vállát.

– E miatt a sajnálatos szabotázs miatt a biztonsági emberek meglehetősen ellenzik, hogy magának továbbra is köze legyen a dologhoz, ugye megérti, öreg fiú? De ebben a meteorológiai munkában támogatni tudjuk, és közben megőrizhetjük a tekintélyünk látszatát. Átlátszó, de gyakorlatias megoldás.

Osborne kelletlenül elmosolyodott, de mielőtt bármit is mondhatott volna, Neilson magyarázni kezdte, hogy mit is szeretne.

– El kell készítenünk az időjárás-jelentéseket egy hónapra vagy hat hétre visszamenőleg. A Repülésügyi Minisztériumnak vannak adatai. Számomra nem kétséges, hogy ez a szokatlanul alacsony légnyomás egy meghatározott körzetben kezdődött.

A miniszter visszament a térképhez.

– Remélem, tudja, hogy ez hol történt, Osborne – mondta. – Itt történt. – És mutatóujjával a spirálok csomópontjára bökött. Az ujja mellett a tiltott tengerészeti zónát jelző szaggatott vonalak nyugat felé mutattak, a thornessi rakétakísérleti terület irányába. Osborne nem lepődött meg. Az egész ügyben volt valami elkerülhetetlen.

– Most már van valami fogalma arról, hogy a munkája milyen területekre vonatkozhat – mondta rezignáltán a miniszter. – De figyelmeztetem, hogy objektívnak kell maradnia. A munkája hosszú időn át csupán az lesz, hogy megszervezze az összes országokból érkező jelentések rendszerét. Az ENSZ New York-i képviselői hajlandóak együttműködni a bizottsággal. Tehát nem lesz semmiféle "nyet" vagy "no".

Szélroham rázta meg az épületet, és a modern, acélkeretes ablakok – bár nem zörögtek – nehezen állták a rohamot. Aztán a szél elült, ugyanolyan gyorsan, ahogy jött. Valahol lent az utcán üvegcserép csörömpölt.

– A lényeg a gyorsaság – mondta a miniszter.

A nap további részében Osborne és Neilson a szervezet felállításán munkálkodott. Nagyjából a tisztviselők felvilágosításáról és a kommunikáció megszervezéséről volt szó. A bracknelli meteorológiai állomás embereire hárult az információk tárolása. Rádió-összeköttetést létesítettek velük. A telefonvonalak már nem voltak megbízhatók.

Mielőtt leszállt volna a tavaszi éjszaka, a szél ismét erősödni kezdett. Minden jel arra mutatott, hogy az előző éjszakainál is erősebb vihar készül. Osborne már nem is gondolt hazautazásra.

Neilson a szállodájába ment, vacsorázni, és Osborne egyedül maradt. Pihenésre és gondolkodásra használta az időt. Bátorítóan és ösztönzően hatott rá az a készségesség, ahogy valamennyi nagy és kis nép felajánlotta a segítségét. A segítségüket felajánló országok hosszú listáján csupán egy parányi pont tátongott üresen. Osborne különösnek találta, hogy ilyen nagy természeti csapás idején Azaranban ekkora jelentőséget tulajdonítsanak a belpolitikai eseményeknek.

A telefonhoz ment, és a Külügyminisztérium közép-keleti szekciójának ügyeletes kommunikációs tisztviselőjét kérte. A telefont rögtön fölvették, de rosszul lehetett hallani. Odakint éppen viharos szél tombolt. Osborne-nak kiabálnia kellett, és alig kapott levegőt az erőlködéstől.

A válasz éppilyen nehezen született meg: "Meg fogjuk próbálni, uram, de a helyzet bonyolult. A telefonvonalak nem működnek, és már a rádió-összeköttetés sem megbízható. Ha bármiféle üzenetet is sikerül kijuttatnunk ebből az épületből ma éjjel, szerencsénk van. Nemhogy tengerentúlra. És amint azt bizonyára tudja, uram, Azaranban nyugtalan a helyzet. Hivatalos zárlat." A továbbiakat csörömpölés nyomta el. "Betörtek az ablakok" – jött ismét a hang. "Istenem, micsoda éjszaka!"

 

 

Fleming csak délután tápászkodott föl és ment zuhanyozni. A letargia alattomosan a hatalmába kerítette, órákig feküdt az ágyán, és még csak nem is gondolkodott. Valójában egy percig sem hitte, hogy Abunak sikerül kihallgatást kérnie számára Gamboultól. Persze, arról sem volt határozott elképzelése, hogy mit is mondana, ha a kihallgatás mégis bekövetkezne. Mégis, hogy leküzdje fölöslegességének érzését, amióta csak Abu elment, egyre azt játszotta, hogy a következő tíz percben vagy az azt követő tíz percben Gamboul magához kéreti.

De a hívás, persze, nem jött. Zuhanyozás után, ha lélekben nem is, de legalább testben fölfrissülve, a kompjúterépülethez indult. André a pultnál ült, mellette Kaufmann. A lány nagyon betegnek látszott. Fleming habozva megállt mellette, de André nem vett róla tudomást, így hát továbbhaladt a folyosón.

A kiíró működött, és Abu az előbukkanó számsorokat tanulmányozta.

– Semmit sem tehettem – suttogta az arab. – És most már engem is figyelnek.

Fleming lehajolt, mintha a számokat akarná elolvasni.

– Nem hiszem, hogy bármelyikünk bármit is tehetne, legföljebb figyelmeztethetjük az embereket.

Abu leszakította a friss számoszlopot és fölállt.

– Menj el este a házamba – suttogta. – Játszd ki az őrök figyelmét. Én nem mehetek. Figyelnek. Lemka majd mindent elmond.

Mielőtt Fleming bármit is kérdezhetett volna, Abu sietősen a kartotéktárolóba ment. Fleming elgondolkozva nézte Abu távolodó hátát.

A folyosó másik vége felől Madeleine Dawnay közeledett.

– Láttam, amint Abu Zekivel konspiráltak – mondta. – Így aztán vártam egy kicsit. Miről van szó?

– Nem tudom – mondta Fleming. – Talán csapda; Abu ma reggel beszélt Gamboul kisasszonnyal. Vagy csak a bolondját járom. De akkor akár harcolhatunk is. És magánál milyen jó hírek vannak?

– Tudom már, hogy mi ez a kis dög. – És mi?

– Egy mesterségesen előállított baktérium. Ha tudnánk, hogyan működik, tudnánk azt is, hogy mivel kell szembenéznünk.

– És André?… – kérdezte bizonytalanul Fleming.

Dawnay asszony keserűen elmosolyodott.

– Megpróbáltam. Azt mondja, a kompjúter nem tud segíteni. A gép semmit sem tud a baktériumról.

Megindultak az ajtó felé, hogy távolabb kerüljenek a mellettük megálló őrtől.

– A legkisebb szalmaszálat is meg kell ragadnom – folytatta Fleming. – Tehát szépen belesétálok Abu barátom csapdájába, ha ugyan valóban csapda.

Madeleine megragadta a férfi karját.

– Legyen óvatos, John – kérlelte. – Ha maga nincs…

– Csak előkerülök mindig – vigyorgott Fleming.

A táborból kijutni nem volt könnyű. Flemingnek várnia kellett estig, és nem tudta biztosan, hogy Abu hol hagyta a kocsiját. De az időjárás a segítségére sietett. A nap közbeni rövid szélrohamok után estére komoly szélvihar támadt. Az őrök pedig valamennyien az oszlopok és falak menedékébe húzódtak a szúrós homok elől.

A központi épületektől a szolgálati zónáig jutva Fleming szeme megszokta a holdtalan sötétet. Abu kocsija a parkolóban állt, több másik kocsi között. Az indítókulcs a helyén volt, ahogy Abu ígérte. Fleming lassan elindult, nehogy a motor zaja felriasszon valami rejtett őrséget.

Nehezen tájékozódott. Sajnálta, hogy a hétvégi kirándulás alkalmával nem jegyezte meg jobban az utat. Kétszer is leszaladt az útról, amikor a rendkívül erős szélrohamok által fölkavart homok elvakította, de a farmotoros olasz kocsi ragyogóan bírta a terepet. Néhány óra alatt eljutott Abu házáig.

Kopogtatására az ajtó csak résnyire nyílt. Bemutatkozott, és Lemka beeresztette.

Az egyik sarokban arab viseletbe öltözött, idős asszony ült. Fátylát az arca elé húzta, de a szeme barátságosan csillogott. Az ölében kisbabát tartott.

Fleming észrevette a gyereket.

– A fia? – kérdezte Lemkát.

– Igen; Jan – mondta büszkén az asszony. – Doktor Neilson volt a keresztapja. Magának van gyereke?

– Nincs. – Fleming zavarban volt ezzel a közvetlen és nyílt fiatalasszonnyal szemben.

– Kér kávét? – kérdezte Lemka. Aztán mondott valamit az anyjának arabul. Az öregasszony betette a gyereket a kiságyba, és kiment a konyhába.

– Miről van szó? – kérdezte Fleming, mikor már mindketten leültek. Lemka a bölcsőnél ült, és gyöngéden ringatta a babát. – Abu semmit sem tudott elmondani.

– Én kértem meg, hogy küldje ide magát – mondta nyugodtan Lemka. – Tudja, az egyik unokabátyám az Intel légijáratainak rádiónavigátora. Az európai járatoknál dolgozik.

– Még vannak európai járatok? Lemka bólintott.

– Nehezen, de átjutnak. Segítene a dolgon, ha érintkezésbe tudna lépni angol tudósokkal? Az unokabátyámnak tilos üzeneteket vinnie. A legénységet felszállás előtt megmotozzák. De mégis megígérte, hogy megpróbálja.

Fleming gondolkodóba esett. Nagyon csapdaszaga volt az egésznek.

– És miért tenné ezt az unokabátyja? – kérdezte. Lemka anyja behozta a kávét, töltött két csészébe, aztán a szoba legtávolabbi sarkába vonult vissza. Lemka az anyjára pillantott, aztán a gyerekre.

– Értem, a családjáért; a kicsi Janért.

Ez nagyon egyszerűen, nagyon emberien hangzott – a lidércnyomásos világban fölcsillant valami őszinte, emberi érték. Fleming hitt Lemkának.

– Szóval az unokabátyja Londonba megy. Pompás. És mit tudna elvinni? Egy levelet?

Lemka bólintott.

– De tudja, ez veszélyes. Az ilyesmiért nálunk lecsukják, talán még agyon is lövik az embert.

– Köszönöm szépen – nyögte Fleming. – Majd megkérdezem Dawnay professzorasszonyt, hogy mit lenne a legcélszerűbb megírni.

És már indult is. Lemka szintén felállt és odament a férfihoz.

– Mi fog történni? – suttogta.

Fleming félrehúzta a függönyt a csöpp ablakon. A meredek hegyek oltalmában a homok nem kavarodott föl, és a csillagok milliárdnyi apró fényponttal hintették tele az ég sötét boltozatát.

– Két dologról lehet szó – mondta Fleming, mintegy önmagának. – Először is, az az értelem, ami az üzenetet küldte az Andromédából, kapcsolatot akart teremteni az élet bármiféle formájával a galaktikában, amúgy hittérítő módra. – Fleming Lemkára nézett és mosolygott. – Emlékszik, hogy Szent Pált emlegettük?

Lemka bólintott.

– Ez az értelem olyan hittérítőféle az űrben – folytatta Fleming. – Ha olyan életformára lel, ami felel neki, akkor megtéríti; átveszi fölötte a hatalmat. Már korábban is megpróbálta talán, évmilliókkal ezelőtt, más világokon, talán sikerrel, és most megpróbálta itt is, Androméda segítségével, és a lány erre azt mondja, hogy mindez a mi érdekünkben történik. Ez az egyik dolog.

– És a másik?

– Ahol ellenséges értelemre talál, azt megpróbálja elpusztítani és lehetőleg valami mással helyettesíteni. Most éppen ez történik itt, mert harcoltunk ellene. Pontosabban, mert én harcoltam ellene. És veszítettem. – Itt elhallgatott. – Ezért mondhatja rám, Lemka, hogy pusztulásra ítéltem az egész emberi fajt.

– Még nem – suttogta Lemka.

– Nem – helyeselt Fleming –, még nem egészen. Talán Dawnay professzorasszony még segíthet a maga unokabátyjának a segítségével.

Már hajnalodott, mire Fleming visszaért a telepre. Nyugodtan behajtott a főkapun, vidáman integetett az őröknek. Az egyik visszamosolygott rá. Nyilvánvaló volt, hogy az őrök azt az utasítást kapták, hogy a nyugati embereket csak kifelé menet kell megállítaniuk, befelé menet nem.

Fleming megvárta a munkaidő kezdetét, és csak akkor ment Madeleine-hez. Bármi legyen is az üzenet, tömörnek, tényszerűnek kell lennie, és többnek is egyszerű segítségkérésnél.

Abu Zeki Dawnay asszony laboratóriumában volt. Megkönnyebbülten üdvözölte Fleminget, de nem szólt semmit,

Madeleine Dawnay éppen azt a nagy tartályt vizsgálgatta, amit a hosszú, alacsony ablak alá helyeztetett. A tartály üvegteteje csukva volt, és a tetőn át számos gumicső és vezeték csatlakozott a tartályba. Ezek össze voltak kötve egy jelrögzítő berendezéssel is, amiről Fleming megállapította, hogy légnyomásjelző berendezés. A tartály alján két-három ujjnyi átlátszatlan folyadék volt.

Madeleine nem nagyon ügyelt Flemingre.

– Nincs szerencsém Andréval – mondta, miközben szorgalmasan vizsgálgatta a légnyomásmérő adatait. – Megpróbált segítőkésznek mutatkozni, de valójában nem akar tenni semmit. Hála Abunak, mégis sikerült néhány adatot szereznem.

– Talált valamit? – kérdezte Fleming.

– Nem sokat. Tudom, hogy mit csinál a dög – és levett egy, a szájával az egyik gumicső fölé rögzített kémcsövet. – Nitrogént fogyaszt. Három százaléknál kevesebbet fog találni ebben a levegőmintában, ami közvetlenül a tenger felszínéről való. Némi oxigént is fogyaszt, bár nem sokat, de nézze meg maga.

Bement a kartotékolóba, és nagy halom papírral jött vissza.

– Nézze csak meg ezeket a képleteket, John, és mondja meg, nem találja-e őket ismerősnek?

Fleming némán vizsgálgatta a képleteket.

– Már mondtam, hogy ismerősnek tetszenek. És most is – és visszaadta a papírokat.

– Ez egy másik szintézis – mormolta az asszony.

Fleming megrémült.

– Csak nem készül egy újabb? – kiáltott föl.

– Nem – nyugtatta meg az asszony. – Ez egy régi ügy, amit visszakerestünk. Tegnap este találtam meg az ismerős képleteket. Még Thornessben jöttek ki a kompjúterből, legalább egy évvel ezelőtt, amikor elkezdtem a DNS-szintézist.

– Ez annak a része? – kérdezte komoran Fleming. – Annak a programnak a része, ami létrehozta a lányt?

– Nem. Ez teljesen külön jött ki – mondta határozottan Madeleine. – Kísérleteztem vele; más is így tenne egy olyan szakaszban, amikor még csak sötétben tapogatódzik. – A tartályhoz ment, és elkeseredve nézte az átlátszatlan, változatlan folyadékot a tartály fenekén.

– Valójában én hoztam létre ezeket a baktériumokat.

– És mi történt velük?

Madeleine kelletlenül válaszolt.

– Ártalmatlannak, közömbösnek látszottak. Egy hétig tenyésztettem őket. Nem pusztultak el, de nem is fejlődtek. Csak szaporodtak. Tehát a kémcsöveket kimostuk és sterilizáltuk.

Fleming megindult az asszony felé.

– Hát nem érti, hogy…

– Dehogynem – mondta élesen az asszony. – A baktérium a mosogatóból a lefolyóba került, a lefolyóból a csatornába és onnan a tengerbe.

– És az a nyomorult gép pontosan ezt akarta! De legföljebb egy maroknyi baktérium lehetett. Az nem terjedhetett el ilyen gyorsan.

– Pedig ez nem lehetetlen – mondta Madeleine. – Megpróbáltam többé-kevésbé pontosan visszaemlékezni, hogy mikor zártam le ezt a kutatási vonalat. Lényegében ez nem is fontos. De biztos vagyok benne, hogy legalább egy éve történt. Ebben a tartályban pedig le tudom mérni a szaporodás gyorsaságát. Fantasztikus. Az eddig ismert vírusok és baktériumok meg sem közelítik. És most több a lehetősége is. Most, hogy már meghódította a legnagyobb tengereket, nem nehéz elképzelni, hogy milyen sebesen szaporodik.

– És meddig fog ez tartani? – kérdezte Fleming.

– Talán még egy évünk van – nézett föl az asszony. – Talán annyi sem. Addigra az összes tengervíz maximálisan telített lesz.

Fleming azt a táblázatot nézegette, ami a tartály levegőjének nitrogéntartalmát rögzítette, óráról órára.

– Semmi mást nem tesz, csupán fölszívja a nitrogént és némi oxigént? – kérdezte.

– Eddigi megfigyeléseim szerint semmi mást – felelte az asszony. – De a tenger normálisan csak nagyon-nagyon lassan fogyasztja a nitrogént. A planktonok meg ilyesmi. Bármelyik műtrágyagyár több nitrogént fogyaszt egy hét alatt, mint a tenger egy év alatt. Eddig ez nem számított. Volt elég. De ez a baktérium egykönnyen elfogyasztja a légkör teljes nitrogéntartalmát. Most éppen ez történik. Egyre süllyed a légnyomás. Végül nem lesz nitrogén, és így nem lesz növényzet sem. És amikor a légnyomás majd végképp kibillen az egyensúlyból, akkor mi sem leszünk képesek oxigént fölvenni, és akkor már állatok sem lesznek.

– Hacsak… – kezdte Fleming.

– Nincs semmiféle hacsak.

Fleming a sarokban csöndben várakozó Abura pillantott.

– Madeleine – mondta –, hála Abunak, van egy lehetőségünk, hogy eljuttassunk egy levelet Londonba.

Az asszony nem volt különösebben lelkes.

– És mit írjunk? – kérdezte.

– Írjuk meg, hogy mi ez.

– Semmi értelme – vont vállat az asszony. – De nem bánom. Ha maga akarja. Egy gesztus, ha késői is – és ismét a tartály fölé hajolt, és a folyadékot bámulta. – A lánynak igaza volt – mormolta. – A gép életet teremtett. És most halált teremt. Ami minket illet, ez a vég – ott lenn, a víz alatt.

– Akkor is írunk – makacskodott Fleming. – Lemka unokabátyja vállalja a kockázatot, írjon röviden, de minden legyen benne.

Fleming hangja olyan határozott volt, hogy kicsit fölrázta az asszonyt elkeseredéséből.

– Rendben van, John – egyezett bele. Abu mosolygott.

– Megvárom, professzorasszony, míg elkészül a levél – mondta. – Aztán kimegyek a városba, ebédelni. Mindennap így csinálom. A rokon pedig ugyanabba az étterembe jár.

Fleming kifelé indult.

– Sok szerencsét mindkettőtöknek – mondta erőltetett vidámsággal. – Talán este újra összejöhetünk még itt?

A forró szélben a szállása felé tartott. Örült, hogy ismét egyedül lehet. Nehezére esett az optimista szerepét játszani. És időre volt szüksége, hogy gondolkozhasson. Legjobban egyedül tudott gondolkodni, egy üveg whisky társaságában…

Elküldött egy tisztiszolgát egy újabb üvegért. A fiú öt perc múlva visszajött. Az Intel nem tagadta meg foglyaitól az élet örömeit, a szellemi és lelki vigaszt.

Fleming kihagyta az ebédet, így aztán kicsit ittas volt már, mire visszament a laboratóriumba. A szél most is viharos volt, és már besötétedett. A szokásos rövid alkonyat is elmaradt. Abu már Dawnay asszonynál volt.

– Találkoztam a rokonnal – mondta Flemingnek. – Átvette a levelet. Azt persze nem tudom, hogy mi történt a repülőtéren, de amint hallom, a gép menetrendszerűen indult. Egy órával ezelőtt.

Fleming megköszönte a jó hírt.

– Talán nem jut el a címzetthez; talán a címzett nem tulajdonít neki jelentőséget, de ha sikerül is, nem tudhatjuk, hogy mit tehetnek, ha elolvassák és elfogadják a tartalmát. Nehéz lesz megemészteni. – Fleming összefont karral állt. – Tehát tulajdonképpen még mindig egyedül vagyunk. Ami azt jelenti, hogy szükségünk van a lányra. Menj a betegszobába, Abu, és mondd meg a nővérnek, hogy hozza ide Andrét.

– Most? – kérdezte bizonytalanul Abu.

– Most – mondta határozottan Fleming. – Kaufmann mindig előrángatja, ha dolgozni kell a gépen. A nővérnek, szegénynek, pedig engedelmeskednie kell.

– És mit akar csinálni vele? – kérdezte rosszallóan Madeleine Dawnay.

– Meg akarom nyerni a szövetségesünknek.

– Nem fog belemenni. És mindenképpen, túl beteg.

– De meg kell próbálnia, vagy nem? Ő az egyetlen reményünk. Ha a thornessi kompjúter létrehozott egy baktériumot, kell lennie egy ellenbaktériumnak is. Nem vagyok szakember a maga területén, Madeleine, de ez ugyebár a biológia egyik alaptétele?

– Tud valamit talán egy olyan baktériumról, ami megfelelően hatna az ellenkező irányban? – kérdezte Madeleine.

– A kompjúternek tudnia kell ilyenről – rázta le Fleming az asszony keserű gúnyát. – Tudom, hogy ez nem ugyanaz a kompjúter, mégis az eredeti mintájára készült, vagy legalábbis ugyanúgy használjuk. Tudnia kell az ellenszert.

Mielőtt Madeleine válaszolhatott volna, Abu visszajött. Kitárta az ajtót a nővér előtt, aki betolta André tolószékét. Fleming már megszokta, hogy a lány minden alkalommal gyöngébbnek, kísértetiesebbnek látszik. De nem szokta meg azt a szemrehányó tekintetet, ahogy most André ránézett.

– Köszönöm, nővér – mondta, és nem nézett Andréra –, hagyja itt. Majd hívjuk, ha visszaviheti.

A nővér megigazította André térdén a takarót, és elment, bár nem szívesen. Amikor az ajtó becsukódott, André megkérdezte, hogy mit akarnak tőle. Alig suttogott, és azt is olyan akadozva, hogy szinte érthetetlen volt a beszéde.

– Egy képletre lenne szükségünk a kompjútertől – magyarázta Fleming. – Egy baktériumra vagy talán vírusra. Ami megöli a másik baktériumot, és visszafordítja a folyamatot. Ami fölszabadítja a vízben levő nitrogént.

– És ami gyorsabban szaporodik, mint az első – tette hozzá Madeleine. – Újabb bioszintézist kell kitalálnunk, újabb életteremtő folyamatot. Ehhez kell a képlet.

André rémítő figyelemmel hallgatta őket.

– De miért? – ellenkezett aztán. Fleming elveszítette a türelmét.

– Az isten szerelmére! – kiáltott föl. Madeleine csak nehezen tudta lecsillapítani. Ekkor Fleming lekuporodott André lábához, és lassan és türelmesen elmagyarázta, hogyan változtatja meg a kompjúter által teremtett baktérium a világ időjárását, hogyan teszi lehetetlenné a lélegzést, hogyan kergeti pusztulásba az emberiséget. – Szóval most egy másik kis dögre van szükségünk, ami még gyorsabban szaporodik és ellensúlyozni tudja az elsőt – fejezte be. André megrázta a fejét.

– Ez nem lehetséges – suttogta.

– Nézd – mondta türelmetlenül Fleming –, ha az elsőt meg tudtátok csinálni, akkor a másodikat is meg tudjátok csinálni, és megmenthettek minket.

André nagy szeme mereven bámult rá. A lány tekintete ellágyult, már nem volt olyan ellenséges.

– Megmenteni titeket? – mondta hangosan. – És velem mi lesz? – megpróbálta megérinteni az arcát, de az erőfeszítés túl nagy volt, és kimerültén hanyatlott hátra.

– Ha lenne erőd, megpróbálnád? – kérlelte a lányt Madeleine.

– Nem tudom – rázta a fejét erőtlenül André. – Túl soká tartana. Fleming a lány feje fölött az asszonyra pillantott. "Soká?"

– suttogta.

Madeleine önkéntelenül Andréra nézett.

– Nem )tudom – mondta, és elhallgatott. – Ha arra gondolsz, hogy a laboratóriumi munka tartana túl soká, az egy más dolog. A nap még mindig huszonnégy órából áll, és én nem túlzottan szeretek aludni.

Mindketten Andréra néztek ismét. Mindketten azt akarták, hogy a lány engedelmeskedjen, hogy megpróbálja a lehetetlent. André ajkán halvány mosoly bukkant föl, és bólintott.

Fleming Abuhoz fordult.

– Hívd a nővért, hogy vigye vissza – mondta. – Szegény gyerek, ő az egyetlen szövetségesünk. Mondd meg a nővérnek, hogy holnap reggel kilencre hozza a kompjúterhez. Próbáld megmagyarázni neki, hogy nem vagyunk szadisták. Mondd meg, hogy nagyon kell. Ha gondolod, rá is ijeszthetsz egy kicsit, hogy ő is meg fog halni, ha nem segít.

Abu rábeszélése – vagy ijesztgetése – hatott. Másnap reggel kilenckor a nővér engedelmesen megjelent André tolószékével. Azt mondta, hogy a beteg nem tud mozogni, és így kénytelen a tolószéket használni a munkához is.

Csak Fleming volt ott. Dawnay asszony kevésbé reménykedett, semhogy el tudta volna viselni a látványt, Abu pedig a főépületben maradt, hogy időben jelezhesse Kaufmann vagy a titokzatosan halk Gamboul közeledtét. Ha Fleminget nem köti le a nagyobb probléma, talán ő is észreveszi, hogy az Intel milyen nyugtalanítóan szabadjára engedte őket.

André bizonytalanul nyúlt az érzékelő végződésekhez. A kompjúter már a lány érkezésekor zümmögni kezdett. De a képernyő csak nagyon lassan világosodott ki. Az ábra homályos volt, és még akkor sem nagyon tisztult ki, amikor Fleming behúzta a sötétítő függönyöket. Nézte, hogyan lesi André a képernyőt, hogyan kapaszkodik a végződésekbe, mintha erőt merítene belőlük. Igyekezete szánalomra méltó volt. Aztán eleresztette a végződéseket. Teste meggörbült, feje a mellére csuklóit. Nehezen kezdett beszélni, rázta a zokogás.

Fleming föléje hajolt.

– Nem értem – mondta André alig hallhatóan. – Vigyél el innen – aztán még hozzátette, mintegy önmagának. – Nem akarok meghalni.

A nővér odajött és félretolta Fleminget.

– Már eleget tett, túl sokat, nem kívánhatja tőle… – és fogta a széket, és eltolta Andrét a képernyő elől.

De Fleming nem mozdult az útból.

– André – mondta nyugodtan –, egyikünk sem akar meghalni, de valamennyien meghalunk, hacsak valamiféle csoda vissza nem nyeri nekünk a levegőt a tengerből.

André nehezen emelte föl a fejét.

– De ti együtt fogtok meghalni. Én pedig egyedül.

Fleming vigasztalóan nyúlt a kezéért. De André elrántotta.

– Ne nyúlj hozzám – suttogta. – Biztosan borzalmasan csúnyának tartasz.

– Nem! – tiltakozott Fleming. – Mindig gyönyörűnek láttalak. Mindig… amióta elmenekültünk Thornessből. De próbálj meg gondolkozni, kérlek! Csak te segíthetsz most. Én azt sem tudom, hogy mit csinál ez az izé. Még mindig Janine Gamboulé a hatalom?

Fleming a kompjúter tornyosuló tömegére mutatott, és a lány bólintott.

– Akkor miért nem jön ide soha? – kérdezte Fleming.

André hallgatott, erőt gyűjtött.

– Nincs rá szükség. Janine látta az üzenetet. És a gép elindította az útján. Nem fog visszafordulni. És ide sem fog jönni. Nincs szüksége többre. Nem tudnék mutatni neki semmit. Már magam is alig látok valamit – pillantott az üres képernyőre. – Majd visszajövök, de pihennem kell.

A nővér engedélyt sem kért, és máris tolni kezdte a tolószéket. Most Fleming sem állította meg. Nézte, amint eltűnnek a kijárati ajtó mögött, és egy percig még ott maradt, az elhagyatott épület süket csöndjében.

Aztán hirtelen fölugrott. A kiíró működni kezdett. Gyorsan kattogott, azután megállt. Újra elindult. A szalag most lassan, de folyamatosan haladt. Fleming megnézte az előbukkanó papírcsíkot.

– Elég zavaros – állapította meg –, de az biztos, hogy biológiai adatok vannak rajta.

Elment Madeleine Dawnayhoz a hírrel. Nevetséges dolog volt ez önmagában – egy előzetes elemzés. De a jelentősége óriási. Azt jelentette, hogy André mégiscsak segít, és Madeleine talán még csodát tehet – ha lesz rá ideje.

Az ajtón kilépve Fleminget megcsapta a dühös szél. Lihegett, de a beszívott levegő nem sokat ért. Leszegett fejjel, neki feküdve a fullasztó, száraz szélnek gázolt a kavargó homokban a laboratórium felé. Lelkesedése és optimizmusa elmúlt. Időt nem tudtak szerezni.

 

 

Háromezer mérföldnyire Azarantól, Londonban – a katasztrófa sújtotta Londonban hajnalodott. Néhány sisakos rendőr állt a szélesebb utcák közepén, jó messze a falaktól. Néha egy-egy mentőautó szirénája hasított a süvöltő szélbe. A Tudományügyi Minisztérium néhány első emeleti ablakában, amiket nem vert be a szél, és nem deszkáztak be, fény égett.

A hajnali szürkületben a papírokkal borított asztalnál ülő négy ember csak még fáradtabbnak látszott. Már órák óta nem volt egyetlen használható ötletük sem. A megbeszélésből veszekedés lett, túlságosan kimerült emberek kölcsönös vádaskodása.

A rendszerint tartózkodó és készséges Neilson felbőszült, amikor Osborne és a miniszterelnök titkára véget nem érő vitába kezdett az egyes osztályok felelősségéről meg az este meghatározott tevékenységek finanszírozásáról.

– Maguk ehhez nagyon értenek – mondta Neilson –, hogy hivatalosak legyenek, miközben leszakad az ég.

– Fáradtak vagyunk, Neilson professzor – mondta élesen a miniszter. – Csak azt tehetjük, amit a legjobbnak vélünk.

– Sajnálom – mondta Neilson.

A miniszterelnök titkára rá akart gyújtani, de a csomag üres volt, hát eldobta.

– Nincs villany a fél országban, a másik fele meg víz alatt vagy hó alatt van, vagy elfújta a szél. Az emberek úgy halnak, hogy a katonaság nem győzi temetni őket. Ha legalább valami előrejelzést tudna adni, hogy meddig fog ez így menni…

Neilson éppen válaszolni akart, mikor bejött egy titkár, és Osborne-hoz sietett.

– Sürgős levél önnek, uram – mondta. – Küldönc hozta a repülőtérről.

Osborne föltépte a barnás borítékot. Lassan hajtotta szét a gyűrött papírt, és olvasni kezdte. Végül fölnézett.

– Azaranból – mondta. – Madeleine Dawnaytól – és átadta a levelet a miniszternek.

– Maguk olvassák együtt – mondta a miniszter Neilsonnak és a miniszterelnök titkárának. – Időt nyerünk vele. Persze, a kormányt azonnal értesíteni kell – és türelmetlenül várta, amíg a két ember elolvasta a levelet. – Van valami ötlete, Neilson? – kérdezte aztán.

Neilson bólintott.

– El tudna engem juttatni Azaranba, még ma? – kérdezte.

 

 

X. FORGATAG

 

A négymotoros gép leszállt a betonra, kört írt le és megállt. Villamos targoncák gördültek elő, hogy kirakják a rakományt. A legénység, fáradtan a nonstop repüléstől, Londontól, melynek során soha nem haladták túl a 6000 láb magasságot, és hét órán át dobálta őket szüntelenül a szél, lebotorkált a lépcsőn, és a forgalmi irodába ment. Egy egyenruhás arab és egy golyófejű európai üdvözölte őket futólag, amikor a kapitány átadta a repülési okmányokat. Az európai átfutotta a papírokat, átadta őket az arabnak, aztán püffedt kezét a legénység személyi dokumentumaiért nyújtotta. A kapitányt rögtön továbbengedte, de amikor a következő két ember megállt előtte, ismét a papírokat nézegette.

– Ki ez? – kérdezte németül. A két ember értetlenül nézett rá. Erre tört arabsággal megismételte a kérdést.

Yusel, Lemka unokafivére, a fiatalabb – a két férfi közül, megnyerőén rámosolygott a németre.

– A második navigátorom. Nem beszél arabul, és azt a nyelvet sem érti, amit előbb ön használt.

Az Intel embere összevonta a szemöldökét.

– Nincs értesülésem semmiféle személyi változásról. Minek a második navigátor?

– Az útvonal követése érdekében – magyarázta Yusel. – Nagyon alacsonyan kell repülnünk; fönt alig van légnyomás.

Minthogy nem találta kielégítőnek a választ, az Intel embere ismét átnézte a dokumentumokat. És mivel nem talált hibát bennük, az asztalra dobta őket. Yusel felkapta a papírokat, és társát a legénység öltözőjébe vezette, ahol levetették útiöltözéküket. Yusel társa Neilson volt.

– Túl vagyunk a nehezén – mondta neki Yusel. – Most elviszem az unokahúgomhoz. Ott biztonságban lesz. A férje, Abu Zeki doktor pedig mihelyt teheti, érintkezésbe lép önnel.

– Minél előbb, annál jobb – bólintott Neilson.

Yusel elvitte Neilsont Abuék házába, aztán visszatért Balebba. Késő délután ért a kávéházba, és egy órát kellett várnia Abura. És amikor végre megérkezett Abu, az olyan ember óvatosságával nézett körül, aki tudja, hogy figyelik. Aztán két üveg hazai gyártmányú kóla mellett Yusel halkan beszámolt neki Neilson érkezéséről.

– Fleming doktorral és Dawnay professzorasszonnyal szeretne találkozni – fejezte be.

Abu Zeki gondterhelten nézett körül a néptelen kis kávéházban.

– Nem tudom, el tudnak-e szabadulni mindketten – mondta –, de szólok nekik.

Értesülve az idősebb Neilson érkezéséről, Fleming úgy döntött, hogy fittyet hányva minden elővigyázatosságnak, azonnal felkeresi. Szólt Madeleine Dawnaynak is, hogy alkonyaira legyen készen, ha hajlandó vállalni a kockázatot.

Az idő kedvezett nekik. Alkonyatkor vad vihar tört ki, villámok cikáztak, és rövid záporok csapkodták az épületeket és a kavargó homokot. A rémült, vacogó őrszemek igyekeztek menedékbe húzódni. Fleming és Madeleine úgy botorkált az esőben, hogy egyetlenegyszer sem állították meg őket.

Az út rémületes volt, Abu kis kocsija csúszkált a sivatagi homok mély sarában. De az eső csak helyi zápor volt, negyven perc múlva már száraz terepen haladtak. Csupán a fölfölhangzó mennydörgés és a föl-fölvillanó villámok kísérték útjukat.

Fleming valami érthetetlen megkönnyebbülést érzett, amikor az ajtót nyitó Lemka mögött meglátta Neilsont. Az amerikai szótlan kézszorítása valami furcsa, megnyugtató hatással volt rá.

Madeleine Dawnay számára Neilson azt a reménysugarat jelentette, aminek a létezését is tagadta eddig, bár még nem tudta, miért is jött Neilson. Mindketten némán, izgatottságukat visszafojtva ültek, míg a nagydarab, nyugodt ember szőlőt szemezgetett, és beszámolt a londoni eseményekről. Most tudták csak meg, hogy Osborne túlélte a lövést vidéki börtönükben, és hogy Neilsont bízták meg ennek "az időjárásügynek a vizsgálatával", ahogy Neilson mondta, és azt is, hogy Osborne és Neilson hogy jutott arra a következtetésre, hogy a baj forrását Thornessben kell keresni. És végül hogyan jutottak zsákutcába, míg meg nem érkezett Dawnay asszony üzenete.

– És valóban van remény? – kérdezte Neilson Madeleine Dawnayt.

– Egészen parányi – mondta az asszony, és félretolta a kis tálcát, amin Lemka behozta Neilson vacsoráját, hogy kiteríthesse a szoknyája övrészében kicsempészett papírokat. Türelmetlenül simította szét a gyűrődéseket.

– Ezek a DNS-spirál számításai – kezdte. – A kompjúter, úgy érzem, kivihető analízist készített. Amennyire értem a dolgot, ez valami baktérium lehet. De ez még csak a molekuláris szerkezet. Hátra van még, hogy előkészítsük és szintetizáljuk a komponenseket. De ez esetleg csakugyan az ellenbaktérium lesz, amire szükségünk van.

– És ez annak a gépnek a munkája, amit Jan épített? – vizsgálgatta a számításokat Neilson.

Dawnay asszony bólintott.

– Egyre csak azon jár az eszem, mi lett volna… – itt Neilson hangja megremegett, és a férfi elhallgatott.

Fleming a gyermekágy mellett ült, és szórakozottan babrálta a kicsi egyik, az ágy fölé függesztett játékát.

– Mi lett volna, ha a fia itt marad – fejezte be a mondatot Neilson helyett.

Neilson a férfihoz fordult.

– Hidegvérrel lelőtték – mondta. – A szemünk láttára. Ha megtalálhatnám a gyilkosát…

– Azt nem tudom, hogy ki húzta meg a ravaszt – mondta Fleming. – De azt tudom, hogy ki adott rá utasítást. Egy Kaufmann nevű fickó, aki most "ránk vigyáz".

– Szeretnék találkozni vele – mondta Neilson.

– Talán fog is.

Madeleine Dawnay kezdte összeszedegetni a papírjait.

– A fia halála legalább gyors halál volt – mondta együttérzéssel. – Ami még mindig jobb, mint ami ránk vár. Hacsak ezek a számítások be nem válnak – dugta vissza a papírokat az övébe. – És még több is lesz, ha André képes lesz a munkára.

– Hogy van a lány? – kérdezte Neilson.

Madeleine a kisbabát nézte: a kicsi ébren volt, és boldog mosollyal nyugtázta az őt körülvevő, sok arcot.

– André mesterséges lény – suttogta az asszony. – Nem olyan… – És hirtelen elfordult a kisbabától. – Hiányzik valami a véréből; valami, amiről én nem tudtam, és amiről a gép nem vett tudomást.

– És önmaga számára nem tud a géptől segítséget kapni? – kérdezte Neilson.

– Nincs rá idő – mondta Fleming. – Azt hiszem, megpróbálhatta volna, de itt volt ez az ellenbaktérium-ügy. És ő úgy döntött, hogy ezen dolgozik.

– Nehéz döntés lehetett – nézett elgondolkozva Flemingre Neilson.

Fleming cigarettára gyújtott. Mélyen leszívta a füstöt.

– Igen – mondta végül. – Nehéz döntés volt.

Fleming fölállt és elfordult a többiektől. Az ablakhoz ment, és kibámult az éjszakába. Madeleine oldani akarta a feszültséget, ezért gyorsan megkérdezte Neilsont, hogy szüksége van-e a kompjúter számításainak másolatára. Neilson a fejét rázta. Elmagyarázta, hogy az egyetlen gyakorlati megoldás egy kémcsőnyi ellenbaktérium lenne.

– Ha a lány be tudja fejezni a számításokat – mondta éppen, amikor Fleming félbeszakította.

– Pszt! Lemka jön.

A másik kettő fölkapta a fejét. Lemka, aki az utat leste, most futva közeledett a kerten át. Hallották cipője kopogását a durva kövezeten.

– Állandóan figyelnek minket – mondta Madeleine. – Azt hittük, hogy ma este sikerült megszöknünk.

Lemka az izgalomtól tágra nyílt szemmel robbant be a szobába.

– Jönnek! – kiáltotta. – Katonák. Egy egész kocsi katona. Egy pillanatig mindannyian mozdulatlanul álltak. Aztán

Dawnay asszony elővette az övébe rejtett papírokat.

– Dugja el ezeket – nyomta a papírokat Lemka kezébe. – A férje majd később visszahozza őket.

Lemka Neilsonhoz fordult.

– Ott az anyám szobája – mondta határozottan. – Oda nem fognak bemenni.

– Remélem, igaza lesz – követte Lemkát mosolyogva Neilson.

Kopogtak az ajtón, nem túl hangosan és nem erőszakosan. Lemka már jött is a hátsó szobából, és kinyitotta az ajtót. Egy tizedes és két katona állt az ajtóban. A tizedes arabul beszélt, és a katonák nem vették le a vállukról a puskát.

– Azt mondja, azért jött, hogy elvigye önt és Fleming doktort – tolmácsolta az asszonynak Lemka.

– Mondja meg neki, hogy megyünk – mondta Madeleine derűs és természetesnek szánt mosollyal. – Nem lesz semmi bajunk, ne aggódjon. De Neilson doktor számára valami biztonságosabb helyet kell találnia. Majd valahogy tartjuk a kapcsolatot.

Lemka szeretettel szorította meg Madeleine kezét.

– Az unokabátyám majd kitalál valamit. Jobb, ha most nem beszélünk többet, mert a katonák gyanút foghatnak.

Az egyik katona beszállt Flemingék kocsijába, és a tizedes intett Flemingnek, hogy szorosan a katonai teherautó mögött hajtson. Az idő egy kicsit kitisztult, de a szél kitartóan és erősen fújt.

A telepen a kompjúterépület teljesen ki volt világítva. Itt két másik katona vette át Fleming és Dawnay asszony őrzését, és az épületbe kísérték őket. Az irodában Kaufmann ült az íróasztalnál, arcán alig elfojtott düh tükröződött. Az asztal mellett Abu állt feszengve.

– Hát ez meg micsoda? – támadt rájuk rögtön a német. – Miért hagyták el a telepet engedély nélkül?

– Kitől kellett volna engedélyt kérni? – kérdezte az asszony. – És minek az engedély ahhoz, hogy meglátogathassuk a barátainkat, az egyik kollégánk családját?

Kaufmann eredménytelenül próbált a szemébe nézni.