– Nagyon jól tudják, hogy kíséret nélkül nem hagyhatják el a telepet – dühöngött tovább a német.

Fleming összeszorított ököllel lépett előre.

– Ide figyeljen, maga teuton gauleiter… – kezdte, de Abu Zeki odaugrott elé.

– Azért küldtek önökért, mert sürgős volt. A lány összeesett a kompjúternél.

– André? – és Fleming már az ajtóban volt. – Rohanok hozzá – szólt vissza menet közben.

– Nagyon rosszul van? – kérdezte Abutól az asszony.

– Nagyon gyönge – felelte Abu. – De mielőtt összeesett, a gép még adott néhány további adatot – és fölvett néhány papírt az íróasztalról és átadta őket.

Kaufmann a torkát köszörülte.

– A jövőben még jobban vigyázunk majd magukra – mondta fenyegetően, de a hangjában bizonytalanság és aggodalom érződött. – Mennyire fontos nekünk a lány?

– Amennyire az életben maradás. Ha ezt a munkát nem fejezi be, maga sem él már túl soká. – Madeleine Dawnaynak nehezére esett, hogy a némettel beszéljen, de amikor meglátta a férfi szemében a félelmet, megértette, hogy Kaufmann sem sebezhetetlen, hogy őt is meg lehet dolgozni. – Hát az ég szerelmére, és a saját érdekében, ne avatkozzon a dolgainkba jobban, mint amennyire szükséges.

Kaufmann kételkedő pillantást vetett az asszonyra, és szó nélkül távozott.

 

 

André a betegszoba sötét sarkában feküdt. Az ernyőzött lámpa mellett üldögélő nővér fölállt, mikor Fleming lábujjhegyen belopódzott, és tiltakozni próbált.

– Jól van – mondta Fleming. – Csak látni akarom. Nem ébresztem föl.

A lány bosszúsan fölsóhajtott, és az ágyhoz kísérte Fleminget. Amikor a szeme már hozzászokott a félhomályhoz, Fleming látta André lesoványodott testét a vékony takaró alatt. Feje és haja csupán homályos folt volt a fehér párna közepén. A férfi lehajolt és látta, hogy tágra nyitott szemmel bámul rá.

– Itt kellett volna lennem – suttogta Fleming, és gyöngéden megérintette a haját. Aztán ujjai végigfutottak a homlokán, ami nedves és hideg volt.

A hangja nagyon halkan, lassan és bizonytalanul jutott el Fleminghez.

– Megtettem, amit akartatok. Most már megvan minden, ami Dawnay asszonynak kell.

Fleming, alig fogta föl a szavak értelmét.

– Veled kellett volna maradnom – mondta újra.

Megfogta a lány kezét, amely élettelenül és természetellenesen mereven feküdt a takarón. A pulzust kereste. És nem érzett semmit.

– Végem van – suttogta André, kitalálva a férfi gondolatát. Fleming elengedte a kezét.

– Nem, nem igaz – mondta hangosan. – Még van egy-két ötletünk. Neilson itt van. Annak az embernek az apja, aki ezt a kompjútert építette. És ő megértette velem, hogy mit kell tennem. Hogy mit kell tennünk. Segítséget kell kérnünk a géptől a te számodra is.

Fleming fölállt.

– Bízd rám magad – mondta határozottan. – Egyszer már megtetted. Ma éjjel aludni fogsz. És holnap érted jövök. Odaviszlek a géphez. Igen, tudom! – kiáltott föl, amikor látta, hogy André tiltakozni próbál. – Gyönge vagy. Ma este összeestél. De holnap én leszek melletted, én fogok segíteni neked.

Valójában alig hitte, hogy bármit is tehet, de bízott benne, hogy legalább egy kis erőt adott neki. André egy picit megmozdult, mintha megnyugodott volna, mintha jobban erezné magát. A szemhéja megrezzent és lecsukódott. Az arca a természetes álom komoly nyugalmát öltötte föl.

Fleming a nővérrel együtt az ajtóhoz ment. Odakint aztán halkan elmagyarázta neki, hogy nem kell félnie és nem szabad fecsegnie.

– Valamennyien veszélyben vagyunk – magyarázta. – A maga betege megpróbál megmenteni minket. Nekünk pedig meg kell mentenünk őt. Bízzon bennem és sikerülni fog.

A nővér bizonytalanul bólintott, hogy megértette. Fleming azt kívánta, bárcsak önmagát győzhetné meg ilyen könnyen.

Azon az éjszakán alig aludt, inkább újabb akcióterveket próbált kidolgozni a hátralevő kis időre. Reggel szándékosan elvégezte a szokásos zuhanyozást, borotválkozást és reggelizést, hogy Andrénak maradjon még néhány értékes perce az esti ájulásból való felépülésre. És még így is korán volt. A reggeli váltásra váró, álmos őrszemek figyelték gyanakodva, amint a nővérrel áttolták André tolószékét a kompjúterépületbe.

A kinti, még mindig viharos idő után az épület belsejének levegője súlyosnak és élettelennek tetszett. Kaufmann szivarjának ismerős szagát a légkondicionáló sem tudta eltüntetni. Fleming szinte várta, hogy a német fontoskodva előrontson és megkérdezze, hogy mi folyik itt. De az irodák üresek voltak. A német feltehetőleg órák hosszat ülhetett és gondolkodhatott az irodájában. És Fleming remélte, hogy Kaufmann lelkiismerete – ha ugyan volt neki – dolgozott.

André semmit sem szólt, amikor Fleming érte ment. Csupán egy halvány mosoly jelezte, hogy nincs önkívületben. Amikor aztán Fleming elküldte a nővért, és Andrét a képernyő elé ültette, akkor jött rá, hogy valószínűleg úgy kell gondolatait átplántálnia a lányba, hogy semmiféle reagálást nem fog tapasztalni. Így is történt. Elmagyarázta, hogy Dawnay asszony szerint mi a baj vele, és hogy mindketten milyen bűnösnek érzik ezért magukat. Azután egy valószínűtlenül optimista képet rajzolt arról, hogy milyen is lehetne az élete, ha megpróbálna segíteni Madeleine Dawnaynak abban, hogy segítsen rajta. Végül pedig sikerült szinte dühösnek tettetnie magát, mintegy fölszólítva a lányt, hogy bizonyítsa be az erejét.

André lehajtott fejjel ült, összekulcsolt kezei erőtlenül pihentek az ölében. Csupán szemhéjának egy-egy rezzenése jelezte, hogy ébren van. Fleming elhallgatott, mert már nem tudott mit mondani. És látta, hogy André megpróbálja összeszedni magát. Egyik keze kínos lassúsággal nyúlt az érzékelő felé. A gép zümmögni kezdett. A képernyő közepén megjelent egy tűhegynyi fénypont; aztán elhalványult és terjedni kezdett. Fleming, egyre a lányt nézve, a falig hátrált. Ott aztán megállt és feszülten, mozdulatlanul figyelte. És megtörtént a lehetetlen.

Egy idő múlva valaki megrántotta a kabátja ujját. Abu állt mellette, csodálkozva és érdeklődve. Fleming az iroda felé bökött a fejével, és halkan elsétáltak oda.

– Mi ez? – kezdte Abu. – Csak nem…

– Azt hiszem, igen – felelte Fleming, bár tulajdonképpen nem tudta, hogy Abu mire gondol. Aztán szándékosan el akarta terelni a gondolatait Andréról. – Nálatok mi újság?

– Éjfél után mentem haza – mesélte Abu. – Az őrszobán át kellett mennem. De a tiszt, úgy látszik, rendben levőnek találta, hogy kíséret nélkül menjek. Yusel már előttem hazaért. Neilson professzort egy elég biztonságosnak látszó helyen bújtattuk el. Egy barlangban, magasan a templom fölött, a sziklák között. Ott elég jól meglehet, hiszen nem sokat kell járkálnia. Elég nehéz útja volt odáig, mert itt is ritkul a levegő, ahogy, Yusel szerint, Angliában már a tengerszinten is.

– Étel és víz?

– Lemka vagy az anyja rendszeresen felkeresik majd.

– Ez nagyon kedves mindnyájatoktól – bólintott elégedetten Fleming.

– A fiatal Neilson doktor nagyon kedves volt hozzám – mondta Abu. – Nagyon szerettük.

Hirtelen mindkét férfi fölfülelt. A kiíró kattogni kezdett. Fleming gondolatai visszatértek Andréhoz.

– Hívd a nővért, hogy vigye vissza – utasította Abut. Aztán odament Andréhoz, és átölelte a vállát. – Nagyszerű – mondta neki. – És most pihenj és várj.

Letépte a kiíróból előbukkanó papírt, és hosszasan nézte a rövid számsorokat. A részleteket nem értette, de az egész lényege meglehetősen világos volt. A plazma alkotóelemeire vonatkoztak a számsorok. Vagy tíz percig figyelte az előbukkanó képleteket. Aztán a motor leállt, és a kompjúter némaságba süllyedt.

 

 

Dawnay asszony a laboratóriumában dolgozott, meghökkentő és látszólag ötletszerűen összeállított műszerei között. Fleming eléje tette a papírokat.

– Ez mi? – kérdezte az asszony, és föl sem nézett. – További baktériumképletek?

– Nem – mondta Fleming. – Ez az, ami Andrénak kell. Az asszony abbahagyta a munkát, és csodálkozva nézett

Flemingre.

– Ki programozta be?

– André. Azt hiszem, kényszerítettem rá. Megítélésem szerint ez a számsor jelzi azt az elemet, ami André véréből hiányzik. Fordítsa le a kémia nyelvére, és kipróbálhatjuk rajta.

Az asszony elvette a papírt és leült.

– Hetekbe telne – mormolta a számsorokat nézve. – És itt van ez a nagy munka is – mutatott szinte reménytelenül az asztalon levő retorták és kémcsövek összevisszaságára.

– Amit Andrénak köszönhetünk – emlékeztette Fleming. Az asszonyt földühítette a Fleming szavaiban rejlő szemrehányás.

– Beszéljünk világosan, John – kezdte visszafojtott hangon. – Maga először ellenezte, hogy megteremtsem Andrét. Aztán, amikor megteremtettem, azt akarta, hogy megöljem. Aztán azt követelte, hogy ne engedjük a kompjúterhez. Most pedig…

– Azt akarom, hogy éljen.

– És mi? – kérdezte Madeleine Dawnay. – Akarja, hogy mi is éljünk? Mit gondol, mennyit bírok én ki? Az én energiám is véges. Csak egy van belőlem, és az is halálosan fáradt. Néha úgy érzem, már lágyul az agyam. – Az asszony lecsillapodott egy kicsit, és rámosolygott Flemingre. – Azt hiszi, nem próbálnám meg megmenteni Andrét, ha tehetném? De a földön sok millió ember él, John, és az ő életük, a mi életünk van a mérleg másik serpenyőjében. Még azt sem tudom, hogy használ-e majd ez a baktérium. És még kevésbé, hogy hogyan fogok belőle idejében nagy mennyiséget előállítani, ha beválik.

Előrehajolt és odanyújtotta Flemingnek a papírokat. A férfi nem nyúlt a papírokért, hát az asszony hagyta, hogy a papírok a földre hulljanak. Fleming gyorsan fölszedte, és az asztal egyik szabad sarkára tette őket.

– Beszélnie kell Janine Gamboullal – mondta nyugodtan. – Engem nem fogad, és Abu Zekiben már nem bízik. De magára talán még hallgat. Ha rá tudná beszélni, hogy engedélyezzen nekünk nagyobb szabadságot és több külső segítséget…

Madeleine a gondolataiba merült.

– Nem tudom, nem tudom – suttogta.

Váratlanul iszonyú mennydörgés rázta meg az épületet. Az asztalon összekoccantak a műszerek. A zaj elült és fölsüvöltött a szél.

– Gamboul kisasszonynak is tudnia kell, hogy ezen az időjárásmizérián nem tud uralkodni, hogy ez nem volt benne az ő átkozott tervében – mondta Fleming, amikor a rakéta zaja már elült.

– Jól van – egyezett bele az asszony. – Megpróbálom elmagyarázni neki.

 

 

Janine Gamboul csak másnap reggel fogadta Madeleine Dawnayt. Üzenetet küldött, hogy az asszony jöjjön a magánrezidenciájára, Salim egykori házába. A hírek szerint Janine igen ritkán kereste föl az elnöki palotát, még az ország napi ügyeiről érkező jelentések kedvéért sem. Az elnök gyakorlatilag fogoly volt. De nem nagyon törődött ezzel; beteg volt. Bár a légkör Azaran fölött még viszonylag nem nagyon ritkult, ez a kis változás is kedvezőtlenül hatott az idősebb emberekre. Az elnöknek hörghurutja volt.

A Salim-rezidencia kopottnak és viharvertnek látszott. A viharok is megtépázták. A törmelék eltakarításával senki sem törődött. Az udvar több mint ötvenéves pálmafáit kidöntötte a szél.

Fegyveres őr kísérte Madeleine Dawnayt Janine irodájába. Az asszony azonnal észrevette, hogy Janine mennyire megváltozott. Hiányzott belőle minden érzékiség. Az arca megszépült, de valamiféle űzött, aszketikus szépség volt ez, és sötét szemében fanatikus tűz égett. Valamiféle rémítő megszállottság és elhivatottság.

De meglepően kedves volt és érdeklődött, hogy miben lehet a segítségére.

– Megvan mindene, ami a munkájához szükséges? – kérdezte.

– A maga munkájához, nem az enyémhez – javította ki Dawnay asszony. Azután minden körülményeskedés nélkül, tömören és tényszerűen beszámolt a rendkívüli időjárás okairól.

Janine nyugodtan hallgatta, nem szakította félbe. Aztán az ablakhoz ment és kinézett a város és a sivatag fölött gyülekező fellegekre. Egy ideig hallgatott.

– Hogy fogunk meghalni? – ké^rdezte aztán, miközben visszament az íróasztalához és leült. Az asszony elmagyarázta.

Janine Gamboul tiltakozó mozdulatot tett.

– Ez nem volt benne az üzenetben. Ez nem volt betervezve. Minden világos és logikus volt. Amit én láttam, az is pusztulás volt, de nem ilyen. És ott szó volt a hatalomról is.

– Az üzenet szerint mit kell tennie? – kérdezte Madeleine. Janine gondolatai messzire kalandoztak, fölidézték azt az éjszakát a kompjúter képernyője előtt.

– Uralkodni – mormolta. – Mindenki tudja, hogy meg kell lennie, de senki sem tesz igazi erőfeszítéseket. Bár néhányan megpróbálták…

– Hitler? Napóleon? – kérdezte az asszony.

Janine nem sértődött meg.

– Igen – felelte. – De nem voltak elég tehetségesek, pontosabban, nem segítette őket az a külső intelligencia. Fel kell majd áldozni szinte mindent. De nem így! Nem most! Még nem vagyunk készen erre!

– Mekkora hatalma van? – kérdezte Madeleine.

– Amennyi itt elég. De ez csak a kezdet lett volna.

– Még lehet is – mondta Madeleine. Már látta, hogy hol foghatja meg Janine-t: a mohóságánál és a félelménél.

– Mire gondol? – fordult felé hirtelen Janine.

– Talán még megmenthetjük a légkört – magyarázta az asszony. – Nem valószínű, de némi esély azért van. A kompjúter segített egy kicsit: kaptunk tőle egy képletet, ami az ellenbaktérium képletének látszik. Talán elő tudnánk állítani. De szükségem lenne munkatársakra és felszerelésre. Ha sikerül előállítanunk, meg kell valósítanunk a tömeggyártást, és el kell juttatnunk a világ összes tengereibe.

Janine gyanakodva pillantott rá.

– Hogy tudna annyit termelni?

Az asszony óvatosan elmagyarázta, hogy kedvező szervezés esetén a szérum már önmagától szaporodna, és valószínűleg gyorsabban, mint a már a tengerben levő baktérium.

– Ha sikerülne egy nagyobb tételt előállítanunk, küldhetnénk belőle minden országnak, és azok folytathatnák az ügyet.

Janine nevetni kezdett. Rossz volt hallani ezt az örömtelen nevetést, amiből csak a túláradó diadalujjongás hallatszott ki.

– Meg fogjuk csinálni – mondta –, de nem engedjük, hogy más kormányok közreműködjenek. Az Intel megépíti magának a telepet, amire szüksége lesz. És az Intel majd eladásra ajánlja a szérumot, a maga által szabott áron. Ez hozza meg azt a hatalmat, amiről az üzenet szólt. Tehát ez is része az üzenetnek. Csak nem értettem. És miénk lesz a világ, váltságdíjat fog fizetni nekünk.

Madeleine Dawnay döbbenten bámult rá és fölállt.

– Ez nem magán múlik! – kiáltotta, mit sem törődve a kockázattal. – Maga őrült! Ez nem része a Tervnek!

De Janine nem vett róla tudomást; csak elhomályosuló szemmel bámult vissza rá, és úgy szólt hozzá, mint valami parancsra váró tányérnyalóhoz.

– Rendeljen meg minden felszerelést, amire szüksége van, professzorasszony. Biztosítom, hogy nem lesznek korlátozások.

 

 

A Downing Street 10. tanácstermében vetítőkészüléket szereltek föl. A miniszterelnök és néhány idősebb kollégája, köztük a tudományügyi miniszter és Osborne ültek az asztal egyik végén, és nézték a vásznat. A miniszterelnök intett.

– Ennyi elég – mondta fáradtan. – Gyújtsák föl, kérem, a villanyt.

És a vásznon elhalványult annak a víztömegnek a képe, ami most Hollandia egykor legtermékenyebb területét borította.

– Most az a kérdés, hogy leadjuk-e ezt a tévében? – kérdezte a belügyminiszter.

– Miért ne? – mondta a miniszterelnök. – Akik meg tudják nézni, miért ne lássák? Talán még egy kicsit meg is vigasztalódnak, hogy Európában még rosszabb a helyzet, mint nálunk. De úgysem sokan látják. Alig hiszem, hogy a lakosság több mint egytizedének van még villanyárama.

Játszott a pipájával, de letette; lélegezni is nehéz volt, nemhogy dohányozni.

– Neilsonról van valami hír? – kérdezte.

– Még nincs, uram – felelte Osborne. – De újabb üzenet jött Dawnay professzorasszonytól az egyik Intel-járattal. Egy gyakorlati jellegű üzenet, amit a kutatás vezetője tanulmányoz. De röviden a professzorasszony azt írja, hogy a baktérium egy olyan biokémiai termék, amit a thornessi kompjúter hozott létre.

– És mit tesz a professzorasszony?

– Azt írja, dolgozik, uram. Reméljük, hogy Neilson meg ő közösen majd valami eredményre jutnak.

– És az az arab repülő, vagy kicsoda, nem tudná most visszacsempészni Neilsont, ha már van min dolgoznia?

Osborne udvariasan köhintett.

– Attól tartok, uram, hogy a számításokat ott kell elvégezni: nekik van kompjúterük.

A miniszterelnök fagyosan pillantott Osborne-ra.

– Köszönöm, hogy emlékeztetett rá – mondta szokatlanul élesen. – És mi van a kompjúter rabszolgáival, Fleminggel és a lánnyal?

– Mindketten ott vannak – mondta a tudományügyi miniszter. – Őrizet alatt.

A miniszterelnök fölállt és az asztalfőre ment.

– Talán ideje lenne bevonulnunk Azaranba – mondta nyugodtan. – Ez nem Szuez. Más országok is támogatnának.

A tudományügyi miniszter feszengett.

– A szakértőim kiszámították a siker valószínűségét, uram. Nem javasolják. Ugye megérti, uram, a kompjúter…

– Épített, nekik egy ugyanolyan elhárítórendszert, mint nekünk – fejezte be a mondatot a miniszterelnök. – Szóval, csak a jobb belátásukra hivatkozhatunk, igaz?

– Igen, uram – motyogta a tudományügyi miniszter.

– Nem lesz túl célravezető – mondta a miniszterelnök. – De nem hinném, hogy akár mi, akár az ellenzék ki tud találni valami mást. Szólok a Központi Információs Irodának, hogy készítsenek valami anyagot a BBC számára. Azt hiszem, van még egy-két működő adónk.

– Daventry még közvetít, uram – mondta a tudományügyi miniszter. – És a hadseregnek is van néhány motorizált adója. Rövidhullámon még el tudjuk érni Azarant.

 

 

A különleges bulletint egyórás időközökben sugározták angol és arab nyelven, egész éjjel. Az első adás nagyjából tisztán eljutott Azaranba. Attól kezdve, Janine Gamboul utasítására, zavarni kezdték az adást.

Janine az irodájába rendelte Kaufmannt, hogy meghallgassa az adásról készült magnófelvételt. A német rezzenéstelenül hallgatta végig a szalagot.

"London hívja Azaran népét – hallatszott a távoli, torz hang. – A segítségüket kérjük. Az európai kontinensen rettenetesek a pusztítások. Az egész világot fenyegetik azok a klimatikus zavarok, amelyek már az önök országát is kezdik elérni. A tenger elnyeli a levegőt, amit szívunk. Néhány héten belül milliók fognak elpusztulni, hacsak valami rendkívüli erőfeszítéssel meg nem fékezzük a folyamatot. Már most is tízezrek pusztulnak el. A mi országunkat is súlyos csapások érték. Hollandia háromnegyedét elborította a tenger. Velencében nagy pusztításokat okozott egy árhullám. Rouen, Hamburg és Düsseldorf nem léteznek többé."

– Düsseldorf – ismételte a szót Kaufmann, és az arca megfeszült.

Janine nem vett tudomást a férfiról, a magnót hallgatta.

"Pillanatnyilag hatalmas viharok tombolnak az Atlanti-óceán fölött, és Európa felé tartanak. Az önök segítségére van szükségünk, hogy megállíthassuk az eseményeket."

A hang itt belefulladt a zörejekbe. Janine kikapcsolta a magnót.

– Itt kezdtük zavarni az adást – magyarázta. – És most azt akarom hallani magától, Kaufmann, hogy honnan tudják ezek, hogy nekünk közünk van a dologhoz.

Kaufmann üres szemekkel bámult rá.

– Düsseldorf – ismételte. – Az otthonom. Az idős édesapám…

– Állítólag van egy biztonsági szolgálatunk – folytatta Janine. – És azért maga felelős, Herr Kaufmann.

A férfi mintha csak most ébredt volna fel.

– Megtettünk minden tőlünk telhetőt – mondta makacsul. Janine vállat vont.

– Egyébként nem számít. Mihelyt Dawnay asszony előállítja az új baktériumot, biztonságban leszünk itt. És azután mások is kaphatnak belőle, ha elfogadják a feltételeinket.

– És közben – mondta lassan a német – a világ csak vár és elpusztul? Ez magát nem érdekli? És azt hiszi, hogy ez másoknak sem fontos?

Janine nem vette észre a férfi szemében égő gyűlöletet.

– A világnak várnia kell – mondta. – Én tudom, hogy mit kell tenni. Mások nem tudják.

Kaufmann még mindig mereven bámulta a nőt, úgy, hogy az már kezdte egy kicsit kellemetlenül érezni magát.

– Emlékeztetem, Herr Kaufmann – mondta végül –, hogy maga meg én nem tartozunk ezek közé a "mások" közé.

 

 

XI. TORNÁDÓ

 

Janine Gamboul állta a szavát, és valóban elsőbbséget biztosított Madeleine Dawnay minden megrendelésének. Az Intelnek olyan forrásai voltak, hogy még a kaotikus Európában is felkutattak, beszereztek és repülőn Azaranba szállítottak minden anyagot. És még figyelemreméltóbb gyorsasággal találtak fiatal, tehetséges vegyészeket, bakteriológiai szakembereket és a nukleinsavak molekuláris szerkezetének szakértőit. Köztük volt a zürichi egyetem két frissen végzett növendéke és az egyik legnagyobb német gyógyszergyár fiatal kutatónője. Dawnay asszony kifaggatta őket, és megértette, hogy teljesen önként jöttek, és nemcsak a rendkívül magas fizetés kedvéért, de azért is, hogy egy izgalmas, új kutatási területen dolgozzanak a világnak ebben a legviharmentesebb sarkában. Fogalmuk sem volt az Intel igazi céljairól, sem arról a lidércnyomásról, ami az időjárási katasztrófák mögött rejlett. Az emberek többsége világszerte még mindig azt hitte, hogy a dolog legrosszabb része hamarosan elmúlik.

Dawnay asszony beszámolt munkatársainak a valós helyzetről; csupán a baktérium eredetének elméletéről hallgatott.

Munkatársait maximálisan kihasználta. Azok pedig megértették, hogy milyen égetően fontos a gyorsaság, és lelkesen engedelmeskedtek. Mert Madeleine Dawnay már dolgozott reggel, amikor a többiek bejöttek, és még ott maradt, amikor a többiek már fáradtan pihenni tértek. És az eredmények hamarosan mutatkozni kezdtek, sokkal előbb, mint az asszony remélni merte. Tíz nappal a komoly munka megkezdése után a baktériumot már rá is cseppentették a parányi rézlemezre, és betették az elektronmikroszkópba. Drámai pillanat volt, amikor Madeleine először ötszázezerszeresre, aztán egymilliószorosra állította a nagyítást. Egy és egynegyed millió. És ott volt: egy sokszögletű, tüskés, szimmetrikus alakzat. És ez az alakzat nem mozdulatlan kristály volt. Élt!

Madeleine Dawnay némán intett a munkatársainak, hogy nézzék meg. Azok egymás után pillantottak bele a mikroszkópba, és osztoztak a győzelemben. Ha végtelenül parányit is, de életet teremtettek.

Az asszony szinte szégyenlősen csalogatta vissza munkatársait a realitásokhoz. Mert ez még csak egy tudományos kuriózum volt. Az igazi munka csak most kezdődött. Ebből a baktériumból billiókat kell kitenyészteni – elegendőt egy kémcső megtöltéséhez. És aztán harcba kell küldeni az ellen az organizmus ellen, amely született ellensége.

Az értékes, pár csöppnyi anyagot vagy egy tucatnyi különféle kultúrába osztották szét. Hat hosszú órán át most csak várakozhattak. Az ellenőrzésnél kilenc tálkában halott baktériumokat találtak, a másik három tálkában a baktériumok maximálisan szaporodtak.

Ezekből nagy kultúrákat kezdtek kitenyészteni. Az új kultúrák szépen fejlődtek. Dawnay asszony körülbelül éjféltájban szánta rá magát az igazi kísérletre.

Kivett egy átlátszatlan, baktériumfertőzött tengervizet tartalmazó kémcsövet az állványból. A csövet steril gumidugó zárta. Az egyik asszisztens megtöltött egy injekciós tűt az egyik kultúrából, és átnyújtotta a professzorasszonynak. A tű áthatolt a gumidugón, és a folyadék parányi örvényt keltve hatolt az átlátszatlan tengervízbe.

– És most újabb várakozás – mondta Madeleine Dawnay. Csupán hangjának remegése árulkodott a belső feszültségről. – Igyunk addig egy kávét.

Az asszony senkinek sem mondta el, hogy milyen közelinek remélte a sikert, mert félt a csalódástól. De Abu Zeki meglátta a laboratórium ablakaiban a fényt, és nem sokkal a várakozási idő letelte előtt bejött.

– Jöjjön csak – mondta Madeleine. – Éppen jókor jön, hogy osztozzon a sikerünkben, vagy segítsen kifogást találni, ha tévedtünk.

– Hat a baktérium? – kérdezte reménykedve Abu.

Madeleine csöppet sem magabiztosan nevetett.

– Elméletben, igen. Gyakorlatban, egy perc múlva megtudjuk.

Az asztalhoz ment, ahol egy steril szekrénykében várt a kémcső. Óvatosan kivette és a fény felé tartotta a kémcsövet, míg a többiek köréje gyűltek. A víz kétharmada tiszta és csillogó volt. Magasra tartotta a kémcsövet, és ahogy nézték, látták, hogy néhány parányi gázbuborék tör a víz felszínére.

Az asszony megrázkódott, hogy magához térjen.

– Pontosan hatvanhárom perce van a kémcsőben – suttogta. – Most pedig kipróbáljuk a tartályban.

Most már nem törődtek sem a sterilitással, sem az adagolással. Kétkémcsőnyi baktériumot öntöttek a tartályba, és mind köré gyűltek, hogy figyeljék. Fokozatosan tiszta vízgyűrűk jelentek meg a tartályban, és nagy, lomha buborékok emelkedtek a felszínre, hogy ott szétpukkadjanak, és átadják a helyüket újabb buborékoknak.

– Ez az elszabaduló nitrogén – mondta Dawnay. – A légnyomásnak változnia kell.

És úgy is történt. A légnyomásíró mutatója lassan, de kitartóan mozogni kezdett.

– Megcsinálta! – kiáltott föl a zürichi lány.

– Megcsináltuk! – javította ki az asszony. – A többi már csak mechanikus munka. A tömegtermelés megszervezése. Most egy órácskát pihenünk, aztán ellenőrizzük a növekedési arányt, a hőmérsékletet és a sótartalmat. – Aztán Abuhoz fordult. – Hozzákezdhetnek a tömeggyártás tervezéséhez. Beszéljen Gamboul kisasszonnyal vagy Kaufmann-nal. Mondja meg nekik, hogy kihallgatást kérek holnap, vagyis inkább ma reggelre.

Nem kellett bemennie Balebba, hogy találkozzon Janine-nal. Az Intel-főnöknő maga jött el hozzá, amikor éppen pár falatot kapott be reggelire. És úgy várta az utasításait, mintha csak a titkárnője lenne.

Az eredmény az lett, hogy egy óra múlva az Intel rövidhullámú adója hosszú utasításokat küldött a kartell bécsi főhadiszállásának. Töméntelen vegyianyagot, foszfátokat, proteinokat és aminosavakat kellett előteremteni és repülőn vagy hajón Azaranba küldeni. A költség és a származási ország nem számított. Mérnököket kellett toborozni azarani munkára, hogy az olajtartályokat megtisztítsák, és átalakítsák baktériumtenyésztő tartályokká. Régi csővezetékeket kellett átalakítani és újakat építeni, hogy az antibaktériumot egyenesen a Perzsa-öbölbe vezessék.

Az adás vételét röviden igazolták. Nem voltak kérdések, ígéretek és kifogások. Még azon az éjszakán megérkezett az első, mérnököket és vegyianyagokat szállító repülőraj Balebba. Két gép lezuhant a Fölközi-tenger fölötti viharban, egy harmadik, amit leszállás közben kapott el a forgószél, fölrobbant, a többi épségben földet ért.

Másnap is szakadatlanul jöttek a gépek, és az első tartályhajó, amit Cape Townban raktak meg sietősen, rádión jelezte közeli érkezését.

A próba után egy héttel már a tengerbe is öntötték az ellenbaktérium első nagyobb adagjait Azaran tengerpartjának tíz, gondosan kiválasztott pontján. Tizenkét órán belül már érezhető volt a hatása.

Flemingnek megengedték, hogy elmenjen Dawnay asszonnyal a tengerpartra, hát ott állt a víz szélén, ahol a sivatag arányló, homokos partba olvadt, és izgatottan nézte a hullámok felszínére bukkanó, nagy nitrogénbuborékokat. Még a viharos tenger sem tudta visszatartani őket, és Fleming teli tüdővel szívta a friss, megújult levegőt. Három nap múlva mentek vissza.

– Most pedig meg kell próbálnunk Neilsonnal kicsempésztetni egy kicsit az anyagból – mondta Madeleine Dawnay. – Ez mind nagyon szép, de csak helyi jelenség, és egy ilyen apró jelenség nem változtathatja meg az időjárást.

– Semmi remény, hogy az Intel küldjön belőle? – kérdezte Fleming, és próbált kilátni a hirtelen lezúduló jégesőben.

– Semmi – felelte az asszony. – Senkinek sem adnak belőle, csak ha elfogadják a feltételeiket. Ezekről a feltételekről ugyan még nem esett szó, de el tudom képzelni őket. – Szavait elnyelte a felsüvöltő, a kocsit is megrázó szél. – Az idő egyre rosszabb – mondta, és a hangjában félelem volt. – Nem tudom, helyesen járunk-e el. Hát nem látja, John, hogy mi történik?

Fleming bólintott, de le nem vette a tekintetét az út elmosódott vonaláról.

– Csupán itt kezeljük a tengert, és sehol máshol. Sok millió köbméter nitrogén szabadul föl. Ez egy nagynyomású kúpot hoz létre egy lokalizált zónán belül; mindenütt másutt a légnyomás szinte a nullával egyenlő, és az eredeti baktérium olyan gyorsan elnyeli majd a nitrogént, amilyen gyorsan csak mi fölszabadítjuk, így sohasem fogunk nyerni, csupán hurrikánokat hozhatunk létre.

– Istenem, milyen hiábavalónak és reménytelennek látszik minden – suttogta Madeleine.

Fleming vagy egy órán át vezetett némán, próbálta a kocsit egyenesben tartani egy olyan talajon, ahol csak az eső, a sár és a szél váltakozott.

Vagy tíz mérföldnyire Balebtól a szél elállt, bár az eső továbbra is esett. A levegő természetelleneséin tiszta volt, és a tárgyak a valóságos helyüknél sokkal közelebbinek tetszettek.

– Oda nézzen! – bökött Fleming a láthatár szélén húzódó hegyek felé.

A hegyek tisztán és világosan rajzolódtak ki a gerincük fölött kavargó, bíbor és fekete felhők alatt. És fölöttük egy hatalmas, szürkés felhőtölcsér alakult ki, alakját egyre változtatva.

– Tornádómag – mondta az asszony. – Most éppen a körülötte levő nyugalmi zónában vagyunk. Bízzunk benne, hogy nem jön errefelé.

– Az a tölcsér, azt hiszem, éppen Abu faluja fölött van – mormogta Fleming. – Baj lesz a családjával, hacsak észre nem vették a felhőket, és nem menekültek a barlangba, Neilsonhoz.

 

 

De csak Lemka érte el a barlangot, amikor a tornádó kitört. Éppen a szokásos ennivalót vitte Neilsonnak. És Neilson nem engedte el, amikor fölfigyelt a szokatlan nyugalomra, és látta a délen gyülekező felhőket.

Lemka eleinte tiltakozott. Az anyja és a kicsi meg fognak rémülni a vihartól. És Yusel is megígérte, hogy eljön és megbeszélik, hogyan csempészhetné ki Neilsont némi ellenbaktériummal együtt. De amikor a tornádó teljes ereje a barlang belsejébe űzte őket, Lemka rémült hallgatásba mélyedt.

– Yuselnak nem lesz semmi baja, és a családnak sem – biztatta Neilson mesterkélt vidámsággal.

De a dolgok egyáltalán nem voltak rendben. Yusel röviddel Lemka távozása után érkezett a házhoz. Korábban akart indulni, el akarta kísérni Lemkát, mert jó híre volt az amerikai számára: remélte, hogy másnap üzenetet tud vinni Londonba.

Izgalmában nem volt elég óvatos. Az esőben és a homokviharban nem vette észre, hogy körülbelül egy mérföldnyi távolságban egy kocsi követi. Így aztán teljesen váratlanul érte, hogy az ajtó fölpattant, és ott állt Kaufmann egy csapat katonával. A katonák szó nélkül megragadták Yuselt, felpeckelték a száját, és hamarosan oda is kötötték kezét-lábát egy székhez.

Míg Lemka anyja, karjában a picivel, rémülten állt a falnál, Kaufmann módszeresen pofozni kezdte Yuselt. Az ütései nem voltak túl erősek, de szünet nélkül, jobbról-balról záporoztak. Yusel elszédült, aztán elvesztette az eszméletét.

Kaufmann zihálva lépett hátra. Kényelmetlenül érezte magát az öregasszony fátyol fölött rámeredő tekintetétől. Voltak más emberek is, sok évvel ezelőtt, akik ugyanígy néztek rá, és akik talán egy kicsit meglapultak – de akiknek a szelleme még most is dacolt Kaufmann-nal.

– Vigyék ki innen az öregasszonyt meg a gyereket – morogta.

Mihelyt a katonák áttuszkolták az öregasszonyt és a gyereket a konyhába, Kaufmann kivette Yusel szájából a pecket.

– Most pedig legyen esze – mondta, és újabb pofont adott neki, hogy magához térítse. – Értelmes ember vagyok, és nem szeretem az erőszakot, de el tudja képzelni, azt hiszem, hogy milyen kellemetlen dolgok várnak magára. Ezek nem fognak megtörténni, ha válaszol egy egyszerű kérdésre. Kit hozott be az országba?

Yusel zavaros szemekkel nézett rá. Nyelt egyet és habozott; Kaufmann ismét ütött. Yusel elszédült. A feje előrecsuklott, és már-már elveszítette az eszméletét. Az egyik katona térítette magához egy rövid, fájdalmas bajonettdöféssel, és Kaufmann megismételte a kérdést.

– Neilson professzort – motyogta Yusel. Kaufmann fölszisszent.

– Neilson!

– Az apja – motyogta Yusel. – A fiatal tudós apja… Kaufmann megkönnyebbülten hunyta le a szemét. Egy másodperc tört részéig kísértetet látott.

– És miért hozta ide? – rikácsolta. – Hol van?

Yusel hallgatott. Látta, amint Kaufmann keze ökölbe szorul és fölemelkedik. Yusel a szégyentől és a félelemtől lehajtotta a fejét.

– Egy barlangban a templom fölött – suttogta.

– Részletesebben! – parancsolta Kaufmann.

Amikor már beszélni kezdett, Yusel úgy érezte, hogy nem is olyan nehéz ez. Ha szünetet tartott, Kaufmann ismét ütött, vagy valamelyik katona megbökte a bajonettjével mindaddig, míg ki nem szedték belőle az egészet. Kaufmann elégedetten dörmögött és a katonákhoz fordult.

– Az egyikük vigye ki ezt a kocsiba. Ne oldozza ki. Maga pedig – fordult a másik katonához – velem jön. Elkapjuk azt az amerikait.

És a katonával együtt kiment. Még mindig nyugodt volt az idő, de jobb felől kísérteties zümmögés hallatszott, ami kitartó szélzúgássá erősödött. A zsákmányát mihamarabb megkaparintani akaró Kaufmann csupán egy pillantást vetett a forgó feketeségre, ami a távoli hegygerinc felől lassan közeledett.

A tornádó akkor érte utol őket, amikor már látták a templomot. Fulladozva a lezúduló víztömegtől és képtelenül a szélben megállni, kúsztak a csekély menedéket adó, nagy, leomlott márványoszlopokhoz. És ott feküdtek, halálos félelemben reszketve, míg a vihar el nem ült, ugyanolyan váratlanul, ahogyan kitört.

– Visszamegyünk – lihegte Kaufmann –, mielőtt újabb vihar lesz. Nézze meg, hogy a bajtársa és a fogoly megvan-e még. Én majd megnézem, mi történt az öregasszonnyal és a gyerekkel.

Még arra gondolt, hogy talán túszul ejthetné őket, de a faluba érve csak a ház romjait láthatta már. A lapos kötető megcsúszott a szélben, és a falak leomlottak. Kaufmann benézett az egykori ablak üres lyukán. De rögtön el is fordult: egy asszony összeroncsolt teste nem kellemes látvány…

A katonák az autót babrálták. Víz ment a gyújtókábelekbe, és félórába telt, míg a motor beindult. Yusel kipeckelt szájjal, összekötözve feküdt a hátsó ülésen. Kaufmann közben nézelődött, bámulta a templomot és az összedőlt házat, ami az öregasszony és – feltehetőleg – a gyerek sírjává vált. Félelmet érzett, és bár sohasem ismerte volna be, valami lelkiismeretfurdalásfélét.

A kocsi motorja fölköhögött és lassan beindult, Kaufmann pedig beült a sofőr mellé.

– Amilyen gyorsan csak tud – parancsolta –, mielőtt elkap minket egy újabb vihar a sivatagban. Egyenesen Gamboul kisasszony rezidenciájára. Én viszem a foglyot. Gambou! kisasszony bizonyára személyesen is ki akarja hallgatni.

Sikerült odaérniük, mire az ég ismét éjjeli sötétségbe borult. A kocsiból kiszállva Kaufmann hallotta, ahogy az újabb tornádó fölsüvöltött a város túlsó szélén. Berohanja menedéket nyújtó házba, Yuselt a kocsiban hagyva.

Janine Gamboul, mint mindig, az íróasztalánál ült. Az arca csak egy homályos folt volt. A villanyszolgáltatás szünetelt, és a nehéz függönyöket széthúzták. A finoman megmunkált, kis ablakokat kitörte a szél. Kaufmann közeledtére Janine fölnézett.

– Ah, maga az – mondta türelmetlenül. – Mihelyt a vihar elül, azonnal menjen a telepre, és hívja föl Bécset. Mondja meg nekik, hogy átvettük az irányítást, és engedelmeskedniük kell az utasításainknak.

Kaufmann nem lepődött meg.

– Nem telefonálok Bécsbe – mondta lassan és határozottan. – Vannak dolgok, amikkel nem lehet üzletet csinálni, és ez most ilyen. Én kint voltam a viharban. És fontos híreim vannak.

Janine fölállt és az ablakhoz ment, de oldalt állt meg mellette, ha netán kitörne még némi üveg.

– Fél, ugye fél maga is? – sziszegte. – Mindenki fél a felelősségtől, a kockázattól. Ma délután meglátogattam a lányt. Haldoklik. És félrebeszél. Azt mondta nekem, hogy a kompjúter tévedett, és hogy az üzenet nem ezt mondta nekem. De én tudom, Herr Kaufmann, én tudom! A hatalom és a tudás most az én kezemben van. Csak az enyémben.

Kaufmann odament hozzá. A városban valahol tűz ütött ki. És hiába esett az eső, a szél széthordta a lángot, és újabb tűzfészkeket szított.

– Az országból jelentéseket csempésztek ki az utóbbi hónapokban mindarról, amit maga tett – mondta Kaufmann.

– És egy ideje itt van egy ember, aki arra vár, hogy mintát vigyen a baktériumból Londonba.

A nő Kaufmann szemébe nézett.

– De maga, természetesen, meg fogja akadályozni – mondta fenyegetően.

Kaufmann a fejét rázta.

– Nem – mondta szinte gyöngéden. – Maga nem normális. Maga mindannyiunkat a pusztulásba vezet.

– Szegény kis nyomorult – Janine Gamboul nem mutatott haragot, csak megvetést. – Maga is olyan, mint a többi. Nincs képzelőereje, hogy lásson. Jöjjön ide!

Hirtelen az erkélyre nyíló üvegajtóhoz ment, és megfogta a kilincset. Teljes erővel kellett tolnia az ajtót, hogy szél ellen ki tudja nyitni.

– Jöjjön! – ismételte. – Jöjjön és nézze, hogyan működnek az elemek. Hogyan dolgoznak nekem! – De Kaufmann nem mozdult. – Fél? – nevetett Janine. – Nem kell félnie. Hozzánk nem ér. Nem érhet.

Fenségesen kivonult az erkélyre, a szél hátrafújta a haját, aztán megállt a párkánynál, és karját kitárta az ég felé. Kaufmann hallotta eksztatikus nevetését a süvöltő szélben is.

Ösztönösen az ajtóhoz ment és behúzta. A kinti őrjöngés, mintha távolodna, csöndesedni kezdett. Hirtelen a zaj fölerősödött, és a nagy, öreg ház megremegett. Egy oromkő zuhant az erkélyre, és ott darabokra tört.

Kaufmann látta, amint Janine lepillant a márványszilánkokra, és közben a szél homokot fúj az arcába. A nő gyorsan lehajolt, és a szemét dörzsölte. Vakon az ajtóhoz botorkált, és ütni kezdte az ajtót. A vastag, drága üveg eltörött. Janine kezéből ömlött a vér. Kaufmann látta kinyíló és összezáruló ajkát, amint kiáltott.

A sötét szobába hátrált, és közömbösen figyelt. A szélrohamok egyre sűrűbben követték egymást. A ház fölnyögött és megremegett. És végül megtörtént: görgő, csikorgó kőtömeg zúdult az erkélyre, és gyökerestül kiszakította, lesodorta a kertbe. A törmelék pora és a homok örvénylő füstként kavargott. Kaufmann előrejött, és arcával az üveghez tapadt, hogy rövidlátó szemével lássa, mi történt.

Alig látott valamit, de úgy rémlett, hogy egy összeroncsolt testet is lát a törmelék között. Még néhány percig bámult lefelé. És nem érzett olyan nyugtalanságot, mint az arab öregasszony összezúzott testének látásakor. Aztán keresett magának egy széket, távol az omladozó falaktól. És nem remegett a keze, amikor szivarra gyújtott.

– Ha a vihar elül – mondta hangosan az üres szobában –, fölhívom Londont. Az angolokkal van már némi kapcsolatom.

Összevonta a szemöldökét, és remélte, hogy ez valóban nem lesz túl nagy probléma. Dawnay professzorasszony talán engedelmeskedik; de Fleming komoly ellenfél. Elvégre, annyi kellemetlen incidensük volt vele a közelmúltban. Kaufmann sohasem értette ezt a makacs, angol mentalitást.

A vihar csöndesedéit, a felhők megritkultak, és kivilágosodott, bár a szél szinte változatlanul erősen fújt. Kaufmann lement a kertbe. Az egyik őr jelentette, hogy Yuselt levitték a pincébe. Kaufmann parancsot adott, hogy Yuselt tartsák fogva, de bánjanak vele rendesen, aztán ment, hogy megnézze Janine Gamboul holttestét. Az eltorzult, szétroncsolt test a leomlott kőtörmelék között feküdt, és a vérrel keretezett, sötét szemek élettelenül meredtek a férfira.

Janine egyik kocsija még üzemképes volt, és Kaufmann a telepre hajtatott. A külvárosokon átvezető út során láthatta a rémületes pusztítás nyomait. Néhány arab a lerombolt üzleteket fosztogatta; az Intel feliratú kocsi láttára szétrebbentek. Katonákat, rendőröket sehol sem lehetett látni.

A telep tömör épületei meglehetősen sértetlennek látszottak; néhány ablak kitört, és a parancsnoki épület bejáratának néhány ízléstelen, álmodern díszítménye leomlott. De Kaufmann egyenesen a laboratóriumokhoz hajtott.

Madeleine Dawnay egyedül volt, baktériummal injekciózta a kémcsöveket. A kinti zűrzavar után a laboratórium rendetlensége megnyugtatóan hatott.

– Kedves professzorasszony – udvariaskodott Kaufmann –, remélem, itt nem okozott pusztítást a vihar?

– Nem – felelte röviden az asszony.

– Közölnöm kell önnel – folytatta Kaufmann –, hogy Fräulein Gamboul halott. – És élvezte az asszony ámuló tekintetét. – Elpusztult a tornádóban. Most én vagyok az Intel legmagasabb rangú tisztviselője az országban. Kérem a segítségét. A baktérium elleni lépéseink, ugye, sikeresek?

– Most és itt úgy tetszik – felelte Madeleine Dawnay.

– Wunderbar! – mondta Kaufmann. – Mindenütt másutt pedig a helyzet csak egyre romlik, hacsak nem alkalmazzuk az ön kúráját.

– De minél előbb. Kaufmann bólintott.

– Én is erre gondoltam – és elhallgatott. – Tudja, professzor, Fräulein Gamboul a sorsára hagyta volna a világot, amíg el nem fogadják a feltételeit, a felháborító feltételeit. Persze, ő nem volt normális. Tudja, hogy megölte Salimot, saját kezűleg lőtte le? Megszállott volt. Mindent túl későre hagyott volna. Mindnyájan elpusztultunk volna.

– Az még megtörténhet – mondta komoran az asszony. Kaufmann megnyalta az ajkát, levette a szemüvegét, és idegesen tisztítani kezdte a lencséket.

– Londonból rádiófelhívás érkezett. Válaszolni fogok rá, mihelyt a kommunikáció helyreáll. Be fogom bizonyítani, hogy segíteni tudunk azzal, hogy elküldjük az ön személyes beszámolóját az ellenbaktériumról. Neilson professzor viszi majd magával, az első géppel.

Kaufmann fölfigyelt Dawnay asszony meglepett pillantására.

– No igen – mondta elégedetten, és föltette a szemüvegét. – Tudom, hogy Neilson professzor itt van. Ő bizonyára nem akar majd hinni nekem. Ő még nem érti, hogy üzletember vagyok, és a jó üzletember mindig távolabb lát az aktuális bajoknál.

Az asszony nem tudta titkolni a megkönnyebbülését.

– Szóval Neilson fogja elmagyarázni, hogy hogyan tudunk nagy mennyiségű ellenbaktériumot adni a világnak?

Kaufmann türelmetlenül rázta a fejét.

– Nem rögtön – mondta. – Előbb megértetjük az emberekkel, hogy nagy árat kell fizetniük érte. Mondtam, hogy üzletember vagyok. – Az ajtó felé indult. Az arcáról eltűnt a mosoly. – Egy órán belül kérem a gépelt jelentését.

Madeleine még egy ideig automatikusan folytatta a munkáját. Arra nem számított, hogy Kaufmann is alkudozni fog az élet áráért.

Aztán elindult az épületben, hogy beszéljen valakivel; a főbejárat és a hűtőtorony megsérült, de a kompjúter sértetlennek látszott. Az őrök eltűntek, csak egy technikus jött elő a személyzeti pihenőszobából. Azt mondta, nem tudja, hogy hol lehet Fleming doktor. És úgy tudja, hogy Abu Zeki rögtön az első vihar után távozott, hogy fölkeresse a családját. Az asszony megköszönte az információt, és a betegszoba felé indult.

A nővér alkalmi torlaszokat emelt a betört ablakok elé, és megkönnyebbülten mosolygott, hogy végre egy élő embert látott.

– André kisasszony végigaludta az egészet – suttogta. – Azt hiszem, most talán egy kicsit erősebb.

Madeleine leült az ágy mellé. A nővérnek igaza volt. Még a rossz világításnál is látszott, hogy André nem olyan sápadt.

– Bevált? – kérdezte André anélkül, hogy megmozdult vagy a szemét kinyitotta volna.

Madeleine megfogta a lány törékeny kezét.

– Igen, bevált – mondta halkan. – A laboratóriumban a légnyomásíró még egyre dolgozik. Hogy mennyi időbe telik majd, azt persze nem tudom.

André megpróbált fölülni.

– Az nem volt benne az üzenetben, hogy nekünk Elhallgatott és kimerültén hanyatlott vissza. – Próbáltam megmagyarázni neki. De nem hallgatott rám. Tegnap idejött. Mondtam, hogy nekem higgyen, ne a kompjúternek. De…

– Janine Gamboulról beszélsz? – kérdezte szelíden Madeleine. – Ő meghalt, André. Most Kaufmann a főnök.

André lassan bólintott, mint aki ezt már tudja. Az ujjai az asszony ujjait keresték.

– Hiszel nekem? – kérdezte, és látta, hogy az asszony bólint. Ujjai engedtek a szorításukból, és ismét lehunyta a szemét. – Mondd el, mi történt, és majd megmondom, mit kell tenned.

Madeleine a lehető legrövidebben elmondott mindent, amit csak tudott. A vége felé már-már azt hitte, hogy André elaludt vagy elájult, olyan rezzenéstelenül feküdt. De vagy két perc elteltével monoton hangon beszélni kezdett.

Madeleine feszülten figyelt. André iszonyatos felelősséget rakott a vállára. Rémítő és ugyanakkor vonzó volt ez a feladat. És a józan, ésszerű érvek hatottak az asszony tudományos gondolkodására, így aztán, mikor André befejezte, Madeleine röviden csak ennyit mondott.

– Már megyek is.

Félórával később már az elnöki palota egyik szolgáját utasította, hogy vezesse őt az elnökhöz. Maga hajtott a palotához az Intel-garázsban talált, épségben maradt kocsin. Egyetemi évei óta most először ült a volánhoz. Alig tudott vezetni, de ez most nem számított. Az utat sok helyen elmosta a víz. Az útra hullott törmeléket vagy kikerülte, vagy áthajtott rajta. A palota előtt nem volt őrség.

Az elnök azonnal fogadta. Kedvenc, magas támlájú székében ült, és évekkel látszott öregebbnek, mint mikor utoljára látta.

Az elnök változatlanul rituálisan udvarias volt. Fölállt, kezet csókolt, és hellyel kínálta az asszonyt. A hűséges kis néger fiú most is ott volt. Az elnök elküldte, hogy próbáljon valahol kávét keríteni. Aztán ismét leült.

– Az ország haldoklik, professzorasszony – mondta egyszerűen.

– És így járhat az egész világ is – folytatta Madeleine. – Ezért vagyok itt. Most az ön hatalmában áll a segítség. Gondolom, értesült Gamboul kisasszony haláláról? – Az elnök bólintott. – Tehát ön szabad.

– Szabad! – mondta keserűen az elnök. – Már késő.

– Talán még nem – erősködött az asszony. – Ez részben önön áll, excellenciás uram. Ha az általam készített ellenbaktériummal az Intel gazdálkodik, és a baktérium beválik, akkor az egész világ az Intel kezében lesz. Kaufmann fogja megszabni nekik az árat.

– Nagyon keveset tudok, de az események irányát ismerem. Mit tehetnék én, hogy megállítsam ezt a Kaufmannt? Ő is olyan, mint a többiek, mint Salim, Janine Gamboul…

– Kaufmannt csak bízza ránk – ígérte az asszony. – És közben ön küldje szét a baktériumot mint Azaran ajándékát. Ez lesz egy szabad nemzet első cselekedete.

Az elnök fáradt, okos tekintetével nézte az asszonyt.

– Vagy az utolsó – mondta.

– Ha a világ minden laboratóriuma kap belőle, akkor nem. Akkor van remény. Ha a megfelelő úton, a megfelelő emberek segítségével járunk el. – Madeleine visszaemlékezett a hatóságokkal való hosszas vitákra Thornessben. – Amióta csak először hallottuk az üzenetet, és megépítettük a kompjútert, mindig volt néhány ember, aki azért harcolt, hogy ez a hatalom a megfelelő kezekben maradjon.

– És az én kezem megfelelő? – kérdezte szelíden az elnök.

– Ha mi megfelelővé tesszük.

A fiú bejött a tálcával. Az elnök kávét töltött, és odanyújtotta az egyik csészét az asszonynak. Ő is ivott egy kortyot, mielőtt ismét megszólalt volna.

– Szóval magának igaza van… – mondta, és átható tekintettel nézte az asszonyt. – És kinek felel ezért? Emberek százezrei pusztultak el, már megbocsásson, a maga kísérletei miatt.

Madeleine érezte, hogy elpirul: ez hatalmas bűntudatának látható jele volt.

– Baleset volt – mondta ügyetlenül. – Bármilyen más kísérletnél is előfordulhatott volna. Hibáztam.

Az elnök arcán a régi, forradalmi évek tüze lángolt föl, amikor fölállt és az asszony szemébe nézett.

– És további százezrek halhatnak meg, míg sikerül kijavítani a hibát – mondta. – A politikusok hibái néha költségesek, és az üzletemberek mindent el is követnek, hogy minél nagyobb profitot húzzanak belőlük. De maguk, tudósok, elpusztítják a fél világot. És a világ másik fele nem élhet meg maguk nélkül.

Az elnök haragja csillapodott, és már egy mosolyt is engedélyezett magának.

– Az ön kezében vagyok, professzorasszony. És talán megbocsátja, ha szeretném, hogy ne legyek az ön kezében.

 

 

Madeleine Dawnay azzal az eltökélt szándékkal hajtott vissza a telepre, hogy az eseményeket a saját belátása szerint fogja irányítani; de a felelősség riasztó volt. Hiányzott Fleming kritikus eszének a bírálata.

A kompjúter mögötti munkateremben találta Fleminget, aki a papírokkal borított asztalnál dolgozott.

– Hello – mondta lustán a férfi. – Itt vackoltam be magamat, távol a sivatagi szelektől és a zaklatástól. – Az órájára pillantott. – Jó ég, már ilyen késő van? Megpróbálom megcsinálni azt a dolgot Andrénak. A legtöbb vegyi képlet már kész van. De nincs sok értelmük.

És odaadta Madeleine-nek a számításokat. Az asszony egy futó pillantást vetett rájuk.

– Ha hiba van benne, ez halálos lehet – mondta kurtán.

– De hiszen úgyis a halálán van. Én mindent megpróbálok…

Madeleine félbeszakította.

– John, erre most nincs idő. Fleming fölnézett rá.

– Megcsináljuk, használjuk és eldobjuk, igaz? Madeleine elpirult.

– Van, ami fontosabb. Vagy már elfelejtette, hogy mi történik világszerte?

– Nem, nem felejtettem el.

– Sok hibát követtünk el – folytatta Madeleine. – Mindketten. Most megpróbálom rendbe hozni a dolgokat, mert ez az egyetlen reményünk. Rajtunk áll, hogy mi lesz a világ sorsa, hogy mi vesszük a kezünkbe az irányítást, vagy Kaufmann.

Fleming keserűen – elvigyorodott.

– Maga is olyan kezelést kapott, mint Gamboul?

– Janine Gamboul halott – mondta nyugodtan az asszony.

– Halott – ugrott föl Fleming. – Akkor a gép hibázott. Megpróbált lecsapni ránk, és csődöt mondott.

Madeleine a fejét rázta.

– Nem így van. Janine-ra csak addig volt szükség, míg képessé válunk a saját belátásunk szerint cselekedni.

– Vagy az övé szerint… – biccentett a gép felé Fleming.

– A saját belátásunk szerint, John – ismételte az asszony. – Most mi határozunk. Hát nem látja, hogy ez egy új élet kezdete lehet?

Fleming összeszedte az íróasztalán heverő papírokat.

– Kivéve Andrét – mondta élesen.

– Andrénak várnia kell. Emberek ezrei pusztulnak el. Flemingnek el kellett fogadnia a logikus választ. Bár belenyugodni így sem tudott. Csodálta és kedvelte Madeleine Dawnayt, így aztán még inkább zavarta a hatalomnak az a mindent megrontó, ismerős levegője, ami most az asszonyt körüllengte.

– A pokolba mindennel – mondta. – Ma éjjel már nem tudok gondolkodni. Akár le is fekhetnénk, míg a szél el nem fújja a fejünk felől a tetőt.

Együtt hagyták el az épületet. A lakónegyed csupa sár és törmelék volt. De a szállásaik még menedéket nyújtottak. Fleming jó éjszakát kívánt Dawnay asszonynak, és a saját kabinjába ment. Az ablakok kitörtek, és a kettétört pálmafák mögött tisztán látszottak a szemben levő betegszoba körvonalai. A nővér talált valahol egy viharlámpát. Most ez volt az egyetlen fény a koromsötétben – egy tompa, sárga folt, ami mágnesként vonzotta Fleming tekintetét, és Szinte hipnotizálta a gondolatait. Félálomba merülve még egyre arra az életre gondolt, ami ott pislákolt a lámpa csenevész, sárga fénye mellett.

Hirtelen Abu Zeki ébresztette föl.

– Sok minden történt – Abu alig tudott uralkodni az érzelmein. – A tegnapi vihar nagyon erős volt a hegyekben. Oda az otthonom.

– És a családod? – ült föl Fleming.

– Lemka és Jan élnek. Az anyósom halott. – Abu hangja megremegett. – Lefeküdt a földre, a kis Jannal a karjában, a testével védte a kicsit. Amikor odaértem, azt hittem mindkettő halott. Aztán Jan fölsírt. Úszott a vérben, a nagyanyja vérében.

– Lemka hol van?

– Neilson professzornál volt, a barlangban. Az ételt vitte neki. És amikor kitört a vihar, Neilson nem engedte el. Éppen akkor értek oda, amikor kimentettem Jant. Úgy érzem, Lemka most nagyon keserű szájízzel gondol mindarra, amit Dawnay professzorasszony és te, amit mi valamennyien csináltunk.

– Igaza van, Abu – mondta Fleming, és érezte, hogy ismét hatalmába keríti a reménytelenség. – És ezen nem segít az sem, ha azt mondom, sajnálom. És mi van Yusellal és Neilsonnal?

– Yusel egyelőre biztonságban van. Neilsonnal akart beszélni, hogy a következő járattal el tudná vinni a baktériumot. De Kaufmann követte. És megverte. Aztán visszahozták Balebba. Azt hiszem, ha nem így történik, akkor ő is ott pusztult volna a házamban. Aztán hajnalban, amikor éppen elhelyeztem a feleségemet meg a kicsit a szomszédoknál, Yusel megérkezett az Intel kocsiján. Kaufmann küldte egy üzenettel, Neilsonhoz. Yusel mondta, hogy Gamboul kisasszony meghalt.

– Üzenet Neilsonnak! – kiáltott föl Fleming. – És mi volt az az üzenet?

– Kaufmann hívatta. És megígérte, hogy nem lesz bántódása. Yusel szerint csapda az egész, de Neilson úr menni akart, így aztán elhoztam. Most az irodaépületben várja, hogy Kaufmann megjöjjön a városból.

Fleming kiugrott az ágyból.

– Odamegyek. Gyere te is, Abu. Ha ez egyike Kaufmann szokásos fegyveres zsarolásainak, szeretnék ott lenni.

Mindketten az irodaépületbe siettek. Az éles, hajnali fényben a sérült homlokzat olcsónak, vásárinak látszott. A tágas előcsarnokban is pusztítás nyomai látszottak: a demoralizálódott őrség nyilván fosztogatott.

– Kaufmann bizonyára a mindenható trónján ül, Gamboul irodájában. Várj itt lent, Abu. Ha valaki érkezne, jelezd – rendelkezett Fleming.

Fleming könnyedén szaladt föl a lépcsőn. Az igazgatói iroda egyik nehéz ajtaja kissé nyitva volt, és Fleming a falhoz lapulva fülelt.

Kaufmann torokhangja kenetteljesen és udvariasan beszélt:

– A gép Bécsből érkezik, remélem, Herr Neilson – mondta éppen –, rövidesen itt lesz. És azonnal megrakjuk. Azt hiszem, kényelmetlen utazásra kell számítania. A körülmények mindenütt rosszak.

– És kaphatnék valami írott bizonyítékot a javaslatairól? – kérdezte hidegen Neilson.

– Szereztem egy levelet az elnöktől – mondta Kaufmann. – Így az ügy hivatalossá válik, de persze mindent mi csinálunk.

Ez volt az a megjegyzés, amit Fleming várt, amire számított. Kinyitotta az ajtót és belépett. Kaufmann először meglepetten fölpillantott, aztán úgy folytatta, mintha senki sem jött volna be.

– Mi, mármint az Intel, mi fogjuk gyártani az ellenbaktériumot, és mi dobjuk piacra, bár nincs szándékunkban embertársainkat váltságdíj fizetésére kényszeríteni. Ez Fräulein Gamboul elképzelése volt. Ennek vége.

Fleming előbbre ment.

– Magának nincs joga könyörületet gyakorolni, Kaufmann – mondta.

– Magának pedig nincs joga engedély nélkül belépni ebbe az irodába – vágott vissza Kaufmann.

– Most nincsenek azarani őrök, hogy megvédjék magát – mondta Fleming –, de még egy portás sincs.

Fleming odament Neilson mellé: így már ketten néztek farkasszemet a némettel. Kaufmann kivette a tárcáját, és elővett egy szivart. A szükségesnél tovább pepecselt a rágyújtással. A keze remegett egy kicsit.

– Semmi értelme fölemlegetni a régi sérelmeket – mondta, és leeresztette a szivart. – Az ember azt teszi, amit a főnökei parancsolnak. Parancsra cselekszik. De az ember ugyanakkor megpróbál jót is tenni – és látogatóit nézve a hangja vinnyogásba ment át.

Neilson fölállt, és megragadta az íróasztal szélét. Az ökle elfehéredett a szoros markolástól.

– Maga megölte a fiamat – mondta félrevezető nyugalommal. – Az anyja és a magam szeme láttára lőtték le, a maga parancsára. Ha lenne fegyverem, és maga nem lenne még fontos ahhoz, hogy el tudjak innen repülni, már abban a pillanatban megöltem volna, amikor ide belépett.

– Kérem! – mondta Kaufmann.

– Hogyan halt meg Janine Gamboul? – vágott közbe Fleming.

– Leszakadt a ház erkélye. Ott voltam. Láttam. Őrült volt, teljesen őrült. Nem tudtam megmenteni.

– És megpróbálta?

– Nem – nyögte a német. – Beráncigálhattam volna az erkélyről, amikor a ház omladozni kezdett. De nem tettem. Inkább úgy döntöttem, hogy megmentem…

– A saját bőrét!

– A világot! – Kaufmann fölállt, és diadalmasan nézte a látogatóit az asztal mögül. Látta, hogy Fleming megvetően elmosolyodik, de Neilson komor marad. És mielőtt a látogatók megmozdulhattak volna, Kaufmann megkerülte a széket, és a magánlépcsőházba vezető kis ajtóhoz ugrott. Kinyitotta az ajtót, de azonnal hátrálni kezdett. Yusel állt ott, kifejezéstelen arccal, kezében görbe, beduin késsel. Kaufmann visszament az íróasztalhoz.

– Nem állhatják így az utamat! – mondta egyre izgatottabban. – Tisztességes üzletet ajánlok. Segíteni akarok valamennyiükön.

Fleming az ablakhoz ment.

– Tisztul az idő – mondta. – A gép időben meg fog érkezni. De maga még az érkezése előtt biztosítja azt a segítséget, amiről az imént beszélt. Megerősíti a Neilson professzor utazására vonatkozó parancsot. És megbizonyosodik róla, hogy a gép valóban Londonba menjen. Ez lesz itt az utolsó dolga. Csinálja.

Kaufmann habozott, aztán bólintott. Megfogta a tollat, és az íróasztal egyik fiókjához nyúlt, mintha papírt akarna kivenni.

Meglepően gyorsan mozgott. Egy pillanat tört része alatt már előre is ugrott, kezében pisztollyal, és a bejárati ajtó felé hátrált.

– Ez nem a maguk játszmája, uraim – gúnyolódott. – Nem is érdemes próbálkozniuk. – Aztán megfordult és rohant a lépcsőhöz.

Fleming és Neilson a sarkában voltak, de Kaufmann, aki féktelenül száguldott lefelé, egérutat nyert. Fleming látta, hogy Abu lentről fölnéz, és a lépcső lába felé szalad. Fleming figyelmeztető kiáltása egyszerre hangzott föl a pisztolylövéssel. Abu összerándult és a földre zuhant. Kaufmann viszont olyan lendülettel rohant, hogy már nem tudott megállni, és átzuhant áldozata testén.

Még mielőtt fölállhatott volna, már ott volt Neilson és Yusel. Fleming azonban Abut vette gondozásba. Lehajolt és fölemelte az arabot. Abu feje hátracsuklott, szájából dőlt a vér. Fleming nem tudta, hogy a rámeredő tekintet halott-e már, vagy még üzenni próbál. Nagyon gyöngéden ismét letette a testet a földre.

Neilson eszelősen ütötte Kaufmannt.

– Hagyja – ordított rá Fleming, és odament a síró, vinnyogó némethez. – Nem öljük meg magát – mondta. – Felelni fog gyilkosságáért Genfben és más helyeken is, ha ugyan vannak még működő bíróságok.

– Nem én okoztam ezeket a dolgokat – nyüszítette Kaufmann. – Engedelmeskednem kellett.

Fleming elfordult, mert undorodott.

– Vigyázz rá, Yusel! – parancsolta. – Vidd ki a repülőtérre. Itt a pisztolya. Most már nem lesz gondod vele.

– Várjanak!

Megfordultak, és Madeleine Dawnay állt a bejáratnál.

– Mit csinálnak itt? – kérdezte. Aztán meglátta Abu holttestét. Fleming beszámolt a történtekről, aztán követte az asszonyt vissza, az irodába.

– Maguk is jöjjenek – mondta Neilsonnak és Kaufmannak. Yusel kiment, és egy fehér ruhával tért vissza, amivel letakarta Abu holttestét. Valamennyien Janine Gamboul irodájába mentek, Dawnay asszony elfoglalta Janine helyét az íróasztalnál, és vele szemben ült, Yusel őrizete alatt, Kaufmann. Fleming kínosan érezte magát, az ablakhoz ment, de Dawnay visszahívta.

– John – mondta –, nem olyan egyszerű a dolog, mint gondolná; még nem végeztünk Herr Kaufmann-nal.

Az asszony belenézett Kaufmann összetört, deformálódott arcába.

– Kinek tett jelentést Bécsben?

Kaufmann először nem válaszolt, de amikor Madeleine várakozóan pillantott Yuselra, meggondolta magát.

– Az Igazgatói Testületnek.

– Akiknek Janine Gamboul halálát is jelentette?

– Igen.

– És itt ki veszi át a parancsnokságot?

Kaufmann lesütötte a szemét.

– Én.

– De maga nem igazgató.

A férfi egy kicsit összeszedte magát és magabiztosabbá vált.

– Átmenetileg én vagyok a parancsnok.

– Átmenetileg, de meddig? – kérdezte az asszony. Szünet.

– Jobb lesz, ha szépen megmondja – szólt közbe Fleming.

– Vagy azt szeretné – mondta Neilson –, hogy kitörjem a nyakát?

– A mai géppel három igazgató érkezik Bécsből – Kaufmann csak Dawnay asszonyhoz beszélt, mintha tőle várna könyörületet. Madeleine alig mutatott meglepetést.

– Három?

– Már korábban kellett volna jönniük! – magyarázta gyorsan és egyre izgatottabban Kaufmann. – Fräulein Gamboul nem tudott megbirkózni a feladattal. Megbomlott tőle az agya, de nem engedte, hogy más is beleszóljon. Igazán nem voltak megfelelő embereink egy ilyen nagy ügyhöz, de Janine Gamboul nagy befolyással volt a főnökre – és itt jelentőségteljesen kacsintott. – Szép nő volt. De most már más a helyzet; mindent tisztességes, üzleti alapokra helyeztem. És lesznek igazgatóink, titkáraink, asszisztenseink, ma sokan érkeznek.

– Valóban? – kérdezte érdeklődéssel Madeleine.

– Persze. És megkapunk minden erősítést is, amire csak szükségünk van. Szóval… – és Kaufmann diadalmas pillantást vetett Flemingre és Neilsonra. De Madeleine közbevágott.

– Szóval valamennyiüket őrizetbe kell vennünk – mondta nyugodtan. – Majd intézkedünk. Közben pedig maga segít nekünk, hogy telexezzünk Bécsbe a maguk kódja szerint.

– És mit?

– Hogy mindenki épségben megérkezett, minden rendben van, és nincs szükségük további segítségre. Ezenkívül megadja nekünk a főnökük és, valamennyi európai igazgatójuk nevét és adatait és minden ebben az irodában található nevet és címet. – Ezzel az asszony amerikai kollégájához fordult. – Neilson professzor, maga elviszi a jelentésemet Londonba, és annyi antibaktériumot, amennyit csak most adhatok. Estére talán már ott is lesz.

 

 

XII. TISZTA ÉGBOLT

 

A miniszterelnök magán dolgozószobájában fogadta a válságbizottságot, a Downing Street 10-ben. Bár ragaszkodott hozzá, hogy a dolog titokban maradjon, már két napja feküdt betegen. Az orvosai szívasztmának minősítették a betegséget, de nevezhették volna bármi másnak is azt a kimerültséget, amit a légzési nehézségek okoztak minden középkoron felüli embernek. Madeleine Dawnay azarani csodatételének híre már eljutott a Whitehallba, de a hatását még nem érezték.

De a miniszterelnök azért fölkelt, hogy üdvözölje a tudományügyi minisztert és Osborne-t.

– Örülök, hogy épségben megérkeztek – suttogta. – Még mindig rossz a helyzet?

– Lidércnyomásos, uram – mondta a miniszter. – Hammersmith környéke és az utak víz alatt vannak. – És köhögni kezdett.

– Nem jó ez nekünk – mondta a miniszterelnök. – Elsőként mi fogunk összeroppanni. Ami persze számos politikai problémát megold. Rövidesen megalakul a történelem legfiatalabb kormánya, a Túlélők.

A tudományügyi miniszter udvariasan nevetett.

– Ami engem aggaszt, uram, az, hogy a londoni repülőtér is víz alatt van. Gatwick már jó ideje használhatatlan. És a polgári repülés nem nagyon szereti Hurnt. Önt szeretném megkérni, hogy bírja rá a légierőt, hogy adjon Lynehamben leszállási elsőbbséget. És legalább két helikopter várakozzon ott, hogy aztán rögtön idejöjjenek hozzánk. A Hyde Parkban még van némi hely az élelmiszer-elosztók és kötözőhelyek ellenére is.

– Eszerint újabb hírei vannak, Bertie – momdta a miniszterelnök. – Kérem, mellőzze a melodramatikus előadást.

– Üzenetet vettünk Azaranból, uram – szólt közbe Osborne. – Neilson professzor már útban van London felé. Ő és Dawnay professzorasszony vették át a hatalmat Herr Kaufmanntól, akinek tudomásunk szerint része volt a thornessi kémkedésben is.

– Pontosan így van, Osborne – mondta szórakozott mosollyal a miniszterelnök. Ez már régi seb volt, és mint Osborne többi régi sebe, már ez is kezdett begyógyulni és feledésbe merülni. Osborne azóta már nemcsak tisztára mosta magát, de érdemeket is szerzett. – Thorness. De mi van az ellenbaktériummal?

– Abból is hoz, amennyit csak tud. Nem túl sokat a mostani repülési nehézségek miatt, de azért elegendőt ahhoz, hogy legalább ezer tenyésztő központot ellássunk vele.

– A nemzetközi szervezeten keresztül?

– Igen – mondta a tudományügyi miniszter. – És mondhatom, uram, hogy az együttműködési készség csodálatos. Japán kész megmozgatni minden még közlekedő tartályhajót, hogy megcélozzák az olyan tengeri áramlatokat, mint a Golfáramlat. A Szovjetunió teljesen megtisztított öt állami vegyi üzemet. Az Egyesült Államok olajfinomítóinak fele már megtisztítva várja a baktériumot. Nálunk szombatra tisztítják meg az összes tengerparti gáztartályokat; az összes tej- és benzinforgalmazó cégek az általunk kijelölt központokba irányították tartálykocsijaikat.

– Jól van – pihegte a miniszterelnök. – Bízzunk benne, drága fiam, hogy néhányunk számára mindez még idejében történik. Gondolom, beszélni akar Neilsonnal, mihelyt megjön. Aztán küldje ide. Szeretném, ha tájékoztatna a terveiről. Aztán jöhet a rádióadás, az emberek megérdemelnek néhány bátorító, reménykeltő szót.

 

 

De csupán másnap éjjel látta a miniszterelnök elérkezettnek az időt, hogy tájékoztassa a világot a visszatérő reményről. Az ezt megelőző huszonnégy óra lázas tevékenységgel telt. Az ezer kémcső, amit Neilson hozott, nevetségesen kevésnek bizonyult, amikor megkezdődött az elosztás. Százat mindjárt átadtak a brit tenyésztő központoknak. Hogy időt nyerjenek, Neilson csak szóban tájékoztatta az érintett vegyészeket. Közben készültek a különféle nyelvű utasítások, és a katonai rádióadó fölvette a kapcsolatot minden érintett nemzettel, hogy tájékoztassa őket a minták mennyiségéről és várható érkezési idejéről.

A szállításról az angol és az amerikai légierő gondoskodott. Történelmi esemény volt, amikor az amerikai nagy hatósugarú kémrepülőgép leszállt a moszkvai katonai repülőtéren, és az orosz bombázók díszkísérettel üdvözölték.

A miniszterelnök ragaszkodott hozzá, hogy udvariassági gesztusként azzal a szinte ismeretlen emberrel szemben, aki névleg magára vállalta a világ megmentését, a rádióadás az azarani elnök nyilatkozatával kezdődjön.

A rádiókapcsolatot lassan, fáradságos munkával sikerült csak létrehozni, de – bár a földgolyó másik feléről jött – jól sikerült.

"Minket azaraniakat évszázadokon át elmaradott népnek tartottak – hallatszott az elnök lágy, dallamos hangja. – De most megtiszteltetésnek és nagy örömnek tartjuk, ha sikerül megmentenünk a világot. A mi országunk fölött már javul a levegő, és ismét kielégíti tüdőnket. És ez, hisszük és reméljük, eljut a világ minden szenvedő emberéhez."

A találékony rádiós pedig valahonnan előásta az azarani himnuszt. A siralmas dallam fölerősödött, aztán elhalt.

Ezután következett a miniszterelnök történelmi jelentőségű, londoni beszéde:

"Az Azaranból kapott, újonnan kitenyésztett baktériumtörzsek szabadíthatnak meg minket az emberiséget rettegésben tartó gonosztól. A tudósok segítségével, akiknek a kezében van az életünk, valamennyi nép kormánya megtesz minden tőle telhetőt. Az Egyesült Királyságban már tenyésztik és a tengerbe szivattyúzzák a baktériumtörzseket. És az első szállítmányok már megérkeztek a testvérnépek laboratóriumaiba, akik társaink ebben a megsemmisülés elleni keresztes hadjáratban. Azaranból újabb szállítmányok jönnek, melyeket a lehető leggyorsabban szétosztunk. A világ minden népének közös erőfeszítéseivel van reményünk rá, hogy a tenger vize megváltozzék, és ismét a régi levegőt szívhassuk."

A miniszterelnök kimerültén dőlt hátra karszékében. A beszéd nagy erőfeszítést kívánt tőle, és most pihent, míg beszédének fordításait közvetítették az ENSZ öt hivatalos nyelvén. Aztán hívatta a kocsiját. A körülötte álló hivatalnokokhoz fordult, de már suttogni tudott csak.

– Szeretném látni, uraim, hogy valóban józan ígéreteket tettem-e. Azt mondják, a londoni dokkokban is van egy tenyésztő telep.

A miniszterelnök kocsiját rendőrautó kísérte a sötétbe borult Cityn át, a Tower-hídon túlra. A rendőrautó átgázolt a törmelékhalmokon, megkerülte az elbarikádozott utcákat, végül lehajtott egy kopott, régi rakpartra.

Utálatos eső szitáit, de ez is változatosságot hozott a szüntelen viharok sorában. Két esőkabátos férfi állt a parton, és egy embert figyeltek, aki egy rendőr-motorcsónakban állt. Amikor a hajlott hátú öregemberben fölismerték a miniszterelnököt, odamentek hozzá.

– A nitrogéntartalmat vizsgáljuk, uram – magyarázta az egyik. – Ide hat órával ezelőtt ellenbaktériumot öntöttünk.

– És hogy megy? – kérdezte a miniszterelnök.

– Jól, uram. Jöjjön és nézze meg.

A rendőrmotorcsónak reflektorának fényében a folyóvíz feketének és mocskosnak látszott. De hirtelen fölbukkant és szétpukkadt egy buborék. Mellette két másik buborék keletkezett.

– És ez így megy végig a folyón, uram. Két és fél órával ezelőtt kezdődött. Ez a fölszabaduló nitrogén, ahogy az új baktérium elpusztítja a régit.

Újabb kocsi érkezett a rakpartra. Osborne, akit a miniszterelnök személyi titkára értesített, elhozta Neilsont. A miniszterelnök mosolyogva, nyugodtan üdvözölte őket.

– Remélem, a kúra nem olyan keserves, mint a betegség – mondta az amerikainak.

Neilson a fejét rázta.

– Nem, uram. Az ellenbaktérium nem éli túl az önmaga által létrehozott körülményeket; Dawnay professzorasszony ezt alaposan ellenőrizte. Az ellenbaktériumnak csak egyetlen ellensége, egyetlen tápláléka van: a Thornessben létrejött baktérium. És ha azt elpusztította, nem jut táplálékhoz, és maga is elpusztul.

– Mint az antibiotikumok, amelyek a baktériumokat elpusztítva maguk is elpusztulnak – magyarázta Osborne.

– Azzal a különbséggel, hogy ezúttal az eredmény még teljesebb lesz…

– Látom, hogy az ellenőrzésük alatt tartják – szakította félbe Neilsont egy újabb mosollyal a miniszterelnök.

Még egy ideig álldogált a parton, és nézte a keletkező és szétpukkanó buborékokat.

– Hála Istennek! Hála Istennek! – suttogta, aztán visszaült a kocsijába.

Neilson Londonba való megérkezése után huszonnégy órával Azaranban is teljesen megváltozott a helyzet. Egymás után érkeztek a különböző országokból a repülőgépek tudósokkal és technikusokkal, akik azért jöttek, hogy segítsék Madeleine Dawnay munkáját meg a szállítást és a kommunikációt. ENSZ-csapatokat helyeztek készenlétbe, de az elnök kívánságára csak akkor kellett átlépniük az azarani határt, ha az Intel támadást kísérel meg. Madeleine Dawnay teljes szabadságot biztosított magának.

De az Intel teljes szervezete csöndben és teljesen összeomlott. A Neilson által Londonba vitt jelentés alapján a különböző nemzeti nyomozóirodák és az Interpol felderítette, megrohanta és lezárta a bécsi, zürichi és hongkongi központi irodákat; és a lista alapján letartóztatottak nevei megdöbbenést keltettek számos hivatalban. A nagyhatalmak megegyezése alapján nem sürgették az elbocsátásokat és letartóztatásokat, de a konzorcium valamennyi kereskedelmi engedélyét bevonták. Volt néhány öngyilkosság és számos lemondás egészségügyi alapon, amiket a káosz elleni harc világraszóló drámájában észre sem vettek, és az ügy szépen elcsitult, csupán üres, megbízólevél és forgalom nélküli kereskedelmi állások és gazdátlan, nem követelt milliók a svájci bankokban maradtak utána. Azaranban az ellenbaktérium-termelő főközpont és az ellenbaktériumot létrehozó kompjúter Madeleine Dawnay, illetve munkatársa, John Fleming kezében voltak. Dawnay és Fleming huszonnégy órán belül világhírű lett.

A túlzott készségesség és az állandó hízelgés, amiben Dawnay asszony és Fleming részesült, visszataszító volt Fleming számára. Nem kívánt részt venni ebben; valójában semmi hasznos tennivalója nem akadt. Kerülte a kíváncsi, lelkes csoportokat, akik az alkalmi étkezdében gyűltek össze. És visszautasította a Balebban hamar divatossá váló partykra szóló meghívásokat.

Röviddel azután, hogy Kaufmannt átadta az Interpolnak, Flemingnek olyan eseményben volt része, amit soha nem tudott elfelejteni. Összeszedte Abu személyes holmiját az íróasztalából, és Lemka falujába hajtott. Örült, hogy az elnök emberei már közölték Abu halálhírét az asszonnyal.

A ház romos udvara nagyon csöndes volt. A mosott ruha lobogott a szélben. A gyermekágy az egyik omladozó fal árnyékában állt. A hevenyészett tűzhelyből rőzsefüst szállt föl. Fleming beszólt és várt, amíg a lépések zajára Lemka megjelent a romos ajtókeretben.

– Azért jöttem; hogy megmondjam… – kezdte Fleming.

– Nekem ne mondja, hogy sajnálja – vágott közbe az asszony, és elfordított arccal a mosott ruhák közé rejtőzött. – És azt se mondja, hogy nem a maguk hibája.

– Nem akartam a férjét belekeverni. Az asszony megfordult dühösen.

– Mindnyájunkat belekevert.

– Szerettem a férjét, hiszen tudja. Nagyon szerettem. Csak azt akartam megkérdezni, hogy nem tehetnék-e valamit – tiltakozott Fleming.

Lemka a könnyeivel küzdött.

– Már eleget tett. Megmentette a világot a saját balfogásától. És most azt hiszi, hogy minden rendben van. Hogy lehet, hogy lehetnek valamennyien ilyen önteltek? Maguk nem hisznek Istenben. Az életet nem érzik az Ő ajándékának. Meg akarják változtatni, mert azt hiszik, különbek Istennél.

– Én megpróbáltam megállítani… – és Fleming elhallgatott.

– Maga megpróbálta, és mi szenvedünk ezért. A lánynak, a maga barátnőjének, igaza volt, amikor azt mondta, hogy maga valamennyiünket pusztulásra ítélt. Miért nem megy vissza hozzá, és miért nem hallgat rá?

– Haldoklik.

– Hát őt is megölte? – Lemka pillantásában több volt a szánalom, mint a gyűlölet. Fleming nem tudott válaszolni. Abu holmijának kis csomagját a gyermekágy lábához tette, és elment.

A telepen aztán betolakodóként, kerülő úton lopakodott a szállására. Elővette a kompjúter adatait és a saját számításait és tanulmányozni kezdte őket.

Amikor Madeleine visszautasította a segítséget, Fleming félretette ezeket a számításokat, mert úgy érezte, egyedül nem boldogul velük. Nem tudott eleget a biokémiáról. Már régen kerülte André betegszobáját, hiszen nem tudott szembenézni a lány haldoklásának tényével, és mostanáig semmi reménye nem volt, hogy az asszonynak lesz ideje, energiája és hajlandósága, hogy segítsen.

Madeleine Dawnay most az irodaépületben lakott, a gyorsan kiépült rádió- és távíróközpontban, utasításokat és tanácsokat osztogatva a világszerte küszködő tudósoknak. Fleming nem tudta, hogy az asszony mikor alszik, vagy pihenhet-e egyáltalán; még csak nem is látta.

Ült hát kis szobájában, és komoran nézte a számításokat. Aztán kibontott egy újabb üveg whiskyt, és megpróbált valamit kisütni. Már éjfél felé járt az idő, amikor kissé bizonytalan léptekkel a laboratórium felé indult.

A kísérletek befejeztével a legnagyobb tenyésztőtartályokat átvitték az irodaépületbe, ahol elfért az a seregnyi asszisztens, akiket most Dawnay asszony dirigált. A laboratórium, ahol minden elkezdődött, most rendbe rakott és élettelen volt. Fleming a kapcsolót kereste. A villany felgyulladt. Az előző nap az áramszolgáltatást már nagyjából helyreállították.

Fleming maga sem tudta, hogy egyetemi éveinek emlékei jöttek elő agyának valami rejtett kamrájából, vagy a jó whisky tette meg a magáét, de a fejében kezdtek rendeződni a szükséges adatok. Lassan és körülményesen, és egy kicsit részegen, megpróbált kémiai szintézist teremteni a számításaiból.

Képzettsége nagyjából lehetővé tette, hogy jó irányban induljon el, de keserűen kellett tapasztalnia, hogy az egyszerű, plebejus, gyakorlati vegyészet meghaladja a képességeit. Hiányzott belőle a türelem és a pontosság; de makacssága és Lemka sajnálkozó tekintetének az emléke arra késztette, hogy folytassa. Nem vette észre, hogy a reggeli napfény túlragyogja az egyetlen villanykörte fényét, és azt sem, hogy az ajtó nyílik.

– Micsoda disznóól! – hangzott föl Madeleine Dawnay hangja. – Nézze csak a laboratóriumomat. Mit képzel, mit csinál itt?

Fleming leszállt a munkapad melletti magas székről, és nyújtózkodott.

– Hello, Madeleine – mondta. – Megpróbáltam szintetizálni Andrénak azt a micsodát. A főláncolatok, azt hiszem, kialakultak. De a mellékláncolatokkal nem boldogulok.

Madeleine szakértő szemmel nézett körül a padlón és az asztalon szétszórt, rendetlen papírokon.

– Nem vagyok meglepve – mondta. – Pompás disznóólat csinált. Jobb lesz, ha rám bízza.

– Azt hittem, nem ér rá. Azt hittem, túlságosan lefoglalja, hogy rendet teremtsen a világban.

Madeleine nem vett tudomást a megjegyzésről, inkább átnézte Fleming számításait.

– Ha valóban valamiféle vegyianyag hiányával állunk szemben – mondta lassan –, és ez az anyag a véréből vagy a belső elválasztású mirigyeiből hiányzik; akkor kell lennie egy vegyi válasznak is. De nem tudjuk, ez-e az.

– Ennek kell lennie – mondta Fleming. Elektronikus főnökünk így mondja.

Az asszony egy darabig töprengett.

– Miért csinálja ezt, John? – kérdezte. – Maga mindig félt Andrétól. Mindig szerette volna eltenni az útból.

– És most azt akarom, hogy éljen!

Az asszony elgondolkozva nézte Fleminget, és az ajka körül mosoly játszott.

– Azért, mert mint tudós kíváncsi az üzenet igazi értelmére? Nem tudja elviselni, hogy Janine Gamboul ezt tudta, és maga nem tudja? Ez az igazi ok, ugye?

– Magának igazán régimódi elképzelései vannak – mosolyodott el Fleming.

– Lehet – mondta az asszony –, lehet. És a fali kampóról levette kezeslábasát. – Menjen reggelizni, John. Aztán jöjjön vissza. Magának is adok majd tennivalót.

 

 

Madeleine és Fleming tökéletesen, szinte ösztönösen tudott együtt dolgozni. Gondosan kerültek minden erkölcsi vagy érzelmi vitát. Olyanok voltak, mint a közös cellába kényszerített ellenségek. Semmi másról nem beszéltek, csak a munka nehézségeiről. Tíz napon – és éjszakán – át dolgoztak. A légnyomás javulásáról, a szélerő csökkenéséről szóló, a világ minden tájáról érkező jelentéseket tudomásul vették és elfelejtették.

A balsikertől való félelmében Madeleine nem közölte Fleminggel, hogy még a végső ellenőrzések előtt elkezdte az injekciókat adni Andrénak. A dolog etikai része nem izgatta az asszonyt. André élete már úgyis egy hajszálon függött.

Fleming még mindig kerülte a betegszobát. Bebeszélte magának, hogy addig nem láthatja a lányt, míg nem tud reményt nyújtani neki. Tudta, hogy Madeleine rendszeresen látogatja Andrét, de szándékosan nem érdeklődött.

És Madeleine, aki látta, hogy betege lassan gyógyulni kezd, maga is alig hitt a sikerben. Csak a hosszú és alapos orvosi izomreflex-vizsgálat után merte elhinni, hogy a szinte lehetetlen megtörtént.

Végül André zárta le az ügyet.

– Az állapotom javul – mondta az egyik reggel, az injekcióra várva. – Megmentetted az életemet.

– Te mentetted meg önmagadat – mondta gyöngéden Dawnay. – Te meg John, a kompjúter számításaival.

– És John mit szándékozik tenni, most, hogy életben maradok? – kérdezte André.

– Nem tudom – mondta Madeleine, aki már várta és félte ezt a kérdést. – John lelke kettéhasadt. Az egyik felével folytatná. A másik fele fél. Valamennyien így vagyunk ezzel. De a félelem sem állít meg minket az előrehaladásban.

– És én az előrehaladást jelentem? – kérdezte André.

– Sokkal többet. Itt, a mi barátságos kis Földünkön eddig azt hittük, hogy már csak a távolság is megvéd minket minden külső hatástól. És most látjuk, hogy az értelem, a tiszta, nyers értelem, képes átszelni az űr végtelenjét, és fenyegetni minket.

– Még mindig egy idegen világ fenyegetésének tartasz?

– Nem – mondta Madeleine. – Én nem tartalak annak.

André elmosolyodott.

– Köszönöm. Ugye, hamarosan láthatom Johnt?

– Már elég erős vagy ahhoz, hogy fölkelj – egyezett bele az asszony. – Látnia kell. Igen – folytatta kis szünet után. – Együtt megyünk majd hozzá, ha tudsz már járni.

 

 

Az egyik este Fleming a kompjúterépületbe ment. Vele volt Yusel is, akit Fleming hozott be erre a munkára, részint hogy könnyítsen a lelkiismeretén, részint mert szüksége volt olyan segítségre, amit szakképzetlen ember is el tudott végezni. Yusel szép fizetést kapott, így segíthette Lemkát és a gyereket.

Madeleine tehát a kompjúterépületben találta őket, amikor az arab bocsánatot kért és távozott, és az asszony kettesben maradt Fleminggel.

– John – mondta. – Itt van André. – Hol?

– Odakint – mondta az asszony, és Fleming csodálkozását látva, elmosolyodott. – Egészséges. Sikerült a dolog. Most már nem lesz semmi baja.

Madeleine először azt hitte, hogy Fleming semmit sem fog mondani. Aztán a férfi mégis megszólalt, megbántott hangon.

– Miért nem szólt nekem?

– Nem voltam biztos a sikerben. A férfi csodálkozva nézett rá.

– Szóval meggyógyította, és most az az első dolga, hogy idehozza, vissza a géphez! Mindez olyan egyszerű, olyan előre megfontolt, egyszerűen nevetséges, hogy mennyire kihasználnak minket. – És összeráncolt homlokkal fordult el. – Hát hogy folytathatnánk vele a munkát, amikor itt a gép!

– Ez a maga dolga – mondta Madeleine. – Nem tudok segíteni magának. Az én munkámnak itt vége. Holnap hazautazom.

– Ezt nem teheti! – kiáltott föl Fleming.

– Maga akarta, hogy életben maradjon – figyelmeztette az asszony, de Fleming úgy nézett rá, mint aki kísértetet lát.

– Nem hagyhat így itt – tiltakozott a férfi. – Andréval és a géppel.

Madeleine még sohasem látta Fleminget segítségért könyörögni.

– Nézze, John – mondta kedvesen. – Maga nem gyerek, aki a mamája szoknyája mögé bújik. Állítólag maga tudós. André nem használta föl a céljaihoz magát, sem engem. Mi bolygattuk föl a világot. És André mentette meg – és az ajtóhoz ment, a kint várakozó lányhoz. – Indulás előtt még találkozunk.

André odasietett Fleminghez, és úgy állt meg előtte, boldog mosollyal, mint egy iskolás kislány. Még mindig sápadt és sovány volt, a szeme hatalmasnak látszott kiálló arccsontjai fölött, de nem látszott betegnek. Élénk, vibráló, kifinomult szépsége akarata ellenére is hatott Flemingre.

– Alig hiszem, hogy így látlak – mondta.

– Nem örülsz?

– Persze hogy örülök…

– Félsz tőlem?

– Amíg bábu vagy, amíg kötélen rángatnak. André elpirult és hátrasimította a haját.

– És te nem az vagy? Még mindig egyedülálló, isteni teremtménynek tartod magadat? Háromezer millió él belőled ezen a földön. Ők, vagyis mi, valamennyien bábuk vagyunk, akiket kötélen rángatnak.

– Hát akkor táncoljunk – mondta Fleming, és mozdulatlanul állt.

– Megteszek mindent, amit csak kívánsz – mondta a lány. – De egy biztos. Nem járhatunk külön utakon.

Fleming megsimogatta.

– Akkor menjünk innen – mondta. Megfordult és fölnézett a kompjúter hatalmas, szürke tömegére. – Ha már elpusztítottuk ezt. Most tökéletes munkát fogunk végezni. Aztán majd keresünk valami nyugodt helyet, mint az a sziget, ahol az a hogy is hívják, Preen él.

– Jól van – mondta André. – Úgy lesz, ahogy akarod. Mondtam már. De jól meggondoltad? Azt hiszed, hogy valóban békességben élhetünk? Számunkra ez az egyetlen biztonságos hely. Ha elfogadjuk ezt a tényt és a hely védelmét, akkor elfogadjuk a Tervet is.

– A Terv! Micsoda átkozott szó. És mi a Terv?

– Amit akarsz. Az fog történni itt és mindenütt a világon.

– Úgy érzem, nem születtem diktátornak.

– Csak az lehet igazán jó diktátor, aki nem született annak – mondta a lány. – Az olyan ember, aki tudja.

– Mit?

André belekarolt a férfiba, és vezetni kezdte a kompjúter megfigyelője felé.

– Megmutatom neked, amit Gamboul kisasszonynak mutattam – mondta. – Állj ide mellém.

Fleming engedelmeskedett, és egymás után nyomta meg a kapcsolókat, ahogy André utasította. A lány izgatottan és várakozóan ült le, kezét a férfi kezén nyugtatta.

A kompjúter zümmögni kezdett. A relék működésbe léptek, a képernyő kivilágosodott. Mint amikor a vetítőt élesre állítják, úgy alakultak ki összezsugorodva, perspektívát nyerve a képek.

– Olyan, mint a Hold – suttogta Fleming. – Halott hegyek, poros völgyek.

– Ez nem a Hold – suttogta André, egyre a képernyőt bámulva. – Nem a Hold. Ez az a bolygó, ahonnan az üzenet érkezett.

– Úgy érted, megmutatják magukat nekünk? – bámulta Fleming a bizarr árnyakat és alakokat. – A fény teljesen kísérteties.

– A fényforrás miatt – magyarázta André. – Az ő napjuk fénye kék.

André feszülten figyelte a képernyőt, ahol a kép változni kezdett. A kép egyre sebesebben mozgott vízszintes irányban, míg végül vakító fény töltötte el a képernyőt. A mozgás lassult, aztán megállt. A most látott képben volt valami iszonyatos nyugalom, az időtlenség abszolút merevsége.

A háttérben végtelen síkság olvadt a sötét égboltba. Az előtérben hatalmas, hosszúkás valamik látszottak rendszertelen összevisszaságban, félig a lágy felszínbe süppedve.

Fleming hátán végigfutott a hideg.

– Istenem! – suttogta. – Mik ezek?

– Ők azok – mondta André. – Akik az üzenetet küldték. Azok, akiknek állítólag a fajtájához tartozom.

– De hiszen élettelenek – mondta Fleming, aztán helyesbített: – vagyis mozgásképtelenek.

A lány bólintott, és egyre a képernyőt nézte.

– Persze – mondta. – Az igazán nagy agyak nem tudnak mozogni, ahogy ez a kompjúter sem tud. De nincs is rá szükség.

– A felületük tömörnek látszik. Hogyan látnak?

– Szemre nincs szükség. A kék fény, mint tudod, elpusztítaná a szöveteket és idegsejteket. Másképp látnak, ahogy a többi érzékszerveik is mások, mint amikkel az emberek – itt habozott egy kicsit –, a hozzánk hasonló emberek rendelkeznek.

A kép szétesett. Egyes részletek betöltötték a képernyőt. Aztán a képernyő elsötétült.

– Ez minden? – kérdezte Fleming, és úgy érezte, mintha megfosztották volna valamitől.

André felé fordította az arcát. Az arca fénylett az izzadságtól, a szeme hatalmas, a pupillája tág volt.

– Igen – mosolygott. – Ez minden. Ők azok. Azt akarták, hogy lássuk a bolygójukat. Úgy hitték, ennyi elég lesz. Mint figyelmeztetés. Vagy hogy megmutassák, mit hozhat az idő, és hogyan lehet életben maradni. Hogy hogyan tehetnénk meg mi is ugyanezt.

Fleming a sötét képernyőre pillantott. Ő még mindig maga előtt látta tisztán azokat a szánalomraméltó, mozdulatlanságra kárhoztatott alakokat.

– Nem – mondta.

– Annyival rosszabb ez, mint az emberi faj? – kérdezte a lány. – Mint az emberi faj, amely állati ösztönök alapján él, szaporodik, dolgozik és küzd? Hiszen az ember nem több, mint olyan állat, aki küzd a létéért, a teste életben maradásáért. És amikor a föld túlságosan zsúfolttá válik, kitör a katasztrófa, és a ciklus újrakezdődik, de az agy semmit sem fejlődik.

– Igazán?

– Valójában nem. Nem elég gyorsan. Mire a Föld alkalmatlanná válik az emberi életre, az ember még mindig küszködő kis állat lesz, amely kihal.

– Hacsak meg nem változunk?

A lány bólintott.

– Az a távoli agy irányítani tudna minket, és mi irányíthatnánk másokat. Amíg csak a kezünkben van a hatalom, amit az a távoli agy ad nekünk.

– És rákényszerítenénk az ő akaratát a világra?

– Csak megmutatnánk egy lehetséges utat – mondta André.

– Évmilliókba telik, amíg a Föld…

– Nincs hozzá jogunk – mondta Fleming.

– Hogy felhasználjuk, amit a jövőről tudunk? Hosszasan vitatkoztak, végül a lány azt mondta:

– Jól van, szóval teljesen tiszta a fejed? Mindezt el akarod pusztítani? – és közömbösen a gépre mutatott.

– Igen – mondta határozottan Fleming. – Ezt akarom.

A lány fölállt és az adattároló fülkébe ment. Az egyik hátsó fiókból egy kis filmtekercset hozott ki, és odanyújtotta Flemingnek.

–  Mi ez? – kérdezte a férfi, és nem nyúlt a filmhez.

– Negatív bemeneti jel. Törli a gép egész memóriáját. A gép nem állíthatja meg. Tápláld be ezt a filmet, és néhány percen belül csak egy rakás fém és üveg lesz az egész.

Fleming követte Andrét a programozó pulthoz, és nézte, ahogy a filmet ráteszi a tekercsre és rögzíti. Szeme az ellenőrző pult piros gombját kereste. Már fölemelte a kezét, hogy megnyomja, amikor André gyöngéden, de határozottan megfogta a kezét.

– Szeretném, ha nem te nyomnád meg a gombot – mondta.

– Én tudom, hogy hibát akarsz elkövetni. Hát jobb, ha nem te csinálod.

Fleming leeresztette a kezét, és ellépett a pulttól. André a kezelőpult fölé hajolt, és valamit írni kezdett a pulthoz rögzített jegyzetfüzetbe.

– Hagyunk egy üzenetet – magyarázta. – De ki legyen a címzett?

– Yusel – vigyorgott boldogan Fleming.

– Igen – egyezett bele André. – Yusel. Ő teljesen ártatlanul megindítja majd a betápláló motorját, ha meglátja ezt az üzenetet – és nagybetűkkel ráírta a cédulára Yusel nevét,

– És most vigyél innen el – suttogta –, ha valóban ezt akarod.

Fleming nem mozdult, míg a lány oda nem ment hozzá. Akkor egy picit lehajolt és szájon csókolta.

Forró ajkát az ajkán érezve, hirtelen megértette, hogy André – ember. Hirtelen elmúlt az előző hónapok minden feszültsége és félelme, csak azt érezte, hogy végre egyedül van azzal a nővel, akire vágyott.

Gyöngéden elhúzta a száját, és eltolta magától a lányt kartávolságnyira, és rámosolygott. És amikor André visszamosolygott rá, a kompjúter fülkéinek szürke paneljei elmosódott, jelentéktelen árnyakká váltak. Fleming hangosan fölnevetett, és megfogta a kezét.

– Menjünk. Beülünk Kaufmann kocsijába. Szeretnék mutatni neked valamit.

André szó nélkül követte. Odakint sötét és hűvös volt. Csak enyhe, sivatagi szellő fújt. A telihold békés, sápadt derűjét nem takarta felhő.

A kocsiban André odabújt Fleminghez. A férfi azon az úton haladt, amihez annyi emlék fűzte. A hegyekhez közeledve elkanyarodott, mert nem akarta fölverni Lemka falujának alvó népét. Egy nagy szikla mellett állt meg.

Kéz a kézben kapaszkodtak föl a templom romjainak fehér foltjához vezető ösvényen. A levegő egyre hűvösebb lett. Mindketten lihegtek az erőlködéstől, kezükben, arcukban lüktetett a vér.

Fleming némán megállt, mikor a romos oszlopcsarnokba vezető lépcsőhöz értek. Keményen fogta André kezét, és a lány is megállt.

– Miért jöttünk ide? – kérdezte.

– Lélegezni – mondta Fleming, és fejét hátravetve, teli tüdőből szívta a levegőt.

André is fölnézett a hegyhát fölött sötétlő égboltra, ahol a Hold fénye elhalványult. A Sarkcsillag úgy ragyogott ott, mint egy fényes lámpa. És a közelében egy másik csillag pislákolt.

– Béta Cassiopeia, az a neve – mondta Fleming érezve, hogy annyira egyformán gondolkodnak, hogy a lány sem nézhetett mást. – De szebb neve is van: az Ülő Hölgy. Látod az alakját?

André nevetett.

– Nem látom – és még egyre fölfelé nézett. – De most már tudom, hogy miért hoztál ide. Az a halvány ragyogás a Sarkcsillag és az Ülő Hölgy között.

– Igen – ölelte át védelmezőén Fleming.

– Androméda – suttogta a lány –, a névrokonom.

– Az a hely, ahol azok a lények élnek, mozdulatlanul, vakon; csak agyuk van. – Fleming szándékosan elfordította a tekintetét a csillagokról. – Nincs értelme. Gondolj csak a gépre, amit Thornessben építtettek velünk. Emlékszel, mit tett veled? A kezed?

André bólintott.

– Emlékszem. De ha nagyon józan és nagyon bölcs lett volna, akkor is tiltakoztál volna ellene? – Fleming a fejét rázta. – Akkor valóban a hatalmába kerített volna. Téged is és mindenki mást. Ahogy Janine Gamboult.

– Valószínűleg.

– Akkor most mitől félsz? Azért tették a gépet vaddá és kegyetlenné, hogy magad vedd a kezedbe az irányítást. Ezért változtattuk meg a döntési áramköröket az azarani modellnél. És ez is szándékos volt. Ez mind előre látható volt.

– A nitrogénbaktérium is?

– Hát persze. Arra azért volt szükség, hogy a döntési mechanizmust feltétlenül megváltoztassuk. Hogy ne a gép döntsön.

Fleminget a magyarázat már majdnem meggyőzte.

– De miért kockáztattak annyit? Majdnem belepusztultunk.

– Számítási hiba volt.

– Ne áltasd magad – vigyorgott Fleming. – Az a gép soha egyetlen hibát sem követett el.

– Ők csak egyszer tévedtek: nem számoltak egy olyan emberrel, amilyen te vagy. Nem gondolták, hogy az első kompjútert el fogják pusztítani, csak változtatásokra számítottak. Ha nem tetted volna azt, amit azon az éjszakán tettél Skóciában, a tengerben levő baktériummal sokkal hamarabb le lehetett volna számolni.

– Nincs bizonyítékod – tiltakozott Fleming.

– Tudom – mondta lágyan André. – Tudom, hogy elpusztítottad a menekülés egyetlen eszközét. Legalábbis ez történt volna, ha Bridger barátod el nem adja a tervrajzot az Intelnek.

Fleming elmosolyodott.

– A jó öreg Dennis. A Westminster Apátságban kéne eltemetni, nem igaz? – mondta, és átölelte Andrét. – És te, neked mi volt a célod? Hogy létrehozd a gépet újra itt, és abszolút hatalmat szerezz vele?

– Nem. Az volt a feladatom, hogy találjak valakit, aki tudja, hogyan kell használni. – Fleming kabátjának a gombjával játszott. – Nem akarsz hinni nekem. És mégis arra számítasz, hogy bekövetkezhet az áttörés az ismeretek új területére.

Hirtelen ellépett tőle.

– Ez az az áttörés, John. És most a te kezedben van.

– És te? – kérdezte Fleming mozdulatlanul.

– Én is a te kezedben vagyok.

– De mi vagy te?

A lány visszament a férfihoz.

– Hús és vér – mondta boldogan. – Dawnay asszony kotyvaléka.

Fleming a két keze közé fogta az arcát, és úgy fordította, hogy a Hold sápadó fénye bevilágítsa.

– Ez az életem legnagyobb csodája – mondta. Megfordultak és kéz a kézben lesétáltak a hegyről.

– Emlékszem arra az éjszakára, amikor először fogtuk az üzenetet – mondta elgondolkodva Fleming. – Egy új reneszánszról kezdtem fecsegni. Kicsit piás voltam. Bridger nem volt olyan lelkes, mint én. Azt mondta: "Ha az összes korlátok ledőlnek, akkor is kell valami, amibe kapaszkodjunk."

Átkarolta a lány derekát, és magához húzta.

– Ideje megszoknom, hogy beléd kapaszkodjak, igaz?

André rámosolygott, de még nem volt elégedett.

– És az üzenet? – kérdezte.

A hegy lábához értek, és Fleming ismét sietni kezdett. Kézen fogva húzta a lányt maga után, ahogy hosszú léptekkel sietett a kocsihoz.

– Most hová megyünk? – kérdezte André. Fleming visszanézett rá és hangosan fölnevetett.

– Megmentjük a gépet! – kiáltotta olyan hangosan, hogy a hegyoldalak is visszhangozták a hangját. – Még éppen odaérünk, mielőtt Yusel munkához látna. Az új reneszánsz körülbelül egy óra múlva a kezdetét veszi, ha sietünk.

Andrét beültette a kocsiba, és átment a másik oldalra. Egy pillanatra még megállt, és fölnézett a csalóka hajnali fényben halványuló égboltra. A csillagok kezdtek kihunyni. Az Ülő Hölgy és a Sarkcsillag között, a végtelen űr távolában, nagyon halványan látszott a nagy Androméda galaktika ködös fénye.