ELSŐ RÉSZ

- Nincsenek fegyvereink!

- Majd megtaláljuk a módját, hogy készítsünk magunknak!

- De hogyan? Egész Izraelben nem találunk kovácsmestereket. A filiszteusok gondoskodtak róla, hogy ne legyenek. Akiket nem öltek meg, azokat fogságba hurcolták.

Jónátán leült egy olajfa árnyékában az apja, Saul mellé. Két nagybátyja tehetetlen dühében a legutóbbi filiszteus rajtaütés felett kesergett.

- Még ha készíthetnénk is kardokat, mire mennénk velük? Akármiből is állítsák elő a filiszteusok kardjaikat és lándzsahegyeiket, azok sokkal kitűnőbbek, mint a mieink. A bronz nem elég erős anyag, pengéik csapásától eltörik.

- Olyan megalázónak érzem, valahányszor le kell mennem Ajjálónba, és a nehéz munkával megkeresett sékeljeimet oda kell adnom valamelyik büdös filiszteusnak, hogy megélezze nekem az ekevasat és a sarlót!

- Ha ki kell köszörültetnem valamelyik fejszémet, ahhoz is kérdések százaira kell válaszolnom!

- Az idén meg kell javíttatnom a vasvillámat - nevetett fel keserűen a másik és új hegyet kell készíttetnem az ösztökéhez is. Kíváncsi vagyok, vajon mennyibe kerül ez majd nekem.

Saul merengve nézte a távoli mezőket.

- Nem tehetünk semmit sem.

A filiszteusok előőrse a közelben, Gebában táborozott, és Saul törzsének, a benjáminiaknak volt a feladata, hogy állandóan szemmel tartsák őket.

- Kis azt mondja, hogy királyra van szükségünk!

- Jól tudod, mi a véleménye Sámuel prófétának a királyságról - rázta a fejét Saul.

- A filiszteusoknak királyuk van, azért olyan jól szervezettek.

- Bárcsak Sámuel is olyan lenne, mint Sámson! Ő azonban semmi mást nem tesz azon kívül, hogy mindenért bennünket okol!

Jónátán az apjára nézett.

- Ahimaac nagyapám azt mondta, hogy az Úr, a mi Istenünk hatalmasabb, mint a filiszteusok istenei.

Két nagybátyja alig észrevehetően egymásra pillantott. Jónátán előrehajolva folytatta:

- Ahimaac nagyapámtól tudom azt is, hogy amikor a filiszteusok megölték a főpap fiait, és elvitték a szövetség ládáját, Isten hadat üzent nekik. Az istenük, Dágón arccal a földre bukott a láda előtt, a feje és a kezei pedig letörtek. Ezután az Úr daganatos betegségekkel és patkányokkal sújtotta a filiszteusokat, akik félelmükben feltették a ládát egy szekérre, amelyet két fejőstehén húzott, megrakták a szekeret arannyal, majd visszaküldték vele a ládát.

- Annak már két éve! - rázta a fejét Saul.

Jónátán egyik nagybátyja elhajított egy kavicsot.

- Isten magunkra hagyott, hogy védjük meg magunkat, ahogy tudjuk!

Jónátán zavarba jött.

- De ha az Úr...

- Anyád túl sokat mesél neked arról, amit az apjától hallott! - nézett rá Saul.

- De ezek a történetek igazak, nem?

- Azok már évekkel ezelőtt történtek! - horkant fel keserűen a másik nagybátyja. - Mikor tett értünk utoljára valamit az Úr?

Saul átkarolta Jónátánt.

- Vannak dolgok, amiket nem érthetsz még, fiam. Ha majd nagy leszel...

- Saul!

Kis dühös kiáltásának hangjára Saul összerezzent, és elengedte Jónátánt, majd felállt. „Mi az már megint?” - morogta magában.

- Itt vagyok!

Jónátán nagyapja közeledett. Sietős, határozott léptekkel átvágott a félig felszántott mezőn. Finom szövésű bő ruhája lengett körülötte, kivörösödött arca pedig már messziről elárulta rosszkedvét. Fiatalabb fiai úgy szóródtak szét, mint viharos szélben a pelyva, magára hagyva Sault, hogy egyedül nézzen szembe apjukkal.

- Mi a baj? - lépett elő Saul az árnyékból, kérdésével azonban csak olajat öntött a tűzre.

- Hogy mi a baj? Még te kérdezed?

- Ha tudnám, nem kérdezném - komorodott el Saul arca.

- Te csak itt üldögélsz az árnyékban, a szamaraim pedig eltűntek!

- Eltűntek? - vonta össze a szemöldökét Saul, és a távoli hegyoldalakat fürkészte.

- Igen, eltűntek! Talán a füleden ülsz, hogy nem hallod, amit mondok?

- Én szóltam Mésának, hogy figyeljen a szamarakra... Jónátán feszülten figyelt. Mésá már nagyon idős volt, figyelme könnyen elkalandozott. Nem csoda, ha közben a szamarak elcsatangoltak.

- Mésának? - köpött megvetően Kis. - Még hogy Mésának!

- Nem lehetek egyszerre két helyen - tárta szét karjait Saul.

- Én a földet szántottam.

- Szántottad? Ezt nevezed te szántásnak, hogy az olajfa alatt ücsörögsz, és a testvéreiddel társalogsz? - kiáltotta Kis, hogy a többiek is hallják. - Szerintetek lesz mit ennünk, ha csak ültök és beszélgettek?

- Éppen terveket készítettünk.

- Miféle terveket?

- Haditervet!

Kis gúnyosan felkacagott.

- Ahhoz, hogy háborúba vonuljunk, királyra lenne szükségünk, de nekünk nincs királyunk! Hol vannak a szamaraim? - emelte fel fenyegetően az öklét.

Saul kihátrált apja öklének hatósugarából.

- Nem tehetek róla, hogy Mésá nem azt cselekedte, amivel megbíztuk!

- Legközelebb majd az ökröket veszítitek el! Szerintetek lehet jószágok nélkül szántani? Majd titeket állítalak az eke elé!

Saul kivörösödött arccal húzódott vissza az árnyékba. Kis utánaeredt.

- Én téged bíztalak meg, nem a szolgámat! Azt akartam, hogy a fiam vigyázzon az állatokra!

- Nem csak egy fiad van!

- De te vagy a legidősebb közöttük - mondta, majd szitkozódni kezdett. - Mésá csak egy öreg béres. Mit számít az neki, ha odalesz a vagyonom? Ez a te örökséged! Ha már oda kellett állítanod valakit, hogy vigyázzon az állatokra, miért nem Jónátánt küldted? Ő jobban vigyázott volna rájuk!

Jónátán zavartan meghajolt. Miért kavarja bele a nagyapja őt is a vitába? Apja büszkeségébe nem nehéz belegázolni.

- Mindig engem okolsz, ha valami rosszul sül el! - nézett apjára sértődötten Saul.

- Apám, megyek és megnézem...

- Nem mész sehova! - kiáltottak mindketten egyszerre.

- Elküldöm az egyik szolgát - mondta Saul, és elfordult, mint aki menni készül.

- Nem küldesz senkit! - kiáltotta Kis. - Elmész te magad! És nem akarok több kifogást! Nem fogsz itt ücsörögni a hátsódon, és várni, amíg valaki más megtalálja azt, ami a te hibádból csatangolt el! Vegyél magad mellé valakit a szolgák közül, és menjetek el megkeresni a szamarakat! - Kis ezzel sarkon fordult, és még mindig mérgesen kiabálva elindult vissza Gibeába. - Arra pedig ne is gondolj, hogy szamárháton mész! Már csak egy szamarunk maradt, az az egy pedig itt marad! Gyalog is megkeresheted a jószágokat! És valaki mást vigyél magaddal, ne Mésát!

Saul mérgében a port rugdosta, és a fogai között morgolódott. Szikrázó szemekkel átvágott a mezőn, és elindult hazafelé. Jónátán követte. Édesanyja, Ahinóam az ajtóban állva várta őket. Valószínűleg az egész város hallotta, ahogy Kis a mezőn kiabált.

- Megtöltöttem két vizestömlőt, és csomagoltam két tarisznyában kenyeret.

- Ennyire szeretnéd, hogy menjek már? - nézett rá Saul a szemöldökét összevonva.

Az asszony a férje szívére tette a kezét.

- Minél hamarabb indulsz, annál hamarabb érsz haza.

- Én is elmegyek veled, apám!

Saul bement a házba, Ahinóam pedig követte.

- Jeiél többet tud a szamarakról, mint Gibeában bárki, Saul. Őt vidd magaddal! Jónátán addig befejezheti a szántást.

- De anyám!

Édesanyja Jónátánra pillantott, amitől az lecsendesedett.

- Ha mindketten elmentek, idehaza semmi nem lesz elvégezve.

- Apám, az is lehet, hogy a filiszteusok lopták el a szamarakat, és elvitték Gebába. Először talán oda kellene mennünk.

A helyőrség valóban nem volt messze. Édesanyja azonban határozottan elé állt.

- Te nem mehetsz. Édesapádnak anélkül is lesz elég dolga, hogy még rád is vigyáznia kelljen.

Jónátán arca elvörösödött.

- Jobban bánok az íjjal, mint Gibeában bárki!

- Apád nem háborúzni megy, hanem azért, hogy megkeresse a szamarakat.

- Elég! - mordult fel Saul. - Csomagolj nekem néhány napra elegendő kenyeret és aszalt gyümölcsöt! Nem tudhatjuk, milyen messzire kóboroltak el a szamarak.

Felesége hamar ment, hogy tegye, amit kért. Saul morgolódva járkált fel-alá a szobában, és mindenbe belerúgott, ami az útjába került. Amint meglátta, hogy Jónátán még mindig ott áll az ajtóban, felemelte a fejét.

- Menj, és keresd meg Jeiélt! Mondd meg neki, hogy igyekezzen!

- Megyek máris! - mondta Jónátán az ajtó felé hátrálva. - De mi van, ha a szamarak már Gebában vannak?

- Akkor odavannak! - emelte a magasba Saul a kezeit. - Mésá pedig megbánja, hogy nem azt tette, amit mondtunk neki!

- Egyszerűen csak elkóboroltak, ennyi az egész! - mondta Ahinóam, hogy lecsendesítse férjét. - Megtalálod őket, kedvesem, még naplemente előtt. A filiszteusoknak több szamaruk van, mint amennyire szükségük van, ráadásul inkább a lovakat kedvelik - tette hozzá, majd rakott még néhány kenyérkét a tarisznyába.

- Mondd meg Jeiélnek, hogy kész vagyok, és csak rá várok! - kiáltott Saul Jónátán után.

Jónátán megtalálta Jeiélt, aki éppen lázasan dolgozott, hogy egy üres karám falát megjavítsa.

- Kis elküldte apámat, hogy keresse meg az elcsatangolt szamarakat, apám pedig azt szeretné, hogy vele menj. Már útra készen várja, hogy indulhassatok.

Jeiél felállt, és ledörzsölte a sarat a kezéről.

- Összeszedem a legszükségesebbeket, és megyek hamar!

Jónátán követte.

- Megmondhatnád apámnak, hogy ha nem fejezed be a munkát, amit elkezdték a juhok is elszökhetnek. Azt is megmondhatnád neki, hogy én is ugyanúgy segíthetnék az úton, akárcsak te.

Már bejárta a Gibea környéki dombokat és völgyeket, sőt Geba falaihoz is olyan közel merészkedett, hogy még az őrök beszélgetését is hallotta.

- A juhok kint vannak a legelőn, Jónátán, és két pásztor vigyáz rájuk.

- Mi lesz, ha filiszteusokkal találkoztok, mialatt a szamarakat keresitek?

- Nem kell aggódnod apád miatt, a filiszteusokat pedig majd elkerüljük. Ha véletlenül mégis találkoznánk velük, nem hiszem, hogy azok túl sokat törődnének két gyalogossal! Csak egy kevés kenyér és víz lesz nálunk, semmi értékes, amit elvehetnének!

Jónátán felsóhajtott.

Mielőtt a két férfi elindult, Saul megragadta Jónátán vállát.

- Fejezd be a szántást a nyugati mezőn! Figyelj a testvéreidre is! Tudod, hogy hajlamosak elkóborolni!

- Bárcsak én is veletek mehetnék!

- Hamarosan eljön annak is az ideje - mondta Saul Ahinóamra pillantva.

☼

Jónátán kiment a nyugati mezőre dolgozni. Nem sokkal azután, hogy apja és Jeiél elindult, édesanyja jött ki hozzá. Ilyesmi nem sűrűn fordult elő, ezért Jónátán megállította az ökröket, és várt.

- Valami baj van?

- Nem, nincs semmi. Ülj ide mellém az árnyékba, és pihenj egy keveset!

- Apám azt parancsolta, hogy szántsam fel a...

- Nem akarlak sokáig feltartani a munkában, fiam.

Kikötötte a gyeplőket, és anyja után ment. Ugyanannál a fánál telepedtek le, ahol korábban apjával és két nagybátyjával üldögélve királyokról és háborúról beszélgettek. Anyja letérdelt a földre, majd egy kendőre friss kenyeret, szárított datolyát, mazsolát és egy tömlő bort tett.

Jónátán kissé felvonta szemöldökét. Talán azért jött, hogy feledtesse vele a bántó szavakat, amelyek elvették jókedvét? Sértődöttsége máris elpárolgott.

- Még mindig haragszol, hogy nem mehettél apáddal? - kérdezte a fiára nézve.

- Zavaros időket élünk, édesanyám, ő pedig túl fontos ember ahhoz, hogy csak egyetlen szolga vigyázzon rá. Mi lesz, ha filiszteusokba botlanak?

- Apád a szamarakat keresi, nem a harcot.

A nők ezt sosem fogják megérteni!

- Nem kell ahhoz keresni a harcot, hogy az ember máris ott találja magát a kellős közepén!

Édesanyja nagyot sóhajtott.

- Nagyon szereted édesapádat, Jónátán. Tudom, hogy helyén a szíved, de meg kell tanulnod a fejedet is használni, fiam. Láttam, hogy néztél apád és Jeiél után, amikor elindultak. Talán a helyőrség felé vették az irányt?

Vagy talán fegyverkezve, harcra készen mentek el? - kérdezte összekulcsolt kezeit az ölében pihentetve. - Inkább te voltál az, aki arra biztattad apádat, hogy először Gebában keresse a szamarakat. Szerinted ezzel apád biztonságát szolgáltad, vagy inkább veszélybe kergetted volna?

- De a szamarak valószínűleg ott vannak!

- Csak azért, mert hiányzik egy bárány, még nem kell azt gondolni, hogy az oroszlán szájában van. Jeiél megpróbálja majd felderíteni, merre mentek a szamarak. Reméljük, hogy a filiszteusoknak semmi közük hozzájuk. Ha pedig mégis, akkor sajnos odavannak, és ezzel vége a történetnek.

Jónátán keserűségében az arcát dörzsölte.

- A filiszteusok mindent elvisznek, ami a kezük ügyébe kerül.

- Nem azért jöttem, hogy a filiszteusokról vagy a szamarakról beszélgessünk. Isten tudja, merre vannak a szamarak. Ha megegyezik az ő akaratával, akkor segít apádnak megtalálni őket. Nekem fontosabb a fiam, mint néhány igavonó jószág - mondta, majd felállt és megfogta Jónátán kezét. - Azért jöttem, hogy megmondjam: nagyon büszke vagyok rád, Jónátán. Igazán bátor fiú vagy. Csak azt szeretném, hogy hosszú és cél-tudatos életet élj.

Lehajolt és letakarta egy kendővel a kenyeret.

- Ha Izrael eléri a célját, hamarosan nekünk is lesz királyunk, mint a körülöttünk élő népeknek. A királynak pedig általában mi az első dolga? Fiainkat besorozza a hadseregébe, vagy a harci kocsija előtt futtatja őket. Nővéreid egy nap arra ébrednek, hogy szakácsok, pékek vagy illatszerészek lettek valamelyik palotában Júda területén, mivel Júda törzse úgy gondolja, hogy az uralkodónak inkább közülük valónak kell lennie, és nem a benjáminiak közül. A király elveszi termésünk és jószágaink legjavát, és a szolgáinak adja azokat. Mindenből, amink csak van, egy részt oda kell adnunk neki. Ezt mondta Sámuel próféta a nagyapádnak és a többieknek, akik felmentek Rámába, hogy királyt követeljenek. Sámuel igazat beszél. Csak nézz körül, és magad is látni fogod...

- Ki vagyunk szolgáltatva a filiszteusoknak, akik kényük-kedvük szerint bánnak velünk, anyám! Azt akarod, hogy tétlenül üldögéljünk?

- Apám, Ahimaac nagyszerű ember volt. Arra tanított, hogy az Úrban bízzunk. Isten a mi királyunk.

- Isten magunkra hagyott minket!

- Akik így beszélnek, azoknak nincs hitük, hit nélkül pedig reménységünk sincs - emelte fel édesanyja csalódottan a kezeit, szemei azonban élénken csillogtak. - Igen, én csak egy asszony vagyok. Mit tehetnék? Azt azonban tudom, hogy a fiam vagy, Ahimaac unokája. Az ő szavaira hallgass, ne az enyémre! Ha valaki az Urat akarja követni, annak Isten emberei mellé kell felsorakoznia. Sámuel Isten felkent prófétája, aki Isten szavát szólja. Mindig nagyon figyelj arra, amit mond!

- Én nem voltam ott Rámában - felelt Jónátán, s közben azon tűnődött, édesanyja vajon honnan tud ilyen sokat arról, ami ott elhangzott.

- Bárcsak ott lettél volna! Akkor személyesen hallottad volna a próféta szavait, és nemcsak édesanyádtól, aki csak azt ismételheti, amit elcsípett belőle - mondta, majd mélyet sóhajtott. - Azért jöttem, hogy elmondjam: lehet, hogy sok minden meg fog változni a közeljövőben, mégpedig nagyon gyorsan. Amíg itt dolgozol a mezőn, imádkozzál magadban! Kérdezd meg az Úrtól, hogy mit kíván tőled! Mi mást kívánna tőle az Úr, mint azt, hogy harcoljon, és űzze ki az országból a bálványimádókat?

Anyja figyelmesen nézte fia arcát, s közben szemei könnybe lábadtak. Lassan megrázta a fejét, majd felállt és elment.

☼

Eltelt egy nap, majd még egy, ám Jónátán apja és Jeiél még nem tért vissza. Édesanyja nem szólt semmit.

Az emberek összegyűltek Kis asztala körül, és a filiszteusokra panaszkodtak, majd pedig Sámuel romlott életű fiaira, akiket Izrael kormányzásával bíztak meg. Jónátán a három fiatalabb testvére: Malkisúa, Abinádáb és Ísbóset mellett ült, és csak evett szótlanul. Egyfolytában édesapja miatt aggódott.

Saul unokatestvére, Abnér levágott egy szeletet a kecskesültből.

- Sámuel nem látszott nagyon boldognak, amikor Rámában találkoztunk vele. Személye elleni támadásnak tekintette, hogy királyt kértünk tőle.

Kis a húsos lencsefőzelékbe mártott egy darab kenyeret.

- Ő már nem sokáig lesz az élők sorában, nekünk pedig szükségünk van valakire, aki a nép élére áll, mielőtt a próféta elmegy a minden élők útján. Az egész országban nem találunk olyat, mint Sámuel.

- Ez sajnos igaz! A fiai pedig erkölcstelenül élnek.

- Egész kis királyi udvart tartanak Beérsebában, és adót szednek, mint a pogány királyok!

Jónátán egyik nagybátyja egy fürt szőlőért nyúlt.

- Nekünk a hasznunkra voltak eddig!

Kis cinikusan felkacagott.

- Csak azért, mert mi nagyobb kenőpénzt fizettünk nekik, mint azok, akik ellenünk panaszkodtak! Jóélben és Abijjában nem bízhatunk, mert kapzsiságukban mindig annak a javára fordítják az ítéletet, aki többet ad nekik.

- Az pedig, hogy mennyit akarnak, egyik napról a másikra változik.

- Egy olyan embernek, mint Sámuel, hogy lehetnek ilyen fiai?

- Kis, neked azért sikerült meggyőznöd Sámuelt! Nem igaz, testvérem? Nem azt ígérte, hogy hamarosan királyunk lesz?

- Csak az a kérdés, hogy mikor - mondta Kis, majd bort töltött a poharába. - És hogy ki lesz az: valaki Júdából? Jákob próféciája szerint júdai lesz.

- Egyetlen júdai sem méltó arra, hogy uralkodjon felettünk!

- Te miért nem vállalod, Kis? Elég gazdag vagy!

Kis testvérei és fiai egyaránt büszkék voltak benjámini származásukra, így sietve helyeseltek.

- Tekintélyes vezető személyiségnek tekintenek Izraelben!

- Minden törzs felnéz rád!

- Befolyásos ember vagy!

- A többi törzs morgolódik ugyan, de egyértelműen látható, hogy véneik a mi családunktól várják, hogy vegyük át a vezetést.

Kis sötét szemeiben különös tűz gyulladt.

- Tudom, hogy figyelnek ránk, de én már öreg vagyok. Olyanra van szükség, aki fiatalabb és erősebb nálam, termetes, szép szál emberre, aki már a megjelenésével is meggyőzi és maga mellé állítja a törzseket.

Jónátán előrehajolva figyelt. Tudta, hogy apjánál, Saulnál nincs magasabb férfi, akinek termete is fejedelmi.

- Egyesíteni kell a tizenkét törzset. Királyra van szükségünk, mint a körülöttünk élő népeknek. Olyan bajnok kell nekünk, aki előttünk jár, és harcol értünk.

Jónátánnak eszébe jutottak édesanyja szavai, amelyeket Ahimaacról mondott. Nagyapját még a filiszteusok ölték meg, így Jónátánnak nem sok emléke maradt róla, csupán annyi, hogy nem olyan volt, mint az örökké haragos, nagyszájú Kis. Állandóan a háborúra gondolt, és haditerveket szőtt. Ahimaac arra tanította Jónátánt: „Csak az Úrban és az ő nagy erejében bízz!” Kísnek az volt a felfogása, hogy Isten azokat segíti, akik segítenek magukon. Tekintélyével teljesen a hatalmába kerítette az itt ülő embereket. Mindannyian elhitték, hogy az Úr cserbenhagyta őket, ezért maguknak kell megvédeni magukat. A filiszteusokat csak úgy állíthatják meg, ha átveszik a szomszédos népek szokásait, akiknek hatalmas hadseregük és erőskezű királyaik vannak. Némelyek még arra is gondoltak, hogy Filisztea istenei hatalmasabbak, mint Ábrahám, Izsák és Jákob Istene. Máskülönben hogy tudták volna őket így elnyomni?

Kis letört magának még egy szelet kenyeret.

- Sámuel azt mondta, Isten megadja nekünk, amit kérünk.

A szobában mindenki pontosan tudta, hogy kire gondol Kis. Már korábban is sokat beszélgettek erről maguk között. Saul mindenki másnál egy fejjel magasabb volt Gibeában, ráadásul a benjáminiak híresen szép vonásait örökölte. Benjámin törzse ugyanis Jákob legkisebb fiától származik, aki Jákob gyönyörű és szeretett feleségétől, Ráheltől született.

Férfiak és nők egyaránt megbámulták Sault, valahányszor megjelent valamelyik vallási ünnepen, bár nem mintha túl gyakran vett volna részt azokon. Ő inkább szántott, vetett, aratott, csak ne kelljen elmenni a vallási ünnepségekre, jóllehet évente háromszor neki is kötelező volt. Saul már külsőre is úgy festett, mint egy igazi király, bár neki sohasem voltak ilyen ambíciói.

Jónátán tudta, hogy nem az számít, hogy Kis mit akar. Isten mondja meg Sámuelnek, hogy kit válasszon. Bármennyire is szerette és tisztelte apját, nem tudta Sault királynak elképzelni.

De ha nem Saul, akkor ki? Talán Abnér? Ő igazi vezető egyéniség: kemény és hajthatatlan. Vagy Amászá? Mindketten bátor és erős férfiak, akik egyfolytában arról beszélgettek, miként űznék ki a filiszteusokat az országból, ha Isten királyt adna nekik, aki egyesítené a törzseket. Beszélni azt tudnak, de vajon vezetni is?

Jónátán végignézett rokonain. Mindannyian királyt akartak, akár tetszik Sámuelnek, akár nem. Ha apjából király lenne, egyszerre minden megváltozna. Hirtelen nyugtalanság fogta el annak gondolatától, hogy akkor ő lenne a trón várományosa. Édesanyja szavai visszhangoztak a lelkében: „Bízz az Úrban! Ő a mi királyunk!”

Akkor az Úr miért nem semmisíti meg ellenségeiket? Miért engedi, hogy a filiszteusok nyomorgassák őket? Ha Isten még mindig törődik velük, miért nem szabadítja meg őket? Ő küldte egykor Mózest, később pedig másokat is. Az Úr minden egyes alkalommal meglátta nyomorúságukat, és szabaditót küldött nekik. Az évek azonban csak telnek, de nem jön senki. Az egyetlen szó, ami Istentől jött, Sámuel prófétán keresztül érkezett, aki azt mondta, hogy mindnyájan vétkeztek.

Nem maradt más, mint az, hogy mindenki azt teszi, amit jónak lát. Sámuel fiaiban ugyanis senki nem bízik, hogy ők majd apjuk bölcsességével tesznek igazságot Izraelben.

Jónátán csak egyetlenegyszer hallotta beszélni Sámuelt, arra azonban jól emlékszik, milyen hevesen kezdett verni a szíve, amikor a próféta arra emlékeztette a népet, hogy őseik rabszolgák voltak Egyiptomban, Isten pedig Mózest küldte, hogy megszabadítsa őket rabságukból. Csapásokkal sújtotta Egyiptomot, hogy megszabadítsa őket a fáraó kezéből, majd vizet adott a népnek a pusztában, és mannát hullatott rájuk az égből. Isten megnyitotta a Vörös-tengert, hogy megmentse Izraelt, majd összezárta azt mögöttük, elpusztítva a fáraó egész hadseregét. Bármire szüksége volt a népnek, Isten biztosította azt számukra. A pusztai vándorlás hosszú évei alatt, míg a sivatagi nap forróságától szenvedtek, bőségesen volt élelmük és vizük. Saruik és ruháik sem koptak el. Miután mindazok meghaltak, akik nem akartak bízni az Úrban, gyermekeik átkeltek a Jordán folyón, és birtokba vették a földet, amelyet Isten nekik ígért: Kánaánt, a tejjel és mézzel folyó földet.

Sámuel elmondta, hogy az Úr már érkezésük előtt sok népet kiűzött Kánaánból, népének pedig megparancsolta, hogy a maradékot kergessék ki. Próbára tette őket az Úr, hogy lássa, vajon készek-e teljes odaszánással követni parancsait. Amíg Józsué, Káléb, majd Otniél élt, a nép engedelmeskedett, végül azonban belefáradtak az örökös háborúskodásba, és letettek róla, hogy megtisztítsák az országot. Végül is, miért baj az, ha az őslakók közül néhányan meghúzzák magukat a sziklák között és a barlangokban? Isten népe végül is megpróbálta, nem igaz? Ennél többet Isten sem várhat tőlük! Túl sok bajjal jár kézre keríteni és az utolsó szálig kiirtani a bujkálókat. Mi baj lehet abból, ha békén hagyják őket? Ideje volt már, hogy élvezzék végre a föld termését, a nyájak és a csordák, valamint a szüretre érett gyümölcsfák áldásait. Legfőbb ideje volt már, hogy a tejjel és mézzel folyó föld nedűjét kortyolgassák!

Az életben maradt ellenség azonban olyan volt, mint a gyom. gyorsan megerősödtek és terjeszkedtek. Most pedig itt vannak a filiszteusok, akiknek egyik előőrsét csak néhány domb választja el tőlük. Ez a kitűnően felfegyverzett tengeri nép fennhéjázva, gőgösen hatalmaskodott rajtuk. Ráadásul évről évre beljebb nyomultak a szárazföld belseje felé. Izraelben senki nem mert szembeszállni velük, hogy kiűzze őket az országból. Azóta pedig különösen nem, hogy egyetlen kovácsmester sem maradt az országban, hogy fegyvert kovácsoljon. A szétszórtságban élő tizenkét törzs, amelynek számtalan vezetője volt, miként is vehetné fel a harcot a királyuk vezényletére mozgó, jól szervezett ellenséges erőkkel szemben?

- Királyra van szükségünk, mint nekik! Ha nincs királyunk, aki egyesítsen bennünket, védtelenek vagyunk.

- Ha lesz királyunk, aki összefog bennünket, nem kell többé félelemben élnünk, állandóan attól rettegve, hogy martalócok zsákmánya lesz a termésünk és a jószágaink.

- A jószágaink! - hasított bele Jónátán szívébe a rémület. Apja még mindig nem tért vissza. Meddig tart még megtalálni néhány szamarat? Istenem, kérlek, hozd vissza épségben az édesapámat! Vajon hallja még Isten az imádságaikat? Valóban elhagyta volna őket az Úr, ahogy azt rokonaik közül állítják egyesek? Valóban azt akarja Isten, hogy ezentúl csak saját erejükre és eszükre támaszkodjanak?

Sámuel azt mondta, hogy amennyiben megtérnek az Úrhoz, Isten megszabadítja őket ellenségeiktől. Jónátán azonban nem értette, mire gondol a próféta. Hogyan és mikor hagyta ő el az Urat? A filiszteusok apránként egyre beljebb nyomulnak az országba, és egyre nagyobb területet foglalnak el tőlük. Lecsapnak minden védtelen és gyenge pontra, ahol azután felépítik erődítményeiket. Isten pedig nem állítja meg őket, és nem avatkozik be, hogy hatalmas kezével végigsöpörjön az országon. A történetekből, amiket hallott, Jónátán jól tudta, hogy annak az Istennek, aki a tíz csapást küldte Egyiptomra, igazán nem jelentene gondot, hogy a filiszteusokra is küldjön egy-két csapást. De akkor miért nem teszi? Édesanyjától hallotta, hogy nagyapja, Ahimaac gyakran mondogatta: „Minden egyes megpróbáltatás megerősíti, vagy meggyengíti a hitünket.”

A filiszteusok évről évre többen lettek, és egyre erősödtek. Finom szövésű, színes ruhákban jártak, testüket díszes páncél borította, copfba font sűrű hajuk koronaként ékesítette fejüket, amelyet mindig peckesen, magasba emelve hordtak. Állandóan felfegyverezve jártak, készen a gyilkolásra. Gyorsak voltak a gúnyolódásra, a csúfondáros nevetésre és a bálványaik előtti féktelen szenvedélyre. Nem mindennapi látványt nyújtottak! Vajon isteneik valóban léteznek? Honnan lenne különben szertelen magabiztosságuk, amellyel mindenki mást megvetnek és lenéznek? Hódítók voltak, akik a meghódítottak kiszipolyozásából tettek szert gazdagságra. Izraelt megalázták és kifosztották, miközben Isten némán hallgatott.

- Az Úr szólt Sámuelhez, és azt mondta, hogy királyt kell választani - szólt Kis, és letette borosserlegét. - Vagy megérti és elfogadja végre, hogy királyra van szükségünk, vagy többé nem parancsol nekünk.

Kis vajon Istenre vagy Sámuelre célzott? Bármelyikre gondoljon is, Jónátánt kirázta a hideg. Képes lenne-e akár apja, akár bárki más megfelelően kormányozni Izraelt? A vének állandóan civakodnak, valahányszor összeülnek tanácskozni. Nem kizárt, hogy hisznek Istenben, egymással szemben azonban bizalmatlanok.

Jónátán gondolatai messzire kalandoztak. Milyen lehetett Isten oltalmazó szárnyai alatt élni? Nappal a felhő, éjjel a tűzoszlop alatt! Milyen íze lehetett a mannának? Milyen érzés lehetett látni, hogy víz fakad a kősziklából? Jónátán sokszor vágyott rá, hogy bárcsak ő is átélhette volna azokat az eseményeket. Reményvesztettnek érezte magát, a lelke éhezett.

Többször is azt álmodta, hogy a törvényt tanulmányozza - talán Nájótban, ahol Sámuel tartózkodott. Az Úr szólt Sámuelhez. Ő biztosan tudná a választ azokra a kérdésekre, amelyek oly sokat foglalkoztatták Jónátánt. Mit jelent Istenben bízni és neki engedelmeskedni? Mit cselekedjen, hogy elnyerje Isten tetszését? Nyilvánvaló, hogy az áldozatbemutatás önmagában nem elegendő. Isten távol volt tőlük, és hallgatásba burkolózott. Vajon az Úr Sámuelen kívül mást is meghallgat?

Bármilyen nagy ember volt is Sámuel, bármilyen becsületes és feddhetetlen bírónak mutatkozott, az ő alakja elhalványul a Mózesről szóló történetek mellett, aki lehozta a Sínai-hegyről a törvényt, valamint Józsué mellett, aki meghódította az országot. Akkoriban Isten valóban királyként uralkodott népe életében! Isten járt előttük a csatákban, és hátulról is ő oltalmazta lépteiket. Jégesőt és vihart bocsátott a földre. Ki állhatna ellen egy ilyen Istennek? A rabszolgákat felszabadította, és a megriadt nyájat oroszlánok seregévé kovácsolta.

De hova lett Izrael hadserege? A hatalmas harcosok, akik egykor birtokba vették örökségüket, eltűntek, és helyükön csupán egy rémült birkanyáj maradt, amely kétségbeesetten béget a gyér legelők és a kiszáradt vízlelőhelyek fölött, és a filiszteus farkasoktól való állandó félelemben él.

Mi lesz, ha Kis terve valóra válik, és Sault királlyá koronázzák Izraelben? Jónátánt hirtelen félelem fogta el. Az ő apja földműves, és nem harcos. Az is meglehet, hogy már nem is él. Lehetetlen, hogy ilyen sokáig tart megtalálni a szamarakat! Jónátán hangot adott aggodalmának:

- Apám már rég elment. Elindulhatok, hogy megkeressem?

- Saul már valóban rég elment - vonta össze a szemöldökét Abnér.

Kis töprengett pár pillanatig, majd legyintett.

- Korai még aggódni, fiam!

- De nagyapa, már két teljes napja, hogy elment!

Kis halványan elmosolyodott.

- Egy napba telik megtalálni a szamarakat, egy nap, míg durcáskodik, és egy nap, míg hazaér! Ha holnaputánra sem jön meg, akkor én is elkezdek aggódni!

- Ha megengeded, holnap elmegyek és megkeresem. Lehet, hogy bajba került.

- A fiú azt hiszi, el tud bánni pár filiszteussal!

Jónátán még csak tizenhárom éves volt, de máris kész férfi. Mikor jön már el az a nap, amikor a többiek is férfinak tekintik?

- Hallgass! Nem szabad gúnyt űzni egy fiú apja iránti szeretetéből! - mondta büszkeségtől ragyogó tekintettel Kis, és hosszasan nézte Jónátán arcát. Ennek ellenére ő is a fejét rázta. - Apád most kihasználja, hogy távol lehet, mert nagyon mérges. Meglátod, néhány nap múlva hazatér.

Jónátán azt kívánta, bárcsak ő is ennyire bizonyos lehetne ebben...

☼

Jónátán rémült kiáltásra lett figyelmes. Az egyik pásztor közeledett szaladva a mezőn át.

- A szamarak a kútnál vannak!

Valami bizonyára történt az apjával. Jónátán is futni kezdett.

- Nagyapám!

Kis kilépett a házból. Jónátán szólt neki, hogy megvannak a szamarak, mire Kis a pásztoroknak kiáltott.

- Láttátok a fiamat?

- Nem, uram! Nyomát sem láttuk.

- Hadd menjek! - kiáltotta Jónátán attól tartva, hogy már így is túl sokáig vártak. - Hadd keressem meg apámat!

Kis ismét kiáltott, mire néhány ember futott oda hozzá. Jónátán nem engedte, hogy félreállítsák.

- Nekem is veletek kell mennem!

- Elég, ha Abnér megy.

- Hadd menjek vele!

Kis erőteljesen megragadta Jónátán vállát.

- Menj, de ne keresd a bajt!

Sietve haladtak, és csak néha álltak meg, hogy megkérdezzék, látta-e valaki Sault és Jeiélt. Többen is találkoztak velük, de azóta már továbbálltak. Jónátán és Abnér átkelt az Efraim-hegységen, Sálisá vidékén, majd tovább Cúf földjére, követve az útközben kapott eligazítást.

- Errefelé lakik a látó - mondta megdöbbenve Abnér.

Apja vajon képes volt egészen idáig eljönni, hogy Sámueltől kérdezze meg, hol vannak a szamarak?

Abnér csillogó szemekkel ment be Nájót városába.

- Itt majd megtudunk valamit Saulról. Biztos vagyok benne.

Saul és szolgája valóban itt járt. A városban még mindig róluk beszéltek az emberek.

- Sámuel meghívta Sault, hogy egyen vele - mondták a városbeliek, akik még mindig nem tudtak napirendre térni a lakoma felett. - Sámuel a legjobb falatokat tette félre Saulnak a bárányból.

- De miért?

A legjobb falatokat? Mit jelentsen ez?

- Azt nem tudjuk, de Sámuel szemmel láthatóan számított Saul érkezésére.

- Hol van most az apám? - nézett körbe Jónátán.

- Már elment.

- És Sámuelt merre találjuk? Beszélhetnénk vele? - kérdezte Abnér, akinek a hangja izgatottságtól remegett.

- Ő is elment.

- Együtt mentek el? - érdeklődött tovább Abnér.

A vének közül az egyik megvonta a vállát, míg a másik előremutatott.

- Nem, Saul a Bétel felé vezető úton indult el.

Abnér megragadta Jónátán karját.

- Menjünk! Sietnünk kell.

- Szerinted mi történt?

- Majd megtudjuk, ha megtaláltuk apádat.

Saul és Jeiél azonban nem volt Bételben. Három másik férfi kíséretében ugyan jártak a városban, ahol kenyeret kaptak az emberektől, de továbbindultak Gibea felé.

- Talán megtudta, hogy a szamarak hazamentek - mondta Jónátán.

- Vagy valami mást tudtak meg! - nevetett furcsán Abnér.

Másokkal is találkoztak, akiktől sok mindent hallottak Saulról, valamint a történtekről.

- Apád csatlakozott a próféták menetéhez, akik a gibeai magaslatról jöttek lefelé. Ő is velük együtt prófétáit! Jónátán apja prófétáit? Hogy lehet az?

Mások is odajöttek, hogy hallják a beszélgetést.

- Mi történt Kis fiával?

- Prófétáit!

- Hogyan? Már Saul is a próféták között van?

- Hol lehet most az apám? - furakodott közéjük Jónátán.

- Felment a magaslatra!

Mire azonban ők is odaértek, Saul és Jeiél már elmentek.

- Mennyi ideje távozhattak el?

- Nem olyan régen.

Jónátán és Abnér futva utánuk eredt. Nagy sokára Jónátán megpillantott egy magas férfit, valamint egy alacsonyabbat, ahogy egymás mellett haladtak az egyik távoli dombon.

- Apám! - kiáltotta Jónátán, majd gyorsított a léptein. Abnér szorosan mögötte iparkodott.

Saul megfordult és várt. Amikor odaértek, magához ölelte Jónátánt, és széles mosollyal az arcán hátba veregette.

- Aggódtunk miattatok, és elindultunk, hogy megtudjuk, mi történt veletek - lihegett Jónátán.

Valami furcsa illatot érzett apján. Vajon mi lehet az? Valami édeskés illatot. Apjának haja vastagon olajos volt. Saul üdvözölte Abnért.

- Mi történt veletek? - érdeklődött Abnér.

- A szamarakat kerestem - mondta Saul, ám arckifejezése megváltozott.

- Sámuellel együtt ettél - lépett közelebb hozzá Abnér.

Saul megvonta a vállát, és megfordult, hogy induljon hazafelé.

- Amikor nem találtuk a szamarakat, elmentünk hozzá, leiéinél volt egy kis pénz, amit ajándékba adhattunk.

- És Sámuel elfogadta? - kérdezte meglepetten Abnér.

- Nem - mondta gyorsan Jeiél.

- Mondjátok el, mi történt!

Saul komolyan Abnérra nézett.

- Sámuel azt mondta, hogy menjek előre, fel a magaslatra.

Jónátán érezte, hogy apja viselkedése mintha kissé megváltozott volna. Valami emlékezetes dolog történhetett, aminek a részleteibe nem akarja beavatni őket. Abnér Saul vállára tette a kezét.

- Mit mondott neked Sámuel?

- Azt mondta, hogy a szamarak megkerültek - válaszolta Saul, és kivonta vállát Abnér kezéből. - És meg is kerültek, nemde?

- De!

Saul nem szólt többet, csak elindult Gibea felé.

- Jeiél! - fordult meg Abnér csalódottan, majd a szolga mellé lépett, és egymás mellett haladva halkan mondott valamit neki, amire Jeiél széttárta a kezeit és megvonta a vállát.

Jónátán utolérte apját, és együtt mentek tovább. Saul egyszer csak hangosan felnevetett.

- Jeiél nem tud semmit!

- Miért? Mit kellene tudni, apám?

Saul összeszorította ajkát, Jónátán szíve pedig hevesen zakatolt.

- Tömjén illatát éreztem rajtad...

Saul gyors pillantást vetett a fiára, és arca elvörösödött.

- Erről ne beszélj senkinek! Megértetted?

- Igen.

Jónátán nem szólt többet, de attól tartott, hogy Kis imája meghallgatásra talált.

☼

Saul nem volt hajlandó a Sámuellel történt találkozásáról beszélni. Visszatért a munkájához, és folytatta a szántást, mialatt Kis és a többiek azon tanakodtak, vajon mi történhetett. Jónátán az apjával együtt dolgozott, és várta, hátha elmondja, mi történt Nájótban. Apja azonban egy szót sem szólt, néma csendben dolgozott, ám feszültségét nem titkolhatta.

Jónátán akárcsak a többiek - nem zaklatta többé a kérdéseivel. Édesanyjával azonban többször váltott szót apja távollétéről.

Minden bizonnyal történt valami - suttogta anyja -, de bele sem merek gondolni, mi lehetett az! Csak maradj mindig apád közelében! Tedd meg, amit mond neked! Ha majd készen áll rá, elsőként neked beszél róla, mielőtt a többieknek elmondaná. Azt hiszem, az elkövetkező napokban szüksége lesz rád.

- Neked említett valamit?

- Nem, de néha egy férfi hallgatása hangosabban beszél, mint a szavai.

Egyik nap Kis jött ki a mezőre.

- A szolgák majd befejezik a szántást, fiam. Te túlságosan fontos ember vagy ahhoz, hogy ilyen munkával töltsd az időd.

- Én csak egy egyszerű földműves vagyok, semmi több - nézett rá elkerekedett szemekkel Saul.

- Igen, földművesek vagyunk, ez igaz. Te azonban talán ennél többre vagy hivatott.

- Sajnálom, apám, de nem válthatom valóra álmaidat.

- Meghívtak bennünket Micpába.

- Meghívtak?

Sámuel üzent, hogy mindannyian gyűljünk össze Micpában.

- De miért? - kérdezte Saul hamuszürkére vált arccal.

- Szerinted miért? - kérdezett vissza Kis az izgalomtól megfeszülve. - Ott közli majd velünk Sámuel, kit választott ki Isién, hogy uralkodjon Izraelben.

- Júdából való lesz - mondta Saul, majd újból az eke szarvára tette a kezét.

- Júdából? - nevetett gúnyosan Kis. - Mióta Józsué és Káléb meghalt, Júdában egyetlen valamire való ember nem akadt. Majd épp Júdából!

- Így szól a prófécia - mondta Saul fejét fel sem emelve. - Jákob maga mondta...

- Azt hiszed, ettől Júdának jogában áll uralkodni felettünk? Hány évszázad telt el azóta?

- Akkor menj te magad! Elvégre te vagy a nemzetségünk feje! Talán szerencsénk lesz, és király lesz belőled. Én itt maradok.

Kis arca elvörösödött.

- Mindannyian elmegyünk! Sámuel az egész népet összehívta. Mindnyájunkat! Megértetted?

Saul megrántotta a gyeplőket, majd minden erejével nekifeszült a szántásnak. Apja csak a fejét rázta.

- Holnap indulunk! - kiáltotta utána Kis.

Saul Jónátánra nézett.

- Hajnalban indulunk! - mondta, majd sietve távozott.

Jónátán intett az egyik szolgának, rábízta az ökröket, amelyekkel addig szántott, és apja után ment. A mező szélén Saul megállt egy pillanatra, és reszkető kézzel végigsimította arcát. Jónátán hallotta, amint apja elmond egy dühös imát. Saul csak állt, és a távolba meredt. Jónátán megállt mellette, és várt. Nem volt biztos a dolgában, hogy mit is mondjon.

- Mi a baj?

- Miért lenne bármi baj? - nevetett fel keserűen Saul. - Hacsak az nem, hogy mindenki az én életemmel van elfoglalva!

Gondterhelten nézett Jónátánra.

- Egy férfinak tudnia kell igent vagy nemet mondania, igaz?

Jónátán nem tudta, mit feleljen. Saul csak a fejét rázta, és visszanézett a frissen felszántott földre.

- Bizonyára téved!

Kísről mondta ezt, vagy valaki másról?

- Bármi történjen is, apám, rám számíthatsz!

Saul lassan kieresztette a levegőt.

- Nem lesz más választásod.

Saul Jónátán kezébe nyomta a gyeplőt és az osztókét, azzal lassan, leeresztett vállakkal, s lehorgasztott fővel elindult Gibea felé.

☼

Egész Izrael összegyűlt Micpában. Jónátán még nem látott együtt ennyi embert! Sátrak tízezrei nőttek ki a földből, a sokaság pedig tolongott és morajlott, mint valami kitörni készülő vihar, s csak arra vártak, hogy az Isten által kiválasztott királyra zúdítsák éljenzésüket.

Amint Sámuel előállt, az összes férfi, nő és gyermek elhallgatott. Itt-ott felsírt egy kisbaba, de azokat is hamar lecsendesítették.

- Így szól az Úr, Izrael Istene! - kiáltotta Sámuel felemelt, kitárt karokkal.

Jónátán szíve nagyot dobbant.

Én hoztam ki Izraelt Egyiptomból. Én mentettelek meg benneteket Egyiptomnak és mindazoknak az országoknak a hatalmából, amelyek sanyargattak benneteket. Ti pedig most elvetettétek Isteneteket, aki megszabadított benneteket minden bajból és nyomorúságból. Hiszen ezt mondtátok neki: Tégy valakit a királyunkká! Most hát álljatok az Úr színe elé törzsenként és nemzetségenként!

Sámuel figyelte, amint a törzsek és a nemzetségek egyesével elvonultak előtte: elsőként a léviták, majd Rúben és Simeon törzse következett, azután Júda fiai, majd Dán és Naftáli törzse. Semmi más zajt nem lehetett hallani, csak a saruk és a mezítelen lábak súrlódását a porban. Senki nem mert egy szót sem szólni. A nép néma csendben állt, míg a próféta figyelt, és várta, hogy Isten közölje vele, ki lesz a király. Gád és Áser törzse, majd Issakár és Zebulon fiai haladtak el előtte. Őket követte Efraim és Manassé fél törzse, akik Józseftől származtak. Végül már csak Benjámin törzse maradt.

Jónátán gyomra összeszorult. Ahogy közeledtek Sámuelhez, szíve egyre gyorsabban vert. Apja nem volt mellette. De vajon hova tűnt? A levegő szikrázott az izgatott várakozástól. Kis büszke léptekkel, felemelt fejjel, csillogó szemekkel, izgalomtól kipirult arccal haladt elöl. Vajon tudja, hogy Saul nincs jelen?

- Benjámin! - kiáltotta Sámuel, amitől Jónátán szíve a torkában dobogott.

Halk suttogás morajlott végig, mint a sziklákon lezúduló víz hangja.

- Álljatok elő nemzetségenként! - parancsolta Sámuel.

Benjámin férfiai aszerint cselekedtek. Kis körülnézett, majd megragadta Jónátán karját.

- Apád hol van?

- Nem tudom.

- Matri! - kiáltotta Sámuel.

Kis újból körülnézett, tekintete feldúlt volt.

- Kis! - csendült fel Sámuel hangja. - Az Úr Sault választotta, hogy Izrael királya legyen.

Benjámin törzse ujjongásban tört ki, az emberek örömükben ugráltak és kiáltoztak.

- Saul! - kiáltotta Kis, miközben hol erre, hol arra nézett. - Saul!

A kiáltozás csak erősödött, ám egyre többen értetlenül néztek szét. Jónátán mindenütt az apját kereste. Hova mehetett?

- Ó, apám! Édesapám!

Kis arca elborult. Megragadta egyik fiát, majd intett a többieknek is.

- Keressétek meg a testvéreteket! Gyorsan! Menjetek, mielőtt az ujjongás az ellenkezőjére fordul! Menjetek már!

- Itt van már az az ember? - kiáltozták némelyek.

Sámuel komor tekintettel nézett rájuk. Igen! Elrejtőzött a csomagok között. Jónátán úgy érezte, hogy minden erő kiszalad a tagjaiból. Rettenetesen kínosnak tartotta a helyzetet. Előreszegett fejjel átfurakodott a sokaságon.

Néhányan ismét kiáltozni kezdtek.

- Elrejtőzött? Egy ilyen ember hogy tudna megszabadítani bennünket?

- Milyen bajnok lesz belőle?

Jónátán a csomagok felé szaladt. Meg akarta találni apját, de legalább annyira akart a megvető, gúnyos megjegyzések elől is elszaladni. Elrejtőzött? Az nem létezik! Az ő apja nem gyáva!

Jónátán végre megtalálta apját, aki a csomagok és zsákok között összekuporodva, arcát a tenyerébe temetve kucorgott.

- Apám, te lettél a király! Az Úr királlyá tett téged!

- Mondd meg Sámuelnek, hogy itt valami tévedés történt - nyögte siralmas hangon Saul.

- Isten mondta Sámuelnek, hogy te vagy az, Isten pedig nem téved - biztatta apját Jónátán, majd lekuporodott mellé. - Velem kell jönnöd.

A várható kínos, megalázó fogadtatás miatt Jónátán a könnyeivel küszködött. Mi lesz, ha a többiek ilyen állapotban látják meg apját? Ezt nem tudná elviselni.

Az Úr megsegít majd. Ő nyilván nem hagyja magára azt, akit kiválaszt, még akkor sem, ha bennünket mind magunkra hagyott.

Saul felemelte a fejét, majd kinyújtotta karját. Jónátán megfogta és talpra segítette. Érezte, ahogy apja megremeg, amint valaki elkiáltotta magát:

- Ott van!

A férfiak mind megindultak feléjük, és körbevették őket. Saul kihúzta magát, igyekezvén palástolni félelmét. Egy fejjel magasabb volt, mint a körülötte állók mind. Jóképű, jó testfelépítésű férfi volt, s ebben a pillanatban úgy állt közöttük, mint egy igazi király. A tömeg magával sodorta őt, mint a folyó a falevelet, míg egyszer csak ott találta magát Sámuel előtt. A próféta kinyújtotta kezét.

- Íme, a férfi, akit Isten választott, hogy királyotok legyen! Egész Izraelben nincs hozzá fogható!

Jónátán észrevette, hogy Júda férfiai gúnyosan összemosolyognak és sugdolóznak egymás közt. Szerencsére azonban a nagy többség azt harsogta:

- Éljen soká a király!

- Halljátok meg az Úr szavát! - kiáltotta Sámuel a sokaságnak.

Saul ott állt a látó mellett, a néppel szemben. Sámuel megnyitott egy tekercset, és felolvasott belőle. Némelyek megálltak, és csendben hallgatták, a többség izgett-mozgott, néhányan összesúgtak. Sámuel felemelte fejét, és végignézett a népen.

- Az Úr megmondta, hogy eljön majd az a nap, amikor királyt kérünk magunknak. Megparancsolta, hogy Izraelből való legyen; nem lehet idegen származású - mondta, majd Saul felé fordult. - Sok lovat se tartson a király, és ne vigye vissza a népet Egyiptomba, hogy sok lovat szerezzen, mert az Úr megmondta nektek, hogy ne térjetek vissza többé Egyiptomba.

Ne legyen sok felesége, hogy szíve el ne hajoljon, nagyon sok ezüstöt és aranyat ne gyűjtsön!

Sámuel fogott egy kisebb tekercset, és az oltárra helyezte, amelyet ő maga épített kövekből, majd átadta Saulnak a Tórát.

- Saul, Kis fia, aki Abiél fia, aki Cerór fia, aki Bekórat fia, aki a Benjámintól származó Afiah fia! Másold le magadnak egy tekercsbe ezeket a rendelkezéseket a lévita papok jelenlétében! Mindig tartsd magadnál azt a másolatot, hogy egész életedben tanulmányozd azt. így megtanulod félni az Urat, a te Istenedet, hogy engedelmesen megtartsd minden parancsát és rendelkezését. Ha rendszeresen olvasod ezeket az igéket, megóvhatod szívedet a büszkeségtől és az elbizakodottságtól, nehogy azt gondold magadról, hogy több vagy néped fiainál. A törvény olvasása attól is megóv, hogy akár csak a legkisebb mértékig is eltérj az Úr parancsaitól. Ha ezeket megtartod, te és utódaid sok-sok nemzedéken át uralkodtok Izraelben.

Saul átvette a tekercset, és az oldalához szorította, mint valami kardot. Sámuel ekkor a nép felé fordította őt. Amint Saul végignézett a sok ezer emberen, akik mind őt bámulták, összeszorította ajkát. Csak állt szótlanul.

Jónátánt büszkeséggel töltötte el, ahogy végignézett apján. Azt senki nem állíthatta róla, hogy a királysággal együtt járó hatalomra éhezett. Annyi lelkesedés sem volt benne, mint abban az emberben, aki éppen az imént kapta kézhez halálos ítéletét. Ám egész Izraelben nem akadt olyan királyi termetű férfi, mint Saul, Kis fia.

Bármibe kerül is, Uram, segíts, hogy segíthessek apámnak! - fohászkodott Jónátán. Adj erőt, ha arra van szüksége, hogy megvédjem! Adj nekem bölcsességet, ha tanácsolnom kell! Állíts mellé erős férfiakat, bátor harcosokat, akik csak téged félnek, és hűségesen szolgálják a királyt!

☼

Jónátán arra számított, hogy életük nagymértékben megváltozik, ám amint a család hazaért Gibeába, apja máris elindult a szántóföldjére. Semmiféle utasítást nem adott a vele együtt visszatérőknek, akik pedig már alig várták, hogy a király parancsait végrehajtsák. Letáboroztak a város körül, és vártak.

- Most akarod lemásolni a törvényt, apám?

- Első a föld és a munka, fiam!

Jónátán értetlenül fordult édesanyjához.

- A látó parancsolta így, édesanyám! Sámuel bizonyosan igen mérges lesz, ha édesapám nem azt teszi, amit mondott neki.

- Saul most már Izrael királya, Jónátán, s minden király azt tesz, amit jónak lát. Ha apád nem akarja lemásolni a törvényt, te nem tehetsz semmit ez ügyben. Ne fecséreld az idődet vitatkozásra! Kis sokkal erősebb, de vajon nyert-e valaha is csatát Saullal szemben?

- Nem.

- Apádnak nincsenek királyi ambíciói, ám akár tetszik neki, akár nem: ő a király. Te pedig - ha tetszik, ha nem - a herceg vagy, a trón várományosa.

Édesanyja nagyon okos asszony volt. Minden szava mély jelentőséggel bírt.

- Miről beszélsz, édesanyám? Szeretném, ha nyíltan kimondanád, mire gondolsz!

- Talán egy nő mondja meg egy férfinak, hogy mit tegyen? - tárta szét a kezeit.

- Semmi más vágyam nincs, mint hogy apámat szolgáljam.

Anyja összekulcsolta karjait az ölében, és rejtélyesen mosolygott.

- Akkor szolgáld őt!

Szóval, ha a törvényt le kell másolni, apjának pedig nincs rá ideje, akkor ő majd megteszi. Kiszaladt a mezőre, és engedélyt kért apjától, hogy Nájótba, a próféták iskolájába mehessen. Saul bólintott.

- Igyekezz a feladattal, és gyere haza, amilyen hamar csak lehet! - mondta, majd átölelte és megcsókolta Jónátánt, mielőtt elengedte.

Mire Jónátán visszaért a házba, édesanyja már mindent előkészített az útra.