MÁSODIK RÉSZ

Jónátán kibontotta a tekercset, rögzítette az asztalon, majd óvatosan a tintába mártotta a tollat. Minden egyes betűt, minden pontot és vesszőt hajszálra úgy másolt le, ahogy azt Mózes megörökítette a törvényben. Ajkát cserepesre rágta nagy igyekezetében, háta megfájdult, vállizmai görcsössé váltak. Amint az utolsó sort is lemásolta, letette a tollat, hátradőlt, és letörölte homlokáról a verítéket.

- Mára elég lesz.

Amikor felnézett, meglepődve látta, hogy Sámuel áll előtte, és őt figyeli. A látó ünnepélyes arccal nézett rá, tekintetében valami különös tűz csillogott. Jónátán mindig kényelmetlenül érezte magát, valahányszor Sámuel szemébe nézett. Ö az az ember, aki hallja Isten hangját, és az ő szavát hirdeti a népnek.

Jónátán felállt, Sámuel pedig átvette tőle a tekercset, óvatosan összegöngyölítette, majd visszahelyezte a tartójába, és elrakta. A törvény minden betűje fontos, hercegem, de azt is értened kell, hogy mit mond.

- Tiszteld apádat és anyádat - idézte Jónátán hogy hosszú ideig élhess azon a földön, amelyet Istened, az Úr ad neked.

Észrevette, hogy egy pillanatra mintha valami rosszallás suhant volna át a próféta arcán, amitől Jónátán is elvörösödött. Talán Sámuel most pimasznak tartja őt? Vagy ami még rosszabb: tiszteletlennek? Jónátán abban reménykedett, hogy semmi félreérthetőt nem mondott, ami esetleg úgy tűnhetne, mintha a próféta fiait bírálná, akiknek híre és tekintélye any-nyira különbözött Sámuelétól, mint a nap a földtől. Jónátán nagyot nyelt. Ha most bocsánatot kér, akkor magyarázkodnia kell.

- Képes voltál ilyen messzire elgyalogolni ebbe az iskolába, hogy lemásold a törvényt? Miért nem valamelyik másikba mentél, amelyik közelebb van a lakóhelyetekhez?

- Azért, uram, mert te itt vagy.

- Ne hívj engem uradnak! - mondta szigorú arccal Sámuel, majd felfelé mutatott. - Csak egyetlen Úr van, Ábrahám, Izsák és Jákob Istene, a menny és föld Istene!

Jónátán lehajtotta a fejét. Jobb, ha nem szól semmit, nehogy még a végén valami sértőt találjon mondani.

- Apád, a király küldött ide?

Most mit válaszoljon? Nem akarta, hogy a próféta megtudja: Saul számára fontosabb a szántóföldje, mint Isten törvénye.

- Nem válaszolsz?

- Ő adott engedélyt, hogy eljöhessek.

- Apád miért nem jött veled?

Jónátán szíve majd kiugrott a helyéről.

- A királynak nagyon fontos dolga van...

- Fontosabb, mint lemásolni a törvényt?

Máris sikerült összeszedni egy dorgálást!

- Nem, én majd átadom neki.

Sámuel a fejét rázta.

- Mindenki hallotta, mit mondtam apádnak Gilgálban, mikor megkoronázták. Te pedig éppen mellette álltái, nem igaz?

De igen - válaszolta Jónátán, miközben egyre jobban izzadt a két tenyere. Isten vajon hallja őt most is? - Azt mondtad, hogy a királynak le kell másolnia a törvényt, hogy mindennap olvassa és mindenhova magával vigye azt. A királynak kell lemásolnia a törvényt, mégpedig saját kezűleg.

Jónátán nem ígérhette meg, hogy apja veszi a fáradságot, és maga jön, hogy lemásolja. Annak ellenére, hogy harcosai követték őt, amikor visszament Gibeába, a király semmi mással nem törődik, csak a szántóföldjével. Talán abban reménykedett, hogy belefáradnak a várakozásba, és hazamennek. De Isten vajon megengedné, hogy ez megtörténjen? Az egy dolog, hogy valaki király akar lenni, és egészen más dolog, amikor valakit Isten hív el a királyságra.

- Nem mersz mondani semmit?

Jónátán felnézett a látóra. Nem tudom, apám mit gondol. Minden oldalról szorongatják. Nem akartam még én is súlyosbítani a terhét.

Sámuel arckifejezése megenyhült. Kinyújtotta a kezét, és intett a fiúnak, hogy üljön le. Odament hozzá, és helyet foglalt Jónátán mellett a pádon, kezeit a térdein pihentetve. Ha igazán tisztelni és szolgálni akarod apádat, akkor mondd meg neki az igazat! Ha mindig igazat mondasz a királynak, akkor minden oka meglesz rá, hogy bízzon benned, még ha nem is mindig tetszik neki, amit mondasz. Ahogy a nép is bízik benned.

A látó arcán egy pillanatra átsuhant a fájdalom.

Ha Saul engedelmesen megtartja a törvényt, az Úr győzelmet ad neki ellenségei felett, és akkor Izrael végre befejezheti a feladatot, amellyel Isten bízta meg őket, amikor Kánaán földjére léptek.

- Apám odafigyel a törvény szavára.

- Nem elég csupán odafigyelni, fiam. Engedelmeskedni kell.

Jónátán bizonyos volt benne, hogy apja személyesen jött volna el lemásolni a törvényt, ha nem lenne annyi más lekötöttsége. Aggódott a szántóföldek miatt, amelyeket elő kellett készíteni. Aggódott a vetőmag minősége miatt, aggódott, hogy lesz-e elég eső és napsütés, számtalan dolog miatt aggódott állandóan. Most pedig az egész nép terhe is az ő vállait nyomja.

- Képes-e egyetlen ember kézben tartani Izrael jövőjét?

- Isten tartja kézben a jövőt - rázta a fejét Sámuel.

- Kérdezhetek valamit?

Jónátán abban reménykedett, hogy Sámuel nem utasítja el a kérdését, mert egyvalami továbbra is nyugtalanította. Emiatt annyira aggódott, hogy aludni sem tudott. Sámuel bólintott.

- Micpában azt mondtad, hogy vétkeztünk, amikor királyt kértünk. Megbocsátott nekünk Isten, abbá? Vagy haragját apámra zúdítja majd?

Saul nem kérte, hogy király lehessen.

Sámuel szigorú vonásai ismét megenyhültek.

- Jónátán, Isten azt hív el, akit jónak lát. A nép megkapta, amit akart.

Van már királyuk, aki egy fejjel magasabb mindnyájuknál. Az Úr megszánta népét. Amikor megváltottuk előtte bűneinket, ő megbocsátott nekünk. Isten jól ismeri az ember szívét, ifjú herceg. Parancsolatokat adott nekünk, amelyeket ha megtartunk, nem vétkezünk. Ő azt is jól tudta, hogy Izrael egy nap majd királyt követel, és már előre kijelentette Mózesnek, ki legyen a király: a testvérünk, vagyis közülünk való, aki saját kezűleg másolja le a törvényt, tanulmányozza azt, képes azt másoknak is tanítani, és egész életében ragaszkodik hozzá.

Ha majd Jónátán hazatér, mindent elmond apjának, amit Sámueltől hallott.

- Nagy bizalommal tekintesz édesapádra, igaz?

Igen - bólintott Jónátán. - Azt hiszem, jobban bízom benne, mint ő saját magában.

Majd megtanulja, mit jelent királynak lenni. Kiben bízhatott volna jobban Jónátán, mint Isten prófétájában? Most, hogy ő lett a király, minden oldalról ellenség veszi körül. Amikor Isten királlyá tette őt, a törzsek némelyike rosszallóan kiáltozott ellene.

Mindig lesznek olyanok, akik ellenállnak Isten elhívott szolgájának - mondta Sámuel Jónátán felé fordulva, miközben jobb kezét a fiú vállára tette. - Tiszteld apádat, fiam, de bizalmadat csakis az Úrba, a mi Istenünkbe vesd! Tudom, hogy szereted Sault, és ez így van rendjén, de ne engedd, hogy az iránta való szeretet elvakítson! Ne hallgass, ha azt látod, hogy apád, a király vétkezik! Tanuld a törvényt, és bölcs tanácsokkal vedd körül a királyt! Te vagy a legidősebb fia, férfierejének legelső gyümölcse, és trónjának várományosa. Nagy feladat elé nézel. Keresd mindig az Úr bölcsességét! Tanulmányozd a (örvényt, és apádat is erre biztasd! Azt azonban egy pillanatig se gondold, hogy elvégezheted helyette azt, ami az ő dolga! A királynak meg kell ismernie az Urat, a mi Istenünket, és az ő hatalmas erejét!

Jónátán ismét bólintott. Úgy fogadta Sámuel szavait, mintha személyesen Isten szájából hallotta volna.

- Figyeltelek, ahogy dolgoztál, fiam. Megmostad kezedet, mielőtt munkához láttál, és észrevettem, hogy remegve nyitottad ki a tekercset.

- Csodálatos érzés, amikor a kezemben tarthatom a törvényt, abbá, de annál félelmetesebb feladat lemásolni azt.

Sámuel szeme könnybe lábadt. Térdére tette kezeit, és felemelkedett ülőhelyéről.

- Majd átnézem, amit végeztél.

- Köszönöm, abbá!

- Bárcsak minden férfi úgy tisztelné a törvényt, mint te! - veregette meg Jónátán vállát Sámuel.

Jónátán zavartan lehajtotta fejét.

- Meg kell vallanom, szívesebben lennék diák, aki a törvényt tanulmányozza, mint herceg.

Sámuel Jónátán fejére tette a kezét.

- Lehetsz még mindkettő!

☼

Jónátán elindult haza a törvény másolatával, amit gondosan becsomagolt, nehogy az úton megsérüljön. Egy rövidebb szakaszát a tunikája alá rejtette egy bőrtokba csavarva, hogy mindig a szívéhez közel legyen.

Alig várta már, hogy leülhessen apjával együtt, és a törvényről beszélgethessenek, boncolgatva a parancsolatok jelentését, elmerülve azok gazdagságában. Ahogy napokon át szorgalmasan másolt, arra gondolt, milyen csodálatos lesz majd, amikor mindezt megosztja a királlyal.

Amikor hazaért, apja még mindig a szántóföldön dolgozott, a harcosok pedig továbbra is Gibea környékén táborozva várták, hogy a király parancsot adjon nekik. Kis elgyötörtnek látszott. Jónátán meghallotta, amint halkan, de haragtól izzó hangon azt mondja Abnérnak:

- Nem merek semmit sem mondani Saulnak, mert ha ezek az emberek, akik rá várnak, véletlenül meghallják, gyávának tartják majd.

Mire vár még a fiam?

Jónátánt nyugtalanította ez a beszélgetés. Apját Isten választotta a királyságra, ebben senki nem kételkedhet. Isten majd megmondja Saulnak, hogy mikor mit tegyen.

A harcosok, hogy elüssék az időt, a gyakorlatozás kedvéért verekedni kezdtek. Míg a király parancsára vártak, naponta gyakorlatoztak, a háborúra készülve. Saul szokásai nem változtak. Kora hajnalban kelt, igába fogta ökreit, és kiment dolgozni. Amikor visszatért, együtt evett a családdal és a vendégekkel.

Jónátán számtalanszor felajánlotta apjának, hogy felolvas neki a törvényből, ám Saul mindannyiszor azzal hárította el:

- Majd később! Most fáradt vagyok.

Kis újabb szelet kenyérért nyúlt, s közben halkan, de annál határozottabban odasúgta fiának:

- Tenned kell valamit, különben ezek az emberek mind elhagynak téged. Nem várhatnak örökké, hogy végre rászánd magad a királyságra!

Saul szeme körül feszes vonalak jelentek meg.

- És akkor minden odalesz, amit terveztél, és amiért annyi áldozatot hoztál. Erről van szó, apám, nem igaz?

- Nem magamért tettem - morogta Kis a fogai között -, hanem érted, a családunkért és a népünkért! Talán azért váratsz meg mindenkit, mert haragszol rám?

- Nem.

- Akkor mi tart vissza?

- Addig várok, amíg nem kapok valami jelet, hogy mit tegyek.

- Valami jelet? - dobta el a kenyeret Kis. Észrevette, hogy a többiek figyelik, ezért mosolyt erőltetett az arcára, és előrehajolt, hogy vegyen néhány szem datolyát a tálból. Amint a többiek újra beszélgetni kezdtek, Kis Jónátánra, majd újra Saulra pillantott.

- Jelet? Kitől? Miféle más jelre van szükséged azon kívül, hogy a fejedre került a korona, és hogy itt vannak ezek az emberek, akik alig várják, hogy követhessék parancsaidat?

A gúnyos szavaktól felindulva Jónátán előrehajolt, hogy apja mellett ülő nagyapját láthassa.

- Isten mondja meg a királynak, hogy mikor mit tegyen!

- Gyermeki hit!

Jónátánt elöntötte a forróság, Saul azonban összekulcsolta kezét, és csak ennyit mondott:

- A fiam bölcsebben beszél, mint bárki az asztalnál ülők közül!

Hirtelen csend telepedett a szobára. Kis elvörösödött, de uralkodott magán, és nem szólt semmit. Amikor Saul felállt és kiment, Kis utánaeredt. Jónátán mindkettőjüket követte.

- Alig van háromezer embered. A többiek nem hajlandók egy olyan királyt követni, aki elbújik a zsákok között.

Saul megfordult, arca ugyanolyan vörös volt, mint az apjáé.

- Méltatlannak éreztem magam, hogy Izrael királya legyek, te azonban elérted, amit akartál, apám, nem igaz? - hadonászott a kezével Saul. - Te is, és az összes becsvágyó rokonom, akik mind filiszteus vérre szomjaztok!

- Isten választott téged!

- Ami neked nagyon is kapóra jött!

Jónátán csendben állt, és hallgatta őket. Nem most látta először így vitatkozni övéit. Kis visszafogta hangját.

- Igen, azt akartuk, hogy közülünk való legyen a király. Hosszú ideig Júda uralkodott, de most eljött végre az idő, hogy Benjámin törzse vezesse a népet dicsőségre.

Benjámin volt a legfiatalabb Jákob tizenkét fia közül, aki Jákob szeretett feleségétől, a gyönyörű Ráheltől származott. Benjámin József szeretett kistestvére. Bár a legkisebbek a tizenkét törzs között, a pökhendiségük annál nagyobb volt!

- Be kell bizonyítanod, hogy méltó vagy a tiszteletükre, fiam! Meg kell büntetned azokat, akik nem hajlandók királyhoz méltó ajándékokkal kedveskedni neked. Meg kell...

- Kell? - vicsorgott Saul, hogy nyakának inai megfeszültek. - Én viselem a koronát, nem te! Isten azt mondta Sámuelnek, hogy az én fejemre tegye azt, nem a tiedre! Többé nincs jogod parancsolgatni nekem, apám, legfeljebb tanácsot adhatsz, ha kérdezlek. Már ha egyáltalán kérdezlek. Azt se felejtsd el, hogy Jónátán a trónörökös!

Kis megfordult, és hátranézett. Jónátán azon tűnődött, Kis vajon tudatában volt-e annak, hogy ő egész idő alatt itt volt velük. Nagyapja halkan motyogott valamit a fogai között, majd elment. Saul fellélegzett, és csak a fejét rázta.

- Egyedül kell lennem.

Miután apja magára hagyta, Jónátán talált magának egy csendes helyet és egy lámpást. Elővette a tekercset a tartójából, és elkezdte olvasni. Valaki halkan a torkát köszörülte, mire Jónátán a hang irányába fordult. Az egyik szolga tűnt elő az árnyékból.

- Édesanyád arra vágyik, hogy élvezhesse társaságodat, hercegem!

Összehajtotta a tekercset, és visszatette a tokjába. Édesanyja akarja látni, akinek minden egyes szóról tudomása volt, ami a családban elhangzott. Amikor édesanyja lakosztályába lépett, ő éppen a szövőszéken dolgozott. Fel sem nézett, csak megszólalt:

- Hallottam, hogy apád és nagyapád összeszólalkozott - mondta, majd megfordult, és mélyen a fia szemébe nézett. - Amikor eljön az idő, ott állsz majd apád jobbján, és segítesz neki a hadsereget vezényelni.

Jónátán szórakozottan nézegette kishúgait. Édesanyja szólította őket, mire Mérab odaszaladt, Míkal azonban rájuk se hederített.

- Szedd ki a húgodat a gyapjúból! Még nincs is kártolva, ő meg máris bűzlik.

Édesanyja szomorúan nézett rá.

- Annyi mindent kell még mondanom neked!

Jónátán öccsei, Malkisúa és Abinádáb botokkal a kézben párviadalt vívtak, ahogy a falakon kívül gyakorlatozó katonáktól látták. Jónátán széles mosollyal nyugtázta:

- Gibea egészen megélénkült! Tele van olyanokkal, akik készek követni a király parancsát!

Az egyik szolga odavitte legkisebb testvérét, ísbósetet az édesanyjához. A csecsemő felsírt, és öklét harapdálta.

- Saul az első népünk között, Jónátán - mondta édesanyja, miközben átvette a babát -, te pedig a második. Bölcs légy, mint a kígyó. Kis hamarosan felkeres téged, hogy tanácsot adjon. Hallgasd meg, hogy mit mond, és azt tartsd meg belőle, ami édesapád érdekeit a legjobban szolgálja, mert neked is az lesz a legjobb!

Ísbóset sírva követelte, ami neki jár.

- Isten adjon nekünk békességet!

Jónátán megkönnyebbülten távozott, hogy bármi legyen is, amit anyja még el szeretett volna mondani, egy ideig még várat magára.

☼

- Valaki közeledik! - kiáltotta az őr, mire Jónátán a városkapuhoz sietett, ahol nagyapja és nagybátyjai ügyes-bajos dolgokban tanácskoztak.

Idegenek tűntek fel, akik a kimerültségtől botladozva, porosán, verítékes arccal közeledtek. Jónátán átverekedte magát a sokaságon, hogy mindent halljon.

- Jábés-Gileádból jöttünk...

A város Manassé törzséhez tartozott, és a Jordán folyótól keletre, a Galileai-tengertől délre feküdt.

- ...hogy megkérdezzük a királytól, mit tegyünk.

- Adjatok testvéreinknek vizet! - intett Kis. - Gyorsan, hogy elmondhassák, mi történt!

Míg a lihegő hírnökök megragadták a faserlegeket, és mohón kortyolták a vizet, a harcosok köréjük gyülekeztek.

- Náhás! - nyögte ki végre egyikük, mielőtt kiürített volna egy újabb serleget.

Az emberek összesúgtak.

- A kígyó!

Mindenki hallott már az ammóniák királyáról, és féltek, hogy egyszer betör az országba. Miután a hírnök felfrissülve visszanyerte erejét, Kíshez és a város vezetőihez fordult.

- Náhás ostrom alá vett bennünket. A vének próbáltak békét kötni vele, megígérve neki, hogy a szolgái leszünk, de azt mondta, csak akkor köt békét velünk, ha a városban minden férfinak kivájja a jobb szemét, meggyalázva ezzel egész Izraelt! Ha Náhás eléri célját, Jábés-Gileád hosszú évekre védtelen lesz, és nyitott ajtóként szolgál Izrael többi törzsének területére is.

Az emberek hangosan sírtak, és megszaggatták ruháikat.

- Isten elhagyott bennünket!

Az asszonyok visítoztak és zokogtak.

Jónátán észrevette apját, aki hazatérőben volt az ökrökkel, és eléje szaladt. Saul meglátta a jajveszékelő sokaságot.

- Mi a baj? Miért sír mindenki?

Ekkor elbeszélték neki a Jábésból érkezett híreket.

- A kígyó megostromolta Jábés-Gileádot.

Mire Abnér és Kis odajött hozzájuk, az egyik hírnök már mindenről beszámolt Saulnak. Saul szélesre tárta karjait, és olyan hangot adott, amihez hasonlót Jónátán még sohasem hallott emberből felszakadni. Rémülten hátrált apjától. A nép elhallgatott, és döbbenten bámult. Saul üvöltésétől Jónátán hátán minden szőrszál felborzolódott.

Saul lángvörös arccal, szikrázó szemekkel ledobta az igát az ökrökről. Hatalmas léptekkel odament egy emberhez, aki éppen fát vágott, kivette kezéből a fejszét, majd hatalmas üvöltéssel a magasba lendítette, és lesújtott vele a vezérökörre. Az állat összeesett és a földön vonaglott, miközben Saul odalépett a második jószághoz, és azt is levágta. A nép meg se moccant.

Néma csendben figyelték, ahogy Izrael királya addig csapkodott a fejszével, míg fel nem darabolta ökreit.

Saul ekkor a nép felé fordult. Tunikája csupa vér volt, kezében még mindig ott szorongatta a fejszét. A gyermekek rémületükben édesanyjuk mögé bújtak. A férfiak hátrébb léptek, még Kis is, aki sápadtan meredt fiára.

- Küldjétek szét hírnököket!

Saul belevágta a fejszét a vezérökör levágott fejébe. Az állatok tetemeire mutatott, és így szólt:

- Ez történik annak ökreivel, aki nem vonul hadba Saul és Sámuel vezetésével! Bezeknél gyülekezünk!

Abnér elvigyorodott. Megfordult, és tizenegy ember nevét kiáltotta, akiket utasított, hogy hirdessék ki az egész országban a parancsot.

- És mondjátok meg a törzseknek, hogy király uralkodik Izraelben!

Jónátán még mindig döbbenten bámulta apját. Meg volt győződve, hogy az imént Isten hangját hallotta rajta keresztül.

- Saul király! - kiáltotta torkaszakadtából, ökölbe szorított kezét magasba emelve. - Saul király!

A harcosok is felemelt kézzel mind vele együtt kiáltoztak.

☼

A héberek közül háromszázezren gyűltek össze Bezekben, csak a júdabeliek harmincezren voltak. Most azok is lelkesen várták parancsát, akik nem is olyan rég még hátat fordítottak Saulnak, és gúnyolódtak rajta!

Sámuel próféta Saul jobbján állt, Jónátán pedig bal kéz felől. Saul így szólt a tisztjeihez:

- Hol vannak a Jábés-Gileádból jött hírnökök?

Kérdését hangosan továbbították, mire hamarosan férfiak léptek elő a harcosok tömegéből.

- Itt vagyunk, uram!

- Térjetek vissza a városotokba, és mondjátok meg: „Holnap délre megszabadítunk benneteket!” Mondjátok a véneknek, hogy üzenjék meg az ammóniáknak: a város megadja magát, és Náhás azt tesz velük, amit csak jónak lát!

Gúnyosan felnevetett. Az ammóniák nem tudják, hogy Izrael királya sereget gyűjtött.

- Akkor majd visszatérnek a táborukba, hogy ünnepeljenek. Ez lesz az utolsó mulatságuk, mert az utolsó éjszakai őrjáratkor támadunk!

A katonák ujjongva emelték magasra dárdáikat és bunkósbotjaikat.

Jónátán büszkén mosolygott. Most már végre senki nem vonja kétségbe, hogy apja igazi király! Izrael ellenségei hadd lássák Isten választottját a harcban!

- Abnér! - intette magához Saul.

- Igen, uram!

- Oszd az embereket három csoportra! Ha az egyik osztag megsemmisülne, a másik kettő még folytathatja a harcot. Ha kettő esne el, még mindig marad egy! Minden parancsnok tudta, melyik útvonalon kell vezetnie egységét.

Honnan tett szert apja ilyen tudásra és önbizalomra? Ez csak az Úrtól jöhetett!

Sámuel a harcosok előtt állva széttárta karjait.

- Atyáitok Istene járjon előttetek!

Jónátán mindvégig apja oldalán maradt. Azon az éjszakán tizenhét mérföldet meneteltek, míg elhagyták a hegyvidéket, és átkeltek a Jordánon. Gyomra görcsbe szorult a félelemtől, de senkinek sem árulta el.

Amikor a hadsereg az ammóniák táborának közelébe ért, minden csendes volt, az őrök mélyen aludtak őrhelyükön.

- Most! - adta ki a parancsot Saul.

Jónátán és néhány társa felemelte a kosszarvból készült kürtöt, és hangosan megfújták azokat. Izrael csatakiáltása az égig elhallatszott.

Saul magasba emelte kivont kardját. Egész Izraelben csak két embernek volt kardja. A másik Jónátáné volt, aki szintén a magasba emelte fegyverét. A harcosok hatalmas csatakiáltások közepette az ammóniák táborára rontottak, ahol pillanatok alatt úrrá lett a zűrzavar.

Amikor Jónátán észrevette, hogy három ammóni harcos egyszerre támad apjára, vére felforrt a dühtől. Miután végzett az elsővel, nekiment a másodiknak, és azt is levágta. A harmadikat apja ölte meg. Jónátánon úrrá lett az izgalom. Míg apját védte, ereje reggelig semmit sem lankadt. Aki csak Izrael királyára merészelt támadni, halál fia volt. Mire a nap a fejük fölé ért, Náhás és egész serege holtan hevert a harcmezőn. Végre a haldoklók jajgatása is elcsitult. Az a néhány ember, akinek sikerült elmenekülni, szétszóródott Isten ítéletének tüze elől.

Jónátán a magasba lendítette véres kardját, és hatalmas győzelmi kiáltást hallatott.

- Az Úrért és Saulért!

Önfeledt ujjongásába hamarosan a többiek is bekapcsolódtak.

Az ammóniák lemészárlását követelő vérszomj azonban hamarosan alábbhagyott, és azok ellen fordult, akik gúnyolni merészelték Sault, amikor Sámuel királlyá koronázta. A benjáminiak azt kiáltozták:

- Hol vannak, akik azt mondták: „Miért uralkodjon rajtunk Saul?” Hozzátok ide, hogy megöljük őket!

A harcosok, akik az imént még vállvetve küzdöttek az ammóniák ellen, most egymás ellen fordultak, és óriási felfordulás keletkezett. Jónátánnak eszébe jutott a törvény, amit nemrég másolt.

- Apám! - kiáltotta, ahogy csak a torkán kifért. - Mi mindnyájan testvérek vagyunk, Jákob fiai!

Saul visszahúzta őt a felfordulásból, és hangosan felkiáltott.

- Senkit nem ölünk meg ezen a napon!

A tömeg elcsendesedett. Saul az apjára, Kísre nézett, azután a többiekre, majd felemelte hangját, hogy mindannyian hallják.

- Mert ma szerzett szabadulást az Úr Izraelnek!

Sámuel felemelte botját.

- Menjünk mindannyian Gilgálba, hogy megújítsuk a királyságot!

- Gilgálba! - kiáltozták a katonák. - Gilgálba!

Jónátán szívébe belemarkolt a félelem. Erősebb félelem, mint amit a csatatéren érzett, amikor az ammóniák ellen harcolt. Ha ezek az emberek ilyen hamar egymás ellen fordultak, lehet, hogy ugyanilyen gyorsan fordulnak majd apja ellen is? Szorosan Saul közelében maradt.

A harcosok sokasága úgy vonult végig a domboldalakon, mint egy óriási nyáj. Hosszú éveken át elégedetlenül, rémülten és bizonytalanul bégető juhokként kisebb csoportokba verődtek össze, mint akik nem ismerik a Pásztor hangját, ezért maguk között keresnek valakit, hogy vezesse őket.

Most végre Sault követik.

Saul ma bebizonyította rátermettségét, Jónátán azonban tudta, hogy apjának újra és újra bizonyítania kell majd, különben ezek az emberek ismét szétszóródnak.

Isten népe olyan, mint egy juhnyáj, ám Jónátán látta, milyen hamar farkasokká tudnak válni.

☼

Gilgál! Jónátán nem győzött betelni a látvánnyal. Eszébe jutott, milyen sok történelmi emlék fűződik ehhez a helyhez, hiszen ő maga másolta a tekercset, amelyet most a nyakába akasztva visel. Izrael fiai itt keltek át a Jordánon, hogy belépjenek az ígéret földjére. Ezen a síkságon táboroztak le elsőként, majd megújították Istennel kötött szövetségüket. Az Úr angyala ezen a helyen jelent meg Józsuénak, hogy átadja neki Jerikó elfoglalásának tervét, amellyel megnyílik az út Kánaán földjére. El sem lehetett volna képzelni ennél jobb helyet, ahol megerősíthetnék apja királyságát Izraelben! A félelem hosszú évei után, amikor mindenki azt tette, amit jónak látott, Isten végre királyt adott nekik, hogy egyesítse népét.

Ó, Uram, te vezesd Sault tanácsaiddal, és áldd meg egész Izraelt!

Sámuel megállt a tizenkét kőből épült emlékoszlop előtt, amelynek köveit az egyes törzsek képviselői hozták a Jordán medréből, hogy emlékművet állítsanak a folyón való átkelésüknek. A harcosok végeláthatatlan sokasága néma csendben állt, míg az idős próféta - testileg megtörve, ám teljes szellemi frissességben - az Úr lelkétől vezérelve szólt hozzájuk.

- Megtettem, amit kértetek tőlem: királyt adtam nektek. Most már a király jár előttetek, én pedig megöregedtem és megőszültem, hiszen a fiaim is ott vannak már köztetek, hogy szolgáljanak nektek. Akiket mindenki megvet!

- Itt állok előttetek! - tartotta még mindig felemelve karjait Sámuel. - Gyermekségemtől fogva egészen a mai napig szolgáltalak benneteket mint vezetőtök. Válaszoljatok az Úr előtt és fölkentje előtt: Kinek vettem el az ökrét, kinek vettem el a szamarát, kit sújtottam béklyóval, és kit károsítottam meg? Kitől fogadtam el ajándékot, hogy amiatt szemet hunyjak? Mondjátok meg, és én jóváteszem, amivel megkárosítottalak titeket!

Jónátán érezte Sámuel hangjából a mélységes fájdalmat, amitől könny szökött a szemébe. Fiai szégyent hoztak családjára. Uram, soha ne engedd, hogy szégyent hozzak apámra! Minden cselekedetemmel hadd szerezzek tisztességet!

Előrelépett, mert már képtelen volt elviselni a fájdalmat, amelyet Sámuel arcán látott.

- Soha nem csaptál be bennünket, abbá! - szólalt meg elcsukló hangon.

Sámuel Jónátánra nézett. Hirtelen egyre többen megszólaltak a sokaságból is.

- Nem! Nem nyomtál el, és nem károsítottál meg bennünket. Nem fogadtál el senkitől semmit.

Sámuel arcán patakokban folytak végig könnyei. Saulhoz fordulva így szólt:

- Tanú az Úr veletek együtt, és tanú az ő fölkentje a mai napon, hogy kezeim tiszták!

Az elfojtott érzelmektől hangja érdessé vált.

- Tanú vagyok rá! - mondta Saul, és tiszteletteljesen meghajtotta fejét.

- Ő a tanú rá! A király a tanú rá!

- Isten a tanú rá! - kiáltotta Jónátán.

Sámuel hangja megnyugodott, amint elkezdett beszélni Mózesről, Áronról és a jelenlévők őseiről, akik Egyiptomból jöttek ki. Szomorúan beszélt bűneikről, hogy inkább a kánaániak isteneit, a Baalokat és az Aserákat szolgálták, és elfordultak az Úrtól, az ő Istenüktől, aki hatalmas jelekkel és csodákkal szabadította meg őket Egyiptomból. A nép elfeledkezett az Úrról, aki erre ellenségeik kezébe adta őket. Az évek során valahányszor megtértek és az Úrhoz kiáltottak, ő szabadítókat küldött nekik - Gedeont, Bárákot, Jeftét és Sámsont -, hogy megszabadítsák a népet a gonoszok kezéből.

- Amikor azonban megrémültetek Náhástól, az ammóniák királyától, hozzám fordultatok, és királyt követeltetek, hogy uralkodjon felettetek, pedig a ti királyotok eddig is az Úr volt!

Jónátán szomorúan lecsüggesztette fejét. Nem is oly rég ő maga is arra gondolt, hogy az Úr magára hagyta népét, hogy emberek uralkodhassanak rajtuk. Ő a gyermekeinek nevez bennünket, mi pedig elhagytuk őt! Jónátán torka elszorult.

Uram, ne engedd, hogy valaha is elfeledjem, hogy te vagy az én királyom!

Sámuel Saulra mutatva folytatta:

- Rendben, itt áll a király, akit ti választottatok. Ti kértétek őt magatoknak, az Úr pedig megadta kéréseteket!

Jónátán az apjára pillantott, aki emelt fővel állt, és tekintetét végighordozta Izrael törzsein. Már egyáltalán nem az a megriadt ember volt, aki nemrég még a csomagok között bujkált. Tekintete inkább harcias és kihívó volt. A törvény mintha különös súllyal nyomta volna Jónátán mellkasát.

- Most azért, ha az Urat félitek, és őt szolgáljátok, és engedelmesen hallgattok szavára, és nem lázadtok az Úr parancsai ellen, akkor ti is és királyotok is elismeritek, hogy az Úr a ti Istenetek. Ha azonban az Úr parancsai ellen lázongtok, és nem hallgattok az ő szavára, akkor rátok nehezedik az Úr keze, ahogy nehezedett egykor atyáitokra is!

Jónátán a szívére tette kezét, és kitapogatta a törvénytekercset, amely a tokjában pihent a ruhája alatt. Irgalmazz, Uram! Irgalmazz nekünk!

- Most pedig - mennydörgött Sámuel hangja - álljatok ide, és lássátok meg, hogy milyen nagy tetteket visz véghez előttetek az Úr! Most a búzaaratás ideje van. Jól tudjátok, hogy az évnek ebben a szakában nem szokott esni az eső. Én azonban az Úrhoz kiáltok, hogy küldjön mennydörgést és esőt. Akkor majd meglátjátok, milyen nagy a ti gonoszságotok az Úr szemében, amit elkövettetek, amikor királyt kértetek magatoknak!

Morajlás és ideges mozgolódás támadt a nép körében. Ha most Isten esőt küld, a termésből semmi nem marad. Jónátán az eget fürkészte.

Felhők gyülekeztek, és az égbolt elsötétült.

Saul fájdalmasan felnyögött. Jónátán tisztában volt vele, hogy mindaz, amiért apja keményen dolgozott, semmivé lesz. Lehunyta szemeit és fohászkodni kezdett. Uram, vétkeztünk ellened! Szeretem apámat, de gonoszságot cselekedtünk, amikor királyt követeltünk magunknak! Bocsáss meg nekünk!

Ahogy egyre sűrűbb felhők gomolyogtak felettük, Jónátán szíve is egyre gyorsabban zakatolt. Villámlás cikázott át az égbolton, majd mély mennydörgés hallatszott, és megeredt az eső, hogy lehűtse a győzelmi mámortól fűtött büszkeséget.

Jónátán meghajtotta fejét. Te vagy az Úr! Te vagy Ahimaac Istene! Te vagy az én Istenem, rajtad kívül nincs más!

- A búza aratásra érett! - jajveszékelt Saul. - A kalászok eláznak, és a termés elrothad!

Jónátán ekkor felemelte fejét, és apjára mosolygott.

- Az Úr majd gondoskodik rólunk!

Sámuel megfordulva Jónátánra nézett, amitől tekintetének szomorúsága szerteoszlott. Jónátán az ég felé emelte két tenyerét, és érezte, ahogy a hideg esőcseppek, mint éles lándzsahegyek szurkálják.

- Moss meg bennünket, Urunk! Mosd le rólunk bűneinket! Te vagy a király!

A nép rémülten kiáltozni kezdett.

- Sámuel! Könyörögj értünk az Úrhoz, a te Istenedhez, különben meghalunk! Csak bűneinket tetéztük, amikor királyt kértünk magunknak!

Nélküled, Uram, semmit nem tehetünk népedért! - fohászkodott Jónátán. - Parancsolj nekünk, Uram! Legyen minden úgy, mint egykor volt! Te járj előttünk, és te kísérd lépteink!

Újabb villámlás hasított át az égen. Jónátán megborzongva esett térdeire. Arccal a földre borult, miközben ruhája csurom vizes lett az esőtől. Uram, bocsáss meg nekünk!

- Ne féljetek! - harsogta Sámuel. - Ti ugyan gonoszságot műveltetek, most azonban tökéljétek el magatokban, hogy az Urat szolgáljátok teljes szívből, és többé nem fordultok el tőle! Soha ne térjetek vissza a haszontalan bálványok imádatához, amelyek nem tudnak megszabadítani benneteket, mert teljességgel tehetetlenek! Az Úr azonban nem hagyja el az ő népét, mert az méltatlan lenne az ő nagy nevéhez. Tetszett ugyanis az Úrnak, hogy a maga népévé tegyen benneteket.

Jónátán zokogni kezdett. Tekintete találkozott Sámuel gyengéd, együttérzésről tanúskodó pillantásával.

- Ami engem illet - tárta szét kezeit Sámuel, majd Saulra nézett, utána pedig a sokaságra távol legyen tőlem, hogy vétkezzem az Úr ellen, és ne imádkozzam többé értetek. Sőt inkább tanítalak majd benneteket a jó és egyenes útra. Csak féljétek az Urat, és szolgáljátok őt híven, teljes szívből, mert lássátok csak meg: milyen nagy tetteket vitt véghez rajtatok!

Jónátán felállt a földről, s közben eszébe jutottak a törvény szavai, amelyeket ő maga másolt le. Isten szabadította meg őket Egyiptomból, és ő adta nekik ezt a földet, hogy műveljék. Ő adott nekik gyermekeket, hogy benépesítsék a földet. Te teremtettél bennünket, Uram! Te adtál nekünk életet és leheletet!

Az eső alábbhagyott, hogy csendesen szitálva lehűtse és felfrissítse Jónátán arcát. Sámuel végignézett a sokaságon, és folytatta:

- Ha azonban mégis gonoszul éltek, elvesztek királyotokkal együtt!

Saul fia vagyok, de a te harcosod akarok lenni, Uram! Olyan szívet szeretnék, mint Sámuelé: osztatlan szívet, amely teljesen a tiéd, Uram! Add, hogy így legyen!

☼

Saul kiválogatta háromezer legjobb harcosát, a hadsereg többi részét pedig hazaküldte. Jónátán nem értette, de szerette volna tudni, miért.

- Nem a filiszteusok előőrseit készülünk megtámadni?

- Semmi dolgom a filiszteusokkal!

- Semmi dolgod? De apám, évek óta nyomorgatnak bennünket!

- Összesen két kardunk van, és nincsenek kovácsmestereink! Ez éppen elég ok, hogy ne kezdjünk háborút velük.

Apja vajon ilyen hamar elfelejtette, amit Jábés-Gileádnál tanult?

- Isten a mi erősségünk!

- Az, hogy csatát nyertünk az ammóniákkal szemben, egyáltalán nem jelenti azt, hogy a filiszteusok ellen háborút nyerhetünk.

- De az Úr adott győzelmet nekünk Náhással szemben. Miért kellene most nyakunkat behúzva hazakullogni?

- Ráérünk ezt megbeszélni útközben dél felé - ragadta meg keményen Jónátán vállát Abnér.

A sereg Mikmászban ütött tábort. Bár a filiszteusok előőrse fenyegetően közel volt Gibeához, a király nem tervezte, hogy megtámadják őket. Jónátán figyelmesen hallgatta a haditanács beszélgetését, de semmi olyasmit nem hallott, ami elhárította volna az apja királyságát fenyegető veszélyt, ha a Gebában állomásozó harcosok Gibeára támadnának.

- Nem bölcs dolog, hogy ilyen közel megtűrjük az ellenséget az otthonunkhoz. Saul Izrael királya, ezért Gibea most az ország egyik legfontosabb városa. Mi gátolná meg a filiszteusokat, hogy apámra támadjanak?

Saul Abnérra, majd a tisztekre nézett, választ várva tőlük. Amikor azonban nem kapott választ, megvonta a vállát.

- Én itt maradok Mikmászban, és majd meglátjuk, hogy fogadják a filiszteusok Náhás legyőzésének hírét.

Hova lett apja bátorsága? Hova lett az az elszánt Saul, aki darabokra vágta ökreit, és csatába vezette Izrael seregeit?

- Mi lesz anyánkkal? Mi lesz fiaitokkal és leányaitokkal? Gibea...

- Odamehettek, hogy megvédjétek a várost. Zárjátok be a kapukat és őrizzétek a várfalakat! - vonta össze a szemöldökét Saul.

Jónátán szégyenkezve elvörösödött.

- Nem bújhatok el a várfalak mögött, amíg te idekint vagy! Melletted a helyem, hogy Isten ellenségei ellen harcoljak!

- Márpedig Gibeába mész! Abnér és Izrael színe-java itt van velem, hogy vigyázzon rám. A következő napokban Mikmászban maradok, ahogy terveztük. Te pedig hazatérsz.

Hát nem érti, miről beszél?

- Az ammóniák már félnek tőlünk. Hamarosan a filiszteusok is félni fognak!

- Az ifjúi vér bolondságokat forral! - horkant fel Kis.

Saul az apjára meredt, majd újból Jónátánra nézett.

- Sámuel többé már nincs velünk.

- De Isten velünk van! - mondta Jónátán.

- Isten velem volt Jábés-Gileádnál, most azonban nem érzem a jelenlétét.

- Apám...!

- A filiszteusok nem olyan gyávák, mint az ammóniák - mondta komoran Saul.

Jónátán közelebb húzódott apjához, és lehalkította hangját, hogy a többiek ne hallják.

- Ha az ammóniák olyan gyávák voltak, akkor miért féltünk tőlük olyan hosszú ideig?

Saul felkapta fejét, tekintete szikrát szórt, ám Jónátán ismerte már apját. A király heves vérmérséklete mögött gyakran a félelem bujkált. Kis mosolyogva hátba veregette Jónátánt.

- Mindennek megvan a maga ideje, Jónátán!

Uram, nyisd meg a szemüket, hogy lássanak!

- Igen, de most van az alkalmas idő. Náhás halott. Az ammóniák szétszóródtak. A filiszteusok hamarosan hallani fognak róla, hogy Saul király sereget gyűjtött, és lemészárolta a betolakodókat. Egyszer már félt tőlünk az ellenség, és hidd el, apám, újra félni fog! Isten a mi oldalunkon áll! Mi vagyunk helyzeti előnyben!

Abnér Jónátán vállára tette a kezét, ő azonban lerázta magáról.

- Senki nem kételkedik a bátorságodban, fiam! - mondta Saul csillogó szemekkel.

- A bátorságot azonban nem árt bölcsességgel párosítani! - tette hozzá Kis.

- Azt hittem, háborút akartok - mondta Jónátán a nagyapjára nézve, majd körülhordozta tekintetét a többieken is. - Ne becsüljétek le, amit mondok!

- Nagy különbség van az ammóniák között, akik csak most kísérelték meg elfoglalni a földünket, és a filiszteusok között, akik már évek óta megszállva tartják azt - mondta Saul a térképre mutatva. - Nekik már kiépített erődítményeik vannak.

- Ez a mi földünk, apám, amit Isten nekünk adott. Itt az idő, hogy visszakergessük őket a tengerbe, ahonnan jöttek!

- És mivel menjünk ellenük? - emelte fel a kezét Saul. - Nekik vasfegyvereik vannak, nekünk pedig mindössze két kardunk. Harcosainknak csupán életlen csákányaik, kicsorbult fejszéik, sarlóik és dárdáik vannak. Még ha lennének is kovácsmestereink, honnan lenne annyi pénzem, hogy kifizessem egy egész hadsereg fegyvereinek a megélezését? És ha lenne is rá pénzem, ha a filiszteusok megtudnák, hogy háborúra készülünk, ránk törnének, és a saját vérünkbe fojtanának!

- Akkor tehát csak várunk? Tétlenül nézzük, ahogy ránk támadnak és elviszik a termésünket?

- Milyen termésről beszélsz? Isten elpusztította a búzánkat!

- Várnunk kell még, fiam. Addig is terveket készítünk.

Izraelben még mindig a félelem az úr!

Apja átkarolta Jónátánt, és a sátor bejáratához kísérte.

- Te most visszamész Gibeába azokkal a férfiakkal, akiket kijelölök melléd. Gondoskodjatok a város biztonságáról!

Jónátán fejet hajtott, és kiment a sátorból. Visszatér Gibeába, és pontosan azt teszi, amit apja parancsolt. Azután pedig elpusztítja Gébát, mielőtt a filiszteusoknak idejük lenne apjára támadni, hogy megöljék őt!

☼

Saul dühöngve ment Jónátán elé, aki még mindig a Geba felett aratott győzelem mámorában úszott.

- Milyen üzenete lesz ennek egész Izrael számára, ha megtudják, hogy saját fiam nem engedelmeskedik nekem?

- De megerősítettem Gibeát!

- És elpusztítottad Gebát! Pusztulást hoztál mindnyájunkra! Azt hiszed, azzal, hogy megöltél néhány száz filiszteust, és felgyújtottál egy kicsiny helyőrséget, mindent elintéztél? Meghúztad az oroszlán farkát, amely most lecsap ránk és felfal bennünket! Ha majd elterjed a híre, hogy mit tettünk, egész Filisztea a mi vérünket kívánja! Még nem állunk készen erre a háborúra!

Jónátán egészen magába roskadt. Egyre jobban kételkedett abban, hogy valóban Isten akarata volt az előőrs megtámadása. Csak saját büszkeségemre hallgattam? Vajon ha engedelmesen követnék Isten parancsait, nem adna nekik győzelmet az Úr minden oldalról? Nem segítene nekik az Úr, hogy megtisztítsák az országot a filiszteusoktól, ahogy segítségükre volt az ammóniák ellen Jábés-Gileádnál?

- Sámuel azt mondta, hogy...

- Hallgass! Én vagyok a király! Hadd gondolkodjam... - mondta Saul a fejét fogva. - Nem vártam tőled, hogy fellázadsz ellenem!

Abnér a torkát köszörülte.

- Uram, milyen parancsot közöljek az embereinkkel?

Saul leeresztette kezeit, és csak bámult maga elé.

- Uram?

Saul összeszorította ajkát, és megfordult.

- Küldjétek ki hírnököket, és fúvassátok meg a kürtöket! Mondjátok meg mindenkinek, hogy megtámadtam a filiszteusok előőrsét - mondta, miközben Jónátánra meredt. - Jobb, ha a nép azt gondolja, hogy én cselekedtem bátran, mintha megtudnák, hogy a fiam volt az, aki a király támogatása nélkül elhamarkodottan járt el.

Jónátán nem szólt egy szót sem. Leforrázva érezte magát, önbizalma elpárolgott, és a kétség mardosta.

☼

Jónátán ereiben megfagyott a vér, amikor meghallotta a jelentést, hogy háromezer filiszteus harci szekér vonult fel ellenük. Mindegyik kocsin volt egy fogathajtó és egy jól képzett harcos íjjal, nyilakkal és dárdákkal felfegyverkezve.

- Hány katonájuk van? - kérdezte Saul elsápadva.

- Túl sok ahhoz, hogy megszámoljuk, uram. Annyian vannak, mint a tenger partján a homokszemek, és már Bét-Ávennél járnak.

Másnap reggelre újabb rossz hírek érkeztek. Az éjszaka Saul harcosai közül többen dezertáltak. A többiek - megrémülve a filiszteusok erejétől - kisebb csoportokban összebújva egymás közt sugdolóztak. Izrael fiai elrejtőztek a barlangokban és a sűrű erdőkben, sziklák között, vermekben és kiszáradt vízgyűjtőkben bujkáltak.

Saul visszatért Gilgálba, és Sámuel érkezését várta. Jónátán is vele tartott, valamint egy fiatal fegyverhordozó, akit Saul Jónátán szolgálatára rendelt. Ami Ébenézer termetéből hiányzott, azt pótolta lelkesedése.

Kis, Abnér és a többiek tanácsokkal halmozták el a királyt, ő azonban egyikre sem hallgatott.

Jónátán a bűntudattól gyötrődve szakadatlanul imádkozott, az Úr bűnbocsánatát kérte, és az ő vezetéséért esedezett. Bár a Gebában aratott győzelmet ujjongó örömmel ünnepelték, most mindnyájukat félelem szállta meg, és legszívesebben elfutottak volna.

Abnér keserűségében kifakadt a király előtt.

- Mostanra kevesebb, mint kétezer harcosunk maradt, uram, és naponta egyre többen dezertálnak. Meg kell hoznod végre a döntést!

Jónátán már nem mert tanácsot adni. Félt előhozakodni azzal is, hogy Isten mit akar tenni. Isten hatalmában ugyan senki nem kételkedett, azonban nem volt egyetlen ember sem Izraelben, aki ki merte volta jelenteni, hogy Isten most is felhasználja hatalmát, hogy megoltalmazza őket. Ami még ennél is rosszabb: Jónátán csak most döbbent rá, hogy kicsiny győzelme totális háborút idézett elő. Végignézett a táboron, a katonák sátrain, és önkéntelenül is azon tűnődött, vajon ilyen kevesen miként vehetnék fel a harcot az ellenség megszámlálhatatlan seregével szemben. Ahelyett, hogy bátorította volna apját és a hadsereget, csupán annyit tudott elérni, hogy felszínre hozta félelmüket, és emberek ezreit késztette megfutamodásra és bujkálásra.

Jól nézünk ki, Uram! Miért esik ennyire nehezére a te népednek, hogy bízzon benned, főleg azok után, hogy annyiszor bebizonyítottad előttünk hatalmadat és hűségedet? Talán azért, mert tudjuk, hogy továbbra is vétkezünk? Miként téphetnénk ki a bűnt gyökerestől a szívünkből? Őseink nem hallgattak rád, most pedig mi sem. Alig néhány napja, hogy hatalmas villámlást, mennydörgést és esőt zúdítottál ránk, most pedig ez a nép egyébre sem tud gondolni, mint a tönkrement termésre, és arra, hogy mit esznek majd, ha beáll a tél. Te vagy az Isten, aki tenyeredben tartod életünket!

Úgy terjedt a félelem a táborban, mint búza közt a konkoly, míg végül maga Jónátán is úgy érezte, hogy annak gyökerei az ő szívébe is utat találnak. Azok közül is sokan dezertáltak, akikkel együtt harcolt Gebában.

Minden reggel egyre több üres hely tátongott Saul harcosainak táborában, akikről nemrég még azt mondta: ezek Izrael színe-java! A király is napról napra feszültebb volt, és egyre jobban elkeseredett.

- Az egész hadsereg szétszéled, mire az az öregember ideér!

Jónátán megborzongott. „Az az öregember?” Sámuel Isten prófétája, akin keresztül Isten szól a néphez!

- Meglátod, nemsokára megjön!

- Hol van ilyenkor? Miért késlekedik? Azt mondta, hét nap múlva itt lesz!

- Azóta még nem telt el hét nap, apám!

- Még egy kis idő, és az egész hadsereg elpárolog!

Abnér minden tőle telhetőt megtett, hogy összeszedje a megmaradt harcosokat, és lelket öntsön beléjük, ám a királyba vetett bizalmuk alaposan megcsappant, és még elevenen élt emlékezetükben a próféta figyelmeztetése. Királyuk bajt hozott rájuk. Az ammóniák felett aratott győzelmet már el is felejtették. Az emberek semmi másra nem tudtak gondolni, mint a közelgő háborúra, amelynek viharfelhői vészjóslóan gyülekeztek a fejük felett. Semmi mást nem láttak maguk előtt, mint a háromezer harci szekeret és a megszámlálhatatlan gyalogos katonát, akik arra készülnek, hogy elpusztítsák őket.

Jónátán úgy érezte, valamit tennie kell, hogy helyrehozza az egészet, amit apjának okozott. De mit? Mit tegyek, Uram? Válasz azonban nem érkezett.

A hetedik napon Jónátán még hajnal előtt felébresztette Ébenézert.

- Ha apám keresni kezdene, mondd meg neki, hogy kimentem Sámuel elé!

Jónátán ezután kiment az egyre zsugorodó tábor szélére. A katonák lecsüggesztett fejjel kuporogtak a tábortüzeik körül. Jónátán bele sem mert gondolni, hogy vajon miről társaloghatnak.

Uram, miattam veszítették el a reménységüket és a királyba vetett bizalmukat!

A nap felkelt, de Sámuel érkezésének még semmi jele. Jónátán aggódni kezdett. Lehet, hogy azzal, amit Gebában művelt, a prófétára is bajt hozott? Mi van, ha a filiszteusok őt is fogságba hurcolták? Vagy ami még rosszabb: mi van, ha megölték Isten idős szolgáját? Miközben ilyen kérdések forogtak a gondolataiban, kiverte a hideg veríték.

Uram, szükségünk van rá! Ő szólja nekünk a te igédet. Kérlek, oltalmazd meg, és vezesd ide hozzánk! Ó, Istenem! Segíts rajtunk! Mondd meg, mit tegyünk! Azt gondoltam, hitben járok, de lehet, hogy apámnak és tanácsadóinak igazuk van, és ostobaságot cselekedtem. Ha így van, kérlek, bocsáss meg nekem, Uram! Szálljon az én fejemre a baj, és ne az apám fejére! És ne is ezekre az emberekre, akik most reszketnek a félelemtől! Ne hagyj el bennünket az én vétkem miatt, Uram!

Jónátán fegyverhordozója, Ébenézer futva közeledett.

- A király... - kiáltotta lélekszakadva. - A király téged hívat. Áldozatot készül bemutatni.

- Mit akar?

Jónátán futott, ahogy a lába bírta, Ébenézer pedig szorosan mögötte szaladt. Apja sátrához érve belépett, és a látványtól megfagyott ereiben a vér. A király papi efódot viselt.

- Ne! - kiáltotta. Tüdeje lángolt, szíve úgy zakatolt, hogy úgy érezte, mindjárt megfullad. Megragadta a törvénytekercset, amelyet most is a nyakába akasztva hordott. - Ezt nem teheted, apám! A törvény szerint csak a papok...

- Itt most nincsenek papok!

Mindnyájuk miatti kétségbeesésében Jónátán odalépett az apjához.

- Még dél sincs, uram! Meglátod, eljön Sámuel!

Saul homlokán veríték gyöngyözött. Sápadt arcának minden izma megfeszült.

- Én hívtam, de ő nem jött el. Nem várhatok tovább!

- Ha ezt teszed, az Úr nem segít nekünk!

- A hadseregem! Az embereim sorban elhagynak engem! Szerintetek mit kellene tennem? - nézett körbe tanácsadóin.

- Tedd azt, amit a szíved diktál, királyom! - mondták a többiek nagy egyetértésben.

Jónátán Abnérra, majd Kísre nézett, aztán a többiekre pillantott, végül újból apja felé fordult.

- Eljön Sámuel! - lépett közvetlenül apja elé. - Gedeonnak kevesebb embere volt, mint nekünk, mégis legyőzte Midjánt.

- Csakhogy én nem vagyok Gedeon!

- Te is földműves voltál, akárcsak ő, de az Úr leszállt rád is. Háromszázharmincezer harcost gyűjtöttél össze, és legyőzted az ammóniákat!

- De hol vannak már a harcosaim? - lökte félre a sátor bejárati ponyváját Saul. - Mind elmentek!

- Még mindig több embered van, mint Gedeonnak volt! Elpusztítottad Náhást és az ammóniákat!

- A filiszteusok nagyobb istencsapása, mint a midjániak és az ammóniák együttvéve!

Saul leengedte a sátorponyvát, fájdalmasan felsóhajtott, és a szemeit dörzsölte.

- Soha nem kértem, hogy király lehessek. Ebből az egészből nem kértem!

- Isten választott téged, apám!

Jónátán igyekezett olyan higgadtan beszélni, ahogy csak tudott, bár érezte, hogy félelmük az ő szívében is gyökeret ver.

- Az Úrban bízz és az ő hatalmas erejében!

- És az mit jelent? - lépett előre Abnér. - Gyakorlati, harcászati szempontból mit jelent az, Jónátán?

- Isten küldhetné villámlást és mennydörgést az ellenségre - helyeselt Kis. - Miért nem teszi meg?

- Hol van a frigyláda? - fordult meg hirtelen Saul, mire mindannyian ránéztek. - Talán ha a frigyláda nálam lenne... A filiszteusok egyszer már féltek a ládától, emlékeztek?

Jónátán úgy érezte, hogy gyomra görcsbe szorul. Apja talán arra céloz, hogy a ládát bálványként használhatnák?

- A frigyládát hadizsákmányként elvitték.

- Igen, majd egerek és patkányok pusztították el a vetésüket. A filiszteusok daganatos betegségektől szenvedtek, míg végül egy arannyal megrakott szekéren visszaküldték a ládát.

Saul Abnérra pillantott.

- Mennyi idő alatt tudnánk idehozni?

Ebben a pillanatban egy harcos lépett be a sátorba.

- Még mindig semmi jele Sámuelnek, uram.

- Nincs több időnk - ráncolta a homlokát Abnér. - Tenni kell valamit, mielőtt az embereink mind elszöknek.

Ezzel mindenki egyetértett.

- Nem! - szólalt meg hirtelen Jónátán, ám véleményével egyedül maradt a sátorban. Apjához fordult, és mélyen a szemébe nézett. - Várj még, kérlek! Adj még egy kis időt a látónak!

- Túl keveset tudsz az emberekről, Jónátán! - rázta a fejét Abnér. - Ha még túl sokáig várunk, a tábor kiürül, és a király egyedül marad. Szerinted meddig maradna életben édesapád, ha csak mi védenénk, akik most itt ülünk a sátorban?

Abnér szavai nyomán Saul döntésre jutott.

- Hozzátok ide elém az égőáldozatot és a békeáldozatot! Nem kérhetjük Istentől, hogy segítsen nekünk, ha előbb mi nem adunk neki valamit!

Jónátán szíve vadul vert, gyomra összeszorult, és kemény lett, mint a kő. Elővette a nála lévő törvénytekercset.

- Ezt nem teheted, apám! Kérlek, hallgass meg! Meg tudom mutatni neked...

- Még mindig nem érted? - kiáltott Saul vad, lángoló szemekkel. - Nem várhatok tovább. Sámuel megígérte, hogy eljön, de nem tartotta be a szavát!

Saul kiment a sátorból.

- Gyűjtsetek nekem köveket! Oltárt építünk, mégpedig ezen a szent helyen! - parancsolta, majd megragadta Jónátán karját. - Te pedig itt megállsz, és többé egy szót sem akarok hallani!

Fejét büszkén magasra emelte.

- A többi nép királyai áldozatot mutatnak be a hadseregük szeme láttára. Miért ne tenném én is? - kérdezte, majd Abnérhoz fordult. - Hívd össze az embereket! Látniuk kell, amit teszek. Mondd meg nekik, hogy áldozatot mutatok be az Űrnak, hogy segítsen rajtunk!

Jónátán Ébenézerhez fordult, és halkan odasúgta neki:

- Menj olyan helyre, ahonnan látod, ha valaki közeledik a táborhoz! Ha megpillantod Sámuelt, szaladj ide vissza, mint a szélvész, és kiáltsd, hogy közeledik! Igyekezz!

- Igen, uram! - mondta a fiú, majd kihátrált a többiek közül, megfordult, és futott, hogy teljesítse Jónátán parancsát.

Míg az ifjú herceg az apját figyelte, azon tűnődött, Isten vajon beszámítja-e Saulnak, hogy félelemből cselekedett. Uram, bocsáss meg neki! Nem tudja, mit cselekszik!

A körülöttük összegyűlt férfiak elégedetten szemlélték a készülő eseményeket. Ha apja is olvasta, másolta, tanulmányozta volna a törvényt, akkor most ő is tudná, hogy ezzel az Úr haragját váltja ki. Akkor a király hívei sem bíznák életüket emberi tervekre.

A nap már a nyugati égbolton ragyogott. Egy sánta borját vezettek Saul elé. Miért is vágnának le egy ép, egészséges borját, ahogy a törvény megkívánja? Úgy tűnt, hogy amíg apja tudatosan figyelmen kívül hagyja a törvény egyes részeit, addig a többi parancsolat sem számít neki. Saul király az állat fejére tette kezét, hangos fohászkodással Isten segítségét kérte, majd átvágta a borjú torkát. Jónátán behunyta a szemét, mint aki látni sem bírja ezt a visszataszító szertartást. Hamarosan a felszálló füst szagát érezte, amelybe az engedetlenség bűze keveredett.

Miután elbocsátották az embereket, mindenki ment a maga dolgára. Saul Jónátánra nézett. Mosolyából immár magabiztosság áradt. Ezután visszatért sátrába, hogy tanácsadóival tárgyaljon.

Jónátán leült, és arcát kezeibe temette. Ébenézer érkezett futva. Kipirult arccal, a futástól lihegve hadarta:

- Jön a próféta!

Jónátán elszégyellte magát. Hogy nézzen most Sámuel szemébe? Saul kilépett a sátorból, és intett neki.

- Gyere te is! Együtt megyünk a próféta elé!

Saul szélesre tárta karjait, és barátságosan mosolygott.

- Légy üdvözölve, Sámuel!

Sámuel tekintete haragosan villogott, és olyan erővel szorította botját, hogy ujjai belefehéredtek.

- Mit tettél, Saul?

Meglepetésében Saul értetlenül ráncolta homlokát. A prófétáról a körülötte álló férfiakra nézett.

- Láttam, hogy az embereim kezdenek szétszéledni, te pedig nem értél ide a megbeszélt időre. A filiszteusok már Mikmásznál járnak, készen a harcra. Ezért azt mondtam: „A filiszteusok készen állnak, hogy felvonuljanak ellenünk, és Gilgálban ránk törjenek, én pedig még nem is kértem az Úr segítségét!” Késztetést éreztem, hogy én magam mutassam be az égőáldozatot, mielőtt megérkezel - mondta, miközben széles kézmozdulattal a körülötte állókra mutatott, hogy tanácsadóit is bevonja a dologba.

Jónátán hol apjára, hol Sámuelre nézett. Nem elég súlyos apja vétke anélkül is, hogy a látóra akarná hárítani a felelősséget?

- Hagyjatok magunkra! - pillantott Sámuel a sokaságra.

Jónátán legszívesebben elfutott volna a közelgő harag elől.

- A fiam itt marad! - intett a fiának parancsolóan Saul, mire Jónátán elfoglalta helyét apja mellett. Most már nem hagyhatja magára. Hogy is hagyhatná, amikor az egész Gebában kezdődött. Sámuel szigorúan nézett Saulra.

- Ostobaságot követtél el! Nem teljesítetted Istenednek, az Úrnak a parancsát, amelyet parancsolt neked, pedig most véglegesen megerősítette volna az Úr királyságodat Izraelben! Most azonban nem lesz királyságod maradandó, keresett magának az Úr szíve szerint való embert, és őt tette az Úr népe fejedelmévé, mert te nem teljesítetted, amit az Úr parancsolt.

Jónátán alázatosan meghajolt. Saul dühében a fogait csikorgatta, ám amint a próféta megfordult, Saul utána ugrott.

- Hátat fordítanál nekem, Sámuel? Hátat fordítanál Izrael királyának? Hová mész?

- Gibeába megyek - sóhajtotta Sámuel erőtlenül és csüggedten -, és neked is azt tanácsolom, hogy menj oda.

Saul belerúgott a porba.

- Menj, és mondd meg Abnérnak, hogy számlálja össze, hány emberünk maradt!

Jónátán könnyes szemmel nézett az idős próféta után.

- Követnünk kellene Sámuelt, apám!

- Majd ha megtudtuk, hány emberünk maradt.

Mély fájdalmában Jónátán legszívesebben hangosan felüvöltött volna. Mit számít, hány embere maradt a királynak, akit Isten elvetett?

- Hadd beszéljek vele az érdekedben!

- Menj, ha úgy gondolod, hogy tehetsz valamit! - mondta Saul, majd elfordult.

☼

Jónátán Sámuel után futott. Amikor a közelébe ért, Sámuel megfordult, és szólt a kíséretében lévőknek, hogy hagyják őket magukra. Azok távolabb mentek. Sámuel egész súlyával a botjára támaszkodott, arcába mély redőket vésett a kimerültség és a fáradtság. Jónátán térdre esett, és arccal a földre borult.

- Állj fel!

Reszkető térdekkel állt fel a földről.

- Miért futottál utánam? Talán a kardodat akarod használni ellenem?

- Nem! - sápadt el Jónátán. - Sem apám, sem én nem akarunk bántani téged! Kérlek... Azért jöttem, hogy a bocsánatodat kérjem! Az egész az én hibám!

- Nem te mutattad be az áldozatot - rázta a fejét Sámuel.

- Apám félelmében cselekedett - mondta könnyes szemmel. - Az egész amiatt történt, amit Gebában tettem...

Nem láthatta Sámuel arcát, és fogalma sem volt, mire gondol a látó.

- Én támadtam meg Gébát, amivel magunkra szabadítottam a filiszteusok haragját. Amikor meghallottuk, milyen hatalmas erőkkel vonulnak ellenünk, embereink dezertálni kezdtek. Apám csak...

- Minden ember maga hozza meg döntéseit, és maga viseli azok következményét.

- Nem lehet, hogy néha csupán áldozatai vagyunk a körülményeknek?

- Magad is tudod, hogy ez nem így van.

- A félelem nem lehet mentség a hibáinkra?

- Ki a mi ellenségünk, Jónátán?

- A filiszteusok! - zokogta Jónátán. - Nem akarom, hogy Isten legyen az ellenségünk! Mivel tehetném jóvá a hibát?

Sámuel Jónátán vállára tette a kezét.

- Mit viselsz a szíved fölött, fiam?

- A törvényt - válaszolta, és mellvértjére tette kezét.

- Azért másoltad le te magad, mert úgy gondoltad, hogy egy napon te leszel a király?

Jónátán elgondolkodott. Valóban így lenne? Sámuel azt mondta, hogy Saul királysága nem lesz állandó. Ez azt jelentené, hogy Izrael elesik? Azt jelentené, hogy az egész népnek szenvednie kell az ellenség kezétől?

- Nem mondasz semmit?

- Legszívesebben nemet mondanék - mondta a próféta szemébe nézve, miközben nagyot nyelt -, de vajon ismerem-e eléggé önmagam ahhoz, hogy válaszoljak?

- Mindig az igazat szóld a királynak, és ne törődj vele, hogy mások mit mondanak! És imádkozz érte, fiam!

Jónátán megerősítésre várt.

- Imádkoznál apámért?

Isten bizonyára meghallgatná egy igaz ember könyörgését.

- Igen.

Jónátán szívében remény ébredt.

- Akkor az Úr, a mi Istenünk nem hagy el bennünket teljesen!

- Nem Isten hagyja el az embert, fiam. Az ember hagyja el Istent!

Az idős próféta elindult Gibea felé, a kíséretében lévők pedig felzárkóztak hozzá. Jónátán hosszasan nézett utána, miközben Sámuel biztonságáért és apjának, a királynak a megtéréséért imádkozott.

☼

Sámuel Gibeában maradt, eközben a filiszteusok Mikmásznál táboroztak. Saul király is visszatért Gibeába, és egy tamariszkuszfa árnyékában tanácskozott főembereivel. Miután az izraelita sereg nem vonult ki, hogy megütközzön a filiszteusokkal, azok portyázó csapatokat küldtek ki. Megtámadták Ofrát, Bét-Hórónt, majd hamarosan végigfosztogatták a Cébóim völgyétől a pusztáig terjedő határvidéket.

Sámuel visszatért Rámába, Saul pedig jelre várt Istentől, vagy legalább néhány bátorító szóra a prófétától, ám egyik sem érkezett. Ahogy múltak a napok, úgy lett a király egyre komorabb. Hatszáz fős serege a teljes kétségbeesésbe süllyedt. Abnér és a többi vezető megpróbált tanácsot adni a királynak, Saul azonban nem hallgatott rájuk. Számos haditervet terjesztettek elé, ő azonban mindegyiket elutasította. Úgy tűnt, hogy a király képtelen rászánni magát a cselekvésre, sőt mi több: gyanakvóvá vált.

- Küldjétek valakit, aki szemmel tartja Sámuelt! Bárhová megy, kövesse minden lépését, és tájékoztasson engem mindenről!

- Sámuel érted imádkozik, apám!

- Ezt mondod te, de vajon megbízhatok benne? Azt mondta, hogy Isten valaki mást választ helyettem.

Jelentés érkezett, hogy a filiszteusok ismét megindultak. Jónátán hallotta az egész beszélgetést, és nyitva tartotta szemeit. A tétlenség ugyanúgy megviselte őt is, akárcsak a többieket. Miféle háború ez? Hosszú hetek, néha hónapok telnek el, és csak várnak? Mikor jön már végre a csata rémülete és izgalma?

A filiszteusok élvezték, hogy akkor és ott támadnak, amikor és ahol csak akarnak, mert Saul király egy lelket sem küldött ellenük, hogy megállítsa őket. Jónátán apja még mindig nem tudott napirendre térni Sámuel próféciája felett. Valamit tenni kell, amitől Saul király és az izraeli férfiak magukhoz térnek, és összeszedik magukat, mint amikor az Úr nekik adta Jábés-Gileádot!

Jónátán imádkozott. Uram, segíts nekem! Nem akarok ugyanabba a hibába esni, mint Gebában!

Úgy gondolta, ha tesz is valamit, mindenképpen egyedül teszi, hogy ha kudarcot vall, a felelősség egyedül őt terhelje.

A filiszteusok egyik előőrse a mikmászi szorosnál táborozott. Jónátán jól ismerte azt a vidéket. Két csúszós, szúrós tövisekkel benőtt sziklaszirt emelkedett mindkét oldalon, az egyiknek Bócéc, a másiknak Szénné volt a neve. Odafent azonban volt egy kicsiny kis földparcella, ahol, ha sikerül megvetnie a lábát, megölhet vagy húsz filiszteust, vagy akár többet is.

Jónátán tudta, hogy könnyen az életébe kerülhet ez a kaland. Ha úgy történik, hát legyen! Inkább haljon meg becsülettel a csatában, mint hogy a bálványimádóktól való félelemben éljen. Felkelt, vállára vette a tegezét, benne a nyílvesszőkkel, felvette íját, és kiment a városból.

Ébenézer felkapta Jónátán pajzsát, valamint saját íját és nyilait, és utánaeredt.

- Hova megyünk, uram?

- Megnézzük, mit akar tenni Isten!

A fiú végig mellette maradt, Jónátán azonban kíváncsi volt, vajon lesz-e olyan bátor, hogy az egész úton vele tartson. Amikor már távol jártak Gibeától, Jónátán Ébenézer szemébe nézett.

- Menjünk át a pogányok előőrséhez! Talán megsegít bennünket az Úr, mert számára semmi sem lehetetlen. Akár sok, akár kevés harcosa van, övé a győzelem!

- Tégy mindent úgy, ahogy gondolod! - mondta Ébenézer csillogó szemekkel és széles vigyorral. - Én veled leszek, bármit tervezel!

Jónátán elnevette magát. Mit szólnak majd a filiszteusok, hogy ketten mennek ellenük?

Amikor elérték a filiszteusok táborával szemközti sziklaszirtet, Jónátán megpróbálta felmérni, mekkora lehet a távolság köztük és az ellenséges tábor között. Uram, adj nekem jelt, hogy valóban kezünkbe adod azokat az embereket!

Érezte, ahogy szívverése felgyorsul, vére felforrósodik ereiben, és eltölti a bizonyosság: „Igen, menj!” Felemelte kezét, és előremutatott.

- Rendben. Akkor átmegyünk hozzájuk, és hagyjuk, hogy észrevegyenek. Ha azt mondják nekünk: „Maradjatok ott, ahol vagytok, különben megölünk!”, akkor megállunk, és nem megyünk fel hozzájuk. Ha azonban azt mondják: „Gyertek csak, és küzdjünk meg!”, akkor felmegyünk. Ez lesz a jel az Úrtól, hogy segít nekünk legyőzni őket. Bármi történjék is, ők Isten ellenségei ellen harcolnak. Vagy halál, vagy győzelem vár rájuk.

Ébenézer bólintott.

- Amíg vannak nyílvesszőink, addig távol tudjuk tartani őket magunktól. Azután pedig ott a kardod!

Jónátán megragadta a fiú vállát. Akár a szakadékban, akár a sziklaszirteken, ez a fiú ugyanúgy kész lenne meghalni a harcban, mint ő maga. Elsőként Jónátán ereszkedett le a mélybe, így ő diktálta a tempót. Egyszer megcsúszott ugyan, de sikerült megkapaszkodnia, és megvetnie lábát.

- Csak óvatosan, határom! Jobbra menj! Ez az!

Miután mindketten leereszkedtek, Jónátán előlépett az árnyékból a tisztásra. Lecövekelt, és felemelte fejét. Ébenézer odalépett hozzá, és megállt mellette.

- Nézzétek! - nevetett valaki a fejük felett. - A héberek előmásznak az üregeikből!

A filiszteusok odajöttek az őrszemhez. A harcosok közül néhányan lenéztek a sziklaszirt pereméről. Egyikőjük köpött egyet. Nevetésük a sziklák faláról visszhangzott.

Jónátán szíve hevesen dobogott. Alig várta már a csatát. Uram, kérlek, add őket a kezünkbe! Hadd tudják meg, hogy van Isten Izraelben!

A várva várt jel megérkezett.

- Gyertek csak fel hozzánk, hadd tanítsunk móresre titeket!

- Gyerünk! Maradj mindig szorosan mögöttem, mert az Ür segít nekünk legyőzni őket!

Jónátán a sziklához futott, és mászni kezdett. Ébenézer szorosan a nyomában. A vastag gyökérzetű bokrokba kapaszkodva húzták egyre feljebb magukat. Ügyesen megtalálta azokat a pontokat, ahol megvetheti lábát, és olyan fürgén mászott felfelé, mint a gyík a várfalon, fiatal fegyverhordozója pedig szorosan mögötte haladt.

A filiszteus harcosok még mindig nevettek, és hátrébb léptek a sziklaszirt peremétől. Jónátán tisztán hallotta őket. Amikor felért a szírt tetejére, előrement, és szilárdan megvetette lábát. Amikor meglátta a filiszteusok döbbent arcát, elnevette magát.

- Csupán két fiú!

- Mindketten meghaltok! - vonta ki kardját az egyik filiszteus, egy másik pedig hahotázni kezdett.

Ébenézer elfoglalta helyét Jónátán mellett. Jónátán egyetlen mozdulattal levetette válláról az íjat, előhúzott egy nyílvesszőt, célzott, majd halálpontosan a célba talált vele. Az imént még nevető filiszteus - szemei között a nyílvesszővel - hanyatt esett. A katonák először döbbenten bámultak Jónátánra, majd hatalmas csatakiáltással, kivont karddal rátámadtak. Ébenézer ekkor kilőtt egy újabb nyilat, majd Jónátán is újra lőtt, majd még egyszer, míg végül a filiszteusok - mind a húszán - holtan hevertek körülöttük.

A kiáltozásra magukhoz tértek a többiek is. A hátuk mögül újabb csatakiáltásokat hallottak.

Jónátán kilőtte az utolsó nyílvesszőjét is, majd kivonta kardját, és ő is nagyot kiáltott: „Az Úrért!” A föld is beleremegett, ahogy a filiszteus harcosok rémülten rohanni kezdtek. Jónátán odaszaladt a legnagyobb felfordulás közepébe, és lekaszabolta az egyik tisztet. Ébenézer lándzsát ragadott, és az egyik menekülő filiszteusba hajította. Rémült kiáltozástól visszhangzott a környék.

- Megszólaltak a sófárok! - harsogta Ébenézer. - Jön a király!

Jónátán izgalmában és örömében nagyot kiáltott. Izrael serege megindult! A filiszteusok pánikszerűen menekültek. Ebben a pillanatban Jónátán észrevett néhány hébert is a filiszteusok között. Vajon azok közül valók, akik átálltak az ellenség oldalára, vagy pedig foglyok? Mindez most már nem számít!

- Harcoljatok Izraelért, vagy meghaltok! - kiáltotta nekik, mire azok egy emberként megfordultak, és Jónátán oldalán küzdöttek.

- A frigyláda! - kiáltotta Ébenézer.

Jónátán hátrapillantott, és meglátta a ládát.

- Ne! - üvöltötte torkaszakadtából, majd megfordult. Iszonyú dühbe gurult már annak gondolatától is, hogy ismét az ellenség kezébe kerülhet a láda.

A filiszteusok táborába rohant, s kardjával jobbra-balra kaszabolva vágta az ellenséget. Senki nem veheti el tőlünk többé a frigyládát! Nagyot vágott balra. Senki nem nyithatja fel, hogy megszentségtelenítse! Újabb kardcsapás jobbra. Senki nem veheti el tőlünk a törvényt! Vágott és szúrt. Senki nem nyithatja ki a korsót, hogy kiöntse belőle a mannát! Levágta az egyik harcos karját, majd a fejét. Senki nem törheti el Áron botját, amely leveleket hajtott, kivirágzott, és mandulát termett egyetlen nap alatt!

Dühödt csatakiáltások közepette harcolt. Jehova-Rói! Él-Saddáj! Adónáj! Isten a mi Királyunk! A Mindenható Isten az Úr!

A filiszteusok rémülten menekültek előle.

Héberek jöttek minden irányból. A király hatszáz fős kicsíny serege hatalmasra duzzadt, és megindult Gibeából. Útközben efraimi férfiak csatlakoztak hozzájuk. A filiszteusok között teljes volt a zűrzavar. Némelyek Ajjálón felé, mások Ofrába menekültek, megpróbálva eljutni Bét-Ávenbe, a gonoszság házába, ahol erődítményük állt.

Jónátán felkapott egy dárdát, és a filiszteusok után eredt, buzdítva a többi izraeli harcost is, akik közül egyre többen csatlakoztak hozzá, bár a kimerültségtől alig tudtak lépést tartani vele. Amikor Jónátán beért egy erdőbe, méheket pillantott meg egy gödör körül rajzani.

- Méz!

Botja végét a gödörbe mártva magához vett egy darab lépes mézet.

- Isten gondoskodott rólunk!

Evett belőle, és érezte, hogy ereje visszatér. Az emberek megálltak és némán bámulták, de egyikőjük sem evett a mézből.

- Egyetek ti is! - nézett körbe értetlenül Jónátán. - Mi van veletek?

Újból a mézbe mártotta botját, és a végét feléjük nyújtotta.

- A méztől erőre kaptok!

- Nem ehetünk!

- Apád szigorúan megeskette az egész sereget, hogy átkozott, aki a mai napon ételt vesz magához. Ezért vagyunk mind olyan kimerültek.

Jónátán úgy érezte, ereiben megfagy a vér, majd hirtelen izzó harag fogta el.

- Apám mindnyájunkra bajt hoz! Azért haljon meg, mert evett egy kis mézet?

- Az ilyen parancs csak kárunkra van. Nézzétek csak, menynyire visszatért az erőm, hogy ettem egy keveset ebből a mézből! Az Úr ajándéka ez!

- Ha eszünk belőle, a király megölet bennünket.

Jónátán nem erőltette tovább a dolgot. Ha apja ki is végezteti őt, legalább a többieket ne bántsa.

- Ha az emberek szabadon ehettek volna az ellenségnél talált zsákmányból, gondoljátok csak el, mennyivel több filiszteust megölhettünk volna! A nap végére a filiszteusok mind holtan hevertek volna!

Ezzel megfordult, folytatta az ellenség üldözését. Akiknek még volt erejük, vele tartottak.

☼

Hullottak a filiszteusok Mikmásztól Ajjálónig. Sokan csak azért menekültek meg, mert Saul emberei az éhségtől kimerültén már nem tudták tovább üldözni őket. Amint a héberek juhokat, szarvasmarhákat és borjakat találtak, nekiestek, és ott a mezőn levágták az állatokat. Hatalmas húsdarabokat hasítottak ki, és marcangoló éhségükben úgy tömték a szájukba, hogy még csöpögött belőle a vér.

- Hagyjátok abba azonnal! Megrontjátok a törvényt! - kiáltotta a pap, ám a férfiak nem hallgattak rá.

Saul oltárt épített, és megparancsolta embereinek, hogy hozzanak az állatokból.

- Itt vágjátok le, és mielőtt esztek belőlük, csorgassátok ki a vért! Ne vétkezzetek az Úr ellen azzal, hogy a húst a benne lévő vérrel együtt fogyasztjátok!

- Ne vétkezzetek az Úr ellen! - visszhangozta a király szavait a pap, aki futva közeledett. - Nem ehetitek a húst a benne lévő vérrel együtt!

Jónátán szinte rosszul volt. Kénytelen volt elfordulni, de már nem lehetett meg nem történtté tenni, amit az emberek műveltek.

Nyugtalanság fogta el az egész tábort. Azok, akik Jónátánnal együtt voltak, most odajöttek hozzá.

- Hallgatunk arról, amit az erdőben tettél.

Jónátán nem értette a félelmüket. Komolyan azt gondolják, hogy a király megöletné a saját fiát? És ha igen? Vajon képes lenne rá?

Saul magához hívatta.

- Már megint ellenszegültél parancsomnak?

Jónátán gyomra görcsbe rándult a félelemtől, hátán patakokban folyt a veríték. Valaki elmondta a királynak, hogy mi történt az erdőben a mézzel? A király tanácsosai feszült várakozással néztek Jónátánra.

- Az engedélyem nélkül indultál a harcba!

- De Isten győzelmet adott nekünk! - emelte fel a fejét Jónátán.

- Meg is ölhettek volna! Hogy képzelted, hogy a fegyverhordozóddal kettesben csak úgy kisétálsz a filiszteusokhoz? Hol van most a fiú? Miért nincs melletted?

- Éppen alszik - válaszolta Jónátán, miközben igyekezett mosolyt erőltetni arcára. - Hosszú napunk volt, apám!

Saul felnevetett, és hátba veregette Jónátánt.

- Az én fiam! Igazi harcos! - kiáltotta embereire pillantva. - Felkapaszkodik a sziklára, megöl több mint húsz filiszteust, akik egytől egyig állig felfegyverzett, jól képzett harcosok, és megfutamítja az egész filiszteus sereget!

Csillogó szemekkel fiára nézett.

- Nagy dicsőséget szereztél apádnak, a királynak!

Jónátán valami sötétséget érzett apja elismerő szavaiban.

- A rémület és a zűrzavar, ami megszállta a filiszteusokat, az Úrtól volt, felséges királyom! Az Úr szabadította meg Izraelt a mai napon!

- Igen, az Úr! - veregette hátba újra, és mosolyogva nézett a többiekre. - De mi vettük üldözőbe őket, nem igaz?

Az asztalhoz lépett, és kiterített egy térképet.

- Egész éjjel üldözzük a filiszteusokat, és egészen napkeltéig vágjuk és fosztogatjuk őket. Pusztítsuk el őket az utolsó szálig! Gondoljatok csak a gazdag zsákmányra!

Jónátán úgy vélte, ez nagy ostobaság lenne.

- Az embereink kimerültek. Most pedig, miután jóllaktak, úgy alszanak majd, mint akik berúgtak!

- Az emberek azt teszik, amit én mondok nekik! - kiáltotta dühösen a fia szemébe nézve Saul.

És mind odavesznek! Jónátán tartotta a száját, s közben abban reménykedett, hogy a király tanácsadói értelmesen beszélnek. Ők azonban a királlyal értettek egyet. Pontosan azt mondták, amit Saul hallani akart.

- Azt tesszük, ami szerinted a legjobb. Utánuk megyünk, és gazdag zsákmányt szerzünk!

- Nem kellene megkérdeznünk az Urat? - kérdezte Jónátán Ahijjára nézve.

A pap idegesen előrelépett.

- Fiad bölcs szavai a te nagy bölcsességedről tanúskodnak, uram! Kérdezzük meg először Istent!

Látva, hogy a többiek egyetértenek, Saul megvonta a vállát.

- Menjünk a filiszteusok után? Segítesz nekünk legyőzni őket?

Ahijjá az úrimra és a tummímra tette kezét, és Isten válaszát várta. Saul néma csendben állt. Emberei feszülten várakoztak.

Az Úr azonban nem válaszolt.

☼

Jónátán szokatlanul sötétnek érezte ezt az éjszakát. Eljött végre a hajnal, de az sem tudta visszaadni jókedvét. A nap felkelt, és lassan végigkúszott az égbolton, Jónátán fülében azonban még mindig a katonák szavai visszhangoztak, amit az erdőben mondtak: „Apád szigorúan megeskette az egész sereget, hogy átkozott, aki a mai napon ételt vesz magához.”

Jónátán arccal a földre borult. Uram, én nem tettem ilyen esküt. Én az egészről mit sem tudtam! Engem is kötelez talán az eskü? Azért nem szólsz a királyhoz, mert én vétkeztem? Kérlek, Uram, ne tedd eztl Ne engedd, hogy megint én legyek az, aki hajba sodorja a népet!

Felegyenesedett a térdein, és sarkaira támaszkodott. Már tudta, mit tegyen. Abnér megállította, és megkérdezte tőle:

- Mit akarsz tenni?

- Beszélnem kell apámmal, a királlyal.

- És bevallód neki, hogy ettél a mézből?

- Te is tudsz róla?

- Igen, tudok. Mindenről tudok, ami a katonáimmal történik. Tudnom kell mindenről!

Megfogta és félrevonta Jónátánt.

- A királynak senki nem szólt egy szót sem, és nem is fog!

- Megint bajt hoztam rá.

- Ostoba esküt tétetett, Jónátán. Talán jobb lett volna, ha esküje miatt a nép elveszíti a herceget?

Jónátán megpróbálta kikerülni Abnért, ő azonban elállta az útját.

- Azt hiszed, az Úr az ő bajnokának halálát kívánja?

- Az Úrnak nincs szüksége bajnokokra - mondta indulatosan.

Abnér szorosan megfogta Jónátán karját, és visszatartotta.

- Halálod talán az Úr dicsőségét szolgálná?

Jónátán elfordult, és ebben a pillanatban meglátta apját, aki a sátor bejáratából figyelte őket. Saul haragtól izzó tekintettel lépett ki a sátorból, miközben kiabált és parancsokat osztogatott.

- Valami baj van! - nézett Abnérra Saul. - Hívd ide elém a sereg összes parancsnokát!

Emberei sietve összegyűltek, és megálltak a király előtt. Saul végignézett rajtuk.

- Meg kell tudnunk, milyen bűn történt a mai napon!

Jónátán megrémült. Ilyennek még sohasem látta apja arcát.

A király szemében a gyanakvás tüze izzott. Apám most már engem is ellenségnek tekint? A gondolattól is rosszul volt.

- Jónátán és én ideállunk, ti pedig mindannyian oda!

Jónátán elfoglalta helyét a király oldalán. Apja meg akarja ölni? „ Azt akarjuk, hogy királyunk legyen, mint az összes többi népnek!” - jutott hirtelen eszébe a régi követelés, amitől szíve vadul verni kezdett.

Hallott már történeteket arról, hogy a szomszédos népek királyai nemegyszer saját fiaikat is megölték, hogy hatalmukat fenntartsák. Voltak olyanok is, akik a városfalakon áldozták fel fiaikat, hogy elnyerjék isteneik jóindulatát. Arca verítékezett. Apám képes lenne megölni engem, Uram? Az nem lehet! Az én apám nem!

- Az Úr nevére esküszöm, aki megszabadította Izraelt, hogy a bűnös halál fia, még akkor is, ha a fiam, Jónátán az!

Jónátán megkapta kérdésére a választ, de alig hitt a fülének. Nem! Ennyire nem változhatott meg! Abnérra pillantott, majd a többiekre. Azok döbbenten néztek maguk elé, kerülve Jónátán tekintetét. Senki nem szólt egy szót sem.

Tehetetlen dühében Saul az egész hadsereget felsorakoztatta.

- Valaki csak megmondja majd nekem!

Miután a katonák összegyűltek, Saul hangosan imádkozni kezdett.

- Ó, Uram, Izrael Istene! Kérlek, mutasd meg nekünk, ki a vétkes közülünk, és ki ártatlan!

Jónátán az apjára nézett. Nem tudta eldönteni, mit tegyen. Ha most bevall neki mindent, apja vajon megtartja esküjét, vagy megszegi azt? Bárhogy is lesz, már megint sikerült lehetetlen helyzetbe hoznia apját. Reszketett a félelemtől, hogy semmi jót nem hoz ez a nap.

A papok sorsot vetettek. A katonákat ártatlannak találták. Saul percről percre egyre feszültebbé vált. Homlokán a rettegéstől veríték gyöngyözött, hogy Jónátán szinte érezte apjának testszagát. Tudja, hogy én voltam! Éppen attól fél, hogy én voltam! O sem tudja, mitévő legyen!

Nem akar megölni, hiszen szeret engem! Nem ölheti meg a saját fiát!

Saul remegve nyújtotta ki kezét.

- Most pedig vessetek sorsot köztem és Jónátán között!

Ahijjá megtette, majd megkönnyebbülten nézett fel.

- Jónátán az, uram!

Amikor apja dühösen felé fordult, Jónátán döbbenten pillantotta meg a szemeiben a megkönnyebbülést, még akkor is, ha közben a harag könnyeit látta kicsordulni.

- Mondd el nekem, mit tettél!

- Ettem egy kevés mézet - ismerte be Jónátán. - Csak nagyon keveset, a botom végéről. Ezért már halál jár?

- Igen, Jónátán - mondta Saul -, meg kell halnod. Engem sújtson Isten, és engem öljön meg, ha nem halsz meg azért, amit tettél!

Saul kivonta kardját. Jónátán tátott szájjal bámulta. Mozdulni sem tudott a megdöbbenéstől.

- Ne tedd! - kiáltották a tisztek, s a király és a herceg közé ugrottak. - Jónátán hatalmas győzelmet szerzett Izraelnek. Ezért kellene meghalnia? Távol legyen!

Az emberek minden irányból kiáltozni kezdtek, Abnér azonban igyekezett túlharsogni őket.

- Az élő Orra mondom, hogy egy haja szála sem görbülhet, mert Isten segítségével vitte véghez mindezt a mai napon! Nem tehetsz ilyet, Saul!

Jónátán mélyen meghajolt, s közben látta apja arcán, hogy haragja elpárolog. Saul először hol erre, hol arra nézett, végül visszacsúsztatta kardját a hüvelyébe.

- Nem emelek kezet a fiamra!

Jónátán vállára tette kezét, majd elbocsátotta a katonákat.

Miután maguk is távoztak, Saul belépett sátrába, Jónátán pedig követte. Apja bocsánatáért akart esedezni. Abnér és a többi tanácsos körülállta őket. Saul rájuk nézett.

- Isten elpusztította az aratásra érett búzánkat, a többi gabona azonban hamarosan beérik. A hadseregnek élelemre van szüksége - mondta, miközben nem is nézett Jónátánra. - Nem üldözzük tovább a filiszteusokat, hanem visszatérünk a saját földünkre. Közöljétek az egységeitekkel, hogy bontsanak tábort. Egy órán belül indulunk.

- De apám...!

- Most ne! Majd később, hazafelé menet beszélgetünk.

Amikor a hadsereg már elindult, Jónátán az apja mellett lépkedett.

- Sajnálom...

- Sajnálod - ismételte Saul egykedvűen maga elé meredve a messzeségbe. - Sámuel ellenem fordult. Most már a saját fiam is az ellenségem lesz?

Jónátán szíve elszorult, szeme könnybe lábadt.

- Ha tudtam volna arról az esküről, soha nem ettem volna a mézből.

Saul egy pillanatra ránézett, majd újból maga elé.

- Jónátán, el kell döntened, hogy velem vagy, vagy ellenem!

Szavak még nem okoztak neki ekkora fájdalmat.

- Senki nincs, aki nálam hűségesebb lenne hozzád.

-Talán így érzed, de ha továbbra is a saját fejed után cselekszel, mint Gebában, most pedig Mikmászban, viselkedéseddel megosztod a népet. Ezt akarod? Levenni a koronát a fejemről, és feltetetni Sámuellel a sajátodra?

- Nem! - kiáltotta Jónátán, majd megállt, és apja felé fordulva mélyen a szemébe nézett. - Nem!

- Menjünk, ne álljunk meg!

Jónátán megindult, és apja mellett haladt tovább. Saul ismét beszélni kezdett, de nem nézett Jónátánra.

- Mindnyájan szembefordultak velem, hogy téged megvédjenek!

Jónátán ezt nem tagadhatta. Az embereket könnyen fellelkesíti egy bátor tett, de nem ő, hanem maga Isten szerezte nekik a győzelmet.

- Csak szerettem volna lelket önteni az embereinkbe!

- És belém, igaz?

Tetteivel talán szégyent hozott apjára? Ha igen, mit mondjon, amivel jóvátehetné?

- Sámuel azt mondta, hogy Isten valaki mást választott, hogy király legyen - nézett Jónátánra a szemöldökét ráncolva. - Te lennél az?

- Nem, apám! Te vagy Izrael királya - mondta Jónátán összetörve, elcsukló hangon. - Soha nem lennék képes szembefordulni veled!

Saul tekintetéből oszlani kezdett a gyanakvás. Megszorongatta Jónátán vállát.

- Meg kell védenünk egymást, fiam! Akár tetszik, akár nem: az életünk veszélyben van. Nemcsak a mi életünk, de testvéreid élete is. Ha valaki elveszi tőlünk a koronát, akkor Malkisúát, Abinádábot és ísbósetet, valamint húgaidat is megöli, hogy a mi dinasztiánk véget érjen. Megértetted? Így szoktak a királyok leszámolni ellenségeikkel, még a gyermekeket is megölik, nehogy felnőve ellenük támadhassanak.

Ismét megszorongatta Jónátán vállát, majd elengedte.

- Ne bízz meg senkiben sem, Jónátán! Mindenütt ellenség vesz minket körül. Mindenütt!

Az igaz, hogy Izraelt minden oldalról ellenség fenyegette. A filiszteusok a tengerpart felől, Móáb keletről, Ammón északról, Cóbá királyai pedig délről. Mintha az egész világ Izrael elpusztítására törne! A leggyorsabban pedig úgy lehet szétszórni egy hadsereget, ha megölik a királyt.

Apja azonban szemmel láthatólag arra gondolt, hogy a népen belül is ellenség veszi őket körül.

- Egyesítjük a törzseket, apám! Megtanítjuk őket, hogy az Úrban, a mi Istenünkben bízzanak!

Saul maga elé nézve folytatta az utat.

- Itt a helyed az én jobbomon. Mi ketten dinasztiát építünk!

Jónátán apjára nézett.

- De Sámuel azt mondta, hogy...

Saul ökölbe szorította a kezét.

- Én pedig nem engedem ki a kezemből a hatalmat! - mondta vicsorogva, karjával hadonászva. - Nem engedem ki a kezemből a hatalmat! Nem én!

Karjait leengedte, fejét büszkén felemelte.

- Nem én!