Low Memóriái Könyvtár, Columbia Egyetem

A Columbia Egyetem könyvtárában, a barlangszerű rotunda - amely valaha a legnagyobb gránitkupola volt az országban -melletti olvasóteremben, Mr. Quinlan Fettel szemközt foglalt helyet az asztalnál.

- Ha segít betörni a táborba, elolvashatja a könyvet - mondta Fet. - Ez az ajánlatunk...

Megteszem. De, ugye, tudja, hogy a strigoLfc és az őrök is hatalmas túlerőben vannak önökhöz képest?

— Tudjuk. Segít nekünk bejutni? Ez az ár.

Segítek.

A termetes rágcsálóirtó kicipzárazta a táskája belső zsebét, és jókora rongycsomót húzott elő belőle.

Szóval végig magánál volt — hitetlenkedett a Született.

- Ennél biztonságosabb helyet el sem tudok képzelni - vigyorgott Fet. - Majd’ kiszúrja az ember szemét. De csak a testemen keresztül lehet megkaparintani.

Az kemény dió lenne, mondhatom.

- Meglehet - vonta meg a vállát Fet. Azzal kicsomagolta a kötetet a rongyburokból. - A Lumen - jelentette be ünnepélyesen.

Quinlannek libabőrös lett a tarkója. Sokat látott teremtmény lévén rég tapasztalt már ilyet. Szemügyre vette a felé fordított könyvet. Az elnyűtt borító bőrből és textilből készült.

- Levettem az ezüstlapokat. A gerinc kicsit megrongálódott, de annyi baj legyen. Így legalább nem vonja magára a figyelmet.

Hol az ezüstborító?

-Jó helyen. De könnyen visszaszerezhető.

Ön csupa meglepetés, nézett rá Quinlan.

Fet elhárította a dicséretet.

Az öregember jól választott, Mr. Fet. Az ón szíve tiszta. Mindig tudja, mit kell tenni, és ennek megfelelően cselekszik. Ez a legnagyobb bölcsesség.

Ezúttal nem fedte fekete pamutcsuklya a Született makulátlanul sima, hófehér koponyáját. Az Occido Lumen ott feküdt előtte, az egyik illusztrált oldalnál kinyitva. Mivel az ezüstszegély veszélyes volt a vámpírokra nézve, Quinlan óvatosan, egy ceruza radíros végével forgatta a lapokat. Olyan izgatottan tapogatta végig az oldal közepét az ujjhegyeivel, mint egy vak ember a szerelme arcát.

A szent könyv. Amely részletes beszámolóval szolgál a vámpírfaj teremtéséről és történetéről, és mint ilyen, a Születettekről is említést tesz. Képzeljük csak el, mit érezne az az ember, aki betekintést nyerhetne egy, az emberiség teremtéséről szóló könyvbe, amely választ ad az élet legtöbb - ha nem minden - rejtélyére. Mr. Quinlan vérvörös tekintete élénk érdeklődéssel tapadt a könyv lapjaira.

Nehéz olvasmány. Túl cirkalmas.

- Nekem mondja? - válaszolta Fet.

Sok a rejtjelezett információ. A képekben, a vízjelekben. Én hamarabb felismerem őket, mint ön, de még így is eltart egy darabig.

- Sokat nem tudunk várni. Mennyi időbe telik megfejteni?

A Született tovább böngészte a sorokat.

Nem tudom megmondani.

Fet rájött, hogy a türelmetlenkedésével csak elvonja Mr. Quinlan figyelmét.

- Mi felfegyverkezünk. Egy órát kap. Utána velünk jön. Kiszabadítjuk Nórát... - mondta.

Azzal sarkon fordult, és távozott. Alig tett meg három lépést, máris megfeledkezett a Lumentől, a Mesterről és az apokalipszisről. Csak Nórára tudott gondolni.

Mr. Quinlan a Lumen fölé hajolt, és olvasni kezdett.

II. KÖZJÁTÉK

OCCIDO LUMEN:

A MESTER MESÉJE

Volt egy harmadik is.

Minden szent könyv - a Tóra, a Biblia, a Korán - megemlékezik Szodoma és Gomora pusztulásáról. így, bizonyos módon, a Lumen is.

A Teremtés könyve 18. fejezete szerint három emberi alakot öltött arkangyal jelent meg Ábrahám előtt. A történet szerint ketten innen mentek tovább a síkságra, a pusztulásra ítélt városokba, ahol Lótnál szálltak meg, jól belakmároztak, majd megvakították a körülöttük összegyűlő embereket, és elpusztították a várost.

A harmadik arkangyalt szándékosan hagyták ki. Ő elbújt. Elveszett.

Következzen most az ő története.

Öt város terült el a Jordán folyó melletti hatalmas, buja síkságon, a mai Holt-tenger közelében. És az összes közül Szodoma volt a legbüszkébb, a legszebb. Igazi látványosságként, a gazdagság és a jólét emlékműveként emelkedett a termékeny alföldön.

Komplex öntözőcsatorna-rendszerének köszönhetően véletlenszerűen, a vízi utakból kifejlődve terjeszkedett az évszázadok során, míg végül alaprajza fel nem vette szárnyaló galambra emlékeztető formáját. A négyhektáros terület kontúrjai ezt a végleges formát öltötték fel, amikor Kr.e. 2024-ben falakat emeltek a település köré. A több mint negyven méter magas és két méter vastag falak agyagtéglából épültek és gipszvakolatot kaptak, hogy szépen csillogjanak a napsütésben. Mögöttük egymás hegyén-hátán álltak a vályogépületek, melyek közül a kánaánita isten, Moloch tiszteletére emelt templom volt a legmagasabb. Szodoma lakossága kétezer fő körül ingadozott. A város a bőséges gyümölcs-, fűszer-és gabonatermésnek köszönhette gazdagságát. A vagy egytucatnyi palotát díszítő üveg-és aranyozott bronzcsempék fényesen csillogtak a lemenő nap fényében.

Az elképesztő vagyont hatalmas kapuk őrizték: csak ezeken keresztül lehetett bejutni a városba. A hat óriási és súlyos, szabálytalan alakú kő alkotta monumentális boltív alatt áthatolhatatlan vas-és keményfa kapuk álltak ellen a tűznek és a faltörő kosoknak.

Lót, Hárán fia, Ábrám unokaöccse, ezeknél a kapuknál várta a három fénylény érkezését.

A lények halványak voltak, ragyogóak és megfoghatatlanok. Az isteni lényeg részei, és mint ilyenek, makulátlanok. Hátukból négy hosszú, fénnyel átitatott tollas nyúlvány nőtt ki, amelyek leginkább világító szárnyakra emlékeztettek. A négy kinövés fényesen világított a lények hátán, és lágyan hullámzott járás közben, olyan természetesen, ahogyan az emberi kar egyensúlyozza ki a test mozgását. A lények minden egyes lépéssel egyre megfoghatóbbá váltak, míg végül meztelenül és kissé elveszetten álltak Lót előtt. Bőrük úgy ragyogott, mint a legtisztább alabástrom, szépségük pedig éles ellentétben állt a halandó Lót tökéletlenségével.

Isten azért küldte őket, hogy megbüntesse a várost a falain belül burjánzó kevélység, romlottság és kegyetlenség miatt. Gábriel, Mihály és Ozryel Isten követei voltak - az Úr legmegbízhatóbb, legdédelgetettebb teremtményei és legkegyetlenebb katonái.

És köztük volt Ozryel, Isten legfőbb kegyeltje. O ragaszkodott hozzá, hogy aznap este az utasítás szerint ellátogassanak a város főterére - de Lót könyörgött nekik, hogy inkább az ő házába menjenek. Gábriel és Mihály beleegyeztek, így Ozryel, a harmadik, aki a legnagyobb érdeklődést mutatta a gonosz városok iránt, kénytelen volt belenyugodni testvérei döntésébe. Hármuk közül Ozryel volt az, aki Isten hangját, a pusztítás hatalmát hordozta magában, amely eltörölte a két bűnös várost a föld színéről. Minden történet szerint ő volt Isten kegyeltje: az Úr legféltettebb, legszebb alkotása.

Lót hatalmas vagyonnal büszkélkedhetett: földdel, jószágokkal, jámbor feleséggel. Bőséges és változatos lakomával vendégelte meg látogatóit. A három arkangyal pedig úgy zabáit, mint az emberek, majd Lót két szűz lánya megmosta a lábukat. Ezek az érzéki élmények mind a három angyal számára újdonságot jelentettek, kiváltképp Ozryelnek, aki sokkal mélyebben merült el bennük, mint két társa. Ozryel itt szerezte első tapasztalatait az önállóságról, amely élesen különbözött az istenség energiájától.

Isten sokkal inkább energia, mint antropomorf lény, és a biológia nyelvén beszél hozzánk. A vörösvértestek, a mágneses vonzás, az idegrendszeri szinapszisok: mind maga a csoda, és mind Isten jelenlétét és áramlását hordozza magában. Amikor Lót felesége gyógynövényes olajat készített a fürdőhöz, és megvágta magát, Ozryel nagy érdeklődéssel nézte, hogyan serken ki az asszony vére; a vér szaga izgatóan hatott rá. Megkísértette őt. A színe is gyönyörű volt, buja... úgy csillogott a gyertyafényben, mint a folyékony rubint. Az asszony - aki elejétől fogva ellenezte a férfiak jelenlétét - hátrahőkölt, amikor észrevette, hogy az arkangyal elragadtatva bámulja a sebét.

Ozryel nem először járt a földön, jelen volt, amikor Ádám 930 éves korában elhunyt, és akkor is, amikor a Noét kigúnyoló emberek belefulladtak az Özönvíz sötéten tomboló vizébe. De mindig szellem alakjában, Isten kiterjesztéseként haladt át ezen a síkon, és egyszer sem öltött testet.

Ozryel tehát még sohasem tapasztalt éhséget. Sohasem tapasztalt fájdalmat. És most érzések özöne zúdult rá. Most, hogy ott érezte a föld kérgét a lába alatt... érezte, ahogy a hideg éjszakai levegő a karját simogatja... megízlelte a földben termett és az alacsonyabb rendű emlősökből kikanyarított ennivaló ízét; mindaz, amiről azt hitte, csak fenntartásokkal, egy látogató idegenkedésével tudná élvezni, valójában egyre erősebben vonzotta az emberiséghez, egyre erősebben vonzotta a földhöz. Egyre erősebben vonzotta ehhez az állatfajhoz. Hideg víz zubogott le a lábán. Emésztett étel omlott szét a szájában, a torkában. Az érzéki tapasztalatok függőségbe taszították Ozryelt, akit sehogy sem hagyott nyugodni a kíváncsiság.

Amikor a város lakói, hallván, hogy titokzatos idegenek érkeztek, összegyűltek Lót háza előtt, Ozryelt elbűvölték a kiáltásaik. A fáklyákkal és fegyverekkel hadonászó férfiak azt követelték, őket is mutassák be a látogatóknak, hogy jobban megismerhessék egymást. Annyira felizgatta őket a vándorok állítólagos szépsége, hogy szexuálisan is birtokolni akarták őket. A csőcselékből áradó nyers érzékiség lenyűgözte és saját éhségére emlékeztette Ozryelt, és amikor Lót alkudozni kezdett a tömeggel - hiába ajánlotta fel szűz leányait a vendégei helyett -, Ozryel kihasználta az alkalmat, és észrevétlenül kiszökött a házból.

Egy ideig a tömeget figyelte. Néhány lépésnyire állt az emberektől, egy sikátorban lapulva, és magába szívta a belőlük áradó mámorító energiát - amely egyáltalán nem hasonlított Isten energiájára. Mégis ugyanolyan szépség és dicsőség jellemezte az embereket, mint Isten ajándékait. Ezek a hullámzó húszsákok -az örökké mozgásban lévő arcukkal - egy emberként tomboltak, és a lehető legállatiasabb módon keresték a közösséget az ismeretlennel. A vágyuk annyira tiszta volt, annyira hódító.

Szodoma és Gomora bűneiről sokat tudunk, arról viszont keveset, hogyan sétálgatott Ozryel a cirádás bronz olajlámpákkal megvilágított és tiszta alabástrommal kövezett utcákon. A három, koncentrikus kört alkotó téren minden ajtót arany és ezüst oszlopok díszítettek.

Egy aranyoszlopos ajtó a test örömeit hirdette, egy ezüstoszlopos pedig még ennél is sötétebb élvezeteket. Azok, akik átlépték az ezüstajtó küszöbét, kegyetlen vagy erőszakos élményekre vágytak. Ez a kegyetlenség volt az, amit Isten nem tudott megbocsátani. Nem a gazdagságot és nem a szabadosságot, hanem azt az alávaló szadizmust, amellyel Szodoma és Gomora lakói az utazókat és a rabszolgákat fogadták. Barátságtalan, rideg városok voltak ezek. Karavánoktól vették meg a rabszolgákat és a hadifoglyokat, hogy az ezüstajtós házak látogatóinak kedvére tegyenek.

És, készakarva vagy merő véletlenségből, Ozryel pont az ezüstajtó küszöbét lépte át. Egy gömbölyded, világosbarna bőrű nő volt a vendéglátója. Közönséges és ápolatlan - egy rabszolgahajcsár felesége, akit csak a haszon érdekelt. Aznap este azonban, amikor az örömtanya tornácán álló asszony felpillantott, a legszebb, legjóindulatúbb emberszerű lényt pillantotta meg az égő olaj aranyló fényében. Az arkangyalok tökéletes, nem nélküli lények voltak. Testük és arcuk szőrtelen és makulátlan, bőrük opálos, szemük gyöngyházfényű. ínyük ugyanolyan halvány, mint elefántcsontszínű fogaik, hosszúkás végtagjaik tökéletes arányúak. Nemi szervnek nyoma sem volt rajtuk: ez a biológiai részlet burkoltan a későbbi borzalmak esetében is visszaköszönt.

Ozryel olyan szép - olyan jóindulatúan fenséges - látványt nyújtott, hogy az asszony legszívesebben zokogva vetette volna térdre magát előtte. De elég hosszú ideje volt már a szakmában ahhoz, hogy szemrebbenés nélkül kínálgassa szolgáltatásait. Amikor Ozryel meglátta, milyen kifinomult erőszak dúl a létesítmény falain belül, érezte, hogy fogyatkozni kezd benne az ősi kegyelem - és átadja helyét a feltámadó vágynak. Az arkangyal, bár nem tudta pontosan, mi az, de úgy érezte, megtalálta, amit keresett.

Ozryel hirtelen megragadta a háziasszony nyakát, háttal egy alacsony kőfalhoz préselte a nőt, és nézte, hogyan ül ki a félelem áldozata arcára. Ozryel kitapogatta a nő torkát övező erős, mégis finom inakat, majd megcsókolta és végignyalogatta őket, megízlelve a nő sós-avas verejtékét. Aztán, mintegy ösztönösen, mélyen, vadul beleharapott az asszony nyakába, feltépte húsát, fogaival lecsupaszította a hárfahúrokra emlékeztető artériákat -ping-ping -, és mohón felszürcsölte a kibuggyanó vért. Ozryel megölte a nőt, de nem azért, hogy a Mindenhatónak ajánlja a lelkét, hanem, hogy megismerje az Urat. Hogy megismerje. Hogy a magáévá tegye. Hogy birtokba vegye és uralkodjon fölötte.

És a vér íze, a nagydarab nő halála, az energiacsere gördülékenysége mély eksztázisba ringatta az arkangyalt. A vér - amely az isteni lényeget és dicsőséget hordozza magában - elfogyasztása és ezáltal az Isten által képviselt energiaáramlás megakasztása, teljesen megőrjítette Ozryelt. Még többet akart. Vajon Isten miért tagadta meg tőle, a kedvencétől, ezt? A tökéletlen lények testébe rejtett ambróziát?

Azt mondják, a legrosszabb bogyókból erjesztett bornak van a legédesebb íze.

Ozryel elgondolkodott: akkor milyen lehet az a bor, amely a legfinomabb bogyókból készül?

Miközben a holttest ernyedten hevert a lába előtt, a kiömlött vér pedig ezüstösen csillogott a szikrázó holdfényben, Ozryelnek már csak egy kérdése maradt:

Az angyaloknak van vére?

Low Memorial Könyvtár, Columbia Egyetem

Mr. Quinlan becsukta a Lument, és amikor felnézett, Fetet és Gust pillantotta meg, akik állig felfegyverkezve, harcra készen álltak előtte. Még sok kérdőjel volt a fejében a Mester származásával kapcsolatban, de már így is szédült a rengeteg információtól. Lefirkantott pár dolgot, egy-két mondatot bekarikázott, majd felkelt az asztaltól. Fet elvette tőle a könyvet, visszabugyolálta a rongyokba, betette a hátizsákjába, a hátizsákot pedig Mr. Quinlan kezébe nyomta.

- Ezt nem viszem magammal - mondta. - Ha kudarcot vallanánk, maga lesz az egyetlen, aki tudni fogja, hol a könyv. Ha elkapnak és vallatni kezdenek minket... semmiféleképpen se árulja el nekik, hova dugtuk... megértette?

Mr. Quinlan ünnepélyesen bólintott.

- Tulajdonképpen örülök is, hogy megszabadulok tőle...

Ha tényleg így gondolja.

- így gondolom. Ha nem térnénk vissza... - mondta Fet. -Magánál lesz az első számú fegyver. Fejezze be, amit elkezdtünk! Ölje meg a Mestert!

New Jersey

Alfonso Creem egy tojáshéjszínű plüss La-Z-Boy fekvőfotelben heverészett, Puma cipőbe bújtatott lábait szorosan egymás mellé helyezve pihentette a lábtartón, és egy kaucsukjátékot tartott a kezében. Két farkas és kutya hibridje, Hírnök és Ügyes, a súlyos ebédlőasztal széles falábához kötözve, ezüstös tekintetét a piros-fehér csíkos labdára szegezve hevert a padlón.

Creem megmarkolta a labdát, mire a kutyák morogni kezdtek. Ez mulattatta Creemet, ezért többször is megismételte a műveletet.

Royal, Creem jobbkeze - a hétpróbás Jersey Zafírok oszlopos tagja - a lépcső tetején ült, és kávét köpdösött egy bögrébe. Nikotint meg vadkendert egyre nehezebben lehetett szerezni, ezért Royal kénytelen volt beérni a koffeinnel, amely az egyetlen folyamatosan hozzáférhető ajzószer volt az Újvilágban. Letépett egy kis darab filter papírt, tasakot hajtogatott belőle, beleszórta az őrölt kávét, és úgy rágcsálta, mint a dohányt. Keserű volt, de legalább lendületben tartotta.

Malvo az ablaknál őrködött: az utcán elhaladó teherautó-konvojokat figyelte. A Zafírok újabban teherautókat támadtak meg, hogy életben maradjanak. A vérszopók összevissza változtatgatták az útvonalakat, de Creem pár napja a saját szemével látta, hogy élelmiszerszállítmány érkezett az országba, aminek hamarosan meg kellett jelennie az utcákon.

Creem elsődleges célja az volt, hogy elegendő élelemmel lássa el magát és a bandáját. Az éhezés rossz hatással van az ember erkölcseire. A második legfontosabb dolog Hírnök és Ügyes élelmezése volt. A hibridek kitűnő orra és természetes életösztöne nemegyszer előre jelezte a Zafíroknak a vérszopók támadását. A nők élelmezése csak ezután következett. A nők - pár lepukkant ribanc, akiket az utcán szedtek fel - nem sok vizet zavartak, de mégiscsak nők voltak: kedvesek és életvidámak. Az „életvidám” természet nagyon pozitív tulajdonságnak számított mostanában. A kaja arra kellett, hogy a bulák befogják a szájukat és ne lázongjanak, ami elég is volt a bandának. Ráadásul Creem nem csípte a beteges külsejű, zörgő csontú csajokat. A töltött galambokra gerjedt.

Creem már hónapok óta vívta szabadságharcát a vérszopókkal, de hiába próbálkozott a régi trükkökkel. Lehetetlennek tűnt, hogy az emberek megvessék a lábukat ebben az új vérdiktatúrában. A készpénz és az ingatlan semmit sem ért; még az arany sem volt jó semmire. Az élelmiszeren kívül az ezüst volt az egyetlen csempészáru, amivel még érdemes volt foglalkozni. A Stoneheart emberei az összes ezüstöt elkobozták, amire csak rá tudták tenni a mocskos mancsukat, és a használaton kívüli bankszéfekben rejtették el a zsákmányt. Az ezüst nagy veszélyt jelentett a vérszívókra, igaz, először fegyvert kellett készíteni belőle, és bizony nem sok ezüstműves rohangált a városban manapság.

Úgyhogy a kaja lett az új pénznem. (Vízből volt dögivel, már ha az ember rendesen felforralta és átszűrte.) A Stoneheart Industries, bár vérgyűjtő táborokká alakította át a húscsomagoló üzemeit, nem helyezte át máshova az élelmiszerszállító apparátusát. Vagyis a vérszopók az egész szervezetet megkaparintották, és most minden az ő kezükben volt. Az élelmiszert a táborokban robotoló emberek állították elő. A rövid, napi két-háromórányi sápadt napsütést erős ultraibolya fénnyel megvilágított farmokkal egészítették ki: a zöldségeket és gyümölcsöket üvegházakban termesztették; a csirkéket, disznókat és szarvasmarhákat nagy raktárépületekben tenyésztették. Az UV fény halálos volt a vérszopókra nézve, így kizárólag ezek a területek maradtak vámpírmentesek.

Creem ezt a Stoneheart túszul ejtett teherautó-sofőrjeitől tudta meg.

A táborokon kívül csak jegyre lehetett élelmiszert kapni. Ahhoz, hogy valaki élelmiszerjegyet kapjon, bejelentett munkahellyel kellett rendelkeznie: vagyis ha enni akartál, úgy kellett táncolnod, ahogy a vérszopók fütyültek. Engedelmeskedned kellett.

A vérszopók alapvetően telepatikus eszközökkel tartották sakkban az embereket. Jersey igazi rendőrállammá változott, ahol minden vámpír automatikusan leadta a drótot, ha látott valamit, vagyis nem volt nehéz lebukni. A vérszopók fáradhatatlanul dolgoztak és zabáltak, abban a pár napsütéses órában pedig a föld alatt fetrengtek. A herék alapjában véve fegyelmezettek voltak, és - akárcsak a rabszolgák - parancsra táplálkoztak: rendszerint a táborból érkező előre csomagolt véren éltek. Bár Creem azért találkozott néhány kirívó esettel. Az ember este is nyugodtan kimehetett az utcára, a vérszopók közé, ha úgy tett, mintha munkába igyekezne, de, másodrendű állampolgár lévén, meg kellett hunyászkodnia előttük. Creemet azonban nem ilyen fából faragták. Jersey-ben ez nem divat, uraim.

Amikor meghallotta a csengettyűszót, feltápászkodott a fotelből. Ez volt a jel, hogy üzenet érkezett New Yorkból. Gustól.

Gus egy kis ketrecet helyezett el a búvóhelye tetején, ahol galambokat és tyúkokat tartott. A tyúkok rendszeresen ellátták fehérjében, zsírban, vitaminokban és ásványi anyagokban gazdag tojással - amely legalább akkora értéket képviselt, mint az igazgyöngy. A galambok pedig abban segítettek, hogy a mexikói a Manhattanén kívüli világgal is tartani tudja a kapcsolatot. A módszer biztonságos volt, megbízható, és egyáltalán nem keltette fel a vérszopók figyelmét. Gus időnként galambpostával rendelt Creemtől: fegyvert, lőszert, egy kis pornót. Creem szinte bármit meg tudott szerezni, méghozzá méltányos áron.

Ma is valami ilyesmiről volt szó. A galamb - azaz Harry, a „New Jersey-expressz”, ahogy Gus emlegette - leszállt a keskeny ablakpárkányra, megkocogtatta a csengettyűt a csőrével, és várta, hogy Creem egy kis eleséget szórjon ki neki.

Creem meglazította a madár lábán lévő befőttes gumit, kihúzta alóla a kis műanyag kapszulát, és kivette belőle a vékony papírtekercset. Harry halk burukkolásba kezdett.

- Nyugi már, csöppszar - szólt oda neki Creem, azzal levette az értékes kukoricát rejtő műanyag doboz fedelét, hogy egy kis eleséget szórjon a galambnak kikészített csészébe, és mielőtt visszazárta volna a dobozt, ő maga is bekapott pár szemet.

Creem elolvasta Gus üzenetét.

- Detonátor? - nyerített fel. - Jó poén...

Malvo csettintett egyet a nyelvével.

- Jönnek a kiscserkészek - mondta.

A farkas-hibridek felpattantak, de Creem leintette őket. Eloldozta a pórázt az asztal lábától, és jó erősen megrántotta a fojtónyakörvet, hogy elhallgattassa, és a lábához parancsolja a kutyákat.

- Riaszd a többieket!

Royal indult el elsőként a garázs irányába. Creem, bár harminc kilót fogyott, még most is tekintélyt parancsoló jelenségnek számított. Még most is nehezen tudta keresztbe fonni rövid, izmos karjait a szinte szögletes mellkasa előtt. Otthon sem vette le az ezüst ékszereit, a bokszerét meg az ezüst fogsorvédőjét. Creem már akkor ezüstben utazott, amikor az még csak egyszerű bizsunak számított, nem pedig a harcosok és törvényen kívüliek jelképének.

Creem nézte, amint felfegyverzett emberei beszállnak a Tahoe-ba. Az áruszállítás rendszerint három járműből álló katonai konvojokban zajlott: a sor elején és végén haladtak a vérszopók, közrefogva a kenyérszállító autót, amit emberek vezettek. Creemnek már nagyon fájt a foga egy kis pékárura: müzlire, zsemlére, kalácsra. A szénhidrát gyorsan feltöltötte az energiaraktárakat, és napokig, néha hetekig elállt. A fehérje ritka kincsnek számított, a hús még ritkábbnak, ráadásul nehéz volt frissen tartani. Creem ki nem állhatta a bio-mogyoróvajat - az agyonkezelt élelmiszereknek már rég befellegzett -, de Royal meg a kutyák imádták.

A vámpírok nem féltek a farkas-hibridektől, de az emberek igen. Látták az ezüstös villanást ragadozó szemükben, és azonnal összefosták magukat. Creem kemény alapkiképzésnek vetette alá a kutyákat, ami azt jelentette, hogy az állatok folyton a sarkában lihegtek, mert tőle kapták az ennivalót. De nem volt könnyű háziasítani és megszelídíteni őket. Creem elsősorban ezért vonzódott hozzájuk, és szigorú ellenőrzés alatt tartotta őket.

Hírnök izgatottan rángatta a pórázt; Ügyes a garázspadlót kaparta a mancsával. Tudták, mi következik. Meg akarták szolgálni a törődést. Ilyen tekintetben még a Zafírokon is túltettek, mert a farkas-hibridnek csak egy dolog fontos. A kaja, a kaja és a kaja.

Kinyílt a garázsajtó. Creem már messziről hallotta a motorzúgást, mivel más jármű nem közlekedett az úton. Egyszerű eset lesz. Az utca túloldalán, két épület közé beékelve, egy vontatóautó várakozott, hogy belerohanjon az első kocsiba. A mögötte felsorakozott autók a hátul haladó vámpírok útját készültek eltorlaszolni, teljesen szétszakítva a konvojt ebben a csöndes utcában.

Creem a kocsikra sem sajnálta a pénzt. Jó szakemberei voltak. Üzemanyagból és akkumulátorból is csak prémium minőségűt használt. A Zafírok két műhelyből szerezték be az alkatrészeket és az üzemanyagot.

Az első teherautó nagy sebességgel vette be a kanyart. Creem látta, hogy egy negyedik jármű is csatlakozott a konvojhoz, de nem izgatta magát túlságosan. A vontatóautó remek időzítéssel száguldott keresztül a sáros előkerten, majd nagyot zökkenve lehajtott a járdáról - telibe találva az elöl haladó teherautó hátulját. A jármű olyan sebességgel pördült meg, hogy amikor megállt, az orra háttal volt a menetiránynak. A többi kocsi is megérkezett, hogy leválassza az utolsó teherautót. A középső járművek hatalmas fékcsikorgások közepette a járdaszegélynek ütköztek. Két ponyvás teherautó - valószínűleg dupla adag árut szállítottak.

Royal fürgén bevágott az élelmiszerszállító elé: a Tahoe alig pár centiméterre állt meg a teherautó hűtőrácsától. Creem elengedte Hírnököt és Ügyest, akik hanyatt-homlok vágtattak keresztül a sáros udvaron. Royal és Malvo pattant ki a Tahoe-ból, kezükben egy-egy hosszú ezüstkarddal és ezüstkéssel. Az első járműből kiözönlő vámpírokra vetették magukat. Royal különösen elszántan küzdött. Ezüsttüskéket erősített a bakancsa orrára. Úgy tűnt, egy percen belül vége az akciónak.

Az első gyanús jel az élelmiszerszállító teherautó volt. Az emberek a vezetőfülkében maradtak, ahelyett, hogy kiugrottak és futásnak eredtek volna. Hírnök felugrott a vezetőülés melletti ajtóhoz, nyakörve a csukott ablakhoz verődött. A sofőr bentről nézte a farkas-hibrid felhúzott ínyét és dühösen csattogó fogait.

Ekkor mindkét teherautón széthúzták a ponyvát. Ennivaló helyett azonban húsz-harminc vérszívó ugrott le a platóról; és legalább akkora vehemenciával mozogtak, mint a kutyák. Malvo hármat lekaszabolt, de a negyedik szemből ráugrott, és leteperte. Malvo elvesztette az egyensúlyát, és hátraesett - mire a horda azonnal rávetette magát.

Royal hátrálni kezdett, mint egy homokozóvödröt szorongató gyerek a közelgő szökőár elől. Közben beleütközött a saját kocsijába, ami csak tovább késleltette a menekülését.

Creem nem látta, mi történik hátul... de hallotta a sikolyokat. És azt már megtanulta, hogy...

A vámpírok nem sikoltoznak.

Futásnak eredt - már amennyire a termete engedte -, és odaszaladt Royalhoz, akit egy hat vérszopóból álló banda tartott sakkban a Tahoe elejénél. Royalnak befellegzett, de Creem nem hagyhatta annyiban a dolgot. Egy 44-es Magnum volt az övére csatolva. A lövedékek nem ezüstből készültek, de Creem szerette ezt a fegyvert. Előrántotta, és - bamm-bamm - rögtön le is kapta két vámpír fejét. A fehér, savszerű vámpírvér Royal arcába spriccelt, teljesen elvakítva a férfit.

Amikor Creem Royal háta mögé nézett, látta, hogy Ügyes az egyik vérszopó könyökét marcangolja. A vámpír, mit sem törődve a fájdalommal, Ügyes szőrös torkába vájta középső ujjának megvastagodott karmát, és felhasította az állat nyakát. Sűrű, vörös vér lepte el a kutya ezüstszürke bundáját.

Creem két lyukat ütött a vérszopó torkába. A vámpír holtan esett össze a nyöszörgő Ügyes mellett, akiből csak úgy ömlött a vér.

Két vérszopó Hírnökre vetette magát, és közös erővel hamar legyűrték a derekasan küzdő állatot. Creem tüzelni kezdett, és sikerült is eltalálnia a vámpírok fejét, vállát és karját, de a lövedékek, mivel nem tartalmaztak ezüstöt, nem tudták megakadályozni, hogy a vérszopók széttépjék a kutyát.

A fegyverropogás csak arra volt jó, hogy Creem magára vonja a vámpírok figyelmét. Royalon már nem lehetett segíteni: két vérszopó csápja tapadt a nyakára, és a lények az utca kellős közepén szívták ki a vérét. Az emberek bezárkóztak a csali-teherautó sofőrfulkéjébe, és tágra nyílt szemmel figyelték a jelenetet - cseppet sem elborzadva, inkább izgatottan. Creem két golyót küldött feléjük, és hallotta az üvegcsörömpölést, de arra már nem volt ideje, hogy megnézze, sikerült-e eltalálnia őket.

Bepréselte magát a Tahoe nyitott ajtaján; hordóhasa a kormánynak nyomódott. Rükvercbe kapcsolta a járművet - csak úgy röpködtek a sárdarabok. Beletaposott a fékbe, amivel még nagyobb árkot vájt a kerekek alatt, majd balra rántotta a kormányt. Két vérszopó ugrott elé, mire Creem tövig nyomta a gázt, hogy a meglóduló Tahoe maga alá gyűrje, és az aszfaltba döngölje a lényeket. Creem felbőgette a motort, és kitolatott az útra, de elfelejtette, hogy már régen ült volán mögött.

Oldalra farolt, és a szemközti járdaszegélyhez csapódott, leszakítva az egyik abroncsot. A kocsi visszapattant, de Creem elvesztette az uralmat a jármű fölött. Padlógázzal próbálta megugratni a Tahoe-t - de a motor köhögni kezdett, majd végképp megadta magát.

Creem a műszerfalra pillantott. Az üzemanyagszint-jelző nullán állt. A srácok csak annyi üzemanyagot töltöttek a kocsiba, amennyi feltétlenül szükséges volt. A menekülőautó, amelynek még félig volt a tankja, valahol hátul állt.

Creem kivágta az ajtót. Megmarkolta a keretet, és kitornázta magát a kocsiból; közben látta, hogy a vérszopók lélekszakadva rohannak felé. Sárosán, sápadtan, mezítláb, pucéran, vérszomjasán. Creem az övére csíptetett utolsó tárat is betöltötte a 44-esbe, és kilyuggatta a köcsögöket, akik, mint egy rémálomban, csapatostul jöttek felé. Amikor kiürült a tár, Creem félrehajította a fegyvert, és ezüstborítású öklével támadt a vámpírokra. Bokszere kivételes erővel csapott le az ellenségre. A férfi letépte az egyik nyakláncát, és azzal kezdett fojtogatni egy vérszopót, ide-oda csapdosva a lényt, hogy távol tartsa magától a többi vámpír mohón kapdosó kezét.

De teljesen le volt gyengülve az alultápláltság miatt, és nagy termete ellenére hamar elfáradt. A vérszopók rögvest leteperték, de ahelyett, hogy azonnal rávetették volna magukat, karon ragadták, és természetfölötti erővel a járdához vonszolták a verejtékben úszó bandavezért. Felcipelték egy kifosztott csemegebolt lépcsőjén, és a padlóra ültették. A feldühödött Creem válogatott szitkokat szórt a fejükre, de annyira elszédült a lihegéstől, hogy kis híján elájult. Miközben forogni kezdett vele a világ, arra gondolt, mi a francra várnak még a kis köcsögök. Látni akarta, hogyan fulladnak bele a vérébe. Nem félt, hogy vámpírrá változik; nem véletlenül volt tele a szája vámpírriasztó ezüsttel.

Két ember lépett be a helyiségbe: a Stoneheart alkalmazásában álltak, és - stílusosan - fekete öltönyt viseltek, mint a temetkezési vállalkozók. Creem azt hitte, azért jöttek, hogy elkobozzák tőle az ezüstékszereit, ezért minden erejét összeszedve küzdött ellenük. A vámpírok azonban teljes súlyukkal a karjára térdeltek. A két férfi mozdulatlanul nézte, ahogy a levegő után kapkodó Creem a földre rogy.

Ám egyszer csak megváltozott a helyiség hangulata. Vihar előtti csönd támadt odakint. Creemnek felállt a szőr a hátán. Valami volt a levegőben. Mintha valaki a következő pillanatban a két tenyerét készült volna összecsapni.

Creem agyában zümmögés támadt: a fogorvosi fúró hangjára emlékeztetett, de rezgés nem társult hozzá. Mintha egy helikopter közeledett volna, légörvény nélkül. Mintha ezer szerzetes kántált volna valamit - dallamtalanul.

A vérszopók úgy vágták vigyázzba magukat, mint a szemlére kirendelt katonák. A Stoneheart két embere egy üres állvány mellé húzódott. A Creemet közrefogó vérszopók elengedték a férfit, és otthagyták a koszos linóleum közepén...

.. .és egy sötét alak lépett be az üzletbe.

Szabadságtábor

A dzsip egy elkobzott, széles platójú, tető nélküli katonai jármű volt. Mr. Quinlan nyaktörő sebességgel hajtott keresztül a zuhogó esőn és a tintaszerű sötétségen; vámpírszeme nem szorult a reflektor segítségére. Eph és a többiek bőrig ázva zötykölődtek a dzsip hátuljában, miközben a jármű vakon suhant előre az éjszakában. Eph védekezőn hunyta le a szemét, és úgy érezte magát, mint egy tájfunba került csónak: megviselt volt, de eltökélten küzdött.

Amikor végre megálltak, Eph felemelte a fejét, és felnézett a sötét égbolt előtt tornyosuló sötét kapura. Nem volt szükség világításra. Miután Mr. Quinlan leállította a motort, az esőkopogáson és egy távoli generátor mormogásán kívül egy pisszenés sem hallatszott.

A tábor hatalmas volt, és minden oldalról félkész, tömör betonfal vette körül. A munkások megállás nélkül dolgoztak a legalább hat méter magas építményen: stadionreflektorok fényénél rögzítették a korlátokat és keverték a betont. Már nem sok hiányzott a befejezéshez, egyelőre azonban egy deszkákkal megerősített drótkapun keresztül lehetett bejutni a táborba.

Eph, aki már sok szenvedésnek volt szemtanúja, azt hitte, hogy a tábor gyereksírástól, sikolyoktól vagy a gyötrelem egyéb hallható jeleitől lesz hangos. Ám a komoran csöndes környék arra engedett következtetni, hogy az elnyomók elérték céljukat, amit a férfi megdöbbentőnek talált.

Biztosak voltak benne, hogy a láthatatlan strigoik most is figyelik őket. A vámpírok hőérzékelő látása forrón izzó tárgyként érzékelte Mr. Quinlan testét, a dzsip hátuljában kuporgó öt másik lényt pedig hűvösebb emberként.

Mr. Quinlan kiszállás előtt egy baseballtáskát emelt le az anyósülésről, és a vállára kanyarította. Eph, akinek nejlonzsinór fonta körbe a csuklóját, a derekát meg a bokáját, szolgálatkészen felállt. Az öt embert úgy kötözték össze, mint a láncon vezetett bűnözőket. Eph ment középen, Gus előtte, Fet mögötte. Brúnó és Joaquin vezette, illetve zárta a sort. Egyenként leugrottak a járműről, bele a sárba.

Eph az orrában érezte a strigoik szagát, földesen izzó testük és ammóniás ürülékük bűzét. Mr. Quinlan Eph mellett lépdelt, és bekísérte a rabokat a táborba.

Eph úgy érezte, mintha egy cet szájába sétálnának be; félt, hogy az óriás gyomra végleg elnyeli őket. Tudta, hogy még akkor sem számíthat túl sok jóra, ha élve kerül ki erről a vágóhídról.

A kommunikáció szavak nélkül zajlott. Mr. Quinlan telepatikus szempontból nem volt teljesen egy hullámhosszon a többi vámpírral, de ez a kicsi hasonlóság is elég volt ahhoz, hogy túljusson az első ellenőrzési ponton. Külsőre nem volt olyan ösztövér, mint a plebsz: sápadt bőre liliomsimaságú volt, nem élettelen és műanyagszerű, szeme vörösebben, öntudatosan szikrázott. A csapat végigaraszolt egy szűk vászonalagúton, amelynek csirkehálóból készült a teteje. Eph a dróton keresztül fürkészte a zuhogó esőt és a csillagtalan égbolt koromsötétjét.

Egy karantén állomásra érkeztek. Néhány elemes lámpa világította meg a helyiséget, mivel ezt a területet emberek felügyelték. A falra vetülő árnyékok, a szakadatlanul ömlő eső és a több száz bestiális lény tapintható közelsége miatt a karantén olyan volt, mint egy ijedten lapuló sátor a hatalmas dzsungel közepén.

A személyzet tagjai egytől egyig kopaszok voltak. A szemük száraz és elgyötört. Palaszürke kezeslábast és lyukacsos gumiklumpát viseltek.

Amikor a nevüket kérdezték, az öt ember nem mondott igazat. Eph olvashatatlan szignót firkantott az álneve mellé a tompa hegyű ceruzával. Mr. Quinlan a háttérbe húzódva állt az eső áztatta vászonfal mellett. A két ajtónyílást négy gólemszerű strigoi őrizte, mindegyik szárnyra egy-egy őrpár jutott.

Mr. Quinlan azzal a mesével hozakodott elő, hogy a Százhuszonkilencedik utcában, egy koreai piac alatti pincében ejtette foglyul az öt törvényen kívülit. A kommunikációs zavart azzal magyarázta, hogy beütötte a fejét, amikor leteperte az áldozatait -holott Quinlan szándékosan blokkolta az agyát, nehogy a vámpírok olvasni tudjanak a gondolataiban. A nyirkos vászonnal borított földre, bakancsba bújtatott lába mellé hajította túlméretezett csomagját.

Az emberek először megpróbálták kibogozni a csomókat, hátha újra tudják hasznosítani a kötelet. De a vizes nejlon meg se mozdult, ezért el kellett vágni. Eph lesütött szemmel, fájós csuklóját dörzsölgetve állt a szúrós tekintetű vámpírőrök előtt. Csak gyűlölettel tudott volna rájuk tekinteni. Ráadásul félt, hogy valaki felismeri a strigoi kaptárból.

A sátorban egyre fokozódott a feszültség. Kínos csönd támadt; az összes őr Mr. Quinlant figyelte. A strigoik megérezték, hogy valami nem stimmel vele.

Fet is észlelte a helyzetet.

- Mikor eszünk? - szólalt meg hirtelen, hogy elterelje a figyelmet Quinlanről.

A bőszen jegyzetelő ember felnézett a papírjaiból.

- Majd ha eljön az etetés ideje.

- Remélem, nem lesz túl zsíros a kaja! - mondta Fet. - Nem bírja a gyomrom.

Az emberek megdermedtek, és úgy bámultak Fetre, mint egy eszelősre.

- Én nem aggódnék emiatt - szólalt meg a vezetőjük.

- Akkor jó.

Az egyik strigoi észrevette, hogy Mr. Quinlan a sarokban felejtette a csomagját. A vámpír a hosszú, nehéz táska után nyúlt.

Fet megmerevedett. Az egyik ember megfogta Eph állát, és egy vékony elemlámpával bevilágított a férfi szájüregébe. Szeme alatt cserszínű árkok húzódtak.

- Maga orvos volt? - kérdezte tőle Eph.

- Valami olyasmi - felelte a férfi, aki időközben Eph fogsorát kezdte vizsgálni.

- Ezt hogy érti?

- Állatorvos voltam.

Eph becsukta a száját. Az állatorvos Eph pupillájára irányította a fényt, és hirtelen felélénkült.

- Maga gyógyszeres kezelés alatt áll? — kérdezte.

Ephnek nem tetszett a férfi hanghordozása.

- Valami olyasmi - felelte.

-Elég rossz bőrben van. Mintha függő lenne - mondta a férfi. Eph látta, hogy a vámpír kicipzárazza a táskát. A nejlonburkot ólommal bélelték ki, ami egy belvárosi fogorvosi rendelő röntgenköpenyeiből származott. Amint a strigoi megérezte az ezüstpengék bomlasztó hatását, úgy dobta el a táskát, mintha megégette volna a kezét.

Mr. Quinlan a táskához rohant. Eph félrelökte az állatorvost, aki a sátor túlsó végébe csúszott. Mr. Quinlan elszáguldott a strigoi mellett, villámgyorsan előrántotta a kardot, majd megfordult, és előreszegezte a pengét. A vámpírok, amikor megpillantották a fegyver formájában eléjük kerülő ezüstöt, először moccanni sem bírtak döbbenetükben. Mr. Quinlan lassan lépdelt előre, hogy Fet, Gus és a többiek is megragadhassák fegyvereiket. Mr. Quinlan történetesen Eph kardjával hadonászott, de ez senkit sem zavart.

A vámpírok nem úgy reagáltak, mint az emberek. Egyikük sem futott oda az ajtóhoz, hogy elmeneküljön vagy riassza a többieket. A riadó pszichés úton futott végig. És - az első sokkot követően - nem kellett sokáig várni az ellencsapásra.

Mr. Quinlan lesújtott az egyik vámpír nyakára. Gus előrerohant, és egy támadó vámpírral találta szemben magát, akit azonmód torkon szúrt. Szűk térben nehéz lefejezni az ellenséget, mert olyan széles mozdulattal kell elvágni a nyakát, hogy közben másokat is megsebesíthetünk, arról nem is beszélve, hogy a szétspriccelő vér maró hatású, és tele van fertőző parazitákkal. Az ember csak végszükség esetén harcol a sírigoi-kkal szűk térben, ezért az öt férfi is igyekezett minél előbb kitörni a karantén helyiségből.

Ephnek, aki legutolsóként fegyverezte fel magát, nem a vámpírokkal, hanem az emberekkel kellett megküzdenie. Az állatorvossal meg a társával. Ijedtében úgy reagált a támadásra, mintha strigoikkal lenne dolga, és nyakon döfte az állatorvost. Vörös artériás vér spriccelt a szoba közepén álló fa tartórúdra, miközben Eph meg az állatorvos farkasszemet nézett egymással.

— Mi a francot művel? — ordította Eph. Az állatorvos térdre rogyott, a másik férfi pedig sebesült társához rohant.

Eph lassan elhátrált a haldokló férfi mellől, akit a társa már hiába próbált feléleszteni. Megöltem egy embert, gondolta magában Eph megrendültén.

Kiléptek a sátorból, a szabad levegőre. Az eső időközben köd-szitálássá szelídült. Egy vászontetős ösvény húzódott előttük, de a sötét miatt Eph nem akarta egyszerre bevenni a tábort. Még nem találkoztak strigoikkal, de tudták, hogy már megtörtént a riasztás. Beletelt pár másodpercbe, amíg a szemük megszokta a sötétséget - amelyből futva rohantak elő a vámpírok.

Az öt ember legyezőszerű alakzatot vett fel, hogy minden irányból fogadni tudja a támadókat. Itt már szabadon forgathatták a pengét, és olyan erősen suhogtatták a kardot, hogy csak úgy hullottak a fejek. Eph keményen küzdött: folyamatosan mozgásban volt, és időről időre hátrapillantott a válla fölött.

Ezzel a módszerrel hamar visszaszorították az első hullámot. Rendületlenül mentek tovább, holott fogalmuk sem volt a tábor felépítéséről. Abban bíztak, talán találnak valami jelet, amiből kiderül, hol helyezték el a táborlakókat. Balról újabb vámpírok támadtak rájuk, de a lágyékát féltő Mr. Quinlan lekaszabolta őket, majd intett a többieknek, hogy kövessék.

Közvetlenül előttük magas, keskeny építmény derengett a sötétben: egy őrtorony, amely egy kövekből kirakott kör közepén állt. Vámpírok újabb csoportja rohant az öt férfi felé, akik megmerevedtek, és olyan egyszerre suhintották meg ezüstpengéiket, mintha azok egyetlen kardot alkottak volna.

Igyekezniük kellett. A strigoik arról voltak nevezetesek, hogy akár fel is áldozzák magukat, ha ezáltal nagyobb eséllyel kaphatnak el és változtathatnak át egy emberi támadót. A stratégiájukat elnézve egy, három, de akár tíz vámpírt is hajlandóak voltak feláldozni egy emberi pusztítóért cserébe.

Eph a többiek háta mögé lépett, és az öt ember hátrálni kezdett, amíg mozgó ellipszist, ezüstkört nem alkotott, így tartva sakkban a rajzó vámpírokat. Eph, akinek a szeme egyre jobban megszokta a sötétséget, látta, hogy az érkező strigoik lelassítanak a távolban, majd csoportba verődnek. Szemmel tartják őket, de nem támadnak. Összehangoltabb támadást próbálnak kitervelni.

- Gyülekeznek - szólt oda a többieknek. - Azt hiszem, errefelé akarnak visszaszorítani minket.

Nedves suhogást hallott, majd Fet hangját:

- Ott egy épület. Ha zónáról zónára haladunk, talán van esélyünk.

Túl hamar törtünk be a táborba, szólalt meg Mr. Quinlan.

Az égbolt csak nem akart kivilágosodni. Minden azon a kevés napfényen múlt. Arra kellett törekedniük, hogy a bizonytalan hajnal eljöveteléig kitartsanak az ellenséges területen.

Gus káromkodva kaszabolt le egy újabb lényt.

- Maradjunk együtt! - mondta Fetnek.

Eph tovább hátrált. Halványan látta, hogy az első sorban álló vámpírok mereven bámulják őket. Vagyis - úgy tűnt - elsősorban őt.

Megint a képzelete játszik vele? Eph lelassított, majd megállt; megvárta, amíg a többiek kicsit távolabb jutnak.

A vámpírok is megtorpantak.

- Ó, a francba! - szitkozódott Eph.

Felismerték. A körözés vámpírmegfelelője a hálózat minden pontjára eljutott. A méhkas minden tagját riasztották, ami csak egyet jelenthetett.

A Mester is tudott Eph jelenlétéről. És a heréken keresztül figyelte a férfit.

- Hé! - rohant vissza Fet Ephhez. - Miért álltái meg...? - Ekkor megpillantotta a kéttucatnyi strigoit, amint mereven bámulják Ephet. - Jézusom! Mi van ezekkel? Kísértetet láttak?

Parancsra várnak.

- Úristen, akkor...

Ekkor felharsant a tábori sziréna - aminek hallatán mindenki összerezzent. Éles sípszó, amit gyors egymásutánban négy rövidebb követett. Aztán újra csönd.

Eph hirtelen rájött, mire jó a sziréna: nemcsak a vámpírokat figyelmezteti, hanem az embereket is. Talán arra, hogy bújjanak fedezékbe.

Fet a legközelebbi épületre pillantott. Majd feltekintett az égre.

- Ha el tudnád csalni őket innen, a közelünkből, akkor talán gyorsabban végeznénk.

Eph nem akart a vérszopófalka pattogó piros gumilabdája lenni, de rögtön átlátta Fet tervét.

-Jó, de csak egy feltétellel - felelte. - Csipkedjétek magatokat!

- Gus! - kiáltott hátra Fet. - Maradj itt Ephfel.

- Dehogy maradok - felelte Gus. - Én is bemegyek veletek. Brúnó, maradj itt vele!

Eph csak mosolygott Gus nyilvánvaló idegenkedésén. A karjánál fogva hátrahúzta Mr. Quinlant, és kicserélte a kardját a sajátjára.

En az emberőröket veszem kezelésbe, mondta Mr. Quinlan, és egy szempillantás alatt eltűnt Eph mellől.

Eph az ismerős bőrmarkolat köré kulcsolta az ujjait, és bevárta Brúnót.

-Jó lesz így?

- Naná, hogy jó - lihegte Brúnó gyermeki vigyorral. Fogai hófehéren világítottak világosbarna bőre mellett.

Eph leengedte a kardját, és eliramodott. A vámpírok némi habozás után a nyomába eredtek. Eph és Brúnó megkerült egy hosszú, fészerszerű, sötétbe burkolózó épületet. Mögötte fény szűrődött ki az egyik ablakon.

A fény embereket jelent.

- Erre! - eredt futásnak Eph. Brúnó fújtatva loholt a nyomában. Amikor Eph hátranézett, látta, hogy a vámpírok fáradhatatlanul üldözik őket. Eph továbbfutott a fény irányába, és egy vámpírt pillantott meg az épület ajtaja mellett.

Nagydarab férfi volt, a halvány fény hátulról világította meg az alakját. Széles mellkasán és fatörzsszerű nyakán egy kifakult tetoválás maradványai látszottak, amelyek zöldes árnyalatúvá változtak a fehér vér és a rengeteg nyúlási csík miatt.

A Mester hangja, mint egy megrázó emlék, amely újra meg újra be akar furakodni az ember tudatába, már ott is volt Eph fejében.

Mit keresel itt, Goodweather ?

Eph megtorpant, és a nagydarab vámpírra szegezte a kardját. Brúnó hátrafordult, hogy szemmel tartsa a heréket.

Miért jöttél ide?

Brúnó felüvöltött, és lekaszabolt két rátámadó vámpírt. Eph, akinek az incidens egy pillanatra elterelte a figyelmét, hátrafordult, és látta, hogy a többi vérszopó alig pár méterre van tőlük -csak az ezüst tartja vissza őket -, majd, miután rádöbbent, hogy hagyta kizökkenteni magát, felemelt karddal fordult vissza.

A kard hegye a jobb mellén találta el a támadásra kész vámpírt, áthatolt a bőrön és az izmokon, de a testet nem döfte át. Eph gyorsan hátraugrott, és torkon szúrta a vérszopót, aki már tátotta volna a száját, hogy kilövellje a csápját. A tetovált vámpír megremegett, és a földre zuhant.

- A marha! - üvöltött fel Brúnó.

Most már csapatostul támadtak a vérszopók. Eph megpördült a tengelye körül, és készenlétbe helyezte a kardját. De a vámpírok túlerőben voltak, és összehangoltan mozogtak. A férfi hátrálni kezdett...

Te keresel valakit, Goodweather.

...és köveket érzett a lába alatt, ahogy közelebb ért az épülethez. Brúnó derekasan irtotta a vámpírokat, miközben Eph feltolatott a három lépcsőfokon, kitapogatta a kilincset, elhúzta a reteszt, és benyitott az ajtón.

Vége a játéknak, Goodweather - dörögte a hang, teljesen összezavarva a férfit. Eph vállon ragadta Brúnót, így jelezvén a nehézfiúnak, hogy kövesse őt az épületbe. Elfutottak a szűk folyosót szegélyező, hevenyészve összetákolt ketrecek előtt, amelyek az elmebaj különböző stádiumaiban lévő embereket rejtettek. Ez volt a bolondokháza. Az emberek izgatottan kurjongattak, amint Eph és Brúnó elsietett előttük.

Zsákutca, Goodweather.

Eph hevesen megrázta a fejét, hogy kiűzze belőle a Mester hangját. A Mester jelenléte legalább olyan züllesztő hatással volt rá, mint az őrület maga. Ez, kiegészülve a ketrecüket rázó emberek látványával, a zűrzavar és a rémület örvényébe taszította a férfit.

Első üldözőjük máris megjelent a folyosó túlsó végén. Eph benyitott egy ajtón, amely egy irodába vezetett. Egy fogorvosi szék állt a közepén, amelynek fejtámláját és környékét beszáradt, vörös vérfoltok borították. A másik ajtó a szabadba vezetett, és Eph három lépcsőfoknyit ugrott lefelé. A vámpírok már várták: nem mentek be az épületbe, hanem megkerülték azt. Eph lekaszabolta őket, és éppen időben fordult hátra, hogy kivédje a tetőről ráugró nőstény támadását.

Minek jöttél ide, Goodweather?

Eph elugrott a leszúrt nőstény elől. Szorosan egymás mellett maradtak Brúnóval, és így kezdtek hátrálni a magas kerítés tövében megbújó kivilágítatlan, ablaktalan építmény felé. Ez is valami vámpírtanya lehet? A tábori strigoik fészke?

Amikor Eph és Brúnó oldalra nézett, látta, hogy a kerítés éles szögben megtörik, és egy újabb kivilágítatlan építményben végződik.

Zsákutca. Én megmondtam.

Eph megadóan állta a sötétből feléjük rajzó vámpírok rohamát.

- Zsákutca, te rohadék - dünnyögte.

- Rohadék? - sandított rá Brúnó. - Miattad kerültünk csapdába!

Ha elkaplak és átváltoztatlak, többé nem lesz titkod előttem.

Ez hatott.

- Jönnek - szólt oda Eph Brúnónak, és lélekben felkészült a harcra.

Nóra az adminisztrációs épületen keresztül közelítette meg Barnes irodáját. Bármit kész volt megadni - saját magát is beleértve hogy megmentse az anyját, és közelebb kerüljön a férfihoz. Jobban undorodott a volt főnökétől, mint a zsarnok vámpíroktól. Felháborítónak tartotta Barnes erkölcstelenségét -de az még jobban zavarta, hogy a férfi azt hitte róla, olyan gyenge, hogy könnyedén meghajlik az akarata előtt.

Az ilyen ember nem érdemel mást, csak halált. Míg Barnes arról fantáziáit, hogy megalázza Nórát, a nő arról, hogy a férfi szívébe döfi a tőrt. Vajkés általi halál: milyen találó!

Nóra úgy tervezte, akkor öli meg a férfit, amikor az éppen az ágyban fekszik, vagy a gyomorforgatóan civilizált vacsoráját fogyasztja. Barnes még a s {rigóiknál is elvetemültebb volt: nem egy betegség, nem egy rajta kívül álló dolog nyomorította meg a lelkét. Hanem az opportunizmus. Amit szabad akaratából választott.

Ráadásul potenciális áldozatként tekintett Nórára. Végzetesen félreismerte a nőt, aki szentül megfogadta, hogy emlékezteti a hibáira a férfit. Acéllal.

Barnes három órán át váratta Nórát a folyosón. Sem egy szék, sem egy mosdó nem volt a közelben. A férfi kétszer is kijött az irodájából ropogós, hófehér tengernagyi egyenruhájában, papírokat szorongatva a kezében. Tudomást sem vett Nóráról, még csak oda sem köszönt neki, amikor elment mellette, végül eltűnt egy másik ajtó mögött. Nóra fortyogott a türelmetlenségtől, de még akkor sem nyert bebocsátást, amikor a tábori sziréna hangjára megkezdődött az ételosztás - a nő, bár korgó gyomrára szorította a kezét, csak az anyjára és a gyilkosságra tudott gondolni.

Végül Barnes titkárnője - egy vállig érő, gesztenyebarna hajú, frissen mosott szürke kezeslábast viselő fiatal nő - kinyitotta az ajtót, és szó nélkül beengedte Nórát. Az ajtóban állva várta, hogy Nóra átlépje a küszöböt. Illatos bőr és mentolos lehelet. Nóra viszonozta a titkárnő rosszalló pillantását, mert el tudta képzelni, a nő hogyan hízelegte be magát Barnes kegyeibe.

A titkárnő visszaült az asztala mellé. Nóra be akart nyitni a belső szobába, de zárva találta az ajtót. Megfordult, és leült az egyik fal melletti, kemény támlájú összecsukható székre, a titkárnővel szemközt. A titkárnő megpróbált úgy tenni, mintha rengeteg dolga lenne, hogy ne kelljen Nórára néznie, ugyanakkor szabadon kérkedhessen a pozíciójával. Amikor megszólalt a telefon, felemelte a kagylót, és halkan beleszólt. A helyiség, a féüg kész lambériát és a laptopot leszámítva, egy 1940-es évekbeli irodára emlékeztetett: zsinóros telefon, toll és jegyzettömb, itatós. Az íróasztal közelebbi sarkán, az itatós mellett, jókora szelet csokoládétorta hevert egy kisméretű papírtányéron. Miután a titkárnő elsuttogott pár szót, és letette a kagylót, észrevette, hogy Nóra a süteményt bámulja. A tányér felé nyúlt, és letört egy darabkát a tortából. Néhány morzsa az ölébe szóródott.

Nóra kattanást hallott.

-Jöjjön be! - szólt ki Barnes az ajtón.

A titkárnő az asztal túlsó felére, biztonságos távolságba húzta az édességet, majd intett Nórának, hogy bemehet. Nóra ismét az ajtóhoz lépett, és lenyomta a kilincset, amely ezúttal engedett.

Barnes az íróasztala mögött állt, és iratokat gyömöszölt egy nyitott diplomatatáskába. Láthatóan végzett a munkával.

-Jó reggelt, Carly. Megjött a kocsi?

- Igen, Dr. Barnes — nyávogta a titkárnő. - Most szóltak ide a kapuból.

- Telefonáljon le nekik, hogy hátul is kapcsolják be a fűtést!

- Igen, uram.

- Nóra! - mondta Barnes, továbbra is a pakolásnak szentelve a figyelmét. Feltűnően megváltozott a viselkedése az utolsó találkozásuk óta. - Szeretne mondani valamit?

- Maga nyert.

- Nyertem? Ez csodálatos. Mit is?

- Úgy lesz, ahogy akarja. Velem kapcsolatban.

Barnes egy pillanatig habozott, majd lecsukta és becsatolta az aktatáskát. Nórára nézett, majd biccentett egyet, mintha csak most jutna eszébe, mit is ajánlott a nőnek.

- Nagyszerű - felelte, azzal lázasan kotorászni kezdett a fiókban egy újabb elfeledett dolog után.

- Nos? - kérdezte Nóra némi várakozás után.

-Nos?

- Mi lesz most?

- Most rohannom kell. De majd értesítem.

- Azt hittem... Nem vitet át magához?

- Hamarosan. Egy másik alkalommal. Sűrű napom van.

- De... én készen állok.

- Igen, gondoltam, hogy most már készségesebb lesz. Nem tetszik a tábori élet? Sejtettem. - Barnes megragadta az aktatáska fülét. - Nemsokára jelentkezem.

Minden világos volt: a férfi szándékosan várakoztatta meg Nórát. Készakarva hagyta szenvedni a nőt, hogy így vágjon vissza neki, amiért nem bújt azonnal ágyba vele azon a bizonyos napon. Undorító, kicsinyes vénember!

- És, kérem, jegyezze meg egyszer és mindenkorra, hogy nem szeretem, ha megvárakoztatnak. Remélem, most már világos. Carly!

- Igen, Dr. Barnes? - jelent meg a titkárnő a nyitott ajtóban.

- Carly, nem találom a főkönyvet. Kérem, keresse meg, és hozza át a házba!

- Igenis, Dr. Barnes.

- Fél tíz körül, ha kérhetem.

Nóra nem diadalmas fölényt látott Carly arcán, hanem halvány undort.

Barnes és Carly sutyorogva lépett ki az előtérbe. Nevetséges, mintha Nóra legalábbis Barnes felesége lenne.

Nóra kihasználta az alkalmat, és odarohant Barnes asztalához, hátha talál valamit, ami előrébb vinné az ügyét, valami titkos információt. A férfi azonban szinte mindent magával vitt. Amikor Nóra kihúzta a középső fiókot, egy számítógéppel készült térképet talált benne, amelyen a tábor színkódos zónafelosztása volt látható. A szülészet mögött, arrafelé, ahol az állítólagos „nyugdíjasoknak fenntartott” területet kellett keresni, egy „Elfekvő” nevű zóna húzódott. A zóna egy „Napsugár” nevű szürkével jelölt területet fogott körbe. Nóra magához akarta venni a térképet, de az a fiók aljához volt ragasztva. Nóra még egyszer átnézte, hogy jól belevésse az emlékezetébe, és még éppen időben sikerült visszatolnia a fiókot.

Nóra minden erejével azon volt, hogy elrejtse az arcára kiülő haragot, és mosolyogva fogadja Barnest.

- Mi lesz az anyámmal? Ön azt ígérte...

- Amennyiben betartja a megállapodásunk önre vonatkozó részét, természetesen én is betartom, amit ígértem. Becsületszavamra.

Nyilvánvaló volt, hogy a férfi arra számított, Nóra könyörögni kezd, de a nő sehogy sem bírta rávenni magát erre.

- Én csak azt szeretném, hogy az anyámnak ne essen bántódása.

Barnes vigyorogva bólintott.

- Máris követelőzik. Holott egyedül én szabom meg, mi történjen a tábor falain belül.

Nóra bólintott, de a gondolatai másutt jártak: a háta mögé dugta a kezét, és előhalászta a tőrt.

- Ha az édesanyját fel akarják dolgozni, akkor nem lehet mit tenni. Ebbe önnek nincs beleszólása. Lehet, hogy már el is hurcolták, hogy kivéreztessék. Az ön élete azonban továbbra is értékes a számunkra. Remélem, jól fog sáfárkodni vele.

A tőr Nóra markába csusszant. A nő megmarkolta a fegyvert.

- Megértette? - kérdezte Barnes.

- Igen - felelte Nóra a fogát csikorgatva.

- Amikor legközelebb hívatom, elvárom, hogy kedvesen viselkedjen, úgyhogy szedje össze magát! És mosolyogjon!

Nóra legszívesebben azonnal belemártotta volna a tőrt a férfiba.

Hirtelen a titkárnő rémült hangja szakította félbe a társalgást.

- Uram!

Barnes az utolsó pillanatban lépett el Nóra elől, és kiment az előtérbe.

Nóra lábdobogást hallott a lépcső felől. Meztelen talpak csattogását.

Vámpírtalpakét.

Négy tagbaszakadt, egykor hímnemű vámpír rontott be az irodába. Az élőhalott hústornyok megereszkedett bőrét félelmetes tetoválások díszítették. A titkárnő levegő után kapkodva hátrált el előlük.

- Mi történt? - kérdezte Barnes.

Telepatikusán és gyorsan tájékoztatták. Barnes még fel sem ocsúdhatott, a vámpírok máris karon ragadták, és sebesen végigrohantak vele a folyosón. A tábori sziréna vijjogni kezdett.

Odakintről kiabálás hallatszott. Valami történt. Nóra hangos ajtócsapkodást hallott a földszintről.

A titkárnő fülére szorított telefonkagylóval lapult a sarokban, az íróasztala mögött. Nóra lépteket hallott a lépcső felől. A bakancs csattogása emberek érkezését jelezte. A titkárnő meghunyászkodva nézte, amint Nóra az ajtóhoz lép - és szembe találja magát a futva érkező Fettel.

Nóra szólni sem bírt döbbenetében. A férfinál semmilyen más fegyver nem volt a kardján kívül. Harcias kifejezés ült az arcán. Nórának hálás, megkönnyebbült mosolyra húzódott a szája.

Fet először Nórára pillantott, majd a sarokban kuporgó titkárnőre, és sarkon fordult. Kirohant az ajtón, de a folyosó végéhez érvén megtorpant, és dermedten nézett hátra.

- Nóra? - kérdezte.

A kopasz fej. A kezeslábas. Csak most ismerte fel a nőt.

- Vé — felelte Nóra.

Fet felkapta a nőt, aki kétségbeesetten kapaszkodott a hátába, és büdös, mosdatlan vállába temette az arcát. A férfi egy pillanatra eltolta magától Nórát; nem tudta, hova legyen örömében, hogy Nóra szerencsésen megkerült, ugyanakkor értetlenül bámulta a nő borotvált fejét.

- Tényleg te vagy az - simogatta meg Nóra koponyáját. Majd tetőtől talpig végigmérte a nőt. - Te vagy...

- És te - felelte Nóra. Kibuggyantak a könnyei. Már megint nem Eph. Nem Eph. Te.

Fet újból magához ölelte. Két alak tűnt fel a háta mögött. Gus meg egy másik mexikói. Gus lelassított, amikor észrevette, hogy Fet egy kopasz táborlakót ölelget.

- Dr. Martinez? - szólalt meg kisvártatva.

- Én vagyok, Gus. De örülök, hogy látlak.

- A guevo! Itt vagyok, ragyogok.

- Mi ez az épület? - kérdezte Fet. - Itt vannak az irodák? Mit keresel te itt?

Nóra már nem is emlékezett.

- Barnes! - felelte végül. - A járványügytől. Ő irányítja a tábort. Az összes tábort!

- Hova a pokolba tűnt?

- Az előbb berontott ide négy nagy vámpír, és elvitték. A saját emberei voltak. Arra mentek.

Fet kilépett az üres folyosóra.

- Arra?

- A kapu előtt áll a kocsija. - Nóra követte Fetet a folyosóra. -Eph is veletek van?

A rágcsálóirtót elfogta a féltékenység.

- Kint van, megpróbálja feltartóztatni őket. Szívesen megkeresném ezt a Barnest, de vissza kell mennünk Ephhez.

- És az anyámhoz - kapta el Nóra Fet pólóját. - Nélküle nem megyek sehova!

- Anyád még mindig itt van?

- Azt hiszem. - Nóra két tenyere közé fogta Fet arcát. - El se hiszem, hogy itt vagy. Hogy eljöttél értem.

A férfi könnyedén megcsókolhatta volna. De mégsem tette meg. A káosz, a felfordulás és a veszély közepette nem lett volna túl okos dolog. Elsüllyedt körülöttük a világ. Fet csak Nórát látta maga előtt.

- Érted?! — szólt közbe Gus. — Nem, mi imádunk gyilkolászni. Igaz, Fet? - kérdezte cinkos mosollyal. - De most vissza kell mennünk Brúnó pajtáshoz.

Nóra kikísérte őket az ajtón, de hirtelen megtorpant. Amikor hátrafordult, látta, hogy Carly, a titkárnő, még mindig az előtér legtávolabbi sarkában kuporog az íróasztala mögött, kezében a leeresztett telefonkagylóval. Nóra odaszaladt az asztalhoz. Carly szeme tágra nyílt a rémülettől. Nóra átnyúlt az asztal fölött, és leemelte a csokoládétorta maradékát a papírtányérról. Nagyot harapott belőle, a maradékot pedig a falhoz vágta, közvetlenül a titkárnő feje mellett.

Ám a győzedelmes pillanat ellenére Nóra csak sajnálni tudta a fiatal nőt. Ráadásul a sütemény sem volt olyan finom, mint hitte.

Odakint az udvaron Eph derekasan küzdött, és igyekezett minél jobban megtisztítani maga körül a terepet. A vámpírcsápnak maximum két méter a hatótávolsága; nagyjából ilyen hosszú volt Eph karja és kardja együttvéve. A férfi tehát két méter sugarú kört kanyarított maga köré az ezüstpengével.

Brúnó azonban nem követte Eph példáját. Ö minden támadóval egyenként számolt le, és, brutálisan hatékony gyilkológép lévén, egyelőre nem csúszott hiba a számításába. De már kezdett fáradni. Két vámpír után iramodott, akik oldalról próbálták meglepni, és ezzel be is sétált a csapdába. Amikor Brúnó bekapta a horgot, a strigoik. leválasztották Ephről a mexikóit, és a két férfi közé ékelődtek. Eph hiába próbálta odaküzdeni magát Brúnó mellé, a vámpírok kitartottak a stratégiájuk mellett: bekeríteni és elpusztítani.

Eph háta az épület falához ért. Az ezüstkor félkörré változott, ahogy a férfi kardja égő fáklyaként igyekezett megakadályozni a sötét vámpírizmus terjedését. Néhány vérszopó négy lábra ereszkedett, hogy Eph karja alatt átbújva kapja el a férfi lábát, de Ephnek sikerült lekaszabolnia őket, fehérré változtatva a talpa alatt tocsogó sarat. Ám a hullahegy növekedésével párhuzamosan a biztonsági zóna sugara is csökkenni kezdett.

Eph hallotta, hogy Brúnó felnyög, majd panaszosan felüvölt. A vámpírok a magas kerítéshez szorították. Eph látta, hogy Brúnó levágja az egyik csápot a kardjával, de már elkésett. Őt is megmarták. Csak egy gyors szúrás, és már meg is volt a baj: a férgek elszabadultak, és a kórokozók bejutottak a férfi véráramába. Brúnó azonban, mivel a vérét nem tudták kiszívni, újult erővel harcolt tovább. Holott tudta, még ha győztesen kerül is ki a küzdelemből, meg van pecsételve a sorsa. Több tucatnyi féreg nyüzsgött az arc-és a nyakbőre alatt.

Az Eph körül nyüzsgő strigoik fellelkesülve, győzelmet szimatolva vetették rá magukat Ephre. Voltak, akik még Brúnót is otthagyták, hogy közelebb lökdössék újonnan érkezett társaikat Ephhez, ezáltal is tovább szűkítve a férfi biztonsági zónáját. Eph behúzott könyökkel kaszabolta össze ádáz arcukat, vörösen lengedező áll-lebenyüket és nyitott szájukat. Egy csáp suhant el közvetlenül a füle mellett, és nyílvesszőt idéző puffanással csapódott a falnak. Eph lenyisszantotta, de már jöttek is a többiek. Eph megpróbált ezüstfalat vonni maga köré, de úgy érezte, menten leszakad a karja meg a válla. Már csak egy csápra való ereje maradt. A vámpírhorda egyre szorosabban fogta körül. Ám ekkor megérkezett Mr. Quinlan, és azonnal bekapcsolódott a küzdelembe. Nagy segítséget jelentett, de mindketten tudták, hogy csak ideig-óráig tudják feltartóztatni a vámpírok áradatát. Eph már alig bírta tartani magát.

Érezte, hogy hamarosan mindennek vége.

Ekkor egy fénysugár jelent meg a fejük fölött az égbolton. Eph azt hitte, hogy a vámpírok lőttek fel valami pirotechnikai eszközt, hogy figyelmeztessék a többieket, vagy szándékosan eltereljék az ellenség figyelmét. Eph tudta, egy rossz mozdulat, és neki vége.

De a fénysugár nem halványult el, sőt, egyre jobban erősödött és szélesedett. Terjedni kezdett, és egyre magasabbra kúszott.

A vámpírok lelassultak. A testük megmerevedett, tátott szájú fejük a sötét égbolt felé fordult.

Eph nem győzte áldani a szerencséjét. Felemelte a kardját, hogy utolsó leheletével csapást vágjon magának a strigoik között a szabadság felé...

De még ő sem tudott ellenállni. A lángoló fény az ő tekintetét is magára vonta. A férfi óvatosan a szennyezett égboltra sandított.

Acetilénfáklyaként sistergő vad lángcsóva hasított keresztül a bolygót fojtogató hamu fekete zsákvásznán. Üstökösként izzott a sötétben: a lángoló fej elkeskenyedő csóvában végződött. Perzselő, narancsvörös tűzkönnycsepp ütött rést a rendhagyó éjszakán.

Egy űrből lezuhanó műhold - vagy valami annál is nagyobb tárgy - lehetett, amely a legyőzött napból kilőtt tüzes ágyúgolyóként csapódott be a földi atmoszférába.

A vámpírok hátrálni kezdtek. Vörös szemüket a lángcsíkra szegezve, tőlük szokatlan sutasággal botladoztak. Félnek, gondolta Eph. Az égre írt jel a zsigereikig hatolt, de a sivításon és az ügyetlen visszavonuláson kívül nem volt más eszközük a rémület kifejezésére.

Még Mr. Quinlan is megilletődött. Teljesen a fény és a látványosság hatása alá került.

Amint a zuhanó műhold felizzott az égbolton, a sűrű hamufelhő szétnyílt, és a brutális nappali fény úgy hatolt át a levegőn, mint Isten ujja, hogy öt kilométeres körzetben mindent porrá égessen, a farm külső széleit is beleértve.

Miközben a vámpírok visítva lángra kaptak, Fet, Gus és Joaquin eléjük penderült. A három férfi rátámadt a kétségbeesett csőcselékre, és mielőtt még a vámpírok fejvesztve elmenekülhettek volna, gyorsan lekaszabolták a tömeg szélére szorult vérszopókat.

A fenséges fényoszlop egy pillanatra világosságba borította a tábort. A magas falakat, a komor épületeket, a sáros földet. Az egyszerű és csúnya hely csupán a hétköznapisága miatt tűnt fenyegetőnek. Olyan volt, mint egy kiállító terem mögötti hátsó udvar vagy egy piszkos éttermi konyha: egy sallangoktól mentes zug, ahol az igazi munka zajlik.

Eph nézte, ahogy a fénycsík egyre növekvő intenzitással szeli keresztül az égboltot: a feje egyre hevesebben izzott, míg végül felemésztette önmagát, a haragos farkcsóva pedig alig pislákoló lángocskává vékonyodott - aztán teljesen elhamvadt.

Mögötte - mintha csak az éppen időben érkező lángcsóva adta volna hírül eljövetelét - végre felderengett az égen a várva várt világosság. A halvány napkorong alig látszott a hamufelhő mögött, és alig néhány fénysugár tudott átszüremleni az itt-ott felfeslett és elvékonyodott porgubón. Az előző világban még hajnali derengésnek sem lehetett volna nevezni - de már ennyi is elég volt. Ahhoz, hogy egy-két órára a föld alá küldje a menekülő lényeket.

Eph egy fogvatartottat pillantott meg Fet és Gus háta mögött. A kopasz fej és a formátlan kezeslábas ellenére is azonnal felismerte Nórát. Érzelmek egész kavalkádja áradt szét benne. Mintha nem hetek, hanem évek teltek volna el a legutolsó találkozásuk óta. De most fontosabb dolguk is volt ennél.

Mr. Quinlan fedezékbe vonult. Már így is nehezen bírta az UV sugárzást.

Viszlát a Columbián... sok szerencsét.

Azzal könnyedén áttornázta magát a tábor falán. Egy szempillantás alatt eltűnt.

Gus észrevette, hogy Brúnó a nyakát tapogatja.

- Quépasó, vato?

- Bennem van a kórság - felelte Brúnó. A férfi fintorogva nyalta meg kiszáradt ajkát, majd a földre köpött. Fura testtartást vett fel, mintha máris érezné a bőre alá furakodott férgek nyüzsgését. - Nekem annyi, testvéreim.

A többiek elkomorultak. Gus döbbenten tapogatta végig Brúnó arcát és nyakát. Majd szorosan magához ölelte a társát.

- Brúnó - mondta.

- Hülye köcsögök! - dühöngött Brúnó. - Kicsináltatok.

- A rohadt életbe! - ordított fel Gus, és elhúzódott Brúnótól. Fogalma sem volt, mitévő legyen. Ahogy a többieknek sem. Gus hátralépett, és artikulátlan üvöltést hallatott.

Joaquin könnyes szemmel ment oda Brúnóhoz.

- Ez a hely - döfte le a földbe a kardját -, ez itt maga a pokol. - Majd az égre emelte a kardot, és elüvöltötte magát: - Ezért minden vérszopó meglakol!

Gus dühösen Ephre mutatott.

-Te persze megúsztad, mi? Hát ez meg hogy lehet? Miért nem maradtatok együtt? Mi történt az emberemmel?

- Nem tehet róla - lépett közéjük Fet.

- Honnan tudod? - kérdezte a sebzett tekintetű Gus. - Te velem voltál! - Azzal sarkon fordult, és Brúnóhoz lépett. - Mondd csak meg nekik, hogy ez a rohadék az oka mindennek, Brúnó, és azonnal kinyírom. Mondd meg!

De Brúnó, ha hallotta is Gust, nem felelt. A kezét meg a karját fürkészte: vérférgek után kutatott.

- A vámpírok tehetnek róla, Gus - mondta Fet. - Koncentrálj a feladatra!

- Nem azt csinálom? - indult el Gus fenyegető léptekkel Fet felé. A rágcsálóirtó nem is védekezett; tudta, hogy Gusnak ki kell adnia magából a feszültséget. - Olyan vagyok, mint egy lézersugár.

Én vagyok az Ezüstnindzsa. Én tudom a dolgomat! - mutatott rá Gus Ephre.

Eph tiltakozni próbált, de végül meggondolta magát, mert rájött, hogy Gus egyáltalán nem kíváncsi a részletekre. A fiatal mexikói csak dühöngéssel tudta kifejezni a fájdalmát.

- Mi volt az a fény az égen? - fordult Fet Eph felé.

- Nem tudom - vonta meg a vállát Eph. - Engem is bekerítettek, mint Brúnót. Tudtam, hogy vége. És akkor megjelent az égen az az izé. Mintha az űrből zuhant volna le. És halálra rémítette a strigoikat. Nagy mázlim volt.

- Ez nem mázli - szólt közbe Nóra. - Hanem valami más.

Eph döbbenten meredt Nóra kopasz fejére.

- És mégis micsoda?

- Hiába is tagadod - felelte Nóra. - Bár az is lehet, hogy nem akarsz tudomást venni róla. Vagy egyszerűen nem érdekel. De ilyen dolgok nem történnek csak úgy, Ephraim. Veled történt meg. És velünk. — Fetre sandított, majd így folytatta: - Mindannyiunkkal...

Eph összezavarodott. Még hogy egy üstökös miattuk szelje át az atmoszférát?

- Menjünk innen - mondta. — Brúnót is visszük. Mielőtt még másnak is baja esik.

- Szó sem lehet róla - felelte Gus. - A földdel teszem egyenlővé ezt a helyet. Addig nem nyugszom, amíg meg nem találom azt a faszfejet, aki taccsra vágta a testvéremet.

- Nem - lépett előre Nóra, aki a legkisebb termetű volt közöttük. - Először az anyámat keressük meg.

Eph döbbenten meredt rá.

- De Nóra... ugye, te sem gondolod komolyan, hogy még itt van?

- Életben van. Nem fogod elhinni, kitől hallottam.

Nóra mindent elmesélt Ephnek Everett Barnesról. Eph először nem hitt a fülének, nem értette, miért viccel ilyesmivel Nóra. Aztán teljesen elképedt.

- Everett Barnes egy vérgyűjtő tábor élén?

- Az összes vérgyűjtő tábor élén - helyesbített Nóra.

Eph egy darabig csak barátkozott a gondolattal, de aztán rájött, hogy nincs miért kételkednie. Az volt a legrosszabb az egészben, hogy az információ tökéletesen beleillett a képbe.

- A rohadék!

- Az anyám itt van - mondta Nóra. - Legalábbis Barnes szerint. És tudom is, hol lehet.

-Jól van - válaszolta Eph elcsigázottan, és arra gondolt, vajon meddig lehet még feszíteni a húrt ebben a kényes ügyben. - De ne feledd, mi mindennel próbálkozott már Barnes.

- Az most mindegy.

- Nóra! — Eph nem akart a szükségesnél több időt tölteni ebben a halálcsapdában. - Gondolod, hogy Barnes megmondaná, ha...

- Meg kell keresnünk az anyámat! - felelte Nóra, és már indult is.

Fet a védelmére kelt.

- Most világos van - mondta. - Amíg a hamufelhő össze nem zárul, itt maradunk.

Eph a nagydarab rágcsálóirtóra nézett, majd Nórára. Ezek ket-ten egy követ fújnak. Eph kisebbségben maradt.

- Rendben - mondta Eph. - De igyekezzünk!

Ahogy az égi fény - mint a legalacsonyabbról eggyel erősebb fokozatra kapcsolt fényszóró - halvány derengésbe vonta a világot, a tábor komor katonai létesítmény és börtön látszatát keltette. A magas kerítés tetejét szögesdrót akadályok szegélyezték. A szennyezett eső zsíros koszréteggel vonta be a takarékosság jegyében készült épületeket - ez alól csak az adminisztrációs épület képezett kivételt, amelynek oldalát a Stoneheart lógója ékesítette: egy lehunyt szemre emlékeztető fekete gömb, amelyet acélkék sugár szel ketté.

Nóra gyorsan a tábor belsejébe vezető vászontetős ösvényhez terelte a többieket, amely különféle belső kapuk és épületek előtt haladt el.

- A szülészet - mutatott Nóra a magas kapura. - Elkülönítik a terhes nőket. Elszigetelik őket a vámpíroktól.

- Babonából?

- Inkább karanténnak nézem - felelte Nóra. - Nem tudom. Mi történik az embrióval, ha az anyját átváltoztatják?

- Fogalmam sincs - válaszolta Fet. - Ezen még nem gondolkodtam.

- Ők bezzeg erre is gondolnak - mondta Nóra. - Mindent elkövetnek, hogy ne kerülhessen sor ilyesmire.

Elmentek a bejárat előtt, majd a belső fal mentén folytatták útjukat. Eph folyton hátranézegetett.

- Hol vannak az emberek? — kérdezte.

- A kismamák azokban a mobilházakban laknak. A véradók a nyugati barakkokban. Mintha egy koncentrációs táborban lennénk. Ha jól tudom, az anyámat azon a távolabbi területen akarják eltenni láb alól.

A szülészet mögötti két sötét épületre mutatott, amelyek közül egyik sem tűnt túl bizalomgerjesztőnek. Egy nagy raktárépület bejáratához siettek. Az őrhelyek üresek voltak.

- Ez az? - kérdezte Fet.

Nóra körülnézett, közben lázasan törte a fejét.

- Láttam egy térképet... Nem is tudom. Nem ilyennek képzeltem.

Fet először az őrhelyeket vette szemügyre. Kisméretű monitorokat látott, de egyik sem volt bekapcsolva. Gomboknak, székeknek semmi nyoma.

- Ezt a helyet vámpírok őrzik — mondta. — Vajon kívül akarják rekeszteni az embereket, vagy pont fordítva?

A bejárat nem volt bezárva. Az első helyiség, amely egyaránt lehetett iroda vagy recepció, gereblyékkel, lapátokkal, kapákkal, locsolócsövekkel, rotációs kapákkal és talicskákkal volt tele. A padló nem volt lekövezve.

Bentről röfögés és visítás hallatszott. Ephnek először az az émelyítő érzése támadt, hogy a hangok emberektől származnak. De nem.

- Állatok - mondta Nóra, és az ajtóhoz lépett.

A hatalmas raktárépület fényárban úszott. A háromemeletnyi magas, két focipálya alapterületű épület valójában egy fedett tanya volt. Első pillantásra nem is lehetett belátni az egészet. A magas tetőgerendákról hatalmas lámpák lógtak, és a nagy kerteket meg a gyümölcsöst is erős reflektorok világították meg.

Elviselhetetlen volt a hőség, de a nagy ipari ventilátorok által keringetett mesterséges légáram valamelyest enyhítette a meleget.

Egy nyitott tetejű ól sáros előterében malacok csoportosultak. Szemközt magas falú tyúkól emelkedett egy tehénistállónak és juhkarámnak látszó építmény mellett. A cirkuláló levegőbe trágyaszag vegyült.

Ephnek először árnyékot kellett tartania a szeme fölé, mert a fentről áradó fényözön minden felületi árnyékot kiiktatott. Elindultak az egyik ösvényen, a hatvan centiméteres lábakon álló lyukacsos irrigációs cső mentén.

- Élelmiszerüzem - szólalt meg Fet. Az épület falaira erősített kamerákra mutatott: - Emberek üzemeltetik. A vámpírok pedig szemmel tartják őket. - Hunyorogva nézett fel a lámpákra. - Talán UV fényt kevernek hagyományos lámpafénnyel, hogy ezzel pótolják a napsütést.

- Az embereknek is kell a fény - jegyezte meg Nóra.

- A vámpírok nem léphetnek be ide. Az emberek egyedül látják el az állatokat és takarítják be a termést.

- Kétlem, hogy egyedül hagynák őket - mondta Eph.

Gus odasziszegett nekik.

- A gerendákon - mondta.

Eph felnézett. Háromszázhatvan fokos fordulatot tett, és mozgást észlelt a hosszú fal melletti ösvény kétharmadánál.

Egy férfi volt. Hosszú, sárgásszürke köpenyt és széles karimájú kalapot viselt. Végigfutott a szűk, korlátokkal szegélyezett ösvényen.

- Egy Stoneheart-bérenc - mondta Fet. Eldritch Palmer munkatársai Palmer halála óta a Mesternek tartoztak örök hűséggel, miután a Mester vette át Palmer helyét a hatalmas iparvállalat élén. Ők voltak a strigoi-rendszer szimpatizánsai és - az új „étel és menedék” típusú berendezkedésből adódóan - kegyeltjei.

- Hé! - kiáltotta el magát Fet. A férfi nem felelt, csak leszegte a fejét, és még gyorsabban szaladt.

Eph végignézett az ösvényen. A sarokban hosszú gépfegyvercső állt egy széles, háromszögletű talapzaton, és a plafon felé fordítva várta, hogy valaki kezelésbe vegye.

- Fedezékbe! - mondta Fet, mire a csapat szétszéledt. Gus és Brúnó a bejárathoz szaladt, Fet a tyúkól mögé ráncigálta Nórát, Eph a juhkarámhoz loholt, Joaquin pedig a kert felé vette az irányt.

Eph összegörnyedve futott végig a kerítés mentén. Pontosan ettől tartott. De nem hagyja, hogy emberi kéz által haljon meg. Ezt már rég elhatározta. A csöndes, kivilágított tanyán könnyű célpontnak számítottak - de bízott benne, hogy ezt a helyzetet is megoldja.

A birkák idegesek voltak, hangos bégetésük minden más zajt elnyomott. Amikor Eph hátrapillantott, látta, hogy Gus és Brúnó egy oldallétra felé rohan. A Stoneheart-alkalmazott időközben odaért az emelvényhez, és a sorozatlövővel kezdett babrálni: lefelé fordította a csövet. Először Gust célozta meg, de a lövedékek a mexikói háta mögött csapódtak be, és a férfi elvétette az irányt. Gus és Brúnó végigrohant a bal oldali fal mentén, de a létra nem közvetlenül a fal tövében kezdődött, így félő volt, hogy a Stoneheart-alkalmazott könnyedén eltalálhatja őket, amíg ösvényhez érnek.

Eph felemelte a juhkarám kapuját lezáró kampót. A kapu nagy csattanással vágódott ki, és a birkák bégetve kirohantak az elkerített területre. Eph megtalálta a nyílást a kerítésen, és átugrott rajta, majd elhúzta a reteszt. Felkapaszkodott a kerítésre, és gyorsan felhúzta a lábát, nehogy a kiszabaduló birkák agyontapossák.

Fegyverropogást hallott, de nem nézett hátra. A tehénistállóhoz rohant, és ott is megismételte az előző műveletet: feltolta a kaput, és kiengedte a csordát. Az állatok nem kövér Holstein-frí-zek voltak: a vékony, zörgő csontú, kancsal, gyors mozgású állatok épphogy tehénnek voltak mondhatók. Szanaszét futottak: egy részük a gyümölcsösbe galoppozott, és a vékony törzsű almafákat kezdte döfködni a fejével.

Eph megkerülte a tejüzemet; a többieket kereste. Látta, hogy Joaquin a jobb oldalon bujkál, és a kezében lévő szerszámmal a sorozatlövő felé próbálja irányítani a fedezékéül szolgáló forró kerti lámpát. A zseniális ötlet bevált, és Joaquinnak sikerült elterelnie a Stoneheart-alkalmazott figyelmét, amíg Gus és Brúnó felmászott a létra nyitott szakaszán. Joaquin gyorsan fedezékbe vonult, amikor a Stoneheart-alkalmazott kilőtt egy sorozatot a lámpára, és az égő ezer szilánkra robbant.

A lövöldöző jobb oldalán Fet, egy csökönyös üszőt használva fedezékül, a közelebbi falra rögzített létrához szaladt. Eph a tejüzem oldalához tapadva araszolt előre, és már éppen eliramodott volna a fal felé, amikor sárrögök kezdtek pattogni a lába előtt. Alighogy hátraugrott, golyók fúródtak a faépület sarkába, oda, ahol előzőleg a feje volt.

A létra megremegett a felfelé igyekvő Fet súlya alatt. A Stoneheart-alkalmazott vaktában lövöldözött ide-oda. Gust és

Brúnót próbálta eltalálni, de ők még alacsonyan voltak, ezért a golyók sorra lepattantak a fém keresztrudakról. Valaki időközben újabb lámpát fordított a Stoneheart-alkalmazott felé, és Fet látta, hogyan fintorítja el a férfi az arcát. Mintha tudná, hogy vesztésre áll. Miféle ember teljesíti önként és dalolva a vámpírok parancsait?

Érzéketlen állat, gondolta magában Fet.

Ez a gondolat segítette át Fetet az utolsó fokokon. A Stoneheart-alkalmazott még nem vette észre, de bármelyik pillanatban kiszúrhatta. Fet elképzelte, hogyan fordul felé a hosszú géppuskacső, és megszaporázta a lépteit, majd kihúzta a kardját a táskájából.

Érzéketlen tetű.

A Stoneheart-alkalmazott vagy meghallotta vagy megérezte Fet döngő lépteit. Tágra nyílt szemmel fordította el a csövet, és rögtön el is sütötte a fegyvert, de elkésett. Fet túl közel volt hozzá. Fet hason döfte a Stoneheart-bérencet, majd kirántotta a kardját a férfi testéből.

A férfi kétségbeesett arckifejezéssel rogyott térdre; úgy tűnt, legalább annyira megdöbbenti az új rendszer elleni merénylet, mint Fetet az ő árulása. Sértett arccal öklendezni kezdett, majd a füstölgő puskacsőre zuhant.

A férfi agóniája semmiben sem hasonlított a vámpírokéra. Fet nem sűrűn ölt embert. Az ezüstkard tökéletesen megfelelt a vámpírok irtásához, az emberek esetében azonban teljesen hatástalannak bizonyult.

Brúnó rohant oda hozzájuk a másik irányból, és mielőtt még Fet felocsúdhatott volna, felnyalábolta a férfit, majd lehajította az emelvényről. A Stoneheart-alkalmazott, alvadt vércsíkot húzva maga után, szaltót vetett a levegőben, és fejjel csapódott a talajnak.

Gus az átforrósodott harci eszköz ravaszára helyezte az ujját. Körbefordította a fegyvert, végigpásztázva vele az alattuk elterülő mesterséges tanyát. Majd fölfelé fordította a csövet, és a farmot fényárba vonó lámpák sokaságát vette célba.

Fet kiáltozást hallott, és rögtön felismerte Nóra hangját. A nő odalent állt, vadul integetett, és a fegyverre mutogatott, miközben birkák trappoltak el mellette.

Fet megragadta Gus vállát. Nem azért, hogy lefogja a mexikóit, hanem hogy magára vonja a figyelmét.

- Ne! Az emberek enni akarnak! - intett a fejével a lámpák felé.

Gusnak megrándult az arca. Legszívesebben felgyújtotta volna az épületet. De végül elfordította a puskacsövet a lámpákról, és a barlangszerű épület szemközti falát vette célba. Ezrével potyogtak a patronok az emelvényre.

Nóra jutott ki elsőként a fedett tanyaépületből. Érezte, hogy a többiek minél előbb kívül akarnak kerülni a táboron; tudták, hogy a halvány derengés hamarosan eltűnik az égről. Minden lépéssel egyre idegesebb lett, végül futásnak eredt.

A következő épületet egy sűrű szövésű fekete hálóval borított kerítés fogta körül. A mögötte álló roskatag épület a régi élelmiszer-feldolgozó üzemhez tartozhatott, mert nem volt olyan hatalmas, mint a fedett tanya. Homlokzat nélküli, ipari jellegű épület volt, amely akár vágóhídnak is beillett volna.

- Ez az? - kérdezte Fet.

Nóra látta, hogy az épület mögött megtörik a kerítés.

- Mi van, ha... ha nem is jelölték be a térképen?

Nagyon remélte, hogy igaza van. Az épületről ordított, hogy nem az idősek kényelmére hozták létre.

- Majd én bemegyek - tartóztatta fel Fet. - Várjatok meg itt!

Nóra a férfi után nézett. A többiek úgy vették körbe, mint a gondolataiban felbukkanó kétségek.

- Nem - kiáltotta, és Fet után szaladt. - Én is jövök - lihegte halkan.

Fet épp csak annyira húzta el a kaput, hogy beférjenek rajta. A többiek a főbejárat melletti oldalkapuhoz mentek, ami nem volt bezárva.

Bent gépek zümmögtek. Súlyos szag terjengett a levegőben. Elsőre nehéz volt beazonosítani.

A nyirkos tenyérben felmelegedett pénzérmék fémes szaga. Emberi vér.

Nóra megtántorodott. Már azelőtt tudta, mit fog látni, hogy az első ólhoz ért volna.

A helyiségekben, amelyek nem voltak nagyobbak egy mozgássérülteknek fenntartott vécéfülkénél, magas támlájú kerekes székek hevertek a hosszú főcsövekről lelógó tekercselt műanyag csövek alatt. A tisztára mosott csövek emberi vért szállítottak a plafonon függő nagyméretű edényekbe. Az ólak üresek voltak.

Ezután következett a hűtőkamra, ahol a borzalmas módszerrel összegyűjtött vért csomagolták és tárolták. A szavatossági időt negyvenkét napban állapították meg, de mivel a vámpíroknak a vér volt az egyetlen táplálékuk, a körforgás ennél gyorsabb lehetett.

Nóra elképzelte az idehurcolt öregeket, amint magukba roskadva ülnek a kerekes székekben, miközben csöveken keresztül szívják ki a vért a nyakukból. Szinte látta fennakadt szemüket, és még azt is el tudta képzelni, hogy önszántukból jöttek ide, miután a Mester birtokba vette megfáradt, védtelen elméjüket.

Még jobban elfogta az idegesség, és megszaporázta a lépteit. Tudta, mi az igazság, de képtelen volt elfogadni. Szólongatni kezdte az anyját, de hangja kétségbeesetten visszhangzott' a síri csöndben.

Egy tágas helyiségbe értek, amelynek falait háromnegyed részben csempe borította, a vörös foltokkal tarkított padlón pedig lefolyók tátongtak. Vágóhíd. A kampókon ráncos testek lógtak, a lenyúzott bőrdarabok egy kupacba hajigálva tornyosultak a földön.

Nóra öklendezni kezdett, de semmi sem volt a gyomrában, amit kihányhatott volna. Fetbe kapaszkodott, nehogy elessen.

Barnes, gondolta magában. Te egyenruhában parádézó hazug hentes!

- Megölöm - mondta.

- Mennünk kell - lépett oda Fethez Eph.

Nóra, aki Fet mellkasára borulva állt, megérezte, hogy a férfi biccent.

- Helikoptereket küldenek - mondta Eph. - Rendőröket, hagyományos fegyverekkel.

Fet átkarolta Nórát, és a legközelebbi ajtó felé indult. Nóra éppen eleget látott. Örökre maga mögött akarta hagyni a tábort.

Odakint a haldokló égbolt sárgásán izzott. Gus átvágott a földúton, és a kerítés mellett álló kotrógép vezetőfülkéjébe pattant. Babrálni kezdett a karokkal, és a motor felberregett.

Nóra érezte, hogy Fet teste megfeszül, és felnézett. Egytucatnyi kísérteties külsejű, kezeslábast viselő ember lézengett a közelben. A barakkokból szöktek ide, megszegve a kijárási tilalmat. Minden bizonnyal a géppuskaropogás és a kíváncsiság hajtotta őket ide. Vagy ők húzták a rövidebbet.

Gus leszállt a kotrógépről, és rájuk üvöltött, hogy ne lábatlankodjanak annyit. De Nóra leintette.

- Nem direkt csinálják - mondta. - Alultápláltak és abnormálisán alacsony a vérnyomásuk... Egyedül nem boldogulnak.

Fet magára hagyta Nórát, és felmászott a vezetőfülkébe, hogy kipróbálja a karokat.

- Gus - mondta Brúnó. - Én itt maradok.

-Mi?

- Itt maradok, és felforgatom ezt a kócerájt. Eljött a bosszú ideje. Majd én megmutatom nekik, kivel szórakozzanak.

Gus mindent értett.

- Kurva rafkós vagy, hombre.

- Az ám! Még nálad is rafkósabb.

Gus elmosolyodott, és összeszorult a torka a büszkeségtől. A két mexikói kezet fogott, és megölelte egymást. Joaquin is követte Gus példáját.

- Soha nem felejtünk el - mondta.

Brúnó harcias képet vágott, így leplezve meghatottságát. A vérgyűjtő üzem épületére nézett.

- Ezek a faszfejek sem fognak. Garantálom.

Fet megfordult a kotrógéppel, és nekihajtott a magas kerítésnek, a traktor széles kerekei alá gyűrve a drótdarabokat.

Rendőrségi szirénák vijjogása hallatszott. Egyre közelebbről.

Brúnó Nórához lépett.

- Hölgyem - mondta -, én felgyújtom ezt a tábort. Magáért és magamért. Ezt sose felejtse el!

Nóra bólintott, de vigasztalhatatlan maradt.

- Most mennem kell - mondta Brúnó, azzal sarkon fordult, és kivont karddal elindult a vágóhíd felé. - Félre! - ordított rá a kezeslábast viselő emberekre, akik ijedten rebbentek szét. - Nincs sok időm.

Eph fel akarta segíteni Nórát a járműre, de időközben Fet is visszatért, és a nő a rágcsálóirtóba kapaszkodva kelt át a ledöntött szögesdrót kerítésen. Eph, némi habozás után, elindult utánuk.

 

A fájdalomtól őrjöngő Brúnó érezte, hogyan nyüzsögnek a testében a férgek. Az ellenség beköltözött a véráramába, megfertőzte a szerveit, és ott tekergőzött az agyában. A férfi gyorsan áthordta a tanyasi kert UV lámpáit a vérgyűjtő üzembe, és az ajtó elé állította őket, hogy feltartóztassa a vámpírokat. Aztán nekilátott, hogy elvagdossa a csöveket és szétszedje a vérgyűjtő apparátust. Mintha a saját fertőzött artériáit tépte volna darabokra. Kardjával felvagdosta a hűtőkamrában tárolt vércsomagokat, skarlátvörösbe borítva a padlót és a saját ruháját. A szétfröccsenő vér mindent eláztatott, de Brúnó addig nem nyugodott, amíg az egész készletet szét nem folyatta. Ezután a gépeket, a szivattyúkat és a pumpákat vette célba.

Az érkező vámpírok megsültek az UV fényben. Brúnó leszaggatta a kampókról a holttesteket meg az emberi bőröket, de nem igazán tudta, mihez kezdjen velük. Azt kívánta, bárcsak lenne nála egy kis gázolaj meg gyufa. Elindította a gépsort, és szétvágta a vezetékeket, hátha rövidzárlatot tud okozni.

Amikor az első rendőr behatolt az épületbe, a zavart tekintetű, vérvörös, randalírozó Brúnóval találta szembe magát. Figyelmeztetés nélkül rálőtt. A két golyó kulcscsonton találta a férfit, és szétroncsolta a bal vállát.

Amikor a rendőrök beözönlöttek, Brúnó a polcok mellett elhaladó létrához rohant, és felkapaszkodott az épület legmagasabb pontjára. Fél kézzel csimpaszkodott az érkező rendőrök és az okozott kártól meg a ruháiból csöpögő vértől felbőszült vámpírok fölött. Amikor a vámpírok sietve felmásztak a létrán, és megrohamozták, Brúnó az alatta tolongó éhes lények fölé hajolt, kardját a saját nyakába döfte, és - Basszátok meg! - az épületben fellelhető utolsó adag emberi vért is az enyészet martalékává tette.

New Jersey

A Mester mozdulatlanul feküdt a vályoggal teli koporsóban - amit még a hitetlen Abraham Setrakian készített neki -, a lekapcsolt fényszórókkal közlekedő furgon rakterében. A furgon annak a négy járműből álló konvojnak a része volt, amely New Jersey-ből tartott Manhattan felé.

Az ezerszemű Mester is tanúja volt, hogyan szeli át az égő űrhajó a sötét égboltot, Isten ujjaként hasítva fel az éjszakát. Látta a fényoszlopot és a Született nem meglepő, de mindenképpen nyugtalanító visszatértét...

A fénycsík megjelenése éppen egybeesett Ephraim Goodweather összeroppanásával. A tüzes villanás mentette meg a férfi életét. A Mester tudta: nincsenek véletlenek, csak ómenek.

Vagyis? Mi az üzenete ennek az incidensnek? Ki ez a Goodweather, hogy még a természet erői is a segítségére sietnek?

Ez aztán a kihívás. Igazi, hamisítatlan kihívás - a Mester kedvére való. Mert a győzelem annál édesebb, minél erősebb az ellenfél.

A New York egén keresztülsuhanó furcsa üstökös csak tovább erősítette a Mester gyanúját, hogy eleddig ismeretlen származási helye valahol ezen a földrajzi régión belül található.

A felismerés azonnali cselekvésre ösztönözte. A döntés jól rímelt az üstökös felbukkanására, amely kétezer éve egy másik földre szállt istenség szülőhelyét mutatta meg.

Közeledett az éjszaka, a vámpírok már ébredeztek. Harcra készülő királyuk az elméjével mozgósította őket.

Az egész csapatot.

JÁKOB ÉS AZ ANGYAL