Sötét Föld

OZRYEL TORKÁT A HIDEG ATLANTI-ÓCEÁN MÉLYÉRE TEMETTÉK. Az iszap azonnal megfeketedett körülötte, és semmi sem nőtt vagy élt meg a közelében.

Ugyanez vonatkozott a többi helyre is, ahova Ozryel maradványait temették. Az angyali hús romlatlan és változatlan maradt, de a vér beszivárgott a földbe, és lassan szétterjedt benne. Önálló életre kelt, vakon, ösztönösen törekedett fölfelé, átszivárgóit a talajon, és a nap sugaraitól védetten, új gazdát keresett magának. így születtek a vérférgek. Magukban hordozták az emberi vér maradékát, amely áljárta szöveteiket és a potenciális gazdatest felé irányította őket. De az eredeti hús akarata is ott munkált bennük. A karok, a szárnyak, a torok akarata...

A vékony, vak férgek hatalmas távolságokat tettek meg. Sok elpusztult közülük: vagy a föld kegyetlen hője sütötte meg a terméketlen vírushordozókat, vagy olyan földrajzi akadályba ütköztek, amit lehetetlen volt legyőzni. Mindannyian a saját születési helyükről indultak útnak, némelyikük mit sem sejtő rovarok vagy állatok hátán jutott el távoli helyekre. Végül találtak egy gazdatestet - és, kötelességtudó parazitaként, mélyen befúrták magukat a húsába. Kezdetben több hétig tartott, amíg a kórokozó kiszorította vagy módosította a megfertőzött áldozat akaratát és szöveteit. Még a paraziták és a vírusok is próba-szerencse alapon tanulnak, és ők aztán nem kímélték magukat. Az ötödik emberi gazdatestnél az Ősök kezdték elsajátítani a túlélés és a kiszorítás művészetét. Fertőzőerejük segítségével kiterjesztették életterüket, és megtanulták az új földhözragadt szabályok szerint játszani ezt a játékot.

Igazi mestereivé váltak.

A Mester, a torok volt a legfiatalabb közülük, mivel utolsóként született. Isten szeszélyes igéi mozgásba hozták és összecsapásra késztették a földet meg a tengert, aminek hatására a Mester születési helye kiemelkedett a vízből. Először félsziget lett belőle, majd száz évvel később sziget.

A torokból kiözönlő kapilláris férgek elszakadtak eredeti származási helyüktől, és messzire vándoroltak, hiszen erre az újonnan alakult földre ember még nem tette be a lábát. Az alacsonyabb életformák, a farkasok vagy a medvék táplálása és irányítása hiábavaló és fájdalmas próbálkozás volt, mivel ezek a tökéletlen lények csupán korlátozott befolyással rendelkeztek, szinapszisaik pedig idegenek és rövid életűek voltak. Az összes próbálkozás hiábavalónak bizonyult, de a kaptárelmének köszönhetően az egyes paraziták által tanultak azonnal közkinccsé váltak. A férgek száma rohamosan csökkenni kezdett, amíg már csak egy maroknyi maradt belőlük: vakon, elveszetten és legyengülve tengették életüket, távol a születési helyüktől.

Egy hideg, holdfényes, őszi éjszakán egy fiatal és bátor irokéz sátrat vert a torok születési helyétől jó pár kilométerre fekvő földdarabon. Az Onondaga törzshöz tartozott - tűzőrző volt -, és amint lefeküdt a földre, egy kapilláris féreg máris befúrta magát a nyakába.

A férfi felriadt a fájdalomra, és azonnal megtapogatta a sérült területet. A féregnek még nem sikerült teljesen befúrnia magát, így az indián el tudta kapni a végét. Minden erejét összeszedve rángatni kezdte a férget, de az kisiklott a keze közül, és berágta magát a férfi nyakizmába. Az égő fájdalom olyan elviselhetetlen volt, mint egy lassú késszúrás. A vaksi féreg lemászott az indián torkán és mellkasán, végül eltűnt a férfi bal karja alatt, hogy keresztül-kasul bejárja áldozata keringési rendszerét.

Ahogy a parazita átvette az uralmat a test fölött, láz alakult ki, amely majdnem két hétig tartott, és teljesen dehidratálta a gazdatestet. Miután a folyamat lezajlott, a Mester a sötét barlangok hideg, megnyugtató mocskában keresett menedéket. Megállapította, hogy - valamilyen rejtélyes okból kifolyólag, a talaj, amelyben legyőzte a gazdatestet, különösen kényelmes, ezért bárhova is ment, mindig vitt magával egy kis maréknyi földet. Időközben a férgek már a gazdatest szinte minden szervét átjárták és kiszipolyozták, majd rohamosan szaporodni kezdtek a véráramban. A férfi bőre feszes és sápadt lett, éles kontrasztot képezve törzsi tetoválásaival és hollófekete szemével, amelynek fátyolszerű pislogó hártyája fényesen ragyogott a holdfényben. A Mester hetekig nem talált magának táplálékot, de végül, egyik hajnalban, mohauk vadászok egy csoportja tévedt az útjába.

A Mester ekkor még nem irányította biztos kézzel a megszállt testet, de szomjúsága pótolta a pontosság és a fürgeség terén tapasztalható hiányosságokat. A következő alkalommal már gyorsabb volt az átvitel - a nedves csápon keresztül férgek tömkelegé vándorolt át az áldozatok testébe. Még ha a támadások nehézkesek és kétes kimenetelűek voltak is, végül mindig sikerrel jártak. A két vadász bátran harcolt, baltáik komolyan megsebesítették a megszállott onondaga harcost. A harcos teste a küzdelem végére ugyan elvérzett a földön, de a férgek megszállták a támadók szerveit és hamarosan bővült a falka. A Mester most már három testben élt egyszerre.

Ahogy teltek az évek, a Mester megtanulta, milyen készségek és taktikák alkalmazásával maradhat rejtve a titka. Vad harcosok lakták a vidéket, és a Mester búvóhelyei a vadászok és prémvadászok által jól ismert barlangokra és hasadékokra korlátozódtak. A Mester ritkán vitte át az akaratát egy új testbe: csak akkor folyamodott ehhez a megoldáshoz, ha az új gazda termete vagy ereje ellenállhatatlanul csábította. Az évek során egyre több legenda kapcsolódott a személyéhez, és az algonkin indiánok csak Wendigo néven emlegették.

A Mester nagyon szeretett volna kapcsolatba lépni az Ősökkel, akiknek létezését ösztönösen megérezte, és akiknek jeleit még a tengerentúlról is képes volt fogadni. De valahányszor megpróbált átkelni a mozgó vízen, emberi teste gutaütést kapott, bármekkora hatalommal is bírt egyébként a megszállott. Vajon ennek is ahhoz a helyhez lehetett köze, ahol a feldarabolás történt? Ahol a Mester őse a Jordán folyó két ága közé szorult? Vajon ez is egy titkos alkímia volt, egy elrettentő jel, amelyet Isten ujja írt a Mester homlokára? A Mesternek még sok mindent meg kellett tanulnia élete folyamán.

Nyugatra és északra húzódott, hogy megkeresse az utat a „másik világba”, a kontinensre, ahol az Ősök egyre csak gyarapodtak. Erezte a hívásukat - és egyre jobban vágyott a találkozásra; ez adott neki erőt az egész kontinenst átszelő, fárasztó vándorlása során.

Az északnyugati fagyos földnél érte el a félelmetes óceánt, ahol Unangam hideg pusztaságának lakóira vadászott. A keskeny szemű, cserzett bőrű emberek állati prémekbe burkolóztak a hideg ellen. A Mester, miután bejutott az áldozatok agyába, megtudta, hogy létezik egy nagy földdarab a tenger másik oldalán, és a partok úgy érnek össze, mint két kinyújtott kéz. A Mester bejárta a hideg partvidéket, hogy megkeresse ezt a pontot.

Egy végzetes éjszakán a Mester keskeny, primitív halászhajók egy csoportját pillantotta meg egy szikla mellett: éppen az aznap fogott halakat és fókákat pakolták ki belőlük. A Mester rögtön tudta, hogy ezek a hajók fogják átsegíteni őt az óceánon. Az idők során megtanulta, hogyan tud emberi segítséggel átgázolni a kisebb vizeken, miért ne próbálkozna meg egy nagyobb víztömeggel? A Mester még a legkeményebb emberek lelkét is könnyedén meg tudta törni. Tudta, hogyan táplálkozzon az áldozatai rettegéséből. Tudta, ha megöli a fél csoportot, és istenségként, az erdők gonosz szellemeként állítja be magát, még tovább növelheti amúgy is elképesztő hatalmát. Csírájában elfojt minden lázadást, és kegyelemmel vagy szívességekkel szövetségeseket toboroz maga mellé... aztán átkel a vízen.

A Mester súlyos prémek alatt rejtőzve, egy keskeny földágyon fekve vágott neki az átkelésnek, hogy végre találkozhasson a hozzá legközelebb álló lényekkel.

Picatinny Fegyverraktár

Creem átmenetileg egy másik épületben húzta meg magát, annyira megijedt a Quinlan nevű tagtól és az erejétől. Creem szája még mindig sajgóit az ütéstől, amit kapott, és az ezüstfogai sem zártak rendesen. Nem győzte átkozni magát, amiért, puszta mohóságból, visszament az egyetemi szerelőműhelybe a fegyverekért. Mert mindig több kell...

Kisvártatva egy kocsi haladt el odakint, nem túl gyorsan és nagyon csöndesen. Mintha elektromos autó lett volna, olyan, amit tankolásnál csak be kell dugni.

Creem elmerészkedett addig a pontig, amit idáig széles ívben került: a Picatinny Fegyverraktár bejáratáig. Ismét leszállt az éj, és a csatakos, éhes Creem fájós oldalát tapogatva indult el a fény felé. Befordult a sarkon, és meglátta a ledöntött kaput, amin keresztül bejöttek, meg a látogatói ellenőrzés épületénél csoportosuló lényeket. Feltartotta a kezét, és előrelépett, hogy megmutassa magát.

De hiába próbálta kimagyarázni magát, az emberek rögtön bezárták az egyik mosdóba, holott ő csak enni akart. Creem párszor belerúgott az ajtóba, de az meglepően stabil volt; a kolumbiai csak most jött rá, hogy a hely valójában a problémás látogatók elhelyezésére szolgáló titkos cella. Úgyhogy visszaült a csukott vécéfedélre, és várt.

Hatalmas, szinte robbanásszerű csattanás rázta meg a falakat. Az épület találatot kapott, és Creem rögtön arra gondolt, azok a barmok biztosan ráhajtottak egy fekvőrendőrre kifelé menet, és felrobbantották fél Jersey-t. Ekkor nyílt az ajtó, és a Mester jelent meg a küszöbön a köpenyében. Egy farkasfej fogantyús botot tartott a kezében. Két vak gyerek kutyaszerű lelkesedéssel ugrándozott a lába körül.

Hol vannak?

Creem az öblítőtartálynak vetette a hátát, és furamód egészen megnyugodott a vámpírkirály jelenlétében.

- Elmentek. Leléptek. Az előbb.

Mikor?

- Nem tudom. Két kocsival mentek. Legalább kettővel.

Merrefelé?

- Honnan tudjam, amikor bezártak ebbe a kibaszott klotyóba? Az a vámpír, aki velük van, a vadász, Quinlan. Hogy az mekkora szarházi! Szétverte a pofámat - érintette meg Creem a félrecsúszott fogvédőjét. - Megtenne nekem egy szívességet? Ha elkapja őket? Az én nevemben is rúgja fejbe, a mexikóival együtt.

Náluk van a könyv?

- Megszerezték a könyvet. Atombombájuk is van. Azt is tudom, merre mentek. Valami Fekete Földet keresnek.

A Mester egy szót sem szólt. Creem feszülten várt. Még a vérebeknek is feltűnt a Mester hallgatása.

- Mondom, valami Fekete...

Nem mondták, hogy merre van?

A Mester furcsán beszélt. Lassabban ejtette ki a szavakat.

- Tudja, mi frissítené fel a memóriámat? Egy kis kaja. Éhen halok...

A Mester berontott a mosdóba, és megragadta Creemet.

Igazad van, mondta, és a csápja előkúszott a szájából. Táplálék. Ez kell nekünk. Talán én is haraphatnék valamit.

Creem érezte, hogy a csáp a nyakának feszül.

Azt kérdeztem, merre mentek.

- Nem... nem tudom. A doki, a maga másik kebelbarátja... ő kereste ki a könyvből. Ennyit tudok mondani.

Másképp is elérhetem, hogy engedelmes szolgámmá válj.

Creem lágy, dugattyúszerű lüktetést érzett a nyakánál. Majd egy tűszúrást, aztán kellemes melegséget. Felsikoltott, mert azt hitte, ki akarják szívni a vérét.

De a Mester nem mozdította a csápját, csak megszorongatta Creem vállát. Creemnek úgy préselődött össze a lapockája meg a kulcscsontja, mintha a Mester össze akarná roppantam, mint egy poharat.

Ismered az utakat ?

- Hogy ismerem-e az utakat? Hát persze, hogy ismerem az utakat.

A Mester minden különösebb erőfeszítés nélkül hajította ki Creemet a látogatói ellenőrzés épületébe. A nagy bandavezér elterült a földön.

Indíts!

Creem felkelt és bólintott... észre sem vette, hogy egy vércsepp buggyan ki a nyakán, ott, ahol a csáp megsebesítette.

A Szabadságtáborban Barnes testőrei kopogás nélkül léptek be a férfi irodájába. A titkárnő torokköszörüléssel figyelmeztette főnökét, hogy dugja el a detektívregényt, amit olvas, és tegyen úgy, mintha az íróasztalán heverő iratokat olvasgatná. A testőrök, akiknek nyakán csak úgy hemzsegtek a tetoválások, kitárták az ajtót.

Jöjjön!

Barnes lassan bólintott, és néhány iratot gyömöszölt be az aktatáskájába.

- Miről van szó?

De nem kapott választ. A testőrök a lépcsőhöz, majd a kapuhoz vezették, ahol az őr minden kérdezősködés nélkül kiengedte őket. Odakint könnyű, sötét köd szitált, de nem kellett esernyőt nyitni. Barnes arra a következtetésre jutott, hogy nincs nagy baj, de nehéz lett volna bármit is leolvasni a testőrök rezzenéstelen arcáról.

Barnes még akkor is nyugodt maradt, amikor begördült a kocsi, és a testőrök közrefogták a hátsó ülésen, de közben lázasan törte a fejét, milyen hibát vagy apró vétséget követhetett el. Majdnem biztos volt benne, hogy semmit, bár ilyen akcióra eddig még sosem került sor.

A háza felé indultak, amit Barnes biztató jelnek tartott. Más járművet nem látott a kocsifelhajtón. Amikor beléptek az ajtón, senki sem várta őket. Barnes szólt a testőröknek, hogy kimegy a fürdőszobába. Egyedül maradván, megnyitotta a csapot, és sokáig nézte magát a tükörben. Közben azon töprengett, mi lehet ez az egész. Túl öreg volt már ehhez a hajcihőhöz.

Kiment a konyhába, hogy valami harapnivalót készítsen magának. Épphogy kinyitotta a hűtőt, amikor helikopterzúgást hallott. A testőrök rögtön mellette termettek.

Barnes a bejárati ajtóhoz ment, kinyitotta, és a küszöbről nézte, hogyan fordul meg leszállás előtt a helikopter. A talpak puhán landoltak a széles, kör alakú kocsifelhajtó egykor fehér kövén. A pilóta ember volt: Stoneheart-alkalmazott. Barnes azonnal felismerte a fekete öltönyéről és nyakkendőjéről. Utas is ült a helikopterben, de nem a Mester, mert az alak nem viselt köpenyt. Barnes megkönnyebbülten sóhajtott fel, és várta, hogy leálljon a motor, lelassuljanak a rotorok, és a látogató kiszálljon a gépből. A testőrök azonban karon fogták, lekísérték a lépcsőn, majd, a kocsifelhajtón átvágva, a várakozó helikopterhez vezették. Lehúzták a fejüket, és kinyitották az ajtót.

Az utas, akit dupla biztonsági övvel szíjaztak be az ülésre, az ifjú Zachary Goodweather volt.

A testőrök úgy taszigálták be Barnest a helikopter belsejébe, mintha attól tartanának, hogy a férfi megszökik. Barnes Zack mellé ült, a testőrök pedig velük szemben foglaltak helyet. Barnes bekötötte magát; a testőrei nem.

- Szervusz - mondta Barnes.

A fiú ránézett, de nem viszonozta a köszönést. Kamaszkori nagyképűség — és még valami.

- Mi ez az egész? - kérdezte Barnes. - Hová megyünk?

A fiú, úgy tűnt, megérezte Barnes idegességét. Elutasítóan fordította el a tekintetét.

- Engem a Mester hívatott - nézett kifelé az ablakon Zack, miközben a helikopter felemelkedett a levegőbe. - Nem tudom, maga miért van itt.

A 80-as autópálya

A 8o-as autópályán haladtak, New Jersey nyugati felén. Fet tövig nyomta a gázt, és végig bekapcsolva hagyta a reflektort. Csak az útra szóródott törmelék vagy egy-egy gazdátlan jármű miatt kellett lelassítania. Időnként sovány őzek keresztezték az útjukat. De vámpíroknak nyoma sem volt - ők legalábbis egyet sem láttak. Eph a dzsip hátsó ülésén ült, Mr. Quinlan mellett, aki ráhangolódott a vámpírok agyi frekvenciájára. A Született olyan volt, mint egy vámpírradar: amíg csöndben maradt, semmitől sem kellett tartani.

Gus és Nóra az Explorerrel követte őket, arra az esetre, ha valamelyik kocsi lerobbanna, amire nagy volt az esély.

Az autópályák szinte teljesen kihaltak voltak. Amikor a járvány elérte a kritikus szintet, az emberek menekülőre fogták (ez a szokásos emberi reakció, ha valahol fertőző betegség üti fel a fejét - menekülni - annak ellenére, hogy ezúttal nem volt hova), és szerte az országban bedugultak az utak. Ettől függetlenül csak kevesen változtak át a kocsijukban, vagyis az autópályán.

A legtöbb áldozat akkor fertőződött meg, amikor lekanyarodott a főúttól, hogy aludjon egyet.

- Scranton - mondta Fet, amikor elhajtottak a 81-es autópálya táblája mellett. - Nem gondoltam volna, hogy ilyen egyszerű lesz.

- Hosszú még az út - nézett ki Eph az elsuhanó sötétbe. -Hogy állunk üzemanyaggal?

- Egyelőre jól. Jobb, ha elkerüljük a városokat.

-Ez nem is kérdés - helyeselt Eph.

- Először jussunk át New York államba.

Eph Scrantont nézte, miközben észak felé haladtak az egyre szemetesebb felüljárókon. Egy lángoló épületet vett észre a távolban, és arra gondolt, vajon a kisebb városokban is vannak-e olyan lázadók, mint ők. Időnként egy-egy kivilágított ablak vonta magára a figyelmét, és azon kezdett töprengeni, milyen siralmas lehet az élet Scrantonban meg a hozzá hasonló kisvárosokban, szerte az országban és a világon. Kíváncsi volt, merre lehet a legközelebbi vérgyűjtő tábor.

- Kell lennie valahol egy listának a Stoneheart Corporation húscsomagoló üzemeiről; egy központi lista, aminek alapján be tudnánk azonosítani a vérgyűjtő táborokat - szólalt meg Eph. -Ha végeztünk a feladatunkkal, rengeteg helyet kell majd felszabadítanunk.

- De hogyan? - kérdezte Fet. - Ha ugyanaz történik, mint a többi Ős esetében, a Mesterrel együtt a klánja is kihal. Eltűnik. A táborlakók nem fogják érteni, mi történt.

- Mindent nyilvánosságra kell hozni! Persze a média bevonása nélkül. Az országban gombamód fognak szaporodni a grófságok és az uradalmak. Az emberek megpróbálják a saját kezükbe venni a dolgokat. Nem hiszem, hogy automatikusan újjá fog éledni a demokrácia.

- Nem - válaszolta Fet. - Nehéz idők jönnek. Rengeteg munkával. De ne szaladjunk ennyire előre!

Eph a mellette ülő Mr. Quinlanre nézett. A bőrzsák a vámpír lábánál hevert.

- Ha a Mester meghal, maga is elpusztul?

Ha a Mestert eltörlik a föld színéről, megszakad a vérvonal.

Eph bólintott. Magán érezte a félvér felfokozott anyagcseréje által termelt hőt.

- Nem zavarja, hogy egy olyan akcióban kell részt vennie, ami egyben az ön pusztulását is jelenti?

Maga még sosem tett olyasmit, ami ellenkezett a jól felfogott érdekeivel?

- Nem hinném - felelte Eph. - Az életemet nem kockáztattam, az biztos.

Itt most egy nemesebb cél érdekében kell cselekedni. Es a bosszúszomj kivételesen erős kényszerítő körülmény. A bosszúszomj még az életösztönön is felül tud kerekedni.

- Mi van abban a bőrzsákban?

Szerintem maga már tudja.

Eph felidézte magában az Ősök Central Park alatti kamráját, és azt is, Mr. Quinlan hogyan helyezte el a hamvaikat a fehér tölgyből készült tartályokban.

- Miért hozta magával az Ősök maradványait?

Nem olvasta a Lumen idevonatkozó részét?

Eph nem olvasta.

— Ön... újra életre akarja kelteni őket? Azt akarja, hogy feltámadjanak?

Nem. Ami történt, megtörtént.

— Hát akkor?

Mert így szól a jóslat.

Eph meghökkent.

— Miért, mi fog történni?

Ont nem is érdeklik a sikere következményei? Pedig az előbb mondta, hogy kételkedik a demokrácia spontán feltámadásában. Az emberek sosem dönthettek szabadon a sorsukról. Évszázadokon át alárendeltek voltak. Ön tudna egyedül boldogulni?

Eph nem tudott mit válaszolni. Tudta, hogy a Születettnek igaza van. Az Ősök már a történelem kezdetétől fogva kiváltságos helyzetben voltak. Milyen lenne a világ az ő közbenjárásuk nélkül?

Eph az ablakon át nézte, hogyan halványul el a távoli - igen súlyos - tűzvész. Honnan induljon az építkezés? A helyreállítás lehetetlen és rémisztő feladatnak tűnt. A világ visszavonhatatlanul széthullott. Egy pillanatra még az is átsuhant Eph fején, vajon megérte-e küzdeni.

Hát persze, hogy megérte. Csak a kimerültség beszél belőle. De az, ami régen megváltásnak tűnt - elpusztítani a Mestert és visszaszerezni az uralmat a bolygó fölött -, valójában újabb küzdelmek kezdetét fogja jelenteni.

Zachary és a Mester

Hű alattvalóm vagy? - kérdezte a Mester. Hálás vagy mindazért, amit megmutattam neked?

- Az vagyok - felelte Zachary Goodweather habozás nélkül. A pókszerűen gubbasztó Kelly Goodweather egy közeli párkányról figyelte a fiát.

Hamarosan itt a világvége. Amikor új birodalmat teremthetünk magunknak. Mindaz, amit ismertél - ami közel állt hozzád — eltűnik a föld színéről. Hűséges leszel hozzám?

- Az leszek - válaszolta Zack.

Sok csalódás ért már a múltban. Tudnod kell, hogy jól ismerem az árulók természetét. Te már az akaratom részévé váltál. Világosan hallod a hangom, de cserébe megosztom veled a legbensőbb gondolataimat.

A Mester felállt, és szemügyre vette a fiút. Nem látta rajta, hogy kételkedne. Zack csodálta a Mestert, és őszintén hálás volt neki.

Azok árultak el a legalávalóbb módon, akik a legközelebb álltak hozzám. A rokonaim — az Ősök. Bennük nem volt büszkeség — igazi tűz. Megelégedtek volna azzal, hogy az árnyékban éljék le az életüket. Mindenért engem okoltak, és az emberiség mocskában húzták meg magukat. Erősnek hitték magukat, pedig gyengék voltak. Ők a megbékélésre törekedtek. En a hatalomra. Ugye, érted, miről beszélek ?

- A hópárduc - felelte Zack.

Pontosan. A kapcsolatok alapja a hatalom. A dominancia és a behódolás. Nincs más lehetőség. Nincs egyenlőség, nincs egyenrangúság, nincs megosztott hatalom. Egy királyságban csak egy király uralkodhat.

A Mester itt jelentőségteljesen Zackre nézett - ő ilyennek képzelte az emberi kedvességet -, majd hozzátette: Egy király és egy herceg. Érted, ugye? Fiam.

Zack bólintott. Amivel mind a gondolatmenetet, mind a titulust elfogadta. A Mester feszülten nézte a fiatalember arcán megjelenő apró grimaszokat. Éberen figyelte a fiú szívdobogását, nyald verőerének lüktetését. A fiú meghatódott - izgalomba jött a mesterséges köteléktől.

A párduc a ketrecben csak illúzió volt. Amivel le kellett számolnod. A rácsok és a ketrecek a gyengeség szimbólumai. A hatalomgyakorlás tökéletlen eszközei. Hihetjük azt, hogy ezzel sikerül leigáznunk - megaláznunk — a fogvatartott élőlényt, de hamarosan rájövünk, hogy a ketrec egyben meg is véd minket. A félelmünk jelképévé válik. Ugyanúgy korlátoz minket, mint a túloldalán lévő élőlényt. Annyi a különbség, hogy a mi ketrecünk nagyobb, és a szabadságot jelképezi a párduc számára.

- De ha elpusztítjuk - fűzte tovább a gondolatmenetet Zack ha elpusztítjuk... többé nincs miben kételkednünk.

A fogyasztás a hatalom legfejlettebb formája. Igen. Es minket most már csak egy hajszál választ el a hatalomtól. Attól, hogy a Föld abszolút urai legyünk. Ezért kell meggyőződnöm róla, hogy semmi sem állhat közénk.

- Semmi - jelentette ki Zack teljes magabiztossággal.

A Mester bólintott, és úgy tett, mintha a gondolataiba merülne, holott csak hatásszünetet tartott a maximális eredmény érdekében. A kinyilatkoztatás, amire készült, pontos időzítést kívánt.

Mit szólnál, ha azt mondanám neked, hogy az apád még életben van?

És tessék - Zack lelkén érzelmek egész orkánja söpört végig. A Mestert nem érte váratlanul a dolog, mégis megrészegült. Imádta a csalódás ízét.

- Apám halott - szólalt meg a fiú. - Setrakian professzorral együtt halt meg, és...

Életben van. Én is csak most tudtam meg. Arra a kérdésre azonban, hogy eddig miért nem próbált megmenteni téged, vagy kapcsolatba lépni veled, fájdalom, nem tudok válaszolni. De nagyon is él, és el akar pusztítani engem.

- Nem engedem! - mondta Zack őszintén. A Mester önkéntelenül is megdöbbent, milyen tiszta érzelmeket táplál iránta ez a fiatalember. Az ösztönös emberi empátia - a Stockholm-szindrómaként ismert jelenség, amikor a fogvatartottak azonosulnak a fogvatartóikkal, sőt, még a védelmükre is kelnek - jó alapot szolgáltatott a Mesternek a kisded játékaihoz. A Mester virtuóz módjára játszott az emberek lelkén. De ez most valami más volt. Igazi szövetség. A Mester szempontjából maga a szeretet.

Döntened kell, Zachary. Ez lesz felnőttkorod első komoly döntése, amely nem csupán a te életedre lesz hatással, hanem a környezetedre is. Tökéletesen biztosnak kell lenned a dolgodban.

Zacknek gombóc nőtt a torkában. Neheztelt az apjára. A sokévnyi gyász hirtelen teljes közönybe fordult. Hol van az apja? Miért nem jött el érte? A fiú Kellyre nézett, aki úgy állt a háttérben, mint egy ocsmány kísértet - egy igazi szörnyszülött. Rajta sem segít senki. Az egész Eph hibája. Mindenkit feláldozott - Zack anyját, Mattét, sőt még magát Zacket is - a Mester elleni harc oltárán. Zack zizzent, madárijesztőszerű anyja jobban ragaszkodott a fiához, mint az apja. Aki mindig elkésik, mindig távol van, mindig elérhetetlen.

- Téged választalak - fordult Zack a Mesterhez. - Apám halott. Maradjon is az.

Most is komolyan beszélt.

80-as autópálya

Scrantontól északra strigoik őrizték az autópályát. Passzív, kameraszerű lények bukkantak elő a sötétből: mozdulatlanul álltak az út szélén, és az elsuhanó járműveket figyelték.

Fet kezdetben még le akart lassítani, hogy megölje őket, de Eph rászólt, hogy ne fáradjon ezzel.

- Már úgyis megláttak minket - mondta.

- Ezt nézzétek! - kiáltotta Fet.

Ephnek először az út mellett álló ISTEN HOZTA NEW YORK ÁLLAMBAN feliratú táblára tévedt a tekintete. De aztán a mögötte megbúvó üveges tekintetű nőstény vámpírt is észrevette. A vámpírok egyfajta belső, ösztönös nyomkövető rendszeren keresztül értesítették a Mestert a járművek helyzetéről. A Mester most már biztosan tudja, hogy a csapat észak felé tart.

- Kérem a térképet - mondta Eph. Fet átnyújtotta neki, és Eph az elemlámpája fényénél kezdte tanulmányozni az atlaszt. - Jó időt futottunk. De ébernek kell lennünk. Mindjárt bedobnak valamit.

Az első ülésen recsegni kezdett a rádió adóvevő.

- Láttátok? - kérdezte Nóra az Explorerből.

- A fogadóbizottságot? - válaszolta Fet. - Láttuk.

- Le kell térnünk a pályáról!

- Egyetértünk. Eph most nézi a térképet.

- Mondd meg neki, hogy Binghamtonnál fogunk tankolni! -szólalt meg Eph. - Aztán a kertek alatt megyünk tovább.

Így is történt: az első binghamtoni kijáratnál élesen lekanyarodtak, és a lehajtó végéhez érve követték a nyilakat, amelyek egy benzinkutakból, gyorséttermekből, bútorboltból és két-három üzletházból álló, különböző kávézókkal kibővített bevásárló-komplexumhoz vezették őket. Fet megállás nélkül hajtott el az első benzinkút mellett, mert tudta, hogy vészhelyzet esetén több helyre lesz szükségük. A második helyen három sorba rendezve álltak a kutak a hozzájuk tartozó kisbolt előtt. A nap kifakította a MOBIL tábla kék betűit, így most már csak a vörös „O” látszott - olyan volt, mint egy éhesen kerekedő száj.

Áram nem volt, de a csapat magával vitte a Creem Hummeréből származó kézi pumpát, tudván, hogy még szükség lehet rá az üzemanyag leszívásához. A süllyesztett tartályok sapkái még a helyükön voltak, ami azt jelentette, hogy maradt még üzemanyag a tárolókban. Fet az egyik mellé állította a dzsipet, és egy kerékkulccsal felfeszítette a fedelét. A gázolaj csípős szaga szétáradt a levegőben. Gus besorolt a dzsip mögé, és Fet intett neki, hogy álljon a tároló nyílása mellé. Fet elővette a pumpát meg a keskeny csövet, majd a cső hosszabbik felét a nyílásba, a rövidebbik felét pedig a dzsipbe dugta.

Fetnek megint megfájdult a sebe, és néha vérezgetett is, de a rágcsálóirtó mélyen hallgatott erről. Azzal nyugtatgatta magát, hogy így legalább hamarabb túl lesznek az egész hajcihőn. Ám a szíve mélyén tudta, az igazi ok az, hogy nem akarja cserbenhagyni Nórát és Ephet.

Mr. Quinlan az út szélén állt, és a sötét asztfaltcsíkot figyelte. Eph már korábban a vállára vetette a fegyver táskáját. Gus egy Steyr félautomata géppisztolyt szorongatott, amely felerészt ezüst-, felerészt ólomlövedékkel volt megtöltve. Nóra megkerülte az épületet, hogy könnyítsen magán, majd gyorsan visszatért az autókhoz.

Fet sebesen pumpált, de elég nehezen haladt, mert a gázolaj csak lassan kezdett csorogni a dzsip tankjába. Olyan hangot adott, mint a bádogvödörbe spriccelő tehéntej. Fetnek még gyorsabban kellett szivattyúznia, hogy az üzemanyag folyamatosan áramoljon.

- Ne menj túl mélyre! - figyelmeztette Eph. - A víz leülepszik az alján.

- Tudom - bólintott Fet türelmetlenül.

Eph megkérdezte, besegítsen-e, de Fet a fejét rázta, és erős karjával és széles vállával tovább pumpálta a gázolajat. Gus kiment az útra Mr. Quinlan mellé. Eph először arra gondolt, hogy kicsit kinyújtóztatja a lábát, de aztán úgy döntött, nem hagyja őrizetlenül a Lument.

- Felszereltétek a kioldót? - kérdezte Nóra.

Fet a fejét rázta.

-Tudod, mennyire értek a műszaki dolgokhoz - mondta Eph.

- Semennyire - bólintott Nóra.

- A következő szakaszon én vezetek - mondta Eph. - Fet pedig felszerelheti a detonátort.

- Nem kéne ennyit vacakolnunk - felelte Nóra.

- Úgyis meg kell várnunk a következő napkeltét. Világosban nyugodtan dolgozhatunk.

- Egy egész napot várjunk? Az túl sok idő. És kockázatos is -mondta Nóra.

-Tudom - felelte Eph. - De csak nappali fénynél tudjuk megcsinálni. Addig távol kell tartanunk magunktól a vámpírokat.

- De a víz mellett úgysem tudnak elkapni minket.

- A vízre szállás külön szervezést igényel.

Nóra felnézett a sötét égboltra. Hűvös szél támadt, és a nő összehúzta magát, hogy védekezzen ellene.

- A nappal még nagyon messze van. Remélem, meg tudjuk tartani az előnyünket. - A kihalt útra nézett. - Úristen, úgy érzem, mintha legalább száz szempár figyelne.

Gus visszakocogott hozzájuk.

- Nem jársz messze a valóságtól - mondta.

- Mi? - értetlenkedett Nóra.

Gus kinyitotta az Explorer ajtaját, és két országúti fáklyát húzott elő belőle. Visszaszaladt az útra, ügyelve, hogy kellő távolságra kerüljön a benzinkúttól, és meggyújtotta őket. Az egyik fáklyát a túloldalon álló gyorsétterem parkolójába hajította. A sercegő vörös láng három strigoit világított meg, akik az épület csücskénél álltak.

A másik fáklyát Gus egy régi autókölcsönző elhagyatott parkolójába dobta. A fáklya megpattant egy vámpír mellkasán, és az aszfaltra zuhant. A vámpírnak arcizma sem rándult.

- A francba! - káromkodott Gus. - Ez meg nem szólna ám -mutatott Mr. Quinlanre.

Végig itt voltak!

- Jézusom! - Gus futva indult az autókölcsönző felé, és tüzet nyitott az ott álló vámpírra. A lövések még sokáig visszhangoztak a távolban. A vámpír elterült a földön, és bár nem halt meg, jó ideig nem bírt felkelni, a teste pedig tele volt vérző fehér lyukakkal.

- Tűnjünk innen! - mondta Nóra.

- Üzemanyag nélkül nem fog menni - felelte Eph. - Fet?

Fet szorgalmasan pumpált, és a gázolaj már sokkal gyorsabban folyt. Alakult a dolog.

Gus a másik jelzőfáklya irányába lőtt a Steyrrel, és megpróbálta leteríteni a gyorsétterem előtt szobrozó vámpírokat, de azok meg se rezzentek. Eph kivonta a kardját, mert mozgást észlelt a szemközti parkolóban. Futó alakokat látott.

- Autók! - kiáltott fel Gus.

Eph már hallotta is a motorzúgást. A járművek lekapcsolt fényszóróval bukkantak elő a sötétből, a felüljáró alól, és lelassítottak.

- Fet, szeretnéd, hogy...?

- Tartóztasd fel őket! - Fet egyre csak pumpált, és közben igyekezett nem belélegezni a mérges gázokat.

Nóra behajolt a két kocsiba, hogy felkapcsolja a reflektorokat, amelyek azonnal fényárba borították a környéket.

Keleten, az autópályával szemközt, vámpírok gyülekeztek a fénykör szélénél. Vörös szemük úgy világított, mint az üveggyöngy.

Nyugaton két furgon közeledett az autópálya felől, és alakok ugráltak elő belőle. Helyi vámpírok voltak.

- Fet? - kérdezte Eph.

- Töltsük a másik tankot! - mondta Fet, egy pillanatra sem hagyva abba a pumpálást. Eph kirántotta a csövet a dzsip majdnem teli tankjából, és gyorsan átvitte az Explorerhez. Gázolaj fröccsent az aszfaltra.

Lábdobogás hallatszott. Eph csak utólag tudta megállapítani, honnan jön a zaj. A fejük fölül, a kupolatetőről. A vámpírok körbezárták őket, és egyre közelebb kerültek hozzájuk.

Gus tüzet nyitott az autókra, és sikerült is leterítenie egy-két vámpírt, de komoly kárt nem tett bennük.

- Tűnjetek a tank mellől! - üvöltötte Fet. - Nem akarom, hogy bármi is szikrát kapjon.

Mr. Quinlan visszajött az út széléről, és megállt Eph meg a járművek mellett. A Született személyes kötelességének érezte, hogy megvédje a férfit.

-Jönnek! - kiáltotta Nóra.

Rajzani kezdtek a vámpírok. Összehangoltan támadtak, először Gust vették célba. Négyen voltak: mindkét oldalról ketten-ketten rontottak rá a mexikóira. Gus agyonlőtte az egyik párt, majd megfordult, és a másik kettőt is leterítette, még éppen időben.

Miközben ezzel foglalatoskodott, sötét alakok maroknyi csoportja tört elő a szomszédos parkolókból, kihasználva a kínálkozó alkalmat.

Gus hátrafordult, és őket is megszórta, de máris újabb lények rohantak felé.

Mr. Quinlan elképesztő fürgeséggel pattant három közeledő strigoitársa. elé, és tenyere élével nagyot sújtott a torkukra, eltörve a nyakukat.

Bumm! Egy alacsony termetű vámpír, egy gyerek ugrott le a parkoló tetejéről a dzsip tetejére. Nóra megsuhintotta előtte a kardját, és a kis vámpír sziszegve hőkölt hátra. A dzsip lágyan ringatózott alatta. Eph megkerülte a dzsipet, hogy lekaszabolja a kis pimaszt. De sehol sem találta.

- Itt nincs! - mondta.

- Itt sincs! - kiáltotta Nóra.

- Nézd meg a kocsi alatt!

Nóra lehajolt, és meglengette a kardját a jármű alváza alatt. A hosszú pengével sikerült átkergetnie a gyereket Eph oldalára. A férfi a gyerek jobb lábára sújtott, és felsértette az Achilles-ínat. A megnyomorított vámpír azonban, ahelyett, hogy visszavonulót fújt volna, előbújt a dzsip alól, és Ephre vetette magát. Félúton találkozott a férfi kardjával, amely még a levegőben végzett a vérszomjas strigoival. Eph egyre nehezebben mozgott. Érezte, hogy az izmai görcsbe rándulnak a megerőltetéstől. Éles fájdalom cikázott végig a könyökétől a derekáig. Karját brutális görcs rántotta össze. Eph tudta, mi a baj: alultáplált volt, szinte már az éhhalál küszöbén állt. Keveset evett és akkor is rossz minőségű ételeket - ásványi anyagok és elektrolitok híján az idegvégződései visszafordíthatatlanul lecsupaszodtak. Öt is elérte a harcosok végzete. Összecsuklott, és elejtette a kardját. Legalább egymillió évesnek érezte magát.

Amikor csicsogást hallott a háta mögül, ijedten fordult hátra. Mr. Quinlan a fényszóró előtt állt: egyik kezében egy vámpírgyerek fejét, a másikban a testét tartotta. A vérszopó már éppen rávetette volna magát Ephre, de Mr. Quinlan közbelépett. A Született az aszfaltra hajította a csöpögő testrészeket, és várta a következő támadást.

Gus fegyverének ropogása hallatszott az út felől, amint újabb vámpírok léptek elő a sötétből. Eph két felnőtt strigoit kaszabolt le, akik a benzinkút shopja mögül rontottak elő. Aggódott Noráért, mert a nő egyedül maradt a kocsi túloldalán.

- Fet! Igyekezz már! - üvöltötte.

- Mindjárt! - kiabált vissza Fet.

Mr. Quinlan lendületből két öngyilkos strigoit ölt meg egyszerre. Fehér vér csöpögött a kezéről. De a vámpírok egyre csak jöttek.

- Be akarnak szorítani minket - mondta Eph. - Hogy ne mehessünk tovább!

A Mester már úton van. És nincs egyedül. Érzem.

Eph torkon szúrta az elé penderülő strigoit, majd mellkason rúgta, kirántotta a kardját a lény testéből, és sietve megkerülte a dzsipet.

- Gus! - kiáltotta el magát.

Gus éppen visszavonulóban volt, mert elfogyott a lőszere.

- Kifogytam.

Eph lekaszabolt két vámpírt, akik Nórát próbálták megtámadni, majd kirántotta a töltőcsövet az Explorer tankjából. Fet tanúja volt a jelenetnek, és végre abbahagyta a pumpálást. Kihúzta Eph pótkardját a hátizsákból, és kezelésbe vette az Explorer motor-háztetőjéről leugró állatias külsejű vámpírt.

Gus bepattant az Explorerbe, és másik fegyvert vett magához.

- Indulás! Húzzunk innen!

Arra már nem maradt idő, hogy a gázolajtól csöpögő pumpát bedobják a kocsiba. A sorsára hagyott csőből gázolaj szivárgott az aszfaltra.

- Ne lőj ilyen közelről! - szólt rá Gusra Fet. - Felrobbanunk!

Eph a dzsip ajtajához rohant. Az ablakon keresztül nézte, amint Mr. Quinlan a lábánál fogva a fémoszlophoz vág egy nőstény vámpírt. Fet Eph mögött ült a hátsó ülésen, és az ajtónál csoportosuló vérszopókat tartotta sakkban. Eph bevágta magát a volán mögé, becsapta az ajtót, és elfordította a slusszkulcsot.

Felbőgött a motor. Eph látta, hogy Nóra már az Explorerben ül. Mr. Quinlan utolsónak pattant be a dzsip hátsó ülésére, miközben a strigoik megállás nélkül ostromolták az ablakokat. Eph sebességbe tette a kocsit, és kikanyarodott az útra, közben két vámpírt is letarolt az ezüst hűtőráccsal. Látta, hogy Nóra az út szélére kormányozza az Explorert, majd beletapos a fékbe. Gus kiugrott a kocsiból a gépfegyverével, és végigsorozta az aszfaltot a szétfolyt gázolaj mellett. Amikor a gázolaj lángra lobbant, vissza-ugrott az Explorerbe. Miközben a két kocsi kilőtt, a tűz vészesen közeledett a lezáratlan kút felé, egy gyönyörű pillanatra belobbantva a levegőben terjengő gőzt - az ezután következő narancsos-vörös robbanás pedig megremegtette a földet, leszakította a tetőt, és megsütötte a strigoikat.

-Jézusom! - mondta Fet, aki a hátsó ülésről figyelte a jelenetet a ponyvával letakart bomba mellől. - És ez még semmi ahhoz a tűzijátékhoz képest, amit mi fogunk rendezni.

Eph elszáguldott az úton sorakozó járművek mellett. A vámpírok hanyatt-homlok rohantak, hogy beüljenek a volán mögé. Eph különösebb aggodalom nélkül gázolta le őket. Csak a Mestertől tartott.

A későn érkező vámpírok kirohantak az útra, és szó szerint a dzsip elé vetették magukat, hogy lelassítsák a járművet. Eph egyenesen áthajtott rajtuk. Az ütközés pillanatában förtelmes arcok jelentek meg a reflektorok fényében. A savszerű fehér vér néhány törlés után beleette magát a dzsip ablaktörlő lapátjába. Egy kisebb csoport gyülekezett a 81-es autópálya bejáratánál, de Eph megállás nélkül elhajtott mellettük, és a sötét városi úton haladt tovább.

A főútvonalat követte, és visszaadta a térképet Fetnek. Közben azt figyelte, mikor tűnik fel az Explorer fényszórója a visszapillantó tükörben. De hiába. Végigtapogatta az ülést, és a csípője mellett meg is találta az adó-vevőt.

- Nóra! Sikerült kijutnotok? Jól vagytok?

- Jól vagyunk! - hallotta rögtön Nóra élénk hangját. - Kijutottunk!

- Nem látlak titeket.

- Hát... nem tudom, hol vagyunk. Talán mögöttetek.

- Tartsatok északra! Ha elszakadnánk egymástól, Fishers Landingnél találkozunk. Vetted? Fishers Landingnél.

- Fishers Landingnél - ismételte Nóra. - Rendben. - Recsegni kezdett a hangja.

- Amint tudjátok, kapcsoljátok le a fényszórót! De csak ha nem veszélyes. Nóra?

- ... felé megyünk... egyenesen...

- Nóra, nem hallak jól.

- ...Eph...

Fet Ephhez hajolt.

- Csak másfél kilométer a hatótávolság.

Eph a tükörbe nézett.

- Biztos letértek egy másik útra. Amíg elkerülik az autópályát. ..

Fet átvette az adó-vevőt, és megpróbált életet lehelni bele, de hiába.

- A francba!

- Tudja, hol találkozunk - mondta Eph. - És Gusszal van. Nem lesz gond.

Fet visszaadta Ephnek a rádiót.

- Üzemanyaguk is van. Most már csak hajnalig kell kibekkelnünk.

Az út mentén, egy régi, elhagyatott autós mozi üres táblája alatt, egy kifejezéstelen arcú strigoi követte tekintetével az elhaladó dzsipet.

A Mester kiterjesztette a tudatát. Bár a lépés logikátlannak tűnt, a különböző perspektívák összevetésének segítségével a Mester rendezni tudta a gondolatait és kissé meg is nyugodott.

Az egyik kegyence szemén át nézte, hogyan repeszt végig a dr. Ephraim Goodweather által vezetett zöld jármű New York állam valamelyik isten háta mögötti, kivilágítatlan útján. A túlméretezett dzsip a felezővonal mentén haladt. Északra tartott.

A Mester azt is látta, hogy a dr. Nóra Martinez által vezetett Explorer elsuhan egy kisváros temploma előtt. A rovott múltú Augustin Elizáidé kihajolt az első ablakon, majd egy villanást követően elment a kép. Ők is észak felé tartottak, annak az autópályának a másik oldalán, ahonnan eredetileg elindultak - azon az úton, amelyen a Mester villámsebesen száguldott előre.

Látta, hogy a fiú, Zachary Goodweather, abban a helikopterben ül, amely átlós irányban repül át az állam fölött, északnyugat felé. A fiú kinézett a légi jármű ablakán, ügyet sem vetve a mellette ülő, tengeribetegséggel küzdő dr. Everett Barnesra. Az öregember arca kékesszürke árnyalatot öltött. A Mester rögtön arra gondolt, hogy a fiú - és talán Barnes - még kapóra jöhet neki, ha meg kell zavarni, vagy jobb belátásra kell téríteni Goodweathert.

A Mester most Kelly Goodweather szemszögéből látta az eseményeket. A jármű ringatózása kissé elzsongította a nőstény vámpírt, de a Mester még így is érezte Kelly korábbi társának, dr. Goodweathernek a közelségét. A Mester immár háromszoros perspektívából kísérhette szemmel a férfit.

Térjünk le apályáról!

A limuzin végigrobogott a kihajtón. Creemnek, a bandavezérnek mintha ólomból lett volna a lába.

- A francba! - kiáltott fel Creem, amikor a távolban meglátta a lángoló benzinkutat. Az égő gázolaj szaga bekúszott a kocsi szellőztetőrendszerébe.

Balra.

Creem engedelmesen elkanyarodott a robbanás helyszínétől. Egy színházi sátor mellett suhantak el. Egy vámpír posztolt előtte. A Mester belehelyezkedett a lény testébe, és máris megpillantotta magát a száguldó fekete limuzinban.

Mindjárt utolérik Goodweathert.

Eph hatalmas sebességgel száguldott észak felé az országúton. Időnként irányt változtatott, hogy összezavarja üldözőit. De minden kanyarban ott álltak a vámpírőrszemek. Amikor a vámpírok elkezdtek akadályokat hordani az útra, vagy szándékosan karambolokat idéztek elő - autókkal, talicskákkal, kerti árudákból kihordott virágcserepekkel - Eph rögtön tudta, hogy túl sokáig maradt ugyanazon az úton. Mivel nyolcvan kilométeres óránkénti sebességgel haladt előre a koromsötét úton, mindig az utolsó pillanatban látta meg a tárgyakat a reflektor fényében, és csak veszélyes manőverekkel tudta kikerülni őket.

Bizonyos szakaszokon a vámpírok kocsival szegődtek a nyomukba, és megpróbáltak beléjük hajtani. Ez elég ok volt arra, hogy Fet, kezében a gépfegyverével, kipréselje magát a napfénytetőn.

Eph messzire elkerülte Syracuse városát, és kelet felé hajtott. A Mester tudta, hol vannak - de azt nem, hogy merrefelé tartanak. Ez volt a csapat szerencséje. Különben a Mester azonnal felsorakoztatta volna a szolgáit a Szent Lőric-folyó partján, nehogy Eph meg a többiek vízre szállhassanak.

Ha Ephen múlik, napkeltéig meg sem állt volna. De spórolni kellett a gázolajjal, egy újabb tankolással pedig hatalmas veszélynek tették volna ki magukat. Meg kellett kockáztatniuk, hogy a folyónál várják meg a pirkadatot, némán gubbasztva, mint a kacsák.

Viszont minél északabbra jutottak, annál kevesebb strigoit láttak. Az alacsony vidéki lélekszámnak is megvoltak a maga előnyei.

Nóra ült a volánnál. Gusnak nem volt erőssége a térképolvasás. Nóra biztos volt benne, hogy alapvetően észak felé haladnak, de tudta, hogy néha kissé eltértek kelet vagy nyugat felé. Syracuse után jártak, de Watertown - az utolsó említésre méltó város a kanadai határ előtt - hirtelen nagyon távolinak tűnt.

Nóra ölében néha recsegni kezdett a rádió, de a nő hiába igyekezett kapcsolatba lépni Ephfel, néma csönd volt a válasz. Egy idő után nem is próbálkozott tovább. Nem akarta lemeríteni az akkumulátort.

Fishers Landing. Eph azt mondta, hogy ott találkoznak. Nóra már azt sem tudta, hány óra telt el napnyugta óta, és hány óra van még napkeltéig - csak annyit, hogy a nappal még messze van.

Mivel türelmetlenül várta, hogy kivilágosodjon, nem mert becslésekbe bocsátkozni.

Csak érjünk oda! - gondolta magában. Majd kiderül.

- Ott jönnek - szólalt meg Gus.

Nóra végignézett az úton. Semmit sem látott, annyira kifárasztotta a sötétben való vezetés. Aztán megpillantotta: fény villant fel a fák mögött.

Mozgó fény. Egy helikopter.

- Minket keresnek - mondta Gus. - De szerintem még nem vettek észre.

Nóra egyik szemével a fényt, a másikkal az utat figyelte. Egy elsuhanó tábla az autópálya felé vezető utat mutatta. Nóra ebből jött rá, hogy megint visszajutottak az autópálya közelébe. Nem jó jel.

A helikopter nagy köröket leírva közeledett feléjük.

- Lekapcsolom a fényszórót - mondta Nóra, ami egyben azt is jelentette, hogy lassabban fognak haladni.

Óvatosan gurultak tovább a sötét úton, miközben a helikopter egyre közelebb ért hozzájuk. Miközben pár száz méterre, északra ereszkedni kezdett, egyre fényesebben világított.

- Vigyázz, vigyázz! - kiáltotta Gus. - Mindjárt leér.

Nóra látta, hogy a fény földet ér.

- Ott lehet az autópálya.

- Nem hiszem, hogy megláttak minket - mondta Gus.

Nóra, aki a fekete égbolt előtt meredező fekete faágak segítségével próbálta bepozícionálni magát, megállás nélkül gurult tovább. Nem tudta, mitévő legyen.

- Lekanyarodjunk? - kérdezte. - Szerinted megkockáztassuk?

Gus az autópályát fürkészte a szélvédőn keresztül.

- Tudod, mit? Szerintem nem is minket keresnek!

Nóra egy pillanatra sem vette le a szemét az útról.

- Akkor mit akarnak itt?

- Most megfogtál. Az a kérdés, hogy utánajárjunk-e.

Nóra már elég régóta ismerte Gust ahhoz, hogy tudja, a kérdés költői.

- Ne! - vágta rá gyorsan. - Mennünk kell! Nem szabad megállnunk!

- És ha valami érdekes?

- Például?

- Nem tudom. Ezért kéne odamennünk. Kilométerek óta egy vérszopót sem láttam. Csak pár perc az egész.

- Na, persze - mondta Nóra, mintha ez bármit is nyomott volna a latban.

-Jaj, ne már! Biztos téged is érdekel. Különben is: fényszórót használtak. Vagyis emberek.

Nóra lehúzódott az út bal oldalára, és leállította a motort. Kiszálltak az autóból, de csak későn jutott eszükbe, hogy ajtónyitáskor felgyullad a belső világítás. Gyorsan, hangtalanul csukták be az ajtót, és feszülten füleltek.

A rotorok egyre lassabban forogtak. Nemrég kapcsolhatták le a helikopter motorját. Gus, messzire tartva magától a puskáját, felkapaszkodott a gazos, sziklás töltésen. Nóra szorosan mögötte haladt.

A töltés tetejére érve megálltak, és a szalagkorlát mögé bújtak. A helikopter úgy százméternyire lehetett tőlük. Egyetlen autó sem volt a láthatáron. A rotorok már leálltak, de a helikopter fényei még az út túloldaláról is láthatóak voltak. Nóra négy alak körvonalait vette észre: az egyikük alacsonyabb volt a társainál. A nő nem mert volna megesküdni rá, de a pilóta - talán egy ember - mintha még mindig a fülkében várakozott volna. De mire? A felszállásra?

A két ember lehúzta a fejét a korlát mögé.

- Találkozó? - szólalt meg Nóra.

- Valami olyasmi. Szerinted a Mester is velük van?

- Fogalmam sincs - felelte a nő.

- Az egyikük elég alacsony. Mint egy gyerek.

- Aha - bólogatott Nóra... aztán hirtelen megmerevedett. Ismét kidugta a fejét a szalagkorlát mögül. Gus az övénél fogva húzta vissza, de addigra a nőnek már sikerült beazonosítania a kócos fiút. - Te jó ég!

- Mi van? - kérdezte Gus. - Mi a jó fene ütött beléd?

Nóra kivonta a kardját.

- Oda kell mennünk!

- Igen, persze, most, hogy mondod. De mi a...

- Lelőjük a felnőtteket, de a gyereket nem. Nem léphet meg!

Mire Gus feltápászkodott, Nóra már át is ugrott a szalagkorláton. Egyenesen a helikopter felé rohant, Gusnak igyekeznie kellett, hogy lépést tartson vele. Nóra megvárta, amíg a két magasabbik alak hátrafordul, és csak ezután üvöltötte el magát. A vámpírok észlelték a testéből áradó hőt, az ezüstkard sugárzását. Megdermedtek, majd az emberek felé fordultak. Az egyik felkapta a fiút, és megpróbálta betuszkolni a helikopterbe. Fel akartak szállni. Beindították a motort, és máris felhangzott a rotorok hidraulikus sípolása.

Gus tüzet nyitott a helikopterre: először a gép hosszú farkát vette célba, majd az utasfülke oldalát lyuggatta ki. Ez elég volt ahhoz, hogy a vámpírok elvigyék a fiút a helikopter mellől. Nóra már félúton járt. Gus széles ívben ellőtt a nő bal oldala mellett, a pilótafülke szélvédőjét véve célba. Az üveg nem tört össze: a golyók lyukat ütöttek rajta, és vörös vér fröccsent szét a fülke hátuljában.

A pilóta holtteste előrezuhant. A rotorok zavartalanul pörögtek tovább, de a helikopter nem mozdult.

Az egyik vámpír magára hagyta az őrizetére bízott embert, és Nórára vetette magát. A nő, meglátván a lény nyakát díszítő sötétkék mintát, azonnal rájött, hogy a vérszopó nem más, mint az egyik börtönviselt testőr - Barnes testőre. A gondolat, hogy Barnes is a közelben van, minden félelmet kitörölt Nóra szívéből, és a nő magasra emelt karddal, teli torokból visítva támadt rá a vámpírra. A nagytestű vámpír az utolsó pillanatban hajolt el a csapás elől, amivel ugyan sikerült meglepnie Nórát, a nő azonban úgy lépett oldalra, akár egy matador, és a lény hátába döfte a pengét. A vámpír arccal lefelé szánkázott végig az aszfalton, amely teljesen lenyúzta a bőrét, de a vérszopó már fel is pattant a földről. Fehér bőrfoszlányok lógtak a combjáról, a mellkasáról meg az arcáról. De még ez sem szegte kedvét. A hátán tátongó seb azonban igen.

Gus fegyvere elsült, és a nagy vámpír összerándult. A lövések elkábították, de nem terítették le. Nóra nem hagyta, hogy a tagbaszakadt strigoi újabb támadást indítson ellene. A lény nyakát díszítő tetoválásokra célzott, és szétlőtte a vámpír fejét.

Hunyorogva fordult a forgó rotorú helikopter felé. A másik tetovált vámpír eltávolodott az emberektől, és Gust próbálta becserkészni. Kellő tisztelettel viseltetett az ezüst iránt - de a gépfegyverektől egyáltalán nem tartott. Gus odament a sziszegő strigoihoz, és, jóval a csáp hatótávolságán belül, többször is fejbe lőtte a lényt. A vérszopó hátrazuhant, Gus pedig közelről ellőtte a nyakát, sikeresen megszabadítva a lényt.

A férfi fél térdre ereszkedve gubbasztott a helikopter nyitott ajtajában. A fiú nézte, amint Nóra és Gus leteríti a vámpírokat. Sarkon fordult, és az út szélén várakozó világító helikopter felé iramodott. Valami volt a kezében, amit futás közben maga elé tartott.

- Gus, kapd el! - kiáltotta el magát Nóra, mert Gus közelebb volt az eseményekhez. Gus a kölyök után rohant. A sovány fiú gyorsan szaladt, de bizonytalanul. Átugrott a szalagkorláton, és biztonságosan landolt, de az árnyékos terepen pár lépés után megbotlott a saját lábában.

Nóra megállt Barnes mellett a helikopter pörgő rotorernyője alatt. A férfi térdre rogyva öklendezett. Amikor azonban felnézett, és megpillantotta Nóra arcát, még jobban elsápadt.

Nóra már emelte is a kardját, hogy lesújtson, ám ekkor négy éles reccsenés hallatszott a helikopterzaj mögül. A kis kaliberű puskát markolászó fiú kétségbeesetten tüzelt rájuk. Nem találta el Nórát, de a lövedékek közvetlenül a nő mellett csapódtak be. Nóra ellépett Barnes mellől, és elrejtőzött az aljnövényzetben. Látta, hogy Gus ráugrik a fiúra, és leteperi, mielőtt az újra meghúzhatná a ravaszt. A pólójánál fogva a fény felé fordította a lövöldözőt, mert nem tudta megállapítani, vámpírral van-e dolga. Gus kikapta a fiú kezéből az üres puskát, és a fák közé hajította.

A kölyök ellenállt, így hát Gus alaposan megrázta, épp csak annyira, hogy a gyerek tisztában legyen vele, mi lesz, ha tovább makacskodik. A kölyök hunyorogva próbálta kiszabadítani magát. Rettenetesen félt Gustól.

- Nyugi már, öreg! Jézusom!

Gus a védőkorláthoz vonszolta a fiút.

- Jól vagy, Gus? - kérdezte tőle Nóra.

Gus tovább dulakodott a gyerekkel.

- A kölyök nagyon szarul céloz, úgyhogy igen.

Nóra a helikopter felé fordult. Barnes eltűnt. A nő hunyorogva próbálta kivenni, merre menekülhetett a férfi, de nem járt sikerrel. Nóra halkan elkáromkodta magát.

Gus jól megnézte magának a kölyköt, és különös dologra lett figyelmes a fiú tekintetét és arcvonásait látva. A srác ismerősnek tűnt. Nagyon ismerősnek.

- Na, ne! - nézett Nórára Gus.

Zack a tornacipője sarkával rugdalta Gust. Gus visszarúgott -persze erősebben.

-Jézusom, tiszta apja ez a gyerek - mondta.

A kölyök megdermedt. Gusra nézett, de ettől még tovább rúg-kapált.

- Mit tud maga rólam? - szólalt meg.

Amikor Nóra Zackre nézett, rá is ismert a fiúra, meg nem is: a gyerek tekintete egészen más volt, mint régen. Az arcvonásai annyit változtak, amennyi egy kamasznál két év alatt normális - de a szeméből eltűnt a régi csillogás. Ha meg is maradt a kíváncsisága, most már sokkal sötétebb mélységekből fakadt. Mintha az egész személyisége az agyában összpontosult volna: át akart látni másokon, de azt már nem akarta, hogy mások is átlássanak rajta. Persze az is lehet, hogy sokkos állapotba került. Hiszen még csak tizenhárom éves volt.

Üres. Nincs itt.

- Zachary - mondta Nóra tehetetlenül.

A fiú hosszasan meredt rá, mire felismerés csillant a szemében.

- Nóra. - Lassan ejtette ki a nevet, mintha alig emlékezne rá.

Annak ellenére, hogy New York állam északi részén már kevesebb here tudta figyelemmel kísérni az autók mozgását, a Mester egyre biztosabban tudta, merre kell mennie. Dr. Barnes testőrének szemén keresztül nézte végig dr. Martinez orvtámadását, egészen az erőszakos megszabadításig. A Mester most Kelly Goodweather szemén keresztül látta, hogyan forog az autópályán álló helikopter rotorja.

A Mester nézte, amint Kelly a meredek töltésen keresztül egy mellékúthoz irányítja a pilótát, hogy onnan kövessék tovább az Explorert. Kelly sokkal erősebben kötődött Zacharyhoz, mint a volt férjéhez, dr. Ephraim Goodweatherhez. A fiú iránti vágyakozása sokkal hangsúlyosabbnak - ezáltal pedig sokkal produktívabbnak bizonyult.

A Mester máris jobban tudta követni a hitetlenek mozgását. Bekapták a horgot. A Mester előre tudta, hogy úgysem tudnak majd ellenállni. A Mester most az autó hátsó ülésén kuporgó Zachary szemén keresztül figyelte a volánnál ülő Augustin Elizáidét. Abban a járműben utazott, amelynek utasai nemsokára csatlakoznak dr. Goodweatherhez, aki a Lumen ismerőjeként már pontosan tudja, hogy hol van a Fekete Föld.

- Rajtuk vagyok - recsegett Barnes hangja a rádióból. - Mindenről informálom önt. Szerintem lát is a GPS-en.

És valóban: egy pont jelent meg a kijelzőn. A GPS tökéletlen, halvány, mechanikus utánzata volt a Mester nyomkövető rendszerének, de legalább az áruló Barnest is szemmel lehetett tartani vele.

- Fegyver is van nálam - mondta Barnes. - Rendelkezzen velem!

A Mester elmosolyodott. Micsoda előzékenység.

Alig pár kilométerre lehettek a végállomástól. Az északi útirányból kiindulva az Ontario-tó vagy a Szent Lőrinc-folyó felé tarthattak. Ha vízre kell szállni, az sem okoz gondot. Creem majd átviszi a Mestert, ha szükséges, hiszen a bandavezér, bár névlegesen még embernek számított, már teljesen a Mester irányítása alatt állt.

A Mester kiadta a parancsot a helikoptereknek, hogy azonnal induljanak észak felé.

Creemnek sajgott a szája. Égett az ínye behorpadt ezüst fogsora alatt. Először azt hitte, ez még mindig a Mr. Quinlantől kapott pofon utóhatása. De már az ujjai is fájtak, olyannyira, hogy le kellett vennie a bokszért, hogy kinyújtóztassa a kezét. A pohártartóba tette az ezüst ékszert.

Rosszul érezte magát. Szédült és melege volt. Először megijedt, hogy őt is ugyanaz a baktérium terítette le, mint Joaquint. De minél többször pillantott rá a Mester sötét, férgektől nyüzsgő tükörképére, annál idegesebb lett. Attól tartott, hogy a Mester megfertőzte. Mintha valami felmászott volna az alkarján át a bicepszébe. Ez nem egyszerű bizsergés volt. Ez a valami a szívét vette célba.

Eph dzsipje ért oda először Fishers Landingbe. Az ország legészakibb útja a Szent Lőrinc-folyó mentén haladt. Mr. Quinlan egyeden vámpír jelenlétét sem érzékelte a környéken. FOLYÓPART KEMPING - mutatott egy nyíl arra a területre, ahol az út eltávolodott a víztől. Rákanyarodtak a földútra, és egy nagy földnyelvre értek, amely hosszan belelógott a vízbe. Rajta kabinok, étterem és cukrászda, valamint egy kisebb homokos strand, amely olyan keskeny volt, hogy a víz felől szinte nem is lehetett látni.

Eph orral a víz felé fékezett le a bekötőút végénél kezdődő parkolóban, és nem kapcsolta le a reflektorokat. Ebből a dokkból akart elindulni. Már csak egy hajó kellett.

Alighogy becsapta az ajtót, erős fény vakította el. Hiába árnyékolta le a szemét a kezével, így is csak annyit tudott megállapítani, hogy a fény több forrásból jön: az étterem meg egy elárusítóbódé mellől. Egy pillanatra pánikba esett, de aztán rájött, hogy ezek mesterséges fényforrások — a vámpírok nem használnak ilyet.

- Álljon meg! Ne mozduljon! - kiáltott rá egy hang.

Egy valódi hang, nem egy vámpír gondolatátvitellel közvetített hangja.

-Jó, jó! - tartotta a szeme fölé a kezét Eph. - Ember vagyok! - Most már látjuk - felelte a női hang.

- Annál fegyver van! - szólalt meg egy férfihang a másik oldalról.

Eph a dzsip túloldalán álló Fetre pillantott.

- Maguknál is? - kérdezte Fet.

- Naná! - kiáltotta a férfihang.

- Tegyük le, és beszélgessünk - mondta Fet.

- Nem - felelte a női hang. - Örülünk, hogy maguk nem vámpírok, de ez még nem jelenti azt, hogy nem akarnak megtámadni minket. Vagy nem álruhába bújt Stoneheart-bérencek.

- Egyik sem talált - szólalt meg Eph, aki a nyitott tenyerével próbálta kitakarni a reflektorokat. - Mi csak... egy küldetést teljesítünk. De nincs sok időnk.

- A hátsó ülésen is van valaki! - üvöltötte a férfihang. – Jöjjön csak elő!

A francba, gondolta magában Eph. Hol is kezdjem?

- Nézzék - mondta -, mi New Yorkból jöttünk.

- Akkor menjenek szépen vissza.

- Maguk... maguk biztosan ellenállók. A vámpírok ellen küzdenek. Mi is ellenállók vagyunk.

- Van már belőlük dögivel, barátom.

- Ki kell jutnunk az egyik szigetre.

- Semmi akadálya. Csak máshonnan induljanak. Nem akarunk erőszakhoz folyamodni, de ha muszáj, megtesszük.

- Csak tíz percet kérek, hogy megmagyarázzam...

- Tíz másodpercet kapnak, hogy eltűnjenek innen. Látom a tekintetüket: a magáét meg a barátjáét. Nincs semmi bajunk magukkal. De ha a barátjuk nem száll ki az autóból, lövöldözni kezdünk.

- Először is, robbanószer van a kocsiban, úgyhogy a saját érdekükben kérem, hogy ne lőjenek. Másodszor, nem nagyon fognak örülni a társunknak.

- Érti a vámpírok beszédét — szólt közbe Fet. - A mi oldalunkon áll, és ha végighallgatnak, szívesen elmagyarázom, miről van szó. Vagy legalábbis megpróbálom.

Eph látta, hogy az egyik reflektor megmozdul. És a fény elindul felé. Megmerevedett, támadástól tartott.

- Óvatosan, Ann! - hallatszott a férfi hangja a másik oldalról.

A reflektort cipelő nő tíz méterre állt meg Ephtől, elég közel ahhoz, hogy a férfi érezze a lámpából sugárzó hőt. Egy pár gumicsizma meg egy könyök derengett fel a sötétben.

- William! - kiáltotta el magát a nő.

William, akinél a másik reflektor volt, Fet felé iramodott.

- Mi van?

- Nézd csak meg jól ezt az arcot - mondta a nő.

Egy pillanatra mindkét reflektor Ephre irányult.

- Miért? - kérdezte William. - Nem vámpír.

- Nem hát, te ostoba. A híradóban láttuk. Ő az a pasas, akit köröznek. Maga az a Goodweather?

- Igen. Ephraim a nevem.

- Goodweather, a szökevény. Az orvos, aki megölte Eldritch Palmert.

- Az igazat megvallva - szólt közbe Eph -, csak rám kenték a dolgot. Nem én öltem meg a vén szarházit. De megpróbáltam.

- Mindent tűvé tettek magáért, mi? A szemetek!

- Még most is köröznek - bólintott Eph.

- Nem tudom, Ann - mondta William.

- Tíz percet kap, seggfej - mondta Ann. - De az úgynevezett barátjuk a kocsiban marad, és ha megpróbál kiszállni, haleledelt csinálunk magukból.

Fet a dzsip hátuljához ment, és megmutatta a többieknek a bombát meg az elemlámpa fényénél felszerelt időzítőt.

- Tyűű-ha! Egy atombomba - mondta Ann, akiről időközben kiderült, hogy ötven év körüli nő, aki hosszú copfba fonva hordta ősz haját, és combig érő gumicsizmát viselt az esőkabátja alatt. - Nagyobbra számított? - kérdezte Fet.

- Nem tudom, mire számítottam - nézett a nő Ephre, majd Fetre. William, negyvenes férfi kinyúlt gyapjúpulóverben és kitérdesedett kék farmerban, félrehúzódva állt, két kézzel markolva a puskáját. A lámpák a lábánál hevertek; az egyik még be volt kapcsolva. A súrlófények félelmetes árnyékköntösbe vonták a jármű mellett álló Mr. Quinlant. - Csak annyit tudok, hogy ez a helyzet túl bizarr ahhoz, hogy átverés legyen.

- Mi csak egy térképet szeretnénk kérni meg egy járművet, amivel vízre szállhatunk - mondta Eph.

- Szóval felrobbantják a kis pöcsöt.

- Pontosan. Jobb lesz, ha egyelőre máshol keresnek menedéket, függetlenül attól, hogy a sziget egy kilométerre van-e a parttól vagy sem.

- Mi nem itt lakunk - szólalt meg William.

Ann először szúrós tekintettel nézett rá a férfira, így jelezvén neki, hogy ne fecsegjen annyit. De aztán megenyhült, és úgy döntött, ha már Eph és Fet ilyen nyíltan beszél vele, ő is kiterítheti a kártyáit.

- A szigeten lakunk - mondta. - Távol a rohadék vérszopóktól. Sok régi erődítmény van ott, még a szabadságharc idejéből. Azokban húztuk meg magunkat.

- Hányán vannak?

- Összesen negyvenketten. Ötvenhatan voltunk; de sok társunkat elvesztettük. Három csoportban élünk, mert néhány szarházi még a világvége után sem tud megférni egymástól. Szomszédok voltunk, és mielőtt ez a rettenet elkezdődött volna, alig ismertük egymást. Gyakran kijövünk a szárazföldre fegyvert, szerszámokat és ennivalót gyűjteni, mint Robinson Crusoe, ha úgy vesszük, hogy a szárazföld a hajóroncs.

- Tehát vannak hajóik - állapította meg Eph.

- Már hogyne lennének! Három motorcsónak meg egy rakás evezős ladik.

-Jó - felelte Eph. - Nagyon jó. Remélem, nem bánják, ha kölcsönkérünk egyet. Elnézést, hogy ennyi kellemetlenséget okozunk. - A Születettre nézett, aki mozdulatlanul állt a háttérben. - Van valami?

Egyelőre semmi.

Eph azonban hallotta a vámpír hangján, hogy kezdenek kifutni az időből.

-Jól ismerik a szigeteket? - fordult Annhez.

A nő bólintott.

- William ismeri őket a legjobban. Mint a saját tenyerét.

- Nem jönne be velünk az étterembe, hogy lerajzolja, merre kell menni? Tudom, mit keresek. Egy szigetet, amin alig van növényzet: sziklás és lóhere alakú. Olyan, mintha három egymásba érő karikából állna. A biológiai veszély szimbólumára hasonlít.

Ann és William úgy nézett egymásra, mint aki pontosan tudja, melyik szigetről beszél Eph. Eph testében felszökött az adrenalin.

Rádiórecsegés szakította félbe az eszmecserét. William ijedten ugrott hátra. A hang a dzsip első ülésén heverő adóvevőből jött.

- A barátaink - magyarázta Eph, azzal az ajtóhoz lépett, és a rádióért nyúlt. - Nóra?

- Hála az égnek! - Nóra hangját eltorzították a rádióhullámok. - Végre megérkeztünk Fishers Landingbe. Ti hol vagytok?

- Gyertek a szabadstrand felé. Látni fogtok egy táblát „Folyópart Kemping” felirattal. Gyertek ki a földúton a vízhez! Siessetek, de ne csapjatok zajt! Van itt két ember, aki segíthet kijutni a vízre.

- Két ember? - értetlenkedett Nóra.

- Bízzatok bennem, és gyertek ide!

- Oké, már látom is a táblát. Mindjárt ott vagyunk.

- A közelben vannak - tette le a rádiót Eph.

- Akkor jó. - Eph újból Mr. Quinlan felé fordult. A Született úgy fürkészte az eget, mintha valamijeire várna. Ez megijesztette Ephet. - Történt valami?

Teljes a nyugalom.

- Mennyi időnk van még pirkadatig?

Sajnos sok.

- Látom, hogy nem stimmel valami - mondta Eph. - Mi a baj?

Nem szeretek hajókázni.

- Tudom. És?

A Mesternek már rég itt kellene lennie. Aggaszt, hogy még a színét se láttuk...

Ann-nek és Williamnek még rengeteg mondanivalója lett volna, de Eph rájuk parancsolt, hogy rajzolják le, hogyan lehet eljutni a szigetre. Amíg a két ember felskiccelte a térképet egy papír tányéralátét hátuljára, ő visszament Fethez, aki az étteremből nyíló cukrászda fagylaltos pultjára helyezett bomba előtt ácsorgott. Eph az üvegajtón keresztül látta, hogy Mr. Quinlan a parton várja a vámpírokat.

- Mennyi időnk lesz? - kérdezte Eph.

- Nem tudom - mondta Fet. - Remélem, elég. - Megmutatta Ephnek az időzítőt. - Erre kell elforgatni, ha késleltetett robbanást akarsz. - Egy kis óraikon jelent meg a kijelzőn. - Nehogy errefelé tekerd! - Az X felé. - Aztán futás.

Ephnek görcsbe rándult a karja. Ökölbe szorította a kezét, és megpróbált nem fintorogni.

- Nem szívesen hagyom itt. Annyi minden történhet.

- Nincs más választásunk, ha túl akarjuk élni az akciót.

A két férfi felkapta a fejét a közeledő fényszóró láttán. Fet Nóra kocsijához szaladt, Eph pedig visszament Williamhez, hogy megnézze, mire jutott a férfi. William bosszúsan hallgatta Ann találgatásait.

- Négy szigetnyit kell menni.

- Lehet, hogy a Hüvelyk Matyi lesz? - kérdezte Ann.

- Ki tudja megjegyezni ezeket a beceneveket?

- A harmadik sziget úgy néz ki, mintha hüvelykujja lenne -magyarázta Ann Ephnek.

Eph a rajzra nézett. Ki lehetett igazodni rajta, és most csak ez számított.

- El tudnák vinni a többieket a szigetükre? Nem maradunk sokáig, és nem kérünk ellátást. Csak egy hely kell, ahol elbújhatunk, amíg lezajlik az akció.

- Persze - felelte Ann. - Főleg, ha megcsinálják, amit elterveztek.

Eph bólintott.

- A földi élet megint meg fog változni.

- Visszatér a rendes kerékvágásba.

- Ezt azért nem mondanám. Hosszú időbe telik majd, mire egyáltalán megkezdődhet a visszarendeződés. De legalább a vérszopóktól nem kell már tartanunk.

Ann olyan asszonynak tűnt, aki két lábbal áll a földön.

- Ne haragudj, haver, hogy seggfejnek szólítottalak! - mondta. - Tökös kis kavarógép vagy.

Eph önkéntelenül is elmosolyodott. Jólesett neki a dicséret, még ha némi rosszindulat bujkált is a szavak mögött.

- Mi újság a városban? - kérdezte Ann. - Úgy hallottuk, hogy az egész belváros leégett.

- Nem, valójában...

Valaki benyitott a cukrászda üvegajtaján. Eph hátrafordult, és Gust pillantotta meg, kezében egy géppuskával. Az üvegen át látta, hogy Nóra közeledik az ajtó felé. Fet helyett egy tizenhárom év körüli nyurga fiú lépdelt az oldalán. Amikor beléptek, Eph moccanni sem bírt... Száraz szeme azonban rögtön könnybe lábadt, és a torka is elszorult a meghatottságtól.

Zack idegesen nézett körül: először a régi fagylaltos plakátokra szegezte a tekintetét... majd lassan az apja felé fordult.

Eph odament hozzá. A fiú kinyitotta a száját, de egy hang sem jött ki a torkán. Eph fél térdre ereszkedett a fiú előtt, aki régebben ilyenkor pont szemmagasságba került az apjával. De most már fel kellett nézni rá. Az arcába hulló haj sátor félig eltakarta a szemét.

-Te mit keresel itt? - kérdezte Zack halkan.

Nagyon sokat nőtt. Hosszú, kócos haját a füle mögé tűrte, pont úgy, mint azok a kortársai, akik szülői jóváhagyás nélkül növesztik meg a hajukat. A fiú meglehetősen tisztának tűnt. És jóltápláltnak.

Eph szorosan magához ölelte. így akart meggyőződni róla, hogy nem álmodik. Furán érezte magát, mert a fiúnak más volt az illata; ő maga is más volt - idősebb. Gyenge. Eph csak most ébredt rá, milyen kísértetiesnek tűnhet Zack szemében.

A fiú nem viszonozta az ölelést, mereven állt és tűrt.

Eph eltolta magától a fiút, hogy újból szemügyre vehesse. Tudni akarta, Zack honnan került elő - de aztán rájött, hogy most semmi sem számít.

Zack itt volt. Nem változott át. Szabad volt.

-Jaj, Zack! - Eph felidézte magában a napot, amikor Zack két éve eltűnt. Könnybe lábadt a szeme. - Ne haragudj! Ne haragudj!

Zack azonban furcsán nézett rá.

- Miért?

Ephnek már a nyelvén volt: „Azért, mert hagytam, hogy az anyád elraboljon.” De uralkodott magán.

- Zachary - mondta határtalan örömmel. - Ezt nevezem. Hogy megnőttél! Kész felnőtt vagy...

A fiú tátott szájjal nézett rá, de túl kába volt ahhoz, hogy bármit is mondjon. Az apjára meredt - aki mindenható szellemként kísértett álmában. Az apja, aki cserbenhagyta őt, aki elmenekült előle, aki magas, erős, bölcs emberként élt az emlékezetében, gyenge, megkeseredett, jelentéktelen senkivé vált. Ápolatlan volt, reszketeg és sebezhető.

Zack undorodott tőle.

Hű alattvalóm vagy?

- Egyfolytában téged kerestelek - mondta Eph. - Sosem adtam fel a reményt. Tudom, hogy a halálhíremet keltették, de én végig küzdöttem. Két éve próbállak visszaszerezni...

Zack körülnézett. Időközben Mr. Quinlan is bejött a cukrászdába. Zack tekintete elidőzött a Születetten.

- Anya mindjárt itt lesz értem - mondta Zack. - Haragudni fog.

- Tudom - bólintott Eph határozottan. - De... már nincs sok hátra.

- Tudom - felelte Zack.

Hálás vagy mindazért, amit megmutattam neked?

- Gyere ide... - karolta át Eph Zack vállát, és a bombához vezette a fiút. Fet közbe akart lépni, de Eph ügyet sem vetett rá. -Ez egy atombomba. Fel fogunk robbantani egy szigetet. Hogy elpusztítsuk a Mestert és a fajtáját.

Zack a bombára meredt.

- Miért? - csúszott ki a száján.

Hamarosan itt a világvége.

Fet Nórára nézett. A hideg futkosott a hátán. De Eph se nem látott, se nem hallott, szinte lubickolt a gondoskodó apa szerepében.

- Hogy minden olyan legyen, mint régen - válaszolta Eph. -A strigoik előtt. A sötétség előtt.

Zack furcsán nézett Ephre. A fiú szaporán pislogott: mintha idegességében tikkelt volna.

- Haza akarok menni.

- Hazaviszlek - bólintott gyorsan Eph. - Mindent úgy hagytam a szobádban, ahogy volt. Mindent. Amint vége ennek az őrületnek, már megyünk is.

Zack megrázta a fejét. Nem nézett Ephre. Mr. Quinlant méregette.

- Az én otthonom a kastélyban van. A Central Parkban.

Eph arcáról leolvadt a várakozó mosoly.

- Nem, oda nem mehetsz vissza! Tudom, hogy még meg kell szoknod ezt az új helyzetet, de minden rendben lesz.

A fiú átváltozott.

Eph rémülten fordult Mr. Quinlan felé. A Született Zacket nézte.

Eph döbbenten meredt a fiára. Hiszen megvan a haja; az arcszíne is egészséges. A szeme sem olyan, mint két fekete hold a vörös tengerben. A torka sem duzzadt meg.

- Nem. Az nem lehet. Még ember.

Igen, fizikailag. De nézze csak meg a tekintetét. Nem egyedül jött ide.

Eph megfogta Zack állát. Kisimította a tincseket a fiú szeméből. Egy kicsit mintha tényleg homályos lenne a tekintete. Olyan távoli. Zack először durcásan nézett, aztán megpróbálta elfordítani a tekintetét, mint a kamaszok általában.

- Nem - szólalt meg Eph. - Jól van. Minden rendben lesz. Most gyűlöl engem... de ilyenkor ez a normális. Mérges rám, és... tegyük be egy csónakba! Küldjük ki a vízre! - nézett Eph Nórára és Fetre. - Minél hamarabb, annál jobb.

Itt vannak.

- Micsoda? - kiáltott fel Nóra.

Mr. Quinlan szorosabbra húzta a csuklyáját.

Indulás a folyóhoz. Én majd elbánok velük.

Azzal a Született távozott. Eph karon fogta Zacket, hogy az ajtóhoz vezesse, de félúton megtorpant.

- Egyszerre hajózunk ki vele meg a bombával — fordult Fethez.

Fetnek nem tetszett az ötlet, de egy szót sem szólt.

- Ő a fiam, Vaszilij - mondta Eph elfúló, panaszos hangon. -A fiam... már csak ő maradt nekem. De véghezviszem, amit elterveztünk. Nem hagylak cserben titeket.

Fet hosszú idő óta most először látta feltámadni Ephben a régi elszántságot - azt a vezérszellemet, amit régen annyira irigyelt Ephtől. Ez volt az a férfi, akibe Nóra annak idején beleszeretett, és akit Fet annak idején feltétel nélkül követett.

- Akkor ti maradjatok itt! - felelte, azzal fogta a hátizsákját, és követte Gust meg Nórát.

Ann és William rohanvást hozta a térképet.

- Menjenek a csónakhoz! Várjanak meg minket!

- Nem fogunk elférni.

- Majd megoldjuk. Siessenek! Nehogy meglékeljék a csónakokat!

Eph kulcsra zárta az ajtót, és Zack felé fordult. Megerősítést várva fürkészte a fiú arcát.

- Minden rendben, Z. Minden rendben. Nemsokára vége.

Zack szapora pislogások közepette nézte, amint az apja összehajtogatja és zsebre vágja a térképet.

Strigoik rajzottak elő a sötétből. Mr. Quinlan látta a fák között cikázó hőfoltokat, és várta, hogy feltartóztathassa őket. Több tucatnyi vámpír és még több tartalékos - talán több száz.

Gus lövöldözni kezdett a földúton közeledő kivilágítatlan járműre. Szikrázott a motorháztető és a szélvédő is elrepedt, de a kocsi feltartóztathatatlan volt. Gus az autó elé pattant, és többször is belőtt a szélvédőn, majd az utolsó pillanatban félreugrott.

De a kocsi a háta mögé kanyarodott, és követte őt az erdőbe. Végül egy vastag fatörzs tartóztatta fel hatalmas csörömpölések közepette, de a hűtőrács addigra már eltalálta Gus lábát, és a mexikói a fák közé zuhant. Gus bal karja úgy tört ketté, mint egy faág, és amikor a férfi nagy nehezen feltápászkodott, látta, hogy a karja görbén lóg a teste mellett - nem csak a könyöke, hanem talán a válla is összeroncsolódott.

Gus összeszorított foggal káromkodott, éles fájdalmat érzett. De ettől csak még jobban feltámadt benne a harci szellem. A mexikói a kocsihoz rohant; arra számított, hogy bohócszerű vérszopók fognak előrontani belőle.

Gus a jó Icaijával nyúlt be az autóba - azzal, amelyikben a Steyrt tartotta -, és felrántotta a sofőr fejét a kormányról. Creem volt az: a feje most úgy bicsaklott hátra, mintha csak szunyókálna, leszámítva azt a tényt, hogy két golyó volt a homlokában, egy pedig a mellkasában.

- Most megkaptad, köcsög - engedte el Gus a fejet. Creem orra halk reccsenéssel csapódott neki a kormány keresztrúdjának.

Gus nem látott más utast - bár a hátsó ajtó furcsa szögben volt nyitva.

A Mester...

Mr. Quinlan egy szempillantás alatt Gus mellett termett, hogy üldözőbe vegye a zsákmányt. Gus egy pillanatra a jármű oldalának támaszkodott, hogy most már közelebbről is megvizsgálja sérült karját. Ekkor vette észre a Creem nyakából csordogáló vérfolyamot...

Ez nem golyó ütötte seb volt.

Creem szeme hirtelen felpattant. A bandavezér kiugrott a kocsiból, és Gusra vetette magát. A hatalmas test úgy szorította ki a levegőt Gus tüdejéből, mint a matadorra támadó bika, legalább akkora erővel sodorva el a mexikóit, mint a kocsi. Gus megmarkolta a fegyverét, de Creem keze hihetetlen erővel kulcsolódott rá az alkarjára, szétroncsolva az inakat. Gus önkéntelenül is szétnyitotta az ujjait. Creem Gus sérült bal karjára térdelt, mozsártörőként zúzva miszlikbe a törött csontot.

Gus felüvöltött a dühtől meg a fájdalomtól.

Creem tágra nyílt szemmel nézett rá: úgy festett, mint aki megőrült és azt sem tudja, hol van. Felékszerezett ajka füstölögni kezdett, vámpírínye elhamvadt az ezüst implantátumok alatt. Az ujjairól is ugyanígy olvadt le a hús. Creem azonban, a Mester akaratának köszönhetően, még most sem tágított. Amikor hangos recsegések közepette kiakasztotta az állkapcsát, Gus rájött, hogy a Mester Creemen keresztül próbálja elkapni őt, hogy aztán meghiúsítsa a tervet. Szétroncsolódott bal karja ugyan alaposan elvonta a figyelmét, de a mexikói így is látta, hogyan nő ki — lenyűgöző lassúsággal - a csáp Creem szájában: a vöröslő íny szétnyílt, burjánzani kezdett, és céltudatos növekedése közben, újabbnál újabb rétegeket halmozott magára.

A Mester akarata folytán Creem gyorsított átalakuláson ment keresztül. A megvastagodó csáp támadásra készen meredezett a csillámló ezüstporfelhők között. Nyál és alvadt vér fröccsent Gus mellkasára, amikor az őrjöngő lény, akit egykor Creemnek hívtak, hátravetette vámpírfejét.

Gusnak minden erejét összeszedve sikerült annyira kiszabadítania a fegyverét, hogy nagyjából meg tudja célozni Creem fejét. Elsütötte a fegyvert, egyszer, kétszer, háromszor, és mivel közvetlen közelről lőtt, minden egyes golyó hatalmas hús-és csontdarabokat kanyarított ki Creem arcából és nyakából.

Creem vadul hadonászott a csápjával, el akarta kapni Gust. Gus tovább lövöldözött, és az egyik golyó eltalálta a csápot. Strigoivér és férgek spricceltek szanaszét, Gusnak pedig nagy nehezen sikerült szétlőnie Creem csigolyáit, és szétroncsolnia a bandavezér gerincét.

Creem megtántorodott, és rángatózva, gőzölögve a földre zuhant.

Gus oldalra hemperedett a felélénkült vérférgek elől. Éles szúrást érzett a lábában, és gyorsan feltűrte a bal nadrágszárát. Látta, hogy egy féreg be akar furakodni a húsába. Ösztönösen felkapta az összetört hűtőrács egy darabját, és a lábába döfte. Csak annyira hasította fel a bőrt, hogy jól lássa az egyre mélyebbre hatoló férget. Gus nyakon csípte a parazitát, és kirántotta a sebből. A féreg a tüskéivel próbált kapaszkodni, kínzó fájdalmat okozva Gusnak - de a mexikói sikerrel járt; kihúzta a vékony férget, majd a földre hajította, és agyontaposta.

Gus zihálva, vérző lábbal tápászkodott fel. Nem undorodott a vér látványától, már amíg az vörös maradt. A visszatérő Mr. Quinlan elhűlve nézte az eléje táruló jelenetet, főleg Creem gőzölgő holttestét.

- Látod, compa? - vigyorgott Gus. - Egy kibaszott percre sem hagyhatsz egyedül!

 

A Született érezte, hogy további betolakodók közelednek a szeles part mentén, és rögtön riasztotta Fetet. A támadók első csoportja a Születettet vette célba. Ez az önfeláldozó hullám nem ismert kegyelmet, de Mr. Quinlant sem kellett félteni. Harc közben arra lett figyelmes, hogy tőle jobbra egy nőstény vámpír áll, három vérebbel körülvéve. Az egyik véreb eliramodott, és négykézláb rohant a Született felé. Mr. Quinlan félrelökött egy kétlábú vámpírt, hogy elbánjon a fürge vak gyerekkel. Eltaszította magától a vérebet, aki hátrabucskázott, de utána rögtön négy lábra állt, mint egy állat, amelyet ellöknek az etetőtáltól. Ekkor két másik vámpír rontott a Születettre. Mr. Quinlan gyorsan kitért előlük, hogy szemmel tudja tartani a vérebet.

Egy test vetődött rá az egyik asztalról, és tulajdonosa fülsértő visítással landolt Mr. Quinlan hátán és vállán. Kelly Goodweather volt, és jobb keze ujjaival végigkarmolta a Született arcát. Mr. Quinlan üvöltve ugrott hátra. Kelly másodszor is nekiesett, de a Született kivédte az ütést, és elkapta a nőstény csuklóját.

Gus egyetlen lövéssel lekergette Kellyt Mr. Quinlan válláról. Mr. Quinlan újabb támadásra számított, de aztán észrevette, hogy a véreb kilyuggatva fekszik a sárban.

Mr. Quinlan megérintette a fiú arcát. Ragacsos fehér vér tapadt a kezére. Megfordult, hogy üldözőbe vegye Kellyt, de az időközben eltűnt.

Üvegcsörömpölés hallatszott az étterem belseje felől. Eph kivonta ezüstkardját. A fagylaltos pult mögé lökte Zacket, részben azért, hogy biztos helyen tudhassa, de leginkább azért, hogy a fiú ne tudjon elszaladni. A bomba továbbra is a fagylaltos pulton volt, a fal mellett, Gus hátizsákja meg a Született fekete bőrzsákja mögött.

Egy szemtelen véreb galoppozott be az étterembe, nyomában a társával. Eph a miheztartás végett maga elé tartotta az ezüstpengét. A vérebek mögött egy alak jelent meg a homályba vesző ajtónyílásban; szinte alig látszott, olyan volt, mint egy fekete párduc.

Kelly.

Rettenetes állapotban volt; még a saját férje is alig ismerte fel. Bordó áll-lebenye petyhüdten lógott megtört fényű, feketés-vöröses szeme alatt.

Zackért jött. Eph tudta, mit kell tennie. Csak egyféleképpen törheti meg az átkot. Eph kezében megremegett a kard - de magától, nem azért, mert a férfi ideges lett volna. Amikor Eph maga elé tartotta a pengét, a fegyver mintha halványan felragyogott volna.

Kelly elindult a férfi felé, nyomában a felajzott vérebekkel. Eph felmutatta a kardját.

- Eljött a vég, Kelly... - szólalt meg - .. .sajnálom... borzasztóan sajnálom...

Kelly ügyet sem vetett Ephre, egyfolytában a férfi háta mögött álló Zacket bámulta. Arcán semmiféle érzelem nem tükröződött, de Eph tudta, hogy a birtoklás és a védelmezés kényszere hajtja a vámpírt. Tökéletesen tisztában volt vele. Görcsbe rándult a háta, és a fájdalom szinte már az elviselhetetlenségig fokozódott. De a férfinak valahogy mégiscsak sikerült felülkerekednie rajta.

Kelly most Ephre nézett. Csettintett egyet, mire a vérebek úgy rontottak rá a férfira, mint a vadak. Cikázva közeledtek, és Ephnek a pillanat törtrésze alatt kellett eldöntenie, melyiküket válassza. Az egyik véreb felé suhintott a kardjával, és bár elvétette a mozdulatot, a másik vérebet sikerült félrerúgnia. A sértetlen véreb megállás nélkül támadott. Eph ezúttal eltalálta, de rögtön elvesztette az egyensúlyát, így csak a kard lapjával találta el a lény fejét. A lény hátrabukfencezett, és támolyogva, lassan tápászkodott fel a földről.

Kelly egy asztal tetejére ugrott, majd elrugaszkodott, hogy Eph mellett elsuhanva, Zack előtt landoljon. Eph azonban útját állta. Az ütközés során Kelly félresodródott, Eph pedig majdnem hanyatt esett.

Eph látta, hogy a másik véreb oldalról méregeti, és készenlétbe helyezte a kardját. Ekkor Zack rohant el mellette. Eph az utolsó pillanatban galléron ragadta, és visszarántotta. Zack kibújt a zubbonyából, de nem mozdult, hanem megállt az apja előtt.

- Hagyd abba! - kiáltotta. Egyik kezét az anyja, a másikat az apja felé nyújtotta. - Ne csináld!

- Zack! - ordított rá Eph. A fiú olyan közel volt hozzájuk, hogy Eph attól tartott, még a végén szétszakítják Kellyvel.

- Hagyd abba! - kiáltotta Zack. - Kérlek! Ne bántsd! Már csak ő maradt nekem...!

Ez a mondat mélyen szíven ütötte Ephet. A fia őt, a láthatatlan apát tartotta csodabogárnak. Mindig is ő volt a csodabogár. Kelly egy pillanatra ellazult, és leengedte a karját csupasz teste mellé.

- Veled megyek. Vissza akarok menni! - mondta neki Zack.

Ám ekkor új erő költözött Kelly tekintetébe: egy szörnyű, idegen akarat. A vámpír azonnal kihúzta magát, és durván félrelökte Zacket. Kiakasztotta az állkapcsát, és Eph felé lövellte csápját. A férfi az utolsó pillanatban ugrott félre, és meredten nézte, hogyan találja el az izmos kinövés azt a pontot, ahol az előbb még az ő nyaka volt. Le akarta vágni a csápot, de elvesztette az egyensúlyát.

A vérebek megrohamozták Zacket, és leteperték a fiút. Zack felordított. Kelly visszahúzta a csápját, amelynek vége úgy lógott ki a szájából, mint egy vékony, villás nyelv. Ephre vetette magát: felöklelte és a földre rántotta a férfit. Eph hátracsúszott, és a pult tövéhez vágódott.

A férfi gyorsan feltérdelt. A háta görcsbe rándult, a bordái a mellkasához ütődtek, néhány el is tört, és belefúródott a tüdejébe. Ettől nem tudta olyan széles ívben megsuhogtatni a kardját, hogy visszavonulásra késztesse Kellyt. Kelly Eph karjába rúgott: meztelen lába a könyöke alatt találta el a férfit. Eph ökle a rúgástól a pult aljához csapódott, a kard kiesett a kezéből, és csörömpölve landolt a padlón.

Eph felnézett. Kelly égővörös tekintettel rontott rá, hogy végezzen vele.

Eph ösztönösen lehajolt, és valahogy sikerült kitapogatnia a kardja markolatát. Éppen abban a pillanatban emelte fel a pengét, amikor Kelly kiakasztott állkapoccsal ugrott előre.

A penge egyenesen Kelly torkába fúródott. Teljesen átszúrta a nyakát, felhasítva a csáp tövét. Eph elborzadva nézte, hogyan konyul le Kelly csápja. A vámpír hitetlenkedve bámult rá. Tátott szája megtelt a férgektől nyüzsgő fehér vérrel, teste ernyedten lógott le az ezüstkardról.

Eph egy pillanatra - lehet, hogy csak a képzelete játszott vele, de ő nem kételkedett - mintha az ember-Kelly alakját látta volna felvillanni a lény tekintetében, amint békés arccal néz vissza rá.

A megszabadított lény ernyedten csuklott össze.

Eph egészen addig tartotta maga előtt a kardot, amíg a fehér vér el nem érte a kard markolatát. A férfi gyorsan összeszedte magát, egy rántással kihúzta a kardot, és Kelly holtteste elterült a padlón.

Zack felsikoltott. Haragtól fűtve ugrott talpra, lerázva magáról a vérebeket. A vak vámpírgyerekek dühükben Ephre vetették magukat. A férfi ferdén fölfelé rántotta síkos kardját, és könnyedén lekaszabolta az első vérebet. Ezzel sikerült meghátrálásra kényszerítenie a második támadót. Eph nézte, amint a lény, fejét hátrafordítva, egy pillanatra sem tévesztve őt szem elől, kiszökell a helyiségből.

Eph leengedte a kardját. Zack zokogva, levegő után kapkodva állt vámpíranyja maradványai fölött. Kétségbeesett undorral nézett föl az apjára.

- Megölted - mondta.

- Megöltem a vámpírt, aki elrabolta őt tőlünk. Tőled.

- Gyűlöllek! Gyűlöllek, te rohadék!

Az őrjöngő Zack egy hosszú nyelű elemlámpát emelt le a pultról, és az apja után indult. Eph kivédte a fejére irányuló ütést, de a fiú lendületből a földre sodorta őt, és a törött bordáin landolt. Zack meglepően erős volt, Eph pedig csillagokat látott a fájdalomtól. Zack tovább csépelte Ephet, az pedig az alkarjával próbálta kivédeni az ütéseket. A fiú kezéből kiesett az elemlámpa, de ez nem akadályozta meg abban, hogy az öklével tovább ütlegelje Eph mellkasát, és közben benyúljon a férfi kabátzsebébe. Eph végül elengedte a kardját, hogy lefogja a fiú csuklóját.

Eph egy gombócba gyűrt papírdarabot pillantott meg a fiú bal markában. Zack észrevette ezt, és nem engedte, hogy az apja felfeszegesse az ujjait.

Eph kirántotta Zack markából a gyűrött térképet. A fiú megpróbálta elvenni tőle. Amikor a férfi a fia szemébe nézett, meglátta benne a másik lényt. A Mestert, aki Zack szemén keresztül nézte a világot.

- Ne! - kiáltotta Eph. - Ne! Kérlek! Ne!

Eph eltaszította magától a fiút. A hányinger kerülgette. A térképre pillantott, majd visszacsúsztatta a zsebébe. Zack feltornázta magát a földről. Eph látta, hogy a fiú a bombához szalad. A detonátorhoz.

Ebben a pillanatban a Született viharzott be az ajtón. Feltartóztatta a fiút, szorosan magához vonta, majd félrelökte. A Született arcán egy átlós vágás húzódott a bal szemétől egészen a jobb orcájáig. Eph feltápászkodott. A mellkasába nyilalló fájdalom semmi sem volt Zack elvesztéséhez képest.

Eph fogta a kardját, és Zackhez lépett, aki még mindig a Született karjában vergődött. Dühösen fintorgott, és ütemesen rázta a fejét. Eph a fia elé tartotta az ezüstpengét, és várta a reakciót.

Az ezüst semmilyen hatással nem volt a fiúra. A Mester csak az elméjét uralta, nem a testét.

- Ez nem te vagy - szólalt meg Eph. Egyszerre beszélt a fiához, és próbálta meggyőzni önmagát. - De meg fogsz gyógyulni. Most elviszlek innen.

Igyekezzünk!

Eph karon fogta Zacket.

- Menjünk a csónakhoz!

A Született a vállára vetette a bőrzsákot, majd a szíjaknál fogva lehúzta a bombát pultról. Eph felemelte a hátizsákját a földről, és az ajtó felé lódította Zacket.

Dr. Everett Barnes az étteremtől hat méterre lévő szeméttároló mögött lapult, a parkoló szélén. Törött fogsorán keresztül szívta be a levegőt, és megborzongott a fájdalomtól.

Barnes tudta, ha igaz, hogy egy atombomba is szerepel a történetben - márpedig, Ephraim nem titkolt bosszúvágyát elnézve, erre minden esély megvolt -, akkor minél gyorsabban el kell menekülnie, de csak azután, hogy lelőtte azt a ribancot. A fegyvere már megvolt hozzá. Egy kilenc milliméteres, teli tárral. Barnes Eph ellen akarta bevetni, Nóra csak hab lett volna a tortán.

A férfi igyekezett egyenletesen lélegezni, hogy lelassítsa a pulzusát. Amikor a mellkasára szorította az ujjait, furcsa aritmiát tapasztalt. Azt sem tudta, hol van, vakon követte a GPS-t, amely a kamasz cipőjébe rejtett egység segítségével határozta meg Zack helyzetét. A Mester fogadkozása ellenére Barnes ideges volt; annyi vámpír nyüzsgött a területen, hogy a férfi nem vehetett mérget rá, a lények meg tudják-e különböztetni a barátot az ellenségtől. Barnes elhatározta, biztos, ami biztos, szerez magának egy járművet, hátha még azelőtt sikerül megszöknie, hogy a tábor fölött megjelenik a gombafelhő.

Nóra harminc méterre volt tőle. Barnes igyekezett a lehető legpontosabban bemérni a célpontot, és tüzet nyitott a nőre. Gyors egymásutánban öt golyó süvített elő a fegyverből, és legalább egy el is találta Nórát, aki egy fasor mögé zuhant... halvány vérpermetet hagyva maga után a levegőben.

- Megvagy, te hülye picsa! - kiáltott fel Barnes diadalmasan.

Azzal eliramodott a kapu mellől, majd, a nyílt terepen átvágva, a fák felé futott. A földúton keresztül a főútra jut, ahol könnyen szerezhet magának egy autót vagy valami más közlekedési eszközt.

Amikor elérte a fák vonalát, egy pillanatra megállt. Megborzongott, amikor egy vértócsát fedezett fel a földön... Nóra azonban eltűnt.

- Ó, a francba! - kiáltott fel, azzal ösztönösen sarkon fordult, és beszaladt az erdőbe. Futás közben a nadrágjába rejtette a fegyverét. A fegyver égette a bőrét. - A francba! - sikoltott fel. Nem is tudta, hogy egy fegyver így felforrósodhat. Védekezőn kapta az arca elé a kezét, miközben az ágak felszakították az egyenruháját, és letépték a kitüntetéseket a mellkasáról. Egy tisztásra érve megállt, és elrejtőzött az aljnövényzetben. A forró pisztolycső fájdalmasan égette a bőrét.

- Engem keres?

Barnes hátrafordult, és látta, hogy Nóra Martinez valamivel arrébb, egy fa mögött áll. A nő homlokán seb tátongott: ujjnyi széles volt, és erősen vérzett. Ettől eltekintve azonban a nő sértetlen volt.

Barnes megpróbált elszaladni, de Nóra elkapta a gallérját, és visszarántotta.

- Végül nem került sor arra a randevúra, amit annyira szorgalmazott - taszigálta ki a nő a fák között a földútra.

- Kérem,Nóra...

Nóra kiráncigálta a férfit a tisztásra, és alaposan végigmérte. Barnes szaporán vette a levegőt.

- Ezt a tábort is maga működteti? - kérdezte tőle Nóra.

Barnes megpróbálta előrántani a fegyverét, de az belegabalyodott a nadrágjába. Nóra gyorsan kikapta a kezéből, és szakszerű mozdulattal kibiztosította. A férfi arcához nyomta a csövét.

- Kérem! - tartotta fel Barnes a kezét.

- A, már itt is vannak.

Vérszomjas vámpírok bukkantak elő a fák közül. Csak azért bizonytalanodtak el, mert megérezték, hogy Nóra kezében ezüstkard van. Támadásra készen köröztek a két ember körül.

- Én dr. Everett Barnes vagyok-jelentette ki a férfi.

- Nem hiszem, hogy ez érdekelné őket - felelte Nóra, továbbra is sakkban tartva a vérszopókat. Megmotozta Barnest, és megtalálta a GPS-t. Összetaposta. - Amondó vagyok, hogy maga ezennel megérett a leváltásra.

- Mit akar tenni? - kérdezte a férfi.

- Természetesen megszabadítok egy rakás vérszopót - felelte Nóra. - Már csak az a kérdés, hogy maga mit akar tenni.

- Nekem... nekem nincs fegyverem.

- Az nagy kár. Mert ezek a lények, magához hasonlóan, nem ragaszkodnak az egyenlő küzdelemhez.

- Ezt... ezt nem teheti.

- Dehogynem - válaszolta a nő. - Kisebb gondom is nagyobb magánál.

- Adjon egy fegyvert... kérem... és mindent megkap, amit csak akar. Bármi is legyen a kívánsága, én teljesítem...

- Fegyvert akar? - kérdezte Nóra.

- Igen - nyüszítette Barnes.

- Akkor fogja...

Nóra előrántotta a zsebéből azt a tőrt, amit a saját kezével készített a táborban, és egyetlen határozott mozdulattal Barnes vállába vágta, egyenesen a felkarcsont és a kulcscsont közé.

Barnes felvonyított, de a fájdalmánál is jobban aggasztotta hogy vérezni kezdett.

Nóra hangos kiáltással a legnagyobb vámpírra vetette magát, majd megpördült a tengelye körül, és várta a többieket.

A csapat hamar rájött, hogy a másik embernél nincs ezüst, ráadásul a vérszag is belőle jön. Úgy rontottak rá a férfira, mint éhes kutyák a velős csontra.

Eph magával vonszolta Zacket, és követte a Születettet a dokkhoz. A hordó alakú bombát cipelő Mr. Quinlan egy pillanatra megtorpant, majd a fövenyről átlépett a hosszú dokk deszkáira.

Nóra futva érkezett. Fet megrémült Nóra sebe láttán, és azonnal a nőhöz rohant.

- Ki tette ezt veled? - bömbölte.

- Barnes - felelte a nő. - De ne aggódj! Többé nem látjuk a pasast. - Nóra Mr. Quinlanre nézett. - Induljon! Tudja, hogy nem várhatjuk meg, amíg kivilágosodik.

A Mester éppen ezt akarja. Úgyhogy maradok. Lehet, hogy most látjuk utoljára a napot.

- Mi megyünk - mondta Eph. Zack dühösen rángatta a karját. - Én készen állok - felelte Fet, azzal elindult a dokk felé.

Eph Fet torkához szegezte a kardja hegyét. Fet dühbe gurult.

- Csak én megyek - mondta Eph.

- Mi a...? - lökte félre Fet Eph kardját a sajátjával. - Mi a francot csinálsz?

De Eph csak a fejét csóválta.

- Itt maradsz Nórával!

Nóra egyik férfiról a másikra nézett.

- Nem! - mondta Fet. - Szükséged van rám.

- Neki van szüksége rád - mondta ki Eph a fájó szavakat. -Mr. Quinlan mellettem lesz. - Türelmetlenül pillantott hátra a dokk felé. - Szerezzetek egy csónakot, és csorogjatok le a folyón! Én átadom Zacket Ann-nek és Williamnek. Megmondom nekik, hogy keressenek meg titeket.

- Engedd meg Mr. Quinlannek, hogy ő állítsa be az időzítőt! - szólt közbe Nóra. - Te csak tedd ki a csónakból!

- Előtte még ellenőrzőm, hogy jól van-e beállítva. Aztán jövök.

Nóra szorosan magához ölelte Ephet, aztán hátralépett. Zack álla alá nyúlt, és mélyen a fiú szemébe nézett, hogy lecsillapítsa a gyereket. Zack pislogni kezdett, és elfordította a tekintetét.

- Minden rendben lesz - mondta neki Nóra.

De a fiúnak máshol jártak a gondolatai. Felnézett az égre, és nemsokára Eph is meghallotta a zajt.

Fekete helikopterek. Dél felől jöttek. Alacsonyan repültek.

Gus sántikálva közeledett a part felől. Eph azonnal észrevette, hogy a mexikói bal karja csúnyán el van törve - a bal kezén vérömleny keletkezett -, de a nehézfiú még ebben az állapotában sem tudott megenyhülni az irányába.

- Helikopterek! - üvöltötte Gus. - Mi a fenére vártok?

Eph gyorsan levette a hátizsákját.

- Tessék - adta át Fetnek. A Lumen a zsákban volt.

- Hagyd már a kézikönyvet, haver! - mondta Gus. - Már élesben megy a játék!

Gus elhajította a fegyverét, fájdalmas nyögések közepette lerázta a válláról a hátizsákját - először az ép karját bújtatta át, a törött karjáról Nóra emelte le a szíjat -, majd némi keresgélés után két lila bádogdobozt húzott elő belőle. A fogával rántotta ki a pöcköket, és jobbra-balra elgurította a füstgránátokat.

Lila füst borította el a partot és a dokkot, átmeneti védelmet biztosítva a közeledő helikopterek ellen.

- Húzzatok innen! — ordította Gus. — A fiaddal együtt. Intézzétek el a Mestert! Én majd fedezlek titeket. De ne felejtsd el, Goodweather, hogy nekünk még van egy kis elszámolnivalónk! -Gus az óvatos mozdulatok ellenére is fájdalmas arccal húzta fel a dzsekije ujját törött karjának feldagadt csuklójáról, hogy megmutassa Ephnek a véradásból hátramaradt JVLADRE” heget.

- Eph! - mondta Nóra. - Vigyázz, a Mester még mindig szabadon garázdálkodik.

A dokk legtávolabbi csücskében, a parttól harminc méterre, Ann és William két, fedélzeti motorokkal felszerelt, egyenként háromméteres alumíniumcsónakban várakozott. Eph az első csónakhoz terelte Zacket. Mivel a fiú nem volt hajlandó beszállni, Eph a saját kezével emelte a fedélzetre.

- Végig kell csinálnunk, oké, Z? - nézett a fiára.

Zack nem válaszolt. Nézte, ahogy a Született a másik csónakba helyezi a bombát, a hátsó és a középső pad közé, majd óvatosan, de határozottan partra emeli Williamet.

Eph nem feledkezett meg róla, hogy a Mester most is Zack fejében van, és közvetlen szemtanúja az eseményeknek. Mindannak, amit Eph tesz.

- Mindjárt vége - mondta a férfi.

A lila füstfelhő gomolyogva szállt fel a partról a fák ágai között, még több vámpír érkezését jelezve.

- A Mestert csak egy ember viheti át a vízen - lépett Fet Nóra és Gus mellé. - Már csak hárman maradtunk. Vigyázzunk, nehogy bárki is megkaparinthassa az evezőket.

A lila füst fura alakban vált ketté, mintha önmagába akarna visszatérni. Mintha valami elképesztő sebességgel haladt volna keresztül rajta.

- Hé! Láttátok ezt? - kiáltott fel Fet.

Nóra a lüktetésből érezte meg a Mester érkezését. Hihetetlennek tűnt, de a füstfal irányt változtatott, és a fák felől visszakanyarodott a föld felé, majd a széliránnyal ellentétesen, a part felé kezdett sodródni - hogy elnyelje őket. Nóra és Fet azonnal szétváltak, amikor a vámpírok némán előrontottak a füstből. A lények meztelen talpa belesüppedt a nedves homokba.

A fejük fölött helikopterek rotorjai kavarták fel a levegőt. A fentről jövő golyózápor csattanásokkal és puffanásokkal mozgatta meg a homokot a lábuk alatt. Az orvlövészek vaktában lövöldöztek a sűrű füstben. Az egyik vámpír éppen akkor kapott golyót a fejébe, amikor Nóra le akarta döfni. A rotorok a nő arcába nyomták a füstöt, aki hevesen köhögött és fuldokolt, miközben háromszázhatvan fokos fordulatot tett kivont kardjával. Hirtelen fogalma sem volt, merre van a part, és merre a víz. A füst forgószélként örvénylett, és megint lüktetni kezdett a dobhártyája.

A Mester. Nóra tovább pörgött a tengelye körül; megpróbált ellenállni a füstnek és mindannak, ami benne rejtőzött.

Gus, sérült karját a háta mögé rejtve, vakon rohant előre a fojtogató lila ködben a part felé. A vitorlások egy szárazfölddel nem érintkező dokkba voltak kikötve, tizenkét-tizenöt méterre a parttól.

Gusnak fájdalmasan lüktetett a bal oldala, és a karja is feldagadt. Nekihevülten rontott ki a lila füstfelhőből az étterem folyóra néző ablakai elé, mert arra számított, hogy éhes vámpírok egész serege fogadja majd. De egyedül volt a parton.

A levegőben már más volt a helyzet. Gus fekete helikoptereket látott: hat közvetlenül a feje fölött volt, a másik hat pedig a háta mögül támadott. Alacsonyan lebegtek, mint valami hatalmas robotokból álló méhraj, és homokot fújtak Gus arcába. Az egyik a folyó fölé repült, és ahogy felkavarta a víz színét, a nedvességcseppek olyan erővel szóródtak szerteszét, mint az üvegszilánkok.

Gus hallotta a fegyverropogást, és tudta, hogy az orvlövészek a csónakokat vették célba. Léket akartak ütni rajtuk. A tompa puffanásokból arra következtetett, hogy rá is lőnek, de őt most sokkal jobban izgatták a tó fölött köröző helikopterek - Goodweathert és az atombombát keresték.

- Que chingados esperas? — káromkodta el magát spanyolul. -Mire vársz?

Gus rálőtt a helikopterekre, megpróbálta leszedni őket. Forró nyilallást érzett a vádlijában, és térdre esett. Tudta, hogy eltalálták. Tovább lövöldözött a folyó felé igyekvő helikopterekre, és látta, hogy szikrát szór a farkuk.

A következő golyó egy nyílvessző erejével lyukasztotta át az oldalát.

- Gyerünk, Eph! Gyerünk! - üvöltötte. A könyökére zuhant, de még mindig tüzelt.

Az egyik helikopter megingott, és egy ember zuhant ki belőle a vízbe. A gép nem tudott egyenesbe kerülni, megpördült a tengelye körül, és összeütközött egy másik helikopterrel. A két jármű bucskázott, és a folyóba zuhant.

Gus kifogyott a lőszerből. Néhány méterre a víztől elterült a parton, és nézte, hogyan köröznek fölötte a halálmadarak. Testét egy pillanat alatt ellepték a színes ködből előtörő lézersugarak.

- Goodweather angyalokkal találkozik - nevetett fel Gus, szaggatottan kapkodva a levegőt -, én meg lézert kapok. - Látta, ahogy az orvlövészek kihajolnak a nyitott fülkeajtón, és célba veszik a puskájukkal. - Ide lőjetek, köcsögök!

Táncolt körülötte a homok, ahogy a golyózápor keresztülhatolt a testén. A több tucatnyi lövedék görcsbe rándította, cafatokra tépte, szétdarálta... Gus utolsó gondolata ez volt: Most az egyszer ne szúrd el, doki!

Hova visznek?

Zack imbolyogva állt a csónak közepén. A motorcsónak beleveszett a sötétségbe és a lila ködbe; Zack már csak a jól ismert bizsergést érezte a fejében, amely most összekeveredett a közelgő helikopterek zúgásával.

Az Ann nevű nő ellökte a csónakot a dokktól, William pedig idegesen rángatta a köhögő motor indítózsinórját, miközben a lila füst ott gomolygott a hátuk mögött.

- A szigetünkre, a folyó közepére. Siess! - nézett a nő Williamre. - És mi van ott? - kérdezte Zack.

- Tető a fejünk fölött. Meleg ágy.

- És még?

- Csirkék. Kert. Házimunka. Egy régi erődítményben lakunk. Gyerekek is vannak. Ne izgulj, nálunk biztonságban leszel. Nálam is biztonságban voltál, mondta a Mester.

Zack bólintott, és közben szaporán pislogott. Olyan élete volt, mint egy hercegnek: egy igazi kastélyban lakott egy hatalmas város kellős közepén. Saját állatkertje volt. Mindent megkapott, amit csak akart.

Amíg az apád meg nem próbált elrabolni tőlem.

Valami azt súgta Zacknek, hogy nézzen a dokk felé. A motor életre köhögte magát, mire William megfordult a hátsó ülésen, és kikormányozta őket a nyílt vízre. Most már tisztán látszottak a helikopterek: lámpáik és lézerfényeik megvilágították a parton gomolygó lila füstöt. Zack hétszer hetet pislogott egymás után, és a dokk kezdett eltűnni a szeme elől.

Lila füstfelhő suhant végig a dokk hosszanti szélén, és feléjük lebegett. A Mester lépett elő belőle, madárszárnyként csapkodó köpennyel, kinyújtott karral, egyik kezében a farkasfej fogantyús botot szorongatva.

Meztelen talpa nagyot csattant a csónak alumíniumpadlóján. Ann-nek, aki a csónak orrában térdelt, szinte annyi ideje sem maradt, hogy hátraforduljon.

- Ó, a francba... - Látta, hogy a Mester áll előtte: rögtön felismerte Gábriel Bolivár fakó arcát. Ez az a fickó, akit az unokahúga folyton emleget. Az ő képe díszíti a pólóit meg a falakra ragasztott posztereit. Ann csak arra tudott gondolni: Mindig is rühelltem a zenéjét...

A Mester letette a botját, majd elkapta a nőt, és szétszakította a derekánál - ahogy az erős emberek szakítják szét a nagyon vastag telefonkönyveket -, és a folyóba hajította a maradványokat.

William kábultan nézett a Mesterre, aki a hóna alá nyúlt, és olyan erővel vágta pofon, hogy a férfinak eltört a nyaka, a feje pedig úgy bicsaklott hátra, mint egy lecsúszott kapucni. A Mester őt is beledobta a vízbe, aztán fogta a botját, és a fiúra nézett.

Vigyél oda, fiam!

Zack a kormányrúdhoz lépett, és irányt változtatott. A Mester a középső pad fölött állt. A köpenye lobogott a szélben, amint a jármű elindult az első csónak nyomában.

 

A füst oszladozni kezdett, és végre Fet is meghallotta Nóra kiáltásait. A két ember összekapaszkodva szaladt az étteremhez a helikopterekből érkező sortűz elől.

Odabent megtalálták Gus fegyvereit. Fet kézen fogta Nórát, és együtt rohantak oda a folyó felőli ablakokhoz, amelyek közül az egyik a stégre nyílt. Nóra a Lument is magával vitte.

A csónakok már a nyílt vízen bukdácsoltak.

- Hol van Gus? - kérdezte Nóra.

- Úsznunk kell - mondta Fet. Sérült karja csupa vér volt, megint szétnyílt a sebe. - De először is...

Fet megcélozta a helikopter reflektorait, és az egyiket sikerült is eltalálnia.

- Amit nem látnak, arra nem is tudnak lőni! - kiáltotta.

Nóra követte a példáját, a fegyver szinte magától sült el a kezében. Ez a lövés is talált. Az épen maradt reflektorok a géppuskasortűz forrását keresve pásztázták végig a partot.

Nóra ekkor pillantotta meg Gus holttestét a homokban. Hullámok nyaldosták a férfi oldalát.

A sokk és a bánat csak egy pillanatra bénította meg őket. Mindkettejükben feltámadt a Gusra is oly nagyon jellemző harci szellem. Ne siránkozz - harcolj! Hatalmas lendülettel indultak el a part felé, bőszen lövöldözve a Mester helikoptereire.

A csónakok minél messzebb jutottak a parttól, annál veszélyesebben bukdácsoltak. A Született erősen markolta a bomba szíjait, Eph pedig igyekezett úgy kormányozni a csónakot, hogy lehetőleg ne bukfencezzenek bele a folyóba. Vastag, zöldes-fekete hullámok nyaldosták a csónak oldalát, vízcseppek-kel terítve be a táskát meg a tölgyfa urnákat. A víz kisebb tócsába gyűlt a csónak alján. Megint eleredt az eső, és széllel szemben kellett haladniuk.

Mr. Quinlan arrébb tette az urnákat, nehogy átázzanak. Eph nem tudta mire vélni a dolgot, de az, hogy a Született elviszi az Ősök maradványait utolsó társuk származási helyére, megint eszébe juttatta, hogy már közel a vég. Ephet nagyon megviselte, hogy ilyen állapotban kellett látnia Zacket.

Elhaladtak a második sziget előtt, amelynek hosszú, sziklás partját hátulról csupasz, kiszáradt fák övezték. Eph ránézett a térképre; a kezében szorongatott papír már egészen átázott, és a tinta is kezdett szétfolyni rajta.

Eph megpróbálta túlkiabálni a motort meg a szelet, de a bordái közé nyilalló fájdalomtól megremegett a hangja.

- Hogyan tudott a Mester ilyen... szimbiózisba kerülni a fiammal?

Nem tudom. Az a lényeg, hogy távol tartsuk őket egymástól.

- Ha végzünk a Mesterrel, a hatalma is vele hal, nemcsak a vámpírjai?

Minden eltűnik, ami őt jelképezte.

Eph máris jobb kedvre derült. Feltámadt benne a remény. Hitte, hogy végül megint közel kerülhetnek egymáshoz Zackkel.

- Gondolom, nem lesz könnyű az újraprogramozás. Főleg most, hogy már pszichiáterek sincsenek. Talán kezdetnek az is elég lesz, ha visszaviszem őt a régi szobájába.

A túlélés az egyetlen terápia. Már az előbb is akartam mondani, de végül nem tettem, mert attól féltem, hogy összezavarom vele. De meggyőződésem, hogy a Mester Zack testében akart tovább élni.

Eph nagyot nyelt.

-Én is ettől tartottam. Nem tudtam elképzelni, mi más oka lehet annak, hogy a Mester nem változtatja át a fiamat. De miért? Miért pont Zack?

A fiának nincs sok köze a dologhoz.

- Úgy érti, miattam történt az egész?

Azt én nem tudhatom. Én csak annyit tudok, hogy a Mester perverz lény. Abban leli örömét, hogy fájdalmat okoz másoknak. Befészkeli magát az agyukba, és megrontja őket. Talán önt tartotta legfőbb ellenfelének. Ön volt az első, aki felszállt arra a repülőgépre, amelyen a Mester New Yorkba érkezett. Aztán lepaktált Abraham Setrakiannel, a Mester legádázabb ellenségével. Egy egész fajt leigázni óriási bravúr, de meglehetősen személytelen. A Mester az egyes személyeknek akar fájdalmat okozni. Erezni akarja a másik szenvedését. Méghozzá közvetlen közelről. Talán a „szadizmus” a legtalálóbb modern kifejezés a viselkedésére. De most ez fogja a vesztét okozni.

Eph elcsigázottan nézte a harmadik elsuhanó szigetet. A negyedik sziget után lefékezett. A folyó felől nehéz volt megállapítani, milyen alakú a földtömeg - a sötétben ráadásul a hat ki-szögellést is csak úgy lehetett látni, ha megkerülik a szigetet -, de Eph ösztönösen érezte, hogy a térkép nem hazudik, és ez a sziget a Fekete Föld. A lakatlan szigetet tarkító kopasz, fekete fák keményre égett, sokujjú óriásoknak hatottak, akik panaszosan emelik az ég felé a karjukat.

Eph egy kis öblöt vett észre. Ráfordult, leállította a motort, és orral előre felkaptatott a szárazföldre. A Született fogta a bombát, felállt, és kilépett a sziklás partra.

Nórának igaza volt. Hagyja rám a többit! Menjen vissza a fiához!

Eph a csuklyás, sebhelyes arcú vámpírra nézett, aki arra készült, hogy véget vessen az életének. A halandó emberek körében az öngyilkosság természetellenes cselekedetnek számított - de mi a helyzet egy halhatatlannal? Mr. Quinlan mártíromsága jóval súlyosabb, természetellenesebb és erőszakosabb tettnek tűnt.

- Nem tudom, mit mondjak.

A Született bólintott: Akkor ideje indulnia!

Azzal a Született felkaptatott a sziklás emelkedőn, karjában a hordó méretű bombával, zsákjában az Ősök maradványaival. Eph csupán azért habozott, mert eszébe jutott a látomása és az abban látott felzaklató képsorok. A látomás szerint nem a Született a megmentő. Igaz, Ephnek nem maradt elég ideje, hogy alaposan áttanulmányozza az Occido Lument. Talán másképp kell értelmezni a próféciát.

Eph visszacsúsztatta a vízbe a propellert, és megragadta az indítózsinórt. Már éppen megrántotta volna, amikor a kavargó szél motorzúgás hangját sodorta felé.

Újabb csónak közeledett. És rajtuk kívül csak egy motorcsónak vágott neki a folyónak.

Zack csónakja.

Eph hátranézett,de a Született már eltűnt az emelkedő mögött. A férfi kalapáló szívvel kémlelte a folyó fölött gomolygó párát, hátha megpillantja a közeledő járművet. A hangja alapján gyorsan száguldott a vízen.

Eph felállt, és egyik kezét törött bordáira szorítva, kiugrott a csónakból. Két kardjának markolata a vállát verdeste. Teljes erőből rohant felfelé a sziklás emelkedőn, miközben a talaj fölött gőzölgő pára úgy kunkorodott fel a szemerkélő esőbe, mintha a táj bemelegítene a közelgő atomhamvasztásra.

Eph felért az emelkedő tetejére, de sehol sem látta Mr. Quinlant. Befutott a halott erdőbe, és amennyire sérült tüdeje engedte, kiáltozni kezdett:

- Quinlan!

Amikor kiért az erdőből, egy mocsaras tisztáson találta magát.

Sűrű volt a köd. A Született pontosan a lóhere alakú sziget kellős közepén helyezte el a bombát, egy kőgyűrű középpontjában, amelynek darabjai megkövesedett fekete hólyagokra emlékeztettek. Egyenként a bomba köré rakta az Ősök hamvait tartalmazó fehértölgy urnákat.

Amikor Mr. Quinlan meghallotta Eph kiáltozását, hátrafordult - és ekkor érezte meg, hogy a Mester már a közelükben van.

- Itt van! - ordította Eph. - Itt.

Hirtelen támadt szélroham kavarta fel a ködöt. Mr. Quinlannek alig maradt ideje, hogy összeszedje magát, és ráugorjon a semmiből előbukkanó Mesterre. A lendület messzire sodorta őket; láthatatlanul birkóztak a ködben. Eph látta, hogy valami megpördül a levegőben, és a földre zuhan - mintha Setrakian régi farkasfej fogantyús sétabotja lett volna.

Eph, teljesen megfeledkezvén a mellkasában lüktető fájdalomról, kivont karddal a bombához rohant. A felkavarodó köd homályba burkolta az eszközt.

-Apa!

Eph megfordult. Mintha közvetlenül a háta mögül hallotta volna Zack hangját. De ugyanolyan gyorsan vissza is fordult, mert rögtön rájött, hogy csak a bolondját járatják vele. Sajgott a bordája. Átlépett a ködfüggönyön, a bombát kereste. A földön csúszva próbálta kitapogatni a kőkört.

Egyszer csak egy alak emelkedett ki a ködből: a Mester.

Eph hátrahőkölt a lény láttán. A szörny arcán X alakú vágás húzódott: a Születettel való összecsapás eredménye.

Bolond.

Ephnek még most sem sikerült összeszednie magát. Ügy zúgott a feje, mintha robbanást hallott volna. A Mester bőre vadul hullámzott: egy vérféreg bújt ki az egyik karmoláson, majd a Mester nyitott szemén áthaladva eltűnt a másik sebben. A Mesternek arcizma sem rándult. Széttárta karját, és szemügyre vette származási helyét, a füstös szigetet, majd diadalittasan nézett föl az égre.

Eph minden erejét összeszedve, előreszegezett karddal rontott rá a Mesterre, a lény torkát véve célba.

A Mester visszakézből pofon vágta, de olyan erővel, hogy Eph cigánykereket hányt a levegőben, majd több méterrel távolabb, a köveken landolt.

Ashudagu-wah. Feketeföld.

Eph először azt hitte, hogy a Mester eltörte a nyakcsigolyáját. Egy pillanatra elállt a lélegzete, amikor a földnek csapódott; attól tartott, hogy kilyukadt a tüdeje. A tartalék kardja kiesett a hátizsákjából, és valahol kettejük között ért földet.

Onondaga nyelven. A megszálló európaiak nem bajlódtak azzal, hogy lefordítsák a nevet. Látod, Goodweather? Így halnak ki a kultúrák. Az élet nem körforgásszerű, hanem kíméletlenül lineáris.

Eph alig bírt lábra állni, törött bordái az oldalába fúródtak.

- Quinlan! - lehelte.

Tartanod kellett volna magad az egyezségünkhöz, Goodweather! Nekem persze eszemben sem volt megadni neked azt, amit kértél. De legalább megkímélted volna magad ettől a megaláztatástól. Ettől a fájdalomtól. Behódolni mindig könnyebb.

Ephben tomboltak az érzelmek. Kihúzta magát, már amennyire a mellkasát görcsbe rántó fájdalom engedte. A ködön keresztül is látta az atombomba derengő körvonalait.

- Akkor ragadd meg az alkalmat, és hódolj be nekem! - mondta.

Azzal a bombához sántikált, és kitapogatta a detonátort. Arra gondolt, milyen szerencse, hogy a Mester ilyen közel hajította a detonátorhoz... és ugyanez a gondolat vezérelte akkor is, amikor hátrapillantott a lényre.

Egy újabb alak lépett elő a ködből. Zack volt az; a Mester valószínűleg telepatikusán hívta ide. Zack szinte felnőttnek tűnt, olyan volt, mint a szeretett gyermek, akit egy idő után már a saját apja sem ismer meg. Zack a Mester mellé állt, és innentől kezdve már semmi sem számított - vagyis, éppen ellenkezőleg.

Vége, Goodweather. Örökre becsukjuk a könyvet.

A Mester számított erre. A Mester meg volt győződve róla, hogy Eph úgysem bántaná a fiát - hogy nem robbantja fel a Mestert, ha ez egyben Zack halálát is jelentené.

A fiúk fellázadnak az apjuk ellen, emelte a karját a Mester az ég felé. Ez a világ rendje.

Eph a szörnyeteg mellett álló Zackre nézett. Könnyes szemmel mosolygott a fiúra.

- Megbocsátok neked, Zack, szívemből mondom... És nagyon remélem, hogy te is megbocsátasz nekem.

Eph megfordult, és időzítésről kézi vezérlésre állította át a kapcsolót. Fürgén járt a keze, de a Mester még így is egy szempillantás alatt mellette termett. Eph még éppen időben engedte el a detonátort, különben a Mester kiszakította volna a drótokat, és a bomba helyrehozhatatlan károkat szenved.

Eph úgy hevert a földön, mint egy darab rongy. De megrázta magát, és megpróbált felállni. Látta, hogy a Mester elindul felé; a lény szeme vörösen izzott a girbegurba X jel mögött.

De a Született már mögötte állt. Mr. Quinlan Eph tartalék kardját szorongatta a kezében. Felnyársalta a szörnyet, mielőtt az hátrafordulhatott volna. A Mester teste ívbe feszült a fájdalomtól.

A Született visszarántotta a pengét, mire a Mester szembefordult vele. Mr. Quinlan arca teljesen szétroncsolódott: a bal orcája betört, kiakadt az állkapcsa, és irizáló vér borította a nyakát. De még így is derekasan küzdött a Mester ellen, és összevissza kaszabolta a lény kezét és karját.

A Mester dühe szétoszlatta a ködöt, miközben a lény, ügyet sem vetve a fájdalomra, becserkészte saját sebesült ivadékát, egyre messzebb térítve a Születettet a bombától. Apa és fia élete legádázabb küzdelmét vívta.

Eph látta, hogy Zack egyedül ácsorog Mr. Quinlan mögött, és megbűvölten, tüzes tekintettel figyeli a harcot. Majd úgy fordult hátra, mintha hirtelen felfigyelt volna valamire. A Mester parancsát követte. Zack lehajolt, és egy hosszú tárgyat emelt fel a földről.

Setrakian sétapálcáját. A fiú tudta, ha lecsavarja a fogantyúját, a fahüvelyből egy ezüstpenge csúszik elő.

Zack két kézzel markolta a kardot. Hátulról figyelte Mr. Quinlant.

Eph már rohant is. Zack és a Született közé penderült. Egyik kezét égő mellére szorította, a másikkal a kardot fogta.

Zack farkasszemet nézett az apjával. Nem engedte le a kardját.

Eph azonban leengedte az övét. Azt akarta, hogy Zack lesújtson rá. Ezzel csak megkönnyítette volna a dolgát.

A fiú reszketni kezdett. Talán önmagával viaskodott, talán ellenállt a Mester parancsának.

Eph Zack csuklója felé nyúlt, és kihúzta Setrakian kardját a kezéből.

-Jól van - mondta. - Nincs semmi baj.

Mr. Quinlan felülkerekedett a Mesteren. Eph nem hallotta, mit mond egymásnak a két vámpír; csak az elviselhetetlen bömbölést hallotta a fejében. Mr. Quinlan elkapta a Mester nyakát, és belemélyesztette a körmeit, hogy szétroncsolja.

Apa.

A Mester előrelendítette a csápját - amely, mint egy dugattyú, rátapadt a Született nyakára. Mr. Quinlan csigolyái szétrobbantak a becsapódás erejétől. Vérférgek támadták meg Mr. Quinlan makulátlan testét, először - és utoljára - fúrva be magukat sápadt bőre alá.

Eph látta a fényeket, és hallotta a közeledő helikopterek zaját. Megtalálták őket. Reflektorok pásztázták végig az üszkös tájat. Most vagy soha.

Eph olyan gyorsan futott, amennyire csak kilyukadt tüdeje engedte. A hordó alakú bomba ott remegett a szeme előtt. Már csak pár lépésnyire volt tőle, amikor üvöltés hallatszott, és valaki tarkón vágta.

Mindkét kard kicsúszott a kezéből. Érezte, hogy valami az oldalát markolássza. A fájdalom elviselhetetlen volt. A férfi a puha sarat kaparta kínjában, és Setrakian ezüstfehéren izzó pengéjét látta maga előtt. Már éppen elkapta volna a farkasfej fogantyút, amikor a Mester feldobta a levegőbe.

A Mester karja, arca és nyaka összevissza volt kaszabolva és fehéren vérzett. Természetesen meg tudta volna gyógyítani magát, de nem maradt rá ideje. Eph felsebezte a Mester nyakát az öregember ezüstkardjával, de az elkapta a férfi kezét, és kivédte a csapást. Ephnek rettenetesen fájt a mellkasa, a Mester pedig hihetetlenül erős volt. Hátrafeszítette Eph kezét, és a férfi nyakához szegezte Setrakian kardját.

Ekkor vetült rájuk a helikopter fénye. Eph a Mester izzó, összekaszabolt arcára nézett a ködben. Látta a bőr alatt vonagló vérférgeket, amelyek egészen felélénkültek az emberi vér közelségétől és a gyilkolás örömétől. Eph feje egyre erősebben lüktetett, és a hamarosan megszólaló tenor hang már-már angyali magasságokban szárnyalt.

Egy új test vár rám. Innentől kezdve, ha valaki a fiad szemébe néz — engem fog látni.

A férgek teljes eksztázisban bugyborékoltak a lény bőre alatt.

Viszlát, Goodweather.

Eph azonban még azelőtt cselekedett, hogy a Mester végezhetett volna vele. Megbökte a saját torkát, és felhasított egy vénát. Látta, amint a vörös vér egyenesen a Mester arcába spriccel - teljesen megőrjítve a vérférgeket.

A férgek kiugráltak a Mester nyílt sebeiből. Kimásztak a lény karját elcsúfító vágásokból, a mellkasán tátongó lyukból. A vért akarták.

A Mester felnyögött, és lerázta magáról Ephet, majd az arca elé kapta a kezét.

Eph nagyot nyekkent a földön. Minden erejére szüksége volt, hogy hasra forduljon.

A helikopter reflektora alatt álló Mester tántorogva próbálta megakadályozni, hogy a saját parazita férgei jól belakmározzanak az arcát borító embervérből, és ezáltal eltakarják a szemét.

Eph kábultan figyelte a jelenetet. Minden lelassult körülötte. Aztán egy tompa puffanást hallott az oldalánál, és ettől új erőre kapott.

Orvlövészek. Újabb reflektorok villantak fel, piros lézerfények táncoltak a férfi mellkasán és fején... és az atombomba csak pár lépésnyire volt tőle.

Eph hason csúszva vonszolta végig magát a sártengeren, és két kézzel kapott a bomba után, miközben golyók záporoztak körülötte. Amikor elérte a bombát, az oldalán húzódzkodott fel, hogy elérje a detonátort.

Amikor végre ott volt a kezében, kitapogatta a gombot, és még egyszer utoljára hátrasandított Zackre.

A fiú a földön fekvő Született mellett állt. A vérparaziták már őt is elérték, és Zack kétségbeesetten próbálta lesöpörni őket magáról... de azok már befúrták magukat az alkarjába meg a nyakába.

Mr. Quinlan hirtelen felült, és furcsa fény villant a szemében - egy új akarat fénye. A Mesteré, aki behatóan ismerte az emberi természet sötét oldalát, de a szeretet lényegéről fogalma sem volt.

- Ez a szeretet - mondta Eph. - Nagyon fáj, de ez a szeretet.

És ő, aki eddig minden fontos dologról lekésett, most az egyszer, élete legfontosabb pillanatában, időben cselekedett. Megnyomta a gombot.

De nem történt semmi. Egy gyötrelmesen hosszú pillanatig a sziget a nyugalom oázisának tűnt, holott a helikopterek még mindig ott köröztek a magasban.

Eph látta, hogy Mr. Quinlan, a Mester utolsó parancsának engedelmeskedve, ráveti magát.

Két golyó fúródott Eph mellkasába. A férfi a földre zuhant, és szemügyre vette a sebeit. Látta a szíve jobb oldalán tátongó véres lyukakat. Vére a talajba szivárgott.

Eph Zackre nézett, akinek arca szinte ragyogott a reflektorok fényében. Még mindig ő parancsolt magának, még nem sikerült legyőzni. Eph Zack tekintetét fürkészte - az őfia, még most is az őfia még mindig neki volt a leggyönyörűbb szeme a világon...

Eph elmosolyodott.

És ekkor csoda történt.

Minden olyan szelíden zajlott: nem volt földrengés, nem volt hurrikán, a tengerek sem nyíltak szét. Hirtelen kitisztult az ég, és ragyogó, tiszta fény - milliószor erősebb, mint a helikopterek reflektorai - öntötte el a földet. A sötét felhőréteg szétnyílt, és mö-güle előbukkant a mindent megtisztító fény.

A Született, akit a Mester végül mégis megfertőzött a vérével, sziszegve vonaglott a sugárzó fényben. Füst és pára csapott fel a testéből, és a Született úgy visított, mint egy kismalac.

De Eph figyelmét még ez sem tudta elvonni a fiáról. Amikor Zack meglátta, hogy az apja rámosolyog - a dicsőséges nap mindent átható fényében -, végre felismerte őt, végre felismerte hogy...

-Apu!- mondta halkan.

És ebben a pillanatban felrobbant az atombomba. Az epicentrum körül minden az enyészeté lett - a holttestek, a homok, a növényzet, a helikopterek - minden eltűnt.

Megtisztult.

Nóra a folyó egy távolabbi szakaszáról, az Ontario-tó közeléből figyelte a jelenetet. De Fet szinte azonnal lerántotta a sziklás kiszögellésről, és mindketten legurultak a homokba.

A lökéshullám alapjaiban rengette meg a közelben álló régi, elhagyatott erődítményt, port és kődarabokat szakítva le a falakról. Nóra biztos volt benne, hogy az egész építmény beledől a folyóba. Pattogott a füle, a víz pedig óriási hullámokat vetett körülöttük -a nő hiába hunyta le a szemét és szorította a fejére a karját, még így is látta a fényes villanást.

Az eső vízszintesen esett, a föld fájdalmasan üvöltött... aztán a fény elhalványult, a kőből épült vár egyben .maradt, és néma csönd borult a tájra.

Később kiderült, hogy Nóra és Fet átmenetileg megsüketült a robbanástól, de ebben a pillanatban mély, szentséges csönd vette körül őket. Fet feltápászkodott, és miután a víz visszahúzódott, Nórával együtt kimerészkedett a sziklák rejtekéből.

Nóra csak utólag fogta fel a csodát, amit az égbolton látott. Gábriel, az első arkangyal - aki olyan vakító fényt sugárzott magából, hogy a nap vagy az atomrobbanás elbújhatott volna mellette - spirál pályán ereszkedett le a fényoszlopon ezüstösen izzó szárnyaival.

Mihály, a meggyilkolt arkangyal, zuhanórepüléssel érkezett lefelé, majd egy kilométerrel a sziget fölött kiterjesztette szárnyait, hogy vitorlázva tegye meg a hátralévő utat.

Majd, mintha a földből bújt volna ki, az összegyűjtött hamvakból feltámadt Ozryel is csatlakozott hozzájuk. Amint felemelkedett a levegőbe, kődarabok és rögök hullottak le a szárnyáról. Levetette földi ruháját, és visszaváltozott angyallá.

Nóra az átmeneti süketség teljes csöndjében nézte végig a csodaszerű jelenetet. Talán ezért is érintette meg őt annyira az élmény. Nem hallotta a hatalmas morajt, amely ott dübörgött a lába alatt, nem hallotta az arcát és lelkét megmelengető vakító villám csattanását. Igazi ótestamentumi pillanatnak lehetett a részese, csak éppen nem vászonleplet viselt, hanem konfekcióruhát. Ez az élmény felforgatta a lelkét, és egész életére hívővé tette. Patakokban folytak a könnyei, de erről mit sem tudott.

Gábriel és Mihály csatlakozott Ozryelhez, és a három angyal együtt repült a fény felé. A felhőkön támadt rés felragyogott, amikor a három angyal megérkezett - hogy aztán, egy utolsó égi villanás kíséretében, elnyelje őket és összezáruljon.

Nóra és Fet körülnézett. A folyó még most is háborgott, messzire sodorva a csónakjukat. Fet Nórára nézett, biztos akart lenni benne, hogy a nő jól van.

Élünk, tátogta - Nóra egy hangot sem hallott.

Láttad ezt? - kérdezte Nóra.

Fet fejcsóválása nem azt jelentette, hogy Nem - hanem azt, hogy Nem hiszem el.

Mindketten várakozóan néztek fel az égre, hátha történik még valami.

Közben a homok opálüveggé változott körülöttük.

Az erődítmény lakói is előmerészkedtek - pár tucatnyi rongyokba öltözött nő és férfi meg egy-két gyerek. Nóra és Fet idejekorán figyelmeztette őket, hogy vonuljanak fedezékbe, és a szigetlakok most magyarázatot várva néztek rájuk.

Nórának fel kellett emelnie a hangát.

- Ann és William? - kérdezte. - Egy fiú is volt velük, egy tizenhárom éves fiú!

De a felnőttek csak a fejüket rázták.

- Pedig korábban indultak, mint mi! - mondta Nóra.

- Nem lehet, hogy egy másik szigeten vannak? - szólalt meg egy férfi.

Nóra bólintott - bár nem igazán bízott a dologban. O és Fet vitorlással érkezett az erődhöz. Ann-nek és Williamnek már rég partot kellett volna érnie.

- És mi van Ephfel? - tette a nő vállára a kezét Fet.

Nóra ugyan nem lehetett bizonyos benne, de érezte, hogy a férfi soha többé nem tér vissza.

EPILÓGUS

A robbanás eltörölte a föld színéről a Mester által terjesztett kórt. Az áldozatbemutatás pillanatában az összes vámpír semmivé lett. Eltűnt.

A következő napokban megerősítették a hírt. Az emberek először visszamerészkedtek a szárazföldre, miután a víz visszahúzódott. Aztán a lelkes posztok is megjelentek a felszabadult interneten. Ám ünneplés helyett az emberek poszttraumás kábulatban tévelyegtek az utcákon. Az atmoszféra továbbra is szennyezett maradt, és a világos órák száma sem növekedett jelentősen. Időről időre szárnyra kapott a szóbeszéd, hogy valahol vámpírokat láttak, de végül minden pletyka rémhírnek bizonyult.

Az élet nem zökkent vissza a „rendes kerékvágásba”. A szigetlakok még hónapokig a telepeiken maradtak, és bár megkezdték a helyreállítási munkákat, egyelőre nem akartak visszatérni a régi életükhöz. Mindaz, amit a természetről, a történelemről és a biológiáról tudtak, hamisnak vagy legalábbis hiányosnak bizonyult. Ráadásul a két év során már hozzászoktak az új valósághoz és az új rezsimhez. A régi hitrendszerek összeomlottak; újak jelentek meg helyettük. De semmi sem volt végleges. Járványszerűen terjedt a bizonytalanság.

Nóra azok közé sorolta magát, akiknek időre volt szükségük ahhoz, hogy meggyőződjenek róla, az új életforma tartósan meggyökerezik. Hogy nem várnak rájuk újabb kellemetlen meglepetések.

Fet egy nap óvatosan megkockáztatta:

- És most mi lesz? Lassan vissza kéne mennünk New Yorkba. - Úgy érzed? - kérdezte Nóra. - Nekem az a város megszűnt létezni. Te mit gondolsz? - fogta meg a férfi kezét.

Fet megszorította Nóra kezét, és hosszasan nézte a folyót. Úgy döntött, nem sietteti a dolgot.

Nóra és Fet végül nem tért vissza New Yorkba. Az ideiglenes kormány által életbe léptetett Szövetségi Tulajdonszerzési Törvényt kihasználva egy észak-vermonti tanyára költöztek, amely jócskán kívül esett a Szent Lőrinc-folyóban felrobbant atombomba által letarolt zónán. Sosem házasodtak össze - egyikük sem érezte szükségét -, két gyerekük született: egy Ephraim nevű fiú és egy Mariela nevű kislány, akit Nóra anyja után kereszteltek el. Fet feltette az Occido Lumen jegyzetekkel ellátott szövegét az újjáélesztett internetre, és megpróbálta megőrizni az anonimitását. De amikor egyesek kétségbe vonták az anyag hitelességét, elindította a „Setrakian-projekt”-et: az idős professzor összes írását és forrásanyagát ingyenesen hozzáférhetővé tette a világhálón. Fet életre szóló küldetésnek érezte kideríteni, milyen befolyással lehettek az Ősök az emberi történelem alakulására. Arra törekedett, hogy feltárja a hibákat, amelyeket közösen követtünk el, és mindent megtett, hogy ezek ne ismétlődhessenek meg.

Egy ideig voltak még zavargások, és arról is szó volt, hogy bírósági tárgyalások keretében fogják megnevezni és felelősségre vonni azokat, akik a holokauszt leple alatt súlyosan megsértették az emberi jogokat. Több őrt és szimpatizánst is meglincseltek, és mindennapossá váltak a megtorló gyilkosságok, de végül toleránsabb hangok vállalkoztak annak a kérdésnek a megválaszolására, hogy kik tették ezt velünk. Mi, mindannyian. Aztán - a múlt súlyos hibáiból táplálkozó gyűlölködés és kísértetek ellenére - az emberek újra megtanultak egymás mellett élni.

Idővel egyre többen állították, hogy ők számoltak le a strigoikkal. Egy biológus váltig erősködött, hogy vakcinát engedett a vízvezetékbe; néhány nehézfiú különböző trófeákkal próbálta bizonyítani, hogy ő ölte meg a Mestert, szkeptikusok egy csoportja pedig tagadni kezdte, hogy valaha is létezett efféle járvány. Ők mindent egy hatalmas, felforgató célzatú összeesküvésre vezettek vissza, és mesterségesen kirobbantott puccsnak nevezték a történteket. A csalódott, de azért optimista Fet lassan visszatért régi szakmájához, a rágcsálóirtáshoz. A patkányok újra megjelentek és őrült szaporodásba kezdtek, ami újabb kihívások elé állította a férfit. Fet nem az a típus volt, aki különösebben hitt volna a tökéletességben vagy a boldog befejezésekben: ők ezt a világot mentették meg, patkányostul, mindenestül. Hívei szemében azonban Vaszilij Fet igazi kultuszfigurának számított, és bár Fet irtózott a felhajtástól, örömmel töltötte el ez a dolog.

Nóra, esténként, amikor lefektette a fiát, Ephraimet, felborzolta a kisbaba haját, és a névrokonára meg annak fiára emlékezett, majd arra gondolt, vajon milyen véget érhettek.

A gyerek születése utáni első pár évben gyakran eltöprengett, hogy hogyan alakult volna az élete - Ephfel -, ha nincs a járvány. Néha elsírta magát, és Fet ilyenkor tapintatosan hallgatott. Nóra életének ezt a részét nem ismerte - nem is akarta megismerni -, ezért hagyta, hogy a nő egyedül gyászoljon. Ám ahogy a kisfiú cseperedni kezdett, és egyre jobban hasonlított az apjára - a névrokonára ugyanakkor semmiben -, a valóság elhalványította a múltbéli lehetőségek emlékét, és az élet ment tovább. Nóra már nem félt a haláltól, mert egy annál gonoszabb ellenséget is sikerült legyőznie.

A homlokán hordozta a jelet: Barnes golyójának nyomát. Úgy tekintett erre a hegre, mint egy szimbólumra, amely azt jelképezi, milyen közel került egy, a halálnál is rosszabb sorshoz, bár évekkel később már a szerencse jelképének tartotta. De most, amikor a csecsemő - tiszta és békés - arcára nézett, derűs nyugalom fogta el, és hirtelen eszébe jutottak az anyja szavai:

Ha visszagondolok az életemre, már látom, hogy a szeretet a legfontosabb.

Milyen igaz.

---