5. fejezet
A TERRORISTA INTERNACIONÁLÉ

Akárhogyan alakuljon is az észak-írországi helyzet, az IRA terrorista akcióit úgy lehetne a legbiztosabban megbénítani, ha szétzúzzák a szervezet kapcsolatait az Amerikai Egyesült Államokkal. Az amerikai kapcsolat létfontosságú az IRA számára. Ez biztosítja a politikai jó hírnév kétes értékű álcáját, a hitelképességet a terroristák nemzetközi közösségében, a pénzt, és mindenekfelett a fegyverutánpótlást.

A legtöbb ír származású amerikai már a gondolatát is felháborodva utasítja vissza annak, hogy az IRA előkelő helyet foglal el a nemzetközi terrorizmus ranglétráján. Amikor ötdolláros adományokat pottyantanak a Dooley’s Bar pultján díszelgő hatalmas üvegbe az Észak-Ír Segélyezési Bizottmány (a NORAID) érzelmekre apelláló felhívása nyomán, a legtöbben azt a gondolatot dédelgetik magukban, hogy a brit gyarmatosítók elnyomásának észak-írországi áldozatai megsegélyezésére irányuló akcióban vettek részt. Arról már hallani sem akarnak, hogy az IRA közvetlen kapcsolatban áll a palesztin terroristákkal, az ETA nevű baszk szeparatista mozgalommal, a Bader-Meinhof csoporttal és a Vörös Brigádokkal. Azt sem igen hajlandók elhinni, hogy a NORAID-nek nyújtott adományok bizonyos értelemben éppen az adakozókra ütnek vissza akkor, amikor megkönnyítik az amerikai közkatonák elleni merényleteket Nyugat-Németországban, vagy lehetővé teszik, hogy valamelyik latin-amerikai felszabadító mozgalom megsegítésére egy robbantási szakember szivárogjon be az USA-ba.

Az ír-amerikaiak sajnálatos módon jobboldali paranoiának bélyegzik az efféle állításokat, amelyek szerintük – legalább annyira légből kapottak, mint a korabeli kommunistaellenes hisztéria, amelynek során minden ágy alatt egy komcsit gyanítottak. A valóság nagyon egyszerű és nyilvánvaló. Az elmúlt két évtized alatt a terrorista szervezetek mindig is szorosan együttműködtek, még akkor is, ha ideológiájuk teljesen eltért. Ma is együtt tartják kiképzésüket, és kicserélik oktatóikat. Kölcsönösen segítenek egymás kulcsfontosságú vezetőit átcsempészni a határokon, és biztonságos búvóhelyre juttatni őket. Együttműködnek a fegyverek beszerzésénél és csempészésénél. Aki az egyik terrorista szervezetnek segít, valamennyivel jót tesz. Az együttműködés kiterjed a piszkos úton szerzett pénz tisztára mosására is. Nem valószínű, hogy a belfasti bankrablás során zsákmányolt pénzt közvetlenül az IRA használná fegyvervásárlásra – a kapcsolat nagyon könnyen kimutatható lenne. Ehelyett a pénzt átáramoltatják valami névlegesen bejegyzett svájci vagy görögországi vállalaton, és a spanyol szeparatisták számára vesznek belőle fegyvert. A spanyolok ezzel szemben felhasználhatják az IRA számára összegyűjtött segélyalapot arra, hogy közel-keleti szállítóktól vásárolt fegyverekkel csempészakciót szervezzenek. Az áru egy részét Spanyolországban rakják ki, a többi továbbhajózik Észak-Írországba.

A NORAID-nek éppen az a legfőbb célja, hogy az ilyen kemény igazságokról elterelje az ír-amerikai patrióta figyelmét, miközben az illető kopasztása folyik. A NORAID nagyon jól tudja, hogyan lehet érzelmi alapon megdobogtatni annak a mintegy tizenhatmillió amerikainak a szívét, aki ilyen vagy amolyan ír ősökkel dicsekedhet. A meggyőzés alapvető – és teljesen hamis – indoka az az okfejtés, amely szerint Nagy-Britannia azért folyamodott fegyverhez Észak-Írországban, mert nem akarja elveszíteni egy gyarmatát. A Brit áruk vására alkalmával a New York-i Bloomindgdale áruház előtt ácsorgó, aggódó nagymama kinézetű idős hölgyek ezért osztogatják olyan gyerekek fényképeit, akiket állítólag egy életre megnyomorítottak a brit Különleges Egységek plasztikból készült lövedékei. A jótékony célú vásárokon apácák árulnak olyan hárfákat, amelyeket a brit koncentrációs táborokban senyvedő foglyok faragtak – ez is ugyanazt a célt szolgálja, méghozzá kiválóan.

Az ír származású amerikai patriótákkal még azt is meg tudják etetni, hogy most megfizethetnek azért a szolgálatért, amelyet az írek nyújtottak 200 évvel korábban, a Függetlenségi Háború alatt! A NORAID-nek elegendő idő állt a rendelkezésére, hogy szinte a tökéletességig csiszolja a műsorát, amióta 1970-ben megalapította három olyan ír-amerikai, akiknek állítólag keserves tapasztalataik voltak az észak-írországi katolikus kisebbséggel szembeni brit bánásmódról.

Az ír hazafiság olyan érzelmi húrokat képes megpendíteni, hogy az emberek még arról is megfeledkeznek, hogy a három alapító egyike, egy bizonyos Michael Flannery az IRA egyik legelvetemültebb fegyvercsempésze. A külföldi szervezetek bejegyzési kötelezettsége a NORAID-re is vonatkozik, következésképpen a szervezetnek már 1971 óta van irodája Belfastban. Hiába tartóztatták le és ítélték el azóta számos munkatársukat, a NORAID továbbra is azt állítja magáról, hogy jótékony célú szervezet, amely a brit terrorizmus észak-írországi áldozatainak megsegítését tekinti fő feladatának. Martin Galvinnak, a NORAID propagandafőnökének 1984 februárjában tett nyilatkozata szerint a “a NORAID pénzéből egyetlen pennyt sem költöttek fegyvervásárlásokra”. Nyilatkozatában leszögezte, hogy a szervezet csupán “erkölcsi támogatásban” részesítette az IRA-t.

1981-ben, egy bírósági végzés következményeképp az Egyesült Államok Igazságügy-minisztériumának joga lett volna az IRA propaganda-, jószolgálati és pénzgyűjtő szervezetének bélyegezni a NORAID-ot, de 1984-ben még mindig csak az időhúzás ment – hála az ír-amerikai szavazók erejének, amely a józan észnél erősebb tényezőnek bizonyul.

Ami a valós tényeket illeti, az a mintegy 10 000 amerikai, aki rendszeresen nagyobb összegekkel támogatja a NORAID-et, tökéletesen tisztában van azzal, hogy a pénzükből fegyver lesz, de valamennyiüknek az a meggyőződésük, hogy az IRA nem más, mint az írek szabadságáért küzdő hadsereg. A terrorizmusellenes erők szemszögéből nézve az IRA valami teljesen másnak tűnik: a nemzetközi terrorizmus egyik bástyájának. Az IRA emberei, csakúgy mint az IRA pénze bárhol előbukkanhat Európától a Közel-Keletig. Az együttműködés eredeti mechanizmusa a Terrorista Internacionálé nevet kapta. Ennek keretén belül a líbiai pénzből a palesztin terroristák kiképzésére alakult kiképzőtáborok más terrorista csoportok tagjait is fogadták, például az IRA, a Bader-Meinhof csoport, vagy a Vörös Brigádok embereit. Ma már szilárd alapokon áll az a nemzetközi terrorista együttműködés, amelynek egynémely gyümölcse talán még a NORAID legeltökéltebb támogatóit is képes lenne felrázni.

Láttam például az amerikai és az olasz hírszerzés által összegyűjtött bizonyítékokat, amelyek a számukra és az én számomra meggyőzően mutatják, hogy azt a bombát, amelyet egy szélsőjobboldali újfasiszta csoport helyezett el 1980-ban a bolognai vasútállomáson, ahol több, mint 80 emberéletet követelt a robbanás, az IRA egyik bombagyártója készítette. Az illető ugyancsak ír-amerikai származású, robbantási és tűzszerészi szakismereteit még Vietnamban kezdte elsajátítani. Kiválóan megtanulta a szabotázsakciók és a bombakészítés technikáját. A köztársasági eszme eltökélt híve, de az IRA világszerte árulja a szakértelmét. A rangidős ír káderek közül sokan a líbiai támogatással létesített palesztin táborokban kapták meg az alapkiképzést – az ő soraikból kerültek ki a legsikeresebb városi terroristák. Mindenütt ott vannak a nemzetközi színtereken, és bár jól tudják, hogy az IRA életben maradásához nagy részben éppen az amerikai adományok járulnak hozzá, úgy tűnik, bennük ez nem gerjeszt olyan érzelmeket, amelyek megakadályoznák, hogy Európában vagy az USA területein amerikai célpontokat támadjanak.

A későbbiekben részletesebben is beszámolok majd az IRA, valamint a spanyol, illetve latin-amerikai terrorizmus kapcsolatáról, és arról, hogy milyen fenyegetést jelent ez az USA gyengén védett “déli végein”; Texas és Louisiana olajmezőin. Egyelőre azonban csupán arra szeretnék rámutatni, hogy a NORAID féle pénzgyűjtő akciók és a szilárd alapokon nyugvó társadalmak megingatására tett világméretű kísérlet között olyannyira nyilvánvaló az összefüggés, hogy a NORAID ártatlanságot mímelő tiltakozását nyugodtan figyelmen kívül hagyhatjuk, mint az írek közismerten mézesmázos magakelletésének egy meglehetősen visszataszító megjelenési formáját. A NORAID hivatalosan is elismeri, hogy – úgymond jótékony célokra évi mintegy félmillió dollárt képes összegyűjteni. Eltekintve attól, hogy ennek az összegnek a felhasználásáról az IRA belfasti vezetői közvetlenül rendelkeznek, állíthatjuk, hogy ez a pénz csupán a jéghegy csúcsa.

A NORAID-nak az a módszere – és ezt jó néhányszor bizonyította már az Egyesült Államok Igazságügy-minisztériuma – hogy az összegyűlt pénzt számtalan kétes egzisztenciájú vállalatocskának utalja tovább; ezek között akad olyan is, amelyet kimondottan egy fegyvervásárlási üzlet nyélbeütése céljából hoznak létre, és az üzlet létrejötte után azonnal meg is szűnik.

Katonai felszerelésekkel foglalkozó vállalataim közül nem is egyet próbáltak megkörnyékezni olyan IRA-frontemberek, akik amerikai pénzzel akartak fegyvert vásárolni. Minden esetben elutasítottam őket. Az én szakmámban a túléléshez az egyik legfontosabb alapszabály, hogy az ember lehetőleg mindig tudja, mi minek a fedőszerve – az ilyen tudás sok kellemetlen meglepetésnek veheti elejét a későbbiekben. Ha az ember aktívan kereskedik fegyverekkel, és bent van a brancsban, a NORAID által mozgatott pénz azonnal szemet szúr neki. A NORAID hetven-egynéhány kisebb szervezeti egysége által gyűjtött pénzből az Egyesült Államokban és Európában egyaránt vásárolnak fegyvereket. Az Államokban külön könnyebbséget jelent, hogy a rendőrség és egyéb rendfenntartó testületek kötelékében rengeteg az ír származású: erre meggyőző bizonyíték, hogy New Yorkban például hányan vesznek részt egy-egy Szent Patrick-napi ünnepségen. Az sem lebecsülendő körülmény, hogy a dokkmunkások között is igen szép számmal akadnak ír-amerikaiak.

Az IRA kiterjedt kapcsolatai olyan mozgásszabadságot adnak a szervezetnek Európában, amely nem csupán az angol biztonsági erőket aggasztja. A nyugatnémet Bundeskriminalamt, a Szövetségi Bűnüldözési Hatóság például engem szerződtetett 1978 tavaszán, hogy kapjak el egy IRA fegyvercsempész csoportot, akik a PLO-val közösen dolgoztak Nyugat-Európában. A sztori alighanem hathatós ellenpéldája lehet a NORAID által a Dooley’s Bárban, vagy az írek egyéb törzshelyein tálalt propagandatörténeteknek.

A dolog ezúttal is egy svájci telefonhívással vette kezdetét. A Bundeskriminalamt wiesbadeni irodájából kerestek. Egy barátomnál értek utol, ahol egy esti ital mellett gyönyörködtem a Genfi-tó felséges látványában. Könnyen meglehet, hogy egyszer úgy ér majd a halál, amint éppen ebben a tájban gyönyörködöm, mert kötöttem magammal meg néhány barátommal egy olyan megállapodást, hogy amennyiben a sok őrült politikus miatt mégis kitörne egy nukleáris háború, mi semmiképpen sem mennénk le a földalatti óvóhelyre, amely szinte valamennyi ház alatt megtalálható Svájcban. A balkonon mulatozva figyelnénk, amint felforr a tó!

Sejtettem, hogy előbb-utóbb hívni fognak, mivel a nyugatnémet rendőrség már tárgyalt velem az IRA és a palesztinok közös fegyvercsempész akcióiról, és akkor azt is megkérdezték, hogy vajon hajlandó lennék-e segítségükre lenni az ország határain túl. Elviekben igent mondtam, de azt nem sejtettem, hogy a gyakorlati lépésekre ilyen hamar sor kerül.

A Szövetségi Rendőrség már egy ideje szemmel tartotta egy olaszországi bázisú IRA fegyvercsempész csoport mozgását. Rendszerint Torinóból indultak, majd a határon átkelve fegyvert és robbanóanyagot rakodtak München közelében, a palesztinok egyik búvóhelyén. A fegyvereket általában személykocsin szállították el a búvóhelyről, majd átrakták egy kamionba, amely azután keresztülhajtott velük Európán. Az IRA fegyvercsempészei eddig két alkalommal tették meg ugyanazt az útvonalat Münchentől a belga Antwerpenen át észak-írországi végcéljukig. A Szövetségi Rendőrség e harmadik alkalommal már készen állt, hogy lecsapjon rájuk, de számításaikat keresztülhúzta az útvonal váratlan megváltoztatása. A rendőrök látták, hogy a Fekete-erdőben, Freiburg közelében átrakják a fegyvereket a személykocsiból a kamionba, de az ahelyett, hogy Frankfurt irányába fordult volna Belgium felé, most egyenesen áthajtott Franciaországba a Mulhouse-i határátkelőhelynél. A Bundeskriminalamt komoly dilemma előtt állt. Nem tudták, hogy az útvonal megváltoztatására vajon azért került-e sor, mert az IRA megneszelte, hogy figyelik őket, de ennél is sokkal súlyosabb volt az, hogy nem tudták, vajon számíthatnak-e a francia hatóságok hathatós együttműködésére.

A nyomozók vissza akarták hozni a fegyvercsempészeket az NSZK területére, de abban enyhén szólva nem voltak biztosak, hogy a letartóztatás és a kiadatás kapcsán mennyire számíthatnak majd a franciákra. A Szövetségi Rendőrségnél lévő kapcsolatom, aki egyébként több hónapja vezette a nyomozást, nem tartotta kizártnak, hogy elveszítik szem elől a csempészeket, mert a franciák – teszem azt – nem tartóztatják le őket, vagy egy esetleges letartóztatás esetén az írek szépen kicsusszannak egy ilyen vagy amolyan jogi kiskapun. Kertelés nélkül feltették a kérdést, hogy hajlandó vagyok-e haladéktalanul Franciaországba menni, elfogni, és valami módon az NSZK területére visszajuttatni az IRA fegyvercsempészeit.

A csempészek nyomába szegődött NSZK-beli detektívek jelentése szerint valószínűnek tűnt, hogy az éjszakát a határtól nem messze, egy Colmar melletti kamionparkolóban fogják tölteni. Azt biztosra lehetett venni, hogy másnap már kora hajnalban elindulnak, ami azt jelentette, hogy a francia autópályák forgatagában könnyen nyomuk veszhet. Ez annál is valószínűbb volt, mivel a németeknek fogalmuk sem volt afelől, hogy a kamion melyik komp: a calais-i vagy a boulogne-i irányába hajt-e, esetleg nyugat felé, Bretagne-nak veszi az útját, hogy Le Havre-nál, vagy St. Malónál keljen át a Csatornán.

Habozás nélkül igent mondtam. A Szövetségi Bűnüldözési Hatósággal akkor már régi jó kapcsolat fűzött össze. Tudtam, hogy ami a díjazást illeti, nem szűkmarkúak, és azt is biztosra vettem, hogy számíthatok szakszerű közreműködésükre, ha sikerül az íreket visszahoznom a határig. Közöltem velük, hogy segítőtársra is szükségem lesz, és ezt el is fogadták. A beszélgetés végeztével azonnal nekiláttam az előkészületeknek.

Egy Yves Kergal nevű francia zsoldost, egy egykori deszantost szemeltem ki asszisztensnek, akivel korábban már többször dolgoztunk együtt. Neki Párizsban is, Marseille-ben is vannak alvilági kapcsolatai, tehát amennyiben pillanatnyilag nincs más elfoglaltsága, a szükséges fegyvereket is magával tudja hozni, következésképpen nekem nem támad majd kellemetlenségem a vámosokkal, amikor átlépem a svájci határt.

Felhívtam Párizsban. Nem volt más elfoglaltsága, lelkesen elfogadta az ajánlatomat, és azonmód meg is beszéltünk egy találkahelyet Colmartól nem messze.

Az éjszakai száguldás teljesen felvillanyozott. A hideg és tiszta éjszakában a Porsche kényelmes melege ideális környezetet biztosított a tervezéshez, miközben a gyér forgalomban a Fekete-erdő felé süvítettem.

A megbeszélt időben találkoztunk, és a kölcsönös üdvözlések után átszálltam Kergal Peugeot 505-ösébe, amelyben társam két Uzi márkájú géppisztolyt és két automata pisztolyt rejtett el. Kergal kemény fickó a javából, imádja ezt a fajta munkát, de soha nem veszíti el a fejét, és bár igaz, hogy vannak bizonyos kapcsolatai bűnözőkkel, bevetésein mindig jól kiképzett katona, nem pedig gengszter módjára viselkedik.

A kamionparkolóhoz érve az időjárás jócskán lecsökkentette a feladat romantikáját. Amikor már a kamionok alatt guggolva figyeltük az írek gépjárművét, egyszeriben ráébredtünk, hogy kutya hideg van. Hajnali háromra járt, mire megfelelően elhelyezkedtünk. A hőmérő higanyszála mélyen a nulla alá süllyedt, a föld deres volt, a parkolót körülvevő erdő pedig csak úgy ontotta a nyirkos hideget.

Az írek kamionja valódi monstrum volt. Angliában gyártották, de a kormánya bal oldalt volt, és nyugatnémet rendszámot viselt. Egy élelmiszer-ipari vállalat nevét festették az oldalára, a lakatokból és plombákból pedig arra lehetett következtetni, hogy több határon is át akarnak kelni vele. Mivel senkit nem láttunk a járműben, feltételeztük, hogy a csapat tagjai a parkoló túlsó végében található kávézóban vannak. A nyugatnémetek szándékosan nem léptek kapcsolatba velünk – ezzel udvariasan értésünkre adták, hogy amennyiben bármi is balul ütne ki, ők ugyan nem akarják összeakasztani a tengelyt a francia hatóságokkal. A jelentésükből mindazonáltal kiderült, hogy a kéttagú csapat a vezetőből és a “másodpilótából” áll.

Kergallal arra a megállapításra jutottunk, hogy legjobb, ha mozgásképtelenné tesszük a járművet, így jobban felmérhetjük a helyzetet az írek visszatérése után, s eldönthetjük, hogy vajon megoldható-e a két ember ártalmatlanná tétele a parkolóban. Már a legelső telefonbeszélgetés során figyelmeztettek, hogy nem csupán szerződtetett kamionosokkal, hanem két tapasztalt terroristával lesz dolgunk.

A kamiont személyesen tettem mozgásképtelenné, méghozzá a megszokott módszerrel: a hidraulikus fékcső két különböző pontján nagyerejű krokodilcsipeszeket csíptettem a vezetékre. Ez elzárta a fékfolyadék útját a vontató és a tréler között, továbbá rögzítette az elalvás elleni, blokkolásgátlós biztonsági féket, azaz a kamiont nem lehetett megmozdítani. Amikor ezzel megvoltam, visszaültünk várakozni.

Egyikünk sem volt valami varázslatos hangulatban. Átkozottul hideg volt, és úgy igyekeztünk úrrá lenni az álmosságunkon, hogy felváltva kávét iszogattunk a termoszból, valamint hol egyikünk, hol másikunk bújt be a Peugeot-ba a fegyvereket ellenőrizni, miközben a kint maradó tovább várakozott az írek visszatérésére.

Valamivel hajnali hat előtt láttuk, hogy két férfi közeledik a kamionhoz. Mindketten sötétkék tengerészdzsekit viseltek; az egyikük fiatal és sovány volt, húsz-egynéhány éves lehetett. Sötét haja és arcszíne cigányos külsőt kölcsönzött neki. Társa jó negyvenes lehetett, és úgy nézett ki, mint aki egész életében kamiont vezetett. Egyértelműen ő volt a parancsnok. A parkoló sarkában álló irodabódéban elintézték a papírmunkát, majd elindultak a kocsi felé. A parkolóban alig volt jármű, és az agyunkon átvillant, hogy mi lenne, ha ott rögtön lecsapnánk rájuk, de ezt rögtön el is vetettük, mert amint elkezdtek készülődni, a fülke mélyéből egy harmadik férfi is előkerült. Eddig valószínűleg hátul aludt, és egyetlen pillantás elég volt, hogy felmérjük: ő a testőr, a legnehezebb fiú a csapatban. Jól megtermett fickó volt, a fején viselt kötött, gyapjú jampisapka alól répavörös hajzat kandikált elő. Hatalmas vállai és összevert, bunyós ábrázata volt.

Arról szó sem lehetett, hogy hármójukat feltűnés nélkül el tudjuk kapni a parkolóban, tehát a második variáns lépett életbe; az országúton támadjuk majd meg őket egy Kergal választotta útszakaszon, a parkolótól mintegy tíz kilométernyire. Az biztosnak tűnt, hogy valóban arra hajtanak majd, mert a nehéz gépjárművek számára az volt a leglogikusabb útvonal a Párizst délről elkerülő sztráda felé, márpedig nekik az a jó, bármelyik ponton akarnak is átkelni a Csatornán. Az első számú kérdés persze az volt, vajon mit tesznek, amikor felfedezik, hogy gond van a hidraulikával.

A parkoló széléről figyeltük, amint elhelyezkednek egymás mellett a vezetőfülkében. Az idősebb férfi ült a volán mögé, majd gázt adva indulni akart, de a jellegzetes berezgésből rájött, hogy beragadt a fék. Leállította a motort és kiszállt. Látszott rajta, hogy dühöng, amiért ott kell hagynia a meleg kabint. Gyakorlott vezető lévén azonnal tudta, merre kell keresnie a hibát, de még így is jó néhány percig eltartott, míg rájött, mi okozta a dugulást. Amikor felfedezte, azonnal mutatkozni kezdtek rajta a pánik jelei. Visszarohant a fülkéhez, és izgatottan magyarázott valamit a másik kettőnek – alighanem azt, hogy az a két csipesz nem magától került oda. Mindhárman nekiláttak, hogy átkutassák a kamion környékét, és magát a parkolót.

A vörös hajú mozgásán látszott, hogy a dzsekije alatt pisztolyt visel. A pilóta visszamászott a kocsi alá, hogy még egyszer ellenőrizze a fékvezetéket, de á vörös hajú ráordított, hogy siessen. Látnivaló volt, hogy szerinte az a legbiztosabb, ha minél gyorsabban elpárolognak a helyszínről. A második csipeszt közvetlenül a fékvezeték vége előtt kapattam fel, ami újabb néhány perces késést okozott a vezetőnek. Amikor nagy nehezen felfedezte, háromszor is ellenőrizte, nem károsodott-e a fékrendszer, majd mindhárman beszálltak, és a hatalmas jószág kihajtott a parkolóból.

Azt már az elején láttuk, hogy a kitervelt támadás nem lesz könnyű ügy. Valóban az általunk kiszemelt útra hajtottak rá – más választásuk nem is igen volt, hacsak nem akartak visszamenni a német határra –, a csipeszekből azonban rájöttek, hogy valaki érdeklődik irántuk, és a vezető alaposan rálépett a gázra, amint az útra értek.

A támadást még azelőtt kellett végrehajtanunk, hogy elérték volna a sztrádát, amely alig tizenöt kilométerre volt a parkolótól. Odáig át kellett haladnunk egy sűrű erdővel szegélyezett, dimbes-dombos útszakaszon. Kergal, aki nálam sokkal jobban ismerte a vidéket, úgy vélekedett, hogy a támadásra két helyen is lehetőségünk nyílhat, de ehhez arra volt szükség, hogy ne legyen túl erős a forgalom azon a ponton, ahol az emelkedő miatt a kamionnak lassítania kell.

A parkolóban megvártuk, míg látótávolságon kívülre érnek, majd utánuk eredtünk a Peugeot-val. Előzés közben pillantást sem vetettünk feléjük – a visszapillantó tükörből láttuk, hogy változatlanul egymás mellett ülnek mind a hárman.

Kergal már öreg rókának számít a mozgás közben végrehajtott támadásoknál, és ezúttal úgy döntöttünk, hogy most is ahhoz a technikához folyamodunk, amelyet korábban már közösen kipróbáltunk. Kergal rálépett a gázra, és legalább két kilométerrel lehagyta az írek kamionját, mielőtt engem kitett volna egy emelkedőnél, ahol az út balra kanyarodott, az erdő pedig egészen az út széléig ért. Egy villámgyors rendőrkanyarral megfordult, majd újra visszafelé száguldott, végül a hosszú, egyenletes emelkedő alján beállt közvetlenül a kamion elé.

Egy olyan manővert tervezett, amely garantáltan megőrjít minden gépkocsivezetőt. Addig lassított, míg végül csak néhány méter választotta el a kamiontól – a kocsija közben úgy rángatott, mintha rossz sebességfokozatban akart volna felfelé hajtani. A kamionsofőr, aki attól tartott, hogy elfogy a lendülete, és egyesben kell majd feldöcögnie a hegyre, vadul dudált, és azzal próbálta ösztökélni Kergalt, hogy szinte ráhajtott a hátsó lökhárítójára.

Kergal rájuk sem hederített, és továbbra is úgy tett, mint aki motorhibával küszködik. Ahogy sejteni is lehetett, a kamion kihúzódott balra, hogy megelőzze ezt a pancsert, aki elállja az útját. Ezen a ponton az írek semmi jelét nem adták annak, hogy egy esetleges támadástól tartanának. A párizsi rendszámú Peugeot vezetőjét egyszerűen valami motorhibával küszködő mazsolának nézték, akinek nincs annyi jóindulata, hogy félrehúzódjék.

A kamion hozzákezdett az előzéshez, de amint egy vonalba ért Kergallal, az gyorsított, ezáltal arra kényszerítve a kamion pilótáját, hogy a bal oldali sávban maradjon. Az időzítés tökéletes volt. A néptelen úton egy jármú sem látszott, és hacsak a kamion vezetője türelmét veszítve le nem szorítja a Peugeot-t az útról, biztosnak látszott, hogy a bal oldali sávban haladva érkezik az emelkedő tetejére, ahol én várakoztam. És ami még fontosabb: a kamion három utasát teljesen lefoglalta a Peugeot manőverezése. Valamennyien a személykocsit bámulták, és olyan hangosan káromkodtak, átkozódtak, hogy még a motorok zaján át is hallottam őket. A jobb oldali sávot nézték, miközben a vezető padlóig nyomta a gázpedált, hogy minél előbb meg tudja előzni a személyautót az emelkedőn. Kergal továbbra is fittyet hányt rájuk, és gondosan ügyelt arra, hogy kocsijának hátsó része változatlanul a bal oldali sávban tartsa a kamiont.

Amikor az óriási gépjármű egy vonalba ért velem, alig húsz-egynéhány kilométeres sebességgel haladt, tehát gyerekjáték volt felugranom rá. Az ajtó alatt nem futott küszöbléc, csak egy bemélyedés volt a vezető lábtámasza. Az ablak szerencsére le volt húzva, tehát nem kellett betörnöm. Bal lábbal megtartottam magamat a lábtámaszon, bal kezemmel az ajtó peremébe kapaszkodtam, a másikkal pedig a pilóta halántékához nyomtan az UZI-t.

Ráordítottam a vezetőre, hogy dudáljon – ez volt a jel, amelyből Kergal megtudta, hogy átvettem az események irányítását. A fickó engedelmeskedett is volna, csakhogy a tőlem legtávolabb ülő vörös fejű nehézfiú úgy döntött, hogy a fegyveréhez nyúl. Az események rendkívül gyorsan peregtek, arra mégis jutott időm, hogy rákiáltsak. Falrahányt borsó volt: a fickó büszke volt, buta és önfejű – rám sem hederített.

Amikor előrehajolt, hogy a pisztolyát kirántsa a dzsekije alól, egy hármas sorozatot eresztettem a cigányképű ifjú orra előtt. Egy golyó a nyakán, egy másik a vállán, a kulcscsont közelében érte a vörös hajút, azonnal harcképtelenné vált, de még nem halt meg. Az UZI-t ugyanazzal a mozdulattal a vezető képébe nyomtam, majd rákiáltottam, hogy lassítson, és kürtöljön. A pilóta lassított, és lehúzódott a széles útpadkára, a Peugeot pedig beállt elébe. A káromkodó és átkozódó nehézfiú az egész fülkét összevérezte, de már egyre nehezebben tudta tartani magát. Amikor Kergal kiugrott a kocsiból, rákiáltottam, hogy menjen a túlsó ajtóhoz. Kergal fél kézzel a géppisztolyt tartotta, a másikkal kinyitotta az ajtót. A vörös hajú abban a pillanatban kizuhant. A fülke elég magasan volt a földtől. Kergal nem tudhatta, mennyire magatehetetlen a férfi, ezért hátralépett, és fegyverével fedezte zuhanás közben.

Ez volt a helyes lépés, de amikor a cigányképű fiú látta, hogy Kergal kitűnik a képből, úgy döntött, hogy hős lesz. Mivel Kergal az úton állva nem láthatott semmit, engem pedig lefoglalt a pilóta sakkban tartása, a srác villámgyorsan lebukott, és valahonnan a kormányoszlop mellől előkapott egy fegyvert. Láttam, hogy egy csehszlovák gyártmányú, Skorpió típusú géppisztoly: könnyű, halálos, rendkívül nagy tűzgyorsaságú fegyver. Én takarásban voltam, ezért a srác a nyitott ajtóból Kergal felé tartotta a géppisztolyt, arra azonban már nem maradt ideje, hogy a ravaszra tegye az ujját. Odaordítottam Kergalnak, hogy a srác próbálkozik, ő pedig egy rövid sorozattal lelőtte. A fiú azonnal meghalt. Zajos, véres jelenet volt, ami az adott körülmények között veszélyes is lehetett volna, de a hősködő ifjonc nem hagyott számunkra más választást.

Most már valóban fürgén kellett mozognunk. A vezetőt továbbra is sakkban tartottam, miatta nem kellett aggódnunk, de a vezetőfülkében ott volt a fiú holtteste, a földön pedig erősen vérzett a vörös hajú, aki már-már elveszítette az eszméletét. Valódi, hivatásos tagjai voltak az IRA-nak, amit az is mutatott, hogy úrrá tudtak lenni a félelmükön. Meg voltak ijedve, de nem eléggé. Gyorsan akartunk tőlük információt szerezni, mert hosszadalmas vallatásra nem volt időnk. Meg kellett tudnunk, hogy a kamionban hová rejtették a fegyvereket, hol a dokumentáció, és van-e még másutt is elrejtett fegyverük. Azt is tudnunk kellett, hogy vajon a saját embereik nem követték-e őket. Kiszállítottam és megmotoztam a vezetőt, majd megmondtam neki, hogy feküdjön hasra a kamion végében, és a bal kezét tegye a hátsó kerék alá. Miután Kergal meggyőződött arról, hogy a vörös hajú valóban harcképtelen, felmászott a vezetőfülkébe. Közben egymás után tettem fel a pilótának a kérdéseket, amelyekre választ akartunk kapni. Most még nagyon be volt ijedve, de még mindig nem hitte el, hogy képesek vagyunk megtenni…

Tévedett. Ha az embernek sietős a dolga, nincs idő fenyegetőzésre. Jeleztem Kergalnak, hogy engedje rá a kamiont a pilóta kezére. A monstrum alig mozdult meg, de az a néhány centi is elég volt ahhoz, hogy az emberünk ujjait eltörje. A vezető felordított a fájdalomtól. Hagytam, hadd kiabáljon, majd Kergal egy kicsit előregördült, én pedig egyértelműen közöltem a pilótával, hogy nincs időm vele fecserészni. Mindössze néhány másodperc áll a rendelkezésére, hogy eldöntse, vajon a jobb kezét is hasonló sorsra akarja-e juttatni.

A pilóta azonnal beszélni kezdett, és mindent kipakolt. Pontosan elmondta, hol találhatók a fegyverek a jármű alvázában, a vámzárolt résznél. Közölte, hogy a vezetőfülkében merre van elrejtve egy további pisztoly, egy géppisztoly és két kézigránát. Azt is megtudtuk tőle, hogy a vezetőfülke hálórészében hova rejtették a vámokmányokat.

Akkorra már a vörös hajú is kezdett lassan magához térni, őt is a kocsi oldalához támasztottuk a pilóta mellé, majd ellentmondást nem tűrő hangon közöltük, mi vár rájuk, ha nem hajlandók együttműködni.

Sakkban tartottam őket, miközben Kergal a Peugeot csomagtartójába helyezte a fiatal fiú holttestét, azután a lehetőségekhez képest bekötöztük a vörös hajú vérző sebeit, hátrakötöztük a két kezét, és felfektettük a hálórészben az egyik priccsre.

Közöltük velük, hogy útonállók vagyunk, és a fegyverszállítmány érdekel bennünket. Azt a mesét találtuk ki, hogy mi is a fegyverszakmában utazunk, és olyasvalakinek dolgozunk, aki tudott a szállítmányról. Végül pedig a tudomásukra hoztuk, hogy az ő hogylétük egyáltalán nem érdekel bennünket, és amennyiben a szükség úgy hozná, minden további nélkül ott fogjuk hagyni a hullájukat az árokszélen.

A vezető keze elég csúnyán megsérült, de vezetni azért tudott, én pedig úgy véltem, így okozza majd a legkevesebb bajt. A sebességváltásnál segítenem kellett neki, bár láthatóan kiváló sofőr volt, valamint alaposan meg is rémítettük, ezért hát nagyon igyekezett.

Először egy telefont kellett találnunk. Értesítenünk kellett a Bundeskriminalamt embereit, de egy ekkora monstrummal nem parkolhat akárhol az ember. A nyugatnémet határ felé az előző éjszakai parkoló tűnt a legalkalmasabbnak, így hát szóltam a pilótának, hogy kanyarodjék be a korlátozott idejű parkolórészbe. A csatározás miatt meglehetősen viharvert volt a vezetőfülke, de ezt a földről nem lehetett észrevenni, következésképpen sikerült feltűnés nélkül kiszállnunk. Kergal a közelben parkolt le a Peugeot-val, majd átsétált a kamionhoz. Eddig semmi különös nem történt. Beszállt, majd az én fegyveremmel tartotta sakkban a két embert, mialatt én elindultam telefont keresni, ahonnan felhívhatom Wiesbadent.

A Szövetségi Bűnüldözési Hatóság a hívásom után azonnal átvette az események irányítását. A német hatékonyságról és precizitásról jó néhány vicc kering, de az az igazság, hogy valóban azok: már jó előre részletes tervet dolgoztak ki arról, hogyan juttassuk át a kamiont a határ túloldalára, ha sikerül a hatalmunkba keríteni.

Németországi kapcsolatom könnyed hangon, virágnyelven rendkívül precíz instrukciókat adott. Az általa megadott pontra kellett vinnünk a kamiont, éspedig a mulhouse-i határátkelőhely francia oldalán levő parkolóba, a Vámőrség közelébe. Ott műszaki hibát kellett tettetnünk. A többi már az ő dolguk. Nem egészen sejtettem, mi a szándékuk, de már épp elégszer dolgoztam velük ahhoz, hogy ne kételkedjem a hozzáértésükben. Visszasiettem a kamionhoz, gyorsan eligazítottam Kergalt, majd ismét a volán mögé ültettem a pilótát.

A vörös hajú ekkor már úgy káromkodott, mint a vízfolyás, de ahhoz túl gyenge volt, hogy tegyen is valamit. A kamionsofőr már rég felfogta, hogy szándékaink komolyak; szerintem mindketten meg voltak győződve arról, hogy nekünk valóban csak a fegyverek kellenek, és az áru átrakása után legfeljebb azt remélhetik, hogy a kamionjukat meghagyjuk nekik.

Kergal a Peugeot-ban biztonságos távolságból figyelte, hogy az ír pilóta elindul Mulhouse irányába. Akkor már reggel nyolc óra felé járt az idő, ragyogott a nap, de a kocsin nem volt semmi különös látnivaló. A vezetőfülkében már más volt a helyzet. Merő vér volt minden, és igazából semmit nem tehettünk vele. A kamion vámzárolt volt, így hát a vörös hajút legfeljebb a priccs alá dughattuk volna, a Peugeot-ban sokkal feltűnőbb lett volna. Az akció következő szakaszának sikere már a nyugatnémeteken múlott, ők pedig újabb ragyogó példával bizonyították, hogy valóban hivatásuk magaslatán állnak.

Amikor a megjelölt helyre érkeztünk, a Vámőrségtől vagy kétszáz méternyire, az ír vezetőt utasítottam, hogy engedjen ki az útra egy kis fékfolyadékot, hadd lássa mindenki, hogy bajban vagyunk. A németeknek becslés alapján adtam meg érkezésünk várható idejét, és noha ehhez képest késtünk egy kicsit, ők addigra felkészültek a fogadásunkra. Felhívtam telefonon a wiesbadeniektől kapott számot, hogy jelezzem: a helyszínen vagyunk. Ezután nagy látványosan körbejártam a kamiont, majd visszaültem a vezetőfülkébe, mintha valamennyien arra várnánk, hogy megjöjjön a szerelő.

A Francia Vámhatóság a világ egyik legérzékenyebb szervezete, de a nyugatnémet Bundeskriminalamt akciójára még csak fel se neszeltek.

A Bűnüldözési Hatóság emberei egy Volkswagen mikrobuszban érkeztek, amely ugyanannak a cégnek az emblémáját és színeit viselte, mint a kamion – ezt minden bizonnyal az éjszaka folyamán készítették el, miután a fegyverszállítmány berakodásánál megfigyelték a kocsit. Úgy álltak le a mikrobusszal, hogy az a lehető legjobb fedezéket nyújtsa, majd a rakodótérbe tették az ír fiatalember holttestét. Ezután kioldozták a vörös hajút és a mikrobusz első ülésére ültették – a háta mögött a három overallos, szerelőnek öltözött német egyike vigyázott rá.

Kergal meg én magunkra maradtunk a Peugeot mellett. A nyugatnémet csoport parancsnoka közölte, hogy amennyiben bárki említést tenne rólunk, a hivatalos változat szerint az élelmiszer-ipari cég emberei voltunk, akiket azért riasztottak, hogy segítsenek a műszaki hibával küszködő kamion személyzetének. Közben úgy tettek, mintha a vezetőfülkében is szerelnének valamit, s eközben ügyesen egy fehér lepedőt húztak a vérfoltos ülésre – a szerelőműhelyekben általában ilyennel borítják a kárpitozott részeket, hogy azok ne szennyeződjenek munka közben.

Ezzel tulajdonképpen minden készen állt a határátlépéshez. Gondos előkészítés eredményeként egy teljesen hihető történetük volt arról, hogy a kamion Franciaország területén meghibásodott, ezért kénytelen volt ide visszatérni, hogy a cég szerelői megvizsgálhassák a hibát. A helyszínen kiderült, hogy fődarab hibásodott meg, következésképpen a kocsit haza kell vinni Nyugat-Németországba, hogy meg tudják javítani. Kergal és én elismerően figyeltük, amint baj nélkül, simán túljutnak a vámon, és átgördülnek a határon. A franciák emlékeztek rá, hogy a Volkswagen alig fél órája lépett be, és azt is látták, hogy az állítólagos autószerelők ott ügyködnek a kamion körül, így aztán a mikrobuszba be se néztek. A kamion ugyancsak átgördült a vámon: a plombák sértetlenek voltak rajta, az okmányok tanúsága szerint német árut szállított, most pedig hazai területre tart. Lélegzetelállítóan sima volt az egész.

Miután a határátkelés megtörtént, Kergal visszavitt oda, ahol a Porschémat hagytam. Kezet ráztunk, és ki-ki elindult a maga útjára. Az akcióért a nyugatnémetek ötvenötezer angol fontot fizettek, és megtérítették a költségeimet. Az összeg két héttel később érkezett meg svájci bankszámlámra. Teljes mértékben meg voltak elégedve szolgálatainkkal, de nekem is jó érzés volt egy olyan bűnüldöző testülettel dolgozni, ahol tudják, milyen csodákat lehet művelni a terroristák ellen, ha a saját módszereiket alkalmazzuk.