12. fejezet
CÉLPONT: AZ ETA PROPAGANDAFŐNÖKE

A spanyol kormány az éttermi találkozó után azonnal több mint 60 000 fontot utalt át svájci bankszámlámra, én pedig hozzáláttam a toborzáshoz.

Első célom az volt – bár erről mélyen hallgattam Alvarez előtt –, hogy ellenőrizzem a spanyol hírszerzés adatainak helyességét. Eszemben sem volt, hogy bármibe is belekezdjek csupán a Madridban átadott személyi lapok alapján, anélkül, hogy tudnám: naprakészek, pontosak-e az információk. Az akció elég veszélyes volt önmagában is, semmi szükség nem volt arra, hogy esetleg ártatlan életek is odavesszenek. Gondos tervezéssel valószínűleg sikerül elérnünk, hogy az elkövetendő gyilkosságokat a baszkok egymás közötti rivalizálásnak tudják be, vagy a szélsőséges francóisták számlájára írják, de egy-két ártatlan áldozat esetén már semmi sem fojthatta volna el a közfelháborodást.

Nekem francia, vagy legalábbis franciául folyékonyan beszélő saját hírszerzőkre volt szükségem, és össze is hoztam egy magot, amely bármikor kibővíthető volt, amennyiben a spanyolok továbbra is fizetnek. Legkedvesebb társaim egyike, Yves Kergal nem vállalkozott a feladatra. Ő a gyors akciókat kedveli, és az már a legelején nyilvánvaló volt, hogy ez a titkos háború várhatóan több hónapig elhúzódik. Helyette a zsoldosvilág másik rendíthetetlen harcosát, egy Jacques Cesari névre hallgató korzikait szemeltem ki. Meglepő, de Kergal és Cesari soha nem dolgoztak együtt. Ismerik és kedvelik egymást, és többször iddogáltunk már hármasban a marseille-i régi kikötő egyik-másik bárjában, a zsoldosok kedvelt helyeinek valamelyikében. A hivatást tekintve a két ember két külön világ. Cesari gazdag korzikai kereskedőcsalád sarja. Jól menő autóalkatrész-kereskedelmi céget vezet Marseille-ben, de azóta, hogy még fiatal katona korában tisztként szolgált az idegenlégió egyik észak-afrikai légideszantos alakulatánál, halálosan untatja az üzleti élet. Azóta volt már zsoldos Kongóban, Nigériában és a Közel-Keleten. Örömest vállalta a baszkok elleni akciót, mert így legalább a fivéreire hagyhatta az autóalkatrészeket, és részt vehetett valamiben, amit ő “aktív kikapcsolódásnak” szokott nevezni. Ez a könnyed szóhasználat persze megtévesztő lehet. Abban a pillanatban, amint kilép marseille-i vállalata kapuján, Cesariból azonnal katona lesz. Szakmai tekintélyem pedig nagyrészt annak köszönhető, hogy kizárólag vérbeli hivatásosokkal dolgozom. A mostanihoz hasonló vállalkozásban nincs helye holmi kalandkergető, hitvány alakoknak.

Cesari megnyerése azzal az előnnyel is járt, hogy nyugodtan rábízhattam a toborzást. A zsoldosok sok tekintetben hasonlítanak azokhoz a terroristákhoz, akik ellen harcolnak: ők is jól tudnak dolgozni sejtfelépítésű szervezetben. Nagyobb vállalkozás esetén, amikor viszonylag sok emberre van szükség, általában egy főtörzsőrmesteri készségekkel rendelkező embert szoktam felfogadni, aki képes összetoborozni és kordában tartani az egységet, és kizárólag nekem tartozik számadással. Ha csupán néhány emberről van szó, szívesebben végzem személyesen a válogatást, de a biarritzi felderítőmunkához olyan jelöltekre volt szükség, akik elsősorban Jacques-kal képesek jól kijönni. Ő lesz az, aki többé-kevésbé állandóan a városban, a bázison tartózkodik, miközben én egyéb feladataimat intézem, s közben jövök-megyek.

Cesari kibérelt egy kellemes, kétemeletes biarritzi házat. A kertfalon kúszónövények és vadszőlő indázott. Az utcáról nehéz vaskapun át lehetett bejutni, ha pedig kocsival érkezett az ember, egyenesen a ház alatti, teljesen zárt garázsba lehetett hajtani. Az ott töltött első három hét alatt Cesari számos rejtekhelyet alakított ki a különféle fegyverek és robbanóanyagok számára. Az ácsmesterség a hobbija, és végtelenül büszke volt az álmennyezetre, meg a padlózat elmozdítható részeire. Ahhoz a munkához, amelyre vállalkoztunk, a gépkocsiba szerelt időzített bomba az egyik leghatékonyabb és szinte azonosíthatatlan harci eszköz, ezért hát jelentős készleteket halmoztunk fel a biarritzi házban. A gyutacsokat és az időzítő szerkezeteket egyenest Angliából hoztam, mert jobban kedvelem az olyan holmit, amit a saját igényeim szerint terveztem. A vámhatósággal való felesleges súrlódásokat kerülendő, a robbanóanyagot viszont Marseille-ben szereztük be. Mivel nem szerettük volna, hogy Jacques tevékenysége túlságosan magára vonja a figyelmet, intézkedtem, hogy az egyik belga kapcsolatom hozzon néhány pisztolyt és géppisztolyt abból a készletből, amelyet nála helyeztem letétbe. A fegyvereket Nantes-ban vettük át, az illető pedig tisztességes pénzt kapott, amiért áthozta őket a határon. A szállítmányt személyesen kézbesítettem Jacques-nak.

Ez idő alatt Jacques folytatta a hírszerző hálózat kiépítését. Ebben alig vettem részt attól a néhány alkalomtól eltekintve, amikor – jó három-négy hetenként egyszer – megjelentem Biarritzban, és Jacques városnéző sétára vitt. Ilyenkor a baszk terroristák újabb és újabb rejtekhelyeit mutatta be. A spanyolok információjáról kiderült, hogy teljesen aktuális és helytálló, de Jacques munkája nyomán az akták igencsak meggyarapodtak.

Úgy számoltam, hogy az első támadást a legelső, madridi eligazítás után öt-hat hónappal tudjuk majd végrehajtani. Az előkészületekre azért szántam ennyi időt, mert úgy éreztem, hogy egyszerre több célpontra is le kellene csapnunk. Az első akció után az ETA azonnal megneszeli, hogy valami készül ellenük, és abban a pillanatban feltehetően minden addig szokásos gyakorlatát megváltoztatja.

Az események úgy hozták, hogy mégis előbb kellett lépnünk. Három hónap telt el azóta, hogy Jacques befészkelte magát Biarritzban, amikor londoni irodámban megcsörrent a telefon. Nem tudnék haladéktalanul Madridba repülni? Mr. Richard bizonyos szerződési nehézségekről óhajt velem sürgősen tárgyalni.

A madridi járat fedélzetén már sejtettem, miről lehet szó: a Belügyminisztérium tetteket, eredményeket akar. Hatalmas összegeket fizettek ki, és szeretnének már látni valamit a pénzükért.

Lelkileg felkészültem arra, hogy nem engedek majd a rám nehezedő nyomásnak. A hivatásos szemével nézve az volt a logikus, hogy alapos előkészítés után egyszerre kell lecsapni az ETA vezetőinek jó részére, de végül hagytam, hogy “Richard” a madridi rendőrség egyik titkos lakásán, egy feszült hangulatú tanácskozás során meggyőzzön az ellenkezőjéről. Ha az ember megtanulja, hogyan működik a hírszerzési és biztonsági bürokrácia, akkor azzal is tisztában van, hogy bizonyos esetekben kénytelen engedni a rendszer belső, bürokratikus nyomásának.

Richardra pedig szinte kibírhatatlan nyomás nehezedett a Belügyminisztérium részéről. 1979 telén, 1980 tavaszán a baszk terroristák már-már a törvény felett álló hatalommá nőtték ki magukat. San Sebastianban két olyan gyilkosság is történt, amely még az ilyesmihez hozzáedződött közvéleményt is felrázta. Az egyik úgy történt, hogy egy rendőr éppen a barátnőjével iszogatott egy kávéházban, amikor két fiatalember – szinte gyerekek – arcátlan hányavetiséggel tüzet nyitott rá egy autóból. A srácok annyira biztosak voltak a dolgukban, hogy még az arcukat sem maszkírozták el. Legalább egy percig álltak és figyelték a kávézó padlóján haldokló férfit, s csak azután menekültek el.

A másik esetben kilőtték egy szolgálaton kívüli rendőr autójának gumijait. A kocsi lerohant az útról, a rendőr pedig a szélvédőnek vágódott. Véres fejjel borult a kormányra, miközben egy motoros hajtott a kocsi mellé, és hangosan kacagva golyót eresztett a fejébe. A történtek természetesen nem terelték el a spanyol kormány figyelmét a Pénzügyminisztérium által az ETA elleni különleges akció fedezetéül külföldre utalt hatalmas összegekről, amelyeknek eddig semmilyen látható eredményük nem volt. Alvarez csupán azzal tudott érvelni, hogy éppen a szükséges infrastruktúra létrehozásán fáradozom, méghozzá szép sikerrel.

A találkozó során éreztem, hogy Richard már nem tud tovább manőverezni. Megnevezett egy személyt. A halálát követelte. Láttam, hogy ez már messze több, mint az a próbafutam, amelyet az első találkozón kért; ez már létkérdés volt. Ha az akcióra nem kerül sor, elapad a pénz. Memorizáltam a kiszemelt áldozat nevét, majd Londonba visszatérve, még aznap éjjel leadtam Jacques-nak.

Két nappal később már Jacques mellett ültem egy bérelt Peugeot-ban, és fürdőzőket figyeltem a tengerparton. Egész pontosan az első áldozatot, egy José Arizguren nevű, huszonnyolc éves fiatalembert tartottunk szemmel, aki éppen fürdőző kedvesében gyönyörködött. Jacques szerint minden reggel kijártak ide. Minden alkalommal ezt a Biarritztól vagy hat kilométer távolságra levő, eldugott öblöt választották, és fél órát vagy legfeljebb egy órát töltöttek itt. Május első hetében jártunk, és az időjárás a dél-európai népek általános nézete szerint egyáltalán nem volt alkalmas az úszásra. A csípős nyugati szél fehérre korbácsolta a hullámok taraját, és fütyülve vitte a homokot az öblöt szegélyező dűnék között. A barátnő, egy Suzanne Caccia nevű, tenyeres-talpas lány naponta úszott, és a hullámverésben csapkodva láthatóan élvezte a kemény edzést. Arizguren még csak le sem vetkőzött. Jacques szerint ma is azt tette, mint mindig: egy sziklatömbön ült a dűnék tövében és figyelte a lányt. Sötétszürke sportzakót viselt, amelynek felhajtott gallérja köré szürke sálat vetett. Láthatóan kedvelte az intellektuális megjelenést – ezt látszott alátámasztani vastag keretes szemüvege, és az ajkai között tartott görbeszárú pipa is, amelyet sokszor meg sem gyújtott.

Jacques már két napot és két éjszakát töltött a megfigyelésével, és azt mondta, hogy nincs róla valami nagy véleménye sem mint emberi lényről, sem mint célpontról. A Madridból magammal hozott eredeti tájékoztató szerint ő volt az ETA-Militar propagandafőnöke. Jacques a felderítés első néhány hónapja alatt is többször látta, de a hívásomig nem szentelt neki különösebb figyelmet.

Szívesebben kezdtem volna olyasvalakivel, mint például Zarra, de Richard utasítása egyértelmű volt. A tárgyalás után Alvarez, aki látta rajtam, hogy bosszant, ha siettetnek, külön hangsúlyozta, hogy a Belügyminisztérium számára Arizguren nagyon fontos.

– Az intellektuális külső ne tévessze meg – mondta. – Utolsó gazember. Kétszer ölt saját kezűleg, más gyilkosságokban pedig bűnrészes.

Nem volt okom rá, hogy kételkedjem Alvarez szavaiban. Nagyon úgy tűnt, hogy az ETA soraiban már a taknyos gyerekek is lőnek, vagy bombát robbantanak. Richard mindenesetre nagyon eltökélt volt, hiába figyelmeztettem, hogy hónapok munkáját tehetjük tönkre, mert a többiek valószínűleg búvóhelyet változtatnak, ha csupán egyetlen célpontra csapunk le. Miközben Arizguren kocsiját követtük, Jacques röviden összefoglalta mindazt, amit a rövid megfigyelés, és a baszk által látogatott helyeken való diszkrét érdeklődés alapján kiderített. Jacques szerint Arizguren a nap legnagyobb részét szeretkezéssel tölti. Két barátnője is volt: az a francia lány, aki jelenleg a vízben úszott, és Dorotea Corta, egy fiatal baszk felkelő. Úgy tűnt, hogy Arizguren nagy energiával igyekszik megakadályozni a két szerető találkozását, és akármi is a feladata az ETA soraiban, legfeljebb napi egy-két órája juthat rá – azok az órák, amelyeket nem éppen az egyik vagy a másik szeretője ágyában tölt.

– Kefélnek, mint a nyulak – mondta Jacques vigyorogva.

Lábaim alatt, a Peugeot padlóján annyi robbanóanyag feküdt durva vászonba csavarva, amennyivel szükség esetén akár a tengerbe repíthettem volna Arizguren Renaultját. Csomagoltam mellé egy olyan pici, hatékony távirányítót is, amilyent máskor már szép sikerrel használtam. Jacques szerint ez volt a legalkalmasabb pillanat, hogy a töltetet a kocsi alá erősítsem: a lány még mindig a vízben volt, és úgy tűnt, hogy esze ágában sincs kijönni. Ha most is úgy történik minden, ahogy eddig, akkor a lány partrajövetele után etyepetyélnek egyet, mielőtt felöltözik, utána rövid séta következik, és csak azután jönnek a kocsihoz, hogy hazainduljanak Biarritzba.

Már korábban megkérdeztem Jacques-ot, hogy szerinte a lánnyal is végezzünk-e, ha a helyzet úgy kívánja.

– Miért ne? – felelte vállat vonva. – Ő sem ártatlan bárány. Tisztában van vele, hogy Arizguren kifele, miféle. Akikkel beszéltem, mind azt mondták, hogy minden terroristával lefekszik. A mozgalmi lendülettől gerjed be. – Elmosolyodva folytatta. – Akkor meg úgy van rendjén, ha a kockázatot is vállalja, nem igaz?

Ezt az érvet kénytelen voltam elfogadni. Nem tudom sajnálni az olyan ártatlan nőket, akik izgatónak találják a terroristákat. A terroristák között is sokan vannak, akik csupán azért mennek bele a játékba, mert szerintük így férfiasabbnak tűnnek a nők szemében. Nem egy olyan robbantási akcióról hallottam, amelyet kizárólag azért hajtottak végre, hogy csodálatot ébresszenek a slepp egyik-másik nőtagjában.

Ha történetesen Dorotea az, akivel végez a plasztik, miatta sem kellett lelkiismeret-furdalást ereznünk. Ha engem kérdeznek: az a nő, aki belép egy terrorista szervezetbe, minden női méltóságát elveszíti.

Mivel a saját távirányítású robbantószerkezetemet szándékoztunk felhasználni, én akartam rögzíteni. A Peugeot alig húsz méterre parkolt Arizguren kocsijától, és Jacques szinte akadálytalanul rálátott a parton szórakozó párra. Ha elindulnak, csak jeleznie kellett, mielőtt kívül kerülnek a látóterén, és nekem rengeteg időm marad arra, hogy minél távolabbra jussak a Renault-tól. A töltet felerősítése minimális időt vesz igénybe. A fedezékkel sem volt gond: a közelben nem akadt több autó, és a környéken található néhány ember egytől egyig a parton tartózkodott, következésképpen a dűnék takarásában nem láthatott senki.

Görnyedt testtartással, futva tettem meg a két kocsi közötti távolságot, a robbanótöltetet a hasamhoz szorítva, mint egy rögbijátékos a labdát. A Renault-hoz érve hanyatt feküdtem, és mélyen a kocsi alá toltam a robbanóanyagot. Ha történetesen mégis erre járna valaki, azt hiszi majd, hogy a kocsit javítom.

Végül a művelet alig öt percet vett igénybe. Egy adag plasztikot elöl rögzítettem közvetlenül a vezetőülés alatt, egy másikat meg hátul, az üzemanyagtartálynál. Mindkettőbe elektromos gyutacsot szúrtam, amelyek az alváz alá tapasztott vevőegységtől kapták a jelet. Semmi gubanc, semmi drót, az egész egyszerű, és oldalról teljesen észrevehetetlen. Jacques szerint Arizguren amúgy sem szokta ellenőrizni a kocsiját, az én szerkentyűmre pedig véletlenül nem bukkanhatott rá.

Gyorsan visszatértem a Peugeot-hoz, és ellenőriztem egy-két dolgot. Miután meggyőződtem róla, hogy az elem működik, vételre kapcsoltam a jeladót – ezt a rafinált kis áramkört valamennyi felszerelésembe beleépítettem, mert így ellenőrizhető, hogy a vevő valóban venni tudja-e a jelet.

Minden készen állt, de az utolsó pillanatban történt valami. A lány már a parton törölközött, és éppen nekilátott, hogy belebújjon a farmernadrágjába, amikor előbukkant egy ütött-kopott Citroën és leparkolt a Renault mellé. Jack rám kacsintott.

– Szerencséd, hogy gyorsan dolgozol – mondta erős korzikai akcentussal.

A Citroën úgy állt meg, hogy a két kocsi szinte összekoccant, majd kisvártatva négy ember – két nő, két férfi – szállt ki belőle.

– Ismered őket? – kérdeztem Jacques-ot.

– Az egyik férfit már láttam a többiek között a Bar des Sports-ban. Biztosan ETA-tag. A kocsija szerepel a spanyolok listáján.

– És a többiek?

– Gőzöm sincs – felelte Jacques. – Biztos szintén zenészek, de hozzájuk még nem volt szerencsém.

– Arizgurent később intézzük el – mondtam. – Lehet, hogy ezek ártatlanok.

Jacques elvigyorodott. – Kár, mon cher! Kezdetnek nem lenne rossz hatot egy csapásra…

Bólintottam. Ha az a másik négy ember akármilyen minőségben is, de rajta lett volna a listán, nem halogattam volna a robbantást. A Renault alatti töltet simán szétroncsolta volna mindkét autót, és magamban azt mondtam volna, hogy mind a hatan rászolgáltak a halálra, de így, hogy a csoport három tagjáról nem tudtunk bizonyosat, ez a változat szóba sem jöhetett.

Láttuk, amint lemennek Arizgurenhez, játszadoznak, nevetgélnek, majd együtt jönnek visszafelé, és csak az utolsó pillanatban válnak ketté. Beültek a kocsikba és elhajtottak.

Jó nagy egérutat hagytunk nekik, mielőtt Jacques rágördült a keskeny, homokos parti útra, és elindult Arizguren Renault-ja után.

– Sejtem, hová mennek – szólalt meg Jacques. A lány lakására. 48. Rue de l’Atlantique. Második emelet. A fickó kefélési szokásaihoz lehet állítani a pontos időt.

– A lakásnál tudunk robbantani? – kérdeztem.

– Nem valószínű. A bérház háta mögött teszik le a kocsit. Van ott egy tér, ami tele lesz kocsikkal. Mindenki ott parkol, ahol éppen hely van. Sok a járókelő.

A Renault követése nem okozott gondot, és Jacquesnak igaza volt: valóban felmentek a lány lakására. A kis téren Arizguren valódi francia módjára parkolt. Úgy furakodott be a legutolsó szabad helyre, hogy a kocsi első kerekét felugratta a járdaszegélyre, majd lehuppant. Amikor megállt, a kocsit elöl is, hátul is csak centiméterek választották el a szomszédos autóktól.

– Szerencséje van a piszoknak – jegyezte meg Jacques. – Most órákig hetyeg majd odabent, mi meg le sem tudunk parkolni ezzel a szemétládával. Ezen a környéken soha nincs parkolóhely. Legfeljebb ebédidő után.

Körülnézve láttam, hogy a tér mindhárom oldalán szinte egymásba ér a sok parkoló autó.

Egy ideig a külső sávban ácsorogtunk, de ez egyikünknek sem volt ínyére. A Peugeot túlságosan is feltűnő volt. Egy ilyen akciónál éppen a legelemibb dolgok szoktak gondot okozni, mint például az, ha az ember szóváltásba keveredik egy rendőrrel. Eltekintve attól, hogy a rendőr esetleg megjegyzi az ember képét, Jacques hamis igazolvánnyal bérelte a kocsit, amelynek a csomagtartója mellesleg tele volt fegyverrel.

– Tegyél ki itt, és keress valahol parkolóhelyet – javasoltam. – A sarki kávéházban megvárlak. Siess!

Már majdnem tizenegy óra volt. Csípős szellő fújdogált, de a kávéház terasza így is zsúfolt volt. Sikerült közvetlenül a járda szélénél találnom asztalt, ahonnan éppen ráláttam a lány lakásának kapujára. Rendeltem magamnak egy pohár fehérbort, majd kényelmesen hátradőltem, de közben ügyeltem rá, hogy a jeladó ki ne kandikáljon bélelt dzsekim zsebéből.

Nagyon praktikus kis jószág ez. Alig hússzor kilenc centi a nagysága, a vastagsága meg a hármat is alig éri el. Az antennája harminc centis lehet, ezt azonban most leszedtem és a nadrágszáram belső oldala mentén a zoknimba szúrtam.

A robbantást bármikor végre tudtuk hajtani, csupán azt kellett kivárnunk, hogy Arizguren beüljön a kocsiba, és egy olyan helyre hajtson, ahol más járókelők nincsenek kitéve a veszélynek.

Már a második pohár boromat szopogattam, mire Jacques dohogva, morgolódva visszaérkezett; csak néhány utcával arrébb talált parkolóhelyet.

– Már több, mint egy órája fent van – mondtam. Talán már nem tart soká.

– Talán… – felelt Jacques, azután fanyarul elmosolyodott. – Reméljük, ma jól megy neki a kamatyolás. Lehet, hogy ez lesz az utolsó.

Arizguren valamivel több mint két óra múlva jelent meg. Egyedül jött és jókedvűnek látszott. Gyors léptekkel ment a kocsijához.

– Ide tudnád hozni a kocsit? – kérdeztem.

– Reménytelen – felelte Jacques.

– Jó, akkor taxival követem – mondtam. – Te menj haza. Ha szükségem lesz a kocsira, majd hívlak.

A tér innenső sarkán volt egy droszt, és mielőtt Arizguren kimanőverezett volna a szűkre szabott parkolóhelyről, már taxiban ültem.

Azt tudtam, hogy az üldözés nem jelent majd gondot. A francia taxisofőrök imádnak másokat követni. A sofőrnek leadtam az A/ l-es dumát, miszerint a Renault sofőrje a feleségemmel kefél.

Alig tíz perccel később Arizguren megállt Biarritz diáknegyedének szívében, egy másik bérház előtt. Jacques egy alkalommal már elhozott ide, és tudtam, hogy a környező bérházakban jó néhány gyanús személy lakik. Ami azt illeti, a diáknegyed elnevezés kissé félrevezető. Az épületek többsége távolról sincs leromlott állapotban, és abban a házban, ahova Arizguren belépett, valószínűleg magas lakbért kellett fizetni a lakásokért. A környék hangulatát mégis az itt lakó diákok határozták meg. Sok lakásban nagyobb közösségek laktak, az egyes lakások között pedig nagy volt a mozgás, nem úgy, mint a skatulyaszerű betonkaszárnyák többségében.

Az utca valójában széles sugárút volt, két oldalán a járdaszélre ültetett pálmafákkal. Mintha az útfenntartók már évek óta nem jártak volna erre: az aszfalt hepehupás volt és töredezett, a járdaszegély a sarkon szinte belesüllyedt az út síkjába. Erre Arizguren varázslatos parkolási technikája hívta fel a figyelmemet. A ház körül korántsem volt akkora zsúfoltság, mint az előzőnél, de azért itt sem volt könnyű parkolóhelyet találni. Arizguren ezúttal is a járdaszegélyre felugratva ügyeskedte be a kocsit egy parányi résbe. Az egyenetlen járdaszegélynek, no meg a kocsival mit sem törődő vezetési stílusának köszönhetően a bal hátsó kerekével belehajtott az egyik pálmafa körül kihagyott földágyasba. A hőségtől összeszikkadt a föld, és hallottam, hogy az alváz megcsikordul a járdaszegélyen. Éppen a taxit fizettem ki néhány méterrel arrébb, amikor Arizguren káromkodva kiszállt a kocsiból, hogy jobban szemügyre vegye a kárt. Olyan közel álltam hozzá, hogy már-már természetellenes lett volna, ha nem reagálok a történtekre, így hát magam is odamentem, hogy lássam, mi történt. Először is azt vettem észre, hogy a Renault üzemanyagtartálya, pontosabban az egyik robbanótöltet szinte ráfekszik a járdára. Attól nem kellett tartani, hogy a plasztik berobban, de ha Arizguren a kocsi alá hasal, könnyen felfedezheti a töltetet.

Amikor közelebb értem, Arizguren franciául kezdett beszélni hozzám, méghozzá kemény, spanyolos akcentussal. Én értettem, hogy azt szeretné, ha segítenék neki megtolni a kocsit, de úgy tettem, mint aki egy mukkot sem tud franciául.

Angolul szólaltam meg.

– Kutya egy helyzet – mondtam.

Arizguren nem értette. Újra franciául kezdett beszélni, de azután átváltott spanyolra. Erre szándékosan rossz spanyol kiejtéssel megkérdeztem: – Oh. Habla Espanol?

Néhány spanyol frázist váltottunk egymással a kocsiról, ami némiképp megnyugtatta Arizgurent, de végül elege lett az egész helyzetből, és elbúcsúzott tőlem.

– Itt lakik egy barátom. Majd őt megkérem, hogy segítsen.

Azonnal feltámadt bennem a gyanakvás.

– Nagyon nehéz ez az autó. Hány barátja van? – kérdeztem.

– Csak egy – válaszolta Arizguren. – Maga is hajlandó segíteni?

Valamivel távolabb, ahol megálltam a taxival, egy telefonfülkét pillantottam meg.

– Segítek, ha tudok – válaszoltam –, de előbb telefonálnom kell.

Arizguren eltűnt a kapualjban, én pedig a telefonfülkéhez sétáltam. Akkor még nem döntöttem el, hogy érdemes-e itt próbálkoznom a robbantással. A taxisofőr valószínűleg emlékezni fog rám, és meglehet, hogy Arizguren kocsijának a rendszámát is feljegyezte. Másfelől ugyanez a kockázat fennáll akkor is, ha követem Arizgurent egy újabb házig, és később próbálom meg végrehajtani a dolgot. Minél tovább várok, annál nagyobb a valószínűsége, hogy a fickó megtalálja a robbanótölteteket, de a vezetési stílusát ismerve az sem lett volna elképzelhetetlen, hogy azok egyszerűen leszakadnak a kocsiról!

Amikor megláttam, kivel tér vissza Arizguren, már szinte meg is győztem magamat. Az illető harminc év körüli, alacsony, kövérkés férfi volt, sűrű, fekete szakállal, amelyre élénken emlékeztem Alvarez titkos tájékoztatóiból. Martin Garmendiának hívták, és a spanyolok szerint része volt az ETA hírszerző tevékenységében.

Ahogyan a kocsihoz közeledő két alakot figyeltem a telefonfülkéből, magamban azt gondoltam: miért ne? Ezek után már csak az izgatott, hogy vajon nem vagyok-e túl közel? A jeladóm több mint két kilométerig hatásos, de kis távolságnál, különösen zárt, városi környezetben mindig előfordulhat, hogy a szokásosnál nagyobb csillapítás miatt a jelfogó számára túl gyenge a jel.

A kocsihoz közeledve Arizguren végigpillantott az úton, és észrevett a telefonfülkében. Intett, mire kinyitottam a fülke ajtaját és visszaintettem, majd a kagylóra mutatva jeleztem, hogy még nem fejeztem be a telefonálást, azután elfordultam. Arizgurennek hátat fordítva, a kagylót a nyakam és a vállam közé szorítva felhúztam a lábam, előkaptam az antennát és gyorsan beillesztettem a jeladóba. Mielőtt kiléptem volna a fülkéből, beállítottam a detonátor frekvenciáját, majd a készüléket a kezemmel takarva kinyitottam a fülke ajtaját.

A két férfi már nekilátott a kocsi kiszabadításának. Garmendia beült a vezetőülésbe, és már be is indította a motort. Valószínűleg úgy gondolta, hogy mivel Arizguren hajtott bele a kátyúba, most csinálja csak ő a piszkos munkát. Arizguren a kocsi elejénél állt, és két kézzel az első lökhárító alá nyúlt. Valószínűleg az volt a szándéka, hogy addig hintáztatja a kocsit, míg a hátsó kerék valahogyan meg nem kapaszkodik a járdában.

Arizguren látta, amint kilépek a fülkéből. Felegyenesedett és intett felém. Bal kézzel visszaintegettem, majd felemeltem a jeladót tartó jobb kezemet is, és megnyomtam a gombot.

Látványos robbanás volt. Az üzemanyagtartályból szinte az égig robbant a benzin lángja, miközben az első töltet roncsokkal szórta be a sugárutat, a dörrenés pedig legalább akkora volt, mintha egy egész ház dőlt volna össze. A lángokon és a füstfüggönyön keresztül nem láttam, hogy mindketten meghaltak-e, de efelől nem volt kétségem. A Renault-ból másodperceken belül csak lobogó roncshalmaz maradt, sőt az előtte, illetve mögötte parkoló kocsik is lángra kaptak.

Az ablakokban arcok tünedeztek fel, majd megjelentek az első alakok is, akik futva közeledtek a helyszín felé. Lassan elindultam a ronccsal ellentétes irányban az enyhén emelkedő úton, majd befordultam az első mellékutcába.

Amint kikerültem a gyülekező tömeg látóteréből, ügetni kezdtem, majd sebességet váltottam, és úgy elkezdtem szaladni, mint akit puskából lőttek ki.

Futás közben kiszedtem az antennát, és a zakóm ujjába dugtam. A jeladót a belső zsebembe tettem, majd begomboltam a zakómat, hogy ne csapkodjon.

A mellékutca enyhén lejtett lefelé. Az alján egy idős ember lépett ki egy kis házból. Felfelé bámult, majd ujjával a fekete füstoszlop irányába bökött, amely már magasan szállt a házak felett. Rám kiáltott.

– Mi történt?

– Tűz. Tűz. Gáz! – feleltem kerékbe tört franciasággal.

– Ah, oui! Propane. Propane – válaszolta ő. Mivel a környéken sehol sem láttam telefonfülkét, eszembe ötlött, hogy miért ne láthatnám hasznát a derék öregnek, és különféle nyelvkönyvi fordulatokkal, meg kézmozdulatokkal értésére adtam, hogy szeretnék tőle telefonálni.

– Je regrette. Pas possible. – mondta erre ő, és látványosan elállta a kaput. Nyilván nem akart tanúként belekeveredni semmibe.

Akkor már rengetegen voltak az utcán, s én ahelyett, hogy továbbra is ellenkező irányba siettem volna, megfordultam, és együtt sodródtam a tömeggel. Szinte minden irányból szirénázást lehetett hallani, és az utca végét már el is torlaszolták a rendőrök.

Egy ideig bámészkodtam, mint afféle kíváncsi átlagpolgár, de amikor úgy ítéltem meg, hogy ennyi idő elteltével bárki beleunhat a nézelődésbe, fogtam magam, és elindultam, hogy egy telefonfülkét keressek, ahonnan felhívhatom Jacques-ot.