14. fejezet
FELKÉSZÜLÉS AZ UTOLSÓ CSAPÁSRA

Zarrát csak hónapokkal később vettük ismét üldözőbe, de ez már valóban olyan akció volt, amilyet az elejétől szerettem volna: egyesített támadás azzal a céllal, hogy megbénítsa az ETA franciaországi infrastruktúráját. Ez lett a baszk terrorizmus ellen vívott titkos háború csúcspontja.

Ehhez azonban jó néhány dolog egybeesésére volt szükség. Durván fogalmazva, a közbiztonságnak annyira meg kellett romlania, hogy a kormány kénytelen legyen rendelkezésre bocsátani az akcióhoz még szükséges több mint 160 000 fontnak megfelelő összeget.

A spanyol kormány számára örökös dilemmát jelentett az ETA. Egyrészt a Franco utáni idők liberálisabb politikája szellemében bátorítani kellett a baszkok autonómiáját célzó fokozatos lépéseket. Másrészt pedig a kormány állandóan attól rettegett, hogy amennyiben túlságosan elnézőnek bizonyulna az ETA erőszakos cselekményeivel szemben, elidegenítené magától a hadsereget.

1980 elején biztatóan alakult a helyzet. Biarritzi sikereink mellett a Policia Nacional hírszerzése felderítette az ETA egyik offenzívájának tervét, amely szerint a szervezet a nyári hónapokban fokozni szándékszik terrorista cselekményeit a különböző spanyolországi üdülőhelyeken, hogy ezzel tegye tönkre az ország idegenforgalmát. Azt tervezték, hogy bombákat robbantanak Malaga repülőterén, a déli part néhány közkedvelt diszkójában és két yachtkikötőben. A rendőrség hivatalos közleménye szerint a terv kudarcba fulladt, a felgöngyölítés során az ETA fegyveres szárnyának öt emberét letartóztatták, és elfoglalták a szervezet három titkos rejtekhelyét, amelyek közül az egyik valóságos fegyver- és robbanóanyag-raktár volt.

Alvarez és mások persze jól tudták, hogy efféle bizonyítékok megtalálása önmagában véve még nem jelenti szükségszerűen az összeesküvés végét, és igazuk is lett: júniusban megkezdődtek a pokolgépes merényletek. Alicantéban és Javeában négy bomba robbant, és bár személyi sérülés nem történt, az anyagi kár jelentős volt, és az eset valósággal sokkolta a közvéleményt és csapásként érte az ország idegenforgalmát. Az egész kampány egyik legnyomasztóbb vonása az volt, hogy a merényleteket nem az ETA Militar, az általunk is üldözött fegyveres szárny, hanem az úgynevezett mérsékeltek, a párbeszédre inkább hajlamos vonal képviselői hajtották végre.

Az ETA Militar még ugyanabban a hónapban meggyilkolta a Vitória városában található Michelin autógumigyár főtechnológusát – a cég vezetői az egész üzemet kénytelenek voltak bezárni egy időre, mert képtelenek voltak a több mint 4000 munkás biztonságát garantálni. Az ETA fokozta pénzügyi tevékenységét is: a baszk származású üzletembereket zsarolással kényszerítették az úgynevezett forradalmi adó megfizetésére. Mivel a biztonsági erők szemmel láthatóan képtelenek voltak a terroristák féken tartására, a legtöbb üzletember fizetett.

A francia kormány továbbra is megtagadta, hogy bármiféle hatékony intézkedést hozzon a Franciaországban meghúzódó mintegy kétszáz baszk terrorista megrendszabályozására, s ez jelentősen megrontotta a két ország közötti kapcsolatot.

Júniusban Spanyolország úgy döntött, hogy gondjainak nyilvánosságra hozatalával fokozza a nyomást. Juan José Roson belügyminiszter sajtóértekezletre hívta össze a külföldi tudósítókat, és itt kertelés nélkül azzal vádolta Franciaországot, hogy menedéket nyújt a terroristáknak. Közöttük azoknak is, akik az üdülőhelyeken történt bombamerényletekért felelősek. Azt is elmondta, hogy a rendelkezésre álló bizonyítékok szerint az ETA-t nem csupán a francia baszkok, hanem mások is segítik Franciaországban.

A főnök szavaiból a spanyol rendőrség is vette a lapot. Júliusban a Tribuna Policial, a spanyol rendőrök szakszervezetének hivatalos lapja egy aláírás nélküli cikkben egyértelműen leszögezte, hogy az ETA vezérkara, és a szervezet végrehajtó bizottsága is Biarritzban vert tanyát. A cikk többek között leírta, hogy az ifjú baszkok olyan kiképzést kapnak Franciaországban, amely marxista-leninista ideológiai továbbképzéssel kezdődik, majd lőgyakorlatokkal, fegyverismerettel és a pokolgépkészítés fogásainak elsajátításával folytatódik.

A nyilvánosság vajmi kevés hasznot hajtott. Franciaország újabb ígéretekkel válaszolt, de gyakorlati lépésekre ezúttal sem került sor. Az év derekára az ETA halállistája ötven újabb áldozattal és több tucat sebesülttel gyarapodott.

A fenti fejlemények egyre fokozódó súllyal támasztották alá javaslatomat, mely szerint átfogó hadműveletre van szükség az ETA Franciaországban tartózkodó vezetői ellen, de ahhoz, hogy a spanyolok végre megadják a szükséges anyagiakat, még valaminek történnie kellett. A sors különös fintora, hogy éppen ez a valami volt az, ami miatt megromlott a viszonyom a brit hírszerzéssel, és ez a későbbiekben nagyon kényelmetlen helyzetbe hozott.

Az év elején a belügyminisztérium fogcsikorgatva bár, de felhatalmazta a baszk területi közigazgatást egy baszk helyi rendőri erő megszervezésére. Az eredeti elképzelés szerint a kizárólag rendőri feladatokkal felruházott testület nem foglalkozhatott volna egyéb félkatonai jellegű – tevékenységgel, de a Baszk Területi Közigazgatás konzervatív vezetője, Carlos Garaikoetxea csendben hozzálátott egy olyan elitcsapat szervezéséhez, amely sikerrel szállhat szembe az ETA terroristáival. Az Alava tartománybeli Berrociban állították fel a kiképzőtábort, és szerződést kötöttek egy nyugatnémet biztonsági céggel, amelynek értelmében ők gondoskodnak instruktorokról. A cég öt olyan specialistát szerződtetett, akiknek a kézifegyverek és a különleges hadviselés volt a szakterületük. Valamennyien angolok voltak. Amikor a sajtó júliusban értesült a fejleményekről, azt állították, hogy az öt ember a SAS egykori tagjai közül került ki. Az igazság az, hogy a Királyi Tengerészet Kommandóegységeinél szolgáltak.

A kiszivárogtatott hír bombaként robbant, Nagy-Britannia pedig hivatalosan tagadta, hogy bármi köze lenne a táborhoz. Addigra azonban a spanyol rendőri hírszerzést a nemzetközi sajtóvisszhangnál már sokkal jobban aggasztotta maga a tábor. Titokban sikerült egy-két embert odaküldeni, és kiderült, hogy a kiképzendő állományban közismert ETA-szimpatizánsok vannak!

Az ETA arcátlansága még Alvarezt is valósággal letaglózta. Szerette volna a segítségemet kérni, de nem tudta, hogyan reagálok, ha kiderül, hogy angolok az ellenfeleim. Hogy próbára tegyen, találkozóra hívott, ahol tájékoztatott a biztonsági helyzetről, majd szokásához híven átnyújtotta az ETA kiszemelt vezetőit és tagjait tartalmazó személyi dossziét. A kartotékok közé becsúsztatta két Berrociban dolgozó angol kiképző anyagát is.

Miközben a személyi lapokat tanulmányoztam, éreztem, hogy figyel. Alvarez személyesen szerette volna tudni, hogy vajon hajlandó volnék-e angol állampolgárok megölésére. A magam részéről világéletemben igyekeztem megőrizni a tárgyilagosságomat, de ilyen brutális módon még sohasem tettek próbára. Amikor ismét Alvarezre tekintettem, már magam is felmértem a helyzetet. Alvarez okos ember, nem vérszomjas gyilkos. Tudnia kell, hogy azzal még nem tekintheti bizonyítottnak a hűségemet, hogy az ex-kommandós instruktorokat célpontul jelöli ki.

– Azt akarja, hogy én oldjam meg ezt a szituációt? – kérdeztem, a két brit kartotékjára mutatva.

– Igen. Az ügy nem tűr halasztást. A hadsereget a végtelenségig felbőszítette, hogy a kormány lehetővé tette az ETA-nak ezt az arcátlanságot. Velünk nem lehet így packázni.

– Hát jó! – feleltem. – Elintézem.

Még aznap éjjel Londonba repültem, ahol haladéktalanul találkozót kértem Sandy Haldane-től, az MI 6 összekötőjétől.

Saját cégénél fogadott. A kötelező bájolgás után egyszerűen az orra alá toltam a két angol anyagát, és csak ennyit kérdeztem:

– Ehhez mit szólsz, Sandy?

Sandy rápillantott a fotókra, az útlevéladatokra, meg a spanyolországi ki- és belépések dátumaira.

– Hát igen – mondta. – Mindkettőt ismerem.

– Sejtettem – feleltem. – Csak az a kérdés, hogy tudod-e, mi fekszik előtted?

– Valaki alighanem kutakodott egy kicsit.

– Szerinted miért kutakodtak? – Sandy elgondolkodott.

– Van némi sejtésem – mondta végül, majd egyenesen a szemembe nézve folytatta. – Téged szemeltek ki?

– Ezek után feltételezem, hogy valóban tudod, miről van szó.

– Hát persze – felelte Sandy. – Megteszed nekik?

– Elhoztam megmutatni, nem? – vágtam vissza. A döntés a ti kezetekben van. Ha ti nem léptek valamit, akkor nekem kell. Negyvennyolc órát kaptok a döntésre, mert nekem sincs több.

Sandy bólintott:

– Bízd csak rám.

Az angol instruktorok nem egészen negyvennyolc órán belül elhagyták Spanyolországot, és ezzel rövidtávú gondjaim meg is oldódtak volna, ha a hírszerzés világában ilyen egyszerűen mennének a dolgok. Találkozásom Sandyvel még hónapok múltán is éreztette a hatását, és miatta kis híján véget ért zsoldoskatonai pályafutásom. Az angoloknak nagyon nem tetszett, hogy kényszerítik őket az instruktorok eltávolítására. A fáma szerint a kiképzőtisztek mellesleg az IRA spanyolországi tevékenységével kapcsolatos hírszerzés fedőszerveként működtek, és váratlan eltávolításuk következtében az MI 6 San Sebastianban dolgozó rezidens ügynöke is lebukott. Spanyol ügyfeleim iránti hűségem megvetést váltott ki az angolokból, és mint később megtudtam, Sandy csak nagy nehézségek árán tudta meggyőzni őket arról, hogy üzleti ügyekben nem ismerem a tréfát. A szóban forgó instruktorok személyesen is megharagudtak rám, mert naiv módon azt hitték, hogy a saját pozícióm javítása érdekében távolítottam el őket érdekes – és remekül fizető – állásukból.

A kívülálló szemével nézve a dolgot pontosan és hatékonyan megoldottam a feladatot, melyet Alvarez rám bízott, és ez is egy lépéssel közelebb vitt ahhoz, hogy megnyerjem a spanyolok jóváhagyását az általam szorgalmazott átfogó támadáshoz az ETA franciaországi bástyái ellen. Amikor a várva várt engedély végre megérkezett 1980 augusztusában, én már nyakig ültem zsoldos pályafutásom egyik legérdekesebb hadvezetési és tervezési feladatában, amelyet tovább bonyolított, hogy kiderült: az angolokat enyhén szólva aggasztja, hogy a spanyoloknak dolgozom.

Az utolsó momentum, amely végül rábírta a spanyolokat arra, hogy engedélyezzék az akciót, az volt, hogy a spanyol hírszerzés felderítette: az ETA Biarritztól nem messze egy tanyát bérelt, ahol a magasszintű taktikai értekezleteket akarják lebonyolítani. Ez a tanya lett végül az átfogó támadás első számú célpontja, mivel a városon kívül feküdt, tehát valószínűtlennek tűnt, hogy az akció a spanyol-francia kapcsolatok teljes megromlásához vezet majd. Alvarezt és Richardot viszonylag gyorsan meg lehetett győzni arról, hogy adott a lehetőség egy összpontosított támadáshoz, viszont oly mértékben finomítottak a terveken, hogy az már valóban próbára tette minden szervezőkészségemet. Egyszeriben minden összeállt: Alvarez támogatta a tanya elleni támadást, felhatalmazást kaptam a lehető legtöbb ETA terrorista megsemmisítésére, de két embert élve kellett foglyul ejtenem, és visszajuttatni Spanyolországba, hogy kihallgathassák őket. Az egyik Zarra volt, a másik a helyettese, Julio Larranaga, alias Chempe.

Az előkészületekre alig egy hónap állt a rendelkezésünkre. A spanyol hírszerzés adatai szerint az ETA vezetősége több találkozót is tervezett, amelyek egy kora szeptemberi központi ülést voltak hivatva előkészíteni. Ezen a teljes vezetés képviselteti majd magát. A kormány megadta a szükséges pénzbeli támogatást, én pedig szabad kezet kaptam Richardtól.

Két dolog már az elején egyértelmű volt. Először is: a spanyolokat teljesen ki kell hagyni az egészből. Eddig nem volt gond a titoktartással, de ha most elkezdek a spanyoloktól támogatásért kuncsorogni, elkerülhetetlen, hogy a fegyveres testületek más ágazatai ne értesüljenek a tervről. Másodszor pedig a támadás egy úgynevezett taktikai bevetés lesz. Ez más szóval azt jelenti, hogy nem lehet polgári személynek álcázott embereket Franciaországba küldeni, hogy ugrásra készen várakozzanak. Csakis katonai támadás jöhet szóba olyan résztvevőkkel, akiket közvetlenül az akció előtt kell átcsempészni a határon, utána pedig haladéktalanul el kell tűnniük.

Elsőként riasztottam a legjobb szervezőmet, egy Paul Reynaud nevű belga fegyverkereskedőt, aki Antwerpenben élt. A fizetését attól a pillanattól kezdve kapta, hogy várólistára tettem. Elengedhetetlenül fontos volt, hogy valaki ugrásra készen várja, mikor segíthet az akció egyes elemeinek összehangolásában.

Az első tervem az volt, hogy repülőgéppel hozom és viszem a támadás résztvevőit – a Pireneusokon átrepülve érkeztünk volna, és két baszk fogollyal ugyanazon az úton hagytuk volna el a helyszínt. Sajnos abban a pillanatban, amikor elkezdtem keresgélni a lehetőségeket, rá kellett jönnöm, hogy komoly gondokkal kell szembenéznünk.

Az egyik az volt, hogy a baszkok lakta vidéken rendkívüli biztonsági intézkedéseket hoztak, miután az ETA elfogott két beépített spanyol ügynököt. Megkínozták, majd megölték őket, holttestüket pedig a spanyol határ közelében hagyták. A Guardia Civil söprögető akciót indított a területen, azaz a határátkelőhelyeken és repülőtereken még szigorúbb volt az ellenőrzés, mint rendesen.

Akkoriban már a bőrömön kezdtem érezni azt is, hogy az angoloknak mennyire nem tetszik az instruktorokkal kapcsolatos ügyben vállalt szerepem. Az én szakmámban az ember könnyen megérzi, ha kiesett a pikszisből. Senki nem szól egy árva szót sem, de a jelek olyan egyértelműek, mint a dzsungelben taposott ösvény. Néhány légi fuvar esetében kezdett gondot okozni a szükséges engedély beszerzése… Miután egyre gyorsabban mozogtam Európában, az útlevél- és vámvizsgálat során gyakrabban kellemetlenkedtek a Heathrow-i repülőtéren… Egyszer csak elkezdtek figyeltetni Londonban, és ez odáig ment, hogy a detektívek már egyenesen tudomásomra hozták, hogy én vagyok az, akit követnek. Olyan helyeken botlottak belém, ahol vadidegennek számítottam, s ez mind arra engedett következtetni, hogy szorul a nyakam körül a hurok.

Ezzel egyidejűleg a társasági érintkezés csatornáin is érkeztek bizonyos jelzések. A Duke of York laktanyában ketten is megjegyezték a SAS-kantinban történt véletlenszerű találkozások alkalmával, hogy milyen kár, hogy eladtam magam a külföldieknek. Hát komolyan nem tudom, hova fűznek a valódi érdekeim? Végül egy spanyolországi utam során már Párizsban is elkezdtek molesztálni, amiből egyértelműen kiviláglott, hogy minden eszközt be kell vetnem, ha az akció sikerét nem akarom kockára tenni.

Akkor döntöttem úgy, hogy a magam feje után megyek, a konzultációt a minimumra csökkentem, és a végén egyszerűen leszállítom az árut a spanyoloknak. A tervezést több szakaszra osztottam. Jacques feladata az volt, hogy továbbra is tartsa szemmel a tanyát, valamint Zarrának és körének mozgását. A segédszemélyzet toborzását is rábíztam. Úgy terveztem, hogy én vezetem a Jacques-kal és jómagammal együtt összesen öt emberből álló támadó csapatot. A három másik támadót személyesen akartam kiválasztani. Mivel a tanya Biarritztól délre, egy elhagyatott vidéken, a part menti út és a tengerpart között feküdt, tudtam, hogy a megközelítés és a visszavonulás fázisaiban olyan emberekre is szükségünk lesz, akik fedezik a mozgásunkat. Megbíztam hát Jacques-ot, hogy marseille-i kapcsolatai révén szedjen össze még kilenc embert. Az ilyen jellegű zsoldosakciónál ez a toborzás rendes menete. A második vonal tagjait Jacques válogatja ki, és ő is vezényli. Az emberek feladata egy meg nem nevezett célú támadást végrehajtó csoport biztosítása. Gondoskodnak saját fegyverzetükről, egy előre megbeszélt helyen találkoznak Jacques-kal, majd az akció végén feloszlanak anélkül, hogy valaha is értesülnének a bevetés lényegéről.

A fő csapásmérő egységbe három olyan férfit válogattam be, akiket ismertem, és akikben minden körülmények között megbíztam. Volt közöttük két brit, Bill Dillon, és Ray Kenna, mindketten egykori SAS-tagok, továbbá egy Mark Austin nevű, Rhodesiában született angol, aki valamikor a Rhodesiai Különleges Egységeknél szolgált, de akkoriban Dél-Franciaországban élt, és francia útlevéllel rendelkezett.

Nagyon sokat gondolkodtam a csoport oda- és visszaszállításának módján. Végül elvetettem a repülőgép gondolatát, és úgy döntöttem, hogy helikoptert fogunk használni. Ehhez egy Gazelle típusú légi járműre volt szükségünk, amely rendelkezik az ilyen bevetésekhez szükséges összes paraméterrel. Ebbe beletartozik az alacsony zajszint is, hogy a berepülést gyorsan és váratlanul lehessen végrehajtani.

Az első számú gond továbbra is az maradt, hogy hova repüljünk az akció után. A helikopter sokkal nagyobb mozgékonyságot biztosít, mint a repülőgép, de a visszavonulás biztonsági kérdései továbbra is megoldásra vártak. A határövezetben zajló élénk rendőrségi tevékenység miatt a spanyolországi Baszkföld gyakorlatilag tiltott területnek minősült. Az is teljesen valószínűtlennek tűnt, hogy az adott körzet valamely pontján leszálljon a külföldi fegyveresekkel telezsúfolt helikopter, és senki ne fedezze fel, amíg a két fogoly vallatása véget nem ér – Alvarez azt akarta, hogy erre a rendőrség madridi vagy San Sebastian-i központjain kívül kerüljön sor.

Rövidesen már egy merész alternatív terven dolgoztam, amelynek az volt a lényege, hogy az akció végeztével a helikopter a csapattal és a foglyokkal együtt kirepül a tenger fölé, és egy teherhajó fedélzetén landol a spanyol partok előtt. Ez elég biztonságos, továbbá a hajó fedélzetén a vallatásra is sor kerülhet. Azután Zarra és Chempe továbbszállítható spanyol területre, Alvarez pedig úgy szabadul meg tőlük, ahogy jónak látja.

Annyit máris tudtam, hogy belga kapcsolatom, Reynaud szükség esetén tud egy olyan hajót, amelyik rendszeresen jár Antwerpenből különböző utakra, és a legénység számára nem újdonság az efféle illegális fuvar.

A legnagyobb nehézséget az okozta, hogy a mozaik hiányzó kockáit alig három hét alatt kellett a helyére illeszteni. Attól kezdve gyakorlatilag különböző repülőjáratokon zajlott az életem Anglia, Belgium, Franciaország és Spanyolország között.

Az első, valóban szerencsés húzás az volt, hogy az egyik legrégibb zsoldos barátom, Martin Rostand szerzett egy Gazelle-t. Polgári gép volt ugyan (ebből a típusból pedig kevés van magánkézben), de teljesítményét tekintve nem maradt el a katonai változat mögött, és ha az ember megszabadítja a sok felesleges kényelmi berendezéstől, kiválóan alkalmas az adott feladatra.

Rostand-ról az ember nem is gondolná, hogy zsoldos. Párizsi arisztokrata családból származik, és meglehetős magánjövedelme mellett a család kiterjedt érdekeltségeiből is részesedik. Vele úgy esett, hogy egy indokínai alakulathoz hívták be fegyveres szolgálatra, és ott megtetszett neki az izgalmas katonaélet. A támadásban közvetlenül nem vett részt, de a rá jellemző nagyvonalúsággal szervezte az akció francia vonatkozásait.

Reynaud-nak sikerült Antwerpenben alkalmas teherhajót szereznie. A 3500 tonnás Sainte Marie fedélzete éppen megfelelt helikopter-leszállóhelynek. A hajó elég lassú járatú volt, ezért néhány napot rá kellett szánni a baszk partokig tartó útra, de Reynaud vállalta a kapitány és a legénység bérét, a hajóért pedig 33 000 angol fontot fizetett erre az útvonalra.

Hivatalosan azt közöltem a spanyolokkal, hogy az akció után közúton akarok visszavonulni, de közben volt egy szigorúan titkos beszélgetésem Alvarezzel, aki iránt a biarritzi események kapcsán őszinte bizalmat éreztem.

– Juan, ugye tisztában van vele, hogy nem közúton jövünk visszafelé? – kérdeztem.

Alvarez elvigyorodott. – Volt egy ilyen sejtésem válaszolta.

– Mondja meg, melyik partszakaszon szeretné átvenni az árut, én pedig megadom a szállítás időpontját.

Alvarez némi töprengés után egy parányi öblöt jelölt ki a határtól vagy nyolcvan kilométerre, a spanyol oldalon. Az öbölnek még neve sem volt. Nem volt arra más, mint homok, meg egy ösvény, amely néhány házból álló faluhoz vezetett.

Egyidejűleg létrehoztunk Bilbaóban egy készenléti kommunikációs központot. Ha bármi balul ütne ki, a csapat tagjai igyekeznek bármilyen eszközzel eljutni oda. Ha máshová mennek, kockáztatják, hogy letartóztatják őket a spanyol hatóságok, hiszen a vállalkozásról sem a Guardia Civil, sem a Policia Nacional nem kapott tájékoztatást.

Ekkor már annyian figyelték a lépéseimet, hogy egyáltalán nem éreztem magamat valami fényesen. Madrid helyett Bilbaóban találkoztam Alvarezzel, és megállapodtunk egy jelzésrendszerben, amely az én védelmemet volt hivatva biztosítani megérkezéskor. Abban maradtunk például, hogy amennyiben érkezéskor a jobb csuklómon viselem az órát, Alvarez emberei azonnal lekapcsolják azt, aki mögöttem jön. Egyéb vészhelyzetekre is kitaláltunk hasonló jelzéseket.

Mivel az angol titkosszolgálat valósággal lehetetlenné tette az életemet Angliában, a tervezés végső szakaszát hol Belgiumból, hol Franciaországból vezettem. A spanyol hírszerzés mindössze hat nappal az esemény előtt tudta megadni az ETA-találkozó végleges időpontját, és Martinnal meg Reynaud-val minden erőnk megfeszítésével voltunk csak képesek a hiányzó láncszemek előteremtésére.

Amikor a Sainte Marie kihajózott Antwerpenből, Reynaud még egy készletet rejtett el a fedélzetén azokból a fegyverekből, amelyekből egy másik készletre valót a biarritzi házban tartottunk. Ez rendkívül hasznos lehetett abban az esetben, ha valami miatt esetleg nem tudnánk hazatérni az akció előestéjén. A hajó Brestbe ment, ahol a legénység kiegészült azzal a négy korzikaival, akiket Jacques Marseille-ben válogatott be a biztosító csapatba. Ugyanitt kirakodták a fegyvereinket és a szükséges lőszert is, amelyeket néhány – angliai kapcsolataim révén szerzett – kábítógránáttal együtt gépkocsi vitt Biarritzba.

Martin jelezte, hogy a Gazelle-t Párizstól délre, egy kis repülőtéren vehetem át. A próbarepülésre ő maga is elkísért. Már régen nem vezettem ilyen típusú helikoptert, és nem akartam, hogy pusztán azért kövessek el hibát, mert nem ismerem kellően a gépet. Néhány órán keresztül gyakoroltam rajta a különféle taktikai manővereket, míg végül teljesen megszoktam a kezelését, és újra rá kellett jönnöm, micsoda csodálatos érzés ezzel a gyönyörű, gyors helikopterrel repülni. Gyakorlás közben egyszer földre szálltunk Martin egy barátjának tanyájánál, és kiszedtük az üléseket. Utána visszarepültünk Párizsba, az utolsó eligazításra.

Reynaud utolsó feladata az volt, hogy megszervezze Bill Dillon és Ray Kenna illegális belépését Franciaországba, ők ketten Belgiumban várták a jelzést.

Reynaud gépkocsin hozta be őket. Mark Austin repülővel jött fel Nizzából Párizsba az utolsó eligazításra, amelyre Martin lakásán került sor. Rajtam kívül a támadó csoport minden tagja 25 000 angol fontot kapott fejenként az akcióért, de arra mérget mertem volna venni, hogy az utolsó fillért is megszolgálják. Valamennyiüknek más volt az előélete és a vérmérséklete: Bill Dillon faragatlan modorú észak-angliai paraszt volt, míg Ray Kenna ír származású londoni vagány, aki többször dolgozott Észak-Írországban mint a SAS beépített embere, de a leszerelése óta sehogysem találta a helyét. Ha filmrendező lennék, Mark Austinról mintáznám meg a Nagy Fehér Vadászt: a remek karban levő, szőke fiatalembert legalább olyan bronzbarnára sütötte a dél-franciaországi nap, mintha szülőföldjén, Rhodesiában szerezte volna a színét. A különleges egységeknél kapott kiképzés azonban valamennyiüket felruházta egy igen fontos, közös tulajdonsággal: akció közben mindannyian gyorsan döntöttek, és képesek voltak improvizálni.

Bemutattam őket Jacques-nak és Martinnak, majd ismertettem a részleteket. Végül mindenki kapott egy dossziét a legfrissebb adatokkal, amelyet Jacques és Paolo saját észrevételei egészítettek ki.

– Ezt a két embert élve kell elfognunk – mondtam Zarra és Chempe kartonjaira mutatva. – A többit intézzétek el, ahogyan tudjátok.