TÖRTÉNELEM

HERBER • MARTOS • MOSS • TISZA

5

1789-től 1914-ig

Szerzők:

 

Herber Attila, Martos Ida, Moss László, Tisza László

Szakmailag bírálta:
dr. Gergely András egyetemi docens dr. Heiszler Vilmos egyetemi adjunktus

Címlapterv: Varga Tamás
A borítón Delacroix: A Szabadság vezeti a népet (részlet) A könyvet tervezte: Lengyel János Fotó-reprodukció: Fábián Olga

A kötet a Soros Alapítvány támogatásával készült a Print-Tech Kft. gondozásában

 

ISBN: 963 04 6874 3

 

© Herber Attila, Martos Ida, Moss László, Tisza László

 

Kiadta a Reáltanoda Alapítvány, 1996

Műszaki szerkesztő: Lengyel János Szedés: Print-Tech Kft. Felelős vezető: Tóth István

Készült a Gyomai Kner Nyomda Rt.-ben, a nyomda alapításának 114. esztendejében
Felelős vezető: Papp Lajos vezérigazgató 66/386-211

A FRANCIA FORRADALOM ÉS A NAPÓLEONI HÁBORÚK A francia forradalom és a napóleoni háborúk időszaka

A 18. század végén kezdődő történelmi szakaszt a kettős forradalom korának nevezik, hiszen két hatalmas változás indult el ekkor. Az egyik gazdasági jellegű volt, Angliában kezdődött és ipari forradalomnak nevezzük. A másik társadalmi forradalom volt, és Franciaországból indult el. Bár egy-egy országhoz kötődtek, mégis az egész világon elterjedtek. A szakasz elnevezésének kapcsán természetesen foglalkoznunk kell a forradalom fogalmával. Különösen azért fontos ez, mert ehhez a szóhoz sok minden hozzátapadt a későbbiek folyamán. A forradalom kifejezésen valamilyen gyors, ugrásszerű változást érthetünk, történjék ez az élet bármely területén. Fontos jellemzője az ilyen átalakulásnak, hogy erőszakkal jár (nem feltétlenül vérrel), progresszív (haladó) irányú, társadalmi hatásai nagyon kiterjedtek, és általában strukturális változásokkal jár együtt. A forradalmat – amennyiben megteremtődtek hozzá a feltételek – nem kell „csinálni” és valójában megakadályozni sem lehet, csupán ésszerű keretek között tartását szabad megkísérelni. A forradalom éppen ezért nem lehet eredendően jó vagy rossz, szemben azzal, ahogy azt a későbbi korok vallották.

Könyvünk első fejezetében a francia forradalommal foglalkozunk részletesebben, az angol ipari forradalom tárgyalása a következő fejezet feladata. Európa történetének 1789-től 1815-ig terjedő időszakát végig a francia események határozták meg. A forradalomra és Napóleonra figyelt egész Európa, s ha akart, ha nem, kénytelen volt alkalmazkodni a történésekhez. A fejezet felépítése is ehhez idomul; előbb a franciaországi forradalomról és Napóleon császárságáról beszélünk részletesebben, majd ezeknek Európa többi részére és Magyarországra tett hatásait vizsgáljuk meg. Mielőtt azonban mindez megtörténne, tekintsük át, milyen volt Európa korszakunk kezdetén.

Európa a 18. század végén

Ha az 1780-as évek végének politikai világára tekintünk, azt láthatjuk, hogy továbbra is Európa maradt a központ. Ebben a térségben megmaradtak a hagyományos feudális abszolutizmusok, ami alól csupán néhány terület volt kivétel (Anglia, Hollandia vagy Svájc). A politizálás általános feltételeit vizsgálva a következőket állapíthatjuk meg. A gazdasági körülményeket tekintve a kontinensen a mezőgazdasági termelés minősége alig-alig változott a századok folyamán, továbbra is éppen hogy csak ki tudta elégíteni a lakosság igényeit. Az ipari termelésre a manufaktúrák voltak a jellemzők, amelyeknek a kapacitása a kézi munka miatt korlátozott volt. Az abszolutista rendszerek nemcsak a gazdaságba igyekeztek beleszólni, hanem arra törekedtek, hogy a politizálás minél kisebb társadalmi kontroll mellett folyjon, így a társadalom jelentős része érdektelen volt mind a kül-, mind a belpolitikai ügyekben. Az egyre szakszerűbb rendszerek lassan kiszorították az arisztokráciát a hatalom gyakorlásából, s így az a nemesség többi részével együtt társadalmilag lassan haszontalanná (funkciótlanná) vált. A többi csoport eleve hozzá volt szokva ahhoz, hogy a politikai kérdésekben általában nem kérdezték meg a véleményét. A társadalom mellett az állam mindenhol igyekezett az egyházat is minél inkább a befolyása alá vonni.

Bár az állam a belpolitikában megerősödött, gazdasági korlátozottsága mégis erősen megmutatkozott, ami különösen a hadügyekre vonatkozott. A társadalom sehol sem bírt hosszú távon hatalmas hadseregeket eltartani, a haditechnika a 18. század folyamán alig fejlődött, megmaradt a vonalharcászat, vagyis a legfőbb taktika az ütközetek elkerülését jelentette, s minden hadvezér lehetőleg az utánpótlás elvágásával igyekezett a másikat megadásra kényszeríteni. Ezek a korlátok megszabták a diplomácia mozgásterét is. Bár a század kiváló diplomaták sokaságát termelte ki, ők kénytelenek voltak alkalmazkodni a szűkre szabott háttérfeltételekhez. A külpolitika így továbbra is dinasztikus-hatalmi politika maradt, komolyabb társadalmi támogatottság nélkül. A háborúk pusztán a dinasztia családi érdekeiért és tekintélyéért folytak, társadalmi és gazdasági szükségletek legtöbbször nem támasztották alá.

Az európai nagyhatalmi „koncert” öt tagja különböző háttérfeltételekkel rendelkezett a század végén. Angliának megadatott az a földrajzi lehetőség, hogy „magának élhetett és fejlődhetett”, s a 18. században igazán feldolgozhatta polgári forradalmának eredményeit. Kialakulhatott a kétpárti kormányzás, megindulhatott az ipari fejlődés, ami a következő időkben a világ első gazdasági hatalmává tette az országot. A brit diplomácia a kontinensen továbbra is egyensúlypolitikát igyekezett érvényesíteni, s tulajdonképpen segélyosztó hatalommá vált, a konfliktusokban mindig a gyengébbet támogatta az egyensúly megőrzése érdekében. A koncert legfiatalabb tagja, Poroszország II. Frigyes felvilágosult abszolutizmusa alatt hatalmas gazdasági és kulturális fejlődésen ment keresztül, s a merkantilista gazdaságpolitika révén fenntartott 200 ezer főt számláló hadseregével nemzetközileg is meghatározó politikai tényezővé vált. Külpolitikájában elsősorban Németországban igyekezett területét és befolyását megnövelni. Itt legnagyobb riválisa a Habsburg-monarchia volt, mely szintén a felvilágosult abszolutista politikával kísérletezett, de II. Józsefnek sokkal kevesebbet sikerült megvalósítania elképzeléseiből, mint vetélytársának. A dunai monarchia eltérő fejlettségű területeit ugyanis jóval nehezebb, ha nem lehetetlen feladat volt egységes állammá összekovácsolni. Ez leszűkítette a Habsburgok külpolitikai mozgásterét. Az európai nagypolitika negyedik főszereplője Oroszország volt, mely Nagy Katalin vezetésével ugyancsak felvilágosult önkénnyel igyekezett behozni a Nyugattól való lemaradását, s kívánta megerősíteni pozícióit a törökkel és a lengyelekkel szemben. A sorban utoljára maradt Franciaország, aminek belső feltételrendszeréről a forradalom tárgyalásánál lesz bővebben szó.

Amennyiben a nagyhatalmak közötti szövetkezési lehetőségeket vizsgáljuk, akkor azt mondhatjuk, hogy a 18. században pusztán alkalmi kapcsolatok alakultak ki közöttük, s azok is csak addig tartottak, amíg nem veszélyeztették az európai egyensúly fennmaradását. A terjeszkedés lehetőségeit azok a területek jelentették, amelyek a politikai egység hiánya miatt külpolitikai aktivitásra képtelenek voltak, sőt szinte ingerelték a szomszédokat a beavatkozásra. Európa „nyugati” részén ilyen volt a teljesen széttagolt Németország, ahol a politikai befolyás növelésére kívülről Franciaország, belülről pedig a poroszok és a Habsburgok tettek kísérleteket. A másik ilyen terület Németalföld volt. Hollandiában a gazdasági kimerültség és az erős központi kormányzás hiánya tette lehetővé a nagyhatalmak próbálkozásait a gyámkodásra. Itt az osztrák-francia páros igyekezett meggyengíteni az angol-porosz páros befolyását. Belgium területe ugyan a Habsburgok fennhatósága alá tartozott, de megtartása közös határ híján nem volt egyszerű, ezért szinte tálcán kínálta a beavatkozás lehetőségét. Ugyanez vonatkozott a széttagolt Itáliára is, ahol további osztrák-francia vetélkedés volt várható. Európa „keleti” részén is voltak potenciálisan megszerezhető területek. A Baltikum térségében egyelőre nyugalom honolt, ami a skandináv államok belső gondjainak volt köszönhető; felvilágosult abszolutizmussal próbálták rendezni soraikat, s ez lefoglalta erejüket. A méreteit tekintve hatalmas, de belsőleg nagyon gyenge Lengyelország vált a térség legmozgalmasabb területévé. A három nagyhatalom szomszédsága nem sok jót jelentett a nemesi anarchiába fulladó ország számára. Az első, még nem teljes felosztás (1772) utáni további osztozkodás csak idő kérdése volt. Délebbre az egyre gyengülő Török Birodalom európai területei teremtették meg a lehetőséget Ausztria és Oroszország beavatkozására.

A „nagy” forradalom

A francia forradalom esetében a világtörténelem egyik olyan eseményéről van szó, amely a legszélsőségesebb indulatokat váltotta ki saját korában és a későbbi időszakokban is. Megkapta a kitüntető „nagy” jelzőt, de kiérdemelte a „vér és sár forradalma” értékelést is. „A francia forradalom az európai történelemnek egyszerre a legsikeresebb és a legsikertelenebb forradalma. A legsikeresebb azért, mert a társadalomnak olyan mértékű racionális átszervezését tette lehetővé, amekkorát az azelőtti forradalmak nem csináltak, és a legsikertelenebb azért, mert egy olyan méretű félelmet keltett fel, amiből a nyugati világ azóta sem tudott fölépülni.” – írta Bibó István. Tehát felszabadultság és félelem együtt! És valóban. Egyfelől hatalmas felszabadító hatása volt, hiszen rádöbbentett a társadalom, a tömeg erejére, amely „pillanatok alatt” elérte a kiváltságok felszámolását, a szabadság kivívását. Másfelől viszont, sajátos eszközeivel, a terror felhasználásával a forradalom fogalmát azonossá tette az erőszak, a vérengzés fogalmával, sőt megmutatta a tömegek erejének negatív hatásait is. Hogy minek volt köszönhető ez a kettősség? Annak, hogy bár a francia forradalmat polgári forradalomnak tartjuk, a vezetés nagyon korán kicsúszott a polgárság mérsékelt elemeinek kezéből, és átkerült a radikális értelmiséghez. Ennek az lett a következménye, hogy olyan célok megvalósítása került előtérbe, amelyek túlléptek a polgárság eredeti követelésein, és csak a terror folyamatos fenntartásával voltak elérhetőek.

A forradalom hatásai

Ehhez köthetők a forradalom szerteágazó hatásai is. Az „utánzók” számára a legelső kérdés az volt, hogy követendő vagy követhető-e egyáltalán a francia módszer. Muszáj-e minden forradalomnak ilyen véresnek lennie vagy lehet békésebben is csinálni? A következő váratlan hatást az események egyetemes jelentősége eredményezte. Bár maga a forradalom is szeretett volna az egész világon hatni, az egész világot forradalmasítani, mégis megdöbbentő volt az, hogy tényleg minden korábbinál nagyobb területen hatott, különösen az eseményeket lezáró Napóleon révén. Az európai gondolkodásra tett hatása ezért szinte felmérhetetlen. Olyan érzéseknek és félelmeknek a kiindulópontjává vált, amelyekre nem is számíthatott.

Hamis és veszedelmes „romantikus képzetek” alakultak ki a forradalom kapcsán. Az első ilyen volt a zseniális politikai vezető romantikája. A forradalom ugyanis elsöpörte a kiváltságokat és a monarchiát, de a tömegek gondolkodását képtelen volt egyik pillanatról a másikra megváltoztatni. Ezzel viszont nagyon hamar kialakult a vezetetlenség érzése, hiszen a polgárok többsége mit sem tudott kezdeni újonnan megszerzett „hatalmával”. Kellett egy vezető, s ennek igénye már a forradalom alatt is megmutatkozott (a jakobinusok erősen táplálták is ezt!), de igazán Napóleon idejében teljesedett ki.

A második képzet a szuverén (független, nem korlátozott) nép romantikája volt. Ez a közösségi gondolat megerősödésével függött össze, vagyis azzal, hogy a forradalmárok úgy vélték, egy „felnőtt” közösség képes önmagát kormányozni és vezetőit hatékonyan ellenőrizni. Különösen igaznak érezték ezt egy elnyomás ellen felkelt nép esetében, amelynek szerintük megvan az a képessége, hogy az ügyeket azonnal igazságosan rendezze. Ez azonban éppen fordítva volt igaz, ugyanis indulatos állapotban általában igazságtalan döntések szoktak születni, s a későbbi értékelők is inkább ezt érzékelték a forradalomban.

A harmadik eszme a romantikus hazafi ideálja volt. Ez a modern nacionalizmus (haza iránti kötődés) megszületésével függött össze. A nacionalizmus már korábban is létezett, de elsősorban a nemességhez kötődött, hiszen az adott országot a korábbi időszakban csak a kiváltságosok „birtokolták”, nekik volt joguk az ügyekbe való beleszólásra, tehát csak az ő esetükben beszélhetünk a hazához való kötődésről. A francia forradalom demokratizálódásában a nép egyik pillanatról a másikra birtokba vette az országot, és úgy érezte, hogy most már ő is beleszólhat az ügyek intézésébe, ami kialakította a közösségi érzést, a haza iránti szeretetet, a közösséghez való tartozást. Az ország sorsa ekkortól mindenki személyes ügyévé vált. A tömegérzelem azonban két következménnyel járt együtt. Az igazi hazafiság kezdett az érzelmek erősségétől és nem a politikai felkészültségtől függni, így tömegesen kerültek politikai pályára teljesen képzetlen, alkalmatlan emberek. A másik következmény pedig az lett, hogy a tömeg véleményével ezután minden politikának számolnia kellett. A negyedik örökség a forradalom romantikája volt. A francia események hatására a forradalom kezdett egy teljesen misztikus, a történelmi körülményektől független fogalommá válni, s ez kialakított két sajátosan „elméleti embertípust”; a forradalmárt, aki bármi áron forradalmat akar, és a reakcióst, aki minden áron el akarja kerülni azt, hiszen retteg tőle (a társadalom ilyen módon való felosztása és szembeállítása azonban teljesen hamis és rendkívül veszélyes). Az ötödik következményt a népi háború romantikájának nevezhetnénk, ami alapvetően megváltoztatta a nemzetek közötti viszonyokat. Amíg ugyanis az arisztokrácia vezette az egyes országok külpolitikáját, addig a tömegindulatok nélkül vívott háborúkat úgy tekintették, hogy az ilyesmi a politikai viták lebonyolításának egyik eszköze. A 18. században általában csak addig folytatták a harcokat, amíg az egyik fél hajlandó volt engedni egy kicsit, vagyis hajlamos volt bizonyos területek átadására. Igyekeztek jó békét kötni, nem törekedtek a legyőzött fél megsemmisítésére, megalázására. Most mindez megváltozott. Mivel a haza ügye az egész nép ügye lett, a háborúkat ekkortól nem pusztán hadseregek, hanem egész népek vívták egymással. Ezt a folyamatot a franciáknál bevezetett általános védkötelezettség mutatta. Ettől fogva azonban eszmei (ideológiai) célokat is ki kellett tűzni. Vagy mesterségesen fel kellett ébreszteni a megtámadottság, fenyegetettség érzését, vagy forradalmi, „igazságos” háborúként kellett „eladni” a harcokat. A küzdelmeket tehát indulatokkal folytatták, s így természetesen az ezeket követő békék sem lehettek indulatmentesek. A békéknek meg kellett torolniuk a korábbi igazságtalanságokat, diktátumokká váltak (nem megegyezéssé), s mivel nagyon sokszor elfogadhatatlanok voltak, ezzel újabb háborúk forrásaivá váltak.

Ez az öt hatás, amelyek mindegyike tulajdonképpen azzal függött össze, hogy a tömegek is belekerültek a politizálásba, hosszú távon súlyos veszélyeket rejtett magában, s csak azokban az országokban tudták a csapdákat elkerülni, ahol a politikai kultúra fejlődése kordában tudta tartani a tömegérzelmeket.

A forradalom jellege

Amennyiben az angollal hasonlítjuk össze a francia forradalmat, szembetűnő különbségeket érzékelünk. Az utóbbi ugyanis jóval „látványosabb”, megdöbbentőbb és véresebb volt az Angliában történt eseményeknél. Mindez több körülményre vezethető vissza. Az első az, hogy a francia forradalom emberek tömegét mozgatta meg, akiket viszont utána sokszor nem tudott kézben tartani, irányítani. Az angol forradalom mindvégig parlamentáris keretek között maradt, míg a franciaországi események kikerültek az utcára. A második az, hogy Angliában a forradalom igazából belügynek volt tekinthető, a franciáknak viszont – a földrajzi fekvésüknek köszönhetően – folyamatosan szembe kellett nézniük a külső beleszólással, vagyis a fenyegetettséggel. A harmadik körülményt az időbeli eltérés jelentette. A francia forradalmat ugyanis megelőzte a felvilágosodás mozgalma, amelynek szellemisége sokkal elvontabbá és radikálisabbá (gyökeresebbé, mélyrehatóbbá, szélsőségesebbé) tette az eseményeket, mint amilyenek Angliában voltak. (Ott a reformáció volt az előzmény, a felvilágosodás csak feldolgozta a forradalom tanulságait.) Ezért kerülhetett Franciaországban egy értelmiségi csoport kezébe a vezetés, akik jóval túlléptek az eredeti célokon, teljesen kiszámíthatatlan eseményeket indítva el ezzel.

A francia forradalom menetét is a fentebb említett sajátosságok határozták meg. Franciaországban is folyamatos radikalizálódást figyelhetünk meg, ami viszont azért volt még szélsőségesebb, mint Angliában, mert általában a külső veszély indította meg, és tömegek is végig aktívan vettek részt benne. A francia forradalmat általában a következő szakaszokra szokták felbontani:

1. az előkészítő szakasz 1789. május 5. - 1789. július 14. (előzmények)
2. az alkotmányos monarchia szakasza 1789. július 14. - 1792. augusztus 10.
3. a girondista köztársaság szakasza 1792. augusztus 10. - 1793. június 2.
4. a jakobinus diktatúra szakasza 1793. június 2. - 1794. július 27.
5. a thermidori („girondista”) köztársaság szakasza 1794. július 2. - 1799. november 9.

A forradalom csoportjai

A francia forradalom politikai erőit a következő nagyobb irányzatok mögé csoportosíthatjuk:
Az alkotmányos monarchisták (vagy anglománok) hívei nevükből fakadóan az egyetlen megoldásnak az angol típusú kormányzást tekintették, tehát ragaszkodtak a királyság intézményéhez és elutasították a köztársaságot. A forradalom eseményei miatt 1791-től egyre inkább háttérbe szorultak, többségük emigrált (önkéntes száműzetésbe távozott). Egyszemélyi vezetőjük nem volt, a legismertebb személyiségük talán Lafayette márki.
A girondisták. A laza politikai csoportosulás ezt a nevét csak a forradalom után kapta meg, az események idején vezetőikről brissot-istáknak vagy roland-istáknak nevezték őket. A későbbi elnevezés oka az volt, hogy vezetőik jelentős része (Vergniaud, Gaudet) Gironde megyéből származott, mások pedig Párizsból (Brissot, Condorcet). Először csak képviselőik voltak a nemzetgyűlésben, majd később kormányt is alakíthattak (Végrehajtó Tanács). Elsősorban a középpolgárságot képviselték, liberális (szabadelvű) politikai és gazdasági nézeteket vallottak, és mindenképpen ragaszkodtak a képviseleti demokráciához. Ez annyit jelentett, hogy a gazdaság és politika teljes szabadságát hirdették, még átmenetileg sem voltak hajlandók beleegyezni ezek bárminemű korlátozásába. Külpolitikájukban a „forradalmi keresztes háború” eszméjét vallották, vagyis azt, hogy a franciáknak joguk van a forradalmi eszmék terjesztésére Európában. Ezt később átvették a jakobinusok is.
A jakobinusok. 1789-ben jött létre egy politikai klub, amely gyűléseire kibérelte a dominikánus szerzetesek egyik épületét. Mivel a szerzetesek központja a Szent Jakab utcában volt, rájuk ragadt a jakobinus elnevezés, és ez szállt át a politikai klub tagjaira is. A kezdetben nagyon zárt, s főleg előkelőkből álló társaság taglétszáma 1790-től kezdett el rohamosan növekedni, ekkortól vidéki klubokat is alakítottak. Kezdetben a girondisták is a Jakobinus Klubhoz tartoztak, ők alkották a mérsékelt csoportot. 1792 októberében azonban kiváltak az egyre radikálisabb (szélsőségesebb) nézeteket valló jakobinusok közül. Ez utóbbiak elsősorban a kispolgárságot és a szabadfoglalkozású értelmiséget képviselték, jelentős számban részt vettek a nemzetgyűlésben (Hegypárt), majd 1793-ban átvették a hatalmat is (Közjóléti Bizottság). Első számú vezetőjükké Robespierre vált. „Igazi forradalmároknak” tekinthetjük őket, akik feltétel nélkül hittek abban, hogy egy jól szervezett forradalmi csoport határozott cselekvése minden politikai problémát képes megoldani. Így hajlamosak voltak a tömegektől való elkülönülésre, a vezetők túlzott dicsőítésére, a diktatórikus, erőszakos módszerek alkalmazására. Ehhez a csoporthoz állt legközelebb a Cordeliers Klub, mely nevét a ferences barátok kötélövéről kapta. (A ferences kolostorban tartották ugyanis gyűléseiket.) A két legnevezetesebb irányzatot – girondisták és jakobinusok – összehasonlítva a következőket érdemes megállapítanunk: a girondiak általában a gazdag vidék szülöttei, míg a jakobinusok a városi szegénység képviselői voltak. A két csoport különböző filozófiákból merített: az előbbiek Condorcet mérsékeltebb eszméiből, míg az utóbbiak Rousseau radikálisabb elképzeléseiből. Szinte nemzedéki ellentét is szembeállította őket. A girondisták egy fiatalabb, romantikusabb generációt képviseltek a jakobinusoknál.
A legszélsőségesebb irányzatok megtalálhatók voltak a forradalom táborában is (ultraforradalmárok, veszettek, hebert-isták) és a királyságot pártolók között is (ultraroyalisták). Ez utóbbiak még az alkotmányos monarchiát is elfogadhatatlan engedménynek tartották, az előbbiek pedig, bár voltak köztük különbségek, abban egyetértettek, hogy mindig az erélyesebb intézkedést követelték, vagyis a terror fokozását, a gazdasági életbe történő kemény beavatkozást, az állam szerepének minél nagyobb megnövelését és a kistermelők egyenlőségét (ez utóbbi főleg a veszetteket jellemezte). Támadták mind a jakobinusokat, mind a girondistákat, ezért szükségszerűen bukásra voltak ítélve. Tulajdonképpen ide tartoztak a sans-culotte-ok is, akiknek az elnevezése arra utalt, hogy az előkelők térdnadrágviselete (culotte) helyett hosszúnadrágot (pantalon) hordtak. Nagyon vegyes társadalmi csoportot alkottak, s mivel mozgalmuk és szervezeteik túlságosan önállónak tűntek a jakobinusok számára, sorsuk szintén (1793-ban) a felszámolás lett. Az ő forradalmiságuk annyiban különbözött a jakobinusokétól, hogy elítélték a felülről való irányítást és a spontán népmozgalom hívei voltak.

A forradalom előzményei

Az előzmények jelentős részét már korábban tárgyaltuk, így most már csupán egy-két kiegészítést szeretnénk tenni. Az 1780-as évek végén Franciaország gazdasági és társadalmi válságba került. A nemesség ugyan látszólag megőrizte társadalmi pozícióit, a valóság azonban mást mutatott. Politikailag egyre inkább visszaszorultak, hiszen nem voltak általános rendi gyűlések, a hivatalnokrendszerben pedig egyre erősödött a taláros nemesség szerepe. Gazdasági helyzetük is romlott, hiszen birtokaik jövedelméből éltek, a pénzkereséshez nem értettek, a kereskedelem tiltott volt számukra. Elvesztették tehát társadalmi feladataik jelentős részét, egyre inkább „élősdivé” váltak. Helyzetük javítása és az adóztatás elkerülése érdekében egyrészt támadták az uralkodót (már 1787-től), és követelték az általános rendi gyűlés összehívását, másrészt régi, már elfeledett kiváltságok felújításával próbálkoztak, amivel viszont maguk ellen hangolták az értelmiség, a polgárság és a parasztság jelentős részét. Ez utóbbiak megszenvedték a gazdasági nehézségeket is, sőt helyzetüket nehezítette az 1788-89-es évek rossz termése és nagyon kemény tele is. A városi szegényeket és a parasztságot sújtotta az árak emelkedése, s az utóbbiakat az általános földínség is, ami az egyre növekvő népesség következménye volt. Azt lehet tehát mondani, hogy mindegyik társadalmi csoport valami miatt elégedetlen volt, amit jól mutatott az a furcsa dolog, hogy az arisztokrácia egy része is magáénak vallotta a felvilágosodás eszméit.

Fontos azonban már az elején azt is megjegyeznünk, hogy bár polgári forradalomról beszélünk a francia események kapcsán, mégsem tekinthetünk úgy a polgárságra, mint a forradalom kirobbantójára. Ez a réteg ugyanis egyáltalán nem volt királyellenes, s a felzúdulást inkább a társadalomkritikus értelmiség indította el, amely a társadalmi hasznosságot kérte számon a kiváltságos rétegeken. Ez az értelmiség a felvilágosodás eszméit alkalmazta, a harmadik rend fogalmán a franciák 95%-át értette, tehát a nép vezetőjének tarthatta magát. Ezért volt lehetséges az, hogy a forradalom során később is megőrizte vezető pozícióit, s eszmei céljaival, követeléseivel jóval túllépte a polgárság eredeti terveit.

Az előzményekhez természetesen hozzátartoztak a „személyi kérdések” is. XVI. Lajost ugyanis jobban izgatta az evés, a vadászat vagy a lakatoskodás, mint a kormányzati kérdések, nem volt tehát igazán alkalmas az uralkodásra, a válság rendezésére. Egyéni szerencsétlenségére nyugtalan időkben született, s így politikai ügyetlenségét a forradalom idején is többször bebizonyíthatta. Felesége, Marie Antoinette („az osztrák nő”) pedig egyrészt pazarlásával, másrészt pedig idegen mivoltával szerezte meg a franciák osztatlan gyűlöletét, jelképezve mintegy az udvar romlottságát. Mindezek ellenére a francia forradalom közvetlen előzménye a pénzügyi válságban volt kereshető, melyet nem az udvar túlságos fényűzése, hanem az államadósság és a korszerűtlen adózási rendszer okozott. Az újabb államcsőd elkerülése érdekében XVI. Lajos 1789. május 5-ére kénytelen volt összehívni a rendi gyűlést, s ezzel megkezdődött a forradalom előkészítő szakasza.

Ez az időszak annyiban hasonlított az angol forradalom kezdetére, hogy Franciaországban is elméletileg a törvényhozó testületben kezdődtek az események. A hatalmas különbséget viszont az adta, hogy itt már kezdettől fogva nagy szerepe volt a városok népének, hiszen a választási küzdelem nagy részében a politika az utcára vonult. A városokat elárasztották a röpiratok, kiáltványok, s ezekben a radikális értelmiségiek egyre harciasabban fogalmazták meg a nép követeléseit. Ilyen volt például az alsópapsághoz tartozó Sieyès abbé Mi a harmadik rend? című füzete, melyben bírálta a nemesség társadalmi haszontalanságát és teljesen újszerű módon azonosította a francia népet a francia nemzettel. A politikai harcok hatására már az is a harmadik rend előretörését mutatta, hogy ugyanannyi (összesen 600) küldöttet választhatott, mint a másik két rend együttvéve. Az is kedvező volt számára, hogy a nemesi rendet nagyobbrészt vidéki urak, az egyházit pedig az alsópapság tagjai képviselték, mely utóbbiak tulajdonképpen a gallikán egyház fizetett hivatalnokai voltak. A harmadik rend képviselőinek java részét az ügyvédek adták, de mintegy százan a tőkések és az üzletemberek közül kerültek ki. Kedvezőtlen körülményt jelentett viszont az, hogy a rendek külön-külön üléseztek és rendenként szavaztak, ezért június közepén Sieyès abbé azzal a javaslattal állt elő, hogy vessék el a régi formákat; legyen közös ülésezés és fejenkénti szavazás. Ezután a harmadik rend előbb alsóháznak, majd nemzetgyűlésnek mondta magát, és ehhez a döntéshez szoros szavazással a papi rend is csatlakozott. XVI. Lajos azonban június 20-án javítási munkák ürügyén bezáratta az üléstermet, mire a nemzetgyűlés a közeli labdaházba vonult át, és az alapvető törvények megfogalmazása céljából alkotmányozó nemzetgyűléssé alakult. Az uralkodó ezután megpróbálta visszaállítani a régi rendi formákat, de Mirabeau márki vezetésével a gyűlés ellenállt. A király tehát elvesztette az első nagy csatát, de a háború megnyerése céljából katonaságot vonatott össze Párizs köré, s ez a lépés az utcára vitte a küzdelmeket. Camille Desmoulins fiatal újságíró szónoklatai tűzbe hozták a párizsi népet, és július 12-én megtörtént az első összecsapás a király egyik osztaga és a tüntetők között. Másnap megkezdődött a polgárőrségek szervezése, majd a Saint-Antoine negyed kézműveseimegkezdődött a polgárőrségek szervezése, majd a Saint-Antoine negyed kézművesei én felfegyverezték magukat, és megkezdték a Bastille ostromát. Ugyan az elfoglalt erődben alig találtak foglyokat és fegyvereket, a forradalmi időkben azonban rendkívül hatásosnak bizonyul a zsarnokság szimbólumának (korábban sok politikai fogoly is raboskodott itt) bukása. Ezért válhatott ez a nap nemcsak a forradalom kezdőnapjává, hanem a későbbi Franciaország nemzeti ünnepévé is.

Az alkotmányos monarchia (1789. július 14 - 1792. augusztus 10.)

A július 14-i események, amelyeket XVI. Lajos csupán lázadásnak tartott, láncreakciót váltottak ki. A párizsi városháza előtti akasztások már a legelején jelezték, hogy Franciaországban a tömegek aktívan részt fognak venni a forradalomban. Párizs mozgalma szinte jeladásnak számított. Hatására megindult a vidéki városok forradalma; községtanácsokat választottak, nemzetőrségeket szerveztek. Ezzel párhuzamosan vidéken felkelések törtek ki, kastélyokat gyújtottak fel; megkezdődött a „nagy félelem” (grand terreur) időszaka. Az eredmények korán megmutatkoztak. Augusztus 4-én a kiváltságosok önként lemondtak előjogaikról, 1789. augusztus 26-án pedig kiadták az Emberi és Polgári Jogok Nyilatkozatát. Ez utóbbi amerikai mintára született, mégis nagyobb eredménynek számított. Itt ugyanis nem „idegen uralkodó” ellen fordult a nép, és az okmány évszázados kiváltságokat rombolt le. A Nyilatkozat, nevéhez méltóan, a következő legfontosabb elvekről rendelkezett: az emberek között csak társadalmi hasznosság szempontjából lehetnek különbségek, mindenkinek alapvető joga van a szabadsághoz, a tulajdonhoz, a biztonsághoz és az ellenálláshoz, a törvény előtt mindenki egyenlő, a meggyőződés-, vallás- és sajtószabadság mindenki joga, arányos közteherviselés szükséges, a törvények megengedőek és ne tiltóak legyenek, az önkényeskedés tilos, az államhatalmak szétválasztása elkerülhetetlen, a tisztségviselők számonkérhetők. Hogy mennyire fontosnak tartották ismeretét, jól mutatta az, hogy a gyerekeknek ezen tanították az olvasást! Mindezek után a király választás előtt állt, és rosszul döntött. Visszautasította az augusztus 4-i döntéseket és a Nyilatkozatot, a flandriai ezredet pedig Versailles-ba hívta. Erre október 5-én megindult Párizsból az „asszonyok menete”, amely a fővárosba (a Tuilleriákba) kényszerítette XVI. Lajost, aki felesküdött a törvényekre. A tömeg és Párizs hatása tehát folyamatosan érvényesült, és a későbbiekben is csak azok tudták a hatalmat megtartani, akik számíthattak a nép jóindulatára.

A forradalmi változások megszilárdításához gazdasági változtatásokra volt szükség. A legfontosabb a földkérdés volt, amelyet az egyházi és az emigráns birtokok áruba bocsátásával akartak megoldani. A teljes szabadság elvét érvényesítették a gazdaságban; eltörölték a céheket, megszüntették a belső vámokat. Bevezették az assignatákat (utalvány), amelyek eleinte a kisajátított egyházi javakra átváltható állami kötvényként működtek, majd 1790-től papírpénzzé váltak. (Mivel egyre többet nyomtak belőlük, fokozatosan elértéktelenedtek.) Kialakították az egységes – később egész Európában általánosan elterjedt – méterrendszert. A politikai intézkedésekhez tartozott a közigazgatás centralizálása, amikor is 83 egységesen irányított megyét (département) hoztak létre. Megszüntették a papi testületeket és a szerzetesrendeket, átszervezték az egyházat. Az átalakulás egyik befejező aktusának tűnhetett a forradalom napjának megünneplése 1790. július 14-én. A Mars mezőn felállították a Haza Oltárát, amely előtt a király is felesküdött.

Ebben a „nyugalmi” időszakban jelentek meg a klubok és a szabad sajtó, mint a politizálás fő színterei. A leghíresebb klub az Alkotmány Barátainak Társasága volt, amely kezdetben sok politikai csoportot tömörített, s csak később kapta a Jakobinus Klub nevet. Ebből váltak ki azután a radikálisok és alapították meg a Cordeliers Klubot. A politikában feltűntek a forradalom későbbi vezetői: a szenvedélyes, életet habzsoló, atlétatermetű Georges Danton, a puritán életű, túlságosan logikus, vékony alkatú Maximilien Robespierre és a méltán népszerű, örökké gyanakvó, bőrbeteg, bosszúálló Jean-Paul Marat.

1791 közepétől azonban problémák kezdtek felmerülni. Egyik részük gazdasági volt és a túlzott szabadságból fakadt, amely az élelmiszerárakat teljesen ingadozóvá tette. Ez a városokban okozott feszültségeket. Felmerült az árak és az elosztás szabályozásának kérdése, amire azonban a polgárság nagy része nem volt hajlandó. Voltak belpolitikai jellegű problémák is. A papság elleni intézkedések vidéken sok helyen felkeléseket eredményeztek, amivel a későbbiekben is számolni kellett. A királyt sokan (emigránsok, egyháziak, arisztokraták) szökésre és idegen csapatok toborzására buzdították. 1791. június 20-án XVI. Lajos és felesége – inasnak és komornának öltözve – meg is kísérelte a távozást, de a belga határ közelében felismerték, és a nemzetgyűlés parancsa alapján elfogták őket. Ennek hatására a fővárosban ledöntötték az uralkodó szobrait, és aláírásgyűjtés szerveződött a Mars mezőre a köztársaság kikiáltásának ügyében. A polgármester ostromállapotot hirdetett meg, Lafayette tábornok pedig kivonult a nemzetőrség csapatai élén, és ágyúkkal a tömegbe lövetett. Ugyan a halottak száma csekély volt, a forradalom eddig sem egységes erőit mégis teljesen megosztotta ez az esemény.

Bár az alkotmányos monarchia egyre inkább válságba került, az 1791 szeptemberére elkészült alkotmányt a király is elfogadta. Ez volt Franciaország első írott alkotmánya. Megalkotóit két fő cél vezérelte: az, hogy lehetetlen legyen az abszolutizmus visszaállítása és az, hogy olyan ésszerűen berendezett állam jöjjön létre, amelyben a tulajdonosok kezében van a hatalom. Az elfogadás után, 1791. szeptember 30-án az Alkotmányozó Gyűlés feloszlott, méghozzá úgy, hogy tagjai megválaszthatatlannak nyilvánították magukat az újonnan megalakuló Törvényhozó Gyűlésbe. Ide tehát csupa új képviselő került. A jobboldalt az alkotmányos monarchisták, a baloldalt a Jakobinus Klubtól eltávolodó girondisták jelentették. A radikális baloldalnak, az „igazi” jakobinusoknak Robespierre lett a vezetőjük, aki viszont korábbi képviselősége miatt nem vehetett részt a gyűlésben.

A harmadik problémát a külpolitika változása adta. A forradalom kitörésekor Franciaország leértékelődött a külföld szemében, hiszen egy ország erejét az abszolutizmus szilárdságához kötötték. Ekkor Marie Antoinette hiába írt könyörgő leveleket II. Lipótnak, mert a magyar király kimondottan hasznosnak találta az ellenséges franciák fokozódó gyengülését. Változás csak a király szökése és elfogatása után történt, mert a nagyhatalmak féltek, hogy az uralkodói szuverenitás megcsorbítása veszélyes lehet számukra is. Ezért 1791. augusztus 27-én az osztrák és a porosz uralkodó kiadta a pillnitzi nyilatkozatot, amelyben beavatkozással fenyegette meg Franciaországot. Mindez pusztán üres diplomáciai aktus volt, a franciák azonban tényleges fenyegetésnek tekintették. A lehetséges háború kérdésével kapcsolatos válaszok különbözőek voltak. XVI. Lajos akarta, mint egyetlen esélyt, ami visszaállíthatja hatalmát. A girondisták is pártolták, mégpedig több okból is. Egyrészt a belső problémák megoldását várták tőle, másrészt a királyt akarták színvallásra kényszeríteni vele, harmadrészt pedig kötelességnek érezték a „keresztes háborút”, vagyis a forradalom exportját. Egyedül a jakobinusok ellenezték a háborút. Bizalmatlanok voltak a hadsereg vezetőivel szemben, féltek a felkészületlenségtől, és azt vallották, hogy nem lehet a szabadságot rákényszeríteni más nemzetekre.

A helyzetet végül is a háború vállalása „oldotta meg”, ez lendítette tovább az eseményeket. Az uralkodó girondistákból álló kormányt nevezett ki, akik 1792. április 20-án bejelentették a hadüzenetet. Dumouriez tábornok állt az „ügyvédek hadserege” élén, aki maga is mindenfajta politikai meggyőződés nélküli ember volt, habozó tisztikarral, bizalmatlan katonákkal, intrikáló udvarral a háta mögött. A háború nélküli hadiállapotban a franciák képtelenek voltak bármiféle akcióra. Megkezdődött a nemzeti hadsereg megszervezése, de az ellenség kezdeményezésére vártak. Az osztrákok és a poroszok azonban egyelőre el voltak foglalva a számukra sokkal fontosabb lengyel kérdéssel, és csak azután indultak meg a franciák ellen, mikor ebben már megoldást találtak. A porosz sikerek után, július végén – XVI. Lajos buzdítására – kiáltványt adtak ki, melyben lerombolással fenyegették meg Párizst, ha a királyt bántalmazzák. Ez a külső esemény a tömegeket ismét az utcára szólította.bántalmazzák. Ez a külső esemény a tömegeket ismét az utcára szólította. én megostromolták a Tuilleriákat, a nemzetgyűlés pedig Robespierre javaslatára felfüggesztette a királyt. Az alkotmányos monarchiának mindez a végét jelentette, és megkezdődött a francia forradalom következő szakasza.

A girondista köztársaság (1792. augusztus 10. - 1793. június 2.)

A forradalom eseményeit tehát a külső támadás és a tömegek nyomása vitte tovább. A helyzet azonban továbbra is válságos maradt. A megalakuló új kormányban (Végrehajtó Tanács) és a nemzetgyűlésben a girondisták voltak többségben, a párizsi községtanácsban pedig a jakobinusok. Az átmeneti kettős hatalom mellett a poroszok előrenyomulása jelentett még gondot. Danton azonban, aki a kormány igazságügy-minisztereként szinte az ország első embere lett, nem volt hajlandó a francia csapatok visszavonására. Megszavaztatta a forradalmi háborút, és Forradalmi Törvényszéket állíttatott fel, amelynek fő feladata a gyanús elemek felkutatása volt. A királyt börtönbe zárták, és a verduni vereség után, szeptember 2-án megkezdődött a terror, amelynek során a párizsi börtönök foglyait lemészárolták. Ez a forradalmat hátba támadók ellen irányult, de két súlyos következménnyel járt. Egyrészt a vizsgálat nélküli leszámolás gyakorlatát indította el, másrészt a külföld szemében erős visszatetszést keltett. Az egyesített porosz-osztrák seregek meg is indultak Párizs felé, de a Kellermann tábornok által vezetett franciáknak szeptember 20-án sikerült őket megállítani Valmynál. Ugyanezen a napon összeült az új alkotmányozó gyűlés, a Nemzeti Konvent (amerikai szóhasználattal) is, amely kikiáltotta a köztársaságot.

A forradalom legfőbb problémája azonban továbbra is az maradt, hogy nem lehetett különválasztani a bel- és a külpolitikát. A belpolitika egyik fő kérdése a forradalom megosztottsága volt. A girondisták nem igazán voltak felkészülve a jakobinusokkal való versengésre, különösen úgy nem, hogy a háború folyamatos kiszélesedése az utóbbiak pozícióit erősítette. Az ő politikájukkal ugyanis nem lehetett megnyerni a háborút, ahhoz korlátozó intézkedéseket kellett volna hozni. A másik fő gondot az jelentette, hogy a Konventben túl sok volt a bizonytalan képviselő. A jobboldalt a kb. 200 girondista adta, a baloldalt pedig a kb. száz fős jakobinus tábor, akiket Hegypártnak is neveztek, mert a gyűlés magasabban levő padsoraiban foglaltak helyet. Ez utóbbiakat a Danton-Robespierre-Marat „triumvirátus” vezette. Középen pedig ott volt a kb. 500 fős „mocsár” vagy síkság, az ingadozók széles csoportja, amelynek tagjai mindig a pillanatnyi helyzet szerint döntöttek, kiszámíthatatlanná téve ezzel a belpolitikai életet. A Konventen belül az első nagy összecsapást a király pere jelentette, amelyben nagyon hamar kiderült, hogy ez nem jogi, hanem politikai ügy. Ekkor tűnt ki beszédeivel a vonzó külsejű, de jéghideg szívű Louis Saint-Just, aki kijelentette, hogy „Nem lehet ártatlanul uralkodni!”. A mindent eldöntő szavazáson az összes képviselőnek egyenként kellett leadnia és megindokolnia szavazatát, így a procedúra egy teljes napig tartott. A Konvent végül 1793 januárjában minimális többséggel halálra ítélte XVI. Lajost. Ez a döntés a jakobinusok erejét igazolta.

A külpolitikában a valmyi győzelem a franciák kezébe adta a kezdeményezés lehetőségét. Megvalósíthatták a forradalmi keresztes hadjárat eszméjét, ami azonban egyre inkább nem lehetőség, hanem kényszer volt. Az ellenség gyengítésének leghatásosabb módszere ugyanis a forradalmi tanok terjesztése volt. Szeptember végén meg is indult a támadás, és a francia csapatok előrenyomultak a Rajna-vidéken, majd elfoglalták Savoyát. 1792 novemberében Dumouriez tábornok vezetésével Jemappes-nál döntő győzelmet arattak az osztrákok felett, s ezzel Belgium a franciák kezébe került. (A harcolók között voltak a marseille-i önkéntesek is, akiknek dala később a franciák nemzeti himnuszává vált.) A sikerek azonban felvetették a terjeszkedés jogosságának kérdését. Danton a természetes határokról beszélt, Robespierre viszont azon a véleményen volt, hogy „Senki sem szereti a felfegyverzett apostolokat”. Az év végén a Konvent Franciaországot forradalmi hatalommá nyilvánította és segítséget ígért az elnyomott népeknek. A feltétel azonban az volt, hogy ezek azután fogadják el a köztársaság forradalmi diktatúráját, ami viszont nem aratott egyértelmű sikert a szomszédok körében.

1793-ban azonban ismét egyre erősebben mutatkoztak a válság jelei. A belső gondok legfontosabbika az élelmiszerhiány és a földigény teljesítetlensége volt, ugyanis mindkettő növelte a tömegek elégedetlenségét és politikai „ambícióit”. Egyre többen követelték az árak maximálását és a kereskedelem szabályozását. Vendée megyében felkelés kezdődött, amelynek oka a túlságosan szigorú központosító intézkedések sora volt. A Konvent vitái egyre hevesebbek lettek, egyre inkább bírósági tárgyalásokra kezdtek emlékeztetni. Időnként tüntetők vonultak be a terembe, s a karzaton ülő „nézők” közbeszólásai is csak felkorbácsolták a kedélyeket.

1793-ban változások történtek a külpolitikában is. Lengyelország második felosztása után a kisemmizett osztrákok hatalmas erővel vetették bele magukat a francia háborúba, a jóllakott poroszok viszont szinte befejezettnek tekintették a harcokat. Ausztria azonban nem maradt egyedül, mert Belgium francia megszállása Angliát is bevonta a küzdelmekbe, 1793 márciusában megszervezte az első koalíciót (Anglia, Hollandia, Portugália, Spanyolország, Ausztria, Piemont és Nápoly részvételével), s így egy gazdag nagybácsival bővült az ellenségek köre. Az ugyanebben a hónapban a hollandiai Neervindennél elszenvedett vereség belpolitikai válságot idézett elő, mert Dumouriez tábornok, a francia csapatok vezetője – hogy elkerülje a felelősségre vonást – átállt az ellenséghez annak reményében, hogy mint katonai diktátor térhet vissza. Terve ugyan nem sikerült, de az esemény a belső tisztogatásra kellő alkalmat adott.

A külpolitikai veszélyek miatt egyébként is egyre több forradalmi intézkedés meghozatalára kényszerült a Konvent. A Forradalmi Törvényszék szerepe növekedett, forradalmi bizottságok alakultak, s létrejött a Közjóléti Bizottság, mely végrehajtó szervként a minisztériumok fölött állt, s amelynek hatásköre ugyan csak a honvédelemre vonatkozott, de a folyamatos háború miatt egyre több ügyet ide lehetett sorolni. Mindezek hatására a jakobinusok egyre inkább hajlottak a szélsőségesek kemény intézkedéseinek meghozatalára, ami valóban csak idő kérdése volt.

Ezek után a girondisták és Danton hajlandó lett volna békét kötni, hiszen féltek a polgárháború lehetőségétől, de a koalíció ezt nem akarta. A helyzetet ismét a párizsi tömegek oldották meg, amikor 1793. június 2-án 80 ezres felfegyverzett tömeg vette körül a Konventet, a girondista képviselők kiadatását követelve. A megfenyegetett Konvent engedett a „szokatlan” módszernek, mely a girondista hatalom bukását is jelentette egyben, s megkezdődött vele a francia forradalom harmadik szakasza.

A jakobinus diktatúra (1793. június 2 - 1794. július 27.)

A forradalom továbblendülését ismét a külpolitika eseményei és az azok hatására bekövetkezett tömegmozgalom eredményezte. A hatalomra került jakobinusok helyzete azonban minden eddiginél válságosabb volt, szinte megoldhatatlannak látszó gondokkal kerültek szembe. Északon az angolok és az osztrákok, a Rajnánál porosz és osztrák csapatok, délen szárd erők lendültek támadásba. A Vendée megyéből kiinduló royalista felkelés, melyet az angolok is támogattak, országos méretűvé vált, mintegy hatvan megye csatlakozott hozzá. A megoldást egyedül a hatalom teljes koncentrálása, a diktatúra jelenthette.

A politikai megszilárdulás érdekében a Közjóléti Bizottság most már ténylegesen is teljhatalmat kapott. A megyék és a hadsereg élére kinevezett biztosokat állítottak, központosítva ezzel a közigazgatást. Megnövekedett a forradalmi biztosok szerepe, és hivatalosan is meghirdették a forradalmi terrort. 1793 októberében megrendezték a girondisták perét, kivégezték Marie Antoinette-et, s érvényesítették Saint-Just-nek azt a gondolatát, hogy „Nemcsak az árulókat, hanem a közömbösöket is meg kell büntetnetek”. A terrort csak erősítette az is, hogy a nemesi származású Charlotte de Corday meggyilkolta Marat-t. A diktatúra hónapjaiban mintegy 17 ezer kivégzés történt, az áldozatok egyharmada azonban sans-culotte volt. Megmutatkozott tehát a legfőbb probléma, hogy bizonyos mértékű terror kellett ugyan a stabilizáláshoz, de ezt a folyamatot később már nem lehetett megállítani. A forradalom valóban „felfalta saját gyermekeit”. A megszilárdítás elméleti lépésének volt tekinthető a jakobinus alkotmány kiadása (1793 júliusában), amely már tartalmazta az általános választójogot, az oktatáshoz és a munkához való jogot és „minden ember boldogságát” tűzte ki célul. Ez utóbbi azonban jól mutatta kissé idealisztikus mivoltát is. A törvényt elfogadták ugyan, de végrehajtását a forradalom utánra halasztották. A jakobinusok bevezették a forradalmi időszámítást is, melynek kezdete a köztársaság kikiáltásának napja volt. A naptár 12 harmincnapos hónapból állt, melyek új elnevezéseket kaptak. (1805-ig volt érvényben.)

A gazdaság megerősítésére és a tömegbázis megtartására szolgált az emigránsok földjeinek felparcellázása és kiárusítása (tízéves részletfizetéssel), az élelmiszerárak és bérek maximálása, az ország élelmezési körzetekre való felosztása. Ezzel Franciaország véglegesen a kisparaszti gazdaságok és a kisiparosok országává vált. A gazdaságban is voltak azonban túlkapások és a spekulációk, valamint a bérek maximálása is a későbbiekben feszültségekhez vezetett.

A hadügyekben is alapvető változások történtek. Újjászervezték a hadsereget és a fegyvergyártást, bevonva a tudósokat is a kutatásokba. Megindult a „totális háború”, ami ellenőrzött hadigazdálkodással és teljes mozgósítással járt. Mindezt lehetővé tette a korábban kialakított nemzetőrség (a polgárok rendfenntartó fegyveres szervezete), aminek eredményeképp a diktatúra 1 millió fős hadsereget volt képes kiállítani és fenntartani. A megsemmisítő háború elméletének hátterét a sajátos politikai viszonyok adták. Az elv, miszerint „Vagy győzöl, vagy otthon a vérpadon fogod végezni”, csak növelte az elszántságot, s ezt erősítette a gyors karrier lehetősége is. Ezek a változások a korban alkalmi újításoknak tűntek, s csak később derült ki az, hogy majd ez válik a többi ország számára is követendő példává.

Az intézkedések nem is maradtak hatás nélkül. A belső lázadásokat leverték (Toulonnál, ahol az angol flotta is besegített, Bonaparte tüzérkapitány vezette az akciót), s az év végére a külső ellenséget is mindenütt a határokon kívülre szorították. 1794-re ismét a franciák kezébe került a kezdeményezés lehetősége. A jakobinusok tábora azonban megosztott volt, és a csoportok a diktatúráról és a külpolitikáról is különbözőképpen vélekedtek. A „mérsékeltek” – Desmoulins és a visszahúzódó Danton vezetésével – a terror és a diktatúra visszafogását akarták, kifelé pedig az angolokkal való megegyezést szorgalmazták. A szélsőbal – Hébert vezetésével – a belügyekben éppen ellenkezőleg vélekedett, a külpolitikában pedig a forradalmi háború továbbvitelét szerette volna. A középen álló Robespierre, aki a „Megvesztegethetetlen” név mellé egyre inkább a csalhatatlan jelzőt is szerette volna, mindkét csoporttal egyszerre akart leszámolni. 1793 márciusában Saint-Just-szel együtt keresztülvitték a Konventen a jobb és a baloldallal való leszámolást is. A vezetőket kivégeztették, de ezután sem a terrort nem tudták megállítani, sem kellő tömegbázist nem tudtak maguk mögé állítani. A feladat valójában a helyzet normalizálása lett volna, de ez az alapvetően szűk látókörű Robespierre-nek nem sikerült. A Legfelsőbb Lény kultuszának bevezetése, ami az erkölcsi megszilárdítást, a rousseau-i tanítások terjedését volt hivatott szolgálni, erős ellenérzéseket szült, a terror kitágításának lehetőségét megadó törvény pedig rémületet. A spontán népi kezdeményezéseket visszaszorító intézkedések – melyek politikailag teljesen jogosak voltak – szintén visszatetszést keltettek. (Érdemes megjegyeznünk azt is, hogy a jakobinusok tisztogatásának eredményeképpen elpusztult Franciaország középkori műemlékeinek jelentős része!) Most azonban a külső sikerek (a júniusi fleurus-i győzelem) is Robespierre-ék ellen dolgoztak, hiszen lehetővé tették a Konvent számára a hatalomváltást. 1794. július 27-én (a forradalmi naptár szerint thermidor 9-én) elfogták a jakobinus vezetőket, és még aznap ki is végeztették őket. Ezzel a jakobinus diktatúra időszaka véget ért, megkezdődhetett a forradalom negyedik szakasza.

A thermidori köztársaság (1794. július 27 - 1799. november 9.)

A jakobinusok bukásával a forradalom radikalizálódása megállt, a középpolgárság visszaszerezte korábbi hatalmát, a kérdés csupán az volt, meg is tudja-e tartani. A hadiszállításokban és üzleti vállalkozásokban meggazdagodott újburzsoáziát ugyanis politikailag inkább eltűrték, mint támogatták, ami azért jelentett különös gondot, mert a diktatórikus formákat nem lehetett fenntartani. A kormányzatot folyamatos támadások érték mind a jobb-, mind a baloldalról. Az előbbiek a királyság visszaállítására irányultak, és külső – elsősorban angol és emigráns – támogatást is kaptak. 1795-ben a Konventet is megostromolták, amelynek védelme élén ismét egy ismerős névvel találkozunk, Napóleon Bonapartéval. A baloldali támadások a korábbi radikalizálódás megállása miatt indultak, ilyen volt például 1796-ban Babeuf mozgalma, amelyben megszervezte az Egyenlők Összeesküvését. A cél a teljes fogyasztói egyenlőség megvalósítása volt. A kormányzatnak sikerült leszámolni mindkét oldali támadásokkal, de hiába nevezték el a korábbi kivégzések helyét Place de la Concorde-nak (az Egyetértés terének), a folyamatos belső feszültségek továbbra is megmaradtak, ami egyre inkább megnövelte a katonaság szerepét a belpolitikai ügyekben. (Ez általában minden zűrzavaros politikai helyzetben megoldást jelenthet, hiszen az egyedüli tekintély ilyen esetben a katonaság.) A belső megszilárduláshoz tartozott még az is, hogy a Konvent 1795 októberében – egy újabb alkotmány megszavazása után – feloszlott, és helyét új szervek vették át. A törvényhozó testület kétkamarás volt. Az alsóházat az Ötszázak Tanácsa, a felsőházat a Vének Tanácsa (250 képviselő) adta, a végrehajtó hatalmat pedig az öttagú Direktórium birtokolta, mely a Közjóléti Bizottság utódaként szerepelt.

A Direktórium külpolitikáját a folyamatos hódítások jellemezték. Beigazolódott a nagyhatalmaknak az a félelme, hogy az eddig elsősorban védekező forradalom most támadásra kezdte fordítani energiáit. Ez a politika valamennyire kényszer szülte is volt. Az egyik oka abban rejlett, hogy a nemzeti piac határai és az ország tényleges területe nem egyezett meg – az előbbi nagyobb volt –, ráadásul az új polgári állam felesleges gazdasági és társadalmi energiáit le kellett vezetni. (Ez kényszerítette például Angliát az előző században Írország elfoglalására és a gyarmatosítás megkezdésére.) Jelszónak mindehhez jó volt a természetes határok korábbi eszméje. A hódítási kényszer másik oldalról a hadsereg jellemzőiből fakadt, amely egyrészt megőrizte korábbi forradalmi vonásait, másrészt hagyományos katonai jellemzőket is felvett. Megmaradt valami a rögtönzött népfelkelő jellegből, mint például a viszonylag rövid kiképzési idő, a kaszárnyafegyelem hiánya. Az abszolút mérce továbbra is a bátorság volt, amelyet erősített a forradalmi küldetés tudata és az, hogy a katonai sikerek egyben társadalmi előrelépést is jelentettek. Mindezek következménye lett a határtalan támadókedv, amely a francia csapatokat a háborúk egész ideje alatt jellemezte. A gyors csaták és győzelmek azonban eltakarták azt a problémát, hogy a francia hadsereg nemcsak szeretett így harcolni, hanem egyszerűen csak így tudott. Az utánpótlás mindig szervezetlen maradt és a bátor tábornokok sem voltak katonailag a legképzettebbek, így később sokszor Napóleon zsenialitására lesz szükség a győzelmek kivívásához.

A terjeszkedéshez a nemzetközi helyzet is kedvezőnek tűnt, hiszen a korábbi francia sikerek és a lengyel kérdés megindította a koalíció bomlását, a különbékék kötését. A legfontosabb Poroszország kiesése volt, amely 1795-ben békét kötött a franciákkal. A feladat ezután nem volt más, mint békére kényszeríteni az osztrákokat és Angliát is. 1796 tavaszán három hadsereg indult Ausztria ellen. A két fősereg sikertelen volt a német területeken, de az Itáliába küldött alakulat, Bonaparte tábornok vezérletével sikert sikerre halmozott. A szabad rablás reménye fellelkesítette a katonákat, s Napóleon hat győzelme – a legfontosabb 1797 februárjában volt Rivolinál – előbb fegyverszünetre, majd októberben Campoformióban békére kényszerítette az osztrákokat. A békében a franciák elfogadtatták a természetes határokat és a Cisalpin (Milánó), valamint a Liguriai (Genova) védőköztársaságok létét. Ezután Anglia következett, amely korábban már próbálkozott béketárgyalásokkal, de sikertelenül. A Hollandiából kialakított Batáviai Köztársaságról és az elfoglalt Belgiumról a franciák nem voltak hajlandók tárgyalni. A brit flotta közvetlen megtámadása természetesen őrültség lett volna, ezért a franciák a kontinensen akarták gyöngíteni az angol pozíciókat. 1797-ben létrehozták a Helvét (Svájc) és a Római Köztársaságokat, majd Napóleon váratlan tervvel állt elő. Egyiptomban kell megtámadni az angolokat, s az itteni sikerek a jövendő francia gyarmatbirodalom kezdeteit is jelenthetik. A francia flotta 1798 májusában indult el, júliusban elfoglalta Kairót, de az angol Nelson admirális augusztusi támadásával megsemmisítette a hajóhadat. Ezzel Napóleon, győzelmei ellenére, Egyiptom foglya maradt.

Közben a kontinensen is változások történtek. Anglia szervezésében 1799-ben létrejött a második koalíció (Anglia, Oroszország, Törökország, Ausztria és Nápoly), amelynek mostani célja pusztán a forradalom előtti francia határok visszaállítása volt. 1799 őszén ugyan a koalíciós csapatok az orosz Szuvorov vezérletével kiszorították a franciákat Itáliából, a további előrenyomulást azonban a belső ellentétek megakadályozták. A lélegzetvételnyi szünet Franciaországban magával hozta a Direktórium bukását, amely – úgy tűnt – sem belső, sem külső feladataival nem volt képes megbirkózni. Napóleon kalandos úton visszahajózott Egyiptomból francia földre, és 1799. november 9-én katonáival szétkergette az Ötszázak Tanácsát. Ezzel véget ért a forradalom negyedik szakasza, és megkezdődött Napóleon Bonaparte uralma.

Franciaország Napóleon uralkodásának időszakában

Napóleon Bonaparte személyében a történelem olyan egyéniségével találkozhatunk, akinek életével eddig kb. 200 ezer mű foglalkozott, aki 60 kisebb-nagyobb ütközetben vett részt, vagyis többen, mint Nagy Sándor, Hannibál és Julius Caesar együttvéve, akinek mellszobra a XIX. századi polgári dolgozószobák rendes kelléke volt, aki körül szinte kultusz alakult ki, akit már kortársainak többsége is zseninek tartott, s akit csak „imádni” vagy gyűlölni lehetett.

Napóleon Bonaparte (1769-1821) korzikai szegény nemesi család fia volt. Franciaországban járt katonaiskolába, és tüzértiszti kiképzésben részesült. Karrierje kezdetéig többnyire szegénységben élt, sokáig neki kellett eltartania családját, gyakran nélkülöztek. Az alacsony termetű Napóleon már fiatal korában is sokat olvasott. Rendkívüli emlékezőtehetség, határtalan munkabírás és koncentrálóképesség jellemezte. Ezek a tulajdonságai végigkísérték egész életét, ámulatba ejtve velük környezetét. Mindig mindent az észnek és az akaraterőnek rendelt alá. Először a touloni, bevehetetlennek tartott erőd elfoglalásánál figyeltek fel katonai tehetségére. 1794-ben tábornoki rangot kapott, s még ugyanebben az évben a Konvent fegyveres megvédésével indult el igazi katonai karrierje. Már itt megmutatkoztak azok a tulajdonságai, amelyek oly sikeres hadvezérré tették. A harcokban a végletekig könyörtelen tudott lenni, vakmerőség és nyugodt határozottság egyszerre jellemezte. 1795-ben feleségül vette a terror idején kivégzett jakobinus tábornok, Beauharnais özvegyét (Josephine-t), aki korábban a Direktórium egyik vezetőjének, Barras-nak volt a szeretője. Ez utóbbi később politikailag sem jött rosszul. Bonaparte az esküvője után két nappal már el is indult Itáliába, a számára oly sok dicsőséget hozó hadjáratba. Innentől szinte nyílegyenes út vezetett a Direktórium megbuktatásáig és a hatalom átvételéig. A francia forradalomban ugyanis a köztársaság úgy jött létre, hogy az új vezetési formák nem igazán tudtak letisztulni, nem alakulhatott ki stabil államszervezet. A kormányzati munka későbbi gyenge hatékonysága és a hozzá kapcsolódó zűrzavar szinte kikövetelte magának a „nagy embert”, kialakítva egyben a zseniális politikai vezető romantikáját. S Napóleon megtette azt, amit tőle vártak: rendet csinált a forradalom anarchisztikus időszakai után, s a franciák jogosan érezték úgy, hogy az ő hatalomra jutása után szinte egy csapásra megoldódtak a korábbi problémák.

Egész uralma alatt tudatosan és makacsul szakítani próbált a konvenciókkal. Ez elsősorban a katonai nézeteiben tűnt ki. A korszak „hadművészeivel” (stratégáival) szemben ő nagyon egyszerű dolognak fogta fel a háborút. Jelmondata, az „Aktivitás, aktivitás, gyorsaság!” jól tükrözte azt a szemléletet, amit nemcsak a harcászatban, hanem politikájában is próbált megvalósítani. Újításai a következőkben mutatkoztak meg: általános sorozás, „szétszórt” harcmodor a koncentrált össztűz helyett, korlátlan terjeszkedés a területi egyezkedések helyett, és folyamatos rekvirálás az elfoglalt területeken a raktárról való ellátás helyett.

Politikai „zsenialitása” gyakorlatiasságában keresendő. Majdnem mindig világosan látta az adott helyzetet, felismerte a szükséges intézkedéseket, és a megfelelő pillanatban képes volt határozottan cselekedni. „Az én tehetségem abban rejlik, hogy mindenben tisztán látok” – mondta egyszer, de ez a tökéletes gyakorlatiasság sokszor tette „kisszerűvé” alakját. Hiányzott belőle a moralizálás, az eszmei alap, s talán ez is hozzájárult elkerülhetetlen katonai bukásához. Számára az uralkodás kicsit romantikus-hősi, egyéni szerepvállalás volt. Egon Friedell így ír erről: „Erősebb volt az egész világnál, de nem volt erősebb saját tetteinél. Megfeledkezett arról, hogy még a legnagyobb ember is, sőt éppen a legnagyobb ember, csak az emberiségért létezhet. Sikerei fejébe szálltak, mint valami közönséges színésznek.” Ez a túlzott gyakorlatiasság vezetett oda, hogy életvitele sokszor volt közönségesen kihívó, illetlen a nőkkel szemben, kérkedő az ágyban elért sikereivel. A nőkhöz való viszonyát is mindvégig az „egyszerűség” jellemezte. Sem Josephine-nek, sem második feleségének, Mária Lujzának, sem a lengyel Walewska grófnőnek nem volt érdemleges befolyása Napóleonra. Hamar belátták, hogy fékezhetetlen, kényúri, örökké ingerült és gyanakvó természettel van dolguk.

Hogy mindezek ellenére miben rejlett-rejlik „varázsa”? Az átlagemberek számára leginkább abban, hogy példátlanul gyors karriert futott be. „Kis káplárból” személyes tehetsége révén emelkedett fel királyok fölé, Európa urává. A kisembereket izgalomba hozta ez a lehetőség, hiszen az ő sorsa nevet adott annak a becsvágynak, amely előtt a kettős forradalom kora megnyitotta a lehetőségeket. S a franciák? Ők pedig benne látták legsikeresebb uralkodójukat, akinek elsősorban sorozatos győzelmeire és maradandó belső újításaira emlékezhetnek vissza.

A konzulátus és a császárság

„Hol róka, hol pedig oroszlán vagyok. A kormányzásnak a titka az, hogy az ember tudja, mikor minek kell lennie.” – mondta Napóleon, s valóban mindent megtett, minden módszert megengedhetőnek tartott az erős központi hatalom megteremtése érdekében. Tennivalója volt elég, hiszen a forradalom sok-sok kezdeményezést és zűrzavart hagyott maga után, Franciaország első embere azonban iszonyatos munkabírásával állta a próbát. Minimum napi 14-15 órát dolgozott, s átlagban 4-5 óra alvás elegendő volt számára.

Igyekezett mindent irányítani , mindenben valamennyi szakmai jártasságot szerezni, nehogy kihasználhassák tudatlanságát. Bebizonyította, hogy nemcsak a hatalom megszerzéséhez, hanem a megtartásához is ért. Diktatórikus módszerei ellenére sikerült társadalmi bázist kiépítenie maga mögé, s ez köszönhető volt annak is, hogy lehetőség szerint a megegyezés politikáját is igyekezett követni.

Uralkodásának első öt esztendejét (1799-1804) a konzulátus időszakának nevezzük. A nyílt népszavazással elfogadtatott 1799-es új alkotmány három konzult állított az ország élére. Tulajdonképpen minden hatalom az első konzul, vagyis Napóleon kezében volt, két társa (Sieyés és Ducos) csupán tanácsadó jogkörrel rendelkezett. Az első konzuli hatalmat először 10 évre, majd 1802-től örökös időre megkapta. Teljhatalmának folyamatos megtartását az újonnan kialakított választási rendszer tette lehetővé. Ő nevezte ki a nyolcvan fős szenátust, az összes minisztert, a polgári és katonai tisztviselőket. Ő volt a hadsereg vezetője is. Törvényjavaslatait közvetlenül a szenátus elé terjeszthette, megkerülvén a hivatalos procedúrát, s ezzel nemcsak a végrehajtásban, hanem a törvényhozásban is döntő befolyásra tett szert. 1804-ben, miután újabb sikertelen merényletet kíséreltek meg ellene, elhatározta, hogy dinasztiát alapít és felveszi a császári címet. Célja a Karolingok örökségének felújítása, a nyugati országok kultúrájának egyesítése volt. A szenátus örökös császári címet adományozott neki, amit népszavazás erősített meg. Ezután VII. Pius pápát Párizsba rendelte, aki 1804. december 2-án a Notre-Dame székesegyházban csak szerette volna megkoronázni Napóleont, ám ő saját maga tette a fejére a koronát, jelezvén ezzel, hogy nem tulajdonít túl nagy jelentőséget a pápai áldásnak. A császári címet 1814 áprilisáig viselte.

Konzulátusának első intézkedéssorozata a rendteremtés volt. Drasztikus módszerekkel felszámolta az országszerte működő rablóbandákat, s amnesztiával és erőszakkal sikerült szétzilálnia a vendée-i felkelést is, ami pedig hathatós támogatást kapott az angoloktól. Ezzel sikerült nyugalmat, rendet teremtenie, amivel jelentős népszerűségre is szert tett. Ezután rohamléptekkel fogott neki az uralmi rendszer kiépítésének, hiszen ezeket a munkálatokat még azelőtt be akarta fejezni, mielőtt megkezdődtek volna a nagyobb háborúk a szomszédos nagyhatalmakkal. Így tulajdonképpen intézkedéseinek túlnyomó része már a konzulátus évei alatt megszületett, később már csak kisebb-nagyobb módosítások történtek.

Ebben az időben teljes mértékben centralizálták a végrehajtást és a közigazgatást. Megszüntették az önkormányzatokat, törölték az összes, választás útján betölthető tisztséget. Az országot kerületekre osztották fel, amelyek élén a teljhatalmú prefektusok álltak. Őket a belügyminiszter nevezte ki, ők pedig a községi és városi polgármestereket, akik nekik tartoztak felelősséggel. A törvényhozás három fő szerve a kormány által kinevezett Államtanács, a sok ezer jelöltből gondosan kiválasztott Tribunátus és a Törvényhozó Testület volt. Az ügyeket az igazságügy-minisztérium vezette, a rendet pedig a rendőr-minisztérium felügyelte, élén Fouchéval, aki lelkes jakobinusból az évek során cinikus politikussá vált, s akit saját korában a „kémkedés költőjének” is neveztek. Több szintű kém- és besúgóhálózat épült ki, amelyek egymást is szemmel tartották. Elsődleges feladatuk a királypárti és jakobinus szervezkedések felderítése volt, ugyanis ezeket a csoportokat tartotta Napóleon az állam legveszedelmesebb ellenségeinek. A kodifikálás célját szolgálta az 1804-re elkészült Code Napoleon (a polgári törvénykönyv) vagy más néven Code Civil. Alapelve a polgári szabadság és jogok egyenlősége volt. A négy kiváló jogtudós vezetésével készült művet a tiszta logika, a szabatos fogalmazás és a világosság jellemezte, így nem csoda, hogy a mai francia jog, sőt az európai kontinens jogrendszerének alapjává vált. Kiegészítésként mellé került a kereskedelmi törvénykönyv és a nagyon szigorú büntető törvénykönyv.

Napóleon rendkívüli fontosságot tulajdonított a közgazdasági kérdéseknek. Teljesen beleásta magát e témába, így a fuvardíjaktól a könyvelésig mindent személyesen is ellenőrizni tudott. Tulajdonképpen a merkantilista elveket igyekezett érvényesíteni, támogatva a hazai ipart és korlátozva a külső konkurenciát. A gazdasági életben a korlátlan tulajdonjog védelme és mindenféle kiváltság eltörlése érvényesült. Az állam a közvetett adókat részesítette előnyben, mivel úgy tartotta, ez élénkíti igazán a gazdaságot. Szigorú ellenőrzéssel, a kötelező könyvelés bevezetésével, a sikkasztások üldözésével pedig a gazdasági élet stabilitását igyekezett megteremteni.

Az intézkedések, a „rendcsinálás” a közoktatást, a sajtót és az egyházat is érintették. Az állam elsősorban a felső- és középfokú oktatást szabályozta (alsófokú ekkor még nem is nagyon létezett). Az ún. egyetem állt az élen, amelynek nagymestere egyben miniszterként is szerepelt. Ő felügyelt a főiskolákra és líceumokra, amelyeket a katonai fegyelem és a szigorú vizsgarendszer jellemzett. Napóleon nagyon pártolta a szakoktatást és a tudományokat. Franciaországban ekkor sajtószabadság nem létezett. A korábbi 73 újságból csupán négy maradt meg, s azok is teljes állami cenzúra alatt álltak. Az egyház is állami felügyelet alá került, amit a pápával kötött konkordátum (1803) törvényesített. Kimondták a szabad vallásgyakorlatot, az egyházi tisztségek kinevezésének és a pápai rendelkezések kihirdetésének joga pedig a császár kezébe került.

A belső intézkedések valóban megszilárdították Franciaország rendjét, Napóleonnak sikerült felülről lezárnia a forradalmat. Megtörtént a diktatúra kiépítése, amihez a császár minden segítséget igénybe vett. Csak a tehetség számított nála, s az általa alapított – máig is létező – Becsületrendet szívesen adományozta a polgári és katonai érdemek elismeréséül. Ez utóbbiakra a folyamatos háborúk folyamán nem volt nehéz szert tenni.

A birodalom

A külügyek élére Talleyrand gróf került, aki 1807-ig megőrizte miniszteri posztját. Hogy valóban a diplomácia nagymestere, sőt művésze volt, azt igazolja az, hogy a francia forradalom valamennyi résztvevője közül neki sikerült a legtovább megőriznie politikai hatalmát. Noha a külügyminiszter valóban rendkívüli tehetségű ember volt, Napóleon maga fogalmazta meg az általános utasításait, és személyesen vezette a legfontosabb béketárgyalásokat.

Bonaparte 1799-ben egy külpolitikai tekintélyét eljátszott ország élére került, mely ráadásul tele volt belső problémákkal is. Ezért az új rendszer megszilárdítása érdekében igyekezett azonnal békét kötni ellenségeivel. Ausztria először visszautasította ajánlatát, de a Marengónál elszenvedett vereség utáni évben mégis rákényszerült a megegyezésre (1801., lunèville-i béke). Úgy tűnt tehát, hogy Anglia egyedül maradt, ugyanis az angol-orosz ellentétek is kiéleződtek a Franciaországot sújtó blokád miatt, ami megakadályozta az orosz gabonaszállításokat. Az 1801-ben I. Pált felváltó I. Sándor azonban véget vetett a közben kialakult francia-orosz barátkozásnak, s erre Napóleon 1802-ben megkötötte az angolokkal az amiens-i békét. A kérdés az volt, hogy fellélegezhet-e Európa. S valóban, a franciák érdekeit szolgáló „békés versengés” időszaka valóban csupán egy évig tartott. Eközben Napóleon igyekezett szerződéskötésekkel megerősíteni a kereskedelmi pozícióit, fejlesztette a flottáját, s megfogalmazta a francia gyarmati terjeszkedés irányait (Amerika, India, Észak-Afrika).

Az ezt követő hat esztendő (1803-1809) a francia hatalom fénykorának időszaka volt Európában. Az átmeneti béke után először az angol-francia ellenségeskedés újult ki, ami ugyan az angoloknak volt köszönhető, de Napóleon is csak az inváziót tartotta lehetséges megoldásnak a kérdés rendezésére. Eladta tehát Louisianát az amerikaiaknak, s a befolyt pénzből – spanyol szövetségben – megszervezte az Anglia ellen vonuló hajóhadat. Erre viszont 1805-ben létrejött a harmadik koalíció (Anglia, Oroszország, Ausztria, Nápoly, Svédország), s az osztrákok azonnal meg is indították támadásukat Napóleon ellen. Ez azonban sikertelen volt, sőt a franciák elfoglalták Bécset is. Közben 1805 októberében az angol Nelson admirális Trafalgar mellett teljes győzelmet aratott a franciák felett, s ezzel a hajókkal együtt Napóleon partraszállási terve is örökre elmerült. A franciáknak ezután újra kellett volna gondolniuk az angolokkal szembeni politikájukat, amire azonban nem volt túl sok idejük, hiszen inkább Ausztriával és az oroszokkal kellett foglalkozniuk. Napóleon seregei előre is nyomultak a német területeken (ulmi győzelem), de az orosz Kutuzov nem merte velük felvenni a harcot, mivel a poroszok háborúba lépésére várt. Erre a franciák cselt alkalmaztak. Napóleon kimerültséget színlelve fegyverszünetet kért, amire a cár kötelezte hadvezérét a támadásra. Az összecsapásra 1805. december 2-án Austerlitznél került sor. A történelem egyik legvéresebb ütközetét maga Napóleon vezette az első perctől az utolsóig. A három császár csatájában a szövetségesek teljes vereséget szenvedtek. A pozsonyi béke deklarálta Velence francia kézre kerülését, az olasz, a bajor és a württembergi királyság létrejöttét.

Ezzel tulajdonképpen nemcsak a természetes határokról szóló elképzelés valósult meg, hanem „védőállamok” vették körül Franciaországot. Az ezt követő császári intézkedések már a kontinentális hegemónia megteremtését szolgálták. A Napóleon által bejelentett dinasztiaalapítási szándék (József öccse Nápoly, Lajos pedig Hollandia királya lett) a megszerzett területek beolvasztásának kezdetét jelentette. Második lépésként a császár 1806-ban létrehozta a Német-római Birodalom helyett a Rajnai Szövetséget, amelynek ő lett a protektora, biztosítva ezzel a francia vezető szerepet. Az új helyzet azonban már Poroszországot is zavarta, ezért orosz biztatásra 1806-ban belépett a háborúba (az orosz-porosz szövetséget nevezték negyedik koalíciónak, amelyhez az angolok és a svédek is csatlakoztak). A döntés végzetesnek bizonyult, hiszen Napóleon 1806-ban Jéna és Auerstadt mellett teljesen megsemmisítette a porosz seregeket, és bevonult Berlinbe. Itt hirdette ki a kontinentális zárlatot, ami gazdasági blokádot jelentett Anglia ellen, vagyis a császár visszakanyarodott eredeti céljához, az angolok legyőzéséhez.

Ehhez azonban le kellett zárnia a porosz-orosz ügyeket, s az újabb hadműveletek 1807- ben Friedland mellett meg is hozták a döntő győzelmet Napóleon számára. Az oroszok kiléptek a háborúból, s így a poroszok is kénytelenek voltak békét kötni. A tilsiti békében a Visztulától nyugatra eső területeken a franciák szabad kezet kaptak. Poroszország hatalmas területekkel együtt – amelyekből a Varsói Nagyhercegség jött létre – elvesztette nagyhatalmiságát is. A béke tulajdonképpen Európa hatalmi felosztását jelentette a franciák és az oroszok között. Napóleonnak ezután már csak az Ibériai-félsziget ellenőrzését kellett megoldania. 1807-ben a franciák Spanyolországon keresztül megtámadták és elfoglalták Portugáliát, majd a következő évben Madrid sem kerülhette el sorsát. A Bourbon-dinasztiát trónfosztottá nyilvánították, s az addigi nápolyi király került a spanyol trónra. Közben az európai országok sorra csatlakoztak a kontinentális zárlathoz, s úgy tűnt, ezzel a francia hegemónia a kontinensen teljessé vált.

A csúcson azonban megkezdődött a válság folyamata is. Ezeket a hódításokat ugyanis már nem támasztották alá semmiféle gazdasági igények, csupán egyéni ambícióknak voltak köszönhetőek. Franciaország ereje a hegemóniához már nem volt elegendő. A zárlat sem érte el a szándékolt hatását. Kezdetben ugyan megrázta az angol gazdaságot, de Anglia új partnere az amerikai kontinensen Kanada és Latin-Amerika lett, amelyek élelmiszerforrást és piacot is jelentettek egyszerre, s a szigetország már egy év múlva ellenblokádot hirdetett meg. A zárlat negatív hatása az volt Európára nézve, hogy az amerikai import elmaradása miatt gyapotéhség lépett fel, ami textilipari válsághoz vezetett, az angol piac elvesztése pedig a keleti mezőgazdaságot (elsősorban az oroszt) hozta lehetetlen helyzetbe. Ráadásul az állandósuló csempészet is a hatékonyságot gyengítette. Vagyis Anglia nemcsak kibírta a zárlatot, hanem közben a kontinens egyre terhesebbnek érezte azt. Az új helyzet tehát nem megszilárdította Napóleon hatalmát, hanem inkább felerősítette a meghódított területek ellenállását. Ez vagy felülről jövő reformok meghozatalában, vagy népi felkelésekben nyilvánult meg, s a mozgalmakat ugyanaz irányította, mint korábban a franciákat: vagyis a nacionalizmus. A dolog furcsa oldala az volt, hogy a „nemzeti egységet”, amely felélesztette a nacionalizmust, ezek az államok (olaszok, németek, lengyelek) éppen a franciáknak köszönhették. Jól mutatta a problémákat a spanyol gerillaháború, mely majd’ 300 ezer francia katonát kötött le az Ibériaifélszigeten. A konkrét ellenállás az 1809-ben létrejött ötödik koalícióban mutatkozott meg, amely angol finanszírozással osztrák támadást jelentett. A kezdeti sikerek után (1809, Aspern) a döntő ütközetben Wagramnál Napóleon győzött, és a schönbrunni békében Ausztria ismét területeket vesztett. Mindez az ellenségeskedés Napóleont nem igazán zavarta, amit a Habsburg Mária Lujzával kötött dinasztikus házassága (1811) is bizonyított, mellyel saját családja tekintélyét igyekezett megszilárdítani, s ami egyben jelentős külpolitikai fordulatot is jelentett.

Az igazán hatékony szembenállás azonban csak egy nagyhatalomtól indulhatott. Az oroszokat gazdaságilag igen érzékenyen érintette a kontinentális zárlat, ezért I. Sándor 1810-ben megnyitotta a kikötőket. Sőt, amikor látta a francia katonai készülődést, 1812-ben ultimátumban Napóleon visszavonulását követelte az Elba mögé. A támadást a franciák indították meg. 1812. július elsején 650 ezer fős nemzetközi hadsereg lépte át az orosz határt (ebből csak 270 ezer volt francia polgár), amellyel szemben Kutuzov 210 ezer katonát tudott kiállítani. Őt segítették azonban a hatalmas távolságok, az utak rossz állapota, Napóleon élelmiszer-ellátási gondjai, s a halogató taktika, amellyel folyamatosan kitért a döntő ütközet elől. Bár szeptemberben Kutuzov Borogyinónál csatát vesztett, a császár mégsem tudott fegyverszünetet kicsikarni. Szeptemberben bevonult a kiürített és felégetett Moszkvába, de itt is csak az áttelelés és a visszavonulás között választhatott, mert az oroszok nem adták meg magukat. Napóleon az utóbbit választotta, amelyben seregeinek jelentős része – 270 ezer ember – megsemmisült, ráadásul a kudarc morálisan is rendkívül megrendítette a francia sereget.

A „furcsa vereség” megindította a császár bukását. Porosz-orosz megegyezés született, és a két állam hadat üzent Franciaországnak. Ausztria először csak közvetítői szerepet akart vállalni, de Napóleon hajthatatlansága miatt ő is csatlakozott a hatodik koalícióhoz. A szövetségesek hadereje a tartalékokkal együtt 850 ezer ember lehetett, míg a franciák 550 ezer emberrel rendelkeztek. A koalíció főseregét az osztrák Schwarzenberg vezette, s először Drezdánál, majd 1813. október 16-18-án a lipcsei „népek csatájában” a franciák vereséget szenvedtek. A négynapos harcban összesen 130 ezer halott maradt a csatatéren, melyek fele francia volt, de Napóleon továbbra sem volt hajlandó egyezkedni. A háború ezután francia földön folytatódott, s a hadműveletek gyorsan befejeződtek. Ezt a francia sereget össze sem lehetett hasonlítani az egy évtizeddel azelőttivel. A besorozottak nagy része már tapasztalatlan fiatalkorú volt. A koalíció csapatai 1814-ben bevonultak Párizsba, a császár lemondott, Elba szigetére száműzték, és visszahívták a Bourbonokat. A megkezdődő bécsi kongresszust és XVIII. Lajos berendezkedését Napóleon száznaposra sikeredett visszatérése zavarta csak meg. 1815 tavaszán partra szállt Franciaországban, s szinte ellenállás nélkül vonult be Párizsba. Erre azonnal létrejött a hetedik koalíció (Anglia, Oroszország, Poroszország és Ausztria), amely 900 ezer katonát sorakoztatott fel a francia határon. A híressé vált Belgiumi falucska, Waterloo mellett az angol Wellington és a porosz Blücher vezetésével 1815. június 18-án a koalíció csapatai végleges győzelmet arattak Napóleon felett. A császárt ezúttal a távoli Szent Ilona szigetére deportálták, ahol Anglia foglyaként fejezte be életét 1821-ben.

Európa és Magyarország a forradalmi és a napóleoni háborúk időszakában

A Franciaországban zajló eseménysorozat Európa mindegyik országára hatással volt, különösen érvényesült ez a kontinensen, ahol – Oroszország kivételével – minden állam valamilyen formában függésbe került Napóleonnal. A korszakban Európa politikai térképe a középkori széttagoltság helyett általánosan ésszerűsödött, különösen igaz volt ez Németország és Itália esetében. A bonyolult területi és társadalmi viszonyok egyszerűsödtek, megkezdődött a modern állammá válás folyamata. Megváltozott Európa politikai légköre is. Eddig az egyes országok belügyeit viszonylag közömbösen nézték a szomszédok, nem is beszélve a távolabbi területekről. Most minden állam tapasztalhatta, hogy az eszmék áthatolhatnak minden határon, „beleszólva” ezzel a belső ügyekbe is. Nyugodtan állíthatjuk, hogy a forradalom és Napóleon teljesen felbolygatott mindent. Nemcsak a francia terjeszkedés következménye volt ez, hanem az utána következő koalíciós előrenyomulás hatása is. Elég arra gondolnunk, hogy az orosz területekről eddig nemigen kimozduló cári hadsereg eljutott Párizsig! (A tisztikar „világot látott”.)

A több mint húszesztendős, szinte folyamatos háborúzás katonai következményekkel járt. A korábbiakhoz képest hatalmas hadseregek csaptak össze egymással, a nagyobb csaták után akár százezernél több halottat is maguk után hagyva. Továbbra is jellemző maradt azonban az, hogy az elhalálozások jelentős része most sem a csataterekhez kötődött, hanem inkább a sebesülésekhez és az elképesztően rossz egészségügyi ellátáshoz.

A gazdaságot tekintve még nagyobb hatása volt a háborúknak. Az országok a roppant költségeket mesterséges inflációval, kölcsönökkel, papírpénzek kibocsátásával és rendkívüli adókkal próbálták fedezni. A kialakult hadigazdaságok elsősorban az üzletembereknek és bankároknak kedveztek, a bérből élők viszont gondokkal küszködtek.

A másik gazdasági hatást az jelentette, hogy a háborúk miatt Európa keleti felének mezőgazdasága átmenetileg fejlődésnek indulhatott, sőt a kontinentális zárlat az ipart és a kereskedelem útvonalait is fejlesztette.

Végezetül még egy sajátos társadalmi hatást kell megemlítenünk. A napóleoni hódítások kapcsán kialakult nacionalista mozgalmakról már beszéltünk, most csupán arra szeretnénk felhívni a figyelmet, amit a polgárosodás erőszakos terjesztése eredményezett. Ennek következtében ugyanis a Napóleon által meghódított területeken a társadalmi ellentétek bonyolultabbá váltak. Az eddigi haladók-maradiak szembenállással párhuzamosan létrejött a Napóleon oldalán állók és a Napóleonnal szemben állók ellentéte is. (Jól megfigyelhető volt ez Spanyolországban!) Ezáltal sok területen szembekerült egymással a liberalizmus (polgári szabadságeszme) és a nacionalizmus (nemzeti önállóság) ügye, mint például Magyarország esetében is, ami a későbbiekben sok fejlődési nehézséget és rendellenességet okozhatott. S ezután nézzük a fontosabb országokat!

Nagy-Britannia

A szigetország a forradalmat belügynek tekintette, amellyel kezdetben az angolok egy része is rokonszenvezett. A rivális gyengülése kedvező volt, később azonban attól féltek, hogy a franciák túlzott meggyengülése veszélyeztetheti az európai egyensúlyt. A köztársaság kikiáltása és a jakobinus diktatúra után viszont éppen az ellenkező fenyegetés érződött. Ifjabb William Pitt miniszterelnök ettől kezdve a franciaellenes koalíció lelkévé vált, s ezt a külpolitikát utódai is követték. A francia terjeszkedés az angol gazdasági pozíciókat is veszélyeztette, így hát Angliában „főbenjáró bűnné” vált jakobinusnak lenni, s a szinte teljes franciaellenes egységet szimbolizálta az ekkor kialakuló angol himnusz is (Isten óvja György királyt). Bár az angol szárazföldi hadsereg is sokat fejlődött az előző század folyamán, Anglia felső vezetésének hamar rá kellett eszmélnie, hogy továbbra is elsősorban a tengeren lehetnek sikeresek. A megkezdődő háború az ír kérdést is alaposan kiélezte, mert az írek támogatták a franciákat. A köztársaságpárti fölkelés után az ír parlamentet megszüntették, az országot pedig Angliához csatolták (1801). Az új században Nelson tengeri győzelmein kívül az angolok egész végig pénzelték a franciaellenes koalíciókat (összesen 830 millió fontot költöttek), s csak a háború utolsó szakaszában kapcsolódtak be ismét fegyveresen a küzdelmekbe.

A német területek

Az egyszerűség kedvéért a német területek tárgyalásakor a Német-római Császárságot három nagyobb egységre bontjuk: Poroszországra, a Habsburgok monarchiájára és a maradék német területekre. Mindhárom rész fejlődését alaposan befolyásolták a korabeli események, amelyek 1806-ban a Német-római Birodalom bukását is eredményezték. A hatalmasnak látszó államalakulatot Napóleon szinte „pillanatok alatt” megszüntette, aminek akkor még nem igazán érezhető, nagyon súlyos hatásai lettek. Az egyik az volt, hogy a németek számára Franciaország egyrészt példa, másrészt félelmetes mumus lett, amelynek megerősödését ezután minden eszközzel meg kell akadályozni. A másik összetett hatás az volt, hogy a két vetélytárs közül a Habsburgok – most még észrevétlenül – kezdtek kiszorulni a német területek lehetséges egyesítőinek sorából, Poroszország pedig traumaként megélve a kudarcait, még inkább a katonaállammá válásban látta az egyetlen jó megoldást. A saját birodalmukat Metternich vezetésével építgető Habsburgok és az erősödő militarista poroszok közül a későbbiekben az utóbbiak látszottak a német egység lehetséges megteremtőjének, ami Európa további történetére nézve döntő hatással lesz majd.

Legelőször vizsgáljuk meg a német kis államok sorsát, amely az egész időszak alatt a nagy szomszédoktól függött. Minden önálló terület célja természetesen az volt, hogy ezt a státusát megőrizze, ami egyben a porosz és az osztrák befolyás gyengítését jelentette. A francia forradalom legnagyobb hatással a Franciaországgal szomszédos államokra volt, de teljes polgári átalakulás sehol sem következett be. Napóleon uralkodása idején a legtöbb reformintézkedést Badenben, Württembergben és Bajorországban vezették be, amely két utóbbi „önálló” királysággá is vált. A délnémet kisállamok között több is szimpatizált a napóleoni reformokkal, de sorsuk és belső helyzetük igazából végig a háborúk menetétől függött. Az északnémet államokban a feudális jelleg sokkal erősebb volt, s ezt a porosz befolyás csak tovább fokozta. A német államok sorsában az alapvető változást Napóleon 1806-os intézkedése jelentette, amelyben létrehozta a Rajnai Szövetséget. Ennek 16 állama tulajdonképpen az egész nyugati német területet magában foglalta. Vezetője a két királyság, Bajorország és Württemberg lett. A szövetség egy folyamat végeredménye volt, amely már 1803-ban megindult. A francia cél ekkortól az volt, hogy olyan államalakulatot hozzon létre, amelyik egyensúlyt jelenthet Ausztriával szemben, de nem elég erős az önálló politizáláshoz. Napóleon megszüntette az egyházi hercegségek és a birodalmi városállamok többségét, összességében az intézkedések 112 német törpeállamot számoltak fel. A Rajnai Szövetséghez később még más államok is csatlakoztak, s a tömörülés még 1813-ban is Napóleon oldalán állt. A lipcsei népek csatája után azonban itt is megkezdődtek a franciaellenes nemzeti mozgalmak, de sem a poroszok, sem az osztrákok nem akarták egy egységes politikai tömörülés létrejöttét, ezért a maradék területek széttagoltsága, ha nem is a korábbi mértékben, megmaradt. A teljes rendezést majd az 1814-es bécsi kongresszus készíti el.

Poroszország magatartását az egész időszak alatt a bizonytalanság jellemezte. Ennek elsődleges oka az volt, hogy saját területének növelése mindennél fontosabb volt számára. A forradalom alatt csak nehézkesen vett részt a hadműveletekben, mert Lengyelország felosztásának ügye érdekelte igazán. Bár angol nyomásra 1790-ben megegyezett Ausztriával, s a pillnitzi nyilatkozatot közösen adták ki, sőt katonai szövetségben támadták meg Franciaországot, a valmyi csata után a poroszok figyelmüket elsősorban keletre fordították. Lengyelország második felosztása után sem sokat változott a helyzet, a poroszok csak ímmelámmal foglalkoztak a nyugati „fronttal”. A lengyel felkelés volt a veszélyesebb számukra, ezért 1795-ben különbékét kötöttek a franciákkal. Ezután a Habsburgok egy évtizeden át a semleges Poroszország mellett vívtak csatát a francia hegemónia ellen. A napóleoni hódítások azonban a poroszokat sem kímélték. Az 1806. évi Jéna és Auerstadt mellett elszenvedett vereségek után, a tilsiti békében Poroszország elvesztette területeinek harmadát, súlyos hadisarcot kellett fizetnie és 150 ezer fős francia sereg állomásozott területén. Az ország ezzel tulajdonképpen átmenetileg elvesztette nagyhatalmiságát. Ehhez járult még hozzá a kontinentális zárlat bevezetése, amely elsősorban az északi német államokat sújtotta, s a reformok bevezetését elodázhatatlanná tette. III. Frigyes Vilmos (1797-1840) miniszterei (Stein, majd később Hardenberg) sorra hozták az intézkedéseket. Megszüntették a nemesség adómentességét, felszámolták a céheket, megtörtént a paraszti birtokok részleges tulajdonba adása. A hadsereg átszervezésében alapvető változást jelentett az eddigi szemlélet – csak hivatásosok – feladása, s megkezdődhetett a polgárok besorozása, sőt 1814-ben bevezették az általános hadkötelezettséget is. Poroszország csak Napóleon oroszországi veresége után lépett be újra a háborúba. 1813-ban átnyújtotta hadüzenetét, és ezt követően aktívan részt vett a francia császár elleni harcokban.

A Habsburgok monarchiája, ellentétben Poroszországgal, Napóleon legelszántabb ellensége volt az egész időszakban (kivételt Mária Lujza házassága jelentett). A francia hegemónia megakadályozását azonban nehezítették saját eltérő fejlettségű területeiknek problémái. II. József egységesítő politikájának kudarca után, az őt követő II. Lipót idejében Magyarországon visszaállt a központi hatalom és a rendek „dualizmusa”. Az uralkodó békét kötött a törökkel és egyezséget a poroszokkal, aminek egyrészt a franciaországi történések, másrészt a lengyel kérdés további bonyolódása, harmadrészt a magyar ügyek voltak az okai. Az utána trónra kerülő I. Ferenc (1792-1835) igen felkészült „adminisztrátor”, de viszonylag szürke egyéniség volt érdekes elődjéhez képest. Császárrá választása a francia veszély miatt igen simán megtörtént, s akkor még nem sejtette senki, hogy ez lesz az utolsó német-római császárválasztás. Uralma kezdetén a külpolitikában egymást követték a kudarcok, amelyek nagyrészt a poroszok bizonytalan magatartásának voltak köszönhetők. A franciákkal szemben 1792 novemberében Jemappes-nál váratlan vereséget szenvedett az osztrák sereg, s ezzel a németalföldi Habsburg-uralomnak örökre vége szakadt. Ezután a birodalmi hadsereg vezetésének kérdésében kezdődött porosz-osztrák marakodás, s a mérgesedő viszonyt csak tovább rontotta a Habsburgok számára oly fontos lengyel kérdés alakulása. Lengyelország második, 1793-ban történő újabb felosztásából ugyanis kihagyták az osztrákokat, s ez Bécs számára még a francia vereségnél is kellemetlenebb volt. Az öreg Kaunitz halála után (1794) Thugut báró került a külügyek élére, aki a poroszokkal szemben az oroszok támogatását kereste, s így az osztrákok részt vehettek Lengyelország 1795-ös, harmadik, immár végleges felosztásában. Eközben az udvar kedélyeit a Magyarországon leleplezett jakobinus mozgalom borzolgatta, s a kormányzat bizonytalanságát mutatta az ezt követő kemény megtorlás, vagyis hogy jobban megijedtek a szervezkedéstől, mint amennyire az indokolt lett volna. Közben azonban a külpolitikai helyzet tovább romlott. 1795-ben a poroszok békét kötöttek a franciákkal, s így Ausztria egyedül maradt, s ez az elkövetkező csaknem két évtizedben területének és pozícióinak folyamatos csökkenését eredményezte. A Habsburgok 1797-ben szintén békére kényszerültek Bonaparte tábornokkal szemben (Campoformio). Ebben elvesztették Belgiumot és Lombardiát, cserében viszont megkapták a Velencei Köztársaság egész területét. A béke nagyon jókor jött, a bécsi kormányzat rendezhette zilált sorait. Mivel Thugut továbbra is azt hangoztatta, hogy a franciákat tényleges békére vagy visszavonulásra csak vereség útján lehet kényszeríteni, ezért Ausztria is csatlakozott az 1798-ban létrehozott második koalícióhoz.

Az 1801-ben elszenvedett vereségek után Thugut báró háborús politikája megbukott, és Ludwig Cobenzl gróf került az államkancellária élére. A békeidőszakot a belső változtatásokra használták fel. Erősítették a központi kormányzatot, megszigorították a cenzúrát, megnövelték az adókat. Hatalma megszilárdításáért, párhuzamosan Napóleon koronázásával, I. Ferenc is felvette az örökletes osztrák császári címet (1804), s ez most már hivatalossá tette az Ausztria elnevezést, amelyet eddig is – bár nem hivatalosan – használtak. 1806-ban azután megtörtént a német területek „elvesztése”, amikor is Napóleon létrehozta a Rajnai Szövetséget. I. Ferenc lemondott a német-római császári címről, arra hivatkozva, hogy a birodalom védelmének nem tud eleget tenni. Az osztrák császárság helyzete azonban egészen sajátos volt. Mostantól kezdve „törvényesen” semmi sem fűzte a többi német ajkú államhoz, lakosságának többsége nem német volt, a névadó osztrák területek és a dinasztia viszont németnek számítottak. A birodalom összetartozásának tudatát kialakítani tehát nem tartozott a legkönnyebb feladatok közé. A változás Philipp Stadion grófot emelte a kancellária élére, akinek reformjai közül talán a katonai volt a legfontosabb, amely tartományi népfelkelő hadseregek felállítását is engedélyezte. Az 1809-es Wagram falu melletti vereség azonban ismét új külügyminisztert hozott, mégpedig a korábbi párizsi követet, Metternich grófot. A vereség és a katasztrofális pénzügyi helyzet, amelynek hatására a kormány 1811-ben egyötödére devalválta (leértékelte) a pénzt, azt eredményezte, hogy Ausztria nem bocsátkozhatott új háborús kalandokba. Emellett Metternich elég szilárdnak tartotta Napóleon uralmát ahhoz, hogy támogassa a francia császárnak és I. Ferenc lányának, Mária Lujzának a házasságát. A franciák oroszországi kudarca után azonban az osztrákok dilemma előtt álltak. Meddig szabad Napóleont támogatni azért, hogy megakadályozzák az oroszok túlzott megerősödését? Metternich megpróbálta sokáig halogatni az egyértelmű választ, de a belső háborús párt nyomására 1813-ban Ausztria is hadat üzent az engedni képtelen Napóleonnak. A lipcsei népek csatájában a Habsburgok már a győztesek között voltak, 1814-ben megrendezték a bécsi kongresszust, és ezután az osztrák csapatok is részt vettek Napóleon teljes legyőzésében Waterloonál.

Oroszország

Európa ötödik nagyhatalma, Oroszország vészelte át a legnyugodtabban az időszakot. Belső változást csupán néhány reform jelentett I. Sándor cár (1801-25) uralkodása alatt, uralkodása alatt, ben komolyabb változtatások tervei kerültek elő – alkotmánytervezet, minisztériumok megreformálása –, az rögtön a kezdeményező (Szperanszkij miniszter) bukását eredményezte. A birodalom inkább külpolitikailag igyekezett maximálisan kihasználni az európai bonyodalmakat, pontosabban a hőn áhított nyugati befolyás kiterjesztése érdekében. A forradalom időszaka alatt az oroszoknak sikerült is megszerezniük a lengyel területek jelentős részét, s ez Kelet-Európában egyértelműen a cárizmus hatalmi súlyának növekedését eredményezte. Az orosz határ 500 kilométerrel került nyugatabbra, ami a későbbi francia támadáskor majd nagyon hasznos lesz. (A másik „fronton”, a Törökország elleni háborúban is sikereket könyvelhetett el az orosz külpolitika, amit az 1792-ben megkötött jassyi béke igazolt).

Oroszország a franciaellenes küzdelmekbe csak Napóleon Egyiptom elleni támadása után kapcsolódott be. A földközi-tengeri francia terjeszkedés ugyanis nemcsak a török, hanem az orosz érdekeket is veszélyeztette. Még szövetséget is kötött a két ellenség (1795), s ezzel új idők kezdődtek az orosz külpolitikában: a birodalom beleszólt Nyugat-Európa dolgaiba. Az itáliai háborúk azonban sikertelenek voltak, így I. Pál 1801-ben kilépett a második koalícióból, sőt közeledett a franciákhoz. A váltás, mely egyben angolellenességet is jelentett, már a két terjeszkedő nagyhatalom osztozkodását mutatta. Az oroszok a török területekből szerettek volna minél nagyobb darabot kiharapni, s hogy Angliát is jobb belátásra bírják, csapatokat indítottak meg India irányába. Ekkor azonban elégedetlen katonatisztek megfojtották a cárt, s az új cár, I. Sándor hatalomra kerülése egyben a franciákkal való barátkozás végét is jelentette.

A francia-orosz érdekszféra határát az 1807-es háborút lezáró tilsiti béke szabta meg újra, melyben a vesztes Oroszország nem került a függő államok sorába, csupán csatlakozni kényszerült a kontinentális zárlathoz, és elismerte Napóleon dinasztiaalapítási törekvéseit. Ezután megindulhatott az orosz-svéd háború (1808-1809), melyben I. Sándor megszerezte Finnországot, és folytatódhatott az orosz-török háború (1806-12), melyben Oroszországhoz csatolták Besszarábiát és orosz csapatok vonultak be szerb területekre. A kontinentális zárlat felmondásafelmondása ben megindult az első honvédő háború. Az itteni sajátos győzelem azután Oroszországot Európa vezető kontinentális hatalmává tette.

Magyarország

A korszak eseményei látszólag kevés komoly hatással voltak a „távoli” Magyarország sorsára, mégis azt mondhatjuk, hogy olyan folyamatokat erősítettek fel, melyek a későbbi fejlődésre is döntő hatással lettek. Nézzük meg először azt, hogy milyen volt Magyarország helyzete a 18. század végén. A Habsburg-udvar és a magyar rendek között fennálló ellenségeskedés II. József uralkodásával új szakaszába lépett. A 18. század második felétől ugyanis felerősödtek azok az uralkodói tendenciák, melyek a teljesen vegyes lakosságú, Habsburgok által vezetett államalakulatból valamiféle osztrák tudatú birodalmat szerettek volna létrehozni. A Habsburg-uralkodók nemcsak egységes, hanem egyre több polgári jellemzőt magán hordozó államot akartak kialakítani, II. József keményebb, II. Lipót kompromisszumosabb eszközökkel. Mindezzel szemben állt a magyar rendi nacionalizmus, mely a felvilágosodás bizonyos elemeit is magába olvasztva próbálta védeni az idegen beolvasztó kísérlet ellen Magyarországot.

Ezeket a folyamatokat felerősítették és egyben még bonyolultabbá tették a francia forradalom és a napóleoni háborúk eseményei. A forradalom arra intette az új uralkodót, I. Ferencet (1792-1835), hogy a már korábban megkezdett polgárosító intézkedések veszélyesek lehetnek, hiszen Franciaországban is azok okozták a forradalmat. Ezt a gondolatot csak alátámasztotta és megerősítette a magyarországi Martinovics-mozgalom. A forradalom utáni napóleoni terjeszkedés alapjaiban megváltoztatta a Habsburgok politikai helyzetét, hiszen a sorozatos katonai vereségek mellett le kellett mondaniuk a Német-római Birodalomról és a német-római császári címről, vagyis most már nyilvánvalóan visszaszorultak saját tartományaikba. Ezt mutatta az 1804-ben felvett osztrák császári cím is, mely hosszú távon – a háborúk lezáródása után – az egységesítő tendenciák felerősödésével fenyegetett. A forradalom azonban nemcsak a bécsi udvarra, hanem a rendi nacionalizmusra is döntő hatással volt. A kezdeti rokonszenv az események radikalizálódása – jakobinus diktatúra – után javarészt eltűnt, és a nemesség jelentős többsége az udvarral együtt szintén megijedt a polgárosodás fenyegető hatásaitól, s ebben a kérdésben a Habsburgok oldalára került. A felvilágosult politikai nézeteit továbbra is valló rész pedig, kisebbségben maradván, radikalizálódni kezdett. Ebből nőtt ki azután a Martinovics-mozgalom, mely azonban így csupán az ellenállás töredék részét alkothatta, s ezért szükségszerűen bukásra volt ítélve. A napóleoni terjeszkedés a nemességet tehát egyértelműen a Habsburgok oldalán találta, mivel ők Napóleonban nem az önállóság kialakításának lehetőségét, hanem a „diktátort”, a polgári eszmék erőszakos terjesztőjét, a forradalmi gondolatok kíméletlen továbbvivőjét látták. Szerintük a korábbi erőszakos Habsburg-modernizációt most egy újabb idegen polgárosító kísérlet követte, s ez a gondolat megerősítette a nemesség polgárosodás-ellenességét. Magyarországon így a liberalizmus és a nemzeti önállóság ügye továbbra is szembekerült egymással. A helyzetet csak tovább bonyolította az, hogy a soknemzetiségű birodalomban és Magyarországon a 18. század végén megerősödő nemzeti érzés nyelvi-kulturális formában jelentkezett.

II. József és II. Lipót németesítő intézkedéseiről már az előző kötetben volt szó, az ellene meginduló mozgalomról azonban most érdemes részletesebben említést tenni. A kezdődő nemzeti felbuzdulás támogatói között voltak arisztokraták, a felvilágosodás eszméjével rokonszenvező nemesek és honorácior (nem nemesi származású) értelmiségiek is. A Habsburgok intézkedései, a fennálló nézetkülönbségek ellenére, átmenetileg egységes udvarellenes front kialakulását eredményezték. Ez külsőségekben is megnyilvánult, divatba jött a magyar ruha, a magyar tánc és a magyar nyelv. A Szent Korona Budára érkezett, és az azt kísérő önkéntes bandériumokban sokan egy eljövendő magyar hadsereg magját látták. Röpiratok tömege látott napvilágot, melyek némelyike már arra hivatkozott, hogy a megkoronázatlan II. Józseffel a Habsburgok elvesztették a korona öröklésének jogát. Mások arról írtak, hogy Magyarország a poroszok és Anglia segítségével talán független állammá válhat. Egyre többen hivatkoztak a francia társadalmi szerződésre és a függetlenségüket kivívó észak-amerikai gyarmatok példájára. A nemesi ellenzék egyik vezéralakja, Ócsai Balogh Péter röpiratában egy szenátus által irányított Magyarországot képzelt el, melynek politikai életében a középnemesség játszaná a döntő szerepet. Távolabbi tervei közé tartozott az önálló magyar hadsereg és a saját diplomáciai szervezet kialakítása. Alakjában a megerősödött nemesség kért nagyobb politikai szerepet az ország vezetésében. Máshogy képzelte el a változásokat a polgári származású Hajnóczy József. Ő nemcsak a nemességre, hanem szélesebb társadalmi összefogásra szeretett volna támaszkodni a reformok sikeres megvalósítása érdekében. Az ő nemzetfogalmába beletartoztak a kötelező örökváltsággal felszabaduló jobbágyok is, és olyan államról értekezett, mely már a polgári szabadság elvén nyugszik. Röpirataiban javasolta a nemesi adómentesség megszüntetését és azt, hogy ne csak a kiváltságosok viselhessenek hivatalt. Bár igyekezett finoman megfogalmazni a szándékait, a válasz nem maradt el. Az 1791. évi országgyűlés ugyanis kimondta, hogy hivatalt továbbra is csak nemes viselhet, vagyis egyértelművé vált, hogy a vidéken élő nemesség többsége mindenfajta radikálisnak érzett változást el akar kerülni. A haladók és maradiak ellentéte az ellenzéki mozgalmon belül a további évtizedeket is jellemezni fogja. Mindezzel párhuzamosan megkezdődött a nemzetiségek ébredése is, kiknek mozgalmát az udvar is támogatta a magyarság megfékezése céljából. Elsősorban a magyarországi szerbeket használta fel erre, de a nemzetiségi-nemzeti öntudat jelei megmutatkoztak a horvátoknál, a szlovákoknál és a románoknál is.

A rendi ellenállás viszonylagos egysége azonban csak rövid ideig tartott. A francia forradalom balratolódása a felvilágosodás eszméivel rokonszenvező nemesség döntő többségét megijesztette, visszavonulásra késztette. I. Ferenc is bizalmatlanul tekintett ezután minden reformelképzelésre, 1793-ban megszigorította a cenzúrát és korlátozta a sajtó tevékenységét. Azok a csoportok tehát, melyek továbbra is ragaszkodtak elképzeléseikhez, kénytelenek voltak titkosan terjeszteni tanaikat, és a szabadkőműves páholyok mellett olvasóköröket, klubokat szerveztek. A legjelentősebb Budán volt, melynek tagjai közé tartozott Hajnóczy József, Szentmarjay Ferenc és Berzeviczy Gergely, akik résztvevői voltak a később meginduló magyar jakobinus mozgalomnak is.

A Martinovics Ignác által szervezett mozgalom a jakobinus nevet elsősorban az osztrák rendőri hatóságoknak köszönhette. A mozgalom névadója, Martinovics Ignác (1755-95) igencsak ellentmondásos egyéniség volt, s ez kisugárzott az egész mozgalomra. A pesti volt, s ez kisugárzott az egész mozgalomra. A pesti ban a lembergi egyetem természettantanára lett. Ezután II. Lipót udvari kémikusaként, majd a bécsi titkosrendőrség alkalmi besúgójaként folytatta karrierjét. I. Ferenc azonban nem tartott igényt szolgálataira, így a politikai sikereket az ellentáborban kellett keresnie. 1793-ban megismerkedett a budai körrel, melyet először feljelentett, majd ennek sikertelensége után csatlakozott hozzájuk. A mozgalom vezetői két ütemben szerették volna megvalósítani a független polgári köztársaságot, s ennek érdekében két, egymástól függetlenül működő társaságot szerveztek. A Reformátorok Társasága volt a mérsékeltebb. Köztársaságot hirdetett, de nemesi vezetéssel, a jobbágyrendszer felszámolását akarta, de a jobbágyot pusztán telke bérlőjévé szerette volna tenni. Emellett az egyházi és királyi birtokok bérbeadásával kívánta fedezni a közkiadásokat, ami az adófizetés megszűnésével kecsegtetett. A Társaság élére Martinovics egy elszegényedett arisztokratát, Sigray Jakab grófot nevezte ki. A másik szervezet, a Szabadság és Egyenlőség Társasága volt a radikálisabb, ők jelentették a mozgalom második lépcsőjét. A tervek szerint átvették volna a hatalmat a reformátoroktól, és megszüntettek volna minden nemesi előjogot és kiváltságot. A hatalmat közvetlenül a nép kezébe akarták adni, de hogy mi módon, arról nem vallottak túlzottan konkrét elképzeléseket. Ennek a Társaságnak az élére Hajnóczy József, Szentmarjay Ferenc és Laczkovics János huszárkapitány került. Tanaikat kis, kéziratban másolt kérdezz-felelek füzetecskékben, ún. kátékban terjesztették. A szervezkedés fellendítése céljából Martinovics azt hazudta, hogy kapcsolatban áll a francia Konventtel, és a mozgalom is európai méretűvé válhat, hiszen a lengyelek és az osztrákok is szervezkednek. Az 1794-es Kosciuszko vezette lengyel felkelés őt látta igazolni, ezért az igazgatók hozzáláttak a szervezéshez. Három hónap alatt a mozgalomnak mintegy 300 tagja lett.

A bukás ezután teljesen váratlanul következett be. 1794 júliusában egy általános razzia során elfogták a hatóságok a Bécsben tartózkodó Martinovicsot, aki a vizsgálóbizottság előtt egy „roppant méretű szevezetet” árult be, melyben fontos magyarországi hivatalnokok is részt vettek volna. A vallomás után a meglepett hatóságok megkezdték a letartóztatásokat, és az elfogott vezetőket Bécsbe vitték. A Hétszemélyes Tábla 1795 májusában 18 vádlottat halálra ítélt, de ebből csak hetet végeztek ki. Martinovicsot, a négy igazgatót, Szolártsik Sándort és Őz Pált. A lefejezésre a budai „generális kaszálóréten”, a mai Vérmezőn került sor. A megtorlás jóval túlmutatott a mozgalom méretein és súlyosságán. A nádor, Sándor Lipót főherceg javaslatára nagyobb szigort vezettek be Magyarországon. A tisztviselők megbízhatóságát ellenőrizték, a cenzúrát tovább szigorították, a titkosrendőrség létszámát megemelték. A hosszú várfogságra ítéltek között több magyar kiválóság is volt, mint például Kazinczy Ferenc, Batsányi János vagy Verseghy Ferenc. A mozgalom bukásával a magyar polgárosodás szenvedett maradandó károkat, amiket a napóleoni időszak eseményei bizonyos szempontból csak tovább súlyosbítottak.

Bár I. Ferenc a Martinovics-mozgalom után végig bizalmatlanul tekintett Magyarországra, a magyar rendek erre semmi okot nem adtak, hiszen egyöntetűen támogatták az udvart a Napóleon elleni háborúkban. Az uralkodó azonban folytatta a kemény ellenőrzést a gyanús magyarokkal szemben. A cenzúra egyre könyörtelenebbé vált, az országon belül szinte vadásztak az elkobozható kiadványokra. I. Ferenc csupán a készen kapott államszervezet fenntartásával törődött, változtatni nem volt hajlandó. Uralma legfőbb biztosítékának a feudális rendszer lehetőleg maradéktalan megőrzését tekintette. Hivatalnokszervezetét is csupán aktagyártó gépezetnek tartotta, a legfontosabb ügyeket titkos tanácsosaival tárgyalta meg. Az egyöntetű támogatás igazi oka az udvar és a magyar rendek érdekszövetségében kereshető. A francia forradalom radikalizálódása és a polgári eszmék napóleoni terjedése mindkét fél számára fenyegető érzést jelentett, így a Habsburg-monarchia részeként a magyarok is alaposan kivették részüket a háború terheiből. A gazdasági hozzájárulás mértéke ugyan nem állt arányban a birodalmon belüli területtel és lakosságszámmal, de a fejletlenebb magyar gazdaság számára ez is nagyon nagy terhet jelentett. Az egyszerre kiállított mintegy 120 ezer katona pedig a császári seregnek nagyjából egyharmadát tette ki, amiből tízezrek maradtak ott a nyugati hadszíntereken.

A hadiesemények legnagyobb része elkerülte Magyarországot. Fegyveres ellenfél mindössze kétszer járt magyar területeken. Napóleon nagy jelentőséget tulajdonított a magyarok állásfoglalásának, hiszen az döntő szerepet játszhatott volna a Habsburgok katonai potenciáljának gyengítésében. Több megfigyelőt is küldött Magyarországra, de azok a legkülönbözőbb hírekkel, ellentmondó jelentésekkel tértek haza. 1805-ben azután francia csapatok törtek be Pozsony térségébe, de hiába szólították fel a magyarokat a csatlakozásra és az elszakadásra, a kísérlet sikertelen maradt. Ugyanez történt 1809-ben is, pedig akkorra a Habsburgok már sorozatban könyvelhették el a kudarcokat. Bécs elfoglalása után maga Napóleon szólította fel a magyarokat a csatlakozásra, mindhiába. A rendek attól féltek, hogy a francia terjeszkedéssel a francia polgári jogrend is együtt jár, ami a nemesi kiváltságok felszámolását jelentette volna, másrészt a napóleoni uralmat sem tartották túlzottan hosszú életűnek. A franciák ezután elfoglalták Pozsonyt, és az utolsó nemesi felkelés Győrnél csúfos kudarcot vallott, ami egyértelműen bizonyította, hogy a felszereletlen és gyakorlatlan magyar nemesi felkelés (insurrectio) teljességgel alkalmatlan komoly feladatok megoldására.

Nemcsak politikai, hanem gazdasági szempontok is a Habsburgokkal való együttműködést támasztották alá. A háborúk okozta gazdasági fellendülés során, mely egész Kelet-Európát érintette, a magyar nemesség jelentős része is nagyon jól járt. A császári hadsereg állandó, biztos piacot jelentett, s a mezőgazdasági termékek árának emelkedését az erősödő infláció sem tudta utolérni. A háborúk időszakában nemcsak a nagybirtokosok, hanem a középés kisnemesség is gazdagodott, sőt valamennyi hasznot a parasztság felső rétege is húzott a fellendülésből. A kontinentális zárlat bevezetése csak tovább erősítette ezt a folyamatot, hiszen kelendőbbek lettek a hazai termékek, és újraéledtek korábban már megszűnt szárazföldi kereskedelmi útvonalak. Gazdagodott tehát a polgárság is, a nemesek és a városok rohamos építkezésekbe kezdtek. Ezt a nyugalmat és összhangot törte meg az 1811-ben bejelentett devalváció (a pénz központi leértékelése). Pedig ekkor már a franciáknak is kényszerű szövetségese lett Magyarország, Napóleon és Mária Lujza házassága révén. A Habsburg-udvar csak úgy tudta megzabolázni az egyre súlyosbodó pénzügyi válságot, hogy a kormány a papírpénzt értékének egyötödére devalválta. A pénzt felhalmozó nemesség hatalmas felzúdulással fogadta a döntést, minek hatására az uralkodó katonai erő alkalmazását fontolgatta. Napóleon azonban ezt ellenezte, hiszen neki erős Ausztriára volt szüksége az Oroszország elleni hadjáratához. I. Ferenc egyetlen megtorló intézkedése az maradt, hogyOroszország elleni hadjáratához. I. Ferenc egyetlen megtorló intézkedése az maradt, hogy ig nem hívta össze a magyar országgyűlést. A rendek ennek ellenére végig megadták az újoncokat az 1813-ban ismét Napóleon ellen forduló császári hadsereg kiegészítésére, vagyis Magyarország a győztes oldalon fejezte be a napóleoni háborúkat.

Az Európán kívüli világ 1789-1815

Az 1789 és 1815 közötti időszak a már évszázada tartó angol-francia gyarmati rivalizálás utolsó és döntő szakasza volt. Anglia egyértelmű győzelmet aratott legveszedelmesebb vetélytársa fölött, és két nemzedéken át a „világ műhelyévé” lett.

Az 1789-es francia forradalom szétzilálta a francia tengerészetet, s az 1794-et követő részleges újjáéledés mellett sem tudta többé Franciaország visszanyerni az 1783-ban kivívott tengeri hatalmat. 1815-re a britek legyőzték a francia, a spanyol és a holland flottát, ezek stratégiai fontosságú gyarmatait megszerezték, s a brit erőfölény miatt meg is tudták tartani. Fokföld, Mauritius, a Seychelle-szigetek és Ceylon megszerzésével Nagy-Britannia biztosította az Indiába vezető utat. Anglia Európán kívül minden más hatalom gyarmatbirodalmának az Indiába vezető utat. Anglia Európán kívül minden más hatalom gyarmatbirodalmának re ellenőrzésük alá vonták az indiai szubkontinenst, biztosítva ezzel ipari forradalmuk továbbvitelének legfontosabb külső feltételét.

Az Európán kívüli civilizációk gyorsuló hanyatlásának időszaka ez. Az Oszmán Birodalom, hogy a további szétesését megállítsa, megkezdte egy évszázadnál hosszabb reformkorát. Az 1789-et követő évtizedek egyébként az iszlám világméretű újjászületésének kora is. Az európaiak terjeszkedése és a régi mozlim társadalmak (különösen a török és a perzsa birodalmak) válsága reformmozgalmakat indított el az iszlámon belül. A sivatagi nomádok puritán életét élő vahhábiták mozgalma a 18. század közepén született Arábiában. 1814-ben már elfoglalták Arábiát, és készen álltak Szíria meghódítására is, amiben csak az egyiptomi „nyugatos” Mohamed Ali és a nyugati fegyverek közös ereje tudta őket megakadályozni. Tanításaik ezután – kelet felé megszelídülve – Indiáig elterjedtek. A Szaharától délre a „szent háborúk” révén hatalmas muzulmán birodalmak születtek, amelyeket csak a 19. század végén ért el az európai hódítás.

India elvesztette függetlenségét. Kína a 18. század végére minden korábbinál nagyobbra növelte területét és a világ legnépesebb birodalmává vált, de a Csing (mandzsu-) Kína hanyatlásának jelei kétségbevonhatatlanul jelentkeztek. A mezőgazdaság fejlődése nem tartott lépést a népességnövekedéssel, és ennek egyenes következménye lett a nyomor és a társadalmi elégedetlenség fokozódása. A korrupt államapparátus demoralizált és rosszul felszerelt hadseregével csak nagy nehézségek árán tudott felülkerekedni a peremvidékek nem kínai népeinek szeparatizmusán, elszakadási törekvésein, illetve a titkos kínai szekták felkelésein. A századfordulón Kína még visszautasíthatta a terjeszkedő európai hatalmak nyomását arra, hogy nyissa meg piacát kereskedőik előtt, de nem tudta megakadályozni a gazdaságát mindinkább szétziláló brit ópiumkereskedelmet. A Kínához hasonlóan ugyancsak az elzárkózást választó Japánt sokkal kedvezőbb állapot jellemezte: a központi hatalom szilárd volt, a belső kereskedelem és a városok gyorsan fejlődtek, a műveltség általánosabban elterjedt, mint szomszédjánál. Japánt sokkal jobb helyzetben érték a nyugati terjeszkedés kihívásai.

Afrika belső területei t még nem érintették az európai változások, az ipari forradalom számára még értéktelen, elérhetetlen területnek számított. Viszont ekkor kezdődött meg számára még értéktelen, elérhetetlen területnek számított. Viszont ekkor kezdődött meg ig) ide deportálták a fegyenceket, de 1800 körül megjelentek a túlnépesedett Brit-szigetek szabad bevándorlói is, hogy földet foglaljanak új hazájukban.

Ami az amerikai kontinenst illeti, 1783-ban a fiatal Egyesült Államok birtokába vette az Atlanti-óceán partjától a Mississippi folyóig terjedő területet. Jóllehet településeinek Atlanti-óceán partjától a Mississippi folyóig terjedő területet. Jóllehet településeinek 19) megkétszerezte területét. A francia forradalom hatásai messze túlterjedtek Európa határain, és fordulópontot jelentettek Latin-Amerika történelmében. A születéstől és vallástól független emberi egyenlőség eszméje először Haitin vezetett a rabszolgák forradalmához. 1808 után, amikor Spanyol-Amerika először Napóleon, majd a spanyol liberálisok új gyarmatpolitikájával került szembe, megnőtt az anyaországgal szembeni elégedetlenség. 1810-től forradalmi hullám söpört végig a kontinensen, amely két évtized alatt kivívta Latin-Amerika függetlenségét.

Az Oszmán Birodalom

Az oszmán hadsereg évszázada óta tartó vereségsorozata arra ösztönözte a fiatalon, 28 évesen trónra lépő III. Szelimet (1789-1807), hogy a „lélegzetvételnyi szünetben” hadseregét gyökeresen megreformálja. 1793-as reformjának (Nizam-i Cedid) a célja egy európai módon szervezett, felszerelt és kiképzett hadsereg megteremtése volt. Francia katonai tanácsadók segítségével hamarosan fel is állították az első, új módon szervezett nizam-alakulatokat. Még ez a csekély, csupán hadügyi reform is az államon élősködő janicsárok és vidéki hatalmasságok komoly ellenállását váltotta ki.

Napóleon Bonaparte 1798-99-es egyiptomi hadjárata zavarta meg az Oszmán Birodalom konszolidációját. Jóllehet Napóleon célja az angolok Indiába vezető útjának elvágása és az angol földközi-tengeri flotta lekötése volt, a török uralom pedig már csak formális volt Egyiptomban, a Fényes Porta mégis agressziónak tekintette a hadjáratot. Hogy a franciáktól megszabaduljanak, a törökök 1799-ben szövetséget kötöttek a britekkel, akik Abukirnál legyőzték a francia flottát. Az utánpótlás nélkül maradt francia csapatokat 1801-ben megadásra kényszerítették, és 1803-ban az angolok is elhagyták Egyiptomot. Az így kialakult helyzetet a Porta arra használta fel, hogy hatalmát megerősítse Egyiptomban, és az albán származású Mohamed Alit nevezték ki (1805) főkormányzóvá, aki azonban hamarosan önállósította magát.

Vele egy időben az Oszmán Birodalom más részein is komolyan veszélyeztették az állam egységét a pasák önállósodási törekvései. A vidini Pazvan Oglu pasa hatalma Belgrádtól Ruszéig terjedt, és félszázezresnél nagyobb magánhadseregével visszaverte az ellene támadó központi seregeket. 1788-ban nevezték ki a janinai szandzsák kormányzójává Tepedeleni Ali pasát, aki megpróbálta területét kiterjeszteni és függetleníteni a birodalomtól. Saját hadseregen kívül flottával is rendelkezett, sőt diplomáciai kapcsolatban állt az európai hatalmakkal.

Az oszmán csapatoknak csak 1822-ben sikerült felszámolnia hatalmát. Veszélyesnek bizonyult a birodalomra az Arab-félsziget beduinjainak vahhábita mozgalma is. Ez a különösen szigorú, puritán elveket valló mozgalom 1796-ra egyesítette a félsziget belsejét, és 1804-ben Medinát, 1806-ban Mekkát is sikerült elfoglalniuk az oszmánoktól.

A vahhábiták az „eredeti iszlám” visszaállítására törekedtek. Elvetették az új vívmányokat, tilos volt a szórakozás, szigorú aszkézist követeltek. Tiltakoztak az Allah egységét veszélyeztető szentek tisztelete, a sírok és ereklyék kultusza ellen. Politikai céljaik elérésére – a Korán alapelveire épülő egységes arab állam – szent háborút (dzsihád) hirdettek. SzaúdArábiában a vahhábizmus ma is egyetlen hivatalosan elfogadott formája az iszlámnak.

1804-ben a janicsárok brutális uralma ellen példátlan méretű népfelkelés robbant ki Szerbiában. A felkelés élén a szegényparaszti származású Karadjordje („Fekete György”) állt, akinek rövid időn belül sikerült Szerbia nagy részét ellenőrzése alá vonnia, és azt 1813-ig tartani is. Kezdetben a szultáni nizam-csapatok a felkelőkkel együtt harcoltak a reformtörekvésekre is veszélyes janicsárok ellen, de amikor azok a független Szerbia megteremtését tűzték ki célul, a szultáni csapatok ellenük is fordultak. Csak egy újabb török-orosz háború (1806-12) enyhítette a szerbekre nehezedő nyomást.

Amikor a reformer III. Szelim valamennyi csapatát központi irányítás alatt álló nizamhadsereggé akarta átszervezni, a janicsárok fellázadtak. Miután megverték a nizam-seregeket, egy fetvával (iszlám vallási szakvélemény) detronizálták az uralkodót mint a vallási törvények megsértőjét, és nem sokkal később kegyetlenül meg is ölték. A janicsárok báb-szultánjának mégis mindössze három hónapig sikerült hatalmon maradnia, mert Szelim egyik hű parancsnoka a reformbarát II. Mahmudot (1808-39) juttatta trónra, aki azonban a janicsárok ellenállása miatt reformjait 1826-ig nem kezdhette el.

Amerika
Az Egyesült Államok

Az Amerikai Egyesült Államok a függetlenségi háború után rohamos fejlődésnek indult: 1810-re megkétszerezte a megművelt területeket, hajóparkját hétszeresére növelte, és az állandó munkaerőhiány folyamatos műszaki fejlesztésre kényszerítette. Az amerikaiak ebben az időszakban nemcsak a gyapottisztító gépet találták fel, hanem a gőzhajót és a gyári futószalagot is. Az iparosodás egyetlen feltétele hiányzott az Egyesült Államokban, a tőke, de ez akadálytalanul áramlott be Angliából. A szinte korlátlan lehetőségek a tőkekivitel célterületévé tették az országot, aminthogy a szakképzett és szakképzetlen bevándorlók tömegét is vonzotta ebben az időben a Brit-szigetekről és Németországból. Az új köztársaság minden egyes intézménye ösztönözte a felhalmozást, a leleményességet és a magánvállalkozást. A világgazdaság leggyorsabban bővülő, leghomogénebb piaca végtelennek tűnő területeivel és erőforrásaival biztosította az ország gyors fejlődését.

A gazdasági növekedés és a bevándorlók folyamatos beözönlése újabb területek megszerzésére ösztönözte az országot. Az első terjeszkedési hullámban (1803-19) hatalmas, de hosszú ideig alig használt területekkel gyarapodott az Egyesült Államok. Kedvező történelmi pillanatban (1803) vette meg Franciaországtól a Mississippi vízgyűjtő területét, Louisianát, majd 1810-13-ban annektálta Spanyolországtól Nyugat-Floridát. Az 1812-14 között zajló brit-amerikai háborúban biztosította magának a brit-kanadai vonzáskörbe tartozó északi területeit a Nagy Tavakig, amikor leverte a Tecumseh vezette indián törzsszövetség lázadását. 1818-ban bekebelezte a spanyolok birtokolta Kelet-Floridát is, melyet 1819-ben vásárlási szerződéssel legalizáltak.

Latin-Amerika

A francia polgári forradalom nemcsak az eszmék útján gyakorolt átalakító hatást LatinAmerika gyarmataira, hanem közvetlenül, a forradalmi események révén is. A francia gyarmatbirodalom gyöngyszeme a Saint Domingue (egykori Hispaniola) sziget nyugati fele volt. Az itt lévő cukor-, dohány-, gyapot-, indigó- és kávéültetvények szolgáltatták a 18. századi francia gyarmati kereskedelem kétharmadát. A gyarmaton a „nagy fehérek” uralkodtak: az ültetvény- és rabszolga-tulajdonosok, a gyarmati bürokrácia, katonatisztek és a kereskedelmi burzsoázia felső rétege. Az 1789-es esztendő, a francia abszolutizmus bukása azonban nemcsak a spanyol és angol vetélytárs reményeit keltette fel, hanem a francia gyarmat középosztályának, a kreol „kis fehéreknek” (kereskedők, kézművesek, tisztviselők) az autonóm kormányzat iránti vágyát is. Miután a francia nemzetgyűlés alkotmányt adott és kiterjesztette az állampolgári és politikai jogokat, a kreolok mozgalma véget ért. 1791-ben. már a mulattok (európai és afrikai szülőpártól származók) és a felszabadított rabszolgák lázadtak fel a fehérekkel egyenlő jogokat követelve, de az események harmadik szakaszát a rabszolgák megmozdulása határozta meg. A mintegy tizenötszörös számbeli fölényben lévő rabszolgák felkelése évekre lángba borította a szigetet, és jó lehetőséget biztosított a spanyoloknak és az angoloknak, hogy a royalistákkal összefogva, megtámadják Haitit. Amikor a Konvent 1793-ban kihirdette a rabszolgák felszabadítását, a négerek felkelését vezető Toussaint l’Ouverture (1748-1803) átállt a francia forradalom oldalára, és kiszorította az angolokat és a spanyolokat az egész szigetről.

Napóleon 1802-ben 20 000 fős expedíciós hadsereget küldött a szigetre, és a tárgyalások ürügyén tőrbe csalt Toussaint l’Ouverture-t Franciaországba deportáltatta. Válaszként Jean Jacques Dessalines, Toussaint egyik tábornoka vezetésével a négerek fellázadtak, és a betegségek által is megtizedelt francia hadsereg néhány ezer fős maradványát 1803-ban a sziget elhagyására kényszerítették. Dessalines 1804-ben kikiáltotta a sziget függetlenségét, az új állam felvette régi indián nevét: Haiti. Megszületett az első független állam Latin-Amerika területén, amely példájával, de pénzzel és fegyverrel is támogatta a spanyol-amerikai forradalmakat.

A spanyol-amerikai gyarmatok függetlenségi harca számos tényező bonyolult kölcsönhatására bontakozott ki. Szellemi alapját az Egyesült Államok függetlenségi harca és a francia forradalom adta. Szerepet kapott benne az angol-francia versengés, a francia forradalom által kialakított új nemzetközi erőviszonyok, nem utolsósorban Napóleon 1808-as spanyolországi hadjárata, de az angol és amerikai tőke terjeszkedése is. Mégis azok a belső erők adtak dinamikát a gyarmatok függetlenségi harcának, amelyek a spanyol uralom három évszázadában felhalmozódtak. Amikor 1808-ban Napóleon megszállta Spanyolországot, a mind erősebb hazafias ellenállás és a trafalgari győzelem (1805) utáni angol tengeri uralom miatt nem volt rá lehetősége, hogy amerikai gyarmatait is megszerezze. Ezért Napóleon – ha már az övé nem lehet, másé (angoloké) se legyen – kész volt elismerni az amerikai területek függetlenségét. A gyarmatok kreol társadalmát megosztotta a hogyan tovább kérdése. A gyarmati adminisztráció és a konzervatívok kitartottak a trónfosztott VII. Ferdinánd mellett, míg a többiek az önkormányzat, illetve a teljes függetlenség elérését tűzték ki célul. Mindhárom irányzat megegyezett azonban a francia uralom elutasításában és abban, hogy az anyaország mintájára juntákat (közigazgatási tanácsokat) kell létrehozni. A spanyol gyarmati uralom két legerősebb gazdasági, politikai és stratégiai központja az „ültetvényes” Kuba és a „bányász” Peru volt. Így az első autonomista, függetlenségi felkelések a távolabbi peremvidékeken robbantak ki 1809-10-ben, s e területek sorra kiáltották ki függetlenségüket. Latin-Amerika többi területével ellentétben Mexikóban indián népi felkelés bontakozott ki a spanyolok ellen, amit azonban a kreolok, a royalisták levertek (1815).

Miután 1814-ben restaurálták Spanyolországban VII. Ferdinánd uralmát, mind több spanyol katona érkezett az anyaországból, és az 1810-es évek második felére a royalistáknak sikerült felszámolniuk Spanyol-Amerika többi felkelését is. Egyedül a Buenos Aires-i junta tudta megőrizni függetlenségét. 1816-ban kikiáltották a független Rio de la Plata-i Egyesült Tartományokat, ami föllendítette a hullámvölgybe került dél-amerikai szabadságharcot.

A SZENT SZÖVETSÉG 1815-48 A Szent Szövetség kora

A bécsi kongresszus

I. Ferenc osztrák császár és Metternich kancellár 1814. október 1-jén illusztris vendégeket fogadott a schönbrunni palotában: a Napóleon ellen győztes államok uralkodói és vezető politikusai érkeztek Bécsbe, hogy több mint húszéves háborúskodás után rendet teremtsenek Európában. A kongresszus feladata nem a Franciaországgal kötendő béke kimunkálása volt, hiszen ezt már 1814 májusában aláírták az érintett hatalmak, hanem mindazon problémáknak a megoldása, amelyeket a nagy forradalom és a napóleoni korszak hagyott maga után. A résztvevők között a házigazda mellett ott volt I. Sándor, „minden oroszok cárja” és III. Frigyes Vilmos porosz király. Az uralkodók mellett fontos szerepük volt a diplomatáknak, vezető politikusoknak is. Angliát Lord Castlereagh külügyminiszter, Franciaországot – a Bourbonokat
– Talleyrand képviselte, és ott volt az osztrák Metternich, a porosz Hardenberg és az orosz Nesselrode is a tárgyalásokon. A főszereplők mellett jelen voltak Spanyolország, Portugália, Svédország kormányfői, a német, az olasz és egyéb kis európai államok első miniszterei is.

A bécsi kongresszus irányítóinak politikai elvei a 18. századból származtak, nem voltak hajlandók tekintetbe venni a kor eszméit, amelyek a forradalmi Franciaországból sugároztak szét az egész kontinensre. Fő törekvésük a restauráció volt, azaz a dinasztiák, s az általuk korábban birtokolt területek helyreállítása. Az uralkodócsaládok jogát arra, hogy korábban elveszített hatalmukat visszaszerezzék, a legitimitás – a törvényesség – elve biztosította. Ezekből a nézetekből csak ott és annyit voltak hajlandók engedni, ahol azt egy gyakorlati szempont, az európai hatalmi egyensúly szükségessé tette. Az az összhang azonban, amely a rendezés alapelveinek tekintetében megmutatkozott a kongresszus résztvevői között, egyáltalán nem érvényesült a konkrét kérdésekben. Hamar kiderült, hogy egészen másként értelmezik a legitimitást vagy az európai egyensúly mibenlétét, s az is, hogy elveikhez csak akkor ragaszkodnak mereven, ha ez nagyhatalmi érdekeikkel megegyezik. A győztesek között ily módon kialakult ellentétek megnövelték a vesztes Franciaország „cselszövésben és árulásban megőszült” külügyminiszterének – Talleyrand-nak – a mozgásterét.

Az első problémát Oroszország jelentette. I. Sándor, aki magát a győzelem kivívásáért legnagyobb áldozatokat vállaló uralkodónak tekintette, azon a véleményen volt, hogy a rendezés csak Oroszország nagyarányú területi gyarapodásával képzelhető el. Ennek az igénynek meglehetősen súlyos nyomatékot adott az orosz csapatok nyugat-európai jelenléte. Azt az ellentmondást, amely ebben az esetben a dinasztikus hódítás joga és a cárizmus által is védelmezett legitimitás elve között volt, a következőképpen oldották fel: az a dinasztia, amely kitartott Napóleon mellett, méltatlanná vált a dinasztikus törvényességre. Ez a megállapítás elsősorban a szász uralkodóházra vonatkozott, amelyet Napóleon emelt királyi rangra, s amelynek területeivel a cár a poroszokat kívánta kárpótolni – a maga részéről ugyanis az egész történelmi Lengyelországra igényt tartott. Az osztrákok Galíciáért szintén a méltatlanná vált német fejedelmek rovására kaphattak volna kárpótlást. Az orosz elképzeléseket nemcsak a közvetlenül érintett Poroszország és Ausztria, hanem az európai egyensúly felett őrködő Anglia is ellenérzésekkel fogadta. Oroszország ugyanakkor nem kívánta a legyőzött Franciaország erőteljes korlátozását, itt ragaszkodott leginkább a legitimizmus elvéhez, és ellenezte a szomszéd államok megerősítését is. Úgy vélte ugyanis, hogy az erős Franciaország ellensúlyozhatja kellőképpen Angliát, a német széttagoltság fenntartása pedig kedvező az orosz térnyerés számára Közép-Európában.

Az orosz követelésekkel szemben egységesen lépett fel Anglia, Poroszország és Ausztria, azzal a kéréssel fordulván a cárhoz, hogy mérsékelje lengyelországi követeléseit. A cár durva visszautasítására III. Frigyes Vilmos azonnal visszakozott, színre lépett azonban a helyzet alakulását feszült figyelemmel kísérő Talleyrand, aki rögtön észrevette a kedvező lehetőséget. Az ő javaslatára írták alá 1815 januárjában a „bécsi titkos szerződés” néven ismert okmányt, amely Anglia, Ausztria és Franciaország katonai szövetségét jelentette az orosz cár terveinek meghiúsítására.

A négy vezető hatalom titkos tanácskozásairól, a koalíciót szétfeszítő ellentétekről, Franciaország aktivizálódásáról a kongresszus többi résztvevője igen keveset, jobbára csak szállongó pletykákat tudott. Eközben egymást követték a bálok a császárváros fényes tánctermeiben, s a kortársak véleménye szerint „a kongresszus egyre csak táncolt”. Ezt a szüntelen vigalmat szakította meg 1815. március 7-én Napóleon visszatérésének híre. A francia excsászár elhagyta száműzetésének helyét, Elba szigetét, partra szállt Dél-Franciaországban, s mindössze három hétig tartó, diadalmenettel felérő út után, március 20-án megérkezett Párizsba. A vészhír azonnal helyreállította a nagyhatalmak megbomlott egységét, március 13-án deklarációjukban Napóleont mint a „világbéke feldúlóját” törvényen kívül helyezték, a hónap végén pedig létrejött a hetedik koalíció, s ennek 900 ezer katonája felsorakozott a francia határon.

A háború kiújulása két terület sorsában azonnali megoldást hozott. Itáliában a korábbi viszonyok helyreállításának fő akadálya Murat volt, aki a lipcsei csata napján átállt az osztrákok oldalára, így megtarthatta Napóleontól nyert királyságát. A helyzet azonban sem a Bourbonok, sem az észak-itáliai területeket nagyhatalmi támogatással megszálló osztrákok számára nem volt elfogadható. Mikor azonban Bonaparte visszatérésének hírére a nápolyi király kikiáltotta Itália függetlenségét, és hadat üzent Ausztriának, a probléma gyorsan megoldódott.

Május elejére Murat csapatai teljesen szétszóródtak, így a Habsburgok előtt szabaddá vált az út Közép-Itáliába, a Bourbonok előtt pedig Nápolyba. Német területen a „Német Nemzet Római Szent Birodalma” helyreállításának hívei álltak vitában azzal az angol elképzeléssel, miszerint a kis államok többségét Ausztria és Poroszország kebelezze be, megfelelő ellensúlyt biztosítva ezzel mind a francia, mind az orosz törekvésekkel szemben. Ezt a megoldást természetesen élesen ellenezte a cár, de aggódott Poroszország megnövekedése miatt Metternich is. Amikor azonban az excsászár katonái megjelentek a Rajna mentén, a katonaállítás fejében a kisebb német államok elérték önállóságuk szavatolását s a létrehozandó szövetség föderatív jellegének biztosítását. Ebben a szellemben született meg a Német Szövetség megalakításáról szóló megállapodás, amelyet az érintett államok képviselői 1815. június 8-án írtak alá. Ennek központi szerve a Szövetségi Gyűlés volt, amely az osztrák császár elnökletével 5 királyság, 8 nagyhercegség, 9 hercegség, 13 fejedelemség és 4 szabad város küldötteit foglalta magában.

A következő napon, június 9-én pedig először hét állam (Oroszország, Ausztria, Poroszország, Anglia, Svédország, Portugália és Bourbon-Franciaország) képviselői, majd sorban, egyenként a kisebb országok meghatalmazottai szentesítették aláírásaikkal és pecsétjeikkel a bécsi kongresszus záró jegyzőkönyvét, az Acte finale-t. A dokumentum 121 cikkelyt tartalmazott, érvényessége – Törökország kivételével – valamennyi európai államra kiterjedt. A legtöbb intézkedésre elmondható, hogy a különböző előjelű nagyhatalmi törekvések metszéspontjában, kompromisszumként született.

Ami a francia határ melletti területet illeti, az angol és orosz törekvések kiegyenlítődéseként, ütközőállamok láncolata jött létre az Északi-tengertől az Alpokig. Ide tartozott a Belgiummal megerősített Hollandia (Németalföldi Királyság), a rajnai tartományokat bekebelező Poroszország, s Genovával együtt a Szárd Királyság, majd néhány hónap múlva Svájc, melynek semleges státusát végre szavatolták. Feladatuk az esetlegesen megújuló francia hódító törekvések megakadályozása volt. Oroszország megkapta ugyan Lengyelország legnagyobb részét, nem tehette rá azonban a kezét Poroszország és Ausztria korábbi lengyel területeinek többségére. A kontinentális egyensúly szempontjából formalitás volt ugyan, de törvényesítették Anglia legújabb gyarmati szerzeményeit: Máltát, Helgolandot, Ceylont és Fokföldet.

Poroszország és Ausztria visszakapták 1795 óta elveszített területeiket (Poroszország Poznant és Vesztfáliát, Ausztria pedig Lombardiát, Tirolt, Vorarlberget, Karintiát és Krajnát), a poroszok Varsóért és környékéért megszerezték Szászország felét és Pomerániát, valamint a rajnai tartományokat (Trier, Köln, Aachen és Berg). Ausztria pedig Belgiumért cserébe Itáliában talált kárpótlást, birtokába került Velence, Isztria és Trieszt, a közép-itáliai trónokra: Toscanába, Modenába és Pármába pedig Habsburg-leszármazottak kerültek. Az osztrák uralkodó emellett annektálhatta Dalmáciát és Salzburgot is.

Az érintett területek tehát, a nemzeti hovatartozást teljesen figyelmen kívül hagyva, egyértelműen az elmúlt évszázad gyakorlatának megfelelően, dinasztikus osztozkodás tárgyai lettek. Igaz volt ez Norvégiára is, amelyet elvettek a franciák mellett mindvégig kitartó Dániától, és Svédországhoz csatoltak. Ahhoz a Svédországhoz, melynek trónján – a legitimizmus elvét ezúttal figyelmen kívül hagyva – elismerték a francia forradalom marsalljának, a Napóleont idejében cserbenhagyó Bernadotte-nak a dinasztiáját.

A bécsi kongresszus az Acte finale mellett számtalan más okmányt is produkált, ezek közül sok vonatkozásban mindmáig érvényes a diplomáciai képviselők rangját szabályozó dokumentum. Ez a diplomaták egységes minősíthetősége érdekében rangokat állapított meg, s ezeket osztályokba sorolta, az első osztályba tartoztak pl. a nagykövetek (ambassadeur) és a pápai követek (nuntius). Az egyenlő beosztású diplomaták között az elsőbbséget a rangidő döntötte el. A diplomáciai rangok egyben a különböző országokban felállított képviseletek minősítését is jelentették.

Az Acte finale rendelkezései megvalósulásának útjában már csak egy – és már nem is túlságosan jelentős – akadály volt: Napóleon. A hazatérés diadalmámora hamarosan elcsendesedett, a párizsi tőzsde árfolyamesése jelezte, hogy a francia tulajdonos polgárság nem kívánja a vég nélküli háborúskodást, s terhesnek érzi maga felett a császárság gyámkodását. Az ingatag belpolitikai háttér mellett nyomasztó volt az ellenfél túlereje is, minden francia katonára négy szövetséges fegyveres jutott. 1815. június 18-án Waterloo mellett végleg lezárult Bonaparte csodálatos karrierje, lemondása után a távoli Szent Ilona-szigetére deportálták, ahonnan csak a holtteste került vissza Franciaországba. A második párizsi béke az elsőnél jóval szigorúbb feltételeket szabott a vesztesnek, mint az első. Elvesztette Saarlouis és Saarbrücken területét, valamint a maradék Savoyát, 700 millió frank hadisarcot kellett fizetnie, és határmenti erődjeit öt évre idegen katonaság szállta meg.
„Az oszthatatlan ... Háromság nevében! (...)
I. A Szentírás azon pontjainak megfelelően, melyek minden embernek megparancsolják,

hogy egymást testvéreknek tekintsék, a három szerződő uralkodó egy igaz és feloldhatatlan testvériség köteléke által egyesítve, magokat honfitársnak tekintvén, egymásnak minden alkalommal és minden helyen segítséget és támogatást fognak nyújtani; alattvalóikkal és hadseregeikkel szemben családapáknak tekintik magukat; és őket ugyanannak a testvériségnek a szellemében fogják kormányozni, melyek őket a vallás, a béke és igazság védelmére lelkesítik.

(...)”

A fenti szöveg abból a dokumentumból származik, amelyet 1815. szeptember 26-án írt alá Párizsban I. Sándor, I. Ferenc és III. Frigyes Vilmos, s amelyhez az angol királyon, a pápán és a török szultánon kívül minden európai uralkodó csatlakozott. Ezzel a „Szent Szövetséggel” akarták megerősíteni, az örökkévalóság számára megőrizni a bécsi kongresszus rendelkezéseit. S bár az európai nemzetközi kapcsolatokat alapvetően nem ez, hanem az 1815. november 20-án aláírt orosz-osztrák-porosz-angol négyes szövetség határozta meg, a Szent Szövetség mégis egy egész korszak, s egy politikai berendezkedés névadója lett Európában.

Az ipari forradalom

Az ipari forradalom kifejezést először a francia szakírók használták az 1820-as években, akik a normandiai pamutipar gépesítésének jelentőségét úgy akarták emelni, hogy az 1789-es forradalomhoz hasonlították. Igazán közismertté azonban akkor vált, amikor 1884-ben megjelent Arnold Toynbee Lectures on the Industrial Revolution in England című műve. Megszületése pillanatától számosan vitatták helyességét, felhívva a figyelmet arra, hogy az általa jelölt gazdasági változás gyorsasága egyáltalán nem mérhető a társadalmi forradalmak gyorsaságához, hogy nem lehet pontosan meghatározni kezdetét és végét, hogy a hirtelenség nem jellemző a gazdasági folyamatokra általában, s hogy az ipari jelző figyelmen kívül hagyja a társadalmi és szellemi változásokat. Mindezen érvek ellenében azonban a kifejezés megragadt a közgondolkodásban, és mind a mai napig használjuk.

Tisztában kell lenni azzal, hogy az ipari forradalomról szólva egy olyan folyamatot emlegetünk, amelynek gyökerei – gazdasági, társadalmi, szellemi és politikai feltételei – a messze múltba nyúlnak vissza, s amely igazából nem zárult le, hanem új és új „forradalmakban” él tovább (pl. tudományos-technikai, informatikai forradalom). A változás tehát semmiképpen nem volt gyors, de mindenesetre rendkívül mélyreható, s az emberi élet minden területére kiterjedt. Ha csak az ipar változásának lényegét akarjuk megragadni, azaz meg akarjuk különböztetni a „modern” ipart a „premoderntől”, akkor a következő tényezőket kell figyelembe venni: a gépi meghajtású berendezések széles körű alkalmazása; új energiaforrások, főként ásványi eredetű fűtőanyagok alkalmazása; olyan anyagok általános használata, amelyek a természetben nem fordulnak elő; nagyvállalatok kialakulása a legtöbb iparágban. A gép szerszámokat mozgató mechanizmus, a gépekkel felszerelt üzem a gyár. Az ipari forradalom lényege pedig az volt, hogy a gépek alkalmazásával a „kezek felszabadultak”.

Előzményei

Az ipari forradalom a 18. századi Angliában kezdődött, itt teremtődtek meg ugyanis azok a feltételek, amelyek a folyamat beindulásához szükségesek voltak. Az erőteljesebb iparosodás egyik legfontosabb feltétele a mezőgazdaság átalakulása, termelékenységének látványos fokozódása volt. Csak akkor szabadulhat fel az agrármunkaerő egy része a földeken végzett munka alól, ha a termelékenység növekedése lehetővé teszi a népesség ellátását. Ugyanakkor a viszonylag jómódú falusi lakosság piacot is jelent az iparcikkek számára.

Az angol mezőgazdaság átalakulása, mint láttuk, már a 16. században megkezdődött a földek bekerítésével, a tőkés gazdálkodásra való áttéréssel, a farmergazdaságok kialakulásával, a szabad polgári földtulajdon uralkodóvá válásával. A kisebb gazdaságok tartós bérletek voltak, ritkán paraszti magántulajdont képeztek, s a család művelte a földet, a nagyobb birtokok a tőkés bérlők vagy az újnemesek kezén voltak, akik föld nélküli mezőgazdasági munkásokat alkalmaztak. A termelékenység növelése érdekében kísérleteztek új eljárásokkal, ezek közül a legfontosabb a vetésforgó volt, amely több előnnyel is járt. Egyrészt biztosította a föld termékenységének helyreállítását anélkül, hogy ugaron hagyott területek estek volna ki a művelés alól. Másrészt a forgóban alkalmazott hüvelyesek változatosabb táplálkozást, a takarmánynövények pedig az istállózó állattartás kialakulását, több trágyát, húst, tejterméket, bőrt eredményeztek. Mindezek következtében a mezőgazdaságban dolgozó népesség aránya, amely a 18. század végén még 60% volt, a 19. század elején 36%-ra, a század közepén pedig 22%-ra csökkent.

Szintén igen korán, már a 17. században megkezdődött a gazdaság jogi és intézményi környezetének átalakulása. 1624-ben született meg a szabadalmi törvény, amely általában 14 évre biztosított védelmet egy találmánynak, lehetővé téve a feltaláló számára a jelentős haszonszerzést. Az oltalom letelte után a találmány azonban közkinccsé vált, ezzel elhárult az akadály tömeges alkalmazása elől. Az 1660-as restauráció, majd a „dicsőséges forradalom” után gomba módra szaporodtak a banki tevékenységet űző vállalkozók. Az 1694-ben alapított Bank of England tevékenysége Londonra korlátozódott, ezért vidéken magánvállalkozók, nagykereskedők vagy ügyvédek láttak el bizonyos banki feladatokat; a vidéki bankok száma 1810-ben már kb. 800-ra tehető. Az a tény, hogy a királyság pénzügyeit 1689 után szigorú parlamenti felügyelet alá helyezték, csökkentette az állami kölcsönök költségeit, s így tőkét szabadított fel a vállalkozások számára.

Az erősen regresszív adórendszer (az adóteher nem követi a jövedelem növekedését) szintén kedvezett a tőkefelhalmozásnak.
Anglia földrajzi fekvése ugyancsak előnyt jelentett az ipari forradalom kezdetén. Szigetország mivolta gyakorlatilag mentesítette az ország költséges védelmének kötelezettségétől, de ennél is nagyobb jelentősége volt az olcsó szállítási lehetőségnek. A hosszú tengerpart, a remek természetes kikötők, a jól hajózható folyók és az élelmes vállalkozók által épített csatornák nagy tömegű áru szállításának lebonyolítását tették lehetővé. A sziget bőségesen rendelkezett energiaforrásokkal, felhasználhatták a szél erejét, az erdők fái faszenet biztosítottak, utóbb a kőszén vált a legfontosabbá. Végül, de nem utolsósorban meg kell említeni az előfeltételek között India megszerzését, ami nyersanyagforrást biztosított és felvevőpiac volt. Mindezek ismeretében nem csodálható, hogy a „halmozottan előnyös helyzetű” Anglia lett az ipari forradalom szülőföldje, s innen terjedt át Európára, illetve a brit gyarmatokra és az Egyesült Államokba a 19. század első felében.
A tudományos módszereket – különösen a megfigyelést és a kísérletezést – már a 17. század végén elkezdték gyakorlati célokra használni, bár nem mindig arattak sikert. A 18. századi technikai fejlődés egyik alapvető sajátossága, hogy a nagy újításokat nem tudósok, hanem mesteremberek, technikusok próbálkozásai hozták létre. Valóban – módszerüket leginkább a próba szerencse jellemezte, ugyanakkor ez az újító- és kísérletezőkedv áthatotta az egész társadalmat, még a hagyományosan legbizalmatlanabb és legkonzervatívabb parasztságot is. Ebben a korszakban már elhárultak a találmányok kiötlésének és alkalmazásának külső akadályai, a feltaláló a maga hasznára, a maga munkájának megkönnyítésére vezethette be újításait a gyakorlatban. A manufaktúrák munkaszervezése – a munkafolyamat apró mozzanatokra bontása – következtében egyszerű, könnyen „gépesíthető” lépésekben készültek a termékek. A 18. század emberei lelkesedtek az élőlényeket utánzó automatákért. Nem véletlenül ennek a kornak a szülötte Kempelen Farkas sakkautomatája vagy a francia Vaucanson mozogni, hápogni, enni képes, több mint ezer alkatrészből álló kacsája. Ez azonban csak szórakozás volt, a következő lépésben a bonyolult szerkezetek már hasznos munkát végeztek.

Az ipari forradalom folyamata

A népesség növekedése közvetlen hatással van azon gazdasági ágak termelésének növekedésére, amelyek alapvető megélhetési igényeket elégítenek ki, azaz amelyek termékeit a lakosság vásárolja meg. Az élelmiszer mellett ide tartoznak a ruházati cikkek, így nem véletlen, hogy az első technikai újítások éppen a textiliparban – ezen belül is a viszonylag új, ezért kevesebb korlátozó törvénnyel sújtott pamutiparban – jelentek meg. Nem volt mellékes szempont, hogy ez az iparág viszonylag kicsi tőke befektetésével is jól működtethető volt.

Az első sikerek az 1730-as években születtek, ekkor még nem gépeket alkottak, hanem a korábbi eszközöket tökéletesítő kisebb ötleteket valósítottak meg a feltalálók. A fonás és a szövés munkáját megkönnyítő, a termelés mennyiségét növelő találmányok kölcsönösen hatottak egymásra, a meggyorsult szövés fonaléhséget eredményezett, a fonás korszerűsítése pedig a feldolgozás sebessége iránti igényt növelte. Mindez hatott a pamutfeldolgozás más területeire is (fehérítés, festés), a pamutárak nagymértékű csökkenése pedig befolyással volt a gyapjú- és leniparra is. A fokozódó nyersanyagigény következtében kezdődött meg a Karibiszigeteken és az új-angliai gyarmatok déli részén a rabszolgamunkán alapuló ültetvényes gyapottermelés. A pamutipar az angol ipari forradalom húzóágazata lett. Versenytárs nélküli olcsó áraival biztos piacokra talált Európában, Latin-Amerikában, de Indiában is, melynek hagyományos helyi textilipara éppen az angol áruk dömpingje miatt sorvadt el.

A gazdaság és a népesség növekedése fokozta az energiaigényt. A fa és a faszén, az emberi és állati erő, a víz és a szél energiája már nem bizonyult elegendőnek, olyan erőforrásra volt szükség, amely független a természeti viszonyoktól, bárhol alkalmazható és kielégíti a megnövekedett szükségletet. Ennek következménye lett, hogy a korábban is ismert, s a bányászatban már gyakorlatilag is alkalmazott gőzenergia hasznosításán kezdtek töprengeni a feltalálók. A korábbi, igen alacsony hatásfokú és gyakorta felrobbanó szerkezetek tökéletesítésével jutott el 1769-ben a glasgow-i egyetem laboratóriumának technikusa – James Watt – az első, már valóban működőképes gőzgéphez, amelyet később ő maga számos ötlettel tökéletesített. A közel 5%-os hatásfokú, egyenletes forgómozgást létrehozó masinák alkalmazási köre egyre bővült, az első, közvetlenül gőzgéppel működtetett fonoda 1785-ben nyílt meg.

A vasfelhasználás is egyre nőtt. Ebben természetesen továbbra is szerepe volt a hadiiparnak, de mindinkább vasat igényelt a textilipar is. A korábban fából készült gépek és faszerkezetű üzemcsarnokok tűzveszélyessége arra sarkallta a tulajdonosokat, hogy amit lehet, vasból készíttessenek. A vaskohászat fejlődése egyébként már a 18. század elején megindult, amikor a mind nehezebben beszerezhető, s ezért egyre drágább faszén helyett a szénből előállított kokszot kezdték alkalmazni a kohókban. Ezzel a kohászat függetlenedett a fakitermeléstől, a vasfeldolgozás új központjai a szénbányák mellé települtek. A fémből készült gépek iránti igény a fémfeldolgozás módszereit finomította, egyre pontosabb és nagyobb teljesítményű szerszámgépekre volt szükség, s már a 18. század végén megindult a gépek gépekkel való előállítása. A nyersanyagban – elsősorban szénben és vasércben – gazdag területek váltak a legfontosabb iparvidékekké, fokozódott a már ismert bányák kiaknázása, és megindult az új lelőhelyek feltárását célzó tudományos és műszaki kutatás is.

Mindez egyrészt megnövelte az áruszállítással kapcsolatos gyorsasági és takarékossági igényeket, másrészt ötleteket adott a probléma megoldásához. A gőzgép alkalmazása a 19. század első két évtizedében forradalmasította a közlekedést és a szállítást. Először a hajókon alkalmazták sikerrel az új energiaforrást, majd a bányákban régóta alkalmazott sínpályák és a gőzmozdony kombinációjából megszületett a vasút.

A 19. század első felében a korábban szórakoztató látványosságnak tekintett elektromos jelenségek vizsgálatát átemelték a tudományos laboratóriumi kutatások területére. Ennek a korszaknak a felismerései még nem jutottak el a közvetlen ipari hasznosítás szintjére, de megalapozták a következő korszak eredményeit. Az elektromos áram praktikus felhasználását ebben az időszakban egyedül a Morse-féle elektromos távíró jelentette. A kommunikáció terén emellett lényeges újítás volt a papírgyártó gépsor és a hengeres sajtó feltalálása 1800 körül, amelyet először a londoni Times használt. A litográfia (kőnyomat) és a fotográfia (fénykép) a képek sokszorosításának költségeit csökkentette. Az egységes postai díjszabás és az előzetes bérmentesítés bevezetése megnövelte a postai küldemények forgalmát. A közlekedésben és a hírközlésben bekövetkezett változások nyomán a távolságok lerövidültek, a Föld a szó átvitt értelmében „zsugorodni” kezdett.

A gazdasági változások jogi alapjai

Mint láttuk, a jogi feltételek Angliában már korán megteremtődtek a gazdaság kibontakozásához. A kontinensen ezzel szemben a régi, elavult intézmények megcsontosodtak, s olyan mértékben álltak szemben a változásokkal, hogy békés átmenetre nem igazán volt lehetőség. A döntő fordulatot a francia forradalom hozta meg az ancien régime lerombolásával, s azzal a racionálisabb jogrendszerrel, ami végső formáját a Code Napoleonban nyerte el.

A forradalom megteremtette a földmagántulajdont, eltörölte a belső vámokat és illetékeket, felszámolta a céheket, monopóliumokat, privilegizált vállalatokat. Az önkényes adókat ésszerű és egységes adórendszer váltotta fel, és betiltották mind a munkavállalók, mind a munkaadók szervezeteit, szövetkezéseit. A napóleoni törvényhozás azután a forradalom vívmányait ötvözte össze a több évszázados szokásokkal és hagyományokkal, kompromisszumot teremtve így a helyi igényekhez igazított római jog és a forradalmi jog között. Az 1804-ben megjelent Code civile abszolút szent és sérthetetlen jognak tekinti a magántulajdont, törvényesíti az adásvétel szabadságát, és az érvényes szerződéseket a törvény erejével ruházza fel. Elismeri a váltót, illetve a kereskedelmi értékpapír egyéb formáit, és engedélyezi a kamatra való pénzkölcsönzést. Az 1807-ben kihirdetett Code de Commerce pedig az első olyan törvénykönyv, ami átfogóan szabályozza az üzleti vállalkozás formáit. A franciák természetesen mindezeket a törvényeket magukkal vitték az általuk meghódított területekre (pl. Belgium, Rajna-vidék, Itália, Észak-Németország stb.), hatásuk azonban más, közvetlenül francia uralom alá nem került vidékeken is érződött (pl. Poroszország).

Az iparosítás következményei
A demográfiai változások

A népesség gyorsan növekedett az iparosítás korai szakaszában, de valószínűleg nem köthető egyedül a gazdasági változásokhoz, hanem általános európai jelenségről volt szó. Valamelyest növekedett a születések száma, mivel az ipari munkalehetőség fiatalabb korban tette lehetővé az önálló háztartások kialakítását, ám a döntő tényező az átlagos életkor növekedése, s főként a gyermekhalandóság csökkenése volt. A mezőgazdaság fejlődése mind több ember ellátását biztosította, nőtt az élelmiszer-kínálat, egészségesebb lett a táplálkozás. Általában véve sokat fejlődött a személyi higiénia, a 18. század második felében megkétszereződött a szappantermelés, és az olcsó, könnyen kezelhető pamutszövetek is sokat javítottak az általános tisztasági mércéken. Fejlődött az orvostudomány, 1798-tól alkalmazták az egyik legsúlyosabb járványos betegség, a himlő ellen Edward Jenner védőoltását.

A növekedés mellett a népesség mozgása, a migráció volt a legjellemzőbb vonása az ipari forradalom kora demográfiai változásainak. Egyik alapvető mozgási irány a gyorsabban szaporodó mezőgazdasági népesség feleslegének városokba áramlása, a másik az önkéntes vagy erőszakolt kivándorlás Észak-Amerikába, majd a század végétől Ausztráliába. A tengeren túl jobb megélhetési lehetőséget, az aranylázak idején gyors meggazdagodást kerestek, esetleg vallási vagy nemzeti elnyomatás miatt menekültek oda. A deportáltak fizetésképtelen adósok vagy bűnözők voltak.

Az ipari forradalom korában létrejött új város, de még az a település is, amelynek volt középkori előzménye, teljesen új képet mutatott. Nem épült városfal, ha volt, akkor lebontották, beépítették. Funkció szerint elkülönült városnegyedek jöttek létre. Az üzleti és hivatali központ a munkaidő alatt élt csak, este és éjszaka kihalt volt (pl. a City). A jómódúak az elegáns negyedekben, a belvárosi sugárutak palotáiban vagy a zöldövezet villáiban laktak; itt kezdődött meg először a csatornázás és a közvilágítás kialakítása. Az ipari negyed a nagyvárosok peremén alakult ki, a sűrű füstöt eregető gyárak mellett jöttek létre a munkásnegyedek, hiszen tömegközlekedés még nem volt, munkahely és lakóhely nem eshetett távol egymástól. A városok ezen részei mutatták a legelborzasztóbb képet. Ütött-kopott hatalmas bérkaszárnyák vagy nyomorúságos viskók adtak fedelet az itt élőknek, nem volt folyóvíz, csatornázás és mellékhelyiség. A zsúfolt, apró lakásokban gyakori volt a járvány, magas a csecsemőhalandóság, a munkahelyi balesetek következtében sokan megrokkantak, általában alacsony volt a születéskor várható élettartam.

A gépi nagyipar – különösen a bányászatban, a gépgyártásban és a textiliparban – óriási munkáskoncentrációt eredményezett. A gyárakban gyakran több ezer ember munkáját hangolták össze. Ahol lehetett, és nagyon sok helyen lehetett, ott női vagy gyermekmunkát alkalmaztak, az utóbbi szűkebb munkahelyeken (pl. bányákban) kifejezetten ideális volt. Természetesen bérük elmaradt a férfiakétól. Minden ipari munkás helyzete hasonlított azonban abban, hogy a munka folyamatosan intenzív, monoton és igen hosszú volt, a munkaidő általában napi 12-14 órát tett ki. Nem volt szabadság, betegség, rokkantság vagy öregség esetén a megélhetés – nem lévén társadalombiztosítás – szinte lehetetlenné vált. A munkaképtelen öregeket, az éhhalál szélére jutott családokat és az elárvult gyermekeket fogadták be a Dickens megrázó leírásaiból ismert dologházak. A bérek alacsonyak voltak, s csak hosszú idő átlagában emelkedtek, általában a 19. század közepéig csak a munkaerő reprodukálására elegendő fizetést kaptak a munkások, így nem tudtak tartalékokat képezni. Amikor válságok idején csökkentek a bérek, az ebből élők rendkívül súlyos helyzetbe kerültek. Mivel a munkák többsége nem igényelt szakértelmet, a munkást könnyen lehetett pótolni a kapunál ácsorgó munkanélküliek közül bárkivel. Ha tehát valaki elégedetlen volt bérével vagy munkakörülményeivel, s különösen ha ennek hangot is adott, pillanatok alatt az utcán találta magát.

A nagyvárosi élet gyökeresen új helyzeteket, jelenségeket produkált, s ezek hatással voltak a kor emberének lelki egészségére is. A nyomasztó környezetben, a körülötte nyüzsgő sok ezer ember között ijesztővé vált a nagyvárosi ember magányossága. Kiszakadt a falu patriarchális közösségéből, ahol mindenki ismert mindenkit, ahol természetes volt (mindmáig az), hogy ismeretlen emberek köszöntik egymást, s ahol mindig lehetett valakinek a segítségére számítani. A kiszolgáltatottság érzése s a közösség erkölcsi kontrolljának hiánya gyakran terelte a talajt vesztett embereket az alkoholizmus, a szexuális szabadosság, a prostitúció vagy a nagyvárosi bűnözés felé. Kezdetben a keresztény egyházak sem találtak utat a pauperizálódó (elnyomorodó) városi tömegek felé.

Megfelelő adatok hiányában nem lehet eldönteni, hogy az angol munkásság elnyomorodása általános volt-e a 18. század második fele és a 19. század közepe közé eső időszakban, vagy ez csak bizonyos szakmákra és időszakokra volt jellemző. Az igen valószínű, hogy a dolgozók életszínvonala általában ebben a száz évben is emelkedett valamelyest, bár egyes csoportok lecsúszása is kétségtelen. Ugyanakkor azonban sokkal nagyobbá váltak a járadékból, részvényekből, vállalkozói profitból (haszonból) eredő jövedelmek, így a már a korszakunk előtt meglévő anyagi egyenlőtlenségek az időszak végére megnövekedtek.

Osztályok és „osztályharc”

Az ancien régime Európájának társadalmát lényegében három rend alkotta, amelyek elkülönülése részben hivatás, részben származás szerint történt meg a középkor folyamán. A modern 19. századi társadalomelemzők ezt a felosztást némiképpen módosították az osztály fogalmának bevezetésével, amely a besorolásnál a származás, foglalkozás, tulajdon, szaktudás, személyes kapcsolatok stb. egész rendszerét figyelembe vette. Egy osztályba az azonos társadalmi-gazdasági helyzetű egyének tartoznak, akiket közös érdek mozgat és közös kulturális vonások jellemeznek. Ennek megfelelően az ancien régime csúcsán a földbirtokos uralkodó osztály állt, alattuk a felső (nagykereskedők, magas rangú állami tisztviselők, ügyvédek stb.) és az alsó (kézművesek, iparosok, kiskereskedők, független kisbirtokosok stb.) középosztály helyezkedett el. Legalulra szorultak a parasztok, a bedolgozói rendszer munkásai és a mezőgazdasági bérmunkások, akiknek a többsége szegény vagy nincstelen volt.

A kettős – a gazdasági és társadalmi – forradalom kora új osztályok születését eredményezte, illetve megváltoztatta az egyének helyét a társadalmi hierarchiában. A korábban túlnyomó többségű parasztság aránya (főleg az iparosodott régiókban) drasztikusan csökkent, s mivel elszigetelten, tradicionális kötöttségek között éltek, legfőbb kívánságuk a földszerzés volt, és szélesebb társadalmi mozgalmakban csak szórványosan vettek részt. A földbirtokos osztály 1815 után is megőrizte társadalmi presztízsét és politikai hatalmát, vezető pozícióját azonban egyre nagyobb kihívás érte a gyorsan előretörő középosztály részéről, amelynek a század közepére számos európai országban sikerült bekerülni a hatalomba. A kor sikerembere, a gazdagodó tőkés vállalkozó mentalitása a protestáns etikán alapult, a szorgalmas munkát és a gyarapodást az isteni akarattal összhangban lévőnek tekintette, magára, a saját kényelmére keveset költött, vállalkozása a szerény kezdetektől a haszon szinte maradéktalan visszaforgatásával növekedett naggyá. Erre kényszerítette egyébként a kíméletlen piaci verseny is. A szegénységet nem szánalommal szemlélték, hanem fölényérzettel; ahol mindenki előtt nyitva az út a gazdagodás felé, ott a sikertelen akaratgyenge, ostoba vagy lusta lehet csak.

A 19. század elején a munkások és alkalmazottak köre a népesség jelentéktelen kisebbsége volt, amely azonban az iparosodás terjedésével számbeli fölénybe került. Nem beszélhetünk azonban „a” munkásosztályról, hiszen közöttük sokféle szint és igen nagy különbségek vannak. Még a tulajdonképpeni gyári munkásság soraiban is van szakmánkénti, illetve szakképzettség szerinti elkülönültség, egyes szakmunkások (pl. kéziszövők) tudása leértékelődött, míg másokénak (pl. ács, kőműves, gépszerelő, gépíró stb.) a jelentősége nőtt. Közös jellemzőjük mindössze annyi, hogy létfenntartásuk érdekében kénytelenek voltak napi vagy havi bérért eladni munkaerejüket.

Nyomorúságos helyzetében a munkásság már igen korán kifejezte ellenállását a rendszerrel szemben. Első tiltakozó mozgalmai esetiek, szűk körűek, szervezetlenek, ösztönösek és – éppen ezért – eredménytelenek voltak. Tipikus eseménye volt a korai munkásmozgalomnak a géprombolás, amelyet az a közvetlen tapasztalat mozgatott, hogy a gép veszi el az embertől a munkát, s ezzel a megélhetést. A géprombolókat egy mondai alakról (Ludd tábornokról) ludditáknak nevezték. Ugyancsak ösztönös megmozdulásnak számítottak a korai fegyveres felkelések, ilyenre került sor 1831-ben és ‘34-ben Lyonban, 1844-ben pedig Sziléziában. Mindkét helyen a szövőipar terjedése miatt munkájukat vesztett takácsok fogtak fegyvert. A legképzettebb szakmák munkásai ismerték fel először a szervezettség előnyeit. A legtipikusabb forma, a szakszervezet az önsegélyező egyletekből fejlődött ki annak a felismerésnek a nyomán, hogy szervezett, egységes fellépéssel kényszeríteni lehet a munkáltatót a bérek emelésére, a munkakörülmények javítására vagy más előnyök biztosítására. A 19. század első felében a szakszervezetek még gyöngék és általában rövid életűek voltak, az államhatalom kezdetben mindenhol tiltotta működésüket. A leghamarabb, 1824-25-től Angliában biztosítottak korlátozott szervezkedési jogot a munkásoknak.

Az első politikai célú szervezetet is a brit munkások hozták létre a ‘30-as években. A chartista mozgalom, melynek sajtója az Észak Csillaga volt, nevét arról a jogbiztosító alkotmányról (charter) kapta, amely politikai jogokat kívánt adni azoknak, akik azzal nem rendelkeztek, pl.: általános választójogot, titkos szavazást, választhatóságot mindenki számára, fizetést a parlament tagjainak, hogy vagyontalanok is lehessenek képviselők, valamint egyenlő lélekszámú választókörzeteket. A chartisták kívánságaikat kérvény formájában, támogató aláírásokkal (összesen kb. 10 millió) háromszor terjesztették a parlament elé, amely azonban minden alkalommal – 1842-ben, ‘44-ben és ‘47-ben is – elutasította azokat. A szervezett mozgalmak Angliában, látszólagos eredménytelenségük ellenére, a ‘40-es évek elején szerepet játszottak a munkásvédő törvények megszületésében.

Oktatás és írásbeliség

Végül, de nem utolsósorban meg kell említeni az iparosítás hatását az oktatás és az írásbeliség kiterjedésében. Az erre vonatkozó adatok szoros összefüggést mutatnak az iparosodás szintjeivel és ütemével. A 19. század előtt államilag fenntartott oktatási intézmények nem nagyon léteztek. A jómódú gyermekeket házitanítók oktatták, az egyházak és a jótékonysági intézmények iskolái a népesség töredékének nyújtottak csak ismeretszerzési lehetőséget. A dolgozók számára az írni-olvasni tudást feleslegesnek, sőt sokan károsnak is tartották, technikai ismereteket inaskodással lehetett szerezni, a közép- és felsőfokú oktatás az előkelő gyermekeknek, illetve a papság ambiciózus tagjainak volt fenntartva. Néhány kivételtől eltekintve az ősi egyetemek már nem tartoztak a tudományos haladás élvonalába, klasszikus tananyagukkal elsősorban hivatalnokokat képeztek.

A közpénzekből fenntartott ingyenes oktatás eszméje a francia forradalomban született meg, de az 1840-es évekig semmilyen gyakorlati következménnyel nem járt. A másik oktatási újdonság azonban, a specializált szaktudományi és mérnökképző iskola (pl. az École Polytechnique) például szolgált Nagy-Britannia kivételével az egész kontinensen, sőt ÉszakAmerikában is. Az alapfokú képzés biztosítását a tanoncok számára egy sor országban már a század első felében törvény írta elő a munkáltatóknak, betartását azonban sehol nem ellenőrizték. Széles körben általánossá és kötelezővé az elemi oktatás csak a század második felében vált.

A kettős forradalom hatása a politikai gondolkodásra

A 19. század első felét a kettős forradalom korának is szokták nevezni az ekkor lezajlott hatalmas gazdasági (az ipari forradalom) és társadalmi (a felvilágosodás és a francia forradalom) változások miatt. Ezek a változások természetesen nagymértékben befolyásolták a közgondolkodást, a gazdaságelméletet és -politikát, valamint a politikai filozófiát. Az átalakult gondolkodásban részben vadonatúj eszmék jelentek meg, részben már korábban ismert nézetek öltöttek új formát vagy teljesedtek ki.

A konzervativizmus

Ennek az eszmének a bírálói gyakran túlzott leegyszerűsítéssel úgy vélekednek, hogy ez nem több, mint a „tehetősek” többé-kevésbé sikeres próbálkozása privilegizált helyzetük megvédésére a „nincstelenekkel” szemben. Valójában a konzervativizmus híveinek alapvető meggyőződése szerint az emberi létezést olyan feszültségek jellemzik, amelyek politikai cselekvéssel mérsékelhetők ugyan, de nem küszöbölhetők ki teljesen. Ennek megfelelően ez a politikai filozófia a francia forradalom meggyőződésével, illetve általában minden olyan gondolkodással szemben áll, amely szerint a rossz és a szenvedés elsődlegesen nem az emberi állapotban gyökeredzik, hanem a társadalom szerkezetében. Szemben áll tehát azzal a felfogással, hogy a társadalom átfogó megváltoztatásával elképzelhető az ember felszabadítása. A konzervatív gondolkodó szerint a bölcsesség nem a rossz és a szenvedés eltörlésére irányuló grandiózus utópiában, hanem a hatásuk korlátozására irányuló szerény javaslatok kidolgozásában áll. Az állam, a társadalom, a jog, a kultúra a maguk történelmi sokféleségében szerves képződmények, s ezek eszmék, elméletek és alkotmányok szerint nem változtathatók meg mesterségesen.

A konzervativizmus szerint a politika korlátozott tevékenység, lényege a kompromisszumkeresés, az egyensúlyozás és a mérséklet. A korlátozott politizálást a konzervativizmus atyja, Edmund Burke (1729-97) szerint a következő feltételek biztosítják: a joguralom, a független bírói testület, a magántulajdon és végül olyan külpolitika, amely a hatalmi egyensúly fenntartására törekszik. Elutasítja az emberi egyéniség elvont felfogását, a társadalmi szerződés gondolatát, az utilitarizmust (haszonelvűség) és a fejlődésbe vetett hitet is. A konzervatív gondolkodók elvetették a francia forradalom fanatizmusát, amely a politikát a konfliktusok összebékítésére irányuló korlátozott cselekvésből egy minden rossz ellen irányuló keresztes háborúvá változtatta. Azt hangoztatták, hogy a szokás és a hagyomány megvetése aláássa az önkéntes társadalmi kötelékeket, s ezek nélkül a társadalom csak erőszakkal tartható össze. Bírálták azt a korlátlan optimizmust, amely szerint az emberi akarat képes az emberi sorsot bármilyen irányban megváltoztatni, s naivitásnak tartották a népszuverenitásba vetett korlátlan hitet.

A liberalizmus

A politikai filozófiák közül a korszak leginkább meghatározó eszmerendszere a liberalizmus, magyarul a szabadelvűség volt, azaz egészen pontosan ennek a politikai bölcseletnek a modern változata. (Liberális eszmék már a klasszikus ókor filozófiájában megjelentek.) A modern liberalizmus leglényegesebb vonása a politika és a politikai tekintély megkérdőjelezése. Ez azonban nem jelenti a magánéletbe való visszahúzódást, a politikai passzivitást, sőt: a modern liberalizmus tevékeny, reformokra kész. Álláspontja szerint az ember természetes állapota a szabadság, és nincsenek olyan egyének vagy csoportok, amelyek természetes vagy természetfeletti jog alapján uralkodhatnának. A kormányzat legitim (törvényes) jogai arra korlátozódnak, hogy biztosítsák minden életforma természetes feltételeit. A liberális gondolkodás az értelem haladásában bízva az egyéni szabadság megvalósítását tűzte ki maga elé, s ez alatt a következőket érti: az alapvető, avagy emberi jogok által oltalmazott szabadságot (vallás-, sajtó-és véleményszabadság, jogegyenlőség, ez azonban nem tulajdon- és művelődési egyenlőség), az alkotmányos államot, amely hatalmát megosztva, az alkotmány (konstitúció) alapján gyakorolja, mint jogállam védelmezi polgárait, és lemond a hatalmi politikáról. A politikailag nagykorú állampolgárok részt vesznek az államhatalomban a parlamentbe történő képviselő-választás útján, a parlament az alkotmánnyal összhangban törvényeket hoz és ellenőrzi a kormányt. Végül pedig ide tartozik a gazdasági szabadság megvalósítása, az iparűzés, a kereskedés, a vállalkozás, az egyesülés, a versengés és a költözködés szabadsága.

A modern liberalizmus gyökerei legtisztábban az 1688-89-es angol „dicsőséges forradalom” gondolkodásában és politikai törekvéseiben ismerhetők fel. Az ekkor megfogalmazott alkotmányosság, vallási tolerancia és kereskedelmi szabadság a 18. században mércévé vált Európa és Amerika liberálisai számára. Az angolok ellen harcoló, republikánus (köztársasági) érzületű amerikai gyarmatállamok Locke politikai filozófiájának alapján hozták létre köztársaságukat. Ahogy a Függetlenségi Nyilatkozat megfogalmazta: „Mi a következő igazságokat maguktól értetődőknek tartjuk: minden ember egyenlőnek teremtetett, nekik a Teremtő bizonyos el nem idegeníthető jogokat adott, melyek közé tartoznak egyebek között az élet, a szabadság, a boldogságra törekvés, ezen jogok biztosítására kormányok vannak, melyek az őket megillető hatalmat a kormányzottak beleegyezéséből származtatják, a népnek joga van arra, hogy ha egy kormányforma erre a célra veszedelmes, azt megváltoztassa, megszüntesse és újat állítson föl, mely oly módon legyen berendezve, hogy minden valószínűség szerint a népek biztonsága és jóléte gyarapodjék.” A francia forradalomban a liberális elvek mellett már megjelentek a demokrácia, a nacionalizmus és a szocializmus eszményei is, gyakran mint a liberalizmus riválisai. Ugyanakkor a szabadságfogalom legismertebb meghatározását az 1789-es Emberi és Polgári Jogok Nyilatkozata fogalmazta meg a következőképpen: „Minden ember szabadnak és jogokban egyenlőnek születik és marad .... Minden politikai társulás célja az ember természetes és elévülhetetlen jogainak megőrzése. E jogok: a szabadság, a tulajdon, a biztonság és az elnyomással szembeni ellenállás. .... A szabadság annyit jelent, hogy mindent szabad, ami másnak nem árt. Az egyes ember természetes jogainak gyakorlása tehát más korlátokba nem ütközhetik, mint azokba, amelyek a társadalom többi tagja számára ugyane jogok élvezetét biztosítják; ....” A 19. század folyamán azután a liberális forradalmak nacionalista vagy demokratikus mozgalmakkal szövetségben zajlottak le, s a század liberális gondolkodói, mint pl. Alexis de Tocqueville (1805-59, fő műve: A demokrácia Amerikában) vagy John Stuart Mill (1806-73, fő műve: A szabadságról) azzal a kérdéssel foglalkoztak, hogy hogyan egyeztethető össze a szabadsággal a demokrácia vagy az egyetemes emberi jogokkal valamely nemzet iránti lojalitás (hűség).

A nacionalizmus

Az ipari forradalom és urbanizáció eredményeként Európában hatalmas gazdasági egységek kovácsolódtak össze, amelyek további fejlődését súlyosan gátolta a politikai szétforgácsoltság, a kisállami lét vagy ezzel ellenkezőleg, a birodalomba kényszerítettség, amely a dinasztikus elv alapján történt. A gazdasági egységekké integrálódott területek lakossága a nyelv, a kultúra és a történelmi tradíciók közössége alapján politikai közösséggé vált, létrejött a polgári nemzet. Maga a nemzet fogalom nem volt új, a középkor is ismerte, a vallás mellett a hazafiság számított a legfontosabb tudati tényezőnek. Ám míg a középkori nemzet csak a nemességet ölelte magába, addig az új, a felvilágosodás, a francia forradalom és a romantika hatására született „natio” eszméjébe beletartoztak a közrendűek is. Az együvé tartozásnak nem a közösen birtokolt kiváltságok összessége, hanem a nyelvi összetartozás és a történelmi múlt közössége lett az alapja.

A 19. század első negyedében Európa közepén széles körű mozgalom bontakozott ki, amelynek célja a nemzeti nyelv ápolása és a dicső történelmi múlt feltárása volt. Ennek az alapvetően békés és defenzív (védekező jellegű) nemzeti mozgalomnak a helyét a ‘40-es években egy offenzív (támadó), területi igénnyel is fellépő eszme, a nacionalizmus foglalta el, amelynek képviselői már nem költők, nyelvészek és történettudósok, hanem politikusok voltak, és nem nyelvi egyenjogúságról, hanem független, egységes és szabad államokról beszéltek. A nacionalizmus mindig szeparatista, ha a nemzet valamely nála nagyobb állami egység határai között él, illetve az államhatárok újrarajzolását követeli akkor, ha a nemzet több állam határán is túlnyúló egységet alkot. Ez a program megjelent a legkülönfélébb politikai irányzatokban, s a nemzetközi politika szintjén a fennálló viszonyok gyökeres újjáalakítását helyezte kilátásba. Ehhez a változáshoz képest a napóleoni terjeszkedés által létrejött rövid életű átalakulás csekélységnek tűnt, s általában véve a dinasztikus kor Európájának végveszedelmét jelentette.

A romantika

A kifejezés tartalmának lényege a következő: hit abban, hogy a művészet lényeges szerepet játszik az ember életében, s egyben mintául is szolgál minden kulturális és társadalmi jelenség megértéséhez. Alapjait rendszeres formában először a 18. századi Németországban foglalták össze. Lázadás volt ez a kor racionalizmusa és neoklasszicista esztétikája ellen, hívei elvetették a klasszikus szabályokat, a tiszta műformákat, s ezzel szemben az eredetiséget, a művész képzelőerejét és az irracionalitást helyezték az alkotási folyamat középpontjába. Alapvető kategóriái az individualitás, a sokféleség és az organikus egység voltak: a művészeteket, sőt, az egész életet, annak minden megnyilvánulását ezen kategóriák szerint kell értelmezni. Filozófiájában az ember és a természet szorosan összetartozott, egy élő világegyetem szervesen összefüggő részeit alkotta, ezzel a felvilágosodás elemző, szétválasztó, az egészet feldaraboló szemléletével fordult szembe.

Ugyanezen az alapon álltak szemben a klasszikus politikai gazdaságtannal, mivel az szerintük a gazdasági élet emberi dimenzióit a pénzügyek sémáira szűkítette. Bírálták a liberálisok és a demokraták szerződéseken alapuló politikai kötelezettségekről vallott felfogását. Az egyediség és egyéniség, valamint a hagyományok tisztelete álláspontjáról kifogásolták a bürokratikus racionalizálást, a jogi egységesítést, és különösen az egyenlő politikai jogok követelését, mivel az szerintük az emberi természet tévesen uniformizált felfogásán alapult. Sok esetben a középkor világát tekintették idealizált mércének, s politikai eszmeként a romantika a történetiségre helyezte a fő hangsúlyt.

Mindezek alapján úgy tűnik, hogy a romantika azonos a modernizmus elleni lázadással, a konzervativizmussal, a reakcióval. A tényleges politikai elkötelezettséget tekintve ez egyáltalán nem állja meg a helyét. A romantikus gondolkodást uraló esztétikai értékek ugyanis rendkívül rugalmas – vagy, mint néhányan állítják, apolitikus – álláspontot alakítottak ki, s ez a forradalmi és reakciós gondolkodás két pólusa között bármilyen politikai irányzathoz kötődhetett. Németországban a romantika (egy-két kivételes személyiségtől, mint pl. Heine, eltekintve) szinte teljesen azonosult a Metternich-korszak gondolkodásával, Franciaországban és Itáliában viszont Napóleon kultuszához és a forradalmi hazafisághoz kapcsolódott. A nemzet és az állam eszméjének összekapcsolásával a politikai filozófia figyelmét olyan nem ésszerű és nem formális összetartó erőkre irányította, mint a köznyelv, a vallás, a népművészet, a szokások stb. Szembeszálltak a liberalizmus mindazon tételével, amely szétválasztotta a magán- és a közéletet. A közösség romantikus felfogása szerint az egyén azonos volt az egésszel, így nem volt szükség az egyéni jogok alkotmányos szavatolására, ugyanakkor ez a közösségtudat a társadalmi és emberi kapcsolatok legkülönfélébb típusait egyesítette magában, a barátságtól és szerelemtől kezdve, a személyes kötelességtudaton át a hazafias érzelmekig.

A klasszikus politikai gazdaságtan

A közgazdasági elemzés tudománya a 18. század vége és a 19. század közepe között született meg Angliában, önálló jelentkezését Adam Smith A nemzetek gazdagsága, e gazdagság természetének és okainak a vizsgálata című értekezésének megjelenésétől számítjuk. Kiindulópontja a merkantilizmus bírálata volt, amely a külpiacok elzárásával és a munkamegosztás lehetőségének figyelmen kívül hagyásával akadályozta a gazdasági növekedést, míg a klasszikus politikai gazdaságtan legfőbb célja éppen ennek elősegítése volt. Smith szerint a gazdaság legfőbb kérdése az a folyamat, amelynek során a természeti forrásokat gazdasági javakká alakítják. Ebben a folyamatban kulcsszerepe van a munkának, a munka hatékonyságának, az egyes áru értékét sem más, mint a létrehozásába befektetett társadalmilag szükséges munka határozza meg.

A klasszikus politikai gazdaságtant „a gazdasági növekedés iránt elkötelezett államférfi szellemi iránytűjének” nevezték, s valóban: egyik legfontosabb területe annak vizsgálata volt, hogyan kell bővíteni és elosztani az erőforrásokat a minél nagyobb ütemű gazdasági növekedés érdekében. Ennek megfelelően az állami szabályozás minél nagyobb mértékű leépítését tartották szükségesnek, a gazdasági tevékenység szabadságának követelésével kapcsolódtak a liberalizmus eszméihez.

A laissez faire (hagyja csinálni) elv alkalmazása azonban nem zárta ki azt, hogy a kormány hatalmát a közjó növelése érdekében felhasználja: védje az új iparágakat, korlátozza a gyermekmunkát, vállalja a munkaképtelen vagy idős munkások gondozását, a közoktatás és a közegészségügy előmozdítását.

A gazdasági növekedés mindvégig a klasszikus politikai gazdaságtan fő témája maradt, Smith után azonban egyre többen az akadályok vizsgálatához fogtak, és pesszimistább módon szemlélték a helyzetet. Ennek az irányzatnak a legismertebb képviselője, s egyben a népesség tudományos vizsgálatával elsőként foglalkozó demográfus Thomas Malthus volt, aki Tanulmány a népesedés törvényéről című munkáját 1798-ban jelentette meg. Ebben azt kísérelte meg bizonyítani, hogy míg a népesség mértani, addig a gazdaság csak számtani haladvány szerint növekszik, s ennek következtében a Föld mezőgazdasági erőforrásai elégtelenné fognak válni. Azt állította, hogy a probléma megoldása csak a születések arányának csökkentésével vagy a megfelelő halálozási arány fenntartásával lehetséges. Ellenezte a kormány beavatkozását a szegények sorsának könnyítésére, mivel szerinte ezzel „növekszik a népesség, miközben nem nő az eltartásukhoz szükséges élelem mennyisége”. A másik akadály, amit a gazdasági növekedés útjában felfedezett, a túltermelés volt. 1820-ban megjelent munkájában kifejtette, hogy a megtakarítások és befektetések egy idő után annyi áru termelését eredményezik, amennyit a piac már nem lesz képes felvenni. Kétségbe vonta azt, hogy a társadalom vásárlóereje képes termelőképessége ütemében növekedni.

A Smith utáni klasszikus politikai gazdaságtan legfontosabb képviselője David Ricardo volt, akinek alapműve, a Politikai gazdaságtan és az adózás alapelvei címmel 1817-ben jelent meg. A közgazdaság-tudományon belül ekkoriban egyetértés uralkodott abban a kérdésben, hogy bizonyos időn túl a befektetések megtérülése olyan alacsony szintre zuhan, hogy abból már nem lehet tartós növekedést elérni. Az így kialakult helyzetet stacionárius állapotnak hívták. Ricardo erre alapozva bírálta az angol gabonatörvényt, amely tiltotta a külföldi, olcsó gabona behozatalát, hogy ezzel a hazai termés árát magasan tudja tartani.

Ricardo szerint viszont a hiányzó gabonát mindenképpen elő kell teremteni, s ha behozni nem lehet, akkor egyre terméketlenebb földeket is művelés alá kell vonni, tehát hamarosan be fog állni a stacionárius állapot. Ennek a bizonyításnak a nyomában vizsgálta a nemzetközi kereskedelmet, és arra a következtetésre jutott, hogy Angliának az ipari termelés fejlesztésére és a szabad kereskedelem bevezetésére kell törekednie.

A klasszikus politikai gazdaságtan utolsó nagy alapműve, a „közgazdászok

A klasszikus politikai gazdaságtan utolsó nagy alapműve, a „közgazdászok ban jelent meg. Legjelentősebb tétele a termelés és az elosztás lényegének megkülönböztetése volt. Az előbbit szerinte a természet törvényei határozzák meg, míg az utóbbi a társadalmi intézményektől függ, amelyek bizonyos fokig az ember befolyása alatt állnak. Ezzel Mill utat nyitott az őt leginkább érdeklő gazdasági és morális reformok irányába, szorgalmazta a munkásosztály műveltségi szintjének emelését, a családtervezés népszerűsítését. A szakszervezetek legfőbb szerepét abban látta, hogy megakadályozzák a munkásokat munkaerejük áron aluli eladásában. Általában gyanakvással figyelte a kormányzat gazdasági tevékenységét, a beavatkozást csak abban az esetben ismerte el jogosnak, ha az a dolgozók életkörülményeinek javítása érdekében történt.

A szocializmus

A felvilágosodás gondolkodói abban a hitben éltek, hogy az általuk előkészített és szorgalmazott polgári forradalom eredményeként egy igazságos társadalom jön majd létre, amelyben megvalósulnak a francia forradalom jelszavai, az emberek között valóban „szabadság, egyenlőség, testvériség” uralkodik majd. A 19. század első felében a kialakult viszonyok egyre több, a társadalmi kérdések, problémák iránt érzékeny embert döbbentettek rá, hogy a forradalmak nem szüntették meg az egyenlőtlenségeket, legfeljebb a természetüket változtatták meg, hogy a szabadság nem mindenki számára jelenti ugyanazokat a lehetőségeket, s hogy a testvériség érzése semmivel nem nagyobb az emberekben, mint korábban. Ennek a felismerésnek az eredményeként születtek meg az első szocialista művek, amelyek a valóban igazságos társadalom, az igazi egyenlőség megvalósítását tűzték célul maguk elé. Maga a szocializmus, mint politikai filozófia és a hozzá kapcsolódó politika a 19. század második felére fejlődött ki, s a 20. században terjedt el az egész világon.

Korszakunkban ennek az eszmének csak a kezdeteivel, szellemi előzményeivel találkozhatunk.
Az ipari forradalom következtében a bérmunkásrétegek számának növekedése és elnyomorodásuk fokozódása legelőször Angliában jelentkezett, ugyanakkor itt alakultak ki leghamarabb azok a szerveződések, amelyek a helyzet javítására törekedtek (pl. szakszervezetek). A szocialista ideológia első megfogalmazói a felvilágosodás örökösei, a francia gondolkodók voltak. Közülük került ki az ún. utópista szocialisták többsége, akiknek az új társadalomra vonatkozó elképzelései a felvilágosodástól örökölt ésszerűségi elven alapultak.

Közéjük tartozott mindenekelőtt Claude-Henri de Saint-Simon (1760-1825), aki filozófiai és tudományos ismeretei birtokában arra a meggyőződésre jutott, hogy a társadalmi kérdések a tudás alkalmazásával megoldhatók. A 19. század első évtizedében megjelent művei már annak a gondolatnak a kifejezései, hogy szükség van a társadalom szisztematikus átszervezésére. Bírálta a liberalizmust, mivel az szerinte csak az egyéni (individualista) erkölcs kérdéseivel foglalkozik, és nem tud mit kezdeni a társadalomban élő emberek túlnyomó többségének a helyzetével. Véleménye szerint a társadalmat az „iparosoknak” kell irányítani, ebbe a körbe szerinte minden alkotó, termelő ember beletartozik (tudósok, mérnökök, művészek, vállalkozók, gyáriparosok és termelők). Közülük is a legfontosabbak a szakértők, akik fő feladatukat, az emberi szükségletek mind tökéletesebb kielégítését a magántulajdonra alapozott keretek között teljesíthetik. Utolsó műve, az „Új kereszténység” jól kifejezi morális érvelésének lényegét: új vallást kell alapítani, amelyet nem a teológusok, hanem a társadalom leginkább hozzáértő gondolkodói fognak irányítani. Az új, modern társadalom, amit ők hirdetnek, képes munkára fogni a tudomány és az ipar erőit, és megteremteni a földi paradicsomot, amelyben minden alapvető emberi szükséglet kielégítést nyer.

A másik legismertebb utópista szocialista a szintén francia Charles Fourier (1772-1837) volt. Az ő nézetei is a felvilágosodás eszmekörében gyökeredzettek, saját korának, a „civilizált társadalomnak” az elemzése után építette fel elképzelését a jövőről. Utópisztikus közössége, a „falanszter” a társadalmi szervezet olyan formája, amelyben mindenkinek a hajlamai szabadon kifejlődhetnek, és egyben ki is elégülhetnek. Az elképzelés a vonzó munka elvére épül, azaz mindenki olyan munkát végezhet, ami a leginkább tetszik neki. A társadalom magától működik, nincs szükség formális politikai szervezetre. A díjazás mértékét a hozzájárulás, a tehetség és a befektetés mértéke határozza meg, s mivel közösségben élnek, megszűnik a gazdag és a szegény közötti különbség. Az egymástól független falanszterek egész világra kiterjedő szövetsége alkotta Fourier jövőről szóló elképzelésének lényegét, ennek megvalósításához várta nap mint nap egy étteremben üldögélve a gazdag pártfogót. Ilyenre ugyan soha nem talált, de tanítványa szép számmal akadt.

Az angol Robert Owen (1771-1858) a saját erejéből próbálta megvalósítani elméletét, a textilgyárak igazgatása során szerzett gyakorlati tapasztalatai alapján kezdték foglalkoztatni a társadalmi kérdések. Meg volt győződve arról, hogy az emberek jellemét az a környezet alakítja, ahol élnek és dolgoznak. Ennek igazolására hozta létre kísérleti telepét, először az angliai New Lanarkban, majd Amerikában, Indiana államban, ahol New Harmony néven egy kommunisztikus közösséget hozott létre. Elvetette a magántulajdont, mint az egyenlőtlenség legfőbb okát, szembefordult kora vallási érzületével és gyakorlatával, s támadta a formális társadalmi szerveződéseket, pl. a házasságot. Olyan új társadalmat képzelt el, amely kölcsönösen együttműködő kis egységekre épül, s amelyben a demokratikus önkormányzat elvei maradéktalanul érvényesülnek. A munkát, mint alapvető emberi alkotótevékenységet, igen fontosnak tartotta, ugyanakkor elvetette a pénzt, melyet szerinte felválthat a szükségletek kielégítésére szolgáló javak igény szerinti elosztása. Az utópista szocialisták abban teljesen azonos nézetet vallottak, hogy a szerintük szükséges társadalmi változásokat békés úton, lassan, az emberek meggyőzésével, minden súlyosabb társadalmi összeütközés, forradalom nélkül kívánták elérni.

A korai francia szocialisták egyik legnagyobb hatású képviselője volt Pierre-Joseph Proudhon (1809-65). A közfigyelem 1848-ban fordult először felé, amikor képviselő és egy ismert hírlap szerkesztője lett. Az alkotmányozó gyűlésben nem szavazta meg az alkotmányt, indoklása szerint „egyszerűen azért, mert alkotmány”. Két legfontosabb művét az anarchizmus elméleti alapjának tekintik. Ennek lényege mindenfajta törvényes állam megkérdőjelezése, valamint a kölcsönösségen alapuló jó társadalom, ahol az emberek együttműködése mindenfajta állami kényszer nélkül valósul meg. Szerinte a törvényes állam legfőbb sajátossága az, hogy a hatalmat a közhivatalnokok kezébe teszi le, akik általános szabályok szerint ellenőrzik az emberek tevékenységét, s a normák megsértőit kemény fizikai büntetésekkel fenyegetik. Az átlagember tehát nem saját ítélőképességére, józan belátására támaszkodva cselekszik, hanem a kényszerítő erőszak fenyegetése alatt. Elutasította a piacot, s helyette az alkufolyamatot helyezte előtérbe. A szabadon egyezkedő emberen alapuló közösségi társadalomban az egyének ereje nagyjából egyenlő, s elég önállóak ahhoz, hogy kölcsönös függőségük ellenére se legyenek kiszolgáltatva egymásnak. Céljaikat nem harc, hanem egyezkedés útján kívánják elérni, hiszen úgysem tudnak egymás fölé kerekedni. Ugyanakkor Proudhon hitt abban az erkölcsi alapelvben, hogy a közösségi társadalom minden tagja tartja magát az igazságos, azaz az egyenértékű csere követelményéhez. Az anarchia szó a köznyelvben rendetlenséget, zűrzavart jelent, Proudhon azonban az eredeti értelmet, a hatalom nélküli állapotot tette elmélete alapjává. Ebben az állapotban tehát nem a kényszer, hanem a szabadon együttműködő emberek közössége működteti a társadalmat.

A francia szocialisták közé tartozott Louis Blanc (1811-82) és Louis-Auguste Blanqui (1805-81), akiknek nem az elméleti munkássága a fontosabb, hanem az, amit ebből a gyakorlatban kipróbáltak. Louis Blanc a munkához való jog biztosítása érdekében a munkások által üzemeltetett és az állam által támogatott „nemzeti műhelyek” felállításának sémáját vázolta fel A munka szervezése című művében, s ezt kívánta megvalósítani 1848-ban Franciaországban. Blanqui a hivatásos forradalmár tipikus figurája volt. Véleménye szerint az új társadalmat elszánt összeesküvők maroknyi csapatának gyors, jól szervezett államcsínye hozza létre, akik azután hatalmukat diktatórikus eszközökkel fogják meg szilárdítani. Életét ennek az elvnek a jegyében élte, mintegy negyven évet töltött börtönben, műveinek többsége is rács mögött született.

A szocializmus két legnagyobb hatású 19. századi alakjának pályafutása is e korszakban kezdődött, bár legfontosabb műveik csak ezután születtek meg. 1848 elején jelent meg röpiratuk, a Kommunista Kiáltvány, amely a szocialista ideológia alapműve lett. Karl Marx (1818-83) és Friedrich Engels (1820-95) 1844-ben Párizsban kerültek egymással baráti kapcsolatba, s így kettejük közös munkálkodásaként született meg az általuk „tudományos szocializmusnak” nevezett eszmerendszer. (Az elnevezéssel elgondolásaik megalapozottabb voltát kívánták aláhúzni, szemben az általuk utópistának vagy kispolgárinak tartott ideológiákkal.) A tudományos szocializmus vagy marxizmus forrásai a klasszikus német filozófia, az angol politikai gazdaságtan és a francia szocializmus voltak.

A marxi filozófia a dialektikus és történelmi materializmus. Materializmusa Ludwig Feuerbach munkásságából ered, a világot anyagi eredetűnek tartja, a szellem sem más, mint az anyag produktuma. Ugyanakkor az anyagelvűséget ötvözi az idealista Hegel dialektikájával, amely szerint a világ állandó mozgásban van (ez hiányzott Feuerbach mechanikus szemléletéből), s a mozgást a világban létező ellentétek harca okozza. Minden ténynek (tézis) van ellentéte (antitézis), ezek küzdelme kiegyenlítődéshez vezet (szintézis), s ez megszületése pillanatában ténnyé válva, már saját ellentétével jelenik meg. Míg azonban Hegel az ellentétek egységét és harcát a Világszellem működésének tekintette, addig Marx szerint az ellentétek kiváltotta mozgás az anyag öröktől fogva létező állapota. Mindezt alkalmazta a történelemre is, a történelmi fejlődés motorjának a materiális jellegű gazdasági alapot tekintette, amelyre támaszkodik a társadalmi, politikai, ideológiai, kulturális felépítmény. A gazdasági alap legfontosabb eleme a termelőerők összessége, amelyek a termelési eszközökből és az emberek tudásából, tapasztalataiból állnak. Az emberek a termelés során egymással különböző kapcsolatba kerülnek, amelyet alapvetően az befolyásol, hogy ki rendelkezik az alapvető termelési eszközökkel (vagyis a tulajdonviszonyok). A termelés során kialakult emberi kapcsolatok a termelési viszonyok. A termelőerők fejlettségi szintjének megfelelő termelési viszonyok között a társadalomban nyugalom van, a termelőerők azonban töretlenül fejlődnek, s amikor ennek a fejlődésnek gátjává válnak a termelési viszonyok, akkor a társadalomban robbanásszerű változásra, azaz forradalomra kerül sor. Más szóval a gazdasági alap fejlődése szétfeszíti a felépítmény kereteit, és új, a szintjének megfelelő felépítményt hoz létre. A dialektika leginkább az osztályharc elméletében mutatkozik meg. Marx szerint az emberi társadalmak mindig egymással ellentétes érdekű és kibékíthetetlen (antagonisztikus) osztályokból álltak, amelyeknek egymással vívott harca kísérte és gyorsította a termelőerők kiváltotta öntörvényű fejlődést. Saját filozófiájuk legfőbb újdonságát egyébként abban látták, hogy nem magyarázni akarták a világot, hanem megváltoztatni.

A marxi politikai gazdaságtan – melynek alapműve az 1867-ben kiadott A tőke – a Smithféle munkaérték-elmélet alapján fejtette ki az értéktöbblet-elméletet. Eszerint a tőkés termelésben az alapvető folyamat a következő: a tőkés pénzt (P) fektet be, ezen árut vásárol (Á), majd az árut – a termelési folyamat végén átalakítva – eladja, s ezért pénzt és többletet (németül Mehrwert) kap a piacon. A tőkés árucsere általános képlete tehát a következő P – Á – P + M. Marx azt vizsgálta, hogy hol keletkezik az értéktöbblet. Miután a piacon, normális szereplőket véve alapul, csak egyenértékek cserélnek gazdát, a termelés folyamatát kezdte elemezni. A termelés a következő módon folyik: a tőkés által megvásárolt nyersanyagot az eszközökkel és az egyéb biztosított feltételekkel (gyárépület, energia stb.) a munkaerő dolgozza fel termékké. A munkaerő is áru, de egy speciális árufajta, amely felhasználásakor új értéket termel. A munkaerő értéke egyenlő az általa előállított új értékkel, ára pedig a munkabér, amelyet a tőkés a munkásnak fizet, s amely mindig alacsonyabb a munkaerő értékénél. Az így keletkező különbözetet – Marx szerint – a tőkés egyszerűen zsebre teszi, ez a tőkés kizsákmányolás lényege. A munkabér minimuma az az összeg, ami a munkaerő regenerálásához (evés, alvás) és reprodukálásához (gyermekek nemzése és felnevelése) elegendő és szükséges. Mivel a burzsoáziát csak a haszon érdekli, a lehető legjobban ki akarja zsákmányolni a proletárokat, leszorítva fizetésüket, s megtagadva tőlük minden politikai hatalmat. A proletariátusnak azonban nemcsak a nyomora növekszik, hanem száma és elkeseredése is.

A jövőre vonatkozó elképzelés a marxi forradalomelmélet. Eszerint a tőkés társadalom a végletekig leegyszerűsítette a társadalmi viszonyokat és ellentéteket: a sokszínű tagolódás helyett csak a tőkés és a munkás ellentéte maradt meg. A munkásság, amelyet Marx homogén tömegnek tekintett, s amely „csak láncait veszítheti”, az egyetlen forradalmi osztály, mivel egyedül érdekelt a viszonyok megváltoztatásában. A kommunisták (a forradalmi élcsapat) által egységbe szervezett munkásság a legfejlettebb tőkés országban (Angliában) fogja kirobbantani forradalmát, amelyet láncreakció-szerűen világforradalom követ majd. A győztes forradalom után a tulajdonviszonyok radikális átalakítása következik, vagyis a magántulajdon megszüntetése. Mivel ezt csak a tulajdonosok várható ellenállása mellett lehet véghezvinni, a proletariátus diktatúrát gyakorol. Miután megszüntette a magántulajdont, megszünteti ezzel a tőkés osztályt is, ami ugyanakkor saját maga osztályként való megszüntetését eredményezi, s ezzel létrejön az osztály nélküli kommunista társadalom. Ebben a társadalomban mindenki szükségletei szerint részesedik a megtermelt javakból, s mindenki előtt korlátlan lehetőségek nyílnak képességei szabad kibontakoztatására.

Marx komolyan képzett társadalomtudós és filozófus volt. Rendszere a 19. század tudományos ismeretein alapult, beleértve annak tévedéseit. Munkássága kétségbevonhatatlan hatással volt korára és a 20. századra egyaránt. A jövőre vonatkozó feltételezései közül azonban egy sem igazolódott be, az általa várt kommunista társadalom képe nem több, de nem is kevesebb, mint egy pozitív utópia.