A szabadságharc

A szabadságharc kezdete

Az osztrákok itáliai győzelme után egyre több jel mutatta, hogy hamarosan számítani lehet a nyílt fellépésre Magyarországon is. Ennek, valamint a délvidéki szerb felkelésnek a hatására a kormány fokozta a katonai előkészületeket. Augusztus 31-én az uralkodó az önálló magyar pénzügy- és hadügyminisztérium megszüntetését követelő leiratot juttatott el Magyarországra. A két nappal korábban Bécsbe érkezett Batthyány és Deák megpróbált tárgyalásokat kezdeni, de nem állt szóba velük senki. Szeptember 4-én pedig V. Ferdinánd visszahelyezte a báni méltóságba a nyáron felfüggesztett Jelasicsot. (A lépésnek pusztán elvi jelentősége volt, mivel Jelasics ténylegesen nem távozott a tisztségből.) Szeptember 9-én az országgyűlés száztagú küldöttsége próbálta meg befolyásolni az uralkodót, ám semmitmondó szavakkal bocsátották el őket. Mindezek hatására bomlásnak indult a Batthyány-kormány, a miniszterek lemondtak vagy egyszerűen visszavonultak a politikai életből, végül maga a miniszterelnök is megvált tisztségétől. Szeptember 11-én pedig Jelasics hadai átlépték a Drávát, a határfolyót.

a határfolyót.

én eltörölték a parasztok egyik fő sérelmének számító szőlődézsmát, a következő napon pedig határozatot hoztak az Országos Honvédelmi Bizottmány létrehozásáról, melynek elnöke, Kossuth toborzóútra indult az Alföldre. István nádor, aki sikertelenül kísérelt meg Bécsben közvetíteni, lemondott, mire az udvar Lamberg Ferenc császári altábornagyot nevezte ki Magyarország teljhatalmú katonai biztosává. Az országgyűlés törvénytelennek minősítette a kinevezést, a szeptember 28-án Pestre érkező császári biztost pedig a felháborodott tömeg a hajóhídon felkoncolta. Jelasics eközben akadálytalanul haladt a főváros felé az előle visszavonuló honvédseregek nyomában, ám Pákozdnál szeptember 29-én a jórészt újoncokból álló, Móga János vezette magyar seregnek sikerült őt megállítania. A bán ekkor jobbnak látta Bécs irányában az országból kihátrálni.

Ezzel Magyarország számára döntő fordulat következett be: a fegyveres önvédelmi harc vállalása a szabadság vívmányainak megőrzéséért, az uralkodó által szentesített alkotmány védelmében. Ebben óriási szerepe volt Kossuthnak, aki nem esett kétségbe, nem állt félre, hanem a vele tartókkal hozzálátott a védelem megszervezéséhez. Bécs tiltakozása ellenére pénzt bocsátottak ki (Kossuth-bankók), kimondták 40 ezer katona azonnali fegyverbe hívását, s október 8-án a képviselőház a végrehajtó hatalom gyakorlását az OHB-ra ruházta.

Az udvar terveit Jelasics megsegítésére az október 6-án kitört harmadik bécsi forradalom akadályozta meg, melynek során Latour hadügyminisztert a felkelők felakasztották egy lámpavasra. Az udvar Olmützbe menekült, Windischgrätz azonban ostrom alá vette a császárvárost. Ám a jelasicsot üldöző magyar hadsereg megállt a Lajtánál, nem mervén vállalni az önvédelmi harc támadó hadműveletté alakítását. Ebben a tétovázásban fő szerepe a honvédsereg döntően korábbi császári tisztekből álló vezérkarának volt, akiknek az uralkodóra tett katonai esküje szembekerült azzal, amit később az uralkodó által szentesített alkotmányra tettek, s akik az új helyzetben korábbi bajtársaikkal néztek fegyveresen szembe. Amikor a honvédsereg végül elszánta magát a támadásra, október 30-án Bécs határában, Schwechatnál súlyos vereséget szenvedett, s fejvesztett menekülésbe fogott. A visszaözönlő sereg újjászervezésével Kossuth Görgey Artúrt bízta meg, aki akkor vonta magára az OHB elnökének figyelmét, amikor szeptember 30-án a Csepel-szigeten felakasztatta a Jelasics számára futárszolgálatot végző Zichy Ödön grófot. Emellett szerepe volt az egyik horvát seregrész bekerítésében október 7-én, Ozora mellett.

A Görgey keze alá került haderő többségét alig kiképzett és igen gyengén felszerelt újoncok alkották, kaszás, mezítlábas nemzetőrök, fegyelmet nem tűrő nemesek. A tisztikar lelkiismereti problémákkal küszködött. Mindezek tetejében a csúfos vereség következtében az önbizalom is hiányzott a katonákból. Az ún. fel-dunai hadtest élére kinevezett 30 éves tábornok előtt hihetetlenül nehéz feladat állt, mikor ebből a tömegből fegyelmezett, ütőképes hadsereget akart szervezni. Ilyenre viszont feltétlenül szükség volt, mivel Bécs elszánta magát a döntő támadásra. December 2-án a Felix Schwarzenberg vezette kormány lemondatta V. Ferdinándot, s helyébe 18 éves unokaöccsét, Ferenc Józsefet ültette, akit nem kötött az áprilisi törvényekre tett eskü. Időközben Arad és Temesvár császári parancsnokai a szerb felkelők mellé álltak, Erdélyben Puchner tábornok támogatta a szászok és románok felkelését, északon Schlick tábornok indított támadást, nyugatról pedig december közepén megindult Windischgrätz főserege.

A túlerő elől a seregét megsemmisítő vereségtől joggal féltő Görgey lassan, késleltető harcok közt visszavonult, Kossuth viszont, aki a közvéleményt akarta fellelkesíteni egy katonai győzelemmel, folyton támadásra biztatta leveleiben. Kettejük viszonyának megromlása ebben a véleménykülönbségben gyökeredzett, ellentétük komoly tehertétele lett a politikai és katonai vezetés kapcsolatának, általában a szabadságharc ügyének. Görgey óvatosságát egyébként igazolta december 30-án a Mórnál meggondolatlanul csatát vállaló Perczel Mór súlyos veresége. Görgey ezután Pestre vonult vissza, majd innen az OHB és az országgyűlés Debrecenbe, Görgey hadereje pedig Vác felé indult. Batthyány és Deák békeküldöttséget vezetett Windischgrätzhez, aki feltétlen megadást követelt, a volt miniszterelnököt őrizetbe vette, majd, miután január 5-én bevonult Pestre, büszkén jelentette a magyar ellenállás leverését.

A téli és a tavaszi hadjárat

1849. január 2-án a pesti haditanács úgy határozott, hogy Perczel keletre vonul a kormányt fedezve, Görgey pedig a főerővel észak felé maga után vonja a császáriakat. Az alig 16 ezer főnyi fel-dunai hadtest Windischgrätz és Schlick túlerejével nézett szembe, miközben lelkiismereti válságba került tisztikara is bomladozni kezdett. Ennek megállítására Görgey január 5-én Vácon nyilatkozatot adott ki, melyben az „idétlen republikánus izgatást” elítélve, s az OHB-t is bírálva kijelentette, hogy a hadsereg „hű marad esküjéhez”, azaz a királyi esküvel szentesített alkotmányhoz, s csak a hadügyminisztertől fogad el parancsokat. Kossuth ezt úgy értékelte, hogy a tábornok kivonta magát az OHB hatásköréből, így a köztük lévő ellentét súlyosabbá vált. Kossuth új fővezér után nézett, s a Párizsba küldött magyar követ, Teleki László közvetítésével Henrik Dembinskit, az 1830-as lengyel felkelés egyik vezetőjét hívta meg erre a posztra.

Görgey Vácról a Garam völgyén át a bányavárosok felé vonult, ellenfeleit mintaszerű hadjáratban kijátszva, személyes bátorságával és erélyével seregét fegyelmezett egységgé alakítva vonult a Felvidéken kelet felé. A Stureci-hágón át a télvíz idején, hihetetlenül nehéz hegyi terepen elérte a Szepességet, s ezzel Schlick hadainak a hátába került. Végül február 5-én Guyon Richárd hadosztálya utat tört a Branyiszkói-hágón keresztül Eperjes és Kassa felé. A fel-dunai hadtest így februárban egyesült Klapka György felső-tiszai seregével. Eközben Erdélyben egy másik lengyel, Josef Bem vette át a honvédsereg vezetését. ‘48 karácsonyán elfoglalta Kolozsvárt, majd ellenfeleit a határon túlra, Bukovinába szorította. A szászok által segítségül hívott cári csapatokat és Puchnert Szeben elfoglalása után Havasalföld felé verte ki Erdélyből.

Görgey és Bem sikerei nyomán lehetővé vált, hogy a magyar haderő ellentámadásba kezdjen, a Kossuth által kinevezett új fővezér, Dembinski azonban nem volt alkalmas ennek vezetésére. Nem ismerte ki magát az új terepen, kapkodott, egymásnak ellentmondó parancsaival és indulatosságával maga ellen hangolta beosztottjait. Amikor Windischgrätz február 26-án támadást indított, Dembinskit készületlenül érte, s a magyar sereg a kétnapos csatában alulmaradt. A kápolnai ütközetnek két fontos következménye lett. Windischgrätz a csatát végső győzelemként jelentette az uralkodónak, mire az udvar március 4-én kiadta az olmützi ún. oktrojált (kényszerített) alkotmányt, mely az áprilisi törvényeket semmisnek tekintve egységes, centralizált birodalom felállításáról intézkedett. Magyar oldalon pedig a tiszafüredi táborban nyíltan kirobbant a tisztikar elégedetlensége Dembinskivel szemben. A zendülés eredménye Dembinski leváltása lett, Görgey ugyan csak helyettes fővezéri megbízatást kapott, de mivel az OHB által fővezérnek kinevezett Vetter Antal betegségére hivatkozva március végén lemondott, a tényleges irányítás végül is Görgey kezébe került.

A tavaszi hadjárat diadalmas csaták sorozatából állt, fő célját azonban, az ellenfél bekerítését nem érte el. A hatvani (április 2.), a tápióbicskei (április 4.), majd az isaszegi (április 6.) lelkesítő győzelmek ellenére az osztrák hadsereg vissza tudott vonulni Pest felé. Kudarcai miatt ekkor leváltották Windischgrätzet, a helyére Welden került. Az osztrák erők meglehetősen zilált állapotban vonultak tovább a Duna jobb partján, a honvédsereg a másik oldalon Vácnál (április 10.) és Nagysallónál (április 19.) újabb győzelmeket aratott, de Komáromnál nem sikerült megakadályozni az ellenséges főerő kimenekülését az országból. E sikerek következtében, illetve Perczel szerbek fölött aratott délvidéki győzelmével az ország nagy része ismét a magyar kormány ellenőrzése alá került. Görgey serege Komáromtól Buda ellen indult, s a Hentzi tábornok által védett erősséget három hét után, május 21-én elfoglalta. (A tetemes időveszteség ellenére a közvélemény és a politikai vezetés egyaránt fontosnak tartotta a főváros visszavételét. Az a feltevés, hogy a visszavonuló ellenség határozott üldözése Bécs elfoglalását is lehetővé tette volna, s ezzel döntő fordulat következett volna be, az erőviszonyok ismeretében irreális.)

A Függetlenségi Nyilatkozat és következményei

A tavaszi hadjárat sikerei után Kossuth úgy vélte, elérkezett az idő a magyar függetlenség kinyilvánítására. Célszerűnek tartotta egyfelől az országgyűlés soraiban szerveződött „békepárt” ellehetetlenítésére, másfelől az európai népek szimpátiájának megszerzésére. A „békepárt” ellehetetlenítésére, másfelől az európai népek szimpátiájának megszerzésére. A as alkotmány alapján egyezkedni kívánt Ausztriával. A radikálisok ellen sikeresen fel is tudtak lépni, Kossuth ellen azonban nem mertek akciót indítani. Az ő „gyáva árulásuk” útját kívánta az OHB elnöke elvágni a nyilatkozattal, Európától pedig a magyar függetlenség elismerését várta. A képviselőház zárt ülésén azonban, április 13-án a képviselők többsége ellenezte ezt a lépést, s csak a másnapi, a debreceni nagytemplomba áthelyezett nyílt ülésen, a lelkes tömeg nyomása alatt sikerült megszavaztatni a Habsburg-ház trónfosztását, s a független Magyarország kikiáltását. Ugyanekkor választották meg Kossuthot kormányzó elnöknek, Szemere Bertalant pedig az új kormány miniszterelnökének.

A detronizáció következményei egészen mások lettek, mint amit Kossuth várt. Megerősítette a függetlenségi politikát veszélyesnek tartó körök összetartását, a hadsereg számára pedig – s ez elsősorban a tisztikart érintette – a trónfosztás a fegyveres önvédelmi harc jogi alapját szüntette meg. Végül a külföldi reagálás is egészen más lett. Az az állítás ugyan, hogy a Függetlenségi Nyilatkozat alapot adott az orosz beavatkozásra, nem felel meg a valóságnak, mivel a cári fellépés indítékának a magyar katonai sikerek bőségesen elegendőek voltak, hivatkozni viszont már tudtak rá a bevonuló oroszok. Franciaország és Anglia pedig az európai egyensúly fenntartása érdekében szükségesnek tartotta a Habsburg-monarchia fenntartását a Duna-medencében. Palmerston brit miniszterelnök a Londonba érkezett Pulszky Ferencnek a következőket mondta: Ausztria „az európai hatalmak egyensúlyának egyik legfontosabb tényezője”, s „az európai államrendszer keretében lehetetlen Ausztriát kis államokkal helyettesíteni”. A magyar vezetés tehát hiába remélte a Függetlenségi Nyilatkozat után a nemzetközi elismerést, a lépés nem javított, inkább rontott az ország helyzetén.

Az élesen látó Teleki László, azután, hogy az olmützi alkotmány egyenjogúságot ígért a nemzetiségeknek, a szomszédokkal, a szerbekkel és a románokkal való kiegyezésre buzdította a magyar kormányt, s javasolta „egy federatív státus felállítását”. De a nemzetiségekkel való kapcsolatfelvételre, megegyezések előkészítésére, végül pedig a nemzetiségi törvény kibocsátására csak 1849 júliusában került sor.

A szabadságharc bukása

1849. május 1-jén Ferenc József levélben kért támogatást I. Miklós cártól, aki május 9-én ünnepélyes nyilatkozatban be is jelentette, hogy a magyar forradalom leverésére indul. A cári hadak Paszkevics tábornagy vezetésével ‘49 júniusában érkeztek Magyarországra. A 200 ezer orosz és 170 ezer osztrák katonával szemben a magyar hadsereg összlétszáma 132 ezer fő volt. Az ország emberi és gazdasági erőben a kimerülés felé tartott. Az osztrák hadak élére Julius von Haynau báró táborszernagy, a „bresciai hiéna” került.

Az ország állapota és a hatalmas túlerő minden tisztánlátó ember számára világossá tette, hogy a küzdelem kimenetele eldőlt. Az azonban, hogy mikor és milyen formák között kerül sor a katasztrófára, még egyáltalán nem volt bizonyos. A június 26-i pesti minisztertanácson Görgey azt javasolta, hogy a két ellenfél közül, még egyesülésük előtt meg kell támadni a gyengébb, közelebb lévő és bosszúra éhesebb osztrákokat. Ennek érdekében a főerőt Komáromnál kell összpontosítani – lehetőleg a kormánynak is oda kell menni – és „csapást csapásra” mérni az eredeti ellenségre. A minisztertanács és Kossuth is elfogadta ezt a tervet, ám három nappal később Görgey távollétében egy új haditanács úgy határozott, hogy el kell vetni a komáromi tervet, s az összpontosítást Szegedre kell elrendelni, ahová a kormány haladéktalanul el is indult. Görgey az új parancsnak, bár kifejezte egyet nem értését a tervvel, engedelmeskedni szándékozott, július 2-án azonban még egy utolsó kísérletet tett Ács mellett Haynau ellen. Az ütközetben súlyos fejsérülést szenvedett, ami néhány napos eszméletlenséggel és magas seblázzal járt. Klapka július 11-én még egyszer megpróbálkozott Haynau visszavetésével, ennek kudarca után azonban a súlyosan sebesült Görgeyvel útnak indította a főerőt Szeged felé, ő maga Komáromban maradt. Görgey csapatainak ki kellett játszani és meg kellett kerülni Paszkevics seregét, ugyanakkor hadmozdulatával el is terelte az oroszok figyelmét a Szegeden gyülekező hadakról. Görgey augusztus 9-én érkezett Aradra, ahová a kormány is áttelepült, a Szegedre gyűlt hadakat Dembinski azonban Temesvárra vonta vissza Haynau elől. Az Erdélyből időközben kiszorított Bem Temesvárra érkezve, augusztus 9-én úgy vállalt csatát az osztrákokkal, hogy nem tudta, a tüzérség lőszertartalékát Dembinski még innen is messze hátraküldte. Amikor a temesvári katasztrófa híre Aradra érkezett, Kossuth lemondott, és a török határ felé menekült. A polgári és katonai főhatalmat Görgeyre ruházta, aki augusztus 13-án Világosnál letette a fegyvert az oroszok előtt. Ezzel a gesztussal a magyar hadsereg kifejezte, hogy nem Ausztriát tekinti legyőzőjének. A szétszórt magyar erők Görgey felhívására sorra megadták magukat, utoljára október 2-án a Klapka vezette Komárom kapitulált.

A NEMZETÁLLAMOK KORA Európa 1849-70

A nemzetközi kapcsolatok rendszere

A dinasztikus hatalmi politika újraéledése

1848/49-ben úgy tűnt, hogy az európai hatalmi rendszer kártyavárként fog összeomlani: a dinasztiák helyzete megrendült, a forradalmakat megvívók számára kézzelfogható közelségbe kerültek a ‘48 tavaszán meghirdetett célok – a nemzeti önrendelkezés, a modernizáció, a nemzetállamok megteremtése és a liberális politikai rendszerek létrehozása. Ugyanakkor 1849 nyarára e célok semmivé foszlottak: a dinasztiák Franciaország kivételével – ott is bonapartista restauráció történt – fennmaradtak, a konzervatív erők katonai sikereket arattak, s Európa politikai térképén nyoma sem volt a remélt változásoknak. Ennek ellenére a forradalmak nem maradtak következmények nélkül; jó néhány liberális alkotmány, valamint a jobbágyfelszabadítás érvényben maradt, és a mozdulatlannak tűnő felszín alatt olyan gazdasági és politikai folyamatok indultak meg, amelyek a 19. század első feléhez képest két évtized alatt és politikai folyamatok indultak meg, amelyek a 19. század első feléhez képest két évtized alatt es forradalmak által felszínre vetett problémákat, ezek megoldási lehetőségeit és korlátait.

A forradalmi nemzedék által megfogalmazott célkitűzések sokszínűsége nemcsak a feladatok nagyságát, hanem megoldásuk nehézségeit is jól mutatta. Franciaországban – mivel a feudális kötöttségek már jórészt tovatűntek – demokratikus alkotmányt, köztársaságot, Németországban alkotmányosan is biztosított nemzeti egységet, Magyarországon polgári alkotmányt, jogkiterjesztést, a félfeudális rend felszámolását, később függetlenséget, Itáliában az olasz egység létrehozását, a Balkán elmaradott régióiban pedig nemzeti felemelkedést, az autonómia biztosítását kívánták. Az eltérő és sokszor csak egymás rovására megvalósítható célok azonban nem tették lehetővé a forradalmi térségek aktív együttműködését. A vezető erő kezdetben a romantikus értelmiség volt, mely a francia forradalom örökösének hirdette önmagát. Így aztán a későbbiekben csatlakozó polgárság hamar megrettent radikális követeléseiktől vagy éppen az általuk támogatott, szociális forradalmat akaró munkásságtól, ezért a dinasztiák szárnyai alá menekült. Eltérő módon és intenzitással többször felmerült a parasztság helyzetének rendezése, de a jobbágyfelszabadítás kinyilvánításán túl érdemi lépésekre ritkán került sor. Épp ezért a paraszti tömegek többnyire közömbösen figyelték az eseményeket, ezáltal 1848/49 jórészt városi jelenség maradt. Ennek jelentősége jól lemérhető azon a tényen, hogy Magyarországon a forradalom mellé álló parasztság honvédő ereje lehetővé tette a konzervatív erők elleni katonai sikereket, míg Német- vagy Franciaországban erre alig volt példa. Ezt sok esetben a forradalmi vezetők a nacionalizmus felélesztésével próbálták ellensúlyozni, ám a lehetőséggel a dinasztiák is éltek, és sokszor sikeresen fordították szembe egymással az etnikailag vagy társadalmilag különböző rétegeket.

A forradalmak stratégiai jelentőségű kérdése volt a fegyveres erők megszervezése. A paraszti tömegek mozgósíthatóságának hiányában azonban a sebtében toborzott polgárőrségek elégtelennek bizonyultak, s ráadásul gyakorta éppen a radikálisokkal szemben használták fegyvereiket. 1848/49 egyik jellegzetessége éppen az, hogy a fegyveres erők hűek maradtak a konzervatív kormányzatokhoz, és segítették azokat a „rendcsinálás”-ban.

A külpolitikai feltételek sem voltak éppen kedvezőek. A kontinens két vezető katonai hatalmát – Angliát és Oroszországot – elkerülték a forradalmi események: az előbbi a hatalmi egyensúly felbomlása miatti aggodalommal, míg az utóbbi leplezetlen ellenszenvvel figyelte a fejleményeket. A forradalmi erők nem mertek és nem is tudtak katonai akciót kockáztatni az orosz kolosszus ellen, ezáltal lehetőséget teremtettek arra, hogy a konzervatív dinasztiák – a Habsburgok és Romanovok – közti szolidaritás konkrét tartalmat kapjon. Az orosz hadigépezet mozgásba jött, s Európa keleti felén elsöpörte a forradalmakat. A győzelem pedig meghozta a rendteremtő hatalmak számára a felismerést: meglévő erejüket nemcsak erre, hanem hatalmi céljaik megvalósítására is felhasználhatják. Így történhetett meg, hogy az ellenforradalmi erők 1848 terveit (például a német egységet) „felülről”, nem alkotmányos, hanem dinasztikus úton – sok esetben a klasszikus nagyhatalmi politika eszközeit alkalmazva – ugyan, de részben valóra váltották.

Az európai forradalmak elfojtásának körülményei a nagyhatalmak számára azt bizonyították, hogy a dinasztiák közti szolidaritás működőképes; a katonák „hűsége” és a hivatalnokok „hálája” mindennél nagyobb megtartó erő. A két esztendeig tartó vihar nem bolygatta meg a Bécsben 1814-ben létrehozott status quót és az ott meghúzott határokat. A kontinensen már fél évszázada nem került sor nemzetközi összeütközésre, a háborúk lokálisak maradtak, a hadseregek a technikai modernizáció ellenére is a hagyományos, napóleoni stratégia szerint működtek. A Napóleont legyőző Oroszország elmaradottsága ellenére is őrizni látszott nyomasztó kontinentális, Anglia pedig a tengereken szerzett túlsúlyát. Úgy tűnt, hogy a meglévő hatalmi pozíció két tényezője, a dinasztikus tekintély és a hadsereg nagysága többet nyom a latban, mint a rendezett pénzügyek, az ipari fejlődés üteme vagy éppen a hosszú háborúhoz szükséges tartalékok. A három győztes – mivel Nagy-Britanniában a kontinens ügyeitől való lehetőség szerinti elzárkózás eszméje jelentősen visszafogta a diplomáciai aktivitást –, Poroszország, Ausztria és Oroszország felismerték, hogy már-már elfeledett dinasztikus terveiket az 1849-ben beállott szélcsendben könnyebben valósíthatják meg, mint a 18. századtól kezdve bármikor.

Legelőször Poroszország ocsúdott, és kihasználva a szomszédos Ausztria itáliai és magyarországi lekötöttségét, a Bundban és a Zollvereinben vitt vezető szerepére támaszkodva megpróbált Németország felett szert tenni valamiféle dinasztikus uralomra. A porosz miniszterelnök, Radowitz 1849 májusában azzal az ajánlattal kereste meg a szász és a hannoveri uralkodót, hogy teljes függetlenségük megtartása mellett ismerjék el a birodalom elnökének a porosz királyt, IV. Frigyes Vilmost. A Hohenzollernek tehát nem idegenkedtek a német egységtől, de ezt nem a Frankfurtban megfogalmazott liberális úton, hanem a Habsburgokat kiszorítva, Poroszország megnövelésével, dinasztikusan, „felülről” próbálták létrehozni. Bár az európai államok nem rokonszenveztek az elképzeléssel, Poroszország mégis kitartott. Frigyes Vilmos makacssága azonban felingerelte a németországi befolyását féltő Bécset és a status quo felbomlása miatt aggódó Oroszországot. Schwarzenberg herceg I. Miklós egyetértésével 200 ezer katonát vonultatott fel a határon, s 1850-ben az olmützi szerződésben a dunai monarchia jelentős diplomáciai sikert ért el: a megrettent poroszok visszakoztak. A diplomáciai vereségnek annyi tanulsága azonban lett számukra, hogy bármifajta legyen is a német egység, csak a Habsburgok legyőzésén át vezet hozzá az út. E felismerés pedig a porosz militarizmus erősödéséhez és kiváró politikához vezetett.

A váratlanul jött lehetőséget most már persze Ferenc József sem akarta elszalasztani. A császárság területén neoabszolutisztikus módszereket bevezető Schwarzenberg elérkezettnek látta az időt, hogy az egész birodalmat beléptesse a Bundba és a Vámszövetségbe. A távlati terv egy közép-európai konföderáció – „Mitteleurópa”, ahogy a miniszterelnök nevezte – lett volna, de nemcsak a német fejedelmek, hanem az európai államok többsége is elutasította az elképzelést. S bár az osztrák császár nagyon bízott az orosz lojalitásban, I. Miklós „szövetségesétől” sem fogadta el a német viszonyok megbolygatásának gondolatát. A csalódott Schwarzenberg számára is nyilvánvalóvá vált, hogy a hatalmi érdek fontosabb, mint a konzervatív szolidaritás. A Habsburg Birodalom elszigetelődött, de készült rá, hogy Oroszországnak adandó alkalommal visszafizesse a kölcsönt.

A krími háború (1853-56)

Az alkalom nem sokáig váratott magára. A német viszonyokat konzerváló I. Miklós elérkezettnek látta az időt arra, hogy az orosz külpolitikai vágyak legfontosabbikát, a „keleti kérdés” megoldását újra napirendre tűzze. Kancellárja, Nesselrode egyetértésével 1852-ben felelevenítette „Európa beteg emberének” felosztására tett 1844-es ajánlatát. Oroszországé legyen Konstantinápoly, Angliáé pedig Egyiptom és Kréta – ajánlotta. A cár – tévesen – azt feltételezte, hogy Törökország mellett sem Anglia, sem Franciaország nem fog kiállni, ugyanakkor számíthat Ausztria jóindulatára. Már a kortársak is helyesen ismerték fel, hogy az orosz pozíciókon Konstantinápoly megszerzése jottányit sem javított volna, csupán dinasztikus presztízsokokból volt rá szükség. 1853 tavaszán Mensikov, az isztambuli orosz követ jegyzéket nyújtott át, mely a cár protektori jogát követelte a Török Birodalomban élő pravoszlávok felett. Abdul Medzsid szultán azonban a leplezetlen beavatkozást jelentő ultimátumot elutasította. Az oroszok válaszul megszállták a török fennhatóság alá tartozó Moldvát és Havasalföldet. A nagy Bonaparte oroszellenességét követő III. Napóleon Franciaországa és a Palmerston által irányított Anglia a hatalmi egyensúly féltése miatt azonban Oroszország ellen foglalt állást. A felbátorodott szultán hadat üzent, a Boszporuszra angol-francia flotta futott be, s ezzel kezdetét vette a krími háború. A meglepett oroszok már csak Ausztriára és Poroszországra számíthattak, ám az utóbbi nem hagyott kétséget afelől, hogy semleges marad. Bécsben a katonai eliten belül nagy volt a kísértés a konzervatív szolidaritás felmelegítésére, de a már halott Schwarzenberg híveinek, köztük Bach belügyminiszternek az oroszellenessége elbizonytalanította az osztrák diplomáciát. A végeredmény fegyveres semlegesség – a birodalom mozgósított, de a csapatok nem léptek akcióba – lett, ám nem az orosz oldalon. Osztrák hadseregek vonultak fel Erdély határára, majd a fenyegetett oroszok távozása után megszállták a dunai fejedelemségeket. Ennél messzebb azonban Ferenc József még angol sürgetésre sem merészkedett. A cserbenhagyott I. Miklós így is arra kényszerült, hogy a könnyelműen kiprovokált háborút rossz esélyekkel, egyedül vívja meg.

Az első lépést az orosz flotta tette: Nahimov tengernagy parancsnoksága alatt még 1853 novemberében Sinopnál megsemmisített egy török hajórajt, a szárazföldi csapatok pedig a Kaukázusban kezdtek hadműveleteket. Az angol és a francia vezetés belátta, hogy az ijesztegetés már nem segít, nekik is meg kell kezdeniük az akciót.

1854 szeptemberében angol és francia expedíciós erők szálltak partra a Krímben, hogy elfoglalják az orosz flotta legnagyobb fekete-tengeri bázisát, Szevasztopolt. Az Alma folyónál és Inkermannál aratott győzelmeik után körülzárták a Todleben tábornok által megerősített kikötővárost. Ám itt reménytelenül hosszúra nyúló állóháború alakult ki. Az osztrák katonai támogatás nagyon hiányzott, s ezt kitűnő érzékkel ismerte fel a piemonti miniszterelnök, Cavour. 1855-ben 15 ezer katonát küldött az expedíciós erők támogatására, cserébe III. Napóleon és Palmerston megígérték, hogy a háború utáni békekonferencián felvetik az olasz egység kérdését. Piemont ezzel Ausztria rovására erősítette meg pozícióját. Bécsben rádöbbentek, ha a nagyhatalmak jóindulatát nem akarják elveszíteni, katonailag is lépniük kell. A kétségbeejtő helyzetbe került Oroszország uralkodója, I. Miklós 1855 márciusában meghalt, s utóda, a józan reálpolitikát folytató II. Sándor Szevasztopol eleste után elfogadta a Bécsből küldött ultimátumot. Oroszország nem merte, de nem is nagyon tudta hatalmas tartalékait mozgósítani, így 1856 januárjában felhagyott a hadműveletekkel.

A vereség egyértelművé tette, hogy az orosz hadsereg, de maga a cári rendszer is alapvető reformokra szorul. A háború a „hazai földön” védekező oroszok számára 300 ezer főnyi emberveszteséggel járt, aminek túlnyomó részéért a rossz szervezés, a hiányos utánpótlás, az éhínség és a járványok voltak felelősek. A szövetségesek sem nagyon büszkélkedhettek sikereikkel: összesen legalább 150 ezer áldozattal fizettek a krími kalandért. Bár utánpótlásuk – a Krímben lefektetett vasutak segítségével – jobb volt, a hadvezetés gyengélkedett: a napóleoni iskolában nevelődött tisztek tehetetlenek voltak a Szevasztopol környéki első „modern” állóháborúban. Itt került sor az angol „könnyűlovasság” híres, a parancsnokok – Lord Raglan és Lord Cardigan – kölcsönös félreértése miatt elrendelt támadására, mikor is hétszáz lovast indítottak rohamra az orosz ágyúk ellen. Az „eredmény” több mint ötszáz halott. Mikor a brit sajtó megszellőztette, hogy a Krímben szörnyű állapotok uralkodnak, elégtelen a sebesültek ápolása, a hideg és a betegségek áldozatai ezrekre rúgnak, akkor határozta el a személyesen is a helyszínre látogató Florence Nightingale, hogy korszerű sebesültgondozási rendszert létesít.

„Keleti kérdés”-ből „Balkán-kérdés” – A párizsi béke (1856)

A klasszikus diplomácia eszközeivel előkészített dinasztikus háborút a klasszikus „nagyhatalmi koncert”-re emlékeztető békeszerződés zárta. Franciaország (jó érzékkel) a Párizsban megjelenő vesztes Oroszország mellé állt, így kompromisszumos béke született. A nagyhatalmak visszaállították a háború előtti status quót, és védnökséget vállaltak Törökország felett. Ezzel az oszmán állam belépett az európai hatalmak sorába, s úgy tűnt, Palmerstonnak lesz igaza, miszerint is a „beteg” menthető. A Duna torkolatvidékét nemzetközi ellenőrzés alá helyezték, s a Fekete-tenger partvidékén megtiltották, hogy bármely állam hadiflottát tartson.

Bár látványos hatalmi változások nem történtek, a dinasztikus politika mégis jóvátehetetlen csapást szenvedett: a Balkánon a nagyhatalmak helyett lassanként a nemzeti erők vették át a kezdeményezést. A párizsi konferencián a szerb és a román fejedelemségek helyzetéről vita bontakozott ki. Ausztria, Oroszország és Törökország egyaránt igényt tartott volna rájuk, így olyan megoldás született, hogy nagyhatalmi ellenőrzés alatt ugyan, de lehetőséget kapnak az önállóságra. A döntésnek hamarosan már mutatkozott a hatása. 1859-ben a két román fejedelemség külön országgyűlést hozott ugyan létre, de Alexandru Cuza személyében egy fejedelmet választott. Ő 1862-ben egyesítette Moldva és Havasalföld törvényhozását és adminisztrációját. Bár 1866-ban megbuktatták, utóda, HohenzollernSigmaringen Károly alatt is folytatódott a román nemzetállam kiépítése. A konferenciának Szerbiában cári protektorátust kellett megszüntetnie: a fejedelem 1858-ban ismét Milos Obrenovic lett. Fia, Mihály (1860-68) törökellenes politikát folytatott, melynek eredményeképp alig tíz esztendő múlva a török helyőrségek elhagyták az országot. A hetvenes évek legfontosabb kérdése éppen az lett, hogy a névlegesen ugyan török függőség alatt maradt, a gyakorlatban azonban önállóan politizáló két állam példáját képesek lesznek-e követni a Balkán elnyomott népei, s nemzeti törekvéseikhez miképp viszonyulnak majd a nagyhatalmak.

A bonapartista diplomácia aktivitásának kora (1857-63)

Louis Bonaparte, aki III. Napóleon néven 1852 decemberétől Franciaország császára volt, azzal a kijelentéssel hívta fel magára a figyelmet, hogy „A császárság – béke”. Bár a nagyhatalmak személyét parvenünek, politikáját passzívnak tartották, hamar bebizonyította, hogy külpolitikájában nagybátyja, Bonaparte Napóleon örököse. III. Napóleon az ötvenes évek elejének kudarcot valló dinasztikus próbálkozásaiból azt a tanulságot vonta le, hogy Európában a teljes francia hegemónia visszaállítására irányuló hagyományos kísérlet is eleve reménytelen volna. A bonapartizmus revízióját III. Napóleon nem is hatalmi eszközökkel, hanem a diplomáciai alkuk és a katonai csapások ügyes összehangolásával, közvetítéssel és persze az ezért járó számlák benyújtásával próbálta elérni. Minimumkövetelményként Franciaország „természetes” határainak elérését fogalmazta meg. A sokszor tétovázó császár a bonapartista hagyományok közül először az oroszellenességet elevenítette fel. 1852 után tisztában volt azzal, ha az egyedül maradt orosz nagyhatalmat legyőzi, távlati terveihez kedvező feltételeket teremt. A krími háború jelentősen erősítette a francia tekintélyt, ugyanakkor megtörte Oroszországot, ezáltal a diplomáciai kezdeményezés Európában III. Napóleon kezébe került.

Az olasz egység

A revízió legalkalmasabb célpontjának Itália ígérkezett. A félsziget több évszázados széttagoltságán a ‘48-as forradalmak sem változtattak, s Piemont a két sikertelen kísérlet után óvakodott a további nyílt beavatkozástól. Ám Ausztria ötvenes évek elején történő elszigetelődése felbátorította. Cavour, Piemont miniszterelnöke (1852-61) a ‘48-as kudarcokból azt a tanulságot vonta le, hogy az olasz egyesítés önerőből nem, csak külső hatalom segítségével lehetséges. Mazzini és Garibaldi egyértelműen bizalmatlan volt a miniszterelnök irányában. Véleményük szerint Cavour „piemontesissimo”, tehát olyan politikus volt, aki Piemont érdekeiért hajlandó Itáliát feláldozni. Valóban, Cavour kezdetben csak egy Piemont által dinasztikusan létrehozott észak-itáliai konföderációt akart, ezért szakított Mazzini „forradalomcsináló” taktikájával, és adandó alkalommal nem habozott III. Napóleon kínálkozó támogatását igénybe venni. A krími részvételért cserébe Piemont Párizsban a tárgyalóasztalnál megkapta az oly áhított „széket”, ami által közvetve elismertetett, hogy ő az olasz egység letéteményese. Ezután az olasz kérdést már nem lehetett a napirendről levenni. A támogatást tehát III. Napóleon megígérte, de mivel a német államok és Nagy-Britannia magatartását nem tudta előre kiszámítani, a döntő pillanatban elbizonytalanodott. A politikai patthelyzetet az oldotta fel, hogy 1858 januárjában egy Orsini nevű karbonári merényletet kísérelt meg a császár ellen. Az elfogott merénylő azt vallotta, hogy az általa használt bomba Angliában készült. A nemzetközi botrány és a francia diplomáciai nyomás hatására az itáliai változásokat ellenző Palmerstonnak le kellett mondania. Ennek következtében a francia közhangulat, részben a jól irányított sajtó hatására, olaszbaráttá vált. Az 1858 júliusában Plombières-ben találkozó Cavour és a császár immáron kedvező alkut köthetett. III. Napóleon Nizzáért és Savoyáért, valamint a szárd uralkodóházzal való dinasztikus kapcsolatért cserébe vállalta, hogy 200 ezer katonával segíti Piemontot egy Habsburgok elleni háborúban. Ezek után III. Napóleonnak meg kellett győződnie arról, vajon a poroszok és az oroszok semlegesek maradnak-e egy háborús konfliktus esetén. Franciaország – a párizsi magatartás most hozta meg a gyümölcsét – látványos gesztust tett Oroszország felé, amelyet amúgy is sarkallt az „áruló” Ferenc Józsefnek való törlesztés vágya. Gorcsakov, II. Sándor külügyminisztere jó érzékkel ismerte fel, hogy a franciaellenesség fenntartásának nincs értelme, sőt, Oroszországnak, hogy az elszigeteltségből kitörjön, jól jön a francia közeledés. III. Napóleonnak a Német Szövetséggel már nehezebb dolga volt. A német szimpátia Ausztriát, míg az ellenszenv Franciaországot kísérte. Ugyan Bismarck, a Német Szövetség akkori porosz képviselője még nem felejtette el, hogy a német egységnek egy erős dunai monarchia akadálya, a kormánykörök mégis megosztottak maradtak, így a Német Szövetség nem foglalt állást.

A megoldás kulcsa Cavour kezében volt. A miniszterelnök tudta, hogy a Német Szövetség csak akkor nyújthat katonai segítséget Ausztriának, ha nem ő a támadó fél. Cavour katonai erődemonstrációval és az „osztrák elnyomás alatt sínylődő Itáliáért” való aggodalmának állandó hangoztatásával provokálta a Habsburg Birodalmat.

III. Napóleon eközben kapcsolatot keresett a magyar emigrációval. Kossuth, aki 1848-ból hasonló következtetést vont le, mint Cavour, francia garanciák esetén, a román fejedelemségek bevonásával hajlandó volt a magyar forradalom újjáélesztésére. Bécs kényszerhelyzetbe került, s az osztrák diplomaták úgy vélték, hogy az ötvenes évek elejének tétovázását nem szabad megismételni. Ellenfelüket el kell rettenteni: erőt kell mutatni, s Piemonttól követelni a leszerelést! Tévedésükért súlyos árat fizettek. Cavour csak erre várt. Az ultimátumot visszautasította, mire Ferenc József hadat üzent. Bár Ausztria egyedül vágott neki a háborúnak, gyors, határozott hadműveletekkel még a franciák felvonulása előtt békére kényszeríthette volna Piemontot. Az osztrák stratégák azonban ehelyett az egyszer már hasznosnak bizonyult „Várnégyszög”-be vonták össze seregeiket, miáltal a piemontiak lehetőséget kaptak arra, hogy a franciákkal egyesüljenek. Mire a császári hadvezetés elszánta magát a támadásra, már késő volt. 1859. június 4-én Magenta mellett a Gyulay tábornagy által rosszul vezetett osztrák csapatok vereséget szenvedtek MacMachontól.

A fővezérséget a tapasztalatlan, 29 éves Ferenc József vette át, ám június 24-én Solferino mellett ismét a francia-piemonti szövetség aratott diadalt. (Az ütközetek színterén magánemberként átutazó Henri Dunant az ellátatlan sebesültek tömegét látva ekkor határozta el, hogy létrehozza a humanitárius segítség nemzetközi szervezetét, a Vöröskeresztet.)

A megvert osztrákok tartós védelemre berendezkedve ismét visszahúzódtak a Várnégyszögbe. A győztes III. Napóleon megrettent a Rajnán túl magasra csapó német nacionalizmustól és az elhúzódó háború lehetőségétől. Július 8-án Villafrancában találkozott Ferenc Józseffel, és megállapodtak abban, hogy Ausztria átadja a franciáknak Lombardiát. A novemberben megkötött zürichi béke az állapotot oly módon szentesítette, hogy Velence a Habsburgoké maradt, Franciaország pedig megkapta Lombardiát, hogy csak egy esztendő múlva adja tovább Piemontnak. A csalódott – legalább az északi területek egyesítésében reménykedő – Cavour lemondott.

Zürich után úgy tűnt, hogy az olasz egység ügye szinte semmit sem jutott előre. Az egység hívei azonban nem akarták az alkalmat elszalasztani. 1859 őszén Parma, Toscana, Modena és Romagna népe elkergette a Habsburg- és Bourbon-uralkodókat, és csatlakozott Piemonthoz. 1860 májusában pedig a szicíliai Marsalában Garibaldi ezernél alig több vörösinges önkéntesével – köztük magyarokkal – partra szállt, s több győzelem után szeptemberben elfoglalta Nápolyt. A nemzeti mozgalmak láttán Cavour visszatért a politikai életbe, s a kedvező helyzetet megpróbálta a Szárd Királyság javára kamatoztatni. Úgy vélte, hogy a republikánus, mazzinista mozgalom veszélyezteti a piemonti hegemóniát, ezért mikor Garibaldi a Pápai Állam ellen vonult, a piemontiak megelőzték. Castelfidardo mellett legyőzték IX. Pius seregeit, s ellenőrzésük alá vették Közép-Itáliát, ezáltal megtartották a Rómát ellenőrző franciák jóindulatát. Cavournak azonban terveihez meg kellett szereznie Anglia és Franciaország támogatását is. Palmerstont az itáliai francia veszéllyel és Garibaldival riogatta, III. Napóleonnak pedig a változások elismerése fejében kilátásba helyezte Nizza és Savoya átadását. Így mindkét hatalom belenyugodott abba, hogy az olasz egységet Piemont valósítsa meg. Castelfidardo után Garibaldi is átengedte a kezdeményezést a szárd uralkodóháznak, ezáltal az olasz egyesítésben a dinasztikus elv érvényesült: 1861 januárjában a Torinóban összeült parlament kikiáltotta az Olasz Királyságot, melynek első uralkodója II. Viktor Emánuel, fővárosa pedig Firenze lett. A teljes egységhez csupán Velence és Róma birtoklása hiányzott. Előbbi az 1866-os porosz-osztrák-olasz háború, míg az utóbbi Garibaldi két sikertelen – 1862-ben a szárdok, 1867-ben a franciák által megakadályozott – kísérlete utánsikertelen – 1862-ben a szárdok, 1867-ben a franciák által megakadályozott – kísérlete után ben, a porosz-francia háború után vált az Olasz Királyság részévé. IX. Pius elutasította a világi állammal való megegyezést, önmagát „vatikáni fogoly”-nak nyilvánította, s ezzel a döntéssel 1929-ig rendezetlenül hagyta a pápaság és az Olasz Királyság viszonyát.

Az olasz egység megszületett, ám vele együtt születtek meg az új problémák. A látszat ellenére sem történt demokratikus alapokon nyugvó „országegyesítés”; Piemont egyszerűen kitöltötte az itáliai hatalmi űrt. Ezzel az a tévképzet alakult ki, hogy az olasz nagyság megtartója az „ügyes politizálás”, a karizmatikus vezető és az erősebbnek tűnő európai hatalomhoz történő idejekoráni csatlakozás. A rossz felismeréstől a későbbiekben egyenes út vezetett az első világháború borzalmaihoz és az ezt követő olasz sértettséghez, majd Mussolini „slampos” fasizmusához. Az olasz társadalomnak ugyanakkor terhes öröksége maradt a fejlett Észak és az elmaradott Dél történetileg létrejött különbsége, mely a 20. század végéig szinte feloldhatatlannak bizonyult.

A bonapartizmus gyarmati politikája

Franciaország hatalmi pozíciójának ‘60-as évekbeli látványos erősödését III. Napóleon a gyarmati aktivitás növelésére is felhasználta. Bonaparte Napóleon elképzelését felújítva próbált befolyást szerezni a Földközi-tenger keleti medencéjében, de tisztában volt vele, hogy katonai akciót nem kockáztathat. 1854-ben Ferdinand Lesseps, volt alexandriai konzul koncessziót kapott Mohamed Said kedivétől arra, hogy a Földközi- és a Vörös-tenger közt megépíttesse a Szuezi-csatornát. Palmerston csak kevéssé lelkesedett az ötletért. A csatornát második Boszporusznak, a hatalmi érdekek lehetséges jövendőbeli ütközőpontjának jósolta. Talán ez is oka volt annak, hogy a több mint 400 ezer kibocsátott részvényt – angol tartózkodás mellett – a franciák vásárolták fel. A csatorna 1869-re elkészült, s óriási gazdasági előnyt biztosított a francia tőkének. A sikerek hatására (és a csatorna biztosítására) Szíriában francia csapatok jelentek meg, de angol tiltakozásra visszavonultak. A francia lelkesedés azonban nem lankadt. Az ország részt vett a KínaKína 67), valamint hídfőállásokat létesített az észak-afrikai partvidéken és Szenegálban. III. Napóleon azonban ennél is távolabbra tekintett. 1860-ban Mexikóban Benito Juarez liberális kormánya felfüggesztette a külföldi kölcsönök törlesztését, amire válaszul angol-francia-spanyol expedíciós sereg szállt partra az országban. III. Napóleon, kihasználva, hogy az Egyesült Államok lassan elmerül a polgárháború zűrzavarában, megerősítette csapatait, s megpróbált Mexikóból valamiféle függő államot létrehozni. A tervnek megnyerte Habsburg Miksát, Ferenc József öccsét, aki 1863-ban elfogadta a mexikói császári címet, ám az országot harmincezer francia fegyveressel sem volt képes „pacifikálni”. A déli államok – a franciák potenciális szövetségesei – polgárháborús veresége után a győztes Unió egyértelművé tette, hogy nem közömbös a déli határain történő események iránt. A zeniten lévő bonapartista diplomácia az elszigetelődést és a kézzel fogható közelségbe került vereséget kétségbeesett katonai akciókkal próbálta feltartóztatni; sikertelenül. A mexikói hazafiak győzelmet arattak, s a kezükbe került Miksát 1867-ben kivégezték. A „mexikói kaland” következtében a bonapartizmus nemzetközi tekintélye jóvátehetetlen csorbát szenvedett, így az 1860-as években új politikai erők léphettek színre Európában.

A német egység

 

„Németország nem Poroszország liberalizmusára, hanem hatalmára számít.” (Otto von Bismarck)

1848 forradalmai, ha a Német Szövetség határait nem is, de politikai és gazdasági viszonyait jelentős mértékben megváltoztatták. A területi széttagoltságot némileg enyhítette, hogy az abszolutista monarchiák alkotmányossá válása jelentős lendületet adott a gazdaság fejlődésének. Többszörösére növelte termelését a bányászat, a gépgyártás, a textilipar, valamint az Európa élvonalát jelentő vegyipar. A német területek vezető szerepet vívtak ki maguknak a vasútépítésben, az urbanizáció foka megközelítette, sőt némely régióban túlhaladta NagyBritanniáét. Berlin milliós világvárossá, míg a Ruhr-vidék a kontinentális ipar centrumává lett. Nyilvánvaló volt, hogy az egységesülő gazdasági rendszer és a politikai széttagoltság közti anomáliát előbb vagy utóbb valamilyen eszközzel fel kell oldani.

1848/49 megmutatta, hogy a német egységben érdekelt Ausztria a Habsburgok vezette „nagynémet”, míg Poroszország az osztrák területek nélküli „kisnémet” alternatívát tekinti egyedüli lehetőségnek, s afelől sem hagytak kétséget, hogy az „alulról jövő egyesítés” helyett mindketten a dinasztikus megoldást részesítik előnyben. Mint láthattuk, 1849-52 között mindkét fél megpróbálta dinasztikus igényei szolgálatába állítani a német egység gondolatát, de csalódniuk kellett; az európai hatalmi egyensúly letéteményesei idegenkedtek mindenféle politikai változástól. A tanulság egyértelmű volt: az egységet gondos diplomáciai előkészítés után ugyan, de erővel, a nacionalista és alkalmasint a liberális erők bevonásával, ám semmiképp nem ellenükre lehet csak megvalósítani. A kérdés csupán az volt, a feltételeknek Poroszország vagy a Habsburg Birodalom lesz-e képes hamarabb megfelelni.

Az 1849 utáni szélcsend Poroszországnak kedvezett. Az említett gazdasági változásoknak köszönhetően rohamos léptekkel modernizálódott, lakossága 10-ről – négy évtized alatt – 17 millióra gyarapodott, s erőinek megfelelő mozgósítása esetén nagyobb teljesítményre volt képes, mint a heterogén Ausztria.

Bismarck és a német egység ügye

Otto von Bismarck (1815-98) porosz junkercsaládból származó, konzervatív nézeteket valló, kezdetben gazdálkodással, majd politikával foglalkozó „reálpolitikus” volt. 1848/49-ben láthatta az alkotmányos császárság létrehozásának kudarcát, majd 1851-ben országát a Német Szövetségben képviselve döbbenhetett rá arra, hogy Ausztria nyomasztónak tűnő túlsúlya miatt a két hatalom közti összeütközés előbb-utóbb elkerülhetetlenné válik. Ettől kezdve tudatosan munkálkodott a porosz hatalom erősítésén, hogy az – a szerinte egyedül lehetséges úton – „vérrel és vassal” ugyan, de vezetése alatt egyesítse Németországot.

A politikus álma nem egy demokratikus – ilyet kivitelezhetetlennek vélt – úton létrehozott alkotmányos egység, hanem a „megnagyobbított”, a Hohenzollernek jogara alatt egyesített Poroszország volt.

A porosz politikai aktivitás időszaka 1858-ban köszöntött be. III. Napóleon itáliai aktivitásának ellenhatásaként a Rajnától keletre magasra csaptak a nacionalizmus hullámai. A Benningsen által alapított Német Nemzeti Egyesület (Nationalverein) a parlamenti választásokon sikereket ért el, miáltal a liberálisok hozzájutottak a mandátumok többségéhez. Más változás is történt ez évben: az idegösszeomlást kapott IV. Frigyes Vilmos helyett öccse, Vilmos vette át az uralkodói teendők intézését. Róla az a hír járta, hogy nem idegenkedik a liberálisokkal való együttműködéstől, s ráadásul a német egység elkötelezettje. Akik ebben bíztak, azoknak csalatkozniuk kellett. Von Roon hadügyminiszter a parlamentben javaslatot nyújtott be arról, hogy szüntessék meg a polgárőrséget, ugyanakkor terjesszék ki a sorozási rendszert. A hadkiegészítés rendszerének modernizálása a hatalmi politika sarokköve lett volna, így a királyra kellemetlen meglepetésként hatott, hogy az ezzel járó adóterheket a liberális többség nem volt hajlandó megszavazni. I. Vilmos (1861-től porosz király) lemondással fenyegetőzött, ám Roon javaslatára inkább kisebbségi kormányt nevezett ki, s élére 1862 szeptemberében Bismarckot állította. Ő a parlament megkerülésével végrehajtotta a hadseregreformot. A szolgálati időt három évben rögzítették, az újoncozást kiterjesztették, a katonákat hátultöltős, modern Dreyser-karabéllyal szerelték fel. Moltke, a vezérkar főnöke új, támadó stratégiát dolgozott ki, melyet a vasúti szállítás és a mozgósítás precízen kidolgozott rendszerével kombinált. Bismarck jól tudta, hogy a porosz hatalmi ambíciókat csak abban az esetben válthatja valóra, ha politikájához megszerzi a társadalom támogatását. Ehhez azonban eredményeket kellett produkálnia. A kancellár jól megfontolt taktikával, a kellő alkalmat kivárva látott feladatához.

A porosz-osztrák háború

1863 -ban Lengyelország oroszok megszállta részén függetlenségi felkelés bontakozott ki, ezáltal ismét aktuális lett a „lengyel kérdés”. III. Napóleon, a „nemzeti ügy bajnoka” nem habozott az eseményeket Franciaország javára felhasználni. Az európai diplomácia állóvizét felkavarta Párizs területrendezési javaslata, melyben az autonóm Lengyelország éppúgy szerepelt, mint az osztrák vezetés alá kerülő Románia vagy – s III. Napóleonnak ez volt a legfontosabb – egy rajnai ütközőállam. Várakozásai ellenére a nagyhatalmak nem mozdultak, azonban a francia császár óvatlanul így is tovább ment. Palmerstonnal karöltve autonómiajavaslatot terjesztett Gorcsakov elé, aki maximum a felkelőknek adandó amnesztiára volt hajlandó. Anglia ezt kielégítőnek találta, de III. Napóleon, bízva abban, hogy Oroszország nem mer háborút kockáztatni, nem fogadta el. Oroszellenes kongresszus összehívásával próbálkozott, de eredménytelenül. A kalandor bonapartista diplomácia kudarcát azonban jól kamatoztatta Bismarck. II. Sándornak felajánlotta, hogy az orosz csapatok a lengyel felkelőket porosz területeken is üldözhetik. A liberális német és európai közvélemény felzúdult, de Bismarck nem zavartatta magát. Tudta, hogy a rosszízű üzleten jóval többet nyert, mint amihez a liberálisok támogatásával jutott volna: Oroszország jóindulatát. A kancellár tettével felbátorította a porosz reformokat aggodalmasan figyelő, alkotmányos centralizmussal és a „nagynémet egységgel” kísérletező Bécset. Ferenc József, Schmerling államminiszter javaslatára Frankfurtba fejedelmi gyűlést hívott össze, hogy ott német császárrá választassa magát. I. Vilmos azonban Bismarck tanácsára tüntetően távol maradt, így a gyűlés eredménytelenül oszlott fel. Poroszország tehát – Bismarck szándékainak megfelelően – erőt mutatott, s ezzel felkeltette a Német Szövetség érdeklődését, ugyanakkor – s talán ez még fontosabb volt – látványosan megalázta az osztrák császárt. A kedvező diplomáciai pozíció mellé a porosz kancellárnak azonban feltétlenül szüksége volt országa katonai tekintélyének elismertetésére is. Erre a schleswig-holsteini konfliktus szolgáltatott ürügyet.

A két tartomány Dániával állott perszonáluniós kapcsolatban, emellett Holstein tagja volt a Német Szövetségnek is. Az 1863-ban bekövetkező dán trónutódlási bonyodalmakat IX. Keresztély király – az 1852. évi londoni, a perszonáluniós kapcsolatot szavatoló egyezmény ellenére – arra használta fel, hogy a tartományokat annektálja. Bismarck most a nemzetközi jogra hivatkozva kongathatta meg a vészharangot a német függetlenség fölött. (Pragmatikus gondolkodását mi sem jelzi jobban, mint hogy magánkörben kijelentette, nem érdekli, hogy a két tartományban élő németek boldogok vagy sem!) Katonai akciót helyezett kilátásba, s Ausztria érezte, hogy ha nem akar a németek bizalmáért folyó versenyfutásban lemaradni, csatlakoznia kell. Dánia elutasító válasza után 1864 tavaszán az osztrák-porosz csapatok sikeres támadásba lendültek, s májusra békére kényszerítették Dániát. Schleswig közigazgatását Poroszország, míg Holsteinét Ausztria vette át. E helyzet könnyen teremtett alapot a provokációra, így Bismarck céljainak teljesen megfelelt. A porosz katonai siker egyébként is jelentősen megnövelte a kancellár és országa katonai tekintélyét.

Ausztria a schleswig-holsteini konfliktus után joggal gondolhatott arra, hogy a poroszokkal közösen kivívott győzelem a németországi Habsburg-Hohenzollern dualizmus fenntartásának eszköze. A Ballhausplatznak (az osztrák külügyminisztérium székhelye) a Német Szövetség konzerválására és a németországi érdekszférák elhatárolására tett javaslatait azonban Bismarck visszautasította. Nyilvánvalóvá vált, hogy Poroszország már csak a casus bellit keresi, de előtte a porosz kancellárnak még meg kellett győződnie arról, hogy nagyralátó – és az egyensúlyt felborító – terveit az oroszok és az angolok nem keresztezik. Bismarck számítása bevált: a kapkodó, agresszív francia diplomácia miatti fenyegetés hatására a két ország vezetői úgy vélték, ajánlatos egy erős, III. Napóleont ellensúlyozó Poroszország létrehozása. A francia császár semlegességének megnyerése keményebb diónak bizonyult. 1865 őszén a kancellár Biarritzban találkozott III. Napóleonnal, és véleményét kérte egy porosz-olasz szövetségről Ausztria ellen. A „találós kérdés nélküli szfinx”, ahogy Bismarck jellemezte, nem állt útjában az elképzelésnek. Ezután már csak a Velencére áhítozó olaszokat kellett meggyőznie a kétfrontos háború előnyeiről. Viktor Emánuel – miután a francia császár garantálta, hogy egy esetleges porosz hűtlenség esetén sem hagyja magára Olaszországot – elfogadta az ajánlatot, s ezzel megalakult az osztrákellenes front. Közben az osztrák diplomácia is hasonló erőfeszítéseket tett, s a franciák – akiknek jól jött volna egy porosz-osztrák háború – nem szűkölködtek semlegességi ígéretekben. III. Napóleon osztrák győzelmet várt, s azt, hogy semlegessége fejében hozzájut a Rajna balpartjához. Az olaszokkal a Velence átadása fejében való megegyezésről Ferenc József – aki büszke volt arra, hogy vér nélkül még birodalma egyetlen területéről sem mondott le – hallani sem akart, így a háború kézzelfogható közelségbe került.

Bismarck most már előállhatott a casus bellivel: javasolta, hogy reformálják meg a Német Szövetséget, s mikor ezt Ausztria elutasította, indítványozta, hogy zárják ki a szövetségből. Ausztria mozgósított, s a mellé állt kilenc (összesen tizenöt volt) német állam támogatásával megkezdte a háborút. Az olasz fronton minden jól alakult: az osztrák csapatok Custozzánál győztek a szárazföldön, majd Lissánál a zseniális Tegetthoff admirális irányításával a tengeren is. Bécsben már a teljes győzelemre számítottak, ám 1866. július 3-án a Benedek Lajos vezérkari főnök parancsnoklása alatti fősereg katasztrofális vereséget szenvedett a csehországi Sadowa és Königgrätz között. Moltke vezetésének és a porosz ismétlőpuskák tüzének az osztrák hadsereg negyvenezer halottja (a porosz veszteség kilencezer fő) adott nyomatékot. A poroszok előtt tárva-nyitva állt Ferenc József birodalma. I. Vilmos győzelmi mámorba esett, s meg kívánta alázni a monarchiát. Bismarck azonban önmérsékletet javasolt, mert egyrészt attól félt, hogy Franciaország fegyverrel jön a vesztes megsegítésére, másrészt nem kívánt egy revansvágytól feltüzelt Habsburg Birodalmat maga mögött tudni. Diplomáciai érvek egész arzenáljának felvonultatása után mindkét császárt sikerült meggyőznie a kompromisszumos egyezmény előnyeiről, így augusztus 23-án aláírhatták a prágai békét. Poroszország annektálta Ausztria szövetségeseit, s a Majnától északra saját vezetése alatt létrehozta az Északnémet Szövetséget, melynek elnöke – ennélfogva a kül- és a hadügy irányítója – a porosz király lett. Olaszország a katonai kudarcok ellenére is hozzájutott Velencéhez. A Habsburg-ház nem vesztett területeket örökös tartományaiból, viszont kiszorult Németországból, ez pedig arra sarkallta, hogy megpróbálkozzon az Osztrák Császárság viszonyainak rendezésével. III. Napóleonnak csalódnia kellett: a porosz kancellárnak esze ágában sem volt a francia semlegességért német területekkel fizetni.

A porosz-francia háború

A francia számítás tehát nem vált be: a Rajnán túl nem két meggyengült német állam állt, hanem a fenyegető porosz nagyhatalom. Prága után III. Napóleon minden igyekezete arra irányult, hogy a váratlanul megnövekedett szomszédot elszigetelje, s ha szükséges, katonai csapást mérjen rá. A diplomáciai előkészítés nem ment zökkenők nélkül. Az olaszok még az osztrák kézen lévő Dél-Tirol átengedéséért sem voltak hajlandók fegyvert fogni a poroszok ellen, a még alig ocsúdó dunai monarchia pedig félt német népeit Poroszország ellen vezetni. Az idő tehát megint Bismarcknak dolgozott, aki élt is a lehetőséggel: életet lehelt a porosz-orosz szolidaritásba, sőt még arra is kísérletet tett, hogy Ausztriát bevonja a szövetségbe. Bár ez utóbbit azért Bécsben még némileg túlzásnak tartották és elutasították, már kezdett kirajzolódni a bismarcki külpolitika nagy álma, a „három császár szövetsége”. Az ennek ellenére kedvező külpolitikai helyzetet a kancellár nem szándékozott kihasználatlanul hagyni, s minden igyekezete arra irányult, hogy olyan „fait accompli”-t (kész helyzetet) teremtsen, melyben Franciaországnak nincs más választása, mint a háború. Mint ahogy 1866-ban Viktor Emánuel értésére adta, ha nem lép vele szövetségre, a mazzinista forradalmárokhoz fordul, ugyanolyan gátlástalanul használta most fel az immár anakronisztikusnak tűnő, de kapóra jött dinasztikus problémákat.

1870-ben megürült a spanyol trón, s a koronát – Bismarck közreműködésével – Hohenzollern Lipót hercegnek ajánlották. A francia sajtó már V. Károly birodalmának visszaállításáról cikkezett, mikor Benedetti, a francia követ találkozott Vilmos császárral, hogy a dologról lebeszélje. A konzervatív gondolkodású Vilmos respektálta a francia aggályokat, ezért elállt a tervtől. A franciák a diplomáciai sikert a nemzeti felbuzdulás lázában élték meg, s írásos nyilatkozatot követeltek. Bismarck jól érzékelte, hogy túlfeszítették a húrt. A hadsereg vezetői biztosították, hogy a szövetség készen áll a háborúra. A francia követtel Emsben tárgyaló porosz király azonban ismét úgy nyilatkozott, hogy eltekint a porosz jelöléstől. Döntését távirati formában küldte Berlinbe, ám Bismarck a híres „emsi táviratot” úgy szerkesztette át, hogy stílusa sértette a franciákat. „Őfelségének nincs több közölnivalója a nagykövettel.”– fejeződött be a szöveg, s ebből a franciák számára úgy tűnt, a porosz király egyszerűen „kidobta” diplomatájukat.

1870

1870 tól eltérően a feltételek egyértelműen a poroszok számára voltak kedvezőbbek. Az oroszok semlegesítették az – ekkor már – Osztrák-Magyar Monarchiát, ennélfogva a születő konfliktus lokális jelleget öltött, így aztán Anglia is távolmaradt.

A harci tevékenység augusztusban kezdődött. A francia hadsereg tüzérsége terén elmaradottabb, viszont a kézifegyverek szempontjából jobb volt, mint a német. A döntő momentum azonban nem ez, hanem a mozgósításban meglévő porosz fölény volt. Vasúton, német precízséggel megalkotott tervek szerint özönlöttek a porosz egységek a francia határra, majd azon túlra. Így aztán a támadó francia tervek nem érvényesültek. (Jellemző, hogy a francia alakulatok hazájukról térképet sem kaptak, annál inkább Németországról.) A fejetlen vezetés következtében a MacMahon vezette fősereg sorozatos vereségeket szenvedett, míg a másik, Bazaine (Mexikó veteránja) parancsnoksága alatti hadsereg Metz várába szorult. A MacMahonhadsereg, immár III. Napóleon vezérlete alatt, felmentésükre sietett, de Moltke Sedannál körülzárta, így a császárnak nem maradt más választása, mint a szeptember 2-ai fegyverletétel. Két nappal később Párizsban kikiáltották a köztársaságot – a bonapartizmus rendszere megbukott.

A köztársasági „nemzeti védelem kormánya” folytatni akarta a harcot, ám Gambetta hadügyminiszter erőfeszítései a nemzeti hadsereg felállítására nem hozták meg a remélt sikert. Szeptember közepén a poroszok körülzárták Párizst. Thiers, a köztársasági kormány vezetője európai körúton próbált segítséget szerezni, de jó szón túl mást nemigen kapott. Legnagyobb reménye II. Sándor cár volt, ám ő hamar értésére adta, hogy a francia vereség lehetővé teszi a párizsi szerződés revízióját, s ebben Oroszország a poroszokra is számít. A Monarchiában erős volt ugyan a revanshangulat, de az orosz visszautasítás hatására a háborút követelő hangok elhallgattak. Az angolok a „keleti kérdés”-ért nem akartak újabb háborút, így a francia elnök eredmény nélkül tért haza. Nem maradt más választás, mint a békekötés. Ezt „vérig sértő”gesztus előzte meg: 1871. január 18-án a versailles-i palota tükörtermében a német fejedelmek proklamálták a Német Császárság megszületését. A végleges békét MajnaFrankfurtban írták alá 1871. május 10-én. Németország megszerezte Elzász-Lotaringiát, ötmilliárd aranyfrank hadisarchoz jutott, melynek kifizetéséig az ország egy részén német megszálló csapatok maradtak. Az újonnan szerzett területek kihívást, folyamatos francia revánstörekvéseket, lényegében az állandó fenyegetettséget jelentették Németország számára. Az azóta is vitatott, a megfontolt kancellártól legalábbis különösnek, puszta tehertételnek tűnő foglalással valószínűleg a németek veszélyérzetét, ezáltal a nemzeti tudatát és az őket megvédeni képes császárság iránti lojalitását kívánta erősíteni. A kétes értékű hódítás sem változtatott azon a tényen, hogy Európa közepén új nagyhatalom született.

Nagyhatalmak Európában

III. Napóleon Franciaországa „De ha a császári köpeny végre Louis Bonaparte vállára hull,

 

ledől Napóleon ércszobra a Vendôme-oszlop tetejéről.”

 

(Marx: Louis Bonaparte brumaire tizennyolcadikája)

Az 1848-as forradalmakat követő két évtizedet Franciaországban teljes joggal nevezhetjük

Az 1848-as forradalmakat követő két évtizedet Franciaországban teljes joggal nevezhetjük as évek közepén tűnt fel, hogy aztán egy évtized múlva a köztársaság elnöke, majd császár legyen. Karrierje látványosan ívelt a magasba, ám egy Napóleonhoz méltatlanul ért véget. Napóleon öccsének, Louis-nak a gyermeke volt, így valamit megtapasztalt a császárság dicsőségéből, miután azonban apja elvesztette a „nagy” Bonaparte által néki átadott holland királyságot, a család szinte hontalanná lett. A serdülő gyermek nem igazán árult el kiemelkedő képességeket, de egy idő után autodidakta módon meglehetős jártasságra tett szert a társadalomtudományokban. Nagybátyjától eltérően nem volt zseniális szervező és stratéga, de örökölte a Bonaparték forradalmi szellemét, s nagyfokú alkalmazkodóképességgel rendelkezett, amit ma úgy mondhatnánk, hogy „megértette az idők szavát”. Politikai pályafutása 1830-ban Itáliában kezdődött, ahol is aktív részesévé vált a forradalmi eseményeknek, s jó kapcsolatot épített ki a karbonári mozgalommal. A „forradalomcsinálásban” szerzett tapasztalatait néhány esztendő múlva Lajos Fülöp Franciaországában próbálta meg kamatoztatni. Mivel bátyja meghalt, a család fejeként neki kellett a Bonaparték örökségét továbbvinni, s ez az örökség a hatalom megszerzése volt. 1836-ban és 1840-ben is puccsot kísérelt meg, ám a „közönséges kinézetű férfi” a megnyerni kívánt katonai egységek szemében csak szánalmas paródiának tűnt. A bukott forradalmárt először az Egyesült Államokba száműzték, másodjára viszont már életfogytiglani börtönre ítélték. 1846-ban azonban megszökött, s Angliában várta, hogy ideje elérkezzen.

1848 júniusában Cavaignac tábornok a tüntető párizsi munkások közé lövetett. A radikális lépés egyrészt azt jelezte, hogy a polgárság megelégelte a forradalmat, s hatalmának konszolidálására törekszik, másrészt azt, hogy olyan erő is hallatja hangját – a proletárok –, mely alapjaiban veszélyeztetheti az olyannyira vágyott „polgári” rendet. A francia belpolitikában a rendpárti irányzat kerekedett felül, s Louis Bonaparte felismerte, hogy a helyzet megérett a bonapartista restaurációra. Ekkor persze még nem gondolhatott arra, hogy újabb puccsot kíséreljen meg, inkább a kínálkozó legális utat választotta. A hatalmát stabilizálni kívánó második köztársaság nemzetgyűlése novemberben új alkotmányt dolgozott ki, melynek értelmében a köztársaság elnökét négy évre közvetlenül választották. A két jelölt – Ledru-Rollin és Cavaignac – mellett Bonaparte is bejelentette indulását. Reményeit az őt támogató sajtóra, a kisemberekre és az elnyomottakra – akiknek a sorsáért őszintén képes volt aggódni – építette. Jól tudta, hogy a társadalomban – mint ahogy ezt a Napóleoni eszmék című művében (1839) ki is fejtette – erős a napóleoni idők iránti nosztalgia, ugyanakkor azt is helyesen látta, hogy a bonapartizmusnak a 19. század közepén új tartalmat kell adni. Nagybátyjától eltérően hatalmát demokratikusan kívánta megszerezni és a társadalom támogatásával megtartani. Azt is helyesen ismerte fel, hogy Napóleon bukása részben annak tudható, hogy koalíciós ellenfeleivel többfrontos háborút kellett vívnia. Ezért külpolitikai koncepciójában a háborúval szemben előnyben részesítette az „ügyes” diplomáciai fogásokat. Az 1848 decemberi választásokon várakozásai igazolódtak: a jobb- és baloldaltól egyaránt megrettent polgárság a „tiszta” Napóleon névre adta szavazatainak 75%-át.

A megtiszteltetésnek Louis Bonaparte igyekezett is megfelelni: a „pártoskodó” nemzetgyűlés ellenében az egész nemzet képviselőjeként tüntette fel magát. Támogatta az ipart és kereskedelmet, szociális reformokat ígért, és 1849-ben a pápaság védelmére csapatokat küldött Rómába, amivel megnyerte magának a katolikusokat. Hatalmának építgetését azonban jelentősen korlátozta két tényező: a nemzetgyűlés erős jogköre és a Changarnier tábornok vezette nemzetőrség. Bonaparte taktikáját erre a helyzetre építette: mondvacsinált okokból elbocsátotta Changarnier-t, s a vezető katonai pozíciókba híveit ültette. Ezután megpróbálta háttérbe szorítani a parlamentet. Mikor 1851 nyarán a képviselők korlátozták az amúgy is magas cenzushoz kötött választójogot, Bonaparte a demokrácia védelmezőjeként szállt szembe az elképzeléssel, s ezzel új híveket szerzett magának. Mivel az elnöki mandátuma 1852-ben járt le, idejében cselekednie kellett. Morny herceg és Maupas rendőrfőnök segítségével államcsínyt készített elő, majd december 2-án – ez Austerlitz, a Bonaparték szerencsenapja – a nemzetgyűlés tagjainak ellenálló részét letartóztatta. A nemzetgyűlés az utcára szólította híveit, de kétnapos szórványos utcai harcok után a bonapartisták uraivá váltak a helyzetnek. Az ezt követő tisztogatások során körülbelül harmincezer embert tartóztattak le, akik közül a legveszélyesebbnek ítélteket Francia Guyanába, a „pokolszigetre” deportálták. December 21-én népszavazást tartottak, és az eredmény igazolta Louis Bonaparte várakozásait: 7,5 millió választópolgár voksolt igennel az új rendszerre, míg ellene csupán 0,6 milliónyian foglaltak állást. A közvélemény „megdolgozása” tehát jól sikerült, ennek következtében bebizonyosodott, hogy a diktatúra megfelelő körülmények esetén képes önmagát legitimálni, sőt – s erre az elnök kényesen vigyázott – a demokrácia látszatát magára ölteni. Louis Bonaparte a népszavazás után lényegében teljhatalmat szerzett a nemzetgyűlés felett, aminek tagjai ezután az ő jelöltjei lettek. Így aztán zökkenőmentesen szűnt meg a köztársaság.

1852 novemberében a szenátus „kérésére” újabb népszavazást tartottak, most már a császárság visszaállításáról. Ennek eredményeként 8 millió szavazattal negyedmillió ellenében császárrá választották Louis Bonapartét, aki december 1-jén III. Napóleonként lépett trónra. A második császárság kormányzata a Bonaparte-család kezébe került. A rendszer főszereplői Morny herceg, Walewski gróf, a külügyminiszter és a császárné, Eugénie de Montijo – aki döntő befolyással bírt a külpolitikára – voltak. A császár környezetében tűnt fel Hausmann báró, Szajna megye prefektusa, aki Párizs átépítésének grandiózus munkálatait irányította, valamint a Périer fivérek, a bankrendszer kézben tartói.

A császár uralmát békepropagandával indította, melyet gazdasági fellendüléssel kívánt alátámasztani. Nagyszabású szociális programba kezdtek, melynek része volt a fővárosi építkezés, a segélypénztárak létrehozása, de a közművelődés elősegítése is. Párizst Hausmann elképzelései alapján valósággal újjávarázsolták: a régi negyedeket lebontották, körutakat építettek, bővítették a víz- és csatornahálózatot, s felépült Hausmann büszkesége, az Opera. A 19. század modernizációba vetett hite III. Napóleont arra sarkallta, hogy minden támogatást megadjon a gazdaságnak, kereskedelemnek és a tudománynak. Uralma alatt 20 ezer kilométernyi vasúthálózat épült ki, a vaskohászat termelése majd’ háromszorosára nőtt, a részvénytömeg értéke 500%-nyit emelkedett. Az országban hatalmas tőkefelesleg keletkezett, amit külföldi befektetésekre (tőkeexportra) használtak fel. Volt olyan esztendő, hogy a Crédit Mobilier nevű pénzintézet részvényeseinek 50 százalékos osztalékot fizetett. Párizs egy időre a pénzügyi világ központjává vált, amit jól reprezentált a két – 1855-ben és 1867-ben tartott – világkiállítás. A pénzügyi expanziót nemsokára a terjeszkedés erőszakosabb módszerei követték. Az európai külpolitikai offenzíva mellett körvonalazódott a francia gyarmati politika, mely elsősorban Észak-Afrikában (Algéria, Egyiptom) igyekezett teret nyerni, ám nem hagyta hidegen Hátsó-India, Kína, a Közel-Kelet vagy éppen Amerika sem. Az ötvenes évek végén bekövetkezett külpolitikai sikerekből és a prosperitásból III. Napóleon azt a következtetést vonta le, hogy rendszere konszolidálódott, s mivel a franciák túlnyomó többsége támogatja, megpróbálkozhat annak liberalizálásával. 1860-ban kibővítette a parlament jogkörét, nagyobb szólásszabadságot engedélyezett, s hozzáfogott az oktatásügy reformjához. A hatvanas évek egyre bonyolultabbá váló európai hatalmi politikája azonban lekötötte a betegeskedő császár energiáit, így csak 1870-ben jelent meg az új alkotmány, mely liberális császársággá változtatta Franciaországot. A várt fellendülés helyett azonban Marx jóslata igazolódott: a nemsokára bekövetkező háborús katasztrófa megsemmisítette a császárság rendszerét. A porosz fogságból halálos betegen szabadult Louis Bonaparte 1873-ban angliai emigrációban hunyt el.

A Habsburg Birodalom „Üdv a császár- és hazára Ausztria örökkön él!” (Seidl: Gott, erhalte)
A centralisztikus neoabszolutizmus kora

A Habsburg-ház vezette birodalom a 19. század második felében ugyanaz a dinasztikus képződmény volt, mint a Szent Szövetség létrehozása idején. A ‘48-as forradalmak leverése azonban a dinasztiának újabb lehetőséget nyújtott arra, hogy átmenetileg fel-felfüggesztett, ám el soha nem feledett tervét, az abszolutisztikusan kormányzott, centralizált birodalmat létrehozza. Ferenc József az 1849-es év eseményeiből azt a következtetést vonta le, hogy a hadsereg, a Romanov-dinasztiával létrehozott konzervatív szolidaritás és a hivatali rendszer a birodalom egységének záloga. A szupranacionális – nemzetek feletti – császárságot elsősorban erre és a dinasztia iránti lojalitásra: az udvar köré csoportosuló arisztokráciára és klérusra kívánta építeni. A császár bázisa azonban meglehetős szűk volta ellenére is megosztott volt abban a kérdésben, hogy hogyan tovább a katonai győzelmek után.

1849 után három politikai nézetrendszer létezett, melyek változó intenzitással és súllyal ugyan, de két évtizedig attól függően befolyásolták a birodalom irányítását, hogy képviselőik a birodalmi kormányzatban milyen arányban vettek részt. A hagyományosan konzervatív arisztokrácia minden abszolutisztikus vagy liberális átalakítást ellenzett. Szószólójuk a cseh Windischgrätz volt, aki a magyar arisztokrácia egy részét is a háta mögött tudva, már 1849 januárjában hitet tett egy föderalisztikus, az arisztokrácia túlsúlyát biztosító alkotmányos átszervezés mellett. Beolvasztás helyett az egyes régiók vezető köreinek összefogását hirdette gróf Apponyi György volt magyar kancellár is, aki a cseh és lengyel főnemesség szerepének elismerése mellett szükségesnek tartotta a birodalom dualisztikus – kétközpontú – átszervezését. Elképzelésében közös ügyek, valamiféle közös parlament valamint közös minisztérium is szerepelt. Windisch-Graetz bukása után azonban a konzervatívok átmenetileg kiszorultak a döntéshozók köréből, s helyüket az abszolutista és a polgári liberális erők vették át. Kettőjük – sokszor ellentmondásos – együttműködéséből jött létre az ötvenes évek politikai rendszere. Az abszolutisztikus elképzelés a monarchikus eszmére épült, mely az uralkodó „Isten kegyelméből” származó korlátlan hatalmát hirdette, míg az alattvalók szerepéül a hűséget és az uralkodóhoz való feltétlen ragaszkodást jelölte ki. Felix Schwarzenberg herceg miniszterelnök (korábban Windischgrätz pártfogoltja) az irányzat legjelesebb képviselője, jól ismerte fel, hogy a Habsburgok-vezette államalakulat csak úgy maradhat fenn, ha megszerzi a vezető szerepet Németországban. Német hatalomként azonban a heterogén birodalom – mivel az egész nem léphetett volna be a német egységbe – nem jöhetett számba, ezért már 1848. novemberi kormányprogramjában olyan irányvonalat jelölt ki, hogy az inkább „Ausztria álladalmi egységének fennállását” biztosítsa. A frankfurti és a kremsieri parlamentek kudarca után Schwarzenberg olyan felülről jövő „közép-európai birodalommal” próbálkozott, melynek vezető állama a centralizált, abszolutisztikusan kormányzott, erős Ausztria lett volna. A forradalom keserű tapasztalatai után azonban a centralizációt csak a nemzetiségek ellenében lehetett létrehozni, aminek következménye az lett, hogy a birodalmat egyik nemzet sem vallotta magáénak. A létrejött anacionális (nemzetek nélküli) „nevesincs ország”-ot – ahogy Bibó István nevezi – csak csekély mértékben tudták átjárni a kormány germanizáló törekvései. Így aztán az képtelen volt német jelleget ölteni, ezáltal a német egységért folyó versenyfutásban eleve hátrányos helyzetből indult.

A befolyásos Kübeck báró, a volt bécsi kamaraelnök a schwarzenbergi törekvések mellett
– sokszor ellenében – még az uralkodói hatalom abszolút voltáért, a felségjogok kiterjesztéséért is síkraszállt. Ferenc József Kübeck tanácsára hozta létre a kormány fölötti tanácsadó testületét, a Reichsratot, a Birodalmi Tanácsot, majd 1851. december 31-én az ún. szilveszteri pátensben birodalmát abszolút monarchiának nyilvánította. (A döntésben bizonnyal szerepet játszott Louis Bonaparte sikeres államcsínye is.) Az olmützi alkotmány azzal az indoklással vesztette hatályát, hogy „nem vált be”. Ez valóban így volt, hisz elvi dokumentumként életbe sem lépett.

A birodalom átszervezésekor az a liberális polgárság is hallatta hangját, melynek soraiból Alexander Bach, a Schwarzenberg-kormány belügyminisztere jött. A „forradalmi múlttal” rendelkező bécsi ügyvédtől ugyan nem álltak távol 1848 haladó eszméi, de ekkor már az abszolutizmus embere volt. Az uralkodói hatalom kiépítését jól szervezett, felülről irányított, szakszerű adminisztrációval segítette elő. Politikájának liberális eleme az volt, hogy a politikai szabadságjogok teljes korlátozásáért cserébe gazdasági szabadságot ígért a rendre sóvárgó polgárságnak, amely a szociális forradalom lehetőségének elhárítását már eleve a magántulajdon védelmezéseként értelmezte. Hite szerint a kormányzás feladatát nem a Kübeck által szorgalmazott Reichsratnak, hanem az uralkodónak felelős minisztereknek kell ellátnia. Azt azonban, hogy a gazdasági szabadság és a politikai korlátok együttese mennyire alkalmazható eredményesen, a jövőnek kellett igazolnia.

A neoabszolutisztikus rendszer kiépítése a terror hivatalos megszüntetése, 1850 júliusa után kezdődött. Haynau menesztése volt az első jele annak, hogy Ferenc József – elsősorban külpolitikai nyomásra – elszánta magát ellenforradalmi rendszerének konszolidálására.

Mivel a kormányzat a birodalmat egységként kezelte, a Magyarországot érintő rendelkezések sokszor csak nehezen különíthetőek el. Ezért tárgyalásukra részben ebben a fejezetben kerül sor.

Az olmützi alkotmányt hivatalosan hatályon kívül helyező „szilveszteri pátens”-ben kimondott abszolút monarchia két pilléren – a jól bevált hadseregen és hivatalnokrétegen, valamint az új kormányzati modellen – nyugodott. Az immár többgenerációs tiszti kaszt és az egységes hadsereg a katonai vezetés feltétlen ellenőrzése alatt állt. Az ezredeket továbbra is eltérő állomáshelyekre vezényelték, hogy az 1850-től csak a császárra esküt tevő legénységet etnikai gyökereitől elszakítsák. A tisztikar császárhűségére nagy súlyt fektettek, de ennek nevében szervezték át a hivatali gárdát is: egy részüket lecserélték, ugyanakkor nagy létszámú, jól szervezett, az adminisztratív teendők ellátásához magas fokon értő „kishivatalnok” réteget állítottak munkába. Az új kormányzati modell létrehozása azonban a vártnál nagyobb nehézségeket okozott, ugyanis az előzőekben vázolt koncepcionális eltérések az idők folyamán csak nőttek.

Schwarzenberg az uralkodónak az új rendszerben csak formális pozíciót szánt, a kormányzatot a „hivatásos” politikusoknak kívánta adni. Ferenc József azonban nem bízott az olmützi alkotmánnyal – szerinte – nem szakító miniszterekben. Részben ez, részben pedig a forradalom alatt hűségüket bizonyítók „hatalom közelében tartása” az oka a Birodalmi Tanács létrehozásának. A kilenctagú testület (köztük két aulikus magyar: Zichy Ferenc és SzőgyényMarich László) Kübeck ellenőrzése alatt állt. Feladatát a császár úgy határozta meg, hogy az nem mehet túl a tanácsadáson, melyet tetszése szerint kérhet ki és fogadhat meg. A kormány egyedül a császárnak volt felelős, így aztán a miniszteri ellenjegyzés puszta formalitássá vált. A meglepett Schwarzenberg nem tehetett mást, mint hogy meghajolt császára akarata előtt. A liberális miniszterek (pl. Schmerling) távoztak. A tervezett „szakszerű” neoabszolutizmus tehát már létrehozásakor sok hagyományos monarchikus elemet hordozott magán, és sikere attól függött, hogy „Isten kegyelméből” uralkodó császára a kül- és belpolitika jövendő problémáinak megoldásakor mennyire áll a helyzet magaslatán. Az azonban kétségtelen, hogy Ferenc József joggal írhatta egyik levelében Zsófia főhercegnőnek: „... Ausztriának végre ismét egyetlen ura van...”

Bár Schwarzenberg 1852 elején bekövetkezett halála igen megrázta a császárt, alkalmat is kínált neki arra, hogy a megürült miniszterelnöki széket ne töltse be. Ezután ő elnökölt a minisztertanácson, s továbbra is rendeleti úton kormányzott. 1852 júliusában létrehozatta a Kempen báró vezette legfőbb rendőrhatóságot, mely a rendőrséget és az 1849 júniusában felállított csendőrséget egyaránt felügyelte. 1853 márciusában uralkodói rendelet (úrbéri pátens) fogalmazta újra a jobbágyi járandóságok és kötelezettségek megszűnését. Az abszolutista rendszer bázisát kiszélesítendő Ferenc József elfogadta Leo Thun vallás- és közoktatásügyi miniszter javaslatát, és megszüntette az állam beavatkozását az egyházi kérdésekbe (bíráskodás, pápai bullák kihirdetése, oktatás, dogmatika stb.). Ennek folyományaként a Szentszékkel 1855-ben megkötött konkordátum szakított a jozefinista egyházpolitikával, így a hatalmas birtokokkal rendelkező, Rauscher bíboros képviselte ausztriai klérus visszaszerezte politikai befolyását, melyért cserébe az új rendszer támasza lett. Az abszolutizmus konszolidációja az ötvenes évek közepére befejeződött. Ekkorra Ferenc József elérkezettnek látta az időt a „néptörzseivel” való megbékélésre. 1854-ben feleségül vette a 16 éves Erzsébetet, II. Miksa bajor király leányát. Ifjú, s az első szerelem elmúltával hamarosan egyre magányosabbá váló feleségével körútra indult birodalmában, ám Itáliában többnyire hangos ellenszenv, Magyarországon pedig a hivatalos ovációtól eltekintve hallgatás fogadta.

A rendszer népszerűsítése nem hozott sikert, sőt, az 1857-ben a birodalmat is elérő világválság megrendítette a nagypolgárság bizalmát is. Kiderült, hogy az apparátus fenntartása hatalmas összegeket emészt fel és felsőbb körökben – még az érinthetetlennek tartott hadügyben is – mindennapossá vált a korrupció. Az államcsőd elkerülhetetlennek tetszett, ráadásul a krími háború okozta diplomáciai helyzet egyértelmű állásfoglalásra késztette Ausztriát. Az államháztartás összeomlásának elkerülése azonban csak az angol bankok segítségével volt elképzelhető, Anglia viszont nem kívánta, hogy Ferenc József orosz oldalon avatkozzon be. Így kényszerből a fegyveres semlegesség mellett döntött, ezzel elveszítette Oroszország bizalmát. Az 1859-es piemonti háború a rendszer újabb visszásságait – a kiváltságolt katonai vezetés gyengesége és a diplomáciai rutin hiánya – tárta fel, s immár másodszor bizonyosodott be, hogy a dunai monarchia nagyhatalmi helyzete csak látszólagos. Ugyanakkor néhány jelből arra lehetett következtetni, hogy átszervezve, a birodalom népeinek érdekeit alig figyelembe vevő engedményekkel, a rendszer megmenthető.

A birodalom alkotmányos átalakításának kísérlete (1860-67)

Az 1857-es esztendő határvonalat jelentett a neoabszolutizmus történetében. A birodalmi kormányzat számára ekkorra vált nyilvánvalóvá, hogy az abszolutista berendezkedés tovább így nem tartható fenn. Lord Palmerston meglátása, miszerint a Habsburgok-vezette birodalom sorsa a század közepén a környező nagyhatalmaktól függ, valóra vált. A krími háború alatt kezdődött politikai elbizonytalanodás fokozódott, a birodalmat pénzügyi válság sújtotta, a magyarországi közhangulat továbbra is feszült maradt, s 1857-ben már látható jelei voltak annak, hogy ha a dinasztia még nem is, de a császár már érzékeli a leselkedő veszélyt. Ferenc József kijelentette, hogy birodalma 1848 óta nem volt olyan súlyos válságban, mint most. Ennek ellenére a császár, bár magyarországi körútja alkalmával részleges amnesztiát adott a forradalmi események részeseinek, nem volt hajlandó fogadni az esztergomi érsek vezette hódoló delegációt, mely a kormányzat visszaéléseiről szóló nyilatkozatot próbált átadni. A solferinói vereség – ugyan Ferenc József ezt a hadiszerencse forgandóságának tulajdonította, s elégedetten könyvelte el, hogy egy talpalatnyi földet sem adott fel harc nélkül – és a magyar emigráció mozgolódása azonban elgondolkoztatta. Felismerte, hogy birodalmát újjá kell szerveznie ahhoz, hogy „népei bizalmát a császári ház iránt helyreállítsa”. 1859 augusztusában a laxemburgi palotában kiadott nyilatkozatában hivatalosan is hitet tett a változások szükségessége mellett.

Minimális reformokat akart, s ezért a legmagasabb szinten kezdett óvatos változtatásokba. Menesztette Kempen bárót és Bachot, helyükre az arisztokráciával jó kapcsolatot tartó volt párizsi követet, Hübner bárót és Galícia helytartóját, Goluchowskit nevezte ki. Ezzel ismét megerősödött a konzervatív-föderalista befolyás. A Birodalmi Tanács (elnöke már Rainer főherceg) tagjainak számát 38-ra emelte, s benne helyet biztosított a tartományi gyűlések és a nagytőke képviselőinek is. A reformot itt befejezettnek tekintette volna, ha a Birodalmi Tanács és a lojális magyar arisztokrácia képviselői (gróf Szécsen Antal és Esterházy Móric) folyamatos erőfeszítései nem tették volna nyilvánvalóvá, hogy az arisztokrácia ennél többet, legyen bármennyire konzervatív is az, de alkotmányt akar. A két lehetőség, a liberális-centralista és a konzervatív-föderalista között – ezt Szécsen Antal és Dessewffy Emil képviselte – a császár az utóbbit választotta. A választás oka egyszerű: a konzervatívok meggyőzték urukat, hogy csak ez az egy esély van, ellenkező esetben a birodalom felbomlik. A világot „egy altiszt szemével és értelmével néző” (Erzsébet királyné) Ferenc József is látta, mire képesek Garibaldi harcosai, és döntött: 1860. október 20-án kiadott „Diplomá”-jában alaptörvényt adott birodalmának. Jellege szerint ez is „oktrojált” alkotmány, hisz az uralkodó engedményeinek körét maga szabta meg, vagy ahogy Benedek táborszernagy az őt felkereső újságíróknak mondta: „Ez egy páratlan jótétemény, aki ellene fog agitálni, azt lecsukatom!”

Az Októberi Diploma közös ügynek tekintette és a száz főre bővített Birodalmi Tanács hatáskörébe utalta a költségvetést, a hadkötelezettséget, a kereskedelmi, bankés adóügyeket. A Birodalmi Tanács szerepet kapott a fent említett ügyeket érintő törvényhozásban, míg a többi a tartományi gyűlésekre tartozott. A belügy-, igazságügy-, oktatásügy- és kultuszminisztériumokat feloszlatták, s a kamara kivételével újra visszaállították a magyar kormányszékeket. A magyar koronaországok tárca nélküli miniszterének Szécsen Antalt nevezte ki a császár, míg az új államminiszter Goluchowski lett. Az így létrejött rend azonban nem elégítette ki a centralizált alkotmányosságot kívánó Lajtán túli liberálisokat, de elfogadhatatlannak tűnt a ‘48 helyreállítását követelő magyar politikai vezetésnek is. Az osztrák pénzügyi körök nyomásának engedve 1860 decemberében Ferenc József felmentette az államminisztert, s helyette a centralizáció liberális hívét, Schmerling lovagot nevezte ki. Az Októberi Diploma végrehajtását elrendelő, 1861 februárjában megjelenő ún. Februári Pátens már az új miniszterelnök keze nyomát is magán viseli. A Diplomában foglaltak helyett kétkamarás Birodalmi Tanács felállítását írja elő. Az Urak Házában a dinasztia és a főnemesi családok tagjai, valamint egyházi, tudományos és művészeti méltóságok foglaltak helyet, míg a 343 tagú képviselőházban a tartományok küldöttei kaptak képviseletet (Magyarország 85-öt). Emellett Lajtán túli területek képviselőiből egy szűkebb tanács alakult, hogy a rájuk vonatkozó ügyeket intézze, míg a Magyar Korona országaiban ugyanez a feladat az országgyűlésre hárult. (A magyar országgyűlés kérdéseiről és alternatíváiról a későbbiekben lesz szó.) Az új Birodalmi Tanácsba azonban a magyar országgyűlés nem küldte el képviselőit, így ott többségben voltak Schmerling, következésképp a centralizáció hívei. Az ellenálló magyar országgyűlést 1861 augusztusában az uralkodó feloszlatta, s kezdetét vette az átmeneti, provizórikus időszak.

Mindkét fél a várakozásra rendezkedett be. Schmerling mondta: „Wir können warten.” Az idő látszatra a dinasztiának dolgozott: 1863-ban Erdély elküldte képviselőit, ráadásul a lengyel felkelés véres elfojtása is intő jelként hatott. Nem az olasz példa a szabály, hanem a lengyel – így jár minden rebellió. A kedvező helyzetet kihasználva Ferenc József nagybátyja, Albrecht főherceg javasolta a kapcsolatfelvételt a magyar mérsékeltekkel, így megindulhattak a kiegyezést előkészítő munkálatok. Az eseményeket jelentősen felgyorsította az 1866-os osztrák vereség, mely után az idő már a dinasztiát is sürgette. A következő év legfontosabb kérdése immáron az lett, mennyi engedményt képes az uralkodó ‘48-hoz képest a magyar politikai vezetéstől kicsikarni, a másik oldalon pedig az, hogy mennyit sikerül ‘48-ból visszaszerezni.

Oroszország „Oroszország! Hová repülsz? Felelj!” (Gogol: Holt lelkek)

Lord Palmerston kijelentése szerint 1849-ben Európában két nagyhatalom volt: Anglia és Oroszország. Valóban úgy tűnt, hogy a forradalmak leverésében nyújtott segítség csak növelte az 1815-ben szerzett presztízst, s a Miklós cár által létrehozott autokrata (tekintélyelvű) bürokratikus rendszer a kontinentális status quo hosszú idejű biztosítéka lesz. A bukott forradalmaknak az a tanulsága, hogy a hatalmi versengésben csupán a meglévő erő abszolút nagysága mérvadó, leginkább Oroszországban hatott. Miklós cár hatalmas hadseregét látványos demonstrációkon vonultatta fel, hogy a rend erejét hirdesse, s szomszédait a fenyegetettség érzésében tartsa. A cár hatalma és az orosz rendszer maga stabilnak és működőképesnek, de az európai kortársak számára idegennek és kiismerhetetlennek tűnt. A mozdulatlan felszín és a látszólagos erő mögött azonban a történelmi lemaradottság lassan egyre szembetűnőbb jelei váltak érzékelhetővé. Már a dekabrista mozgalom figyelmeztetett, hogy a modernizáció elkerülhetetlen, ám I. Miklós a reformmozgalmak elfojtásában látta a hatalom stabilizálásának egyetlen lehetséges zálogát. Az uralkodó figyelmét azonban elkerülte az a tény, hogy egy elhúzódó kontinentális mérkőzésben nemcsak a meglévő katonai erő játszik szerepet, hanem a modernizáció foka is. E tekintetben pedig Oroszország meglehetősen gyengén állt. A fő gazdasági ágazat az egyre inkább, bár alacsony hatásfokkal exportra termelő mezőgazdaság volt, melyet gúzsba kötött a feudalizmus rendszere. Az ipar valamelyes fejlődését is erősen kétségbe vonta az a tény, hogy a munkásság túlnyomó része a modern technikát nélkülöző kisiparban dolgozott. A fejlettség általános fokmérőjének, a vasútvonalak hosszának tekintetében még riasztóbb volt a helyzet: 1850-ben Oroszország 800 kilométerrel, míg az Egyesült Államok tizenháromezerrel rendelkezett. A parádékon rendkívül meggyőzőnek tűnő hadsereg is gyengélkedett. Hiányzott a jól képzett tisztikar és a megfelelő minőségű fegyverzet, s az 56 milliós államnak nem volt megfelelő legénységi utánpótlása sem. Ennek oka az volt, hogy nem vezették be az általános hadkötelezettséggel kombinált sorozási rendszert, mivel a besorozott jobbágyokat fel kellett szabadítani. Így aztán a 6 évi tényleges és az utána következő hosszú tartalékos szolgálat „túlkorossá” tette az állomány jelentős részét. A közigazgatás és az oktatás sürgető modernizációja mellett még az élet számtalan terén elengedhetetlenné vált az előrelépés. I. Miklós hajthatatlansága miatt azonban ehhez olyan sokk kellett, mely a vezetés mellett az egész orosz társadalmat is megrázta.

A krími háború már tárgyalt kudarcaiból a legfelsőbb körök is levonták a szükséges következtetéseket. „... gyengébbek és szegényebbek vagyunk az elsőrendű nagyhatalmaknál” – ismerte be Konsztantyin Nyikolajevics nagyherceg. Az állami költségvetés elképesztő deficitet produkált, a kereskedelmet angol blokád fojtogatta, a hadviseléshez nélkülözhetetlen tartalékok kimerültek; így a reformokat nem lehetett tovább halogatni. II. Sándor (1855-81) személyében olyan tettrekész reformpolitikus került a trónra, aki a vereségből erényt tudott kovácsolni. „Oroszország nem duzzog, hanem összeszedi magát.” – fogalmazta meg a hivatalos programot Gorcsakov, az új külügyminiszter. Az orosz diplomácia átmenetileg feladta a balkáni terjeszkedést, helyette Ázsiára fordította figyelmét, s már a krími kudarc után három esztendővel megjelentek a kozákok az Amur partján. Az Ázsiában történő események persze nem azt jelentették, hogy az orosz kormányzat érdektelenné vált az európai ügyekben. Különösen akkor nem, ha biztonságát „rebellió” fenyegette. Az 1863-as lengyelországi felkelés után Miljutyin kormányzó oroszosítási programja, s a lengyel nemzeti mozgalom Galíciába menekülése a nagyhatalmak számára egyértelműen jelezte: Oroszország európai pozícióinak védelmében katonai erőfeszítésre is hajlandó. A pravoszláv népek egységbe tömörítésének tervét a birodalom vezetése ekkor sem adta fel, inkább csak más utakat keresett. 1867-ben a Szláv Etnográfiai Kiállítás megnyitása egyben a pánszláv mozgalom zászlóbontása is volt, legalábbis a konstantinápolyi követ, Ignatyev ez alkalommal tartott beszéde a kulturális ébredést a szláv népek politikai egységének gondolatával kapcsolta össze.

A külpolitikai iránymódosulással párhuzamosan a kormányzat reformpolitikára szánta el magát. A cár nagyszabású leszerelést rendelt el, majd hozzáfogott a társadalmi-gazdasági modernizációhoz. 1861-ben ukáz jelent meg arról, hogy a korona-, majd a magánföldesúri birtokokon élő jobbágyok felszabadulnak, s lehetőségük nyílik a szabad költözésre és a birtokszerzésre. Mivel a magánbirtokokon élők a földet korábban faluközösségekben művelték, s a földesuraknak nem igazán állt rendelkezésre tőke, az ott felszabadítottak továbbra is fenntartották faluközösségük közös földhasználatát. A változás ott lényegében annyi volt, hogy a birtokosoktól megváltási összeg lefizetése után most már bérelték a földet. Az 1863-ban bekövetkezett jogi emancipáció biztosította a törvény előtti egyenlőséget, ugyanakkor szó sem esett egyéb szabadságjogokról. A rendszer életbe léptetése így is 23 millió ember életét változtatta meg, s megmozdította a szunnyadó vidéki társadalmat.

A közigazgatás reformjára, melynek keretében az európai kormányzóságok és kerületek rendi önkormányzatot (zemsztvo) – ebben részt vehetett a köznép is – kaptak, 1864-ben került sor. A testületeket, melyek jogköre a közrend, közoktatás és a statisztika kérdésein nem terjedt túl, többlépcsős, de lényegében általános választójog alapján állították fel. Ezzel egy időben korszerűsítették a bírói rendszert, végül 1870-ben – nyolc ún. kormányzósági jogú város kivételével – engedélyezték a városi dumák (tanácsok) megválasztását. A pozitív tendenciák ismertetésekor azonban feltétlenül meg kell jegyeznünk, hogy Oroszország így is nélkülözte az európai értelemben vett parlamentarizmust és alkotmányt, ennek következtében a bürokrácián keresztül ható cári akarat kontroll nélkül érvényesülhetett.

A reformok felemás volta 1861 után az orosz értelmiségben megerősítette a dekabrista mozgalom után megszülető „történelmi félbehagyottság” érzését. Joggal érezhették, hogy a reformok útja járható, csak megfelelő alternatívákat kell kidolgozni Oroszország felemelésére. A legfőbb probléma az volt, hogy a nyugati fejlődést kövessék, vagy pedig létezik ettől eltérő sajátságos „orosz út”. A kérdés persze úgy is feltehető, hogy „ázsiaiság” vagy „európaiság”? A narodnyik (népi) ideológia képviselői úgy vélték, hogy a faluközösségekre (obscsina) épülő patriarchális paraszti életforma és a civilizálódás egymással összeegyeztethetőek, a történelemnek nincsenek objektív törvényszerűségei, ezért benne a forradalmi egyéniség – a „történelemcsináló” – a döntő. 1848 után azonban a vezetők csalódtak, mert – ahogy jeles alakjuk, Herzen írta – kiderült, hogy Oroszország nem tud Európához igazodni, tehát Ázsia és Európa ellentéte nem oldható fel. A narodnyik mozgalom eredménye így nem maradt más, mint a „végzetes történelmi személyiség” oroszországi megjelenése. Az elbizonytalanodást a sok esetben gyökértelen, „hiábavaló” (nihilista) személyiségre építő forradalmi taktikával próbálta feloldani a filozófus Csernyisevszkij. A célok elérése érdekében terrort, a konzervatív bürokrácia elleni egyéni akciókat javasolt, melynek következményei hamarosan láthatóak lettek: 1866-ban merényletet kíséreltek meg a cár ellen.

1861 után a megerősödő városi intelligencia jelentős része az előzőektől eltérően úgy vélte, hogy a cári birodalom és Európa fejlődése egymástól elválaszthatatlan. A „nyugatosok” a szabadság vagy egység közül az előzőt tartották fontosabbnak, ám a „feltűnés nélküli fejlődés”-be vetett hitük az orosz mozdulatlanság láttán lassan töredezni kezdett, hogy aztán az legyen belőle, amit Turgenyev írt: „... füst, füst, és semmi más...” Annál nagyobb hatást gyakoroltak korukra a „szlavofil”-ek, akik úgy vélték, hogy az orosz út a pravoszlavizmusban és a falu egységében rejlik. „Oroszország és Európa szemben állanak egymással!” – kiáltotta világgá programadójuk, Sevirjov. A szlavofilek a III. Iván kori Oroszországot eszményítették, s a bázisukat adó nemesség hitt is abban, hogy a történelem lelki megújulással megismételhető. A nyugati világ anyagelvűségében az Antikrisztust látták, s helyette az orosz lélek messianisztikus voltát hirdették. Az elképzelés néha a hivatalos vezetés egyetértésével is találkozott, s akkor politikai, a szláv népek orosz vezetéssel történő egyesítését hirdető – pánszláv – küldetéstudattá változott. Csak kevesen, köztük a két íróóriás, Dosztojevszkij és Tolsztoj tettek kísérletet arra, hogy a kettősség szorításából egyetemes emberi értékek meghirdetésével próbáljanak kitörni.

Nagy-Britannia „... egy hatalmas szellem munkálkodik közöttünk, ... a Parancsoló és Teremtő Isten.”

 

(Charles Kingsley)

A forradalmak utáni két évtizedben Nagy-Britannia egyeduralkodóvá lett a nagyhatalmak között, s olyan stratégiai erőt képviselt, melynek láttán a kortársak komolyan felvetették annak lehetőségét, hogy mindez talán a természetfölötti kegyelem különös jóságának köszönhető. Valóban, a brit birodalom nagyságát tiszteletre méltó gazdasági eredmények támasztották alá. 1860-ban Anglia a világ ipari termelésének 20, míg vastermelésének 53%-át állította elő, tíz esztendő alatt félezer pamutszövő gyár kezdte meg a termelést, s az ország az ipari termékek világkereskedelméből immáron 40%-kal részesedett. A szigetország lakossága az 1810-es 10 millióról 1867-re 26 millióra növekedett, s ami talán még fontosabb, száz esztendő alatt húszmillió emigráns rajzott ki a túlnépesedett szigetekről, s vitte el az angolszász civilizációt a világ szinte minden sarkába. A manchesteri liberális közgazdasági iskola teoretikusai azt állították, hogy az államnak csupán a jog és a biztonság védelmében szabad a gazdasági-társadalmi folyamatokba avatkoznia. Richard Cobden közgazdász, pénzügyminiszter és John Stuart Mill a gazdasági szabadság abszolút voltát hirdette meg; a hadsereg fejlesztését visszafogták, aminek következtében a katonai kiadások az európai átlag töredékét – 2-3%-ot – tették ki. Anglia a világ árucseréjének központja volt, a hatalmas – osztalékokból és vámokból létrejött – hasznot pedig szigetországon kívüli beruházásokra fordították. A gyarmatokról nyersanyag áramlott Angliába, onnan pedig ipari termékek szinte hihetetlen tömege áradt a gyarmatok felé.

Európa még forrongott, mikor Albert herceg egy, a „Pax Britannicát” reprezentáló kiállítás ötletét vetette fel. Joseph Paxton tervei alapján 1849-ben megkezdődött az építkezés, s a Chrystal Palace-ban 1851 májusában Viktória királynő ünnepélyesen megnyitotta az első világkiállítást, melyen felvonult a civilizáció szinte minden eredménye. Tennyson, a kor híres poétája a fejlődés „gigantikus szentélyé”-ről írt ódát, és a gyarmatokról Angliába áramló kincsek láttán kitört lelkesedésben alig-alig hallatszottak kritikus szavak, mint például a toryk vezéralakjának, Disraelinek az a megjegyzése, hogy „ezek az átkozott kolóniák malomkövek a nyakam körül”. A nemzeti felbuzdulás közepette is felzúdulást keltett azonban Lord Palmerston külügyminiszter lemondása. Az ok egyszerű: az Angliába érkező Kossuth Lajost a londoniak egyöntetű igenlése ellenére sem fogadta a királyi pár. Viktória királynő a nagyhatalmak jóindulatát – s ezáltal a békés fejlődés lehetőségét – szimpátiája ellenére sem akarta a „rebellis”-sel való találkozással veszélyeztetni.

A szabadverseny világgazdasági szintre történő emelése, a gyarmatok fejlesztése ekkor még nem jelentette a konkurencia megteremtését, mert a pénzügyi stabilitás és a font magas árfolyama szinte lehetetlenné tette az angol bankrendszer megingatását. Az 1857-es, a szabadverseny miatti túltermelésből kirobbanó gazdasági válság azonban már jelezte, hogy a rendszer sérülékeny, de az angol közgazdászok úgy vélték, hogy még nincs itt az ideje a védővámok rendszerének; Anglia – amíg hatalmi pozíciói megingathatatlanok – képes bármilyen verseny megnyerésére. A kérdés pusztán az volt, hogy meddig tartható fenn e hatalmi túlsúly gazdasági eszközökkel. Anglia vezetői hittek abban, hogy a birodalomépítési stratégia lényege nem a katonai erő alkalmazásában, hanem a „kereskedelmi birodalom” gazdasági eszközökkel történő létrehozásában rejlik. Természetesen arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy bár az angol külpolitika ebben az időszakban szokatlanul passzív, a flotta a „békés” szándékoknak mégis mindig megfelelő nyomatékot tudott adni. A hódítás, a „birodalmiság” és az erőszakos angol „kultúrmisszió” gondolata ekkor még nem, csak a hetvenes években erősödött fel. Az angolok küldetéstudata ez idő tájt inkább valamiféle „birodalmi habitus”-ban érhető tetten, amit vállalkozók, tudósok, katonák és politikusok képviseltek. Legjobbjaikat a magániskolák embert próbáló dresszúrával – emellett a sporttal – készítették fel fizikailag és morálisan, hogy a birodalom fenntartásának felelősségét viseljék.

Az angol kül- és belpolitikát – mint korábban is – Lord Palmerston személye határozta meg. Külügyminiszterként, két alkalommal pedig miniszterelnökként (1855-58, 1859-65) döntő befolyással bírt a brit birodalom ügyeire. A külpolitikát ekkor „békepolitikának” is nevezhetjük, ha eltekintünk a szipoj lázadás leverésétől, a Kelet-indiai Társaság feloszlatásától és a krími háborúban való szerepvállalástól. Palmerston többnyire elegendőnek tartotta, hogy a flotta a stratégiai pontokon állomásozzon, így aztán az olasz vagy a német egység létrehozását a szigetország szinte „karba tett kézzel” nézte végig. Az Egyesült Államok polgárháborújában azonban már elkerülhetetlen volt az angol állásfoglalás. Palmerston a közvélemény ellenében is a déli konföderációt támogatta, mert úgy vélte, hogy az Unió győzelme esetén NagyBritanniának komoly vetélytársa keletkezne. Az észak-amerikai angol jelenlétet erősíteni kellett, ezért a kabinet 1867-ben domíniumi státust adományozott Kanadának. A domínium lényegében önkormányzattal rendelkező, autonóm „társország”, mely a birodalomhoz az uralkodó személyén keresztül kapcsolódik. A döntés a birodalom új típusú átalakításának modelljét teremtette meg, mely az első világháború után jutott valódi szerephez.

Az időszak legfontosabb belpolitikai folyamatának a korábbi „arisztokratikus” pártrendszer átalakulása tekinthető. A klubpártok lassan szélesebb rétegek számára is hozzáférhetővé váltak, s vezetőik – a whig Gladstone és a tory Disraeli – felismerték, hogy támogatásuk megnyeréséhez a választójog kiterjesztésén át vezet az út. A hanyatló chartizmus helyét az izmosodó szakszervezetek foglalták el, melyek szintén aktívabb politikai szerepvállalásra sarkallták vezetőiket. A döntéshozatalba már korábban is tömegek kértek beleszólást, így elkerülhetetlenné vált a választási rendszer újbóli reformja. Az 1867-ben megjelent Reform Bill a választójogot körülbelül egymillió fővel terjesztette ki. A döntést Disraeli kezdeményezte, abban reménykedvén, hogy pártja jelentősen előretörhet, ám a választások a liberálisok sikerével értek véget. Palmerston 1865-ben bekövetkezett halála után színre léptek a következő évtizedek meghatározó alakjai: William Gladstone és Benjamin Disraeli.

Az Európán kívüli világ (1848-70)

Az Oszmán Birodalom

A moldvai és a havasalföldi forradalmakat 1848-ban még Törökország Oroszországgal közösen fojtotta el, de az egyetértés nem tartott sokáig. A cári udvar, rosszul felmérve a rivális nagyhatalmak reakcióját, 1853-ban megszállta a két fejedelemséget. Amikor az oroszok Sinopnál megsemmisítették az oszmán flottát, Nagy-Britannia, Franciaország és más hatalmak a szorult helyzetbe került Porta segítségére siettek. A krími háború sikere és a szultán újabb reformlépései kedvező nemzetközi légkört teremtettek Törökország számára. A hivatalokat és a hadsereget megnyitották a keresztények előtt, lehetővé tették a külföldiek tulajdonszerzését a birodalomban, és kiterjedt útépítési programba kezdtek. A két utóbbi intézkedés jelentősen megnövelte Törökország értékét a tőkeexportőr országok számára. Mivel 1838 óta gyakorlatilag akadálytalanul folyt a külkereskedelem Nagy-Britanniával, így a gazdaságilag elmaradott Oszmán Birodalom a világgazdaság perifériájává vált. Különösen fontos volt ez akkor, amikor a legtöbb európai ország gazdasági protekcionizmussal védte gazdaságát.

A krími háborút lezáró béke a két román fejedelemség helyzetét is szabályozta. Franciaország, Nagy-Britannia, Törökország, Ausztria, Poroszország, Oroszország és a Szárd Királyság közös protektorátusa alá helyezte őket, és előírta újjászervezésüket. Amikor a manipulált választások során a fejedelemségek jövőjéről döntő tanácsokból az egyesülés híveit kirekesztették, azok tiltakozó tömegmozgalommal válaszoltak, és fellebbeztek a nagyhatalmakhoz. A Porta, mivel csak Ausztria támogatását élvezte, kénytelen volt beleegyezni a megismételt választásokba 1857 nyarán, ahol az unió hívei kerültek abszolút többségbe. Az új összetételű tanácsok kérték a két fejedelemség egyesítését, semlegességének biztosítását és törvényhozó gyűlésének összehívását. 1859-ben Moldva fejedelmévé választották Ioan Alexandru Cuzát, de a havasalföldi Bukarestben ehhez a 30 ezres tömeg nyomására volt szükség. Ő komoly erőfeszítéseket tett a két fejedelemség egy állammá forrasztására. Egységesítette az ország intézményeit, a postát, a távírót, bevezette az általános adó- és hadkötelezettséget. Vámunióban egyesítette a fejedelemségeket, 1862-ben összehívta az első közös országgyűlést. 1863-ban Mihail Kogalniceanut, a liberális történész-politikust nevezte ki kormányfővé, hogy a polgári átalakulást felgyorsítsa. Kogalniceanu kártalanítás nélkül kisajátította az ország szántóterületeinek negyedét kitevő kolostori földeket, de a parasztság földhöz juttatását a nagybojárok megakadályozták. Cuza ekkor ellentámadásba ment át, feloszlatta az országgyűlést, és népszavazással olyan új alkotmányt fogadtatott el, amelynek értelmében maga nevezte ki az országgyűlés többségét. A kor- és a vagyoni cenzus leszállításával biztosította a polgári erők fölényét az új választásokon. Az új országgyűlés jóváhagyta a földreformtörvényt. Cuza számos más törvénye is a polgári haladást segítette elő (kötelező népoktatás, igazságügyi reform, nemzeti bank).

A nagybojárok és nagytőkések Cuza-ellenes koalíciója, az ún. szörnyű koalíció – melyet az 1848-as havasalföldi forradalmi kormány egykori államtitkára, Ion Constantin Bratianu vezetett – 1865 januárjában lemondásra kényszerítette a kormányt, majd a következő évben palotaforradalommal Cuzát is megbuktatták. Bratianuék a Hohenzollern-Sigmaringen-ház hercegét, Károlyt tették meg Románia fejedelmévé, és az új alkotmány elfogadásával kialakították azt a belpolitikai rendszert, amely azután évtizedekig érvényben maradt. Két nagy tábor küzdött egymással a hatalomért. Az egyik oldalon a nagybirtokos bojárok érdekeit képviselő konzervatív párt állt, a másik oldalon az ipari és kereskedelmi burzsoázia követeléseinek hangot adó liberálisok, akiket Ion C. Bratianu szervezett párttá.

Polgárháború az Egyesült Államokban (1861-65)

A farmergazdálkodást folytató Észak és a „félgyarmati” Dél ellentéte gyorsan közeledett a nyílt konfliktus felé az 1850-es években. További ellentét forrása volt, hogy a déliek az államok függetlenségének növelésére, az északiak a szövetségi kormány megerősítésére törekedtek. A végső szakítás alapvető oka a déli társadalom központi fontosságú intézménye, a rabszolgaság volt. Dél ipara gyakorlatilag a gyapot elsődleges feldolgozására, tisztítására és bálázására korlátozódott, és gyapotexportja dinamikusan növekedett (pl. 1851 és 1859 között 60%-kal). Az angol pamutipar gyapotéhsége életben tartotta a déli rabszolgatartást, az 1850-es években – a nemzetközi tilalmak ellenére – több rabszolgát vittek be az Egyesült Államokba, mint a század elején. Délen a 9 milliós lakosságból 3,5 millió volt a rabszolga, de csak a fehér lakosság 4,7%-a birtokolta őket. Az ültetvényes nagygazdaságok tönkretették az 5 millió fehér szegény farmergazdaságát. Az 1850-es évek végéig a legnagyobb rabszolgatartók nemcsak a déli államok gazdasági és politikai életét uralták osztatlanul, hanem az Unió kül- és belpolitikáját is döntően meghatározták.

Az 1850-es években Dél súlyos válságba került: a dinamikusan fejlődő északi kapitalizmussal való versenyben mindinkább lemaradt, és a Nyugat felé irányuló migrációs áradat fenyegette a déli oligarchia uralmát. A rabszolgaság – jóllehet továbbra is óriási hasznot biztosított – fenntartása egyre nagyobb nehézségekbe ütközött. Egyrészt mert az afrikai rabszolga-kereskedelem tilalmát az 1850-es években már elég komolyan vették, másrészt az északi államok és az európai közvélemény mind élesebben ítélte el a rabszolgaságot. Harriet Beecher-Stowe írónő regénye, a Tamás bátya kunyhója avagy a négerek élete Észak-Amerika rabszolgatartó államaiban, igazi bestseller lett, és már a megjelenés évében (1852) kereken 300 ezer példányban kelt el. A nyugati irányú terjeszkedés is Észak és Dél „versenyévé” vált. A közlekedés és áruszállítás fejlődése a Nyugatot mindinkább az atlanti partvidékhez kötötte. Az ideözönlő férfiak – még ha délről jöttek is – nem rabszolgatartók voltak, hanem szegények, fehérek és szabadok, akiket a szabad föld, az arany vagy a kaland vonzott. A farmergazdálkodás terjedése Nyugaton gazdaságilag és politikailag – képviselőik révén a kongresszusban – Északot erősítette. Így a rabszolgaság hivatalos kiterjesztése új területekre és államokra kulcsfontosságú volt a Dél számára.

Kansas és Nebraska megalakulásakor (1854) a kongresszus az új államok lakosságának belátására bízta, hogy bevezetik-e a rabszolgaságot, ezzel érvénytelenítette az 1820-as Missourikompromisszumot, amely rögzítette a rabszolgatartás kiterjesztésének északi határát. Amikor a rabszolgatartók fegyvereseikkel Kansasba nyomultak, hogy elüldözzék a farmereket és biztosítsák a rabszolgatartást megengedő alkotmányt, az államban polgárháború robbant ki. Az abolicionista John Brown és mások szabadcsapatai végül is a „free soil” pártiak, a rabszolgaság ellenzőinek győzelmét hozták. A Missouri-kompromisszum felmondása és a kansasi polgárháború eredményeként megszületett a Republikánus Párt (1854), amely az északi ipari érdekek védelmén kívül programjába vette a nyugati farmerek ingyenes földhöz juttatását és a rabszolgaság korlátozását is.

A radikális abolicionista vezetők bebörtönzése, azon a jogcímen, hogy ellenszegültek a szökevény rabszolgák elfogásáról szóló, az egész Unióra érvényes törvénynek, valamint a legfelsőbb bíróság precedens értékű döntése egy perben tovább növelte a feszültséget. (Dred Scott, amikor gazdáival egy, a rabszolgaságot tiltó északi államba költözött, kérte a felszabadítását. A legfelsőbb bíróság határozata kimondta, hogy egy szabad államba költöző rabszolga ezután is rabszolgatartója tulajdona marad.) A vámtételek csökkentése (1857) és a hajóépítés anyagi támogatásának eltörlése (1859) súlyosan sértette az északi gazdasági érdekeket. Amikor 1859 őszén John Brown és 18 társa elfoglalta a virginiai Harpers Ferry fegyverraktárát, hogy rabszolgafelkelést robbantson ki, tragikus kimenetelű akciójával tovább mélyítette a konfliktust.

Az 1860. évi elnökválasztásokon elkeseredett harc bontakozott ki. A Republikánus Párt követelte a rabszolgaság területének korlátozását, a nyugati telepesek ingyenes földhöz juttatását (Homestead Act) és a védővám bevezetését. Miután a megosztott (szecesszionista [elszakadáspárti], ill. unionista) demokratákkal szemben 1860 novemberében a republikánus Abraham Lincolnt választották az Egyesült Államok elnökévé, a déli államok sorra kiváltak az Unióból (11 állam a 34-ből), és megalapították az Amerikai Konföderált Államok szövetségét (1861. február 7.). Alkotmányukat és kormányzatukat az Egyesült Államok alkotmányának mintájára alakították ki, elnökké Jefferson Davist választották. A déli csapatok támadásával kezdetét vette a polgárháború (1861-65).

Rendkívül egyenlőtlenül oszlottak meg az erőforrások a két fél között, és ez döntő hatással volt hadászati elgondolásaikra is. Az Unió rendelkezett szinte a teljes ipari bázissal, jobb állapotú vasúthálózata 2,6-szerese volt a délinek, lakosainak száma – a déli 9 millióval szemben (ebből 3,5 millió rabszolga) – ekkor már meghaladta a 22 milliót. A katonai erőviszonyok kezdetben sokkal kiegyenlítettebbek voltak. 1860-ban az Egyesült Államok állandó hadserege mindössze 26 ezer fő volt, és tisztikarának döntő része Délhez csatlakozott. Bár a háború első éveiben mindkét oldalon a legkorszerűbb fegyverekkel felszerelt önkéntesek tömegeit vetették be, de a déliek végsőkig elszánt és kiváló képességű tábornokai több lovagláshoz és fegyverforgatáshoz edzett férfit állíthattak csatasorba. Az önkéntesekkel vívott kezdetek után a szemben álló fegyveres erők reguláris tömeghadseregekké formálódtak. A Konföderáció csapatainak létszáma 1863 végén volt a legnagyobb: 464 500 fő, amely ezután lassan csökkent. Az Unió hadserege 1864-65-ben érte el maximumát, az egymillió főt. Így időbe tellett, amíg tehetséges emberek tűntek fel az északi hadvezetésben, mint Grant, aki három év alatt a főparancsnokságig vitte.

A Konföderáció egyetlen reménye nem Észak meghódításában rejlett, hiszen ez nyilvánvalóan meghaladta erejét, hanem abban, hogy sikerül meggyöngíteniük Észak haderejét és harci morálját, minek következtében az talán felhagy hatalmi politikájával, és elismeri Dél igényeit (a rabszolgarendszer fenntartására vagy a kiválásra, esetleg mindkettőre). Külföldi hatalom – például Nagy-Britannia – beavatkozása is sokat segíthetett volna, de Anglia és Franciaország is semlegességi nyilatkozatot tett, és kivárt. Bár az angol gazdasági-politikai érdekeknek leginkább az egymást ellensúlyozó és ezért kifelé jóval kisebb aktivitást kifejtő kettévált Unió felelt volna meg, London mégsem merte megkockáztatni a beavatkozást. Amikor a kormány hamarosan expedíciós hadsereget küldött az Unió északi határára, ezt inkább Kanada féltése motiválta, és Angliában a közvélemény is nagy erővel lépett fel az intervenció ellen. Így Jefferson Davis elnök hadászati elgondolását az időnyerésre alapozta, és a Konföderáció határainak védelmét választotta. A Robert E. Lee tábornok vezette déli seregek háromszor is betörtek Északra, hogy győzelmeikkel az Unió harci szellemét aláássák.

Az Unió vezetői fölismerték, hogy csakis Dél meghódításával nyerhetik meg a háborút. Az északiak tengeri blokáddal, a Konföderáció kettévágásával a Mississippi mentén és a fővárosnak, Richmondnak a bevételével akarták felszámolni a déliek ellenállását. Az északiaknak 1862-63-ban sikerült döntő fordulatot elérniük a polgárháborúban. A kormány 1862 májusában a „Homestead Act”-tel 10 dollár illeték lefizetése ellenében 160 acre (115 kat. hold) földet biztosított a farmereknek, amennyiben öt éven keresztül megmaradnak a telkükön, majd 1863. január 1-jével Lincoln deklarálta a rabszolgaság eltörlését. Mindezzel biztosította az Unió számára a széles körű társadalmi támogatást. A katonai fordulatot az 1863 júliusi gettysburgi ütközet hozta, amikor az északiak visszavonulásra kényszerítették a szövetségi fővárost, Washingtont elfoglalni akaró délieket. A 43 ezer áldozat gyászszertartásán mondta el Lincoln elnök politikai hitvallását kifejező, mindössze két és fél perces beszédét. Ebben „a szabadság újjászületéséről”, egy olyan új kormányzatról beszélt, amely „a népből, a nép által és a nép javára” végzi tevékenységét. 1863-ban újjászervezték a hadsereget, bevezették az általános hadkötelezettséget (Délen már 1862-ben), az önálló munkásezredek maguk választották meg parancsnokaikat, akárcsak az önként jelentkező afro-amerikaiak, akik közül csaknem 190 ezer felszabadult rabszolga állt be az északiak seregébe; új, tehetséges parancsnokokat állítottak a hadsereg élére. Ulysses S. Grantnek a Mississippi völgyének elfoglalásával (1863) sikerült elvágnia a Konföderációt nyugati területeitől, 1864-ben W. T. Sherman tábornok uniós csapatai továbbdarabolták a Konföderációt, amikor kijutottak a georgiai tengerpartra. Közben a mind szorosabb tengeri blokád miatt a déliek ellátási rendszere összeomlott. 1865 elején Sherman délről, Grant északról indított offenzívát, hogy Lee kimerült és utánpótlásától elvágott seregeit megadásra kényszerítsék. Grant rövid ostrom után bevette Richmondot, és hat nappal később Lee 80 ezer főnyi seregével Appomatoxnál letette a fegyvert (1865. április 9.). Öt nappal Lee tábornok kapitulációja után, 1865. április 14-én Lincoln elnök halálos merénylet áldozata lett.

A polgárháború következtében az Egyesült Államok egész területén – kárpótlás nélkül – megszűnt a rabszolgaság, megnövekedett az északi ipari polgárság politikai befolyása, a déli államok pedig gazdaságilag tönkrementek. Az unió oldalán 360 ezer, a konföderációén 260 ezer katona pusztult el, a polgári áldozatok számát felmérni sem tudták, az anyagi károkat 15 milliárd dollárra becsülik. A polgárháborút több történész az első modern háborúnak tekinti, amelyben fontos szerepet játszott a vasút és a távíró, megjelent a páncélos csatahajó, a géppuska, a szárazföldi és tengeri aknazár, a légi felderítés (léggömbökkel) és a rendszeres orvosi szolgálat.

A polgárháború befejeződésével éles harc bontakozott ki az északiak között a déli államok újjáépítésével kapcsolatban. A Lincoln alelnökéből elnökké lett demokrata párti Andrew Johnson békülékeny politikája (amnesztia a lázadó déliek többségének), szenátusi vétói erősítették a katonai vereséget szenvedett déli rabszolgatartók restaurációs törekvéseit. Az ültetvényesek és szószólóik kezdtek „visszaszivárogni” a politikai életbe, sorra hozták a „fekete kódexeket” a rabszolgaság burkolt helyreállítására, és a fajüldözők 1866-ban megalapították a Ku-Klux-Klan terrorista pogromszervezetét. A radikális republikánusok kiharcolták az alkotmány 13. módosítását, amely megszüntette a rabszolgaságot az egész országban, és katonai diktatúrával akarták megtörni a rabszolgatartók ellenállását. Dél rekonstrukciós programjához 1866-os kongresszusi győzelmük után kezdhettek: e területeken felfüggesztették az alkotmányt, bevezették a katonai közigazgatást. Johnson elnök felelősségre vonását – hivatali hatalommal való visszaélés jogcímén – nem sikerült elérniük, bár a szenátorok többsége támogatta az indítványt, nem kapta meg a szavazatok 2/3-át, ami ehhez szükséges lett volna. Az alkotmány 14. módosítása (1868) kimondta az afro-amerikaiak teljes egyenjogúsítását, ezután a 13. és 14. módosítás ratifikálása lett az előfeltétele a déli államok visszafogadásának. A déli államok rekonstrukciója a republikánus U. S. Grant tábornok elnöksége alatt (1869-77) ment végbe. Mivel fennmaradtak a nagybirtokok, a Dél hamarosan visszakerült a konzervatív fehérek, azaz a fajgyűlölők kezébe, és a Demokrata Párt rendkívül szilárd választói bázisát jelentette a következő évtizedekben. Dél újjáépítését súlyos korrupciók kísérték, és számos északi politikus személyes meggazdagodásra használta fel.

A polgárháború és a Dél rekonstrukciójának idejére esett az indián háborúk utolsó szakasza. A Homestead Act ingyen kiosztott földjeit az indiánoktól vették el, és mind több vasútvonal szállította a prérire a telepeseket, akik elfoglalták a legjobb területeket, és kiirtották a bölényeket. A felszereltséghiánnyal és számbeli hátránnyal küszködő indiánok egy ereje teljében levő ipari civilizációval álltak szemben, amely megfosztotta őket gazdasági létalapjuktól, szétzúzta társadalmi struktúráikat, és mind kisebb és rosszabb területű rezervátumokba szorította vissza őket. Ellenállásukat tovább gyengítette megosztottságuk. Csak nagyon ritkán tudtak szövetségre lépni, hogy közösen harcoljanak, mint 1876-ban a Little Big Horn-i csatában, ahol a sziú Ülő Bika (Sitting Bull) és a csejen Őrült Ló (Crazy Horse) csapatai szétverték az indiánokra támadó Custer tábornok lovassági zászlóalját.

Mexikó

A katolikus nagybirtokos arisztokrácia társadalmi reformokat elutasító, konzervatív politikája és külpolitikai kudarcai kirobbantották a liberálisok forradalmát (1854-55). A liberálisok győzelmüket követően biztosították az alapvető polgári jogokat, felszabadították a rabszolgákat, eltörölték a nemesi címeket és a rendi kiváltságokat, lefoglalták az egyházi javakat, deklarálták a vallásszabadságot. A konzervatív erők újabb, hároméves polgárháborúban (1858-60) sem tudták a liberális reformokat felszámolni, sőt a reformerőket vezető indián Benito Juárez elnök hozzákezdett az agrárkérdés megoldásához is. Bár nem sikerült létrehozni a kisbirtokos parasztok társadalmát, hiszen a kisajátított földek döntő része a régi-új nagybirtokosok kezébe került, és mégis felgyorsult a földközösségek felbomlása is. A mexikói liberális forradalomnak sikerült a múlt legtöbb maradványát felszámolnia – szemben Latin-Amerika más részeivel –, és megnyitnia az utat a tőkés fejlődés előtt.

A polgárháború éveiben mindkét tábor külföldi kölcsönöket vett fel, és eladósodott. Az angolok, a spanyolok és a franciák, bár a konzervatívokat pénzelték, most a liberálisok győzelme után siettek behajtani az adott kölcsönöket. A háború súlyos következményeivel, s főként pénzhiánnyal küzdő Juárez-kormány 1861-ben bejelentette, hogy két évre felfüggeszti a külföldi adósságok törlesztését. Az Egyesült Államok szecessziós háborúja (1861-65) lekötötte az északi szomszéd erejét és figyelmét, ami csak tovább növelte az európai hatalmak esélyeit. Mexikó az 1861-62-ben megérkező spanyol-angol-francia expedíciós seregek könnyű áldozatának ígérkezett. Miután a mexikói kormány elismerte az adósságokat, 1862-ben az angol és spanyol csapatok elhagyták az országot. Nem így III. Napóleon Franciaországa, amely nem tudott ellenállni a csábító kalandnak. 1863-ban 30 ezer fős seregüknek sikerült bevennie Mexikóvárost, és hogy a francia protektorátust leplezze, III. Napóleon báb-juntája Habsburg Miksának (I. Ferenc József testvérének) ajánlotta fel Mexikó trónját. Az idealista, felvilágosult szellemű és demokratikus gondolkodású Miksa nem ismerte a valós helyzetet, és ez hamarosan tragikus bukásához vezetett. A reakciósok cserbenhagyták, mert számukra túl liberális volt, a liberálisok egy idegen hatalom báb-császárát látták benne, és a franciák is hamarosan a sorsára hagyták. Miután befejeződött az Egyesült Államok polgárháborúja, és az amerikaiak segítséget nyújtottak a Juárez-kormánynak, a franciák mind kevésbé bírtak az erősödő népi ellenállással, és már III. Napóleon számára sem látszott nyereségesnek a mexikói kaland. 1867 elejére a francia hadigépezet kifáradt, a hadsereg 20%-át elvesztették, és a megmaradottak demoralizálódtak.

Megrendült Franciaország európai helyzete is. Poroszország legyőzte Ausztriát (1866), és III. Napóleon attól tartott, hogy utána Franciaországra támad. Katonáit ezért kivonta Mexikóból, sorsára és a konzervatív csapatokra hagyva a császárt, akit a liberálisok elfogtak, és két tábornokával együtt kivégezték (1867).

A konzervatívok eltűntek a mexikói politika színpadáról, és Benito Juárez hozzákezdhetett az ország újjászervezéséhez. Juárez halála (1872) után a politikai örökségéért vívott hatalmi harcban Porfirio Díaz tábornok, a reformkorszak egyik képviselője győzött (1876), és ettől kezdve csaknem megszakítás nélkül kormányozta Mexikót egészen 1911-ig.

Kína

Az első ópiumháborút követő nyugati behatolás következménye a gazdasági helyzet romlása lett. A mandzsu kormányzat adóemeléssel, a parasztság és a nemzetiségek fokozott kizsákmányolásával próbált meg hozzájutni korábbi bevételeihez. A túlnépesedett agrárországban, ahol a paraszti házi- és kézművesipart ugyanúgy tönkretette az angol pamutipar versenye, mint Indiában, megerősödtek a titkos társaságok. Ezeknek a vallási vagy politikai alapon, valamilyen társadalmi cél elérésére szerveződött titkos társaságoknak mély, kétezer éves történelmi gyökerei voltak Kínában. A paraszti-kisipari társadalom tiltakozását, felkeléseit vezették ezek a titkos beavatási és mágikus szertartásokat, egyedi jelrendszert használó társaságok. A legnagyobb jelentőségre a század közepén az Istentisztelők Társasága emelkedett, amely 1850-ben kirobbantotta a tajping-felkelést. A kereszténység és a konfucianizmus egyenlőségeszméje alapján új, igazságosabb társadalom megteremtését tűzték ki célul, s 1851-ben megalapították a Nagy Egyenlőség Mennyei Birodalmát (Tajping-tienkuo; innen ered a felkelés elnevezése). Miután a parasztseregek a Jangcéig előrenyomultak, központjukat áttették az ősi császárvárosba, Nankingba. Az uralmuk alatt álló területeken egy hihetetlenül merev és központosított kommunisztikus államot próbáltak megteremteni. A régi parasztfelkelések hagyományait követve egyenlősítő földosztást hajtottak végre, a közös raktárra termelő és onnan ellátott falvakat szigorú katonai rendbe szervezték. 1856 után a belsőleg megosztott tajping-mozgalom hanyatlásnak indult.

A tajping-felkeléssel egy időben Kína más területein is zajlottak antifeudális, mandzsuellenes felkelések. Mivel közöttük nem alakult ki együttműködés és a nemzetiségi felkelések vezetői gyakran ellenségesen viseltettek a kínaiakkal szemben, a kínai földesuraknak és a pekingi mandzsu kormánynak mégis sikerült uralmát visszaállítania. A központi kormány szorult helyzetét az európai hatalmak további előnyök megszerzésére használták ki. Mivel számukra kedvezőbb volt a megosztott Kína, elismerték a tajping államot és az elszakadt Kasgáriát. A krími háború befejezése után, a második ópiumháborúban (1856-58) NagyBritannia és Franciaország – az Egyesült Államok katonai támogatásával – Kínára kényszerítette a tiencsini szerződést (1858). Ez alapján a brit és francia kereskedők szabadon mozoghattak Kína belső területein, újabb kikötőket nyitottak meg, leszállították a vámtételeket, hivatalosan elismerték az ópiumkereskedelmet, és Kína hadisarc fizetésére is kötelezte magát. Az Egyesült Államok a legnagyobb kedvezmény elve alapján ugyanazokat a jogokat szerezte meg, mint Nagy-Britannia és Franciaország. Oroszország ugyancsak kereskedelmi és területi előnyök szerzésére használta ki a helyzetet. A tiencsini szerződéssel a nyugati hatalmak megkezdték Kína belső területeinek félgyarmati sorba süllyesztését. Kína gyengeségét látva Nagy-Britannia és Franciaország úgy találta, hogy „túl keveset kértek”, és 1860-ban elfoglalták és kifosztották Pekinget (harmadik ópiumháború). A pekingi szerződéssel újabb hadisarccal, újabb kikötő megnyitásával, a kínai munkások (kulik) szervezett kivándorlásának engedélyezésével ért véget a háború.

A császár halálát követően, az 1861-es palotaforradalom révén a hatalom az udvar Nyugat-barát csoportjának kezébe került. A „nyugatosok” célja korrupt, feudális rendszerük fenntartása a nyugati nagyhatalmak segítségével. Most már csak a tajping állam és a nemzeti felkelések voltak a nyugatiak „útjában”, hogy szerződéseik előnyeit maradéktalanul kihasználhassák. A császári csapatok az angol, francia és amerikai erők támogatásával 1864-re leverték a tajping-felkelést, majd 1877-ig sorra a többit.

A nyugatiak újabb ópiumháborúkban aratott győzelmeiből, valamint abból, hogy a belső bomláson csak nyugati fegyveres támogatással tudtak úrrá lenni, csak azt a következtetést vonta le a mandzsu elit, hogy a nyugati fegyverek jobbak. Úgy vélték, társadalmi-gazdaságipolitikai reformok nélkül, csupán nyugati fegyverek behozatalával, hadiüzemek kiépítésével a rendszer és a birodalom fenntartható. A következő negyedszázad az „önerősítés” politikájának jegyében telt Kínában.

Japán

A század első felében a szigetország még a többi keleti társadalomnál is merevebben elzárkózott a külföldi, s főleg a nyugati befolyástól. A Tokugava-sogunátus a 17. század elején betiltotta a külkereskedelmet (évente egyetlen holland hajó kikötését engedélyezték a nagaszaki öböl egy kis szigetén) és megtiltotta a japánoknak, hogy külföldre utazzanak. A társadalom kasztszerűen megmerevedett és a technika a 17. század eleji európai színvonalon megrekedt, bár a 19. század első felében a manufaktúrák száma megháromszorozódott. E korlátok ellenére azonban a gazdaság szerkezete meglepően differenciált volt, aktívan működő piaccal és hitelrendszerrel. Az írni-olvasni tudás lényegesen elterjedtebb volt, mint Dél- és KeletEurópában.

A Csendes-óceánig előrenyomuló oroszok 1792-ben és 1804-ben is követelték a kereskedelmi kapcsolatok felvételét. Őket követték az angolok, hollandok, majd az amerikaiak sürgették a japán kikötők megnyitását, hogy iparuknak piacot és kereskedelmi gőzöseiknek szén- és vízfelvételi lehetőséget biztosítsanak. A sogunátus a 19. század első felében még képes volt ellenállni.

Az Európával és az Egyesült Államokkal szembeni elmaradottság nyilvánvalóvá lett, amikor Matthew Perry amerikai sorhajókapitány 1853-54-ben Japánt az elzárkózás feladására, néhány kikötője megnyitására kényszerítette. Ezután az Egyesült Államok és Nagy-Britannia, majd Oroszország, Franciaország és Hollandia (1858), Poroszország (1861), Belgium, Olaszország s Dánia (1866), s végül az Osztrák-Magyar Monarchia (1869) egyenlőtlen szerződéseket fogadtatott el Japánnal (a kormány nem vethetett ki 5%-nál magasabb vámokat és a külföldiek területen kívüli jogokat élveztek). Mint Indiát és Kínát, Japánt is a gyarmatosítás veszélye fenyegette.

A belpolitikai helyzet kiéleződött, idegenellenes felkelések robbantak ki. A nyugati behatolással szemben tehetetlen sogunátus ellenfelei, a fiatal szamurájok és a leghatalmasabb daimiók az évszázadok óta már csak ceremoniális feladatokat ellátó tennó (császár) mellé álltak, tőle várták Japán függetlenségének, tekintélyének helyreállítását.

Amikor a fiatal (15 éves!), intelligens és energikus Macuhito ült a császári trónra, lemondásra kényszerítették a sogunt (1867), akinek kiváltságaikat vesztett hívei 1868-69-ben polgárháborúban kísérelték meg visszaszerezni hatalmukat. Macuhito császár a Meidzsi („felvilágosult kormányzat”) nevet választotta uralkodói korszakának (1868-1912), és hatalomátvételét – a japán történetírás nyomán – Meidzsi-restaurációnak nevezzük, ami lényegét tekintve „felülről” végrehajtott polgári forradalom volt.

India

Az angol hatalmat képviselő hivatalnokok felvilágosult és módszeres önkényuralma számos pozitív következménnyel is járt Indiában. A szubkontinens elfoglalása után békét teremtettek, jelentősen fejlesztették a közintézményeket, fokozták a közigazgatás hatékonyságát, megbízható jogszolgáltatást és – a magasabb szinteken – korrupciómentes kormányzást létesítettek. Gazdasági téren azonban teljes csődöt mondtak. Az elsősorban az angol ipari burzsoázia érdekeit képviselő gyarmatpolitika – kíméletlen pénzéhséggel párosulva
– összeroppantotta India hagyományos gazdaságát, amelyet az ipari forradalom előrehaladásával a brit ipar érdekeinek rendeltek alá. A britek a gyarmatosítás előtti időkhöz képest lényegesen megemelt adókkal új földadórendszert vezettek be. Ez a mohóság a parasztság gyors elnyomorodását eredményezte. A folyamatot erősítette, hogy néhány évtized alatt egyszerűen lerombolták az egykor virágzó házi és falusi ipart, amely a mezőgazdasági jövedelmeket egészítette ki. Az ipar megsemmisítésével tehát a falu sokkal inkább az egyszeri aratás váltakozó szerencséjétől függött, és Indiát egyre nagyobb és pusztítóbb éhínségek sújtották.

A parasztok, a törzsek és a megrövidített hatalmú hűbérurak antikolonialista megmozdulásai végigkísérték a brit gyarmatosítást. Ezek leggyakoribb okai az elnyomorodás és az adók voltak, de szerepet játszott bennük a megsértett nemzeti és különösen a vallási érzés. Mindezek a múltba forduló, a britek előtti, feudális Indiát megőrizni, visszaállítani akaró mozgalmak mellett a 19. század első felében megszületett egy modern, polgári irányzat is. Európai műveltségű képviselői, a humanizmus és a racionalizmus jegyében, együttműködve az angolokkal, küzdöttek a feudális elmaradottság ellen, a műveltség elterjesztéséért, de felléptek a brit gyarmati adminisztráció igazságtalan túlkapásai ellen is.

India meghódítása után, a század közepén a britek elég szilárdnak hitt uralmuk tudatában sorra számolták fel az indiai fejedelemségeket, hogy közvetlen kormányzást vezessenek be. A felszámolt fejedelmi udvarok, a volt hűbérurak gyakran vezették parasztjaik felkeléseit. Ezek az elszigetelt, helyi mozgalmak azonban messze elmaradtak jelentőségben a Kelet-indiai Társaság bennszülött katonáinak, a szipojoknak az 1857-59-es felkelésétől.

A felkelésre az szolgáltatott közvetlen okot, hogy az angolok új lövedékeket vezettek be, amelyek zsíros papírját a katonáknak a fogukkal kellett feltépni. A muzulmán katonák között elterjedt a hír, hogy a zsír disznózsír; a hindu katonák pedig azt hitték, hogy marhafaggyú, és ez beszennyezte volna mind a hithű muzulmánokat, mind a hindukat. Az angol parancsnokság szigorúan leszámolt azokkal, akik megtagadták az új lőszer használatát. Erre kirobbant a szipojok lázadása, és hamarosan lángba borult egész Észak-India. A felkelők 250 ezer km²-nyi területet birtokoltak, amelyen 38 millió ember élt. A brit „nyugdíjas” II. Bahádur sah mogul szultánná nyilvánította magát, a muzulmán ulémák (jogtudósok) fetvában hirdettek szent háborút. Hamarosan jelentkeztek a mozgalom gyengeségei: a vezető feudális arisztokrácia semmit sem enyhített a parasztok terhein, akik ezért nem vettek részt a további harcban, de a feudális felső réteg is elhagyta a felkelést, amikor 1858 novemberében Viktória királynő megbocsátást és a fejedelmi méltóság tiszteletét ígérte. A királynő a Kelet-indiai Társaság egyidejű feloszlatásával átvette India kormányzását. A magukra maradt szipojok világos cél, egységes irányítás nélkül harcoló központjait a britek néhány hónap alatt felszámolták.

A Kelet-indiai Társaság feloszlatásával, India közvetlen kormányzásával, amely figyelembe vette a befolyásos indiai feudális körök érdekeit is, a brit gyarmati politika új korszaka kezdődött. India számára a törvényeket a brit parlament hozta, és az adminisztráció irányítását az újonnan felállított India-ügyi Minisztérium vette át. A tanácskozási jogú indiai törvényhozó testületekbe a helyi elit tagjaiból is neveztek ki tagokat. Felszámolták a bíróságok párhuzamosságát. A hadseregben megváltoztatták az angol és szipoj katonák arányát (a korábbi 1:6-ról 1:2-re), korszerűbb fegyvereket és tüzérséget csak a brit csapatok kaptak. A brit uralom stabilizálására felhasználták a hagyományos nemzetiségi, vallási és kasztmegosztottságot a hadseregállításnál, de ezt érvényesítették a közigazgatási határok kijelölésénél is.

A 19. század közepétől India a brit tőkebefektetés egyre fontosabb területévé vált, mert a vetélytársak terjeszkedése a világ más régióiban értékesebbé tette ezt a területet a brit tőkések számára. A tőkebefektetés legfontosabb területeivé a vasútépítés, az öntözőcsatorna-építés és az ültetvényes gazdálkodás vált, de nőtt a jelentősége a gyáriparnak és a bányászatnak is. A nagy kapitalista vállalatok (gyárak, vasutak, ültetvények stb.) megjelenése az országban ösztönözte a nemzeti kapitalizmus fejlődését is: végbement a tőkefelhalmozás (a komprádor [a hazai piac és a külföldi tőke között közvetítő] indiai kereskedők révén) és megjelentek a termelőeszközöktől „szabad” munkások. De a tőkés termelés elszigetelt maradt a kapitalizmus előtti rendszert képviselő parasztok és kézművesek naturálgazdálkodásának tengerében.

MAGYARORSZÁG 1849-67 Abszolutizmus és kiegyezés Magyarországon

A megtorlás

„Én vagyok az az ember, aki rendet fog teremteni. Nyugodt lelkiismerettel lövetek agyon százakat is, mert szilárd meggyőződésem, hogy ez az egyetlen mód intő példát szolgáltatni minden jövendő forradalomnak.”

(Julius Haynau)

Bár Ferenc Józseffel Ausztria szinte minden vezető politikai irányzata egyetértett abban, hogy a magyar forradalom nem maradhat válaszlépés nélkül, annak mértékében és módjában azonban jelentős nézeteltérések – Metternich például kíméletet kért – alakultak ki közöttük. 1849 nyarán átmenetileg még a bosszút követelőket is meghátrálásra késztette az a tény, hogy a magyarok az elfogott császári tisztekkel kíméletesen bántak. Az aulikus magyar arisztokrácián belül a teljes és a részleges megtorlás hívei egyaránt megtalálhatóak voltak, ugyanakkor a nagyhatalmak egyértelműen az amnesztia mellett foglaltak állást. Miklós cár kegyelmet kért a „megtévedteknek” – köztük Görgeynek –, Nesselrode vizsgálat nélküli teljes amnesztiát javasolt, de így nyilatkozott Palmerston is. 1849. augusztus 20-áig hasonló szellemű megoldást fogadott el az osztrák minisztertanács is: felhatalmazta Haynaut, hogy „enyhe vizsgálat” után engedje távozni a magyar tiszteket és a politikai vezetőket. A kapituláció hírére azonban módosított álláspontján, s utasította a táborszernagyot, hogy a felkelés vezetőit vesse fogságba, a szolgálatra alkalmas legénységet pedig sorozza be a császári ármádiába. Haynau immár halálos ítéleteket is hozhatott, kötelessége csupán annyi volt, hogy azokat a végrehajtás után a császárnak felterjessze. Zsófia főhercegnő és Schwarzenberg akarata győzedelmeskedett: az október 6-án végrehajtott ítéletek már jelezték, hogy a korábbi megfontolásokat félresöpörte a bosszú, vagy ahogy Palmerston rezignáltan megjegyezte: „Az osztrákok nem ismernek más argumentumot (érvet), mint az erőszakot.” 1850 januárjáig 120 halálos ítéletet hajtottak végre, körülbelül 1200 elítéltet vittek börtönbe, míg 50 ezer körül járt a kényszersorozással büntetettek száma. Bár a minisztertanács október 26-án tartott ülésén megtiltotta a további kivégzéseket, Haynau – mivel úgy vélte, hogy ő „hódította meg az országot és tett rendet benne” – továbbra is hozott halálos ítéleteket. Bach és Schwarzenberg azonban felismerték, hogy a dinasztiától a „legjobb érzületű” embereket is eltántoríthatja a folytatódó terror, ezért 1850 júliusában a kormány nyugdíjazta a túlbuzgó táborszernagyot. Az ostromállapot, mely lehetővé tette, hogy a katonai parancsnokságok és hadbíróságok rendkívüli közigazgatási és bíráskodási szerepet tölthessenek be, azonban 1854 májusáig fennmaradt. Haynau menesztése után európai körútra indult, ám a kontinensen és Angliában még nem felejtették el a „bresciai hiéna” tetteit. Ostendében tüntetők fogadták, Londonban pedig egy sörfőzde udvarán a felháborodott polgárok jól elagyabugyálták. Ferenc József azonban elégedett lehetett „szalonképtelen” tábornokával, hisz általa elérte, amit akart: a terror légkörében élő Magyarországon egy esztendő alatt megteremtődtek azok a feltételek, melyek lehetővé tették az abszolutista rendszer kiépítését. A császár félresöpörte az aulikusoknak – Dessewffy Emil, Jósika Samu és Apponyi György – a túlzott terror miatti aggodalmait, Bach belügyminiszter pedig hozzáfogott, hogy az eddigi „ideiglenes közigazgatási rendezet”-et végleges abszolutista berendezkedéssé változtassa.

A Bach-korszak

A rendszer létrejötte és működése

A Tisza vidékén még folytak a harcok, mikor Schwarzenberg azt javasolta urának, hogy már a katonai kormányzat ideje alatt kezdjék meg a későbbi polgári igazgatás alapjainak lerakását. Az új rendszert még a kortársak is a belügyminiszter személyével azonosították, pedig kiépítése már 1849 júniusában megkezdődött. 1849 májusában Ferenc József „a kormányzási hatalom gyakorlásával” a hadsereg főparancsnokát, Haynaut, a polgári ügyek intézésével pedig Karl Geringert bízta meg. Az ország területét öt katonai kerületre (székhelyük: Pest, Pozsony, Sopron, Kassa, Nagyvárad) osztották, a Szerb Vajdaságot, a Temesi Bánságot, a Határőrvidéket, Horvátországot és Erdélyt pedig leválasztották a magyar koronatartományról. Erdélynek már az olmützi alkotmányban is megfogalmazott különállása tehát továbbra is fennmaradt. A kerületek parancsnokai a közigazgatás és a végrehajtás vezetői, egyszersmind a kivételes állapot betartatásának felelősei voltak. A polgári közigazgatás élén a császári és királyi helytartótanács állt Geringer irányításával. 1851-ben a császár katonai és polgári kormányzóvá Albrecht főherceget nevezte ki, aki ezt a tisztséget 1860-ig töltötte be. A főherceg ellenőrizte a Geringer távozása után átalakított, osztályokra tagolt és a kerületekhez kihelyezett helytartótanácsot, irányította a jogalkotást és a rendőri ügyeket. Ezzel párhuzamosan történt a 14 polgári kerület kialakítása, melyek élén konzervatív magyar arisztokraták álltak. Bach azonban nem bízott bennük, ezért melléjük belügyminiszteri biztosokat helyezett. A hagyományos megyerendszert a kerületeknek rendelték alá, s a megyehatárokat jelentős mértékben megváltoztatták. Bach minisztériuma a legalsóbb szintekig igyekezett befolyása alá venni a korábban magyarok által vezetett hivatalokat, ezért új tisztviselők ezreit állította munkába. Az országba áramló Lajtán túli hivatalnokok számára vitézkötéses atillát, kunkalapos, görbe kardos „magyaros viselet”-et írtak elő, ami miatt aztán csak Bach-huszároknak csúfolták őket.

A bürokráciát a Kempen vezette rendőrség és csendőrség, valamint a jól kiépített besúgóhálózat egészítette ki. A katonai és a polgári felügyelet az élet szinte minden területét érintette; a szigorú ellenőrzés az írásbeliség egészére kiterjedt, és a hatóságok arra is lehetőséget kaptak, hogy a magánélet felett gyámkodjanak. Mint láttuk, a bürokrácia kiépítésével egy kaptak, hogy a magánélet felett gyámkodjanak. Mint láttuk, a bürokrácia kiépítésével egy as áprilisi törvények vonatkozó részeire épülő úrbéri pátens újraszabályozta a jobbágyfelszabadítást, s a földek mintegy 20%-ánál előírta a paraszti megváltást.

A földbirtokstruktúra alapjai nem változtak ugyan meg, de az állami kárpótlás vontatottsága – kárpótlási kötvényekkel, tehát nem azonnali fizetéssel történt – miatt a középbirtokos nemesség egyre gyakrabban kényszerült arra, hogy tartalékaihoz nyúljon. Ennek következménye a gazdasági szabadsággal tőkehiány miatt élni képtelen középbirtokos rétegek fokozatos, de feltartóztathatatlan elszegényedése lett. A törvény előtti egyenlőség megvalósult, de a „törvényességnek” vajmi kevés esélye volt az ostromállapot évei alatt. A 6 és 12 év közötti gyermekek számára kötelező elemi oktatás elrendelése jelentős előrelépés volt, amit csak az árnyalt, hogy a középiskolai oktatás már a leplezetlen germanizáció és sok esetben az 1855-ös konkordátum irányelvei szellemében történt.

A politikai szabadságjogokat korlátozó, inkább félelemre, mint bizalomra építő rendszer működtetése hatalmas összegeket emésztett fel. Az országban állomásozó katonai és rendőri erő fenntartása 90%-kal haladta meg az orosz és 300%-kal az angol költségvetés hasonló tételeit. A szükséges pénzmennyiséget a kormányzat az adóterhek növelésével próbálta meg előteremteni, aminek következtében az országban behajtott adó másfél évtized alatt háromszorosára emelkedett, ám így sem volt képes fedezni az államháztartás drasztikusan növekvő hiányát. A külpolitikai kudarcok mellett 1857-ben ez a tény is hozzájárult ahhoz a felismeréshez, hogy a rendszer a megszokott keretek között nem működtethető tovább: Alexander Bachnak mennie kell.

Az ellenállás „... oly állapotok között, melyek még jelenleg is uralkodnak, lehetetlenség, hogy a közügyekben tevőlegesen részt kívánjak venni.” (Deák Ferenc)

1849 és ‘59 között a magyarok győztes hatalomhoz való viszonyának számos formájával találkozhatunk. Az általános magatartás az az ún. passzív rezisztencia (ellenállás) volt, melynek mintáját a közügyektől elzárkózó, nagy tekintélyű Deák Ferenc adta. A reformnemzedék nagyjai visszavonultak – Kossuth emigrált, Széchenyi Döblingben töltötte reménytelen napjait, Kemény Zsigmond a „Forradalom után” keserű önigazolását írta, Eötvös és az elboruló elméjű Vörösmarty alig-alig szólalt meg. A közélettől való távolmaradás azonban csak azok számára lehetett politikai program, akik a korábbiakban is részesei voltak. A passzivitást közülük sem mindenki követte: az aulikus arisztokrácia már 1848 telén hivatalokat vállalt Windischgrätz mellett, bukása után azonban vissza kellett vonulniuk. Idejük 1851-ben érkezett el. A szilveszteri pátens által meghirdetett abszolutista rendszernek szüksége volt a „kipróbált hűségű”, de a liberálisok által csak „schwarzgelb”-nek csúfolt arisztokraták támogatására, ők pedig úgy vélték, hogy a hatalom közelsége lehetővé teszi számukra az 1847-es állapotok visszaállításának elősegítését. A helyzet abszurd voltát azonban jól érzékelteti, hogy mikor Szőgyény László vállalta a birodalmi tanácsi tagságot, Deáknak próbálta igazolni tettét, sőt, lépéséhez valósággal a volt igazságügy-miniszter beleegyezését kérte. A hivatalvállalásnak azonban ennél jóval prózaibb okai is voltak; a karrierizmus vagy éppen az egzisztenciális bizonytalanság. Kecskeméthy Aurél sajtócenzor már nem kívánta maga mögött a „haza bölcsének” támogatását. „... az ember gyenge, de a gyomor erős...” – adta ki jelszavát a politikai törtetők számára.

Az ellenállás aktív formái szintén széles skálán – a Kossuth-szakáll viseletétől egészen az öngyilkos merényletig – mozogtak. Sokan úgy vélték, hogy a „búsulás a hazáért”, a nemzeti viselet felöltése, az „idegenek” kiközösítése, a teljes elzárkózás jövőbe mutató program lehet. Aránytévesztésükhöz – a képzethez, hogy az effajta ellenállás eredményes – a hivatalos politika is asszisztált, amikor a demonstrációra alkalmas bálokat s egyéb rendezvényeket betiltotta. Hasonlóan, ám ekkor már jó okkal lépett fel a forradalmi mozgolódások ellen is. 1851 nyarán Makk József tüzérezredes Kossuth megbízásából fegyveres szervezkedésbe kezdett a Székelyföldön. Csoportját azonban feljelentették, a vezetőket Makk kivételével elfogták, majd kivégezték. Ugyanerre a sorsra jutott Noszlopy Gáspár tolnai mozgalma is. A Tisza vidéki és a máramarosi szegénylegények nemzeti hőssé magasodtak, mert fegyvereiket nemcsak a gazdagok, hanem a „zsandárok” ellen is használták. Híres-hírhedt alakjuk, Rózsa Sándor fogságba esett, azonban Albrecht főherceg tanácsára halálos ítéletét kufsteini várfogságra változtatták. Kérését a kormányzó azzal indokolta, hogy ha kivégzik, hős lesz, így pedig majd lassan „elfeledik”. 1852-ben a császár Magyarországra látogatott. Az európai sajtó elégedetten kommentálta a felejtésre és engesztelődésre alkalmasnak tartott eseményt, a hivatalos lelkesedés – közte Scitovszky hercegprímás hódoló felirata – mellett azonban nemigen hallatszott spontán ováció. A „fejedelem és a hódoló nép közti kapcsolat” valós tartalmát a császár hamarosan érzékelhette. 1853. február 18-án az egyik bécsi várbástyán Libényi János szabó egy késsel merényletet kísérelt meg ellene. A merénylő felakasztása után a szigor azokra is lesújtott, akik helyeselték a tervet. Ferenc József az ostromállapot további fenntartása mellett döntött, s ebben még az sem gátolta meg, hogy a merénylet után lojalitását hangoztató magyar konzervatív küldöttség érkezett. A hódolat megismétlődött, mikor a még Szemere Bertalan által elásatott koronát Orsova mellett megtalálták, majd császári rendeletre Budára szállították. Kempen báró az arisztokrácia igyekezetét biztató fejleménynek ítélte, de figyelmeztetett, hogy míg a rebellió szelleme él, nincs helye az engedményeknek. A látszólagos patthelyzetet az uralkodó házassága, az ezt követő körút, valamint a külpolitikai feltételeknek a dinasztia számára kedvezőtlen alakulása oldotta fel.

Az emigráció

„Megfontolván, hogy ép a szerencsétlenség legfőbb fokán kell leginkább iparkodnunk az európai diplomatia útján valamit tenni hazánkért..., ezért hát a számkivetést választám...”

(Kossuth Lajos)

1849 augusztusában a menekülők első hulláma, a magyar emigráció hagyományos útvonalát követve, Törökország felé tartott. A török kormány nyugati nyomásra beleegyezett abba, hogy kiadatás helyett az emigránsokat 1850-ben Kütahyába internálja. Az iszlámra áttérőknek többet, személyes biztonságot, szabad mozgást, sőt hivatali vagy katonai karriert is kínált. A nagy hírű Bem élt is ezzel a lehetőséggel, így pályafutását még ez évben török zsoldban, Aleppóban fejezte be. Kossuth közvetlen környezetének tagjai – Batthyány Kázmér, Mészáros Lázár, Perczel Mór – Kütahyában maradtak, Szemere Bertalan azonban továbbszökött Párizsba Teleki Lászlóhoz. Alig egy esztendő múlva már kialakult a két legfontosabb nyugati emigrációs csoport, a londoni – Pulszky Ferenc, Klapka György, Türr István, Vukovics Sebő – és a párizsi – Andrássy Gyula, Teleki László, Horváth Mihály, valamint Szemere Bertalan –, melyeket már a kezdeti időszakban is súlyos politikai ellentétek választottak el egymástól. Legnehezebben feloldhatónak a Törökországban maradó Kossuth és Teleki László közti látszott. Teleki a bukott forradalom tanulságait levonva úgy vélte, hogy a Duna menti népek jövője az általuk létrehozott konföderációban rejlik. Emellett a történelmi Magyarország nemzetiségeinek politikai autonómiát ígért tervezetében, s ez már túlmutatott Kossuth elképzelésén.

A volt kormányzó – bár a konföderációval lényegében egyetértett – már 1850-ben helyesnek látta, hogy Teleki koncepciójával szemben önálló álláspontot fogalmazzon meg. A „kütahyai alkotmány” közzétételének azonban más oka is volt: az emigráció számára Kossuthnak egyértelművé kellett tennie – többek (pl. Batthyány vagy Szemere) által megkérdőjelezett – vezető szerepét. A kütahyai alkotmányban hitet tett a nemzetiségek nyelvikulturális jogai mellett, de az ország létére veszélyesnek, s az etnikai kevertség miatt megvalósíthatatlannak is ítélte politikai autonómiájukat. Ennél jóval fontosabbnak – a későbbiekben ez lesz elképzelésének központi eleme – vélte a Porta alól felszabaduló Duna menti államokkal szövetségben létrehozott konföderációt, mely a pánszláv veszéllyel szemben ellensúlyt képezett volna. Úgy látta, hogy a Habsburg Birodalom felbomlásával és az olasz egység létrejöttével a Duna-medencében hatalmi űr támad, melybe benyomulhat Oroszország. Ezt megállítandó, a belpolitikájukban független államok – Románia, Szerbia, Horvátország – szövetségi tanácsot hoznának létre, mely a védelmet, a külpolitikát és a kereskedelmi, valamint vámügyet irányítaná. Az államszövetség központja a független Magyarország lett volna, éppen ezért Kossuth ragaszkodott az 1849 áprilisi állapotok visszaállításához.

A magyar emigráció vezetője ekkor még úgy látta, hogy a forradalom újraéleszthető, ezért kapcsolatot keresett Mazzinival, s felkeléseket tervező „Demokratikus Bizottság”-ával. Azzal azonban tisztában volt, hogy egy újabb felkelés sikerének egyetlen előfeltétele a nagyhatalmak támogatása. 1851-ben Londonba, majd onnan az Egyesült Államokba utazott, hogy ügyét és a „beavatkozás a be nem avatkozásért” elvét népszerűsítse. Elképzelésében Londonnak és Washingtonnak azt a szerepet szánta, hogy egy magyarországi mozgalom esetén Oroszországot távol tartsák a beavatkozástól. Bár személyét megkülönböztetett tisztelettel fogadták, a kormányok mégis tartózkodtak attól, hogy elkötelezzék magukat a magyar ügy mellett. Az Európába visszatérő Kossuthot újabb csalódás érte. 1853-ban Milánóban osztrákellenes felkelés tört ki, melyet ugyan hamar elfojtottak, de a szervező Mazziniéval együtt Kossuth nevét is szétkürtölte a sajtó. Ennek következtében Kossuth, bár a kapcsolatot fenntartotta a forradalmárral, szakított Mazzini „forradalomcsináló” elképzeléseivel.

A csalódottságot nemsokára a reménykedés esztendei váltották fel. A krími háború lehetőséget adott az osztrákellenes fellépésre, ám Ausztria fegyveres semlegessége meghiúsította a katonai akciókat. Ennek ellenére számos volt honvédtiszt harcolt török oldalon, így például Guyon Richárd (Kurzsid pasa), Kmety György (Ismail pasa) vagy éppen Türr István. A párizsi béke azonban véget vetett a tervezgetésnek; az emigráció vezetői közül többen
– Mészáros, Batthyány Kázmér – meghaltak, emellett az 1857-es amnesztia következtében számosan – köztük Andrássy Gyula – hazatértek. Az Angliában letelepedő Kossuth ekkor újra a radikális republikánusokkal, Mazzinival, Herzennel, Ledru-Rollinnal vette fel a kapcsolatot, ám a piemonti-francia-osztrák háború hamarosan inkább – bár személyében nem igazán bízott – III. Napóleon felé fordította figyelmét. A kedvező fejlemények hatására az emigránsok elhatározták, hogy kollektív testületet hoznak létre a mozgalom koordinálásának megkönnyítésére. Az 1859 májusában megalakult Magyar Nemzeti Igazgatóság elnöke Kossuth, diplomáciájának vezetője Teleki László, míg a katonai ügyek szakértője, valamint a Piemontban megalakított magyar légió parancsnoka Klapka György lett. Kossuth már az év tavaszán Cavourhoz küldte Klapkát, hogy az olasz egység és a magyar szabadság ügyét összekapcsolja. Áprilisban ugyanő Cuza fejedelemmel tárgyalt, aki engedélyezte, hogy a fejedelemségekben magyar csapatok gyülekezzenek, és ott fegyvereket helyezzenek el. Májusban maga a francia császár fogadta a volt kormányzót, s kilátásba helyezte a magyar ügy támogatását, míg Kossuth fegyveres felkelésre tett ígéretet, ha a francia csapatok a Duna-medence térségébe érnek. A Nemzeti Igazgatóság megalakítására ezután kerülhetett sor. Villafranca után azonban III. Napóleon szövetsége értéktelenné vált, Magyarországon pedig a konzervatív erők kezébe ment át a kezdeményezés, ezáltal az emigráció „holttérbe került”.

Garibaldi egyesítő mozgalma egy esztendő múltán új reményekkel töltötte el Kossuthot, ám várakozásaiban csalódnia kellett. Bár a vörösingesek közt számos magyar akadt, Garibaldinak a piemonti kormánnyal való szembenállása megosztotta soraikat. A helyzetet jól jellemzi, hogy a kezdetben Garibaldi mellett álló Türr István tábornok karrierje érdekében inkább Viktor Emánuel szolgálatába lépett, majd beházasodott III. Napóleon családjába. Ő lett az, aki 1862-ben a széthullóban lévő magyar légiót feloszlatta. A Magyar Nemzeti Igazgatóság már 1860 novemberében névlegessé vált, mivel a barátnőjéhez Drezdába látogató Telekit a szász hatóságok kiszolgáltatták az osztrákoknak. A francia-olasz kapcsolatok hűvösebbre fordulása miatt az emigrációt a katonai akció helyett ez idő tájt inkább az alkotmányos tervezetek foglalkoztatták. 1862-ben a volt kormányzó környezetének indiszkréciója folytán egy torinói lap Kossuth újabb alkotmánytervét, a Dunai Szövetséget jelentethette meg. Ebben korábbi elképzelésein módosítva Erdélynek autonómiát ígért, és a szomszédos államok konföderációjának székhelyét váltva Belgrádban, Zágrábban, Bukarestben és Pesten jelölte ki. A tervezet szabad nyelvhasználatot engedélyezett a törvényhozásban, míg a konföderációba történő be-, illetve a kilépést népszavazástól tette függővé. A korábbinál demokratikusabb alkotmányterv azonban túl sok engedményt tett a nemzetiségeknek, így a dinasztiával megegyezésre törekvő magyar politikai elit – ha egyáltalán értesült róla – elutasította, ugyanakkor kevésnek tűnt a nemzetiségek számára. A lengyel felkelés (1863) hatására Kossuth megint kísérletet tett arra, hogy az újabb fegyveres fellépést megszervezze.

A Kossuth-proklamációt Magyarországra hozó Nedeczky Istvánt, Deák unokaöccsét azonban letartóztatták, és hosszú börtönbüntetésre ítélték. A rosszul időzített akció és a lengyel felkelés kudarca hathatott Deák kompromisszumkészségére, így inkább gátolta, mintsem segítette Kossuth ügyét. Az emigráció záróakkordjai a porosz-osztrák háború napjaiban zajlottak. Bismarck a magyarokat Ferenc József sakkban tartására kívánta felhasználni, ezért engedélyezte egy katonai egység, a Klapka-légió megszervezését. A légió 1866. augusztus 2-8-a között Trencsén térségében át is lépte a határt, de érdemi támogatást nem kapott, ezért a poroszok visszarendelték. A döntés következtében Klapka lemondott.

Bár az európai fejleményekre kevés hatást gyakorolt, mégis érdemes megemlékeznünk a magyarok amerikai szerepvállalásáról. 1861 és ‘65 között az Unió hadseregében számosan vettek részt a harcokban, s szereztek magas rendfokozatot. Asbóth Sándor tábornok Grant mellett tevékenykedett, s argentínai követként, Pomutz György szentpétervári konzulként fejezte be pályafutását. Az amerikai emigráció az, amely leginkább meg tudott gyökeresedni, a többiek a kiegyezés után többnyire hazatértek, hogy itthon a kulturális vagy éppen a gazdasági életben érjenek el sikereket. Részben ők alkották a későbbiekben a kiegyezés baloldali ellenzékét, s tűzték zászlajukra Kossuth nevét.

A neoabszolutizmus átalakításának kísérlete (1859-61)

A solferinói vereség annak a hadseregnek és bürokráciának a kudarca volt, melyet a nagyhatalmiság zálogának tartottak és fenntartásáért az udvar oly nagy áldozatokat hozott. Az abszolutizmus kudarca, Bach és Kempen menesztése ismét „helyzetbe hozta” az immáron egy évtizede háttérbe szorított konzervatív erőket. Az 1860-as esztendő „a magyar nemzeti szellem ébredésének ünnepe volt” (Kossuth). A mindenki által várt változásokat azonban baljós előjelek vezették be. A márciusi pesti forradalmi megemlékezések a rendőrséggel való összetűzéssé fajultak, melyben Forinyák Géza joghallgató halálos sebet kapott. Temetése újabb alkalom volt a hatalom elleni demonstrációra. 1860 márciusában a döblini elmegyógyintézetben öngyilkos lett az új forradalom rémétől rettegő Széchenyi. Halálának gyanús körülményei felzúdították az amúgy is lázban égő közvéleményt. Ferenc József kénytelen volt elfogadni az ostromállapot újbóli bevezetését szorgalmazó, a helyzeten úrrá lenni képtelen Albrecht főherceg lemondását. Utóda az országban jóval népszerűbb Benedek Lajos táborszernagy lett. Garibaldi szicíliai sikereinek hatására a fővárosban Kossuth melletti szimpátiatüntetések zajlottak ugyan, de az emigráció vezéralakja jól érzékelte, hogy ez az ellenzékiség már nem a forradalom, hanem „... az alku felé mutat”. Az új helyzethez alkalmazkodó, a forradalom lehetőségét elvető programot az udvar elbizonytalanodását felismerő Deák adta ki: „Fenn kell tartani a magyar nemzetben az alkotmányos elvért való lelkesedést; magát az alkotmányt aztán a kedvező pillanatban, egy tollvonással helyre lehet állítani.”

Az udvar reformkísérlete, az októberi diploma (1860) a konzervatív tartományi arisztokrácia elképzeléseit tükrözte, így a magyar aulikusok egyöntetűen felsorakoztak mellette. Állásfoglalásukban nagy szerepet játszott, hogy az uralkodói kegy engedélyezte az országgyűlés és a megye visszaállítását, ezáltal elismerte a Magyar Korona országainak bizonyos mértékű különállását. A diploma kibocsátásával párhuzamosan az országban újjászervezték a központi kormányszékeket; az udvari kancelláriát (élén báró Vay Miklós), a helytartótanácsot (Majláth György) és az országbírói hivatalt (Apponyi György). A birodalmi kormányzatban Szécsen Antal tárca nélküli „magyar miniszter” lett. Az osztrák és a magyar liberálisok jelentős része azonban – láthattuk, hogy eltérő okokból ugyan, de – elutasította a tervezetet. A magyar megyék közgyűlései hamarosan értésre adták, hogy csak ‘48-as alapon hajlandóak tárgyalni. A ‘48 említésétől is tartó Ferenc József, hogy ennél jobb kompromisszumot kössön, fogadta Deákot és Eötvös Józsefet, de tárgyalásaik eredménytelenek maradtak. Ezek után fordult a császár Schmerlinghez, aki az abszolutizmus és a föderáció közt egy harmadik, az osztrák polgárságnak tetszőbb utat – egyszerre birodalmi egységet és modern parlamentarizmust kínált. Az új miniszterelnök által ösztönzött februári pátens (1861) már azt a célt szolgálta, hogy a parlamentarizmus és a centralizáció erői kerekedjenek felül a birodalmi parlamentben. A rendelet a Lajtán túli területek számára kedvezőnek bizonyult, hisz útjára indulhatott az osztrák parlamentarizmus, emellett a birodalmi tanácsban többségbe kerültek a németek; Magyarországon viszont – értelemszerűleg – még erőteljesebb ellenállásba ütközött. Az 1861 tavaszán összeült magyar országgyűlés – melynek hivatalosan a koronázás előkészítése lett volna a feladata – tevékenysége ezért nem is nagyon állhatott másból, mint abból, hogy a pátenssel szemben megfogalmazza a dinasztia és Magyarország kapcsolatának lehetséges alternatíváit. Így tehát a két fél közti alkotmányosan rendezett jogi kapcsolat kérdése – közjogi kérdésnek nevezték – került az országgyűlésen a viták homlokterébe.

Az 1861-es országgyűlés

A kortársak többsége minimumkövetelménynek a ‘48-hoz való ragaszkodást tekintette, s hajlandónak mutatkozott az udvarral alkudozni, ám számosan akadtak, akik szerint kielégítő eredmény csak az alku elutasítása és ‘49 visszaállítása lehet.

Ebből következően az országgyűlés megnyitásakor két álláspont körvonalai rajzolódtak ki: az abszolutizmustól és a forradalomtól magukat elhatárolók, de kompromisszum-készek Deák, míg az udvarral való alkut elutasítók Teleki László körül csoportosultak. Az emigráció népszerű személyisége szászországi letartóztatása után nem börtönbe, hanem Ferenc József színe elé került. A császár megfogadta környezetének tanácsát: ellenfelét szabadon bocsátotta, mire Teleki ígéretet tett arra, hogy tartózkodik a kormányzat elleni fellépéstől. Az országgyűlés összehívása előtt maga Ferenc József engedélyezte számára a felsőházi megjelenést, Teleki azonban ezzel nem élt, inkább Abonyban megválasztatta magát alsóházi képviselőnek. Programját is itt fejtette ki először. Az áprilisi törvényeket tekintette alapnak, ám a kül- és hadügy tekintetében ennél tovább, a függetlenség irányába lépett. „Nekünk több garantiára van szükségünk, mint mennyi az absolutizmus visszaállítását örökké lehetetlenné tegye.” – mondta ki, s ez aligha jelentett kevesebbet, mint ‘49 vállalását. A két alternatíva – hogy a teljes függetlenséget az ország „várja ki” vagy kezdjen újabb harcot – közti választás még nem volt aktuális. A programban számos olyan elemet is találhatunk, amelyet korábban a Magyar Nemzeti Igazgatóság fogalmazott meg. Ilyen a feudális maradványok teljes felszámolása, a vallási jogegyenlőség, a megyerendszer népképviseleti alapon történő átalakítása, valamint a nemzetiségekkel való megegyezés és a bizalom megteremtése. Teleki nem ismerte el Ferenc József uralmát törvényesnek, pártja nevében elutasította az alkut, ezért a program határozatban történő kimondását javasolta.

A „Határozati Párt”-tal szemben Deák hívei felirati javaslatban fejtették ki ragaszkodásukat ‘48-hoz. Területi integritás és felelős kormány kinevezése (lényegében a ‘48-as törvények elismerése) fejében hajlandóak voltak a koronázásba beleegyezni, s a kapcsolatok szabályozásáról tárgyalni. A „Felirati Párt”-ot támogatta a megegyezési kísérlet kudarcától tartó aulikus arisztokrácia , is, mely érzékelte Schmerling kinevezése utáni kegyvesztettségét, s megpróbálta elkerülni a végleges szakítást az udvarral.

Kezdetben a határozatiak tűntek erősebbnek. Teleki unokaöccse, Tisza Kálmán jól használta ki nagybátyja népszerűségét, s Madarász László és Podmaniczky Frigyes segítségével megkaparintotta a párt vezetését. Eközben Deák a ‘49 után távollétében halálra ítélt Andrássy Gyulát, valamint Lónyay Menyhértet tolta előtérbe. A „határozat vagy felirat” kérdésének országgyűlési eldöntése előtt Teleki hívei voltak többségben, ám helyzetük hamarosan kedvezőtlenre fordult. A nemzetközi helyzet – különösen az olasz kérdés – 1861-ben nyugvópontra jutott, s a dinasztiának nem kellett III. Napóleontól vagy az emigrációtól tartania, így aztán az udvarral való szakítás kockázatát a párt vezetősége egyre kevésbé merte vállalni. Tisza Kálmán megpróbált a program radikális pontjain finomítani, s rávette híveit, hogy elégedjenek meg ‘48 eredményeinek megőrzésével. Tisza taktikai okokból, a helytállás demonstrálása végett jobbnak tartotta az egységes fellépést, s Teleki makacssága éppen ezt kockáztatta. 1861. május 7-én felkereste Telekit, s valószínűleg értésére adta, hogy a párt vezetői szembefordultak vele, s személye a Deákkal való megegyezés akadálya lehet. A pártvezér érzékelte, hogy hívei már nem „határozottak”, s egyedül maradt következetes ‘49-es álláspontjával. A városban másnap megdöbbentő hír ébresztette az embereket: a megtört, egyébként is beteges Teleki László öngyilkos lett. Podmaniczky befolyására a határozatiak a június 5-ei szavazáson „hagyták magukat megveretni”, míg az ezzel egyet nem értők megalakították a „szélbal”-t, mely újra megpróbálta az uralkodó törvényességét kétségbe vonni. Ezt a javaslatukat a ház elfogadta, így Deák tervezete ezzel a módosítással került az uralkodóhoz. Mint várható volt, Ferenc József elutasította, de ugyanígy járt a helytállás dokumentumaként ezután felterjesztett eredeti deáki javaslat is. A konzervatívok hiába próbálták a császárt meggyőzni. Ferenc József, Schmerlinget is meglepve, augusztusban elrendelte az országgyűlés feloszlatását. Deák tudta, hogy nincs lehetőség a további tárgyalásokra, ezért a várakozó, de nem engedő magatartást javasolta: „ ... tűrni fog a nemzet, ...mint ősei tűrtek és szenvedtek, hogy megvédhessék az ország jogait; mert amit erő és hatalom elvész, azt az idő és kedvező szerencse ismét visszahozhatják, de miről a nemzet, félve a szenvedésektől, önmaga lemondott, annak visszaszerzése mindig nehéz és mindig kétséges.”

A provizórium (1861-65)

„Wir können warten.” (Schmerling)

Az országgyűlés feloszlatását 1861 novemberében az „ideiglenes rendszabás” bevezetése követte, melyet maga Schmerling is – bízván abban, hogy a februári pátens által kibővített birodalmi parlamentbe előbb vagy utóbb a magyarok is elküldik követeiket – átmeneti (provizórikus) állapotnak tekintett. A rendszabás értelmében visszaállították az ‘50-es évek közigazgatását, de az igazgatást a ‘48 előtti kormányszervekkel (igaz, azok jogkörét erősen korlátozva) végezték. A megyék élére főispáni helytartók kerültek, akik az önkormányzatok működését felfüggesztették. A központi magyar kormányszékek élére Schmerling igyekezett saját embereit állítani. Így került kancellári székbe gróf Forgách Antal, míg a helytartóiba gróf Pálffy Móric, de a birodalmi kormányban is teret vesztett a konzervatív arisztokrácia: Szécsent Esterházy Móric váltotta fel. A miniszterelnök döntéseinek hatására az országban ismét felerősödött az októberi diplomát vagy az 1848-at a diplomával egyeztetni kívánó konzervatívok hangja. Gróf Apponyi György országbíró tudta, hogy előbb-utóbb az uralkodó ismét összehívja az országgyűlést, s ezért azon igyekezett, hogy addigra – megbontván a ‘48-as tábort – egy konzervatív, megegyezésre hajlandó többséget sorakoztasson ott fel. E cél szellemében készítette el memorandumát (emlékirat), melynek tengelyét a Pragmatica Sanctio és a ‘48-as törvények egyeztetési kísérlete képezi. Apponyi a birodalom két része közti kapcsolatot olyan „egyenjogú dualizmus” alapján képzelte el, melyben a felek külön parlamenttel és kormánnyal rendelkeznek. A Pragmatica Sanctióban megfogalmazott közös ügyek – kül-, had-, pénzügy és a kereskedelem – intézésére megfelelő minisztériumokat, valamint a két országgyűlésből kiküldött „delegatiok”-at képzelt el. Az uralkodó azonban ekkor még túlzottnak tartotta az elképzeléseket, így Apponyinak le kellett mondania.

A konzervatív kísérlet kudarca után a kezdeményezés a liberálisok kezébe került át. Az elkövetkező időszakra két tényező bírt döntő hatással: egyrészt az, hogy a kompromisszum kérdésében mennyi engedményre hajlandó az ellenzék vezére, az ekkor még Eötvössel is nézetkülönbségen lévő Deák, valamint az, hogy a megegyezés konzervatív formáját elutasító Schmerling meddig tudja megőrizni pozícióját.

Úgy tűnt, hogy az idő inkább a magyar liberálisokat sürgeti. 1862-ben Kossuth új, a nemzetiségi autonómiát kiterjesztő konföderációs tervvel állott elő, s ez, valamint a Nedeczkyküldetés megrettentette a liberálisok jobbszárnyát. A ‘61-es országgyűlésen vezérszerepet játszó Podmaniczky egyértelművé tette aggodalmaikat, mikor kijelentette, hogy inkább megy a bécsi Reichsratba, mint Zágrábba valamiféle szláv parlamentbe. Eötvös a liberális eszméket látta veszni, ha a konzervatív kiegyezési taktika kerekedne felül, ezért ő is az összparlamenti részvételt javasolta. Az 1863. évi erdélyi választáson a magyarok kisebbségbe kerültek, s Erdély elküldte követeit a Reichsratba. A nemzetiségek növekvő nyomásától, valamint a szórványosan fellángoló parasztmozgalmaktól félő nemesség soraiból egyre többen vélték úgy, hogy addig kell az udvarral megegyezni, míg nem késő. A nagyhatalmak segítségében bizakodók amúgy sem túl nagy lelkesedését pedig az a tény lohasztotta le végképp, hogy a lengyel felkelés bukását közönyösen nézték végig Európa liberális államai. Az ellenállás kifáradt.

A magyar liberálisok elbizonytalanodásával párhuzamosan kudarcba fulladt Schmerling politikája is. Láthattuk, hogy a miniszterelnök alkotmányos összbirodalmi kísérlete 1863-ban Frankfurtban zátonyra futott Bismarck ellenállásán. Ez és a fokozódó pénzügyi problémák megosztották az eddig őt támogató osztrák liberálisokat. Egyre többen ismerték fel, hogy nem lehet vezető hatalom egy olyan állam, melynek egyik fele alkotmányos, a másik pedig nem. A dán háború után felerősödtek azok a hangok, melyek követelték a magyar országgyűlés összehívását és a birodalom két fele közti viszony alkotmányos rendezését. Az események – és valószínűleg a liberális miniszterelnököt nem szívelő Albrecht főherceg – hatására Ferenc József döntött: a volt cseh helytartót, a konzervatív Belcredi grófot bízta meg a reformok feltételeinek létrehozásával. Az ő személyére volt szükség ahhoz, hogy a Deákkal már 1864 karácsonyán megkezdődött titkos tárgyalások sikeréhez megfelelő háttér teremtődjön.

A kiegyezés (1865-67)

„Nem hiszem, hogy e javaslat életbe léptetése alkotmányos önállásunkat megsemmisítené...”

 

(Deák) „Én e tényben a nemzet halálát látom... Ne vidd azon pontra a nemzetet, melyről többé a jövőnek nem lehet mestere.”

 

(Kossuth)

Deák 1864-ben a pesti Angol Királynő szállodában lakott, s itt folytatta tárgyalásait az 1865 februárjától már Ferenc József hivatalos megbízottjának számító ókonzervatív Augusz Antal báróval. A megbeszéléseken Deák elfogadta közös alapnak a Pragmatica Sanctiót, Augusz pedig biztosította, hogy a császár hajlandó szakítani a schmerlingi koncepcióval. Az egyeztetések sikerét mutatta, hogy 1865. április 16-án a Pesti Naplóban, az ún. húsvéti cikkben Deák nyilvánosságra hozta megegyezési szándékát, s annak megváltozott alapelvét: „Egyik cél tehát a birodalom szilárd fennállása, amelyet nem akarunk semmi más tekintetnek alárendelni. Másik cél pedig fenntartása Magyarország alkotmányos fennállásának, jogainak,... melyekből többet elvenni, mint amit a birodalom szilárd fennállhatásának biztosítása múlhatatlanul megkíván, sem jogos nem volna, sem célszerű.” A konklúzió egyértelmű: Deák elsődlegesnek tartja a birodalom fennmaradását, s a magyar alkotmányos törekvéseket e határon belül kívánja érvényesíteni. Schmerling jogeljátszásra építő politikája, s vele a miniszterelnök is megbukott. Utóda, Belcredi méltányolta a magyar liberálisok immáron módosult álláspontját, így a provizórium időszaka lezárult.

A helytartó és a kancellár elmozdítása után 1865 decemberében Ferenc József magyar nyelven elmondott beszédével megnyílt az országgyűlés. A császár kedvező tárgyalási alapnak tartotta a Pragmatica Sanctiót, ugyanakkor fenntartásait hangoztatta ‘48 visszaállításával kapcsolatban. Hosszú alkudozásra kellett felkészülni, ám Deák bízott a mögé felsorakozók – a Deák-párt – támogatásában. A 180 Deák-párti képviselővel szemben a volt Határozati Párt – most „Balközép”-nek nevezték – csak 94 főt tudott mozgósítani; a Deákot támogató konzervatívok 21, míg Böszörményi László „szélbal” csoportja 20 helyet mondhatott magáénak. A parlamenti többség birtokában Deák elfogadtatta saját, a „kiegyenlítésről” szóló felirati javaslatát. A felirat elutasította a diplomát és a pátenst, kérte a felelős kormány kinevezését, a megyék és a ’48-as törvények helyreállítását. Belcredi – császárát is meglepve – elutasította a ‘48-as liberális törvények visszaállítását, majd felajánlotta lemondását. Ferenc József a kormányválságot bármi áron el kívánta kerülni, ezért a lemondást nem fogadta el, hanem inkább Belcredihez közelítve módosított álláspontján. A tárgyalások már majdnem holtpontra jutottak, mikor júniusban kitört a porosz-osztrák háború, így az országgyűlést elnapolták. A königgrätzi katasztrófa után azonban már nem lehetett tovább halogatni a változtatásokat. Deák kitűnő taktikai érzékkel – a radikálisok által javasolt alkalomkihasználást elutasítva – nem keményített a liberálisok feltételein. Lépését az a feltevése is indokolta, hogy osztrák győzelem esetén Ausztria a német térség vezető hatalmává vált volna, s ez – itt mintegy megismétlődik 1848 külpolitikájának egyik alapelve – nagyobb szabadsághoz juttathatta volna Magyarországot, míg most a kényszerhelyzetben erősebben ragaszkodik majd a dunai területek egységéhez.

A katonai vereség miatt még inkább elbizonytalanodott császár megpróbált választani Belcredi konzervatív monarchizmusa és a Deák által ígért dualista „kiegyenlítés” között. Választásában most helyes helyzetértékelés segítette: Belcredi kormányzata az új helyzetben nem jelentett alternatívát, ezért leváltotta kancellárját. Utóda, a német egység ellenfeleként hírnevet szerzett szász Beust báró meggyőzte arról, hogy valamennyi nemzetnek nem lehet kedvezni, ezért a fenyegető pánszláv veszély ellen a kormányzatnak azokra kell támaszkodnia, „... akiknek a legnagyobb életerejük van, egymáshoz szellemileg közel állnak, és kölcsönös érdekeik közvetlenül érintkeznek, ti. a német és a magyar elemre”.

1867 januárjában a bécsi Ballhausplatzon, a külügyminisztérium palotájában újra kezdődő tárgyalásokon a magyar felet már gróf Andrássy Gyula vezette. Ferenc Józsefnek sikerült elérnie, hogy a közösnek szánt ügyek legkényesebbike, a hadügy „alkotmányos fejedelmi joga” maradt, emellett közös üggyé lépett elő a nemzetközi gazdasági szerződések kérdése. Az aggályoskodó Deákot Andrássy azzal szerelte le, hogy a döntés elhúzódása a szélsőbal kezére játszik, de az új helyzet elutasítása esetén egyébként sem fogadja el a miniszterelnöki tárcát. Deák meghátrált, így a császár február 17-én kinevezte a felelős magyar kormányt, melyben Andrássy mellett Lónyay és Eötvös is helyet kapott. A kiegyezési törvényekről szóló vita az év májusában fejeződött be. Az utolsó szavazáson 209 képviselő igennel, 89 nemmel voksolt, míg 83 – főként a nemzetiségeket képviselő – tartózkodott. Június 8-án a budai Mátyás-templomban Liszt Koronázási miséje közben gróf Andrássy Gyula és a kalocsai érsek Ferenc József fejére helyezte a szent koronát. Az országnak immáron törvényes királya volt.

EURÓPA ÉS AZ EURÓPÁN KÍVÜLI VILÁG 1870-90 Európa 1870-90

Európa a nemzeti átrendeződés lezárulása után

1871-re Európa nyugati felén a német és az olasz egység megszületésével lezárult a nemzetállamok kialakulása, s mivel a kialakuló stabil országhatárok már nem tették lehetővé a hatalmi terjeszkedést, időszerűtlenné vált a hagyományos dinasztikus expanzió is. Ugyanakkor Franciaország meggyengülésével és a német nagyhatalom megjelenésével a 19. század elejére kialakult hatalmi egyensúlyban változás következett be. Németország azonban továbbra is csak egy megnagyobbított Poroszországként, konzervatív módon politizált, így aztán az erőegyensúly módosulásának hatalmi viszonyokat érintő következményei az 1890-es évekig nem jelentkeztek. A francia várakozások ellenére a nagyhatalmak belenyugodtak az 1871-ben előállt helyzetbe. A következőkben tekintsük át a vezető európai államok politikai céljait és lehetőségeit.

Az antidemokratikusan, felülről létrehozott egység Németországban a Hohenzollerneket, s a konzervatív porosz junkert, Bismarckot juttatta vezető pozícióba. Hiába volt tehát az ország katonai, demográfiai vagy éppen gazdasági fölénye, e fölényt a bismarcki diplomácia nem európai térnyerésre, hanem a megszerzett pozíció megóvására kamatoztatta. A kialakult viszonyok megőrzésének oka az volt, hogy a kancellár helyesen ismerte fel: a német egység most még csak dinasztikus kompromisszumok és katonai sikerek eredménye, így tehát egyfajta belső „katalizátorra”, a német nacionalizmusra van szükség, hogy teljessé legyen. Ennek feltétele – Bismarck szerint – a tényleges biztonság és a látszólagos fenyegetettség kényes egyensúlya volt. Tényleges biztonság, mert a belső viszonyok rendezése enélkül nem lehetséges, és fenyegetettség, hogy a németek egymásra találását meggyorsítsa. E két tényező befolyásolta a bismarcki külpolitika két hátralévő évtizedét: Elzász bekebelezésével felélesztette a francia revánsigényt, így megteremtette a német nacionalizmust magas hőfokon tartó fenyegetettséget, míg ezzel párhuzamosan a német diplomácia mindent megtett azért, hogy ezt elhárítsa. A német politika első embere bonyolult kettős játékba kezdett, melynek lényege Franciaország elszigetelése, valamint a konzervatív monarchiák közti szolidaritás felélesztése volt. Ez utóbbi ötletét, a „három császár szövetségét” már 1867-ben felvetette, ám akkor még a Ballhausplatzon süket fülekre talált, 1871 után azonban módosult körülmények között ismételhette meg ajánlatát. Láthattuk, hogy a revánsra vágyó francia köztársaság „szalonképtelennek” számított az európai udvarokban, így aztán megbízottai hiába kilincseltek a nagyhatalmak támogatásáért. Bismarck tehát jó érzékkel – amennyire módjában állt – igyekezett elősegíteni ennek az államformának a fennmaradását, mert tudta, hogy egy monarchikus fordulat jelentősen javíthatná a franciák diplomáciai pozícióit, ugyanakkor ezzel párhuzamosan megpróbálta Ausztriát és Oroszországot megnyerni a konzervatív szövetség gondolatának. A német-orosz közeledésnek nem voltak különösebb akadályai, a Monarchia azonban nehezebb falatnak bizonyult, pedig megnyerése Bismarck számára két okból is fontos volt: egyrészt úgy vélte, hogy Oroszország ellensúlyát képezhetné a dualista állam, másrészt pedig attól félt, hogy a Königgräzet nehezen felejtő katonai elit Németország helyett hajlandóbb lesz Franciaország irányába nyitni. Ezért a német kancellár azon munkálkodott, hogy a három hatalom közötti ellentéteket elsimítsa vagy azok létrejöttét még keletkezésük előtt megakadályozza. Így aztán nem is véletlen, hogy több alkalommal is felhívta a németek hatalmi küldetését emlegetők figyelmét arra, hogy Németország még nem kész a gyarmati politikára (hasonlata szerint országa így arra a lengyel nemesre hasonlítana, aki fehérnemű nélkül veszi fel a bundát), valamint arra is, hogy érdektelen a balkáni kalandokban. Ez utóbbitól azért is kívánta magát távol tartani, mert látta, hogy az osztrák-orosz viszony döntően ezen múlik, s a két hatalom Németországhoz való kapcsolatát Bismarcknak a Balkán-kérdésben történő állásfoglalásától teszi függővé. A kancellár azonban sietett kijelenteni, hogy a Balkán neki egyetlen pomerániai gránátos csontjait sem érné meg. A három hatalom egymásra találásának ennek ellenére is igen komoly következménye lehetett; mégpedig az, hogy szövetségük esetén nemcsak erejük, hanem ellentéteik is összeadódnak. Így az áhított szövetség azt is feltételezte, hogy Németországnak akarva-akaratlanul bele kell majd avatkoznia a többiek vitáiba, ezáltal egyik vagy másik fél múlhatatlanul meg fog rá neheztelni, ráadásul egy ilyen konzervatív szövetségben való részvétellel elveszítheti Anglia hagyományos jóindulatát is.

A Német Császárság számára Oroszország számított a legfontosabb partnernek, már csak azért is, mert Bismarck mindenáron el akarta kerülni egy kétfrontos (orosz és francia) háború veszélyét. Gorcsakovnak, szentpétervári kollégájának tudtára is adta, hogy megértő az oroszok lengyelországi jelenléte és balkáni törekvései iránt, s a Romanovok ázsiai térhódítását sem ellenzi. A hatalmas területű, 75 millió lakosú kolosszus azonban az 1861-es reformok ellenére sem igazán mutatta a változás jeleit, s hiába állt az 1874-es általános hadkötelezettség bevezetése után rendelkezésre a hatalmas embertömeg, megfelelő felszerelés és kiképzés hiányában nehezen volt hadba vethető. Az orosz diplomácia fel is mérte a hiányosságokat, s a hagyományos dinasztikus expanziót Ázsia elmaradott térségei felé irányította. 1870 után II. Sándor udvarában az európai status quo hívei kerültek túlsúlyba, s ennek áldásos következménye hamarosan még a korábban folyamatosan krízispontként kezelt Balkán térségében is megmutatkozott. Bár 1871-ben II. Sándor – az angol ellenkezés dacára – úgy döntött, hogy nem tartja magára nézve kötelezőnek az 1856-os londoni konferencia azon határozatát, melynek értelmében semlegesítik a Fekete-tenger partvidékét, ennél tovább azonban nem merészkedett. A félszigeten magasra csapó nacionalista indulatoktól megrettent orosz vezetés korábbi álláspontjával szemben a ‘70-es években hitet tett a török integritás (területi sérthetetlenség) mellett, ugyanakkor Lengyelország kérdésében a németekkel való érdekközösséget hangoztatta. A cár nem lépett fel a vereséget szenvedett Franciaország érdekében sem, további meggyöngítését azonban ugyanúgy szükségtelennek tartotta, mint a francia revánstörekvéseket. Álláspontja nagyban elősegítette Németország és a cári birodalom közeledését.

A szövetség harmadik jelöltje, az Osztrák-Magyar Monarchia a felületes statisztikusok számára biztató képet festett; 35 millió lakosával, 600 ezer km²-nyi területével és egymilliós hadseregével Európa egyik nagyhatalmának tűnt, de ez a nagy-hatalmiság csupán látszat volt. Valójában a Monarchiát jelentősen gyengítette az iparosodottság alacsony foka és az a tény, hogy nemzetiségei egyre inkább a határokon kívül megszülető nemzetállamaik felé fordultak. E centrifugális erők leküzdése az állam szinte minden erejét igénybe vette, ráadásul itt még az a domináns etnikum is hiányzott, mely számarányánál fogva – mint Oroszországban – túlsúlyt képezhetett volna. A német és magyar népesség együttesen sem érte el a hozzávetőleg 15 milliós szláv lakosság létszámát, ami arra sarkallta a birodalom egyes vezetőit, hogy megbarátkozzanak a „trializmus” gondolatával, vagyis azzal, hogy az osztrák-magyar elit mellett az állam vezetésében részt kaphassanak a szlávok is. Ez az etnikai heterogenitás szabta meg a Monarchia külpolitikai lehetőségeit is. Bár a vérmesebbek a feladott németországi helyett a balkáni küldetésről beszéltek, hamar nyilvánvalóvá lett, hogy a külpolitikai cél nem lehet más, mint a defenzíva, a dualista állam fennmaradásához szükséges körülmények megteremtése és a Monarchia egységének védelmezése. Hogy Európa vizein merre tartson a törékeny hajó, abban még az összetartani akaró magyarok és osztrákok sem igen tudtak megegyezni. A folyamatos egyeztetési problémák következtében gyakorta jutott holtpontra a közös külügy, s vált szinte lehetetlenné az aktív diplomácia fenntartása; holott a már korábban is említett szupranacionális szervezetnek létszükséglete lett volna a sikeres külpolitika. Így aztán nem maradt más lehetőség, mint az aktivitás imitálása, s annak elhitetése, hogy a Monarchia léte európai szükségszerűség. A fennmaradás objektív feltételének hiánya azonban sorsát a hatalmi viszonyok alakulásához kötötte.

A Monarchia külpolitikáját néhány kitérőtől eltekintve két évtizedig – ebből öt esztendőt a külügyminiszteri székben töltött – Beust báró személye határozta meg. Attól függetlenül, hogy udvari körökben még kísértett a nagynémet eszme, belátta: a porosz vezetésű kisnémet egység immáron realitás, tehát nem folytatható a németországi politika, s nincs más választás, mint az új helyzet elismerése. A kancellár elutasította a francia revánsvágyra építő külpolitikát, helyette a Német Császársággal való megegyezést szorgalmazta, mert úgy vélte, ezáltal lehetséges a közeledés Oroszországhoz is. A későbbi bonyodalmakat azonban már most előre vetítette az a tény, hogy 1867-ben az arisztokrácia hagyományosan oroszellenes köreit képviselő gróf Andrássy Gyula lett a magyar miniszterelnök.

Franciaország 1870-es katasztrofális veresége ellenére is fontos szerepet játszott a nagyhatalmi koncertben. Az 1871 májusában megkötött frankfurti béke értelmében az ország 5 milliárd aranyfrank hadisarcot tartozott fizetni, emellett át kellett adnia Elzász-Lotaringiát. A fizetés teljesítését a német vezetés 1874-ben jelölte meg, addig megszálló csapatok maradtak az országban. A köztársaság létrejöttével az ország – ha nehezen is, de – szakított a bonapartizmus kalandorságával és konszolidálni igyekezett önmagát. Az ország igyekezett nagy létszámú hadsereget fegyverben tartani, s aktív külpolitikát folytatni, de a romló demográfiai és gazdasági mutatók erősen kétségessé tették a vezető hatalmakkal folytatott verseny végeredményét. A köztársaság vezetői azonban képtelenek voltak arra, hogy szembenézzenek a francia hatalmi pozíciók romlásával, s a napirendről levegyék a reváns kérdését. Ez utóbbit már csak azért sem tehették, mert az ezt kimondó kormányt rögtön megbuktatta volna a nacionalista indulat. Így a mindenkori francia külpolitikát a reváns (Elzász visszaszerzése) határozta meg, s a politikai irányzatok közti különbség csupán annak megvalósítási módjában mutatkozott. 1871 után a Thiers által képviselt „alkalmazkodás” és a kedvező helyzet kivárásának taktikája a súlyos békefeltételek teljesítését, ezáltal a szabad mozgástér mielőbbi visszaszerzését irányozta elő, míg Gambetta, a nemzeti védelem kormányának hadügyminisztere és MacMahon tábornok az azonnali visszavágást sürgette. Kezdetben Thiers elképzelése győzedelmeskedett: a franciák 1873 szeptemberéig kifizették a hadisarcot, így visszanyerték cselekvési szabadságukat. Ezek után a francia külpolitikát folyamatosan az a cél vezette, hogy elkerüljék azt – ami már bekövetkezett! –, hogy elvesszen az ország nagyhatalmi pozíciója. A rosszul megfogalmazott cél arra sarkallta az egyedülléttől félő Franciaországot, hogy bármi áron, de szövetségeseket szerezzen. Lehetséges szövetségesként a megnyerhetőnek tűnő Monarchia éppúgy számításba jött, mint a liberális Anglia vagy éppen a cári Oroszország, melynek támogatásáért cserébe még a lengyel- és törökbarátságról is hajlandóak lettek volna a vérmesebbek lemondani. A sok cél azonban gyakorta egymást keresztezte, ezért a németellenes szövetséget nem sikerült létrehozni. Nem is véletlen, hogy a franciák 1871 után mintegy „kárpótlásként” rávetették magukat a gyarmatokra, ahol szintén politikai bonyodalmakat okoztak. Így aztán elmondhatjuk, hogy a bonapartizmus bukása után is a francia diplomácia – igaz, más okokból – tartotta mozgásban Európát és a gyarmatokat.

A hatalmi koncert ötödik tagja, Nagy-Britannia ennek éppen az ellenkezőjét cselekedte. Mivel a szigetországnak hagyományosan nem voltak kontinentális és még nem voltak gyarmati ellentétei Németországgal, nem is ellenezte a frankfurti békével deklarált változásokat. Sőt, némileg elégedetten konstatálta, hogy III. Napóleon agresszív politikájának befellegzett. A brit diplomácia érzékeny pontját már évtizedek óta a „keleti kérdés” képezte, a Gladstone vezette kabinet azonban helyesen érzékelte, hogy az oroszok balkáni aktivitása csökkent. Ennek az lett a következménye, hogy a liberális kormányzat figyelme elfordult Törökországtól, s hagyta, hogy a balkáni nemzeti mozgalmakkal inkább a törökökkel szomszédos Monarchia foglalkozzon. A felszabaduló energiákat az ország ebben az időszakban egyre inkább a gyarmatokra, ezen belül is az alig feltárt, hatalmas fekete kontinensre irányította.

A „pentarchián” (ahogy a vezető „ötöket” már a korszakban is nevezték) kívül rekedtek számára aligha termett hatalmi babér a hetvenes években. Talán csak a kis, de iparilag fejlett Belgium tudott gyarmati eredményeket felmutatni. A nagy múltú ibériai állam, Spanyolország a köztársaságiak és a monarchista „karlisták” (VII. Ferdinánd trónra pályázó öccsének hívei) harcának színterévé változott, s a zűrzavart tovább növelte, hogy az ország maradék gyarmatai fokozták függetlenségi erőfeszítéseiket. A gazdasági és politikai függő helyzetbe került Törökországot a század második felében a nagyhatalmak már gátlástalanul használták fel politikai céljaik érdekében. A skandináv országok őrizték ugyan függetlenségüket, de ennek megtartása úgy látszott legvalószínűbbnek, ha fokozatosan haladnak a semlegesség politikája felé. A Balkán függetlenedő államai – Románia és Szerbia – határaikon kívül rekedt „testvéreik” Piemontjaivá szerettek volna válni, s Piemonthoz hasonlóan a nagyhatalmak segítségét várták (ekkor még hiába), hogy a török zsarnokság alól felszabadíthassák a félszigetet.

A nemrég megteremtett Olasz Királyság is csak igényeiben és lakosságának létszámában (30 millió fő) volt nagyhatalom, valójában azonban az ehhez szükséges anyagi feltételeknek a fiatal állam még híján volt. A nagyoknak Európán kívül sem akadt még valódi vetélytársa, mert az Egyesült Államok ekkoriban polgárháborús sebeit gyógyítgatta, Japánban pedig még aligalig látszottak a Meidzsi-reformok eredményei. A ‘70-es évek a stabilitás és Európa abszolút világhatalmának koraként kezdődtek, ám e stabilitás egy évtizeden belül éles kontinentális és gyarmati hatalmi versengéssé változott.

A nemzetközi kapcsolatok (1871-78)

A Balkán-háború és a berlini kongresszus

A frankfurti békét követő hét esztendő eseményeit a francia külpolitika aktivizálódása és a balkáni nemzeti mozgalmak fellendülése határozta meg. A francia diplomácia mozgásba lendülése nemcsak az alkalmazkodási politika sikerének következménye volt, hanem szerepet játszott benne az európai diplomácia szokásrendszerének átalakulása is. A diplomáciában – Oroszországot kivéve – ez időre egyre nagyobb teret kaptak az alkotmányos formák, a külpolitikát a parlamentek, s rajtuk keresztül a választásra jogosult tömegek irányították, de igen fontos szerepet játszott a sajtó vagy egyes gazdasági körök nyomása is. Franciaországban vagy Nagy-Britanniában az alkotmányos formák segítségével tömegeket lehetett bevonni a közös célok megvalósításába, megnyerni a revánsnak vagy éppen a civilizációs küldetéstudatnak. A német külpolitikát ugyanekkor éppen az fogta vissza jelentősen, hogy porosz, nem pedig német volt. Bismarck, aki kancellárként lényegében alkotmányos felelősség nélkül vezette a külügyet, császárával együtt teljesen szabadon irányíthatta a „megnagyobbított Poroszország”-ot. A kérdés pusztán csak az volt, hogy e személyhez kötött rendszer mennyiben lesz működőképes nála csekélyebb képességű utódai alatt. A Monarchia diplomáciáját eközben épp az korlátozta, hogy egy időben túlontúl sok, egymásnak gyakran ellentmondó érdeket próbált érvényesíteni és a külföld felé reprezentálni. E külpolitikában a dinasztikus és parlamentáris elemek keveredését és sokszor egymást kioltó hatását figyelhetjük meg. Oroszország most is kilógott a sorból. Külügyét a cár teljesen autokrata (tekintélyelvű) módon dinasztikusan irányíthatta, legfeljebb arra kellett ügyelnie, hogy a pánszláv törekvések és az ezekkel gyakorta szemben álló konzervatív szolidaritás – a Balkán kérdésében épp e kettő ütközött – megfelelő egyensúlyát megtalálja.

A hetvenes évek elején fenyegető problémának még nem a keleti kérdés, hanem a német megszállás alól felszabadult Franciaország feléledése látszott. A köztársaság elnökévé ugyanis 1873-ban a revansista és monarchista MacMahont választották meg, aki szakított Thiers alkalmazkodásával, s már a következő évben hadseregreformra szánta el magát. A francia haderő létszámát 25%-kal megemelték, ezzel párhuzamosan szinte minden fórumon elősegítették a germanofóbia (németektől való félelem) terjedését. Fellépésükhöz kedvező hátteret jelentettek Németország belső nehézségei, elsősorban a bajor katolikusok ellen vívott „kultúrharc”. Ám Bismarck jó előre felkészült a francia diplomáciai offenzívára: 1873-ban tető alá hozta a „három császár szövetségét”, mely ugyan nem bírt franciaellenes éllel, hisz a Monarchiát erre nehéz lett volna rávenni, de mégis előírta, hogy tagjai rendszeresen konzultáljanak egymással, ha a nemzetközi helyzet úgy kívánja. A kancellár számára ennél jóval értékesebb volt az a katonai konvenció (egyezmény), melyet Oroszországgal az év elején kötött. A konvenció kimondta, hogy a szerződő felek katonailag is támogatják egymást, ha egy harmadik hatalom valamelyiküket megtámadná – s ez nyilvánvalóan Bismarcknak kedvezett.

Az orosz jóindulatot felhasználva a kancellár 1875 elején úgy döntött, hogy megijeszti a feltüzelt Franciaországot. A vezérkar preventív (megelőző) háború tervét dolgozta ki, a Post című lap pedig világgá kürtölte a háborús veszélyről szóló hírt. A német diplomácia azonban túllőtt a célon; Anglia a német fenyegetés ellen foglalt állást, ám ami még jobban meglepte Bismarckot, a cár és külügyminisztere, Gorcsakov Berlinbe utaztak, hogy szándékától eltérítsék a német vezetést. A cár egyértelművé tette, hogy nem kívánná a három császár szövetségét franciaellenes háborúra használni. Kijelentése nyomán az elszigeteltségtől rettegő francia diplomácia fellélegzett, a németeknek pedig el kellett gondolkozniuk azon, hogy a nagy nehezen összekovácsolt konzervatív szövetségi rendszer vajon kibír-e még egy ilyen erőpróbát.

Alig csendesedett el azonban a háborús riadalom keltette diplomáciai hullámverés, máris egy újabb válsággóc hívta fel magára a figyelmet: a Balkán, ahol a hatvanas évek változásai nem múltak el nyomtalanul. Az 1881-ben kikiáltott Román Királyság és Szerbia a hetvenes évek elején fokozta törökellenes aktivitását. A szerb vezetés támogatta a még török függésben lévő, szomszédos Bosznia és Hercegovina függetlenségi mozgalmait, s közben abban reménykedett, hogy a nagyhatalmaknál e törekvése megértésre talál. 1875-ben Hercegovinában általános felkelés bontakozott ki, melyet Oroszország támogatott, a Monarchia pedig „megértett”. A felkelők egy idő után látványos sikereket értek el a hegyi terepen nehezen mozgó török reguláris erők ellen, s úgy tűnt, belátható közelségbe került a teljes függetlenség. A török integritás fenyegetése azonban elgondolkoztatta a szentpétervári, a bécsi és a londoni diplomatákat: „Mi lesz, ha megváltoznak a balkáni hatalmi viszonyok, s új nemzetállamok jönnek létre?” Természetesen a „Balkán-kérdés” megoldására mindegyik fél a saját érdekében álló javaslatokat tett. Oroszország azt tanácsolta a Portának, hogy adja meg az autonómiát, a Monarchia félt, hogy az autonóm Hercegovina egyesülhet Szerbiával, ezért nem támogatta az orosz javaslatot, Disraeli konzervatív kabinetje pedig arra biztatta Isztambult, hogy ne engedjen. 1876 áprilisában a bolgárok is felkeltek a török uralom ellen, de a Porta az angol támogatásban bizakodva megmakacsolta magát, és folytatta a háborút. Az események a törököket látszottak igazolni: a bolgár felkelés elbukott, s a hadsereg a szokásos módon – népirtással – torolta meg a rebelliót. Ezt már nem hagyhatta szó nélkül Szerbia és Montenegró; az év júniusában hadat üzentek a Portának. A lokálisnak induló konfliktus immáron a régió egészét fenyegette, s a válság kiterjedése új állásfoglalásra késztette a kérdésben érdekelt két nagyhatalmat, a Monarchiát és Oroszországot. Ez az állásfoglalás pedig a három császár szövetségének szakítópróbájává válhatott, ha nem sikerül idejében mindegyik fél számára megnyugtató megoldást találni.

A két hatalom közti egyeztetést jelentős mértékben megnehezítette, hogy a Ballhausplatzon 1873 óta az oroszellenességéről híres magyar Andrássy Gyula gróf irányította a külügyet. Jobb meggyőződése ellenére mégis tárgyalóasztalhoz ült orosz partnerével, s a felkelők győzelme, illetve veresége esetére is megfogalmazták alternatíváikat, melyek centrumában a hagyományos dinasztikus osztozkodás állt. A felkelők győzelmét valószínűsítették, így erre az esetre dolgozták ki az árnyaltabb tervezetet. A Monarchia – nehogy Szerbia megnövekedjen – befolyása alá vonta volna Bosznia-Hercegovinát, Oroszország pedig bekebelezte volna Dél-Besszarábiát. A kevésbé várt vereség estére pedig ígéretet tettek arra, hogy megóvják Szerbiát.

Általános meglepetésre Szerbia és Montenegró gyors és súlyos vereséget szenvedett, s a török csapatok néhány hét múlva már Belgrád felé közeledtek. Az orosz diplomácia kellemetlen helyzetbe került: vagy vállalja a közvélemény nyomására a török és – Ignatyev, konstantinápolyi követ emellett kardoskodott – esetleg az osztrák háborút, s szláv testvérei segítségére siet, vagy belenyugszik a török sikerekbe, ami által ugyan fennmaradhat a balkáni status quo, de Oroszország elveszítheti a balkáni szláv népek bizalmát. A pétervári dilemmát Andrássy Gyula is érzékelte, s uralkodóját megpróbálta rábeszélni az (oly régóta dédelgetett) oroszok elleni háborúra. A két fél számításaiból természetesen nem hagyta ki a harmadikat, Németországot sem. Andrássy és Gorcsakov kipuhatolták Berlin szándékát, ám a német álláspont csalódást keltett: Bismarck a három császár szövetségét féltve, az egyeztetést és a háborús indulatok lehűtését tanácsolta. 1877 elején a budapesti egyezményben a két fél megállapodott abban, hogy a Monarchia semleges marad, az oroszok viszont hadműveleteiket csak a Balkán keleti részére terjesztik ki. Áprilisban az oroszok az angol tiltakozás ellenére is hadat üzentek a Portának, s hadseregük júniusban Szisztovo mellett vereséget mért a török csapatokra, majd elérte a Balkán-hegység hágóit. Itt, a Sipka-szorosnál és Plevna váránál azonban négy hónapra megmerevedett a front, a törökök szívósan ellenálltak. Decemberben azonban megtörtént az áttörés, a Balkán-hegység lejtőin lezúduló oroszok elfoglalták Drinápolyt, s januárban Konstantinápoly közelébe jutottak. Ezzel párhuzamosan a török védelem a Kaukázusban is összeomlott. A hírek hatására Anglia és a Monarchia úgy döntött, hogy figyelmezteti az oroszokat: további offenzívájuknak kiszámíthatatlan következményei lesznek. Gorcsakov megállást tanácsolt a túlbuzgó tábornokoknak, s január 31-én fegyverszünetet kötött a törökkel. Ez azonban nem elégítette ki a boszporuszi orosz jelenlét miatt felzúdult brit közvéleményt. Februárban Disraeli parancsot adott, hogy a flotta fusson be a Márvány-tengerre, s érdeklődött arról, hogy a Monarchia hajlandó lenne-e részt venni egy oroszellenes fellépésben. Andrássy érezte, hogy itt a ragyogó alkalom: az uralkodó részvételével tartott közös minisztertanácson a háború mellett érvelt, ám a konzervatív szolidaritás erősebbnek bizonyult, s az angol felvetésre nemleges válasz született. Így az oroszok lényegében szabad kezet kaptak a keleti kérdés rendezéséhez. Az 1878. március 3-án San Stefanóban megkötött béke deklarálta Románia, Szerbia és Montenegró teljes függetlenségét, Oroszország megkapta Besszarábia déli részét, valamint Batumi és Kars térségét a Kaukázusban. A Trákiát és Macedóniát is magában foglaló Nagy-Bulgária autonómiát kapott, s területén két évre orosz megszálló csapatok maradtak. Ez utóbbi lépés azonban Anglia és a Monarchia számára azt jelezte, hogy a cári hatalom immáron aktívan jelen van a Balkánon. A két ország ezért jegyzékben fenyegette meg Pétervárt: vagy nemzetközi konferencia elé viszi az ügyet, vagy további, immáron súlyosabb lépések következményeit kell elviselnie. Az üres fenyegetés és a Bismarck iránti bizalom hatására Gorcsakov belement abba, hogy a keleti kérdést ismét a nagyhatalmak elé vigyék.

Az 1878 júniusára összehívott berlini kongresszus előtt lázas egyeztetési tárgyalások folytak. Anglia a törököktől megkapta Ciprust, ugyanakkor támogatta, hogy a Monarchia okkupálja (katonailag megszállja) Boszniát. Disraeli attól félt, hogy ha ez nem így történik, a Balkánon egy olyan nagy szláv államalakulat jön létre, amely gyökeresen felboríthatja az eddigi egyensúlyt. A találkozó döntésének értelmében Szerbia, Montenegró és Románia függetlenné vált, Bulgária autonómiát kapott, viszont az önálló közigazgatású „Kelet-Ruméliát” leválasztották róla, s elveszítette Macedóniát. A Monarchia lehetőséget kapott az okkupációra, de még arra is, hogy megszállja a Szerbia és Montenegró közt lévő stratégiai jelentőségű Novibazari szandzsákot. A berlini kongresszus eredményeként létrejöttek a balkáni nemzetállamok, ám határaikat nagyhatalmi gyámkodással alakították ki, stratégiai, nem pedig etnikai elveket véve figyelembe.

Ennek az lett a következménye, hogy a régióban az etnikai kérdések néhány évtized alatt szinte kezelhetetlenné váltak, s napjainkig is talán a legfontosabb problémát jelentik. Ráadásul a nagyhatalmak aktív szerepvállalása azzal a veszéllyel járt, hogy európai pozícióik s egymáshoz való viszonyuk a balkáni kérdésekben elfoglalt álláspontjuktól válnak függővé. Ennek első jele már Berlinben látható volt: Bismarck nem állt ki az orosz érdekek mellett, Andrássy pedig egyenesen szembehelyezkedett Gorcsakovval. II. Sándor kancellárja felháborodottan vette tudomásul, hogy a Monarchia a füle botját sem mozdította, mikor az orosz igények szóba kerültek, viszont az előzetes megállapodás értelmében megkezdte az okkupációt. A július 13-án lezárult konferenciáról elégedetlenül távozott a magára hagyott orosz delegáció, mely azzal a hírrel tért haza, hogy a Monarchia és Oroszország viszonya visszavonhatatlanul megromlott.

A szövetségi rendszerek létrejöttének kezdetei (1879-91)

Bár alapvonalaiban nem változott a nemzetközi kapcsolatok rendszere, a hetvenes évek végére a konzervatív szolidaritáson alapuló együttműködés épületén már jelentkeztek az első repedések. A bismarcki külpolitika alaptétele, a francia elszigeteltség fenntartása továbbra is megvalósult, de az Oroszországgal való viszony meglehetősen hűvösre fordult. Az ottani pánszláv körök ugyanis nem tudtak belenyugodni a berlini vereségbe, s számonkérték Bismarckon a kevéssé megértő magatartást. Ráadásul a cár egyre gyakrabban hangoztatta, hogy a német védővámrendszer akadályozza az orosz gazdaság fejlődését, ezért országa más partnerek után fog nézni. Berlinben értettek a szóból, ezért megpróbálták a német-orosz kapcsolatokat felmelegíteni. A Németország magáramaradásától félő Bismarck tudta, hogy az oroszokban csak fel kell keltenie az egyedüllét érzését, s máris önként ajánlkoznak majd. Ezért kapóra jött Andrássy ajánlata: a két ország kössön titkos, öt esztendőre szóló oroszellenes szövetséget. Úgy tűnt, a Monarchia semmit sem kockáztat, mert hiszen az 1879 októberében aláírt „kettős szövetség” éle neki kedvezően oroszellenes volt, a gyakorlatban azonban másról volt szó. A két, részben vagy teljesen német vezetésű államalakulat egymásra találása felborította a hagyományos európai hatalmi konstellációt. Németország az oroszokkal, a Monarchia pedig az angolokkal való történelmi jó viszonyát kockáztatta egy ilyen lépéssel. Bármennyire is nem akarta a német kancellár annak a bizonyos pomerániai gránátosnak a feláldozását, nem térhetett ki szövetségesének balkáni kalandjai, hosszú távon az oroszellenesség elől, ugyanakkor a Monarchiának előbb-utóbb részt kellett vállalnia partnerének nyugati bonyodalmaiból. Ezáltal tehát a két szövetségesnek nemcsak ereje, hanem problémái is összeadódtak, s e problémák együttese évtizedek alatt háborús fenyegetésnyire duzzadt.

A kettős szövetség Andrássy utolsó diplomáciai sikere volt, az orosz-török háború után lényegében bukott államférfinak számított, s vele bukott az oroszellenes irányzat is. Ez a tény, valamint az, hogy Péterváron békülékenyebb hangot ütöttek meg, arra sarkallta Bismarckot, valamint az, hogy Péterváron békülékenyebb hangot ütöttek meg, arra sarkallta Bismarckot, ban az oroszok ajánlatot tettek, hogy ha Berlin garantálja, hogy a Boszporusz és a Dardanellák egy német védelmi háború esetén zárva maradnak, Oroszország semleges lesz. A bécsi konzervatívok, akik egyezkedni, nem pedig hadakozni kívántak a Balkánon, kapva kaptak a közeledésen. Kálnoky Gusztáv, a pétervári követ közös orosz-osztrák-magyar balkáni aktivitást sürgetett, s mikor külügyminiszter lett, orosz kollégájával, a hasonlóan gondolkodó Gierssel 1881 júniusában felújította a három császár szövetségét. Az ismét jónak tűnő viszony lehetővé tette az újabb balkáni állásfoglalást: a két hatalom teljesíthetőnek vélte a szerb igényt a királyi címre, valamint a bolgár területnövelő elképzeléseket, cserébe viszont elvárta, hogy a két ország a Monarchiához, illetve Oroszországhoz igazodjon.

Még ez évben újabb partner jelentkezett Berlinben, a mértéktelen afrikai gyarmati igényekkel bíró Olaszország. Bismarck azonban az emellett Ausztria rovására is gyarapodni kívánó, balkáni befolyást áhító, irredenta (megváltatlan) Itáliát emlegető olasz politikusoknak egyértelműen adta értésükre: „Berlinbe Bécsen át vezet az út.” Az olaszoknak tehát dönteniük kellett, hogy a nehezen megvalósítható dél-tiroli és balkáni területszerzés a fontosabb, vagy az afrikai gyarapodás. Mikor Franciaország megszállta Tuniszt, a megrettent római kormány döntött: 1882-ben csatlakozott a kettős szövetséghez, mely ezáltal „hármas szövetség”-gé bővült. Az olaszok franciaellenes támogatása kapóra jött Bismarcknak, de ő is jól tudta, hogy az irredenta Itália kétes szövetséges, s alkalmasint a többet ígérő oldalára fog állni. Annál fontosabbnak, előretolt balkáni hídfő lehetőségének tűnt a Besszarábia és Bulgária miatt aggódó Románia 1883-as csatlakozása a szövetséghez. A hatalmi tömb olyannyira jól működött, hogy mikor 1884-ben Afganisztánban orosz-angol konfliktus keletkezett, s az angol flotta be kívánt futni a Fekete-tengerre, a szorosok zárva maradtak. A stabil rendszert, látva Bismarck még arra is kísérletet tett, hogy Jules Ferry francia kormányfővel elfogadtassa Elzász végleges német birtoklásának tényét, ám az túlzásnak minősítette az ötletet. Ennek ellenére úgy tűnt, hogy a német kancellár számításai beváltak: Franciaország elszigetelése és egy, a konzervatív szolidaritásra épülő szövetség megalkotása sikerrel járt. A törés azonban már néhány hónap múlva bekövetkezett.

1885-ben Battenberg Sándor fejedelem egyesítette Bulgáriát, s Oroszország a korábbi megegyezés szerint gyámkodni kívánt a megnagyobbodott országon. Általános meglepetésre azonban a bolgárok visszautasították „szövetségesüket”. A konzervatív szolidaritás jegyében Bismarck, Kálnoky és Giers együtt lépett fel, s Battenberget lemondatták. Mikor azonban az orosz kormány biztost kívánt a helyszínre küldeni, s megszállásra utaló előkészületeket tett, Kálnoky az oroszellenes magyar liberálisok nyomására kénytelen volt tiltakozni. Az időközben trónra került III. Sándor hiába érvelt a korábbi sikeres együttműködéssel, nem kapott szabad kezet Bulgáriában. Ezután mindkét fél Berlinben reklamált. Csakhogy Németország éppen egy újabb Franciaország elleni erődemonstrációval volt elfoglalva, úgyhogy Bismarck csak annyit tudott tenni, hogy megfenyegette Oroszországot, ha sokat akadékoskodik, Angliát – a cár közép-keleti ellenfelét – is bevonja a szövetségbe. Salisbury, az angol miniszterelnök nem kívánt európai ügyekbe bonyolódni, ezért elvetette az ötletet, viszont Olaszországgal és a Monarchiával megkötötte a „földközi-tengeri hármas szövetség”-et, mely Törökország, illetve a földközi-tengeri status quo megőrzését tűzte ki célul. Pétervárott ezt a kombinációt is oroszellenesnek érezték, ezért Berlinnel szemben békülékenyebb hangot ütöttek meg. Bismarck újra kihasználta a helyzetet, és 1887-ben ún. viszontbiztosítási szerződést kötött III. Sándorral. Bár az újabb balkáni válság megrázkódtatta, a kormányos ügyessége miatt azonban zátonyra futtatni ismét képtelen volt a konzervatív szövetséget.

1887-ben ismét a bulgáriai helyzet került a nemzetközi figyelem előterébe: a trónra a szász-koburgi Ferdinánd került, akiről az orosz vezetés azt tartotta, hogy osztrák jelölt. Így az ügyet beavatkozásnak minősítette, s nagyarányú csapatösszevonásokat rendelt el Galícia határán. A nyugalmazott Andrássy és Tisza Kálmán, a magyar miniszterelnök a német vezérkar egyetértésével háborút akart, de Bismarck és Kálnoky ismét ellenállt a kísértésnek. Hogy a Monarchia háborúpárti köreinek lelkesedését lehűtsék, megjelentették a kettős szövetség alapokmányának szövegét, melyből kiderült, hogy a német támogatás csak az orosz támadás esetére szól, tehát preventív háborúról szó sem lehet. Ugyan 1888-ra a feszültség lassan feloldódott, de ekkor olyan esemény történt, amely alapjaiban változtatta meg az európai kapcsolatok amúgy is eléggé ingatag rendszerét. 1888-ban elhunyt I. Vilmos császár, majd néhány hónap múlva a halálosan beteg utód, III. Frigyes is. A trónra II. Vilmos került, aki gyökeresen szakított a defenzív, gyarmati passzivitást hirdető bismarcki külpolitikával. 1890 márciusában menesztette a kancellárt, s helyette a jelentéktelen Caprivit nevezte ki. A külpolitika irányítása ezután a császár és a mögötte felsorakozó militáns körök kezébe került, akik mind Francia-, mind Oroszországgal szemben az aktív fellépést sürgették. III. Sándor így arra kényszerült, hogy felmérje országának európai kilátásait. A helyzet korántsem tűnt rózsásnak: a Monarchiával a Balkán-kérdés, Angliával pedig Afganisztán miatt volt feszült Pétervár viszonya, s az ellenfelek ráadásul most egy megbízhatatlan szövetségessel, Németországgal gyarapodtak. Oroszország levonta a következtetést: félre kell tennie a liberális republikánusokkal szembeni ellenszenvét és el kell fogadnia az évek óta ajánlkozó franciák szövetségét. Mikor 1891-ben a francia flotta egy egysége Kronstadtba látogatott, a cár levett kalappal tisztelgett a Marseillaise alatt. Ez az aktus az európai diplomácia történetének új korszakát vezette be.