Egy pillanat alatt körülvettek bennünket, és ocsmány dolgokat mutogattak. Jobbnak láttam, ha nem is figyelek rájuk. Bár az a fickó, aki egy kanalat tartott a kezében, még így is fogva tartotta a figyelmemet, A csavernyák ugyanis behunyt szemmel rámeredt a fém evőeszközre, varázsszavakat motyogott – és a kanál elhajlott.

Ejha! Hallottam már az ősmagyar kanálhajlító trükkről, de látni még csak most láttam először. És az is megdöbbentő volt, ahogy ugyanez a csavinyák ráaggatta bozontos mellkasára ezeket a meghajlított kanalakat, villákat és késeket, s azok megtapadtak meztelen bőrén, mintha techno-koollal ragasztotta volna oda őket.

Csaknem megtapsoltam.

– Nézd meg ezt, wazze – róttam meg Bodrit –, és szolgáljon okulásul! Ha sokat pimaszkodsz, ide hozlak elhajlítani!

– Bea!

– Kabbea te! – sziszegtem, aztán megpöccintettem az ajtaját, és kiszálltam. – Maradj felajzva, wazzeg! Fittyentésre prüttyentsd el a könnygázt! Oxa?

– Jawohl, herr obersturmführer!

– Ne malackodj!

Nem távolodtam el a kocsitól. És miheztartás végett fenyegetően szorongattam a Kályhacsövet.

Ahogy végignéztem a körém sereglett, rongyos, mocskos társaságon, arra gondoltam, hogy ezek nem is ugoriak, hanem zsugoriak. Még a tisztességes öltözékre is sajnálják a pénzt.

Egy pillanatra elbizonytalanodtam. Biztos, hogy jó helyen járok? Van ezek között a mocskos primitívek között bárki is, aki képes egy sérült kiborgot megreparálni?

Csaoú Lee mester szerint van itt ilyen.

Hogy is hívják?

– Hun! – kiáltottam. Aztán eszembe jutott a csavinyák ősmagyar neve is. Kombináltam a dolgot, és megpróbáltam ősmagyarul szólítani: – Hun vagy, Kende?

Többen lehurrogtak.

– Kende nem hun, hanem ugori.

Nem foglalkoztam a kibicekkel. Engem csak a nevezett pusztakezes műszerész érdekelt. A kanálhajlítgató tűnt a leggyanúsabbnak.

Ráförmedtem:

– Kend-e Kende?

Ijedtében összerezzent, és lehullottak testéről a kések, villák, kanalak. Sikoltozva, megszégyenülten futott be az egyik jurtába.

Ez nem nyert.

– Kende! – kiáltottam ismét. – Hun!

Egy alig méter-huszas, apró emberke vált ki az izgatottan karattyoló sokaságból.

– Én valék Kende, a táltos.

Na, ez ismét meglepett. Azért miheztartás végett megfitogtattam ősmagyar ismereteimet.

– Táltos? Az nem egy ló… ami zab helyett parazsat zabál?

Kende rám meredt.

– Ki vagy te, maszange?

Sárga bőrű volt, karikalábú, ferde szemű… és még ő kérdezte tőlem, hogy ki vagyok én. De jópofa! Úgy ősmagyar ez, mint ahogy én! Vagy még úgysem!

– Hoztam egy kis melót.

A fejét rázta.

– Távozz tőlem, idegen! Nem vállalok melót!

Közel álltam ahhoz, hogy én is megrázzam kissé a fejét. De volt bennem annyi diplomáciai tapintat, hogy erőszak helyett józan észérvekkel próbálkozzak.

– Na idefigyelj, citromfejű, wazzeg, négy Hellfire rakéta fityeg a járgányom lőcsatornájában, és egy fittyentésemre úgy seggbe durrant, hogy a beleid szárítókötelekként feszülnek ki a négy legtávolabbi nyárfa között.

A kis japcsi fontolóra vette ezt a lehetőséget.

– Nem félsz, hogy megátkozlak, hombre?

Fennen röhögtem.

– Elkéstél, cseszheted! Anyám már megtette helyetted!

A narancssárga csuhások közelebb ugráltak.

– Hare Kriszta, Hare Ráma, Hare Kriszta…

Feléjük fordítottam a Kályhacsövet. Sietve eltáncoltak.

Rámosolyogtam Kende Hunra.

– Meg kéne kotorászni valakinek a haldokló cimborámat, hogy ne taroljam le az egész jurtavárost, porig alázva ezzel az ősmagyarok dicsőségét.

Néhányan megátkoztak, néhányan felém köpködtek, de nem került sor konfrontációra. Kende barátunk megértette az alig burkolt fenyegetésben rejtező kínos lehetőséget.

– Hol a hulla? – mormolta.

– Hát hol lenne? A csomagtartóban.

A japcsi merőn bámult rám. Én belefújtam a Kályhacsőbe, és az oboaszerű hangokat hallatott.

– Jól van – motyogta ellenségesen Kende –, hozd a jurtámba!

– Éééén? – Vállat vontam. – Nehogy már én cipeljem be a döglődő csavinyákot a műtőasztalodra! Rittyentsd elő a nyavalyás kis segédeidet, amíg szépen mondom!

Úgy tűnt, nem igazán loptam be magam Kende szívébe. De persze nem is ez volt az elsődleges szándékom. Általában szerettem jópofizni, szimpatikus csavinyákot játszani, de most valahogy nem voltam ilyen hangulatban. Szívesen megöltem volna valakit.

Bárkit.

Aki provokál.

Kende azonban okos csavinyáknak bizonyult. Nem provokált. Odakaffogott valamit néhány ugorinak, s azok kiemelték a felnyíló csomagtartóból Téháté lanyha testét. Becipelték egy közeli jurtába.

Én is mentem utánuk, de előbb még elhintettem egy ideillő dörgedelmet a kocsim iránt érdeklődőknek:

– Ne piszkáljátok Bodrit, ha kedves a genitáliátok!

Aztán besiettem a jurtába a többiek után. A kintiek pedig vagy megértették, mire figyelmeztettem őket, vagy majd megértik akkor, amikor megtapogatják Bodrit, és kapnak némi-nemi áramütést…

A jurta büdös volt és mocskos, ami nem is csoda, lévén, hogy nem volt benne semmiféle toalett; következésképpen az itt lakók ott végezték el a dolgukat, ahol éppen elfogta őket a szükség. Igaz, a sátorban ólálkodó, girhes kutyák a salakanyag nagy részét frissmelegen befalták, de a nyomokból ítélve étkezés után nem nyalták el maguk után a „tányért”.

A berendezés is primitívségtől és barbarizmustól szaglott. No meg a fentebb említett maradványoktól is. Egy tény: az ugoriak nem túl sokat költöttek a tisztaságra és a higiéniára. Sajnálták rá a pénzt. Nem csak ugoriak, zsugoriak is.

Legalább egy nyavalyás porszívóra áldozhattak volna!

Nem csoda hát, ha az első megcsúszásomat követően meglehetősen óvatosan lépkedtem.

Eközben négy megtermett ugori – két japcsi, egy eszkimó és egy tagbaszakadt rokokó indián – lefektették Téhátét a jurta túlfelén lévő takaróra, és Kende máris letérdelt melléje, hogy elhessegesse a langyos vérre odasereglő korcs kutyákat.

Közben engem hellyel kínált egy töpörödött öregasszony, és amikor a fejemet rázva nemet intettem a libegő-kotyogó háromlábú székre, a nyanya sebtiben kétszer is leköpött és valami zagyva nyelven megátkozott.

– Meg tudod javítani? – érdeklődtem a pusztakezes műszerész táltostól.

Õ komoran nézett fel rám.

– Javítani? – visszhangozta. Aztán kiigazított: – Gyógyítani…

Vállat vontam. Hadd cifrázza csak, ha ehhez van, kedve.

– Ki tudod szedni belőle a skullancsokat?

– Ki.

Csak ennyit mondott. Nem magyarázta. Ellenben dünnyögve, motyogva karattyolt valamit a közelében állóknak, de bárhogy füleltem is, nem értettem. Egy pillanatra sem vettem le az ujjaimat a Kályhacső markolatáról. Csupán a miheztartás végett, hátha okoskodni próbálnak.

Aztán beindult az élet a jurtában. Mindenféle koszos, mocskos, zsíros és loboncos hajú, piszén pisze kölyöklányok tébláboltak összevissza; horpadt alumíniumlavórban vizet hoztak, fonott kosárkában szárított tehénlepényt, faragott fatányérban sárgás zölden málladozó juhsajtot meg mindenféle bogyókat, növényeket.

Kíváncsian vártam, melyikkel fognak megkínálni.

De ezek itt leragadtak a lovasíjászatnál, és hírből sem ismerték a hagyományos magyar vendégszeretet. Bár valamivel később elém toltak egy kosárka kormos kavicsot, amiről azt állították, hogy hamuban sült pogácsa, de ezt, féltve fogzománcom épségét, udvariasan eltaszítottam magam elől.

Kende először is kezet mosott a lavór vízben. Ez feltétlenül szükséges volt ahhoz, hogy tiszta kézzel morzsolhasson szét nedves ujjai között egy száraz tehénlepényt, majd ugyanazzal a kézzel tíz percen át úgy gyurmázza a juhsajtot, mintha kenyeret dagasztana.

Közben a szemét forgatta, a jurta mennyezetét bámulta, és a magyarok istenéhez imádkozott.

Az órámra pillantottam.

Tizenkettő negyven! Basztikuli! Tizenhárom nulla-nullára a Plasztacél Művekben van jelenésem. Ez a nyegle táltos meg a tehénszaros juhsajtot kurkássza!

– Sokáig tart még? – érdeklődtem türelmetlenül.

– Pisszt! – Egy eladósorban lévő, fiatal lány érintette meg a kezemet. – Ilyenkor nem szabad őt megzavarni.

Ránéztem. Szemrevaló teremtés volt; nádszál karcsú derék, ízlésesen keskeny csípő, még ízlésesebben formált, apró keblek, angyali arc, rózsaszirom ajkak, karakteres orr, tüzes, fekete szemek, koromtól maszatos homlok. Valahonnan ismerősnek tűnt, de nem tudtam beazonosítani, hogy honnan, és a kezét inkább nem vettem szemügyre, mert emlékeztem rá, hogy ő hozta be a tehénlepényeket.

– Jósoljak kendnek? – ajánlkozott. Nyilván ez valamiféle helyi vendégszórakoztatás volt, hogy ne unatkozzon a vendég, amíg a táltos a páciensen munkálkodik.

Nemet intettem a fejemmel, és szórakozottan elhúztam a kezemet. Azon töprengtem, mitévő legyek.

A lány azonban nem a tenyeremből akart jósolni. Leakasztotta az övén lévő, összebatyuzott, színes kendőt, és apró csontocskákat borított a lábam elé. Aztán az államhoz tartotta, apró markát…

…majd miután hülyén rábámultam, mit akar megmutatni, sürgetően rám sziszegett.

– Na, pökjön már bele kend!

Beleturháztam a markába, legyen neki öröme.

A lány szétkente a nyálamat a tenyerében a másik ujjával, és közben valami ostoba kis dalocskát énekelt az orra alatt. Vártam, mikor húz elő a szoknyája takarásából egy elektronmikroszkópot vagy egy DNS-vibrátort, hogy kielemezze a nyálamból a genetikus adottságaimat.

De ő csak kente, kente, énekelgetett, és újra meg újra széttárta a földön heverő csontocskákat, mintha dobókockákkal játszana.

– Ez itt a sorscsontod – magyarázta a lány, és egy gömbölyű lábszárcsont bütyökre bökött. – Ez… aóóóúh!

Ijedten kaptam oda a fejem.

– Hé! Valami rossz?!

– Gaz kutya! – sikoltotta a lány magából kikelve. – Elragadta a sorscsontodat!

– Pssssszt! – sziszegtek rá. – Psssszt!

Rosszat sejtve bámultam az eliszkoló eb után.

– Ez ugye… nem jelent semmi rosszat, hogy a kutya elvitte a sorsom?

A lány azonban nem felelt. Felragadott egy seprűt, és kiviharzott a menekülő blöki után.

– Nehogy már! – morogtam, és erőltetetten vigyorogtam.

Ismét a csuklófonom számlapjával szemeztem. Tizenkettő negyvenkettő. És a táltos még mindig a tehénkakis juhsajtot markolássza!

Félrevontam a legközelebb álló ugorit.

– Figyuzz rám, atyafi! Az a szitu, hogy nekem most van egy kis dolgom a szitiben. Értve vagyok? Endösztend?

Sajnos nem láttam túl sok értelmet csillogni a szemében. Ami azért is volt elfogadható, mert a kezében kalimpáló fehér botjából arra következtettem, hogy vak, mint a denevér. Épp ki akartam szemelni magamnak egy másik csilavjeket, de elakadt a hangom, pedig még a torkom feléig sem ért.

Kende a pusztakezes táltos műszerész ugyanis abbahagyta a gyurmázást. S mint egy dühös, vérszagra gerjedő fenevad, odakapott a hanyatt fekvő, eszméletlen Téháté hasához, és szemmel alig követhető, villámgyors mozdulatokkal leszaggatta róla a babarózsaszín göncöt, mintha csak szalvétapapírból lenne. Megértem, hogy utálta.

Ám Kende mester nem érte be ennyivel. Megmerevített, tehénszaros, juhtúrós ujjait úgy tartotta előre, akár egy fiókaparalízises karvaly a béna karmait, s kíméletlenül lecsapott áldozata feszülő hasfalára.

Gondoltam, ugyanúgy szétszaggatja szerencsétlen nyavalyást, mint ahogy azt a rongyaival tette, ám nem ez történt. A karomszerű ujjak halk cuppanással hatoltak keresztül a bőrön, és eltűntek csuklóig. Egy pillanattal később csurom véresen rándult vissza ez a kézfej, és az ujjak között egy apró, eldeformálódott fémdarab fityegett.

Az egyik skuló!

– A'zistenit, wazze!

És mire ezt kimondtam, Kende keze már ismét csuklóig merült a hasba, majd csaknem könyökig, ahogy ferde szögben a bordák között kotorászott.

Újabb kiemelt skuló hullott oldalra. És a kéz már ismét dolgozott. Kiemelte a harmadikat is.

Aztán rácsapott Téháté feszes pocakjára, mint egy engedelmes paripa farára.

Kende fáradtan dőlt neki az egyik ponyvatartó támfának, és szétkente lapos képén a vért. De csak ott látszott vér, a páciense hasán épp csak parányi maszat.

– Készen valék! Áldott legyen a magyarok istene!

– Híj, a ribanc pusztakezes anyádat! – tisztelegtem előtte elismerően. – Még a kezed nyoma se látszik, te kretén… csak a maszatos pofádon.

A pusztakezes műszerész táltos hevesen integetett felém.

– Menj, menj, menj él el innen mostan!

– És a cimbi… máris szállítható állapotban van?

– Nem, még nincsen vala – nyekeregte Kende ősmagyaros nyelvjárásban. – Csak a golyók lettek vala eltávolítvala… – Erezve, hogy egy kissé túlcifrázta; visszavett a cikornyákból. – Most pihennie kell. És nekem is, hogy erőt gyűjtsek. Később megvizsgálom újra.

– Később? – Leküzdöttem a vágyat, hogy ismét konzultáljak az időmérőmmel. Tudtam anélkül is, hogy már túljutottunk tizenkettő negyvenhaton. – Mennyire később?

– Majd az idő eldönté…

– Az idő annyira fogy, hogy máris feldöntögeté közvetlen terveimet!

Kende a fejét rázta.

– Nem kell várnod rá. Menjél el, végezd a sürgetős munkádat, és majd gyere vissza érte…

Hm. Bár eredetileg ez volt az elképzelésem, most nem tudtam rászánni magam, hogy itt hagyjam. Mi a garancia, hogy bízhatok benne? Lehet, hogy ha nem lóbálom a laskaorra előtt a mordályomat, kiókumlál valami istennek nem tetsző gonoszságot Téhátén. Valami azt súgta, hogy bár nem rokonom és nem is barátom a H-Turulos fickó, nem lenne szabad itt hagynom.

Másrészt viszont ezek a baromarcú ugoriak eszelősen jámbornak tűntek, ha nem lovon akrobatikuskodtak íjjal és vadászsólymokkal a kezükben.

– Nos…

– Bízzál meg bennem nyugodtan, Igor – nyekeregte a fáradt táltos. És megborzongott, amikor rájött, hogy észrevettem, hogy a nevemen szólított. – Igor Ruzkin… aljas tetű…

Hm. Ideje volt előtérbe lendítenem ismét a mordályomat; megvillantani a Kályhacsövet a homloka előtt.

– Aljas tetűűűűűű?? – érdeklődtem.

Kende nyugtatóan intett.

– Nyelves botlás – magyarázta zavartan. – Helybesítek. Így akartam mondani: Igor Ruzkin, alias Tetű…

– Ja, az más. De honnan tudod a nevem? Be sem mutatkoztam! – Pislogtam. – És nehogy azt mondd, hogy a Bírósági Hírekből… hiszen egészen nyilvánvaló, hogy nem szoktál tévét nézni. Még gyertya sincs, nemhogy villanyáram. Ki árulta el, hogy jövök.

– Anyukád!

– Anyámat hagyd ki ebből! Ő már néhai.

– Az a sárgabőrű nyanya küldött hírt hozzám – magyarázta Kende –, aki téged csak „kedvenc kerek szemű fiacskájaként” emleget… és régen nagyon szép, fülbemászó dalokat énekelt.

– A Mami! – dörmögtem, és meglepetten konstatáltam, hogy még csak meg sem lepődök ezen. – Mikor szólt ide a Mami?

– Nem sokkal azelőtt, hogy megjelentél Jurta-lak határában ugató fémparipád gyomrában.

Nyilván pontosan tudta, hogy az „ugató fémparipát” a köznyelv automobilnak nevezi, csak egy kissé játszotta a fejét a táltos csavinyák.

– És mondá a Mami: ne bántsunk tiéteket, és gyógyítsam meg a rostává lőtt tetemet.

Egy pillanatig azért elgondolkoztam ezen. A Mami tudta, hogy ide fogok jönni, ez nyilvánvaló. Egyik magyarázat az, hogy kukkol valahonnan és követi minden lépésemet. A másik magyarázat pedig az, hogy a vén Csaoú Lee adta le neki a drótot, miután nála informálódtam a legközelebbi pusztakezes műszerész hollétéről.

Végül is, egyre megy.

Az idő meg egyre telik. Háromnegyed egyre. illetve annál máris többre.

Nem néztem a csuklófonomra.

– Jól van – dörmögtem. – Ha a Mami mondta neked, hogy jól viselkedj, akkor nem aggódok. Tudod te is, ha a társamnak baja esik, idejön majd a Mami egyik harapós sárkánya, és választékot fésül a frizurádba a hentesbárdjával. – Igyekeztem fokozni a hangulatot. – Meg aztán visszajövök én is… ás én általában zokon szoktam venni, ha kibabrálnak a vértestvéremmel… Mert tudd meg, én és ez az alak ittunk egymás véréből, és megfogadtuk, hogy sosem hagyjuk cserben egymást, és senkinek nem ajándékozunk maréknyi földért és nyeletnyi vízért fehér lovat. – Bólogattam, és igyekeztem még inkább bebiztosítani Téháté biztonságát. – És csak hogy tudd… a társam még nálad is ősmagyarabb és ugoribb. A neve: Tas Huba Töhötöm, és néha még Álmos is… és nem véletlenül!

A közelemben az ugoriak elismerően bólogattak. Kende azonban nem, ájult el ettől a megtiszteltetéstől, hogy egy ilyen neves egyén belei közt turkálhatott.

– Én szíves örömest cseverészek véled – jelentette ki –, ám ne engem halmozz el átkaiddal, ha elkésel szószátyárságod miatt.

– Wazze… igazad van! – Búcsút intettem neki. – Estére, mire visszadzsalok, vigyorogjon ám ez a golyórostálta csavinyák, mint a tejbe tök!

Tutira elmúlt már tizenkettő-ötven is! Ha elkések a Plasztacélból és a dolgok emiatt kicsúsznak a mancsomból, a megbízóm leszedi a heréimet. Az épet és az implantosat egyaránt.

Félrelökdöstem az utamban tolongó, „baksis”-ért acsarkodó ugori kölykök hadát, és puszta tréfálkozásból néhány éhes kutyát is felrúgtam.

– Várj! – bőgte mögöttem egy ismerős hang. – Várj… Tetű… Nem hagyhatsz… itt.

Amikor megfordultam, döbbenten láttam, hogy Tas Huba Töhötöm tántorog ki a jurtából rongylábas léptekkel, és hevesen integet. Úgy tűnt, nem akar itt maradni. És úgy tűnt, még nincs teljesen magánál.

De az tény, integetni már egészen jól tudott.

Legalábbis addig, amíg össze nem esett.

A fickó alól kiszaladt a lába. Összerogyott, akár egy rongyosbála.

Döntöttem. Tényleg jobb, ha magammal viszem. Legalább később nem kell majd visszacsörtetnem érte.

– Tegyétek be az ugató rozsdamasinába! – rendelkeztem. És még időben felnyitottam a csomagtartót, mielőtt összemocskolták volna vele az utasülés vadi új huzatát.

Kende még odaslattyogott, és magyarázni próbált valamit arról, hogy a „beteg akár meg is halhat”, de nekem már túl messze járt ahhoz az eszem, hogy meghallgassam. Bevágtam magam a járgányomba, és lefordított tenyérrel rácsaptam a műszerpultra.

– Bodri!

– Na!

– Totálgáz, wazze! Húzzunk a jó büdös…

A fekete hajú ugori lány ugorizott oda, összemaszatolta kezével az oldalablakot, és eszelősen kiáltozott. Feltétlenül a tudtomra akart adni valamit.

Hevesen dobogott a szívem. Tetszett a kis spinkó, dacára annak, hogy a haja nem valami divatos hajbalzsamtól fénylett. Nyilván nem mosta karonülő csecsemőkora óta, és az öntisztulási folyamatnak köszönhető ez a csillogás. Tetveket pedig nem láttam. Vagy nem gyűjtötte őket, vagy jól álcázta.

– Ablak le! – sziszegtem. Kihajoltam. – Mit mond a sorsom, szívi?  Valami életbevágó…

– A kutya megette a csontot. Nem tudtam elszedni tőle.

– Akkor meg mit rinyálsz itt, he?

– Kerékbilincs van a kocsidon – kiabálta a lány. – Addig egy tapodtat se mehetsz, míg ki nem fizeted a parkolási díjat… Tíz eurót kapok!

– Micsoda?! – hüledeztem. – A rohadt ugri anyátokat!

 

 

Mindössze nyolc percem maradt tizenhárom nulla-nulláig, és ez még akkor sem lett volna elég, ha egy XXL Apaccsal közlekedek. Mindenesetre Bodri megtette, ami tőle telt. Kiválasztott egy optimális útvonalat.

– Az erdőn át megyünk, balfék! – vakkantotta a pofámba. – Átvágunk a Pallagi Lakónegyeden. Ha egy csepp mázlink lesz és gyér forgalom, megcsináljuk tizenhárom-tizenegyre.

– Süvítsünk, Master Bodri!

– Oxagén.

Komolyan vette a feladatát. Még csak nem is pimaszkodott. Pár pillanattal később már hepehupás erdei úton vágtattunk, és nem egyszer, nem kétszer, de legalább fél tucatszor lefejeltem a hőpelengátor kúp alakú kitüremkedését. És ebben leginkább azt gyűlöltem, hogy fogalmam sem volt arról, mire szolgál ez a fura nevű műszer. Csak azért hagytam meg, mert olyan jó volt villogni vele a haverok és az ügyfelek előtt. „Bizony ám, fiúk, nekem van hőpelengátorom!”

De most, hogy a burámon kopogtatott, elhatároztam, hogy adandó alkalommal majd leszereltetem. Vagy legalábbis kifaggatom Bodrit, hogy mire szolgál ez a kemény, fejbántó szarság.

Ám erre most nem volt időm. És még arra sem, hogy elképzeljem, mit összepattoghat a csomagtartóban a sebesült kiborg. Ettől tutira magához tér, lefogadom!

Míg Bodri-vezérléssel robogtunk, sürgősen le kellett rendeznem néhány fontos távrecsit.

Legelőször Gém nevű összekötőmre csörögtem rá. Gém egy korosodó, egyszálbél, nyakigláb cigány csavernyák volt, akiben több volt az ideg és az in, mint az izom; ő várt volna engem a Plasztacélnál tizenhárom-nulla-nullakor. Ő koordinálta az eseményeket, ő tartotta kézben a legfontosabb szálakat. Nemcsak recsegő hangja, hórihorgas termete és vékony, hosszú lábai miatt nevezték Gémnek. Jól csengő ómagyar családneve is rásegített erre: Kanalas Gazsi, a Gém – Kanalas Gém.

Ráadásul ifjabb korában valamiféle orvoslási kuruzslásból doktorált, és éveken át génmanipulátorként dolgozott, amit persze előszeretettel „Gémmanipulátomak” ejtettünk. Valaha nagy pofozógép volt, de amióta az egyik lábát nyammogni kezdte valami puruttya izomsorvadás, erőteljes sánításba kezdett, és ez gyökeresen megváltoztatta a bűnözéshez való hozzáállását. Az ökle helyett az agyát kezdte használni, és meredeken felfelé ívelő karrierje révén pénzbehajtóból koordinátorrá avanzsált.

Mindig is jó fej volt és megbízható; kedveltem.

A monitoron még ki sem világosodott Gém jól szituált és nehezen körülhatárolható feje, harsány, recsegő hangja máris megmasszírozta a dobhártyámat:

– Hol vágy már, Tetű, hogy á Devlá nyáljá síkosra mind á húsz lábujj ádát!?

Bár alkotmányjogból is ledoktorált az ipse, és akár oxfordi angolsággal is tudott társalogni, mégis, amikor magyarul kellett nyekeregnie, súlyt helyezett arra, hogy fitogtassa ősi roma származását a hozzám hasonló későn-jött-igorok előtt. Szerintem néha még ő maga sem értette saját dumáját, de legalább kiélvezhette felsőbbrendűségét.

– Nyugi, Gém! – feleltem higgadtan. – Ott leszek hamarost, de jelenleg egy kis csúszásban vagyok.

– Csúszááááásbán, te állát?! Itten meg már javában tárt á nágygyűlés!

– Jávában? – tréfálkoztam komoly képpel. – Én meg azt hittem, Nyú Drcenben lesz a buli. Na, most fordulhatok délkeletnek…

– Sájsze, nyavalyás! Te késel… osztán én meg mi á faszt csinálják á melósokkál?!

– Húzd az időt! – javasoltam. És egy kissé rátromfoltam: – Tárts nékik beszídórákát!

– Kikápárom á gülü szemedet!

– Tizenhárom-tízre ott vagyok – füllentettem. – Megoldjuk a dolgot. Addig találj ki valamit!

– Minden perc késísír' megfizecc! – őrjöngött Gém, és közben egyre rondábban beszélt. – Minden perc késís… öt százalik levonás!

Osztottam szoroztam.

– Három.

– Nígy százálik.

– Oxa. De kötbért nem fizetek.

– Áll az alku, te pofátlán állát! A tökömből is kiszívod a víremet!

Rávigyorogtam.

– Most mit játszod meg magad, Gémfiú? Jó üzletet kötöttél. Csak pár percig kell húznod az időt, és féláron kapod meg ugyanazt a szolgáltatást.

Nem vártam ki az átkozódását, bontottam a vonalat.

És máris új számot pöcögtettem.

– Hé, hé, Vogya!

De nem a takonykóros, duzzadt orrú körtefej jelentkezett, hanem egy lila kakastaréjos neopunk, akinek a fülében, az orrában, a szemöldökében és más kiugró helyeken apró testékszerek lógtak. A száját zipzárral varrta be, állát ujjnyi csatlakozók díszítették, melyek egyikéhez üvegszálas vezeték kapcsolódott a mellkasa irányából. A fickó unott képpel pislogott rám. Aztán a szájához nyúlt, és elhúzta a zipzárat, hogy kommunikálni tudjon.

– Ahoj, Tetű… mizu'?

Megváltozott külseje ellenére felismertem.

– Szergej Szergejevics Szergejev! A híres „Fütyi” Szerzsi csavinyak… mi ez az új fazon?

– Észlelted a cséndzsizt, mi? – örömködött. – Uncsi volt a féregrágta, korbácsos gothic metál fazon. Ez a tarajos gőte séró királybaróbb! Miccólc?

– Atomállat, wazze, Fütyinca. De nem érek rá részletekbe menő kritikát újítani a külsődről. Hol van Vogya?

– Irinát prütyköli a süketszobában.

– Akkor neked mondom el az ukázt. Fel tudod észlelni taréjilag, testvérevics?

– Nyomassad!

– Találjatok meg egy tíz év körüli kisköcsögöt Kismoszkóban!

– Nem gond. Annyi ilyet szerzek neked, amennyit csak akarsz. – Kacsintott. – Már te is a kisfiúkra buksz, Pedofil Pedofilovics Testvérovics?

Nem bírt kizökkenteni.

– Törpe termet, tenyérbe mászóan szeplős ábrázat, elálló fülek, enyhén kiálló fogak.

– Aha – biccentett Szergej. – Gyűjtsük be az összes ilyet a tercsiről, vagy elég két-három tucat?

– Nekem csak egy kell. Az a kisköcsög… aki a megszólalásig hasonlít az Elnökre.

Felkészültem arra, hogy hosszasan el kell majd magyaráznom, miféle elnökről beszélek, ám legnagyobb meglepetésemre Szergej Fütyi maximálisan képben volt.

– Választássy Győzőre?

– Nyert. Tudod, hogy néz ki?

– Láttam a tévében a híradót, tesóka… Mindenki őt keresi.

Hm. Ez meglepő fordulat volt. Eddig úgy tudtam, megpróbálják titokban tartani az eltűnését. Ezek szerint most már nyilvánosságra hozták?

Mindegy. Ezen most nem értem rá eltöprengeni.

– Figyu… Szerzs tesó, atomkirály lenne, ha ti kapnátok el a kiskrapeket. Fejenként ötven rongyot jelentene nektek.

Szergej fintorgott.

– A tévkóban félmikit emlegettek a nyomravezetőnek.

Na ja. Sejthető volt, hogy nekem is emelnem kell. De hát volt miből. És még a lelkiismeretem is jobb lett, hogy nem aprópénzért kell melóztatnom a kedvenc havernyákjairnat.

– Oxa van, Sergie. Én egymikit perkálok, ha megcsípitek a pulykatojás fejűt.

Szergej fintorgott, és olyan mozdulatot tett, mintha össze akarná húzni a száján a zipzárat. De aztán mégsem tette.

– Vogya szerint megadsz te kétmikit is.

– Micsoda?! – hörögtem némi műfelháborodással. – Micsoda szemét pénzéhes patkányovicsok vagytok!

– Kettő és fél lesz belőle, tesókám, ha még sértegetsz is.

Osztottam, szoroztam. Rátromfoltam.

– Három mikit kaptok – szögeztem le határozottan. – Egy-egy miki fejenként. De ha ezért a nagylelkű ajánlatért nem cirógatjátok meg az aranyeremet a nyelvetekkel, elveszem tőletek a melót, és átpasszolom a csájnacsókáknak az összeg tizedéért.

– Három mikiért benyalunk neked csontig, tesó – ígérte Szergej őszinte vigyorral, és bizonyságképpen még a nyelvét is kinyújtotta szétzipzározott száján –, főleg, ha előre átcsoportosítod a susit a számlánkra.

– Menj a ruszki-ukrán nagyanyádba, tesókám! – sziszegtem. Aztán meggondoltam magam. Végül is, miért ne? Az én számlámon is ott duzzad a lovetta. Igaz, azt a nagy dohányt egyelőre nem mozdíthatom, de kifizetem Szerzsiéket a saját vagyonomból, hogy ne járjon a szájuk. Én meg bízok a Mami garanciájában. – Tudod mit, tesó csavinyák? Oxa van. Átnyögöm a lét.

– Mikor?

– Egy percen belül megfelel?

– Fél perc jobban ízlene.

– Hülye neopunk! – háborogtam. – Előbb végezd el a rohadt melót, majd aztán alkudozz!

– Na jó, legyen negyvenöt másodtikktakk.

Lenyeltem az anyucikája megcsúfolása kapcsán számra toluló jókívánságaimat.

– A kisköcsög ott kóvályog valahol Kismoszkóban – magyaráztam. – Valahol a régi Toccos-romtelepen. Feltételezhetően folyamatosan cserélgeti a cipőjét, hogy összezavarja a nyomokat és ne jussunk a nyomára. Tehát… pofozzátok végig a játszótereken a kisköcsögöket, és szedjétek ki belőlük, ki az, aki elcserélte a csukáját a pulykatojás képűvel!

Szergej undorral bámult rám.

– Tetű, elfolyt a büdös lábvíz a fejedből, wazze!? Kioktatsz?

– Csak segítek, tesó… hogy a végén ne kelljen visszaadnotok a lét.

– Kopj le, baromorca! Tudjuk mi a dolgunkat beleduma nélkül is.

Nem okostojáskodtam tovább.

– Rendben, Szerzsovics. Amint megcsípitek a kispöcsöst, azonnal helyezzétek biztonságba, és csörögjetek rám ezen a vonalon!

– Oxa.

– Legyetek óvatosak! Nemcsak mi vadászunk rá. Röpköd itt egy jelzéstelen ipiapacs…

Szergej testékszerekkel díszített ábrázata fokozatosan kezdett belilulni.

– Sokat pofázol még, faszfejkám? – érdeklődött kedves mosollyal. – Vagy hagyod, hogy a profik elvégezzék ezt az uracsi kis feladatot?

– Csak azért kotyorászok, mert nem babra megy a játék, csilavjek…

– Bea!

Szergej mérgesen bontotta a vonalat.

Nekem pedig már amúgy sem kellett rákérdeznem, mit jelent a búcsúzásul odavetett név. Bodri révén volt szerencsém megismerni.

Óraellenőrzés.

Tizenhárom nulla-egy.

És már csaknem bent jártunk Nyú Drcenben. Magunk mögött hagytuk a nemrég átadott Pallagi Szennyvíztisztító mesterséges töltését, és ahogy kiértünk az erdőből, balra feltűntek a Pallagi Lakótelep angolai típusú sorházai, szemből és jobbról pedig a Dr. Szipp Gyógyszerművek gigászi kéményei, tartályai és drótakadályokkal körülkerített, vaskos kőfalai. Pillanatokkal később már a bejárati főépület előtti műúton suhantunk el.

Suhantunk?

Baromság!

Az út semmivel sem volt simább, mint korábban az erdei út, ahol megtanultam tisztelni a hőpelengátor belső kúpjának keménységét.

De nem sopánkodtam. Pontosan tudtam, hova került az útfelújításokra kapott állami zsozsesz. Egy parányi részétől az én zsebecském is duzzadt, de én icike-picike kis pont voltam ebben az ügyben. A bő lét az útvesztő bizottság nyúlta le. És sajnos, bárhogy igyekeztem is, ebbe a bizottságba nem sikerült beküzdenem magam.

Ja… nem mondtam még?

Ez az, amit korábban – szégyenkezéstől késztetve – el akartam titkolni, de előbb vagy utóbb úgyis be kellene vallani: magam is Nyú Drcen város önkormányzati képviselője vagyok. Csak ezzel nem nagyon szoktam büszkélkedni. A hozzám hasonló, őszinte emberek ugyanis szégyenkezni sem félnek amiatt, amikké a pénz nyomása folytán váltak.

De hát, kérem szépen, mi a hekket tehettem volna, ha kedvenc összekötőm, mármint a Gém, erőszakkal benyomott a kisméltóságú testületbe?

Tiltakoznom kellett volna?

Eleinte tiltakoztam is rendesen, mondván, hogy ne csináljon már belőlem bohócot, de aztán Gém megmutatta a szerződésemet, elmagyarázta a lehetőségeket, s azt is, hogy ezért a pénzért még csak dolgoznom sem kell. Csak bólogatnom, néha megnyomni azt a gombot, amire ő rámutat, s tartani a zsebem a duzzadt borítékokért.

Ki lett volna akkora barom, hogy köpködve eltaszítsa az ölébe hullott szerencsét.

Igaz, hogy a képviselői alapfizetés mindössze a duplája annak, amit egy csóró bankigazgató megkeres… de a különféle juttatások elég tűrhetően kiegészítik ezt a megalázó fizut. Csak úgy példaképpen: az alapfizu mindössze kétszázezer rupcsi. Kurvára megalázó, mi? Alig tízszerese az országosan elrendelt minimálbérnek. Ha csak ezért a salakbérért kellene odatartanom a pofámat a választóknak, kurvára nem vállaltam volna. De szerencsére ez csak az alap…

És erre rájön néhány kellemes kis juttatás. És mint mondják, sok kicsi sokkra megy…

Kezdetnek ott van a ruhapénz. Mert hiszen hogyan is lehetne elnézni, hogy a képviselők rongyokban jelenjenek meg az üléseken?

Havi tízezer rupcsi. Ha tényleg lennék olyan ostoba, hogy göncökre költeném, ezért az összegért Párizsból, Londonból vagy akár AdidasAbebából hozathatnék öltönyt magamnak.

Aztán ott van a bizottsági kiegészítés. Bizottságonként alig nyolctízezer euro havonta. Nyavalyás kis aprópénz! Undorítóan megalázó, szánalmas alamizsna! Pfúj!… Ha nem lennék benne huszonkét különböző bizottságban, meg sem érné! Így viszont, megközelítőleg kétszázezer rupcsiért már csak-csak elbohóckodik az ember, nem igaz? De azt ne kérdezzétek, miféle bizottságoknak vagyok a tagja, mert azt még én magam sem tudom. Ki bírja azt a sok barom elnevezést megjegyezni?

Mint például a HuNYEEVBi, a Huncut Nyugdíjasok Eltitkolt Elhalálozását Vizsgáló Bizottság, amely azzal foglalatoskodik, hogy megállapítsa, kik azok az agyafúrt rokonok, akik évekig a hűtőkamrájukban rejtegetik elhunyt nagypapijukat vagy nagymamijukat, nem jelentve a halálozásuk tényét, hogy csalárd módon felvehessék a nyugdíjukat.

Vagy mint az EbolBI, amely a városban törzskönyvezett ebek oltási bizonyítványának hitelességét vizsgálja.

Vagy mint a KözbeszCsalBi, amely a közbeszerzésekre kiírt pályázatokon történő csalásokat észrevételező polgárok erkölcsi hátterét tanulmányozza.

Vagy mint a KépviselőFánkBi, amely az önkormányzat büféjének áruját hivatott felügyelni…

Hát nem észbontó? Akkor se bírnám mind a huszonkettőt megjegyezni, ha olyan barom lennék, hogy eljárnék a bizottsági ülésekre.

De erre még amúgy sem volt példa. Minek is mennék? Úgysem tudnék semmibe belepofázni, hisz' nem értek én a politikához, csak a lopatikához. Meg amúgy is, van arra ember, hogy megnyomja a szükséges szavazógombot helyettem. És ez így fair. Elvégre egy hülye gombot még egy csimpánz is meg tud nyomni, ha megmutatják neki, mire tegye az ujját… akkor minek strapálnám magam az én zsenimmel, hogy bejárjak a bizottsági ülésekre. Csak megzavarnám az ügymenetet.

Ja, baba, mi?

És ezzel a juttatás-folyam még korántsem ért véget.

Leginkább az utazási zsozsó tetszik. Egyrészt Bodrit sem saját pénzből vettem, hanem tárgyi juttatásként kaptam. (Az már más tészta, hogy aztán a saját pénzemből turbóztattam fel használható állapotúra.) Ám ezen túlmenően, hogy városi pénzből etetem Bodrit, rendszeres utazási juttatást is kapok. No nem sokat, csupán havi húszezer rupcsit, amely összeg azt feltételezi, hogy naponta kétszer oda-vissza utazok Nyú Drcen és Pest-Buda között. És tudjátok, mi ebben a röhej? Csak az, hogy én még soha életemben nem hagytam el kedvenc városunk körzethatárát. De ami jár az jár. Hülye lennék nem zsebre tenni az utazási juttatást.

És mi van még?

Hirtelenjében nem is tudom.

Ja, az albérleti hozzájárulás.

Ez is hoz a konyhára havi ötezer rupcsit. Mert bár az én tulajdonomban van az Aranyos Bikuci jelentős része, vagyis van hol laknom, azért elég ciki lenne, ha véletlenül Pest-Budára tévednék, és nem lenne ott albérletem. Ezért a hozzájárulás. És bár nem szoktam a székes fővárosba tévedni soha életemben, azért ez így jogos. És bár ha naponta kétszer, két példányban mennék fel Pest-Budára és egyszerre két különböző szállodában bérelnék királyi lakosztályt, ez a kis hozzájárulás még akkor is elég lenne… de ami jár, az jár. Rohadt érzés lenne ugyanis, ha betrappolnék egy szállodába és holmi közönséges, · lyukas gatyájú állampolgárnak néznének.

Mennyi is ez összesen?

Mivel darabokban kapom, még sosem számoltam össze, de úgy saccoltam, összességében simán veri a havi félmilliót. Vagy valamivel talán még többet is…

Hm… valamit biztosan kifelejtettem. Vagy több apró valamit, ami kiadja azt a folyamatosan duzzadó félmilliót, ami hónapról hónapra megjelenik a bankszámlámon.

Most elgondolkoztam.

Ez a lényeg: féletiki havonta. És ha nagy véletlenségből külföldre enne a fene, egy kis szerencsével ezt az összeget még meg is duplázhatnám a kiküldetési pénzekkel, melyekre a kormány – a képviselők esetében – nem szabott meg felső határt. Annyit költhetnék, amennyit szükségesnek látok. Például, ha betévednék egy kaszinóba, nem kellene üres zsebbel szarakodnom, mint egy nyavalyás kis vállalkozónak, aki mindössze napi másfél rupcsit számolhat el költségként – egy hamburger árát, hagyma és ketchup nélkül.

De kit érdekel? Úgysem járok külföldre. Megteszik ezt helyettem mások duplán, triplán, sőt többszörösen.

És hát nem ciki, hogy még ebből a havi félmikiből sem tudok túl jól megélni, és mindenféle pluszmunkákat kell bevállalnom, hogy biztosítsam magamnak a megszokott életszínvonalat?

Ezek után el nem bírom képzelni, hogy jöhet ki egy négygyerekes acélmunkás havi ötvenezerből! De teszek rá! Az ő baja! Miért volt · olyan ostoba, hogy munkásnak ment? Miért nem lett ő is képviselő?

Milyen magasra emelkedhetne az életszínvonal, ha mindenki képviselő lehetne, s havi féletikit keresne! Akkor aztán tényleg Nyú Drcen lenne a Kánaán. Mindenki itt akarna élni!

Miközben ezen morfondíroztam, Bodri száguldott, mint a veszedelem, és nem sokkal később már a Faraktár utcán csikorogtak a kerekei. Százhússzal fordult be a Plasztacél Művekhez vezető mellékútra, és kész csoda, hogy nem repültem ki az ablakon, amikor befékezett.

Egy nyurga alak rontott ki sántikálva a kocsi elé, kézzel-lábbal integetve. Hogy tudta Bodri kikerülni az öngyilkos csavernyákot, ne tőlem kérdezzétek.

Tizenhárom tíz. Jól jöttünk.

Kikászálódtam, de nem állítottam le a motort, csak sleep üzemmódba tettem, és erőteljesen becsaptam magam után az ajtót. Ebből Bodri részletes utasítások nélkül is tudta, hogy parkolás üzemmódban hagyom, de szükség esetén lehetősége nyílik egy kis önállóskodásra. Például lemoshatja a szélvédőjét vagy feltankolhatja magát a Plasztacél Művek vállalati kútjánál.

– Táplőfej! – üvöltötte a fülembe Gém hisztérikusan belilult orcával. – Mindenki tíged vá'!

Megpaskoltam a csomagtartót, és bekiabáltam a kulcslyukon a mocorgó kiborg csavinyáknak:

– Maradsz!

– Hásíccsá' má', bászki!

Nem kérettem magam tovább. Arrafelé futottam, amerre a legnagyobb tömeget láttam. A vállalat udvarán, az igazgatói épület előtt gyülekeztek a melósok; a szakszervezet ott állította fel az emelvényt, meg a kihangosító berendezést. Épp egy alacsony, köpcös egyén élvezkedett odafönn a mikrofonnal.

– Szaktársak! – ordította bőszen. – Ne menjetek sehova! Megérkezett végre az… ööö… képviselő úr! Majd ő elmagyarázza nektek, mit kell tennetek!

Hangját több tucat hangszóró verte vissza mindenfelől, még tán a kapunál felállított, múzeumi régiségű, üzemképtelen mozdony kéményének csúcsáról is. A Plasztművek ugyanis valaha mozdonyokat és vasúti kocsikat gyártott és javított. Most pedig acél keménységű, remek szigetelőképességű, műanyag házpaneleket állított elő. Elég sajnálatos, hogy az elmúlt években a polgárháborús villongásoknak köszönhetően Európa-szerte visszaesett az építkezési kedv, és mindenhol inkább a rombolást részesítették előnyben. Fegyvereket kellene itt gyártani, nem épületelemeket. Akkor nem lenne csődközeli helyzet, s nem kellene páros lábbal ülepen billentve lapátra tenni a melósok egyharmadát.

Mondtam ezt már Gémnek nem egyszer, de ő mindig ócska kifogásokkal hozakodott elő, és folyton hülye gyártósablonokról és profilokról beszélt, s nem hallgatott a jó szóra. Naná, hogy a melósok besokalltak, és sztrájkhangulatot szítottak. Most persze a vezetőség kapkod fűhöz-fához…

…elsősorban hozzám.

– És itt van, megjött! – szította a hangulatot az emelvényen tántorgó vásári kikiáltó. – A képviselő úr, a Városi és Megyei Sztrájkbizottságot Ellenőrző Bizottság Elnöke.

Mi vagyok én? No, ez még nekem is új volt.

Mindenesetre nem értem rá ezen töprengeni. Gyorsan le akartam zavarni ezt a kötelező beszédet, hogy ismét az égetőbb problémával foglalkozhassak. Tudtam, hogy tizennégy órakor már ismét dolgom lesz, de a köztes időt minél hosszabbra szerettem volna nyújtani.

Ezért hát sietve fellépkedtem az emelvényen,, és két kezemet magasra emelve, barátságosan mosolyogva üdvözöltettem magam.

Zord, elszánt, olajmaszatos pofák, dühös tekintetek bámultak rám odalentről. A melósok nyilván azt képzelték, hogy „idejön ez az okostóner, és lyukat beszél a hasunkba, hogy legyünk engedelmes dolgozók és örüljünk, hogy van állásunk.” A szerencsétlen barmok! Sejtelmük sincs arról, hogy én egyáltalán nem azért jöttem ide, hogy győzködjem őket. Másoknak van szükségük az állásukra. Éhező szerb és nigér munkanélkülieknek, akik a minimálbér feléért is szívesen püfölik a forró plasztacélt, és eszükbe sem jut, hogy sztrájkoljanak.

Ezek a naiv csilavjekek pedig azt képzelik, hogy a sztrájktörvény majd megvédi őket. Persze, jogukban áll sztrájkolni, és addig nem rúghatják ki őket, amíg élve törvényadta jogukkal békésen megtagadják a munkát. Ám ha erőszakhoz folyamodnak…

…vége a dalnak.

Attól kezdve nem védi őket a törvény.

Jöhetnek az ugrásra kész, félárú melósok, akiket egy közeli telken gyűjtött össze Gém doktor. A lovas mongolzsernyákok pedig ezóta már biztos a közeli fatelepen lapulnak, bevetésre készen.

Az én dolgom pedig az, hogy „megnyugtató” beszédemmel kiprovokáljam a törvényes rendőri beavatkozáshoz elengedhetetlenül szükséges, kellő mértékű erőszakot.

A mikrofonos kipirult arccal ölelgetett. A jelek szerint őt nem avatta be Gém semmibe, s valóban azt hihette, hogy becstelen személyemben a megváltó jött el hozzájuk. Marhára örült nekem. Még tán arcon is csókolt volna, ha bele nem tenyerelek a verejtékes pofájába.

Kiragadtam a kezéből az izzadtságtól nedves mikrofont, és kétszer-háromszor is belefújtam, hogy kipróbáljam, működik-e. Persze, Gém egyik technikusa jó előre tudta, hogy mi következik, és tökig felcsavarta a hangerőt. Akik a zajládák közelében tollászkodtak, heveny megsüketülés áldozatául estek a gerjedő sípolástól. De a többiek is igencsak fogdosták a fülüket.

– Hölgyeim és uraim! – kezdtem kellemkedő hangnemben, bájcsorgató-fakutya vigyorral, miután e kis agycincálás után elértem, hogy immár mindenki engem figyelt, s a technikus is normál állásba tekerte a potit. – Engedjék meg, hogy előadjam saját szerzeményemet, melyet sajátságosan zengő, bariton hangomra, kanos horkantásokra, lábdobbantásokra, dúdolásra, fütyölésre és trombitaszerű hónaljhangokra komponáltam. A dalom címe: Mivé lett a cserebogár a mikroklímás turmixgépemben.

Azzal, úgy téve, mintha észre sem vettem volna a döbbent, megnyúlt ábrázatokat, a kikerekedett szemeket és a tátva maradt szájakat, beálltam szájharmónikás pózba, a bal lábammal ütemesen dobogni kezdtem, s miközben egy monoton dallamot zümmögtem, jobb kézfejemet a bal hónom alá dugtam, és torz farhangokra emlékeztető trombitálásokat hallattam.

Aztán fals, el-elcsukló hangon énekelni kezdtem:

– Cserebogár, sárga cserebogár hullott a termoklaviatúrás, pszeudo mikroklímás turmixgépembe, amidőn a banánhéjat gyepáltam… – A heves morgások hatására abbahagytam, és zavartan pislogtam körbe. – Valami gond van, urak? – Még zavartabbnak tűntem, és sietve igyekeztem leszögezni: – Ez itt… a Szatmári Szilvafesztivál jubileumi népművelődési tehetségkutató kulturális színpada… vagy nem?!

A munkások még mindig nem tértek magukhoz a dalom okozta heveny megrázkódtatásból.

A képükbe röhögtem. És nem számolgattam, mennyi szerzői jogdíjat kapirgál le ezért a kis előadásért a Jogvédő Hivatal mindenhol jelenlévő érzékelője. Mert igaz, hogy a nóta saját szerzeményem, de a taksát akkor is be kell fizetni minden dúdolgatás után. Aztán majd vagy visszautálják a lóvét, vagy nem.

– Persze, hogy nem! – Kacsintottam. – Csak tréfáltam, hogy oldjam a feszültséget! Pontosan tudom ám, hogy hol vagyok… – Komolyan bólogattam. – Az előkelő öltözetből arra következtetek, hogy ez itt az Ungarische Osszkár-díj Kiosztó Gála megnyitója… hahaha!

Naná, hogy csak én kacagtam.

A szemem sarkából láttam, hogy a verejtékes kis csavinyák, akitől a mikrofont lenyúltam, mészfehér képpel rogyadozó lábait rugóztatja, valamivel távolabb Dr. Gém pedig olyasféle kézmozdulatokat tesz, mintha az utolsó foszlányig le akarná nyúzni ábrázatáról a szolárium-barna bőrt aranyfényűre lakkozott karmaival.

Az emelvény körül toporgó másfélezer munkás megrendülten állt, és csak kevesen jutottak még el az ocsúdásnak abba a fokozatába, hogy felnyögjenek, felhördüljenek, füttyögjenek vagy rothadt gyümölcsöket vagdossanak hozzám.

De ami késik, nem múlik.

– Jól van, fiúk, lányok és egyebek, hagyjuk a hülyülést! – indítványoztam olyan meggyőző erővel, mintha ők hülyültek volna. – Térjünk rá a lényeges kérdésekre. – Bólogattam. – Első kérdés: Mi a szart kerestek ti itt? – Mielőtt bárki reagálhatott volna, én magam adtam meg a választ. – Szart! Igen, szart! Sőt, szart se kerestek! – Vériszonyos vámpírokat megszégyenítő, megrettent kacajok sorozatát hallattam. – Egy nagy nullát! A minimálbért, ami még arra sem elég, hogy virágvasárnaponként egy jót sétáljatok!

– Úgy van! – kiáltotta valaki. – Emelést akarunk!

Elszabadult a pokol. Ezek a csilavjekek azt hitték, én vagyok a Mikulás, és fejből üvöltözték a kívánságaikat:

– Húsz százalékos emelést, minimum!

– Fizessenek veszélyességi pótlékot!

– Adjanak munkaruhát és védőfelszereléseket!

– Úgy van! Cseréljék ki a lyukas bakancsomat!

– Azonnal szüntessék be az elbocsátásokat!

– Fizessék ki a múlt évi túlórapénzeket!

– Védőitalt!

– Védőételt!

– Müszakpótlékot az éjszakázóknak!

– Emberi jogokat!

Lopva az órámra pillantottam. Tizenhárom tizennyolc.

Na itt fogyott el a cérna.

Intettem a technikusnak, hogy csavarintson már egy picikét a potin, és teljes hangerőből beleénekeltem a mikrofonba a sárga cserebogár turmixgépes kalandjainak következő strófáját. Ezt most inkább nem idézem vissza. Túlságosan disznó szöveg, s amúgy sem lehetett érteni.

Mindenki a fülét fogta. Némelyek sikoltoztak.

– Elment az eszetek?! – kommentáltam, amikor a hangerő normalizálódott. – Sztrájkoltok? Zúgolódtak? Teljesíthetetlen követelésekkel álltak elő? – Dühösen dobbantottam. – Mire alapozzátok ezt az egészet? Mit gondoltok ti? Szerintetek miért kellene több pénzt és több juttatást kapnotok annál, amit munkába állásotokkor aláírtatok? Ha akkor jó volt az a fizetés, akkor most miért kapnátok többet? Hm?… Hm?… Mert megérdemlitek? Vagy a két szép szemetekért? – Megvetően legyintettem. – Ugyan már! Egy fityinget sem érdemeltek. Így is túl vagytok fizetve, semmirekellők! – Nem foglalkoztam a felháborodott zúgolódással, ordibálással. – Nullák vagytok. Tanulatlan, iskolázatlan barmok. Nincs semmi szakmátok, csak amit itt tanultatok. Betanított melósok. Pfhö! Gondolkozzatok már! Ezt a munkát egy kergekóros csimpánz is könnyedén el tudná végezni. Nyomogatni a gombokat, kalapáccsal püfölni az izzó plasztacélt, hideg vízzel leslagozni… Tudjátok, mit? Ezért a gyenge kis melóért már így is túl vagytok fizetve! Ötven rongyot kaptok minden hóvégén, és nincs okotok siránkozni, hiszen a legkisebb adósávba estek, s alig vonnak le tőletek valamit… Nem számítva persze a közművelődési, közegészségügyi és állampolgári alapjárulékokat… De még így-is több mint harmincezer rupcsitok marad! Ezért a tetves, jelentéktelen munkáért… – A fejemet ingattam. – Nincs ez így jól. Ha engem kérdeztek, én azt mondom, húzzátok meg magatokat és fogjátok be a pofátokat! – Sóhajtottam. – Én, aki a legmagasabb városi közméltóságok egyike vagyok… és higgyétek el, nem könnyen jutottam oda… a lelkemet kidolgozom, csupa-csupa nagy szakértelmet és gógyit igénylő munkát végzek, és alig háromszor annyit keresek, mint bármelyik képzetlen, tanulatlan, lusta disznó közületek! – Felrémlő matematikai tanulmányaim révén módosítottam előbbi kijelentésemet. – Na jó, nem háromszorosát keresem a ti pénzeteknek, hanem a tízszeresét… de még így is, gondolkozzatok már, csavinyákok! Méltánytalan, hogy ti ennyit kerestek a semmiért, én meg halálra melózom magam ezért az éhbérért… És nehogy valaki számolgatni kezdjen, és arra a következtetésre jusson, hogy én egy hónap alatt többet keresek, mint közületek bárki egy év alatt, mert ez méltánytalan összehasonlítás. – Elmagyaráztam, mire gondolok. – Ne magatokhoz hasonlítsatok, hanem a hozzám hasonlókhoz. – Alulfizetett vagyok! Bármelyik fővárosi képviselő a dupláját vagy a háromszorosát viszi haza az én pénzemnek… a parlamentiek pedig minimum a tízszeresét! – Dühösen feléjük köptem. – És még ti sírtak, ti panaszkodtok? Nekem lenne okom sztrájkolni, hé! Mert kérdem én, miért kap egy fővárosi aktatologató kétszer annyi pénzt, mint én, amikor én ugyanazt a munkát végzem?! Ez az igazságtalanság, nem pedig az, ami veletek történik!

– Követeljük, hogy emeljék a fizetésünket!

– Úgy van! – harsogtam lelkesen. – Követeljük együtt! Ha a ti pénzeteket emelnék, többet adóznátok, és a ti adótokból az én járandóságomat is emelhetnénk! – A fejemet ráztam. – De én erre nem tartok igényt! Én nem lázadozok. Megelégszem azzal a megalázó bérrel, amit mint vidéki városatyára kimért rám a sors! És azt mondom, ti is elégedjetek meg azzal a pénzzel, amit szerte az országban a tanulatlan tahóknak fizetnek!

– Ennyi pénzzel éhen döglünk!

– Na és aztán?! – förmedtem a közbekiabálóra. – Kit érdekel?! Ha több pénzt akarnál, miért nem képezted jobban magad? Ha nem értesz semmihez, ne nyavalyogj! Fogadd el, hogy a társadalom salakja vagy,  és szó nélkül gürizz, végezd a rabszolgamunkát éhbérért! Vagy ha nem tetszik, dögölj meg!

– Te dögölj meg, te átkozott!

Na, csakhogy végre!

Már azt hittem, birkamód tűrik, hogy a végtelenségig szarakodjak velük és sosem szabadul el a pokol. De végül is addig bátorítottam őket, míg betelt náluk a horpadt bádogpohár. Felrohantak a színpadra, és megpróbáltak lecibálni onnan. Olajos öklök, franciakulcsok, méretes plasztacél darabok, formázó kalapácsok lengedeztek.

Az első támadómat, egy girhes öreg szakit gyomron rúgtam, a másodikat lefejeltem, a harmadikat tenyéréllel gégén vágtam. Csak eztán rántottam elő kályhacsöves mordályomat. Először a levegőbe lőttem, aztán kilyukasztottam három-négy bokát és lábszárat, hogy ne nagyon ugráljanak.

Brutálisabb is lehettem volna ezzel a fegyverrel, de a lelki békém most nem igényelte a túlzó erőszakot. Ezért hát nyugodtan hagytam, hogy Gém doktor odarohanó pribékjei diszkréten elszigeteljenek a dühöngő munkásoktól – mármint a potenciális munkanélküliektől – , és elsodorjanak. Az egyenlőtlen közelharc immár közöttük zajlott; profi testőrök és fogadott gyilkosok a képzetlen, tutyimutyi melósok ellen.

És szirénázva már érkeztek is az első rendőrségi rohamkocsik.

A munka elvégeztetett. Elsétáltam a tumultuózus jelenetek színhelyéről az árnyékba, és rávigyorogtam a fejét ingató Gémre.

– Na, mit szólsz, cimbalomfejű? – érdeklődtem. – Jól csináltam?

– Má' megin' túúcifráztáád, te bárom szárvásállát!

Ez a Gém soha semmivel nem elégedett.

– Mit csináljak? – vontam vállat flegmán. – Én tényleg élvezem a munkámat: – Az órámra pillantottam, és ásítottam. – Tizenhárom huszonöt. Van harmincöt percem a tizennégy nulla-nullás melóig. Bekapok valamit.

– Tudod, mit kápjá' be, te?

Nem akartam megtudni. Becsüccsentem Bodriba a volán mögé, és megkocogtattam a műszerpultot.

– Ébresztő, blökkendi! Húzzunk el sietve a Lecsoúba! Flamós vagyok, de nagyon.

Bodri valószínűleg lebetegedhetett; hiszen ezúttal sem vágott vissza. Ehelyett csikorgó gumikkal indított, én pedig dudorászva bepötyögtem Vogya hívókódját. Kezdtem úgy érezni, hogy lassacskán a helyére billen ez a rosszul indult nap. Időben voltam, s túljutottam az e napi jócselekedetemen.

Hogy mi?!

Most azt gondolod rólam, csavinyák cimbora, hogy én egy érzéketlen állat vagyok? Rászedem a szerencsétlen melósokat, összeveretem és kirúgatom őket?

Ez végül is – részben – igaz.

De ne felejtsük el az események mélyebb tartalmát: én most olyasmit tettem velük, amit még a drága jó szülőapjuk sem: felnyitottam a szemüket. Igaz, kissé rázós módszerrel, de lefogadom, elgondolkoztattam őket.

Gondolkozz csak el te is, hogy hogyan!

Csak a gyengébbek kedvéért némi mankó…

Mi van, ha valaki más szarakodik velük, és nem torkollik orrvérzős tömegoszlatásba és tömeges elbocsátásba a történet? Megkapják a követeléseiket. Részben, legalábbis. A követelt húsz százalékos emelés helyett kiszúrják a szemüket nyolc és háromnegyed százalékkal. Védőruha, védőital és védőétel helyett védőőrizetet kapnak. A tavalyról elmaradt műszak- és veszélyességi pótlékot megígérik nekik, de természetesen egy petákot sem fizetnek.

És mire lenne ez jó?

Arra, hogy a melósok befogják a szájukat és örülnek, hogy „eredményesen” sztrájkoltak. De mi az eredmény? Ugyanolyan éhenkórász, haszontalan, senkinek sem kellő ágyútöltelékek maradnak, mint korábban. Na bumm, az emelésből havonta két tányér levessel többet zabálhatnak, és negyedévente egyszer elvihetik a családjukat Drcen Disney-be, a Kiserdőbe, felülhetnek az óriáskerékre, és odafentről büszkén bámulhatják, milyen magasra jutottak…

Míg ellenben az én közreműködésemmel lapátra teszik őket, munkanélküliek lesznek, és rájönnek, hogy tenniük kell valamit, ha nem akarják feldobni a bakancsot a tizedik emeletig. Rá vannak kényszerítve, hogy lépjenek, hogy minőségi változásokat eszközöljenek. És így válnak értéktelen, adófizető birkákból a szervezett alvilág hasznos kis fogaskerekeivé.

De ha csak annyit értem el, hogy mostantól szívből utálják a hozzám hasonló ingyenélőket, már akkor is elégedett lehetek.

Elégedett melldüllesztéssel lenyomtam a hívógombot. Aztán azt tapasztaltam, hogy a vonal túlvégén lévő személy még nálam is jobban dülleszti a melleit.

Nem Vogya volt, nem is Szerzsi, hanem egy félmeztelen, tejfehér bőrű nő, aki épp a mellbimbóit kozmetikázta fűzölden világító és vibráló neonrúzzsal. Bal kezével a köldökig lógó piercinget tartotta, a másikban pedig a legújabb típusú, fröcskölős neonrúzst mozgatta. Látványos, neonzöld bimbóudvart festett magának a karmolások és tetoválások felismerhetetlen gabalyába.

Egyébiránt deréktól lefelé terepszínű nadrágot viselt, melynek oldalán az enyémhez hasonló Kályhacső mordály lógott. A válla széles volt, a karizmai férficombokat megszégyenítően vaskosak. Vörös, sörtehaját csaknem kopaszra borotválta, széles, dús ajkai között hüvelyknyi vastag szivart fityegtetett.

Először azt hittem, félretárcsáztam, de aztán elolvastam a bal melle fölé tetovált cirill betűs „Irina” feliratot, és rájöttem, ki ő.

A bögyös kanca is felismerhetett, mert rám mosolygott, és méhközépből indított, búgó hangon odaköszönt:

– Csocsesz, Tetű.

– Csocsesz, Csöcsesz.

– Irina vagyok.

– Oxa. Tudok olvasni…

– Nem ismersz meg?

– Miért, talán dugtunk már?

– Még nem. De azért emlékezhetnél. Sztyopuskával nyomultam egy ideig, de mióta iktató lett a fiú, szívesebben lődöz pancserokra, mint lukra. Dobott a kis szemét.

– Ez egy ilyen játék, wazze – nyugtattam meg. – Hol van Szergej?

– Váltottunk – mosolygott a nő. – Én jöttem ügyeletbe, Szerzsi meg Vogyához.

– És hol van Vogya?

– Hogy-hogy hol? Szerzsivel smacizik a süketszobában.

– A francba!

– Kissé túlfűtött ma – magyarázta Irina. – Tévedésből egy marék Viagrát kapott be az allergiagyógyszere helyett. Úgyhogy most felváltva tüsszög, krákog, fuldoklik és kamatyol. Irtó röhejes! Ha látnád…

– Kösz, nem – hessegettem el a látomást. – Tehát remekül szórakoztok. De mintha abban maradtunk volna, hogy felkutattok nekem valakit.

Irina legyintett.

– Dolgozunk rajta.

– Vagyis inkább: Vogya dolgozik rajtatok!

Irina könnyedén nevetett. Szemmel láthatóan csípte a burámat, pedig nem is hajtottam rá.

– El lesz intézve – jelentette ki jelentőségteljesen mellbirizgálva. – Bízzál bennünk! Elintézzük neked.

Mérgesen felhorkantam, de inkább nem mondtam semmit. Kibámultam a kocsi ablakán, és undorral konstatáltam, hogy ismét eleredt az eső. Szép kis augusztus!

Igaz, a zápor elveri a parlagfüvet és a virágport, de holnap, amikor majd felmelegszik az idő és megszárad a gyom, több pollen lesz a levegőben, mint az elmúlt héten összesen. És erre még az a sok millió virág, a virágkarneváli díszmenetek lemészárolt rózsa-, margaréta-, kankalin- és szegfűfejei! Épeszű ember ilyenkor messzire menekül Nyú Drcenből! Vagy elbújik a legsötétebb és legmélyebb pincébe, és IdeZihálj típusú, Szipp gyártmányú lélegeztetőkészüléken keresztül, intravénásan adagolja magának a spóramentesített konzervlevegőt.

Én, baromállat meg itt fogok kolbászolni a szabadban, két tonna pollent letüdőzök másodpercenként, miközben egy nyavalyás kisköcsög után kajtatok!

Közben Irina lenyalta a villanórúzst pénisz formájú mellpiercingje aljáról, és tovább csivitelt:

– Kiadtuk a melót gebinbe. Száz fószer keresi a kisfószert, legalább. Amint megcsípik, ide lesz csörögve nekem… értve vagyok? Ezért csücsülök a gépenytű előtt. Capische?

– Kapis cseh. – Nem tetszett, hogy egy egész orosz maffiahadsereget bevontak a privát üzletbe, de végül is, jobb, mint semmi. És legalább ha Vogyából nem kopik ki a Viagra hatása, lesz honnan merítenie újabb partnereket. – Ha valami nyom felmerül, szólj azonnal!

– Akkor most szólok – csicseregte Irina, és egy körömfényezőt húzott elő. Immár azzal birizgálta neonfényes bimbókörítését. – Nyomon vagyunk, fószerkám.

– Nocsak!

– A kis fószer négyszer cserélt cipőt az elmúlt félórában. Legalábbis négy kiskölyköt már elkaptunk. Eleinte tagadtak, de néhány makarenkói tasli révén sokat fejlődött velük a kommunikációnk. Sikerült behatárolnunk a háztömböt, ahová bevette magát. A mieink már körülvették a betonkaptárt, és most lakásról lakásra járnak. Még egy elejtett tű sem tűnhet el előlük nyomtalanul.

Bólogattam. Bár voltak kétségeim, de azokat nem Irinával kívántam megosztani.

– Oxa – mondtam. – Én lekopok. Te csak sztendbájologj itt tovább!

Bontottam a vonalat, és máris egy korábbi számot hívtam a memóriából. Ugyanis erősen korgott a gyomrom, és még a gusztustalanul színezett lógóscicik látványa sem csökkentette étvágyamat.

– Nyamm-nyamm, magyar? – hallottam az ismerős beköszöntést. Csaoú Lee mester nyúzott borzorcája bámult rám személyesen. A vén csájnamen apó elégedetten mosolygott, amikor megismert. – Van harminc adag, tizenkettő dagadt.

– Ott vagyok öt percen belül! – torkoltam le a további áradozást. – Rotyogjon a szardellás lecsó!

– Szardel…

Katt. Kikapcs.

Most mit magyarázzam? Hadd törje az öreg a buksiját egy kicsit, hogy mit cifrázom.

– Hé, ez nagyon erőlködik! – jegyezte meg Bodri. – Szétüti a kasznit.

Egy pillanatig nem tudtam, hova tegyem a megjegyzését, de aztán én is hallottam a tompa dübbenéseket. Hátulról, a csomagtartó irányából.

– Hahaaaa, ez a kiborg csavinyák! Azt hiszi a balga, hogy egy mobil fémkoporsóban van. – Vigyorogtam. – Mit gondolsz, Bodri… beengedjük az utastérbe?

– Saját felelősségedre, patkányképű!

– Naná, nem is a tiedre, olajfaló. Nosza, állj le!

Bodri odasiklott a járda mellé, a Színházpalota közelében, és csendben dohogott. Kicsusszantam a szemerkélő esőbe, és hátrasiettem a kocsifarhoz. Mielőtt felnyitottam a csomagtartót, kézbe vettem a Kályhacsövet.

– Csak semmi rugdalkodás, pöcsi-pók! – vigyorogtam rá, amikor feltárult a szezámfedél. – És amíg nem rikkantom, hogy kimászhatsz, maradj csak magzatzsugor pózban!

Rám nézett azokkal a bánatos bociszemeivel.

– Hol a srác?

– Elvitte az apacuka. Nem emlékszel? Az a kopter, amelyik kiluggatta a segged a skullancsaival.

– És az Elnök? Hol van az Elnök?

Megnyugtatóan mosolyogtam.

– Ne aggódj! Van egy cimborám, egy jó csavernyák, és már dolgozik az ügyön… Meg jelenleg éppen valaki máson is. Ha akarod, bemutatlak neki. Bár neki nincs ilyen szép babarózsaszínű melegítője, mint neked, de azt hiszem, sok örömet okozhatnátok egymásnak.

Zavartan ráncolta a homlokát, és olyan mozdulatot tett, mintha ki akarna kászálódni a csomagtartóból.

– Maradsz! – förmedtem rá, és kikattintottam a mordály biztonsági pöckét. – Csak akkor mozogsz, ha szólok, te nyavalyás kiborg!

– Ruzkin… figyelj rám…

– Ne Ruzkinozz itt! Van nekem tisztességes nevem is!

– Tetű…

Odaintettem neki, hogy kussoljon. Nem értem rá meghallgatni. Meggyűlt a bajom néhány tucat esernyős járókelővel. Ott toporogtak mögöttem, és pofátlanul taszigáltak, lökdöstek, hogy jobban lássák, mi van a csomagtartómban. Turbóesernyőikről a nyakamba csöpögött és fröcsögött a langyi, savas esővíz.

Egy középkorú, malacképű nőt indulatosan arrébb löktem, és közben kicsavartam a kezéből a parapléját. Belecsaptam a nyitott holmival egy málészájú civispolgár bamba pofájába, és hogy elkerüljem az élvezetes ám rendkívül időrabló kézitusát, a jobb meggyőzés érdekében a levegőbe lőttem.

– Nincs bámészka, csilavjekok! Ha tetszik az előadás, menjetek színházba! Ott van mögöttetek.

– Tessék mondani… ez valami élő reklám?

– Baztruzska! – röhögtem fel hitetlenkedve. – Tűnés a francba, csavinyákok! Ez állambiztonsági ügy!

– És tessék mondani… melyik államé?

– Az én államé – dörmögtem ingerülten. – Nagyon viszket… de ne akard, hogy az orroddal vakarjam meg!

Azt hiszitek, eltágultak? Ó, dehogy. Csak még többen lettek, és csak bámultak. És felém fröcskölték a vizet a nyamvatag esernyőikkel. Kész csoda, hogy nem öltem meg valamelyiküket.

Téháté meg csak pampogott a csomitartóból.

– Tetű, figyelj… segítened kell!

– Erre most nincs idő – mordultam rá. – Ha sokat pálatjuk a pofánkat, odaég a lecsóm. – A fejemmel intettem, hogy másszon ki, de a mordályt egy pillanatra se vettem le róla.

Amikor kitoccsant az egyik tócsába, ismét makogni akart valamit, de én megelőztem. Odahajítottam neki a frissen szerzett paraplét.

– Nesze, itt ez a rusnya izé… jól megy a ruhádhoz… és te is jól elmehetsz vele a francba! Báj-báj, csilavjek!

Ezzel beugrottam Bodriba, és a szájtáti nézelődők felcsattanó vastapsától kísérve berántottam magam mögött az ajtót.

– Start, kutyuli! Lecsózzunk egyet!

– Kuss, paraszt, ne ugass! – vakkantotta Bodri, de máris meglódult.

Tas Huba Töhötöm még csak meg sem próbált visszatartani. Úgy állt ott a rózsaszín turbóparapléval a kezében az őt bámuló sokaság gyűrűjében, mint a megtestesült szerencsétlenség. Az esernyő dacára az esőlé a pofájába csorgott, és nedves csíkokkal mintázta tele.

Vajon mi járhatott a buksi fejében?

Apró fogaskerekek és rugók?

Kit érdekel?!

Azonban alig kereszteztük a Picza-utczát, mardosni kezdett a lelkiismeret. Még befolyik a csavinyák kobakjába az esőlé az általam vert likon, és berozsdásodnak az agykerekei!

Sóhajtottam, és megpöcögtettem Bodri érzékelőpultját.

– Visszamegyünk érte, blöki. Ahogy abban a nagy Jókai-klasszikusban, a Kőheréjű ember fiaiban mondanák: „Nyergelj, fordulj!”

Míg csikorgó kerehekkel megfordultunk, ismét rácsörögtem Csaoú Lee mesterre.

– Igen, nyammnyamm – üdvözöltem rezignáltan. Aztán közöltem vele a tényállatságot. – Két személyre teríts, papuska! Legyen a lecsó dupla adag! És ne sajnáld ki a belevalót! – Aztán elbizonytalanodtam. Vajon mit eszik egy kiborg? Lecsót? – Hm, Mindenesetre… szerezz egy kis gépolajat is.

Meg sem lepődtem, hogy Téhátét még mindig a színházpalotánál találtam, ahol hagytam. Vagy ennyire bízott abban, hogy visszajövök érte, vagy az esőtől máris berozsdásodtak az izületei és nem bírt elmozdulni.

Ismét fordultunk, és Bodri odazúgott mellé. Megkínálta őt is és a szájtátiakat is a lucskos tócsavízből. Remekbeszabott fröccsentés volt. Kegyesen kinyitottam az utasajtót.

– Na, tolass be szépen, sárfoltos havernyák!

Nem kérette magát. Nem kérdezett semmit. Rátette méretes ülepét az üléshuzatra, és addig fészkelődött, míg szét nem kente mindenhol a sarat.

Ez volt a kicsinyes kis bosszúja, amiért szarakodtam vele. De nem szóltam érte; legyen neki öröme.

Miközben Bodri meglódult, én az utasomat méregettem.

– Megmondom, mi lesz – csikorogtam, és bár a fegyvert lazán az ölemben tartottam, a csövét mindvégig a nagy darab fickóra irányítva hagytam. – Megyünk, zabálunk egyet, és közben barátságos őszinteséggel elbeszélgetünk. Na, tetszik az ötlet?

Rám meredt.

– Az a fiú nem az Elnök volt.

– Na ja, rájöttem. – Vállat vontam. Ezt már egyszer megdumáltuk, mit kell tovább tódítani az ügyet? De azért mégiscsak elmagyaráztam, hátha annyira összerázódtak a fogaskerekek az agyában, amíg a csomagtartóban heverészett, hogy elfelejtette a részleteket. – Átvert a szeplős kis csavinyák. Cipőt cserélt, én pedig egy másik kis pöcsöst pofoztam be a kocsiba. De talán jobb is így. Nyertünk egy kis időt. Amíg az ipiapacsos cimboráid kialgebrázzák, hogy tévedés van fennforgásban, mi elkaphatjuk az igazi Elnök csavinyákot.

Bánatosan nézett rám.

– Nem a cimboráim.

– Voltaképp sejtettem. Abból, ahogy seggbe durrantottak fél tucat skullanccsal, gyanítani lehetett, hogy nem a Hátultúrós puszipajtásaid ülnek benne. – Vigyorogtam. – De akkor ki a fene apacskodik itt, hé?

– Azok – dörmögte komor pislogások közepette –, akik lelőtték az Elnöki Koptert.

– De vajon kik azok á csúnya csavinyákok? – kérdeztem sokat sejtető gunyorossággal, éreztetve vele, hogy tudom, amit tudok. Persze, nem tudtam semmit.

Furcsán nézett rám. Szerettem volna belelátni a fejébe. És ez, tekintve azt a lyukat, amit még én ütöttem a koponyáján a délelőtt örömére, nem is lett volna túl bonyolult feladat. Csak egy kicsit fel kellett volna ágaskodnom az ülésben.

– Sejtem, mit gondolsz – dörmögte szomorkás, elkeseredett hangon. – Azt hiszed, én kavarom a szart a háttérben. De legalábbis tudok néhány dolgot, amit te nem. Igaz?

– Fejbe találtad a szöget, csavinyák cimbora – vigyorogtam rá fensőbbségesen. – És kíváncsian várom, mikor döbbensz rá végre az okos kis buksiddal, hogy akkor járunk mindketten legjobban, ha veszed a fáradtságot és engem is beavatsz a kicsiny kis titkaidba… Na, persze csak azokba a titkokba, amik a jelenlegi ügyet érintik, a magánjellegű titkaidra marhára nem vagyok kíváncsi.

Sóhajtott.

– Nem hiszed el nekem, hogy nem tudom, mi történik itt, igaz?

– Naná, hogy nem. Mintha valami olyasmit említettél volna, hogy te a titkosszolgálat ezredese vagy. Csupa péhádé meg profi meduniv… Nehogy már ennyi sok tanulással ne tudjál többet, mint én a hat osztályommal meg a vásárolt diplomámmal!

Elgondolkodott ezen.

– Amit tudok, már elmondtam – dörmögte őszintének tűnő képpel. – Az Elnök Különgépét lelőtték tegnap este. Tudod, mikor, és tudod, hol.

– Aha, értem. – Kacsintottam. – De mint a titkosszolgálat ezredesének, az Elnök személyes bizalmasának és testőrének… nem kellett volna neked is azon a bizonyos gépen lenned? – Sóhajtottam. – Ha én lennék az Elnök és ilyen nyalka testőröm lenne, én egy pillanatra sem válnék meg tőled!

– Ott voltam – hördült fel váratlan indulattal, és úgy előrehajolt az ülésben, hogy csaknem lefejelte a műszerpultot. – Rajta voltam. De nem tudtam segíteni. – Ökölbe szorította mindkét kezét, és a fogai között szűrte a mondatait: – A robbanás kirepített a gépből, és egy háztetőre zuhantam. Egy kéménybe!

– Ha piros köntöst viselnél, nem ezt a buzirózsaszín melegítőt, azt hihették volna, hogy te vagy a nyári mikulás!

– Csoda, hogy túléltem. Eszméletemet vesztettem, és a mobilkórház műtőasztalán tértem magamhoz. Két órába telt, mire összefoltoztak annyira, hogy lábra tudtam állni. Nem akartak elengedni, nyugtatókat akartak belém nyomni, de én nem maradhattam…

Elismerően néztem rá. Kőkemény kiborgnyák.

– Szerencsére épp akadtak tartalék kiborg-alkatrészek, mi?

Ellenségesen meredt rám; eszelős őrület parázslott a szemében.

– Unom már az olcsó poénjaidat! – recsegte kihívóan. – Ez az öltözet csupán álca. Ideje, hogy felfogd végre: nem vagyok sem kiborg, sem pedig homoszexuális.

– A kettő kizárja egymást? Na, nem azért mintha komolyan érdekelne a téma, csak úgy felvetődött bennem…

– Elég ebből!

– Ne szívd magad, pajtinyák, mert még elpukkan a tüdőd! De ha zavar, hogy kiborgnak nevezlek, mostantól nem hívlak annak… dacára, hogy az vagy.

– Nem vagyok kiborg.

– No, no, no… és hazudós sem, te szimpatikus plüssállat? – Vigyorogtam. – Alábecsülsz, ha azt hiszed, hogy nem informálódtam a szívszaggató robotzsernyák-történetedről. Tudom, amit tudok.

– Ha kiborgnak hiszel, nem tudsz te mindent – vetette oda megvetően.

– Ó, dehogynem. Valami gyógyíthatatlan agybaj lett úrrá rajtad, és önként jelentkeztél a hibernálódásos kísérletre. Lefagyasztottak, mint Sylvester Stallonét a Pusztítóban, és jegelve hagytak vagy 20-30 évet, mire lekaparták rólad a gleccsert. Aztán a sérült szerveidet implantátumokkal pótolták. Így lett belőled kiborgnyák.

– Hetvenhét évet töltöttem a kamrában – morogta kényszeredetten. – 2019-ben fagyasztottak le… és három évvel ezelőtt hoztak vissza az életbe.

Összeadtam: stimmelt. Valóban, most 2099-et írunk.

– Sok bennem a művi eszköz – folytatta a mormogást Téháté –, de nem vagyok kiborg.

Legyintettem.

– Bár már fontolóra vettem, hogy „kibi”-nek foglak szólítani, de ha valóban ennyire zavar a „kiborg” szó, szólíthatlak robotzsarunak is.

– A jelenleg érvényes törvények szerint ember vagyok!

– Na és? Ki nem szarja le a jelenleg érvényes törvényeket? Sok eszetlen baromság, érthetetlen jogi csűrés-csavarással megfogalmazva. Hú, de szívesen seggbe rugdosnám azokat, akik ilyesmi szövegek kiagyalásával töltik az idejüket és az adófizető polgárok pénzét!

– A testembe épített művi szervek és alkatrészek mennyisége nem éri el a harminchárom százalékot. Kétharmad részben ember maradtam… vagyis: nem vagyok kiborg.

– Oxa. Nem vagy kiborg. Bánom is én, mi vagy.

– Ember vagyok, akárcsak te.

– Én pedig… éhes vagyok. – Felderült az ábrázatom. Még a sűrű esőfüggönyön át is ideragyogott a Lecsaoú Csárda neonja. Hangosan megkondult a gyomrom. – Remélem, a gyomrod teflonból van… mert úgy legalább van esélyed, hogy nem lyukad ki, amikor megkóstolod Csaoú Lee mester legendás erőspaprikás kínai lecsóját!… Az istenit, tele lett a pofám nyállal!… Ugye, nem sértődsz meg, ha most leköplek! Az üléshuzatot mégse dzsuvázhatom össze, a te maszatos bemcsidnek meg már úgyis mindegy.

Közel álltam ahhoz, hogy pofán legyek vágva. Azért az elrettentő tekintetért, amit rám vetett, kezdtem megkedvelni ezt a kiborgnyákot.

De mardosó éhségem jelenleg elnyomta az éledő szimpátiát, elnyomta a feltoluló kérdéseket, csak egy dupla adag lecsót láttam magam előtt, sok-sok-sok kínai kolbásszal és méregerős paprikával, amitől majd taknyom-nyálam-könnyem (sőt, még a fülzsírom is) egybe folyik!

– Nyamm-nyamm-nyamm… Megbocsátasz, csavinyák testvér? Odacsörrentek egy pirinyót a sávolt szemű csájnamen papuskának, hogy sürgősen bökje az asztalra a lecsós tálat, és vigyázzban álljon a fogadóbizottság, mire besározzuk a koszos lebuj küszöbét ormótlan surranóinkkal!

Naná, hogy megint farba kúrt az istennyila!

Csipcsirip.

Bejövő hívás. A büdös francba!

Igyekeztem elejét venni az időhúzásnak:

– Mostan ne cseszegtess, Irina, mert már ráizgultam a lecsóra és beindult a nyáltermelésem! Ha nem kapok enni sürgősen, patakzó nyálam elárasztja egész Nyú Drcent, mint az a spirituális nyálka a Szellemirtók kettőben!

Azonban nem a ruszkaja csöcsibaba domborulatai töltötték be a monitort, hanem egy ismerős, aszimmetrikus ábrázat.

– Kánálás vágyok, te bámbá lílek!

– Én pedig nem rád „vágyok”, Gém doki – dörmögtem rosszat sejtve –, hanem egy dupla adag lecsóra.

– Mostán nem zábálsz, bálfácán! – hadarta Gém. – Munká ván, mégpedig ázonnál!

– Nyugi van, roma csávinger, ne pállaszd a szádat! Én most jelenleg ebédpihit tartok, de tizennégy nullára megkaphatsz.

– Sájsze! – kiabálta Gém magából kikelve. – ER ván, te Ágyálá Gyulá!

Megborzongtam.

– ER? Vészhelyzet?!

– Mennyél á Nágybáni Vevölde párkolójábá! Ázonnál!

Sajnos, az ER-ral nem vitatkozhattam. Nem tudtam, mi vár rám, de azt sejtettem, hogy az ebédnek lőttek. Pedig üres gyomorral még az eszem sem vágott rendesen.

– Vevölde parkoló! – dörmögtem, s ez egyúttal utasítás volt Bodri felé is, hogy módosítsa az útirányt. Morózusan Gémre pislogtam. – Küldess oda valakivel egy szatyornyi Boci Trotyit!

Szerettem ezeket az energiaitallal töltött, tejcsokis, mandulás gubicsokat, és már kitapasztaltam, hogy ebből tudtam kinyerni a legtöbb energiát, ha nem jutott időm normálisan zabálni.

Közben Gém körvonalazta az ER-szitut:

– Táposs á gázbá, sággfáj! Nágy á bálhé!

Na ettől sokkal okosabb lettem! Például megtudtam azt, hogy ha Gém izgatott, még az e-betűket is képes á-nak mondani.

Mindenesetre Bodri kis ívben megfordult, és ment, mint a veszedelem.

– Kárámbol – kiabálta Gém izgatottan. – Az álpolgármástár elgázolt válákit!

– Csessze meg az a narkós állat!

– Nem áz – helyesbített Gém. – Nem á nárkósá. Hánem á másik.

Ja persze, tizennégy alpolgármester működött csupán ebben a városrészben, csak valahogy nekem pont ez az egy jutott eszembe. Ennek szoktak ilyen gázolásos ügyei lenni.

– Melyik?

– Há' honnát tudjam a névét? – háborgott Gém. – Nem káptálán áz én fejám!… Menj odá! Simítsd el áz ügyet, áhogy szokás. Diszkrétán!

– Oxa-doxa – dörmögtem kedvetlenül, és miközben bontottam a vonalat, a szemem előtt gőzölgő lecsóadagok pukkantak szerte az örökkévalóságba. Szinte éreztem az illatukat. Bár lehet, hogy csak a kiborg csavinyák szólta el magát nagy izgalmában…

– Hagyd a fenébe az ügyet! – förmedt rám aggódva Téháté, – Van fontosabb dolgunk. Az Elnök sorsa forog kockán!

– ER van! – intettem le ellentmondást nem tűrően. – Érted, csavernyák? A legsúlyosabb vészhelyzet! A szerződésem kötelez. Vagy odamegyek… vagy kitépik mindkét lábam, és soha többé nem megyek sehova. Legfeljebb akkor, ha belőlem is egy ócska kiborgot csinálnak. Érted, ugye?

Téháté halk mordulást hallatott, de nem tett megjegyzést. Pedig szándékosan provokáltam. Majd' szétrobbantam dühömben a kimaradt kaja miatt. Szerettem volna levezetni valakin a feszültséget, és ez a nagy darab gépember épp alkalmas alanynak tűnt néhány pofonra. De persze ilyenkor nem pofázott vissza…

Bodri elrobogott a Kicsihaszon nevezetű Bevásárlóközpont mellett, és csikorgó kerehekkel ráfordult a Nádor utczára. Lett volna egy rövidebb út is, de én alapból úgy programoztam, hogy ha ezen a környéken járunk és nem túl nagy kitérő, mindig a Nádorstrasszét válassza. Ugyanis mindahányszor nosztalgikus érzés kerített hatalmába, ha arra a romos házra pillantottam, melynek pincéjében gyermekkorom legmeredekebb olvasmányélményeit találtam. Ugyanis egy író élt itt valaha, még a századelőn, és jó sok papírt rejtegetett a ház pincéjében, a nagy papírhiány idején; saját könyveit. Igaz, ezek többségét szétrágták az egerek, a svábbogarak meg az éhes lakótársak, de néhány penészes címlap, pár foghíjas ív megmaradt az ósdi könyvekből…

Meghatározó filmélményeimet is ebből a kincsestárból származtattam. Remek kis gyűjteményt találtam a múlt század végi és a század eleji hollywoodi filmtermésből. És mivel tudvalevő, hogy már vagy hatvan éve nem készítenek sehol ilyesfajta filmeket, a régiek nagy részét pedig kicenzúrázták a Tí-véből a magyartalanságuk miatt, ezek a cd-k, dvd-k és képgyűszűk felbecsülhetetlen kincsnek számítottak számomra.

Ja; és találtam abban a pincében pár zenei cd-t is, olyan hihetetlenül magyartalan nevű együttesektől, mint Infra Black, Apoptygma Berzerk, Velvet Acid Christ, Funker Vogt, VNV Nation meg hasonlók. Hogy mi okból rejtegette ezeket a zajos korongokat az a kőkorszaki alak, elképzelni sem tudom. Főként ha számításba veszem, hogy mindez a Nagy Magyarítás idején történt, amikor börtön, kényszermunka, átnevelő tábor vagy halálbüntetés várt mindazokra, akik vakmerő módon „idegenszívű”, „idegenlelkű” vagy „idegennevű” holmikat rejtegettek.

Hát, tiszteltem ezért azt a vénembert…

Bodri tudott a mániámról, és lelassított egy pillanatra.

– Yvorl redves farkára! – motyogtam kegyeletteljesen, és megböktem Tas Huba Töhötöm oldalát a Kályhacső irányzékával. – Mondd te is: Yvorl redves farkára!

Bután bámult rám.

– Mit jelent ez?

– Ne foglalkozz vele, csak mondjad! Ez valamiféle jelmondat volt… imádság… vagy ilyesmi…

Téháté motyogott valamit, de nem értettem, hogy kinek a milyen farkát emlegeti, mert Bodri úgy vélte, eleget kegyelegtünk: ismét felbőgette a motort, és már száguldottunk is tovább.

Persze innen már nem kellett messzire menni. A Vevölde parkolója a saroknál kezdődött. Bodri fékezés nélkül fordult be, s ha az ott toporgók félre nem ugranak, könnyen gyarapodhatott volna az elsimítandó gázolásos ügyek száma.

– Arra, kutyus, arra!

– Nincs ott semmiféle ara! – mordult vissza Bodri. – Nem esküvő készül, hanem lincselés.

A közelben lángok lobogtak, és egy csapat hajléktalan külsejű egyén állta körül a tüzet. Mivel épp elég meleg volt enélkül is, alig hiszem, hogy melegedés céljából gyújtották volna. Sokkal valószínűbb, hogy szalonnát sütöttek. Vagy csöves kukoricát…

Nem értem rá ezzel foglalkozni. Hiszen máris megláttam a sivalkodó, tobzódó tömeget a túlsó kijáratnál. Épp egy kapálódzó, alakot húztak fel kötéllel a nyakában a legközelebbi villanypóznára. A csavinyák már javában fuldoklott. Görcsös, rángatózó mozdulatai legalábbis erre utaltak.

Odavágtattunk, és én a Kályhacső mordállyal a kezemben ugrottam elő. Félelmetes, zord képemet és fenyegető tartásomat alig-alig ellensúlyozta gyomrom éhes, követelődző kordulása.

– Leszedni! – kiáltottam, és figyelmeztetésképpen a levegőbe durrantottam vagy két skulót.

Imádtam az engedelmes állampolgárokat…

…megfélemlíteni!

– Szedjétek le a kötelet a csavinyák nyakából! – rendelkeztem. – És tegyétek a hurkot annak a nyakába, aki a lincselést kitalálta!

Hát igen. Ilyenkor még az éhség ellenére is élveztem kissé a munkámmal járó hatalmat.

– Lássam a kezeteket! – mormogtam. – Aki bármi fémes holmit előhúz, amit fegyvernek vélhetek, máris lebeszélhet egy randit halálpajtással!

Ekkor kászálódott ki a kocsiból a kiborgnyák.

– Segítsek valamit?

– Naná! Amíg én itt szarakodom, ügess be gyorsan a boltovicskába, és markolj fel egy maréknyi Boci Trotyit! De siess ám! Egyik lábad itt… a másikat meg akár ott is hagyhatod.

Bambán meredt rám.

– Mi?!

– Figyelj, műszalonna! – förmedtem rá türelmetlenül. – Szegről végről rokonlelkek vagyunk. Én is egy kellemetlen és ‚gyógyíthatatlan betegségben szenvedek, akárcsak te. Ez a HNKELACELK!

Megnyúlt a képe. Dacára a phd, pfh és pfhhfsz-ei sokaságának erről a betegségről még sohasem hallott.

Megmagyaráztam:

– HNKELACELK! Ha Nem Kapok Enni, Lemegy A Cukrom És Lövöldözni Kezdek!… Na futás, wazze… különben téged kínállak meg az első skulóval!

Végre felfogta a meglékelt agyával. Kocogni kezdett.

– Boci Trotyi! – üvöltöttem utána. – De a kék csomagolású legyen ám, ne az a szénaízű, zöld-piros csíkos energiamentes!

Visszafordultam a mocorgó tömeghez.

– No, kit lőjek fejbe, szemléltetendő a „fegyveres ember azt tesz, amit akar” elvet?

Nem tolongtak az önként jelentkezők. Arrébb hessegettem a dermedt tömeget a Kályhacsővel, és bátorítóan megpaskoltam a hullasápadt fickó hörcsögpofiját, akinek a nyakából csak az imént szedték le a kötelet. Egy kissé még zihált, és egy sarokba szorított üregi nyúl vakmerőségével vacogott.

Csak most fedeztem fel, hogy időközben elállt az eső, és a nap ismét elővigyorgott a birkafelhők csordájából. Amerre csak néztem, mindenhol érdeklődő embereket láttam, és egyre csak gyűlt a tömeg. No persze, a Virágkarnevál előnapján Nyú Drcen lakossága a többszörösére duzzadt a világ minden tájáról idesereglő turistáktól, akik most nyilván azt hihették, hogy én is valamiféle megrendezett, szórakoztató látványosság vagyok.

A kiszabadított csavinyák partra vetett bakancsként tátogott, még a nyelve is épp úgy leffegett, és rémült arcáról lerítt, hogy alábecsüli a képességeimet és nem sok esélyt ad nekem a sokszoros túlerővel szemben. Én nem voltam ennyire pesszimista. Tavaly, az utcai harcosok fesztiválján, amikor a nézőközönség soraiból meggondolatlanul beszólt nekem valaki…

Na de, hagyjuk a szép emlékeket! Koncentráljunk a feladatra! Határozottan Bodri felé ráncigáltam az ipsevicset. Ha sikerül betuszkolnom az utastérbe, onnan már nem szedik ki az én akaratom nélkül, annyi hótziher!

A haragos bámészkodók némelyike azonban megsejtette a szándékomat, dühösen kiabáltak, az öklüket rázták, az anyám foglalkozását találgatták, és vadul fenyegetőztek. Egy nagy darab, szőrös állat, aki úgy nézett ki, akár egy kiszuperált díjbirkózó, megragadta áldozatom karját, és maga felé rántotta. A rémült csavinyák felsikoltott.

Belekönyököltem a szőrös orcába, egy érdeklődve közelebb nyomuló homlokot pedig reflexből lefejeltem, és valakit még meg is rúgtam. Aztán ismét a levegőbe lőttem.

Jókorát durrant a Kályhacső. Riadtan elhúzódtak páran. Aki nem tette, azt sietve lerendeztem. Általában sem szoktam lovagi becsületességgel küzdeni, de most, amikor a látványos elrettentés volt a cél, még magamon is túltettem. Csontok reccsentek, fogak törtek, vér spriccelt, szemgolyók dülledtek, szétrúgott herék placcsantak.

Fém villant oldalt. Odalőttem.

A hülye állat turistája! Fényképezni akart, én meg azt hittem, fegyvert rántott. A tarkóján röppentek ki a teleobjektívje szilánkjai.

Utáltam a félmunkát; sietve lelőttem hát a csavinyák nőstényét is, aki sikoltozva, jajveszékelve, tíz körömmel rontott rám, hogy megvakarja a szemfenekemet.

– Boldog augusztus tizenkilencedikét! – vicsorogtam a felbukó nőformájú húshegyre, aztán vérfagyasztóan felkacagva elhatásvadászkodtam a dolgot. – Üdvözüljük városunkban!

Valami papforma egyén isten nevét kiabálva orvul pofán dobott egy félkilós kenyérrel. Annyira szikrázott a szemem, hogy még vallásos neveltetésem hiányáról is megfeledkeztem. Meg egyébként is, hol van az leírva, hogy ha megdobnak kenyérrel, ne lőj vissza dumm-dumm golyóval?

Közben, nem számítva a sebesülteket és a halottakat, szépen megtisztult körülöttem a terep. Ám azt jól láttam, amint a Vevölde bejárata felől fegyverrel hadonászó biztonsági őrök rajzanak elő. És a távolból rendőrségi szirénák is harsogtak, mongol lovak nyerítettek.

Nem mintha megijedtem volna, de a problémák kerülése érdekében jobbnak láttam lekopni a tett helyszínéről. Hátba böktem reszkető gyámolítottamat.

– Mi van, haver csavinyák, fastruktúrát eresztett a lábad a nedves aszfaltba? Ugorj be a kocsiba, és húzd be füled-farkad! Ne akard, hogy én húzzam be!

– De én…

– Nem pofázunk, wazze!

Belöktem az utasülésre, átrohantam a kocsi túloldalára, és beszökkentem a helyemre.

– Tűnés, Bodri lelkem, amíg szépen kérlellek!

– Oxa!

A négykerekes házi jószág azonnal begyújtotta a vészstart rakétákat, és megcsikorgatta á gumikat. Nagyon élvezte az ilyesmit.

– Kérem szépen… – kezdte mellettem a csavinyák; de én leintettem.

– Cussolj! Majd vakkantok, ha röföghetsz!

– De én…

– Orrba vágjalak?

Na, ezt legalább megértette.

– Merre csordogáljunk, Tetű pajtás? – érdeklődött Bodri. – Ne keressünk egy benzinkutat?

– Benzinkutat? Mi a hekknek?

– Porzik a tank, takonyfej.

– Ó, a jó ebanyádat, te kutyaállat! Nem szívtad tele magad naftával a Plasztacélban, míg én a melósokat egyeltem?

– Nem mondtad, wakker…

Nem feleltem. Utastársamra pillantottam. Úgy bámult rám esdekelve, mint aki nagyon szeretne mondani valami fontosat, csak nem meri kinyitni a száját, mert attól tart, hogy vérzeni fog tőle az orra.

 

– Szilícium! – sercegtem rá. Aztán rájöttem, hogy nem egészen így hangzott ez a szó a hangos-szótárban. Helyesbítettem: Szilencumi!

Meg se mukkant. Csak kényelmetlenül feszengett, és a szemét forgatta. Én meg közben azt sasoltam, jön-e valahol Téháté a félszatyornyi Boci Trotyival.

Rohadtul éhes voltam már! Kórusban korgott a gyomrom, és a csuklásom kánonban felelgetett rá.

A pofa meg újra próbálkozott:

– Kérem, uram…

– Nyugi már! – mordultam rá ingerlékenyen. – És ne urazz, faszkalap! Önk-Ormányzati képviselő vagyok. Kihúzlak a szarból.

Csipcsirip.

Felemelt ujjal hallgattattam el a csavinyákot, így jelezve, hogy a saját lelki és testi üdve érdekében ne vartyogjon közbe, amíg fogadom a hívást.

– Gém?

De nem kedvenc közvetítő ügynököm jól ismert, aszimmetrikus feje rondította el a vidifon kijelzőjét, hanem egy még nemkívánatosabb fej. Az aktuális-és-már-majdnem-ex barátnőm, Piroschka. Vörös kontya úgy fityegetett a fején lelapultan, mint egy égről pottyant, véres szénaboglya. Hú, de nagyon nem örültem meg a láttán.

– Kopj le, Vöri, most nem érek rá „virtuális papás-mamás”-t játszani! „Kinn a melled, benn a farkam”-at még kevésbé.

Egyből behergelte magát. Sosem szerette a romantikus szövegeimet. Pirosabb lett az arca, mint a hülye kontya.

– Baszódj meg!

– Az a te reszortod, szívem. De most húzz a hekkbe gyorsan, amíg szépen mondom!

– Utállak, te érzéketlen állat!

Elsötétült a kép.

A fejemet ingattam, és együtt érzést keresve pillantottam kényszerű vendégemre.

– Na most mond meg… ezeknek semmi sem elég.

A csavinyák kényszeredettem vigyorgott az utasülésen, és ismét mondani akart valamit, de ekkor megpillantottam Tas Huba Töhötömöt, amint egy reklámszatyrot lóbálva próbált Bodri útjába kerülni.

– Ebugatta! – kiáltottam megélénkülve. – Csípd meg, Bodrinyák!

Bodri komment nélkül hagyta a becézgetést. Odasuttyogott a ránk robogó kiborg útjába, és automatice nyitotta az ajtót. Téháté lendületből beugrott…

…és legalább annyira meglepődött, mint a kínos helyzetből kimentett alpolgármester úr, aki hirtelenjében el sem tudta képzelni, mit kereshet egy buzitetkós homlokú, összevérzett, szétlyuggatott, babarózsaszín melegítős, nagy darab csavinyák az ölében.

Bodri máris száguldott tovább. Utastársaim egy kissé egymásba rázódtak. Nehéz lett volna beazonosítani, melyik láb kinek a fülén tapos.

De én nem is próbálkoztam ezzel.

– Bemutatom egymásnak az urakat! – jópofiztam. – Ez a buziszerkós csavinyák Téháté, akinek jelenleg titkos jellegű megbízásban dolgozom… ez az aszaltszilva pofájú, vérző orrú csavinyák pedig, akinek épp most rúgtad fel az agyába az orrcsontját… ööö… Nemjuteszembeaneve nevezetű alpolgármester úr, akit épp időben sikerült megmentenem egy igazán torokszorító szituációból.

– Nos, én…

Csiripcsirip.

Intettem.

– Köszönetnyilvánítás: stop. Pofa súlyba! Most távcsevegek. – Belevigyorogtam a vidifon minikamerájába. – Na, ki keres? Pofán gyaklak, ha megint te alkalmatlankodsz, Vöröske, szívem!

– Itt a rendőrség! – harsogta egy erőszakos hang, és valami zavaros kép jött be. Egy lebegő, libegő, homályos szellemalak. Szimbolikus volt ez a kép: a rendőrséget csupán a hatalom árnyszerű kísértetének tekintettem. – Azonnal álljon meg! Önt gyilkossággal, garázdasággal és emberrablással gyanúsítjuk! Fékezzen, és húzódjon az útpadkához!

– Az útpadkához? – visszhangoztam ripacskodó döbbenettel. – Definiálná nekem, mi az az „útpadka”? Valami atkaféle állat?

Offlájn-gomb. Aztán ráförmedtem Bodrira.

– Elfolyt az agyolajad, ebállat?! Elfelejtetted? Zsaruhívást nem kapcsolunk!

– Kapcsolta a halál! – ugatta Bodri felháborodottan. – Ez hatóságilag kikényszerített intrúzió volt!

Elismerően csettintettem. Hm, szóval a zsernyákok is fejlesztették a technikát! Be tudtak hatolni Bodri kommunikációs rendszerébe. Nem semmi!

És egyben ijesztő!

Nehogy már csak úgy közbepofázzanak, miközben én javában nyomom az ER-melót!

– Itt szirénáznak mögöttünk! – kommentálta a helyzetet Téháté, és valahogy arrébb gyömöszölte kéretlen utastársunkat. Az alpolgármester úr fancsali képpel ült az automata sebváltón, és minden zökkenőnél beléverte a fejét a hőpelengátor kúp alakú belső kitüremkedésébe.

Reméltem, nem kérdezi meg, mire szolgál az a vacak, ami dudorokat pelengál a koponyáján.

Csipicsirip!

– Na, hogy az a… – Csúnyán pislogtam. – Bodri! Határozott utasítás következik_ tőlem neked!

– Ki nem vakkantja le?!

– Rázd le a zsarukat! És tiltsd le a beérkező hívásaikat!

– Na ja, könnyű azt röfögni!

Csiripcsirip.

Árnyas mellékutcákon száguldottunk. Bicikliseket, riksákat és pendulusokat kerülgettünk. Persze nem mindig. Csak akkor, amikor sikerült.

Elrepült egy-két biciklis. A riksakulik meg a fejenállást gyakorolták.

Csipicsirip. A vidifon nem hagyta abba.

A zsernyákok meg nem akartak lekopni. Még lőttek is ránk valami bazi nagy fegyverrel.

– Nézzed már! – dörmögtem őszintén csodálkozva. – Hogy szívják magukat a prosztók! Pedig valahogy nem emlékszem, hogy megszavaztunk volna bármiféle fejlesztést a zsaruknak.

– Ezek nem zsaruk – recsegte Téháté. – Állambiztonságiak!

– Jaaaa… – könnyebbültem meg. – Az más. Már kezdtem becsurizni, hogy nincs rendben valami…

– Kérem szépen… – próbálkozott újfent a megszeppent gyámolítottunk.

– Te most kussolj! – ugattam le. – Majd akkor dumálj, amikor a Korrupciós Bizottság előtt görnyedezel! Nekünk most fontosabb dolgunk van, mint a te rinyálásodat hallgatni!

Csiripcsirip.

– Nem veszed fel? – érdeklődött Téháté. – Lehet, hogy fontos.

– Lehet. De az olaj fontosabb.

– Milyen olaj?

– Amire szeretnénk rálépni. – Az ökörábrázatú kiborg nem kapiskálta e mondás értelmét. Felvilágoltam: – Olajra lépünk a zsaruk elől, baromarcú.

Csiripcsirip!

– És azt hogy csináljuk? – dörmögte Téháté, és szemében őszinte érdeklődés csillogott.

Rávigyorogtam.

– Kösd be magad!

– Mi?

Most mit magyarázzam? Én becsattintottam a biztonsági övet magamon. Ha ez nem elég beszédes, akkor hadd csodálkozzon!

– Bodri! – Úgy beszéltem, akár egy uralkodó az udvartartása salakja előtt: sok-sok fenségességgel a hangomban. – Turbótűz! Fejrebucska, tizenhárom-negyvenhét!

Zutty!

Bodri pontosan emlékezett erre a speciális utasításra. Begyújtotta a turbórakétákat, és felszállt a levegőbe. Emelkedett, emelkedett, emelkedett, emelkedett, aztán vetett egy hátast, és lefelé zúgott. Beiktatott közben két dugóhúzót meg egy sörbontót. Aztán konzervnyitó formációban lecsattant egy csendes kis utca aszfaltjára.

Már én sem tudtam, hol járunk.

De a zsarukat teljesen leráztuk.

– Hoppáré! – kommentáltam a leérkezést. Aztán az alpolgármester ölében fejen álló Téhátéra pillantottam. – Te, figyelj… végül is hoztál nekem Boci Trotyit? Kurvára flamós vagyok!

Csiripcsirip.

– Nem bontanád végre a hívást, gépesített kutyák ostoba példánya?! – dörmögtem neheztelően. – Nem érzek affinitást a megrökönyödött zsernyákok kérdéseihez.

– Más hívás – vakkantotta Bodri. – Nem zsaruk.

– Jól van, wazze… kapcsoljad!

– Ott a gomb előtted, Tetűállat! Csak meg kell nyomnod!

– Na jó… – Sóhajtottam. Utáltam, hogy mindent nekem kell csinálni. Manuálisan. – Na, mi kéne, ha nem vóna?

– Nyamm-nyamm, magyar…

– Ó, basszus! Csaoú Lee papuska!

– Nem, nem. Nincsen van itten fapuska. De van lecsóú! Harminc adag.

– Figyelj, tata…

– Nem jönni ide?! – kiabálta a vén kínai dühöngve. – Ha elhűl lecsóú, megmered tojásod!

Lehurrogtam.

– Az én tojásom nem mered. Meg most a kolbászom sem. A barátnőm épp az imént akart szakítani velem.

– Nem érdekelni engemet hülye csavinyák duma! – mérgeskedett az agg kínai. – Jönni te ide… zabálni fel lecsóú!

A gyomrom akkorát kordult, hogy egy készülődő mennydörgés szégyenkezve vonult melegebb égtájakra.

Csiripcsirip.

Újabb bejövő hívás. Kezdett beindulni a nap.

Szuperjó! Legalább nem unatkozom!

– Ne törődj a tojásommal! – oktattam Csaóú Lee apót. – Inkább a magad százéves tojása miatt aggódj! A lecsó pedig legyen kész… estére.

– Estére? Estére? Hánykor órára estére?

Megsaccoltam:

– Este hatra ott leszek.

Csipcsirip.

A fene ezt a hülye csuklófon-verebet! Nem hagyja abba!

– Este hatan? – mérgelődött Csaóú Lee mester csalódottan. – Nem jön… harminc dagadt?

Ahelyett, hogy helyesbítettem volna, bontottam.

A vonalat.

Csipcsirip.

Fogadtam a következő hívást.

– Tetű, te mocskos szemét…

– Vöröske?! Hah! Fogadni mertem volna!

– Ne merj félbeszakítani! – hisztizett Piroschka, és behallatszott, ahogy toppant a lábával.

– Szállj ki a vonalból!

– Én csak egy kis együttérzésre vágytam! – nyavalyogta a nőm. – Tudod, hogy holnap milyen nehéz napom lesz a Karneválon… Nekem kell gondoskodnom egy csomó randa banya kisminkeléséről, hogy legalább első pillantásra jó nőnek látsszanak, és ettől a tehertől már most eleve feszült vagyok, és úgy gondoltam, ha ma éjszaka esetleg feljönnél hozzám, levezethetnéd a feszültségemet… de ha te úgy gondolod, hogy amit kérek, az neked sok…

– Sokk!

Bontottam. Nem vártam meg, hogy a mondandója feléig jusson. Nem sok kedvet éreztem egy újabb telefonos szakításhoz. Ma nem érek rá ilyesmivel szarakodni. Majd holnap elmegyek hozzá, viszek egy gigászi csokor virágot meg egy tízezer eurós aranygyűrűt, úgy teszek, mintha megkérném a kezét, megcuccolom párszor – ahányszor csak bírja az implantos herém –, aztán hajnaltájt közlöm vele, hogy elmehet a francba… és persze én megyek el. De a gyűrűvel együtt.

Ez kielégítően jó tervnek tűnt.

Csipcsirip.

Na ne már! Mit aggódik ez a hülye némber?! Nem sejti, hogy tizenkét órán belül ki lesz rúgva? Ahelyett, hogy örülne! Igaz, meggyötörtem már párszor, de még mindig elég szemrevaló nő; biztosan talál magának valami pasit. Na persze nem olyat, mint én – de akkor is izgalmas lesz: újra kezdődhet számára a vadászidény…

Csipcsirip.

– Hé, fiúk, nem kell valakinek egy elhagyott sunci?

– Kérem szépen…

Szembe röhögtem az alpolgármestert.

– Ha szépen kéred, megkaphatod, csak előbb még gerincre feszítem ma este… ha isten és ördög is úgy akarja.

De barom vagyok! Minek kevertem bele ebbe istent?! Nyilván a torkon lőtt pap hozta ki belőlem a vallásos bűntudatot.

– Képviselő úr, nem ismer meg?

Persze, kezdettől ismerős volt a csavinyák. Csak hát annyi ingyenélő lézeng az önkormányzatnál, hogy egy kápos sem bírná mindegyik Fizi Miskát fejben tartani, nemhogy egy hozzám hasonló káp-talan.

Csipcsirip.

– Kussolj, wazze… Majd rád förmedek, ha megkapod a szót! – Megnyomtam a vétel-gombot. – Mi a hekket aggódsz, drágulicám? Fura lett volna, ha Piroschka, az én majdnem-ex „drágulicám” jelentkezik. Naná, hogy Szergej volt.

Nagyon pislogott. Harapásnyomok éktelenítették el az arcát. Gothic fazonja ziláltnak látszott.

– Tetű? – rebegte.

– Naná hogy…

Csitt-csatt.

Szakadt a vonal, mint a szaggatott nokedli.

– Bodri! – bődültem el. – Mi a hekk van?!

– Kérem szépen, Tetű úr… – rimánkodott az utasom.

Orrba gyűrtem.

– Baromállat! – ripakodott rám Bodri. – Összevérfürdőzted belülről a golyóálló szélvédőmet!

– Bocsika… de ő tehet róla. Nem osztottam lapot neki, mégis bemondta az unalmast!

– Lemosod! – sziszegte Bodri felháborodottan.

Kiröhögtem.

– Hülye vagy, kutyuli?! Elszoktam én már az ilyen alantas melóktól. Inkább befizetlek kutyakozmetikára.

– Barom!

– Aki ugatja!

Csipcsirip.

Ez egy ilyen forgalmas nap, basszus!

Fogadtam.

– Na, mi a hirnbi-limbi tárgya, Szerjóska? Sikerült kielégítened Vogya bácsi minden viagrális análvágyát?

Naná, hogy nem Szergej hívott.

– Hol vágy, téé idiótá?! – üvöltötte a képembe dühöngve Kanalas Gém. – Szárrá veretem á bámbá pofádát, Tetűállát!

– Higgadjál le, romáknak doktorizált csavinyákja! – pirítottam rá negédesen. – Hátrább a csikorgó agyarakkal, vagy feldugom a végbeledbe az összes diplomádat!

Gém azonban nem csendesedett meg. Talán a lelke mélyén még kívánt is valami efféle atrocitást. Egy vérbeli roma csávó legtitkosabb vágyait még én sem bírtam kiismerni. Csak találgattam.

De hogy mit óbégat ez a bögrecsárda agyú csavinyák, el sem tudtam képzelni.

– Pofa súlyba, Gémusz doktorandusz bátyóka! Rendeztem az ER-feladatot. Minden oxa-doxa.

Gém elképedt kissé. Deformált képe megnyúlt, sörte haja égnek állt.

– Mi á fráncról beszítsz?!

Rávigyorogtam.

– Kimentettem a bajból az alpolgármester csavinyákot. A zsernyákok bottal ütögethetik a nyomunkat.

– Mentetted té ám á jó édás ányádát! – rikoltotta Gém ingnyakig lilultan. – Elbáltáztád á melót! Megpörkölték á nyávályás ürgemádárát.

Hm. Ez volt az a pillanat, amikor akkorát kordult a gyomrom, hogy kiürült a fejemből az összes értelmes gondolat. Csak csupa zavaros, értelmetlen gondolatfoszlány maradt. Úgy kaparásztam ösztönösen Téháté ölében, mintha a sliccgombjait keresném. Ám ujjaim megtalálták a bevásárlózacsekot, és sikerült kibontani és a pofámba gyömöszölni egy Boci Trotyit, mielőtt az éhség szárazra centrifugázta volna az agymaradványomat. Ahogy a csoki energiaitalba áztatott tölteléke szétáradt a nyelvemen, olyan volt nekem, mint békésen szundikáló mókusnak az erdőtűz: amint a melegség elért a farkamig, egy csapásra fellángolt a túlélési ösztönöm.

– Még! – hörögtem, és két kézzel tömtem magamba a csokit, mint kacsa a hokedlit. – Még!

Közben Bodri tovább zötyögött, a szirénázást hol jobbról hallottuk, hol balról – Gém folyamatos átkozódását pedig mindenfelől. Valami olyasmit „mágyárázott”, hogy amíg én „töketlánkedtem”, az alpolgármestert utolérte a népharag. Az ipsevics csavinyák száztízzel száguldozott a parkolóban; halálra gázok egy anyát és két gyerekét, s a feldühödött polgárok nem várták ki, hogy a rendőrök megérkezzenek, letartóztassák, és később a befolyásos segítők elsimítsák az ügyet. Valaki túl „sűrűnek” vélte az ipsét, ezért leöntötte egy üveg hígítóval. Egy másik valaki pedig rajta próbálta ki a Vevöldében frissen vásárolt gázhegesztésre és disznópörkölésre egyaránt használható lángszóró készüléket. A manus rövid ideig lángolt, aztán teljesen megszenesedett.

Én pedig, bár láttam is a távolban a tüzet, téves következtetéseket vontam le, és nem jó személyt mentettem meg.

– Sassza meg! – Nem dühöngtek bennem túlzott indulatok. Józan belenyugvással tudomásul vettem a kudarcot. Vállat vontam. – Tévedni csavinyák dolog!

– De áz álpolgármástá'…

– Béke poraira! – motyogtam. – Ilyen az élet. Porból lettünk, szénné leszünk… Hé, Téháté, hoppsza ide még egy Trotyit!

– Elcsászted á dó'got! – pirított rám Gém doki. – Meghált miáttád egy mágás prioritású személy!

– Maradt még épp elég – morogtam. És arra gondoltam, hogy elég furcsa így a vád. Miattam? Ugyan már! Nem én gázoltam el az anyát és a kölykeit száztízzel egy parkolóban. Aki ilyet csinál, magára vessen, ha aztán megpörkölik, mint egy hízott sertést.

De persze ezt csak gondoltam, és nem mondtam ki hangosan. Hiba lett volna szavakba önteni ezeket az anarchista gondolatokat Kanalas Gém előtt. Bár nagy általánosságban kedveltem, de jelen esetben nem bízhattam benne. Ki tudja, ki előtt jár el a csőre a piszoknak nagy felindulásában, miközben saját seggét próbálja menteni…

– Én megtettem, ami tőlem telt – jelentettem ki. De amikor megérkeztem, már égett a csóva.

– Ákkor is… Egy árvá rugót se nem kapsz! – üvöltötte Gém. – Most májd én mágyárázkodhátok miáttád! Utállák!

– Az érzés kölcsönös – nyugtattam meg. Aztán a homlokomat ráncoltam. – Azt jelenti ez az ellenszenv, hogy visszaveszed tőlem a tizennégy-nulla-nullás melót?

– Há-há, nágyon viccős! – Gém szeme haragtól szikrázott. – Há ázt is elcseszád, tápló, teszek rólá, hogy több orrod legyen, mint fogád!

– Nyugi van – mormoltam, és kellemetlen érzések kúsztak végig a torkomban. De aligha Gém gyermeteg ijesztgetési kísérletei miatt. – Ott leszek. Csocsi.

Bontottam a vonalat. Rápillantottam Téhátéra. Ő merengve nézte utastársunkat. Rámeredtem hát én is a sebváltón ücsörgő csavinyákra, aki kezdettől sem volt szimpatikus, de most, ahogy néztem, pillanatról pillanatra ellenszenvesebbé vált.

– Hm – kezdtem csak úgy bevezetésképpen –, ki is vagy te, wazze?

Igyekezett barátságosan vigyorogni.

– Képviselő úr… nem ismer meg? Széppatakky Kázmér vagyok, mármint… ez a nevem, tisztelettel.

– Ismerős az orcád, de nem ugrik be, honnan… – latolgattam vészjóslóan. – Egy tény: te nem az vagy, akire gondoltam. Mert ugye, te nem vagy alpolgármester!

– Ó, nem. Pedig szerettem volna, de sajnos nekem nem volt elég rokonom a megfelelő helyen.

A dolgoknak ez a része nem érdekelt.

– Te is elgázoltál valakit?

– Én?? – csodálkozott a kis ember. – Mivel? Vezetői engedélyem sincs.

Felvilágosítottam:

– Ember! Kocsival szokás gázolni, nem jogsival! – Tapasztaltan rábólintottam. – Mellesleg nekem sincs jogsim, mégis volt már pár gázolásom.

– De nekem még kocsim sincs.

Kezdtem unni a társalgást. Mit csevegjek én egy olyan csavinyákkal, akinek még kocsija sincs. Nem tartozik az én úri köreimhez.

Azért valamelyest mégiscsak furdalt a kíváncsiság.

– Ha nem gázoltál el senkit… akkor miért akartak fellógatni a villanyoszlopra? Ne mondd, hogy villanyszerelő vagy és otthon felejtetted a létrát, ezek a jó emberek meg így akarták segíteni a munkádat, hogy felráncigálnak az almatúrháig!

Régebben ezt „armatúrának” nevezték, de aztán a nyelvújítás idején átmagyarították a jellegzetes magyar gyümölcsre. És ettől kezdve a világítótestek kizárólag alma formájúak lehettek.

Közben míg ezen okoskodtam, több dolog is történt. Kaparni kezdett a torkom, és ha nem hallatok egymás után többször is erőteljes porszívómozdulatokat a nózimmal, elcsöppen a taknyom. És míg ezzel küzdöttem, a nyápic, kis ember kényszeredetten feszengett és sápadozott.

– Felismertek – suttogta.

– Hogy mondtad? – krákogtam, mert úgy éreztem, hogy hirtelen a fülem is telement takonnyal. Nem volt ez ismeretlen érzés: a rafinált gyógyszerezés ellenére elkapott az allergia. – Felismertek?!

– Az egyik ügyfelem… ex férje…

No, most ismertem meg!

– Hijnye, akkkkurvaanyád, te mocskos görényfajzat! – sistergett ki nyálkás torkomon a levegő asztmás darabossággal. Ziháltam egy sort, amíg rendbe hoztam a légzésemet és a temperamentumomat. – Most megvagy!

Kényelmetlenül feszengett és aggódva pislogott rám a nyavalyás.

– Hát… épp ezt kiáltotta az az illető is, aki felismert. – Fintorgott. –  Sajnos, utána még mások is felismertek… megint mások pedig csak a puszta hecc kedvéért segédkeztek az akasztásomban… – Goromba képet vágott. – Azért mégiscsak felháborító, hogy olyanok, akiknek semmit sem ártottam… gröbgrhöblfty…

Ezt az utolsó szót azon egyszerű oknál fogva mondta, mert miközben beszélt, elvettem Téháté öléből a Boci Trotyit, kiettem az utolsó két szemet, a zacskót galacsinná gyűrtem, és olyan vehemenciával nyomtam le a csavinyák torkán, hogy majdnem könyökig mélyedtem a pofájába.

Fuldoklott egy sort, de ez sem hatott meg. Hogy segítsem agóniáját, torkon ragadtam, és felfelé rángattam. Gondosan ügyelve, hogy fejének ne mindig ugyanazon pontját verjem be a hőpelengátor lefelé csúcsos kúpja hegyébe. Azt akartam, hogy több dudor legyen a fején, mint amennyi hajszál.

Aztán amikor elkezdett felugrálni, hogy kiszabaduljon a markomból, ellentétes mozgásokat végeztem, és kutya legyek, ha minimum egyszer nem sikerült felszalajtanom a felfelé meredő sebváltó botocskát a szakadó nadrágülepen át a végbelébe. S ha már így esett, néhányszor sebességet váltottam.

Bodri általában nem túlzottan élvezte a kézi vezérlést, de most még ő is úgy röhögött, mint a fakutya. Csak valamivel hangosabban és jobban csikorgó gumikkal.

Aztán mielőtt a csavinyák kiöklendezhette volna a műanyag zacskógalacsint, befogtam az orrát, és ráérősen visszatoltam a nyálas gombócot a torkára.

Hu, de barón vergődött!

Még a szemem is könnybe lábadt az élvezettől. Régóta álmodoztam már erről a kéjes pillanatról.

Téháté, aki a fenyítés elején még nyugodtan ült és csak érdeklődve pislogott egyfajta „nem az én dolgom, tehát nem pofázok bele” jellegű magatartással, most már kezdett türelmetlenkedni. Olyannyira, hogy megragadta a csuklómat, és kirántotta a kezemet az ibolyaszínű csavinyák torkából.

Mivel heveny kínzási vágyam java része már kielégülésre talált, nem álltam le tusakodni a csupaizom kiborggal. Csillogó szemmel rákacsintottam, és elégedetten nagyot sóhajtottam.

– Ez jólesett, wazze!

A kis csavinyák még mindig fuldoklott, de már nem olyan intenzív hatásfokkal, mint amikor még rásegítettem a kezemmel.

Hátba vágtam.

Nagyon nyelt. Aztán döbbenten pislogott. És miközben újra meg újra nyeldekelt, szinte követni lehetett a nyakán a dudorodás útját – vagyis végignézni, ahogy a reklámszatyor-galacsin levándorol a torkából a gyomrába.

Hápogott, tátogott, de már kapott levegőt.

Arra azért kíváncsi lennék, hogy fogja megemészteni a vastag műanyag zacsekot. Persze a kíváncsiságom nem terjedt ki annyira, hogy ott lenni vágyjak azon alkalomkor, amikor a félig megemésztett holmi majd megpróbál eltávozni belőle a legrövidebb úton…

– Feltétlen kellett ez? – kérdezte egy megrugdosott kutya vádló tekintetével Téháté.

– Hah! De még mennyire!

– Ártott neked ez az alak?

Vigyorogtam. Látva az ipsevics szenvedését, már nem hajtott tovább a bosszúvágy.

– Csak annyit mondok: válóperes ügyvéd.

A kiborg nyilván sosem volt nős; túl hülye volt ahhoz, hogy megértse a lényeget. Aki egyszer vált már közös megegyezés nélkül, az tudja értékelni a válóperes ügyvédek iránt táplált heves ellenszenvet.

Az, aki fel akarta kötni a Vevölde parkolójában, nyilván valami hasonlót élhetett át, mint én.

Megmagyaráztam:

– A csavinyák a feleségem ügyvédje volt. Hm, elég ennyi? Vagy fejtsem ki részletesen?

Téháté gyanakodva meredt rám.

– Sosem voltál nős…

– Bár ne lettem volna!

– De a fájlodban nincs erről semmi.

– Na ja. A magánéletem nem kötöm a hatóság orrára. – Vállat vontam. – De ha tudni akarod, igenis: voltam nős. Két évig és négy hónapig. És ez a szaralak volt a feleségem válóperes ügyvédje.

A csavinyák még mindig lila volt, mint a muskátli, és azt se tudta, hol tapogassa magát. A szeméből kicsordult fájdalomkönnyeket törölgette.

– Genyó állat vagyok, mi? – morogtam rosszkedvűen. Általában szeretem, ha kedvezően ítélnek meg, de most valahogy kénytelen voltam rossz benyomást tenni a külső megfigyelőkre. Bevallom: eszméletlenül jólesett megfegyelmezni ezt a nyavalyást. – Jól kicseszett velem!

– Csak a munkámat végeztem! – nyöszörögte felháborodottan a kis ember.

Úgy orrba könyököltem, hogy még Téháté fülébe is fröccsent a véréből.

– A munkádat, mi? – dörmögtem rosszallóan. – Csak ne lettél volna olyan átkozottul túlbuzgó! – Sóhajtottam. Igyekeztem leküzdeni fel-felbuggyanó sértettségemet. Életemben nem sokszor magyarázkodtam, de most valahogy belső kényszert éreztem arra, hogy tisztára mossam magam ezelőtt a múltból jött gépember előtt. – Nina… a feleségem hajlandó lett volna elválni tőlem egy bizonyos… nem túl szerény, ám talán még méltányos összegért… Ám ez a tücsökpöcs addig duruzsolt a fülébe, míg végül az asszony teljesen begőzölt. Mindent akart. Aztán amikor jól lepofoztam, hogy észhez térítsem, az ügyvédje orvoshoz vitte, látleletet készíttetett, és úgy kicseszett velem, hogy a szemem is szikrákkal zsonglőrködött. – Elszorult a torkom, ahogy felidéztem az esetet. – Hiába próbáltam lefizetni a bírót, ez a kis patkány megelőzött, és komoly részesedést ajánlott a vén talárosnak. Na, sejtheted, mi lett a vége… Nina kapta a házunkat, mindhárom kocsit, a gyereket, a nyaralókat, a kutyánkat, az összes berendezést, meg mindent, ami csak mozdítható, és mindent, ami nem. Részletezzem? Utcára kerültem egy szál gatyában… bíróságilag kötelezve, hogy fizessek: gyerektartást, asszonytartást, anyóstartást, apóstartást és az összes ingatlan fenntartási költségeit…

Téháté merőn bámult. Szerintem azt képzelte, viccelek. Vagy valami ilyesmit…

Vagy ki tudja?

A fene se tudja, mit képzel mindezekről egy kiborg!

– Ezek szerint – mondta halkan –, a saját bőrödön is érzékelted a korrupció hátrányait.

– Hát már hogy a fenébe ne érzékeltem volna?! Szétszívatták az agyamat. Én nyüszítettem kínomban, az asszony pedig világkörüli útra ment. Eladott mindent, vett egy házat Floridában, és azóta is ott él boldogságban, jólétben… Én pedig, láthatod, húzom az igát és gürizek, mint egy barom! És minden hónapban lenyúlja a hatóság a bevételem hatvan százalékát! Nem győzök eleget keresni!

Csiripicsirip! Ezt a telefon mondta.

– Na látod? – keseregtem. – Be van osztva minden percem. Nincs egy csepp nyugodalmam! – Fogadtam a hívást. – Mondd, hogy nem te vagy az, Gém!

– Mondom: nem vagyok gém. És ha lehet, a továbbiakban se nézzen madárnak. – Egy ismerős ábrázatot láttam a monitoromon, de hamarjában nem is tudtam hova tenni, ki lehet ez. Ő bájologva folytatta mondandóját: – A nevem Bájron Sámuel. Talán már nem emlékszik rám, Tetű úr, de egy alkalommal már találkoztunk a képviselőbálon. Ön mondta, hogy ha valami problémám adódik, nyugodtan forduljak önhöz…

Abból, hogy nem tegezett, alapjában kitaláltam, hogy nem lehet túl közeli ismerősöm. Az ilyen balekok persze jobban tejelnek. De e pillanatban nem igazán számított a pénz.

– Most épp nem alkalmas – morogtam. – Majd egy későbbi alkalommal készséggel…

Fontos ügy! – csikorogta az ismeretlen. – Kérem, ne tegye le!

Oldalra pillantottam. Az ügyvéd csavinyák még mindig a vérző orrával vacakolt; apró papírgalacsinokat dugott fel az orrlikaiba, és jobban szipogott, mint én, pedig ő nem is volt allergiás.

– Mi a hekket akar? – nyavalyogtam. – Nem látja, hogy totál el vagyok foglalva?! Bármit kér is tőlem, az elkövetkezendő két hétben képtelenség beiktatni a napirendembe.

– Csak a tanácsát kérem – hadarta a csavinyák.

Csiripcsirip. Újabb bejövő hívás.

– Tartsad! – recsegtem, és az új hívóra váltottam. – Na, és te ki a hekk vagy?

– A kedvesed! – kiabálta Piroschka. – És ha azt hiszed, hogy ilyen könnyen szakíthatsz velem azok után, hogy a múlt héten az Állatkert majomketrecében szerétkeztünk fél száz látogató előtt…

Visszakapcsoltam az előző hívóra. Az ő mondandója érdekesebbnek tűnt.

– Nos akkor… miféle tanácsot?

Csiripcsirip. Újabb bejövő hívás.

Reméltem, hogy Szergej hallat magáról. Idegesített, hogy nem hív azóta, hogy az imént megszakadt a vonal.

Fogadtam.

– Szerzsi?

– Ányád á szerdzsi, te bárom! Kánálás vágyok! Hol á pécsábán vágy már?!

– Úton. – Körülnéztem, merre járunk. A Nyugati-utczán repesztettünk. – Hat perc, és célnál leszek.

– Hát perc, de egy szusszál se nem több!

– Oxa. – Váltottam. – Na, mihez kell a tanácsom?

– Cseszd meg, Tetű! Négy hónapon át mostam és főztem rád, és odatartottam…

Kapcs.

Momentán épp nem voltam abban a hangulatban, hogy végighallgassam Piroschka sirámait arról, hogy mit tartott oda és kinek. Ismét az idegen arc rezgett a monitoron.

– Hallgatlak.

– Az a nagyhelyzet…

Csiripcsirip.

– Várj! – Kapcs. – Itt Tetű. Mondd gyorsan, ki vagy és mit akarsz, mert legalább hárman várakoznak a vonalban.

Mami sárga ábrázata kerekítette ki a képernyő sarkait.

– Tetű, legkedvesebb kerekszemű kisfiam… Csakhogy elkaptalak! Ilyen bevezetéstől rám jött a heveny brunyálhatnék.

– Mami! Öööö… „elkaptál”?

– Már többször is próbálkoztam, de zavarták az egységedet.

Rettenetesen csodálkoztam.

– Zavarták? Na, ne kábíts… jelenleg is vagy fél tucatnyi hívást tartok talonban.

– Most rendben. De tíz perccel ezelőtt…

Eszembe jutott Szergej félbeszakadt hívása, és rossz előérzet szállt meg.

Közben érkezett egy újabb hívás.

Csiripcsirip.

Bárki keresett is, nem éreztem elég kurázsit magamban ahhoz, hogy a Mamit várópályára taszítsam.

– Ha akarsz valami fontosat a tudtomra adni, Mamika drága, akkor köpjed, drágaságom, mert épp ég a kezem alatt a munka.

– Igor! – recsegte a Mami, miközben az adás minősége rettenetesen leromlott; a színek elmentek, a képernyő hullámzott, s lila foltok úsztak be jobbról balra. – Igor… Igor, fiacskám… Igor!

– Itt vagyok! – kiabáltam. – Mondjad, mit akarsz, én jól hallak!

– Igor! Igor! – A Mami egyre erélyesebben üvöltött. – Igoooor! Jelezd, ha hallasz!

– Mondom, hogy hallak, Mami!

– Igoooor… Igorrr… Mi a rosseb ütött ebbe a nyavalyás…

– Állítani kéne a gombon – kotyogott közbe az ügyvéd tudálékosan. – Valami interferencia lehet, vagy ilyesmi.

Pofán könyököltem. Mindig is utáltam, ha valaki olyasmibe pofázik, amihez nem ért.

Állítani a gombon, mi? Hol látsz te itt gombot, te baromállat?!

A nyamvadt csótány persze már akkor se látott volna gombot, ha lett volna ilyesmi a távrecsegőm automata kijelzőjén. A könyököm ugyanis egy időre elhallgattatta. Úgy hevert a csavinyák az ülésen, fél seggel a sebváltón, fél seggel Téháté ölében, akár egy nagy darab parizer.

A kibire sandítottam. Ő rosszallóan meredt rám, de nem tette szóvá, mit sérelmez.

– Akarsz te is egy maflást? – kérdeztem agresszíven. Utáltam, amikor a helyzet elkezd kicsúszni a kezemből.

Közben a kép már teljesen elúszott, és a Mami cigarettától rekedtre bungyurodott hangja is mintha kilométeres távolságból visszhangzott volna.

– Igoooor! Ó a jó édes apádat, te tökfej… Most hogy mondjam meg, mekkora szarban vagy!

Zzzzzzzzzzzzzzzzzzzzzzzzzzzz…

Már csak a monoton zúgás és sistergés maradt. Ennek nagy része főleg az én kobakomban.

Szarban vagyok?!

Ezt eddig is tudtam. De épp a Mamiban bíztam, hogy majd úgyis kirángat belőle.

– Mamiiii! – krákogtam. – Itt vagy még, Mami?!

Csipcsirip.

Fogadtam a hívást, remélve, hogy a Mami tért vissza.

– Mami?!

– Mámád, áz áz állát, té nyávályás! Há nem vágy itt hát percen belül, lényúzom a fárkádrúl a bőrt, te, osztán sóbá mártogátom!

– Figyelj, Gém! – fogtam komolyra az üvöltésemet. – Nem jön össze a meló! De tényleg!

– Áaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaanyáddál szárákoggy!

– Komolyan mondom, megcsinálnám, ha beleférne az időmbe, de meg kell értened… komoly szarban vagyok!

– Dé há nem leszel itten hát perc múlva, akkor leszel áztán igázán szárbán!

– Biztos lesz, aki beugrik helyettem…

– Biztos, miii?! Hát akkor jávásoljál má' valakit, te koronás állát!

Annyira ideges voltam a történtek alakulása miatt, hogy akkor sem jutott volna eszembe egyetlen név sem, akire rábízhattam volna a melót, ha egymást taszigálva tolongtak volna a jelentkezők.

De ebben a helyzetben nem szarakodhatok el vagy félórát egy nyamvadt, rosszul fizető melóval, amikor percről percre fokozódik a helyzet.

Viszont ha nem csinálom meg a melót, azzal cserben hagyom a megbízóimat…

…és azt hiszem, Gém nem túlzott: kedélyes kis megtorlásra számíthatok.

– Ná, mi váááán? – gúnyolódott Gém. – Nincsen senki, mi? Eztet ugáttám én is! Úgyhogy ne pofázzál, hanem húzzál idefele, de gyorsán ám! Má' csák öt perced ván!

Zavart pillantásom először az ájultan heverő, véres orrú ügyvédre esett, aztán a feszülten bámuló Téhátéra vándorolt.

HOPP!

– Megvan, ki lép a helyembe, Gém!

– Ná, ne kámuzzá', bászki!

Már a Régi Reptér közelében repesztettünk, alig három percnyire a céltól.

– Rögtön ott vagyok a csavinyákkal – hadartam. – Négy perc, maximum!

– De áz igázoláásbán a té pofád viríít!

– Küldöm a képet! Négy perc alatt röhögve kicseréled! – Bodrihoz fordultam. – Kutyus! Szkennelés! Ülés kettő… Téháté, vigyorogj!

Már villant is a szkennelőfény, egyenesen bele a megrökönyödött kiborg eltorzuló pofájába.

Meg se néztem a kijelzőn az eredményt, máris intézkedtem.

– Küldjed, kutyus! – Már nem is ott járt az eszem. – Gém mester! Rögtön befutunk. XXL-es mezt szerezzetek. A csuka meg minimum negyvenötös… vagy inkább negyvenhatos legyen! Jókora nagy állat a csavinyák, amolyan tipikus középhátvéd típus…

Gém magas fejhangon egy aggódásból felfelé ívelő fenyegetést indított:

– Há á bíró kiszúrjá á csálást…

Én azonban lepofáztam.

– Nyugodjál meg, csávó! Ha baj lesz, én viszem a balhét!

– Viszed hát! Mágáddál á sírba.

Azért a hanghordozásán éreztem, hogy valamelyest már kezd lehiggadni. Ő maga is tudta magáról, mennyire aggódó típus, és tudatosan igyekezett kontrollálni a cincogását.

Hogy legyen ideje még jobban megnyugodni, lekapcsoltam. Három perc múlva úgyis láthatom majd azt a gusztustalan cimbalomfejét élőben is.

– Kutyus! – morrantottam. – Hívd a Mamit!

– Nem fog menni – vakkantotta Bodri. – Az imént már próbáltam visszahívni, de túl zsizsikes a vonal.

– A hekkbe! – A kiborgra pillantottam. – A tieid szálltak ránk?

– Alig hiszem – dörmögte Tas Huba Töhötöm enyhe rosszallással a feltételezésem miatt.

– Csak hiszed, vagy biztosan tudod, hogy nem ők? – csesztettem. – Ugyan tisztázzuk már a dolgot! Kérdezd meg tőlük, ha nem nagy fáradság!

– Kérdezném, ha tudnám. De nem bírom elérni őket.

Alig észrevehetően összerándultam. Hogy leplezzem idegességemet, úgy tettem, mintha csak a lapockám viszketne, megdörzsöltem az ülésben. Mellesleg tényleg viszketett.

– Na jó… – kezdtem. De ismét félbeszakítottak.

Csiripcsirip.

Reméltem, hogy nem frissen dobott kedvesem lesz az, mert nem éreztem alkalmasnak az időt egy cirkalmas káromkodáshoz.

– Ejgen? – érdeklődtem.

– Ruzkin úr! – Az iménti csavinyák, az a Bájron nevezetű, udvarias alak. – Tudom, hogy elfoglalt, és nem is zavarnám a problémámmal, ám meg kell értenie, jelen helyzetben ön az egyetlen, akihez fordulhatok…

– Jaj de jó! – ujjongtam némi szarkazmussal, és már mozdult az ujjam, hogy elhessentsem a csavinyákot az éter homályába, de aztán csak a fogam csikorgattam. – Fél percet kapsz, cimbora… Tálald azt a problémát! Te meg, Blöki, keresd a Mamit! Ez nem neked szólt, cimbora… te csak nyomjad, nyomjad a dumát, ne kíméljük egymás idejét!

A csavinyák elég tűrhető felfogóképességet örökölhetett anyucitól és apucitól, mert további magyarázatok nélkül is megértette, hogy komolyan gondoltam ám a „fél percet”.

– Ismeretlen tettesek elrabolták a tízéves kisfiamat, és fél millió euró váltságdíjat követelnek érte.

– Na és? – vontam vállat, jóformán oda sem figyelve. Azon töprengtem, hogy tudnék kapcsolatot teremteni a Mamival. – Mi közöm nekem ehhez?

Azt még tök részegen is kiokoskodtam volna, hogy ha a Mami figyelmeztetni próbál és még őt is elszigetelik tőlem, valóban mély lehet az a kaki, amire célzott.

– Bizonyos jelekből arra következtetek, hogy a gyerekrablók… hm, orosz érdekeltséghez tartoznak. S engem úgy informáltak, hogy ön, Ruzkin úr, járt már el hasonló váltságdíjügyekben. Méghozzá sikerrel.

– Naná, hogy sikerrel. Kudarc-ügyeket eleve be sem vállalok.

– Megkérhetném, hogy közvetítsen az ügyemben, Ruzkin úr? Kérem, nagyon kérem, szerezze vissza a gyermekemet!

Na még csak ez hiányzott!

Ámbár…

Ez talán nem is olyan nagy nyűg. Úgyis az a szándékom, hogy odaruccanok Fütyiékhez. Biztos tudnak a dologról valamit.

És ekkor beugrott az isteni szikra!

Naná, hogy tudnak! Sőt, a nyakamat rá, hogy ők a gyerekrablók! A nyavalyás pénzéhes genyadékok! Miközben nekem dolgoznak és a menekülő Elnökre vadásznak, összefogdostak néhány kispöcsöst. És úgy okoskodtak, miért is ne kössék össze u kellemeset a hasznossal! Az elkapott kisköcsögökért váltságdíjat kérnek. És beütött nekik egy gazdagabb fogás, akinek az apucija hajlandó lepengetni a lovettát.

Ügyes! Ügyes!

– Miért nem a zsernyákokhoz fordult? – érdeklődtem.

A csavinyák jól láthatóan megremegett.

– Nem vagyok ostoba. Nem darabokban szeretném visszakapni Etelét.

Ebből – közismerten éles elmémmel – azonnal kihámoztam, hogy Etelének hívják az elrabolt kisköcsögöt.

Közben, mivel a csavemyák a reagálásaimból arra következtetett, hogy ráharaptam az ügyre, alantas módon átfaxolta a kölyke képét a képernyőmre.

Egy kissé ismét úgy kellett feszengenem, mintha a lapockám viszketne.

Ugyanis azt a tenyérbemászóan szeplős és kerekded orcát láttam viszont, amit a nap kezdetén Tas Huba Töhötöm mutatott nekem miheztartás végett. Eltűnt elnökünk vigyorgott rám a faxról, a kis Győző!

Hirtelen nem is tudtam, hogy reagáljak.

– Basssssztikuli! – krákogtam, szokásomtól eltérően elég rosszul megválasztva a szavamat.

És ezzel aztán sikerült a frászt hoznom a bájgúnár csavinyákra. Csaknem sírva fakadt ijedtében. Bár lehet, hogy csak játszotta a fejét.

– Jaj! Mi van… Mi vaaaan?!

Ám közben a koponyám belsejébe beköltözött egy harkályféle, ijesztő szárnyas rémség – egy vészmadár –, és buzgón morzézott odabentről a csőrével az agy-fakérgemen. Csap-da-csap-da-csap-da-csapda-csap-da…

– Tüsszentenem kell! – mérgelődtem színlelt dühvel, miközben megpróbáltam közömbös képet vágni, és azon tűnődni, vajon miféle átkozott próbálkozás ez már megint, hogy teszteljék a felfogóképességemet. – Ez az átkozott allergia! Basssz…

Oly nagyon nem hazudtam, mivel tényleg facsarta az orromat a pollen, és nem esett túl nehezemre tüsszenteni néhányat. Majd, amíg összeszedtem a gondolataimat, benyomtam vagy két adag SzippSzippet is.

A csavinyák azonban még mindig sápadt volt. Remekül eljátszotta az aggódó atyát, akit alaposan megvisel a kölyke elvesztése.

Belementem a játékba, és tessék-lássék módon igyekeztem megnyugtatni:

– Nem nagyon szokták megölni az ilyen ágybavizelő kis nyavalyásokat…

Sírva fakadt.

– Az én kis Etelém! – hüpizte remek színészi teljesítménnyel. – Annyira komoly gyerek volt már négyéves korában is. Meg akarta váltani a világot, és most… most őt kell kiváltani!

Bodri élesen bekanyarodott a Régi Reptér telephelyre, és ahogy kitekintettem az ablakon, embermagas parlagfű ültetvényben gyönyörködhettem. Még jó, hogy Bodri utasfülkéje légmentesen szigetelve volt, s egy extra teljesítményű pollenszűrő és pollenégető is a felszereléséhez tartozott. A tüsszögési ingeremet így csak azok a pollenhalmok okozhatták, amiket én és utastársaim a hajunkon és a ruházatunkon behurcoltunk.

A távolban már látszott a Garamvölgyi Stadion komor épülete, és én nem akartam tovább cifrázni a beszélgetést. Akár csapda, akár nem, gyanús lenne, ha másként viselkednék.

– Rendben. Elvállalom az ügyet. A szokásos tiszteletdíjam a váltságdíj…

– Tíz százaléka, tudom.

– Legyen húsz százalék! – helyesbítettem. – Csupán az ügy fontosságára és a jeles ünnepre való tekintettel, ugyebár…

– De kérem…

– Ne alkudozzon! – intettem meglehetősen ünnepélyesen. – Ezernyi más dolgom van. Kezet csókolhat, hogy egyáltalán elvállalom.

Értelmes csavinyák volt.

– Rendben. Legyen húsz százalék. Nem számít. Csak az én kis Etelém kerüljön elő épségben, bántatlanul…

Na, ja. A kis ravaszdi azt hiszi, tálcán fogom kínálni neki Magyarhon elveszett elnökét. De azt lesheti!

– Utalja a zsozsót a számlámra! – instruáltam a forma kedvéért. – És ne aggódjon… ha kudarcot vallanék és közben kinyírnák a nyamvadt kölykét, a pénzét visszakapja az utolsó centig!

Hát nem bőgni kezdett?

De igen.

Bár ezzel szerintem már elripacskodta kissé a dolgot, de ő tudja…

– Majd jelentkezem…

Bontottam a vonalat. Tudtam, hogy Bodri nélkülem is elküldi az átutaláshoz szükséges adatokat és rögzíti a csavernyák elérési számát.

Bodrit faggattam.

– Mi a helyzet Mami-ügyben?

– Bazi nagy semmi.

– Ő zsizsikes, vagy én?

– Főleg ő. De te is.

Befordultunk a stadion parkolójába, de nem álltunk be a többi gépenytű közé. Bodri egyenesen a művészbejáróhoz húzott. Keményebben fékezett, mint számítottunk rá, így az eszméletlen ügyvéd és a homlokát ráncoló kiborg eszméletlenül lefejelték a szélvédőt.

Én még időben megkapaszkodtam a hőpelengátorba.

Most először vettem valami hasznát.

– Hoppsza! – kommentáltam a koppanót. – Vigyázz a fejecskédre, robot csavernyák! Későn szóltam? Na mindegy.

Tas Huba Töhötöm egy megbirizgált tökű bika vadságával méregetett.

– Nem tudom, mibe akarsz belerángatni…

– Rögtön megtudod! – szaggattam félbe a tirádát. Majd a képébe vigyorogtam. – Sztárt faragok belőled, cimbora! Holnap a te képeddel lesznek tele a hírműsorok!

– Nem örülnék.

– Mindegy. Ez nem öröm kérdése. Valakinek el kell végeznie helyettem a melót, és mivel én nem tudom… – Kedélyes mosollyal engedtem, hogy levonja a rá vonatkozó következtetést. Aztán rákacsintottam, és feltettem egy lényegtelen kérdést: – Tudsz focizni? Megnyúlt ám a képe rendesen, mintha olvadozó gumiból lenne.

– Neeeem.

Legyintettem.

– Sebaj. Akkor majd színleled.

– Mi? – hebegett. – Mire készülsz? Mi ez az egész?!

Nagystílűen a stadion felé intettem.

– Mi lenne? Magyar Kupa döntő. A Nyú Drcen-i Dr. Szipp SK a Felcsúti Kőbányász SK ellen. Magyarhon két legjobban pénzelt csapatának összecsapása, amely eldönti melyik csapat indul jövőre a milliós pénzeket hozó Euroligában.

Hunyorgott. Illett az orcájához ez a bambaság.

Ráröhögtem.

– A te dolgod lesz elintézni, hogy a Dr. Szipp Sport Klub nyerje a meccset. – Amíg igyekezett megemészteni az elhangzottakat, tálaltam a legfontosabb háttér információkat: – Az előző meccsen mi nyertünk kettő nullára, de csak azért, mert közvetlenül a kezdés előtt sikerült megmérgeznünk az ellenfél négy kulcsjátékosát. Ám mostanra az orvosaik kikúrálták őket, és mivel időközben néhány világsztárt is beszereztek, a felcsútiak erősebbek, mint valaha. Visszafogott jóslások szerint is négy-öt góllal fogják verni a mieinket.

Tas Huba Töhötöm egyre jobban ráncolta a homlokát.

– Én nem tudok focizni – jelentette ki ismét, mintha csak büszkélkedne vele. – Nem mennek a labdajátékok. A gömbérzékem nulla…

Legyintettem.

– Ugyan már, csavinyák, ne aggódjál! Labdába se kell rúgnod. Bízzál bennem! Tetű bácsi mindent elintéz.

Láttam, hogy még most sem érti, s mivel azt is láttam, hogy a művészbejáró felől Gém közeledik rohanva néhány cimborája és egy piros-fehér focimez társaságában, most már tényleg a lényegre szorítkoztam:

– Meg tudsz jegyezni négy számot, ugye? – Nem vártam választ, soroltam: – Kilences, tizenhetes, harmincnégyes, negyvenkettes… No, kiborg fiam, ezek nem lottószámok, hanem az ellenfél sztárjainak számozása. Kilences, tizenhetes, harmincnégyes, negyvenkettes… Mondogasd magadban, hogy el ne felejtsd! Ha őket négyőjüket sikerül leszedned a pályáról, simán nyerjük a meccset.

Kezdte már kapiskálni.

– Azt akarod, hogy rúgjam le őket? – dörmögte kedvetlenül.

– Az egyiket mindenképp. Aztán amikor a többiek dühösen odasereglenek, már az öklödet és a fogadat is használhatod. – Rávigyorogtam. – Csak az a lényeg, hogy úgy tűnjön, hirtelen felindulásból cselekszel… no meg az, hogy akit leütsz, az a meccs végéig ne térjen magához. – Hozzátettem még néhány fontos instrukciót. – És nagyon vigyázz, el ne ragadjon a lelkesedés, mert ha többet ütsz le a kelleténél és nem marad elég játékos a pályán, a bíró le fogja fújni a meccset, és…

– Felejtsd el! – recsegte. – Ez baromság!

– Dehogy az! – bizonygattam. – Remek stratégia. Semlegesítjük az ellenfél sztárjait. Ráadásul, mivel csak három csere engedélyezett, ha mind a négyet kicsinálod, eggyel kevesebben lesznek… és igaz, hogy téged is kiállítanak, és életed végéig eltiltanak a focipályáknak még a közeléből is… de hát mit számít az? Úgysem akartál profi focista karriert építeni, vagy igen?

Röhögtem.

Közben megérkezett Gém meg a sleppje. Nyitottam a túlsó kocsiajtót, és kitaszigáltam rajta a morgolódó kiborgot. Mire észbe kaphatott volna, két daliás cigány csavinyák rávetette magát, lebirkózta a földre, másik kettő pedig máris a gatyáját rángatta, míg egy ötödik egy csónaknyi méretű futballcipővel próbálta összebarátkoztatni a lábát.

Közben Gém távrecsegett valakivel, és olyan dühösen, nyálfröcsögve kiabálta a csuklótelefonjába, hogy egy pillanatra azt hittem, velem társalog.

Rettentően szidott valakit. Csak minden második káromlatát értettem, jó sűrűn használta a „devlá” szót.

– Nincs választásod! – kiabáltam rá a vergődő Téhátéra, elengedve a fülem mellett a tiltakozását – Vagy te csinálod meg, vagy én… És ha nekem kellene, félre kellene tennem azt a másik, fontosabb munkát! Tudod, miről beszélek, ugye?… Így viszont amíg te beírod magad a sporttörténelembe, én nyugodtan intézhetem a dolgokat.

Már nem is rúgkapált annyira, a bajszos atyafiak pillanatokon belül futballdresszbe rázták. Csodamód, még a cipő is stimmelt. Lötyögött ugyan egy kicsit a lábán a hatalmas csuka, ám a csavinyákok jól odaerősítették ragasztószalaggal, hogy ki ne léphessen belőle.

Közben Gém egy harsány „té dögöjjé' meg és á té kurva ányád” üvöltéssel lecsattintotta csuklófonja fedelét, és akkorát köpött a lábam elé, hogy ha ijedősebb lennék, elugrottam volna.

– Afféné á pófádát, Tétűűű! – sercegte. – Csűstűl gyün á báj!

– Nehogy már ezt is rám fogd! – védekeztem amúgy tessék-lássék módon, mivel éreztem, hogy vaj van a fejemen. – A haver csavinyák jobban elvégzi majd a melót, mint én magam. – Akaratlanul is Téhátéra pillantottam, és nehéz volt nem elröhögni magam a fancsali képe láttán. – Ügyes a fiú, és a rúgása, mint egy lóé. Legyepálja őket, abban nem lesz hiba! Csak mielőtt beveted, pontosan magyarázd el neki, milyen színben van az ellenfél, nehogy a mieinket üsse le!

A kibinyák nem tett megjegyzést, de ingerült pillantásából látszott, legszívesebben engem rúgna le, amiért ennyire hülyének nézem.

A stadion felől tömegméretű őrjöngés hallatszott, és mindenféle dudák, kolompok, sípok szólaltak meg.

Basszus, kezdődik a meccs! Már ennyi az idő?!

Gém segéderői viharos gyorsasággal a művészbejáró felé rángatták, noszogatták Téhátét, és ő, felfogva, hogy hamarosan a tettek mezejére kell lépnie, engedelmesen kocogott velük.

Röhögséges látványt nyújtott a fehér gatyában, amelyből alaposan kidagadt a hátsó fertálya és a piros mezben, amely úgy feszült boltozatos mellkasán, mintha tévedésből a kisöccse pólóját erőltette volna magára.

Tényleg, vajon van neki – vagy inkább: volt neki valaha – testvére?

Szinte megsajnáltam, ahogy futni próbált a három-négy számmal nagyobb stoplis csukában. Igaz, nagy darab állat volt ez a kiborg csavinyák, de a lába méretét alaposan fölébecsültem. Meg is botlott a harmadik lépésnél annak rendje s módja szerint, és két cigány csávót is lerántott magával; Gém pedig, aki éppenséggel ismét veszekedett valakivel telefonon, dühös ordítással épp rájuk zuhant.

– Ne buzuljatok, hé! – kiabáltam oda nekik vidáman, aztán besiklottam Bodri kormánya mögé, és becsaptam magam mögött az ajtót. De a lehúzott ablakon még visszaordítottam. – Itt találkozunk! A meccs végére itt vagyok…

Jött valami kiabálás válaszképpen, ám én épp elcsíptem egy remek kis tüsszentési-rohamot, és az orrcsepp után kapkodva felhúztam az ablakot.

Hogy én mekkora barom vagyok, amiért egyáltalán lehúztam! Időközben tutira tele lett a kocsibelső pollennel.

– Pollen… hppppc… égetés! – parancsoltam Bodrinak.

Az utastér milliónyi apró színes villanástól pompázott. Káprázatos látvány volt, ám természetesen én is kaptam pár tucatnyi ilyen villámocskát, és úgy éreztem, mintha darabokra szakadna az orcám és kilyukadt volna a dobhártyám. Fél pillanatig vakon és süketen tátogtam, de aztán elmúlt a káprázat, s már pusztán attól a tudattól jobban lettem, hogy tudtam, nem maradt pollen az utastérben.

Azért a forma kedvéért még sietve lenyeltem két Szipp-Szipp tablettát, majd cseréltem a pollenszűrő betéteket mindkét orrlikamban, sötét szemüvegemből pedig Szipp-féle szemcseppet fröccsentettem viszketéstől égő szemgolyóimra.

– Gyerünk, kutyus! – krákogtam. – Húzzunk el Fütyiékhez! Közben folyamatosan próbáld elérni a Mamit…

Bodri felberregtette a motort, és kedvenc trükkjét alkalmazva szinte egy helyben fordult meg, méghozzá úgy, hogy eközben kettős, fekete félkört rajzolt az aszfaltra hátsó kerekeivel. Imádta az ilyesmit. Én pedig közben csak pislogtam, próbáltam fókuszálni a látásomat a könnycseppek alatt, és hagytam, hadd élvezkedjen.

A városközpont felé vágtattunk, miközben persze Bodri folyamatosan lekérdezte az útdíjakat, és kidolgozta az optimális útvonalat a Toccosba.

– Most akkor… hová is megyünk?

– Mondom, hogy Fütyihez, ebadta járgánya! – mordultam fel indulatosan, s csak ekkor tudatosult bennem, hogy nem Bodri vakkantott. Az ügyvéd! Arról a nyálas genyáról egészen megfeledkeztem. Amióta leütöttem, rongyként hevert ott, s szinte a kocsi berendezésének tűnt. Ám most, valószínűleg a pollenégetés csípéseire, magához tért, és volt mersze megszólalni. Hm, bátrabb, mint gondoltam! De igyekeztem úgy viselkedni, hogy a bátorkodást se vigye túlzásba. – Kussolás van, csigapöcs!

Érdekes, a hozzám hasonló csavinyákok tök hülyének hiszik az ügyvédeket, aztán most meg itt az ékes ellenpélda: a nyamvadék jogtódon első szóból értett és nem járatta tovább a csacsogóját. Megült csendben az utasülésen, és még csak nem is pislogott. Legalábbis addig nem, amíg fenyegetően felemelt könyökkel feléje bámultam.

Hm, szóval még az ügyvédek is idomíthatók?

Azért a miheztartás végett igyekeztem tudatosítani benne, hogy engedékeny viselkedésem mindössze átmeneti.

– Ha pisszenni mersz az engedélyem nélkül, kiváglak a kocsiból, menet közben, százhúsznál.

– Százhatvannál, baromarcú! – helyesbített Bodri mérgesen. – Lessél már a mutatóra, wakker!

– Ne kaffogj! – förmedtem rá. – Inkább a Mamit hívjad! Még mindig csipkerózsikás a vonal?

– Naná!

– Próbáld a titkosított lájnt! Tudod, Bugáson keresztül…

– Tudom. Ne, itt lebzsel a vonal…

Az ügyvédre pillantottam. Ő eddig engem bámult, de most sietve elkapta a tekintetét. Mereven nézte az automata ablaktörlőt, amely megpróbálta elmaszatolni az ablakra verődött sárfoltokat. Sikerült.

Közben a kijelzőn meglepő élességgel egy ismerős sárga pofázmány rajzolódott ki. A sárkánytetoválású félszemű.

– Sza'sz! – köszöntött.

Nem törődtem a formaságokkal.

– Add a Mamit, csájnovics! – recsegtem. – Sürgős hebrencselésre vágynék vele!

– Tűnj el! – sziszegte a csájnamen. – Menjél el a városból! Messzire! Gyorsan! Gyorsan!

– Ugyanez a te ánuszodba is – udvariaskodtam. – De ha nem akarod, hogy kinyomjam az ép szemgolyszlidat a fejedből a tarkódon át, ne sokat izgágogj! Szólj a Maminak!

Mit mondjak? Sose hittem volna, hogy egyetlen szemmel is lehet ennyire randán bandzsalítani. A képernyőről most megláthattam ennek ékes bizonyságát.

Sza'sz mester picinykét berághatott rám kedves szavaimért.

– Húzzál el! – Még hadonászott is. – Hess! Hess!

– Ne nézzél már madárnak, okkerkém! – intettem meg. – Ha nem adod a Mamit azonnal, úgy szétrúgom a sárga valagad, hogy a cafatjaival hetekig puzzléznak majd Kerepestarcsától Vlagyivosztokig!

Nem volt az a meghatódós fajta.

– Takarodj! A Mami nem fog látni téged!

– Hogy ezért mit kapsz majd! – bólogattam reménykeltőn. – A Mami, ha megtudja, hogy nem kapcsoltad a kedvenc kerek szemű fiacskáját… hű, barátom… lenyisszantják a heréidet és elteszik befőttbe százéves tojásnak!

No, végre láttam valami érzelmet a merev sárga arcon. Megrezzent kissé. Még vicsorgott is.

– A Mami – jelentette ki csikorgó hangon – meghalott.

Hát mit regéljek, wazze? Most rajtam volt a pofamegnyúlásos megrőkönyödés sora.

– Mi? – hebegtem ostobán. – Halat evett?

– Nem halatott… meghalott. Meghótt. Kampec. Égbe hajított büdös bakancs… a Mami.

Úgy éreztem, mintha orrba gyűrtek volna egy marék parlagfűvel. Még az orrmandulám is viszketett, a szemem könnybe lábadt, és üvölteni tudtam volna, ha nem sípolt volna veszettül a tüdőm.

Legszívesebben azt üvöltöttem volna, hogy „Az én legkedvesebb ferdeszemű Mamim nem hallhatott meg!”… de persze csak ennyit mondtam visszafogott, enyhén cinikus hangon:

– Szar ügy! – Sóhajtottam, amolyan szelaví figurában. – Mi lett vele?

– Tűnjél el a városból! – felelte Sza'sz normális válasz helyett. Vagy nagyon félreérthetett valamit, vagy csak így próbálta kimutatni a foga sárgáját. – Most! Azonnal! Mielőbb! Sietve!

Fontolgattam a dolgot.

Ha a Mami meghalt, az én helyzetem is bizonytalanná válhatott kínai körökben. Nem tudni, ki veszi át a Mami helyét, de csekély a valószínűsége, hogy sikerül megőriznem a „kedvenc kerekszemű fiacska” pozíciót.

Nem hiszem, hogy sárga körökben túlzott népszerűségnek örvendenék. Eddig a Mami biztosított számomra bizonyos előjogokat – főként általam nem ismert érzelmi okokra apellálva –, ám ha ő nincs többé, vele együtt sírba kerül az én megkülönböztetett helyzetem is.

Wakker!

Akaratlanul is megremegtem. Számomra a Mami garantálta, hogy ne aggódjak a pénz miatt, minden rendben lesz! Ám így, miután a Mami eltávozott, hogy a mélység tüzeinél sütögesse tovább a pecsenyéjét, immár senki nem garantál nekem semmit. Ha a dolgok elcsesződnek, kenhetem a hajamra az ígéreteket…

Koldusszegény leszek!

Nos igen… Nehéz erről beszélni. Mindent elkövetek, hogy megpróbáljak pénzéhes gazembernek látszani, aki még a Mami halálakor is csak arra tud gondolni, hogy mi lesz a lével…

…ám – bár tudom, hogy ez nagyon ciki – be kell vallanom, hogy még magamnak is hazudok. Amikor meghallottam a gyászhírt, a szívem görcsbe rándult. De nem a pénz miatt. A Mami miatt.

Bár amíg élt, csak tréfálkoztam a dolgon, ám most tényleg úgy éreztem, mintha az édes szülőanyukámat veszítettem volna el. Majd' szétfeszítette a mellemet a bánat! Semmi más nem érdekelt. Csak ez a két szó lüktetett az elmémben.

Kettő. Plusz a névelő.

A Mami halott.

A Mami halott!

Mami halott!!

– Tudnom kell, mi történt! – szinte nyüszítettem ezt. – Tudnom kell!

– Sza'sz! – vakkantotta a félszemű csájnovics merev képpel, majd lehervadt a képernyőről.

Első reflexből utasítani akartam Bodrit, hogy hívja újra, de azonnal…

Ám második reflexből megéreztem, hogy fölösleges próbálkozás lenne, s tehetetlen dühömben inkább az utastársamat könyököltem orrba.

– Naaaaaaa! – hördült fel az ügyvéd megsebzetten. – Én meg se szólaltam!

– De most igen – nyugtáztam, és a teljesség kedvéért ismét orrba könyököltem. Pontosan tudatában voltam annak, mennyire igazságtalan az, hogy rajta töltöm ki a bosszúságomat, ám valahogy mégsem éreztem lelkifurdalást. Egyrészt még mindig jobb, hogy őt ütöttem, mintha Bodri műszerpultjában próbáltam volna kárt tenni… Másrészt pedig ez a fickó ezt a kis verést bőségesen kiérdemelte korábbi tetteivel.

Sőt, ennél még jóval többet is…

Tudom, genya dolog nálam gyengébben kitölteni a bosszúságomat, ám ne feledjük, hogy ez a gennyláda jó sok mindenemből kiforgatott, amikor rávette a feleségemet, hogy ne menjen bele a közös megegyezésből történő válásba…

…amely már amúgy is több lett volna, mint méltányos!

Erre a gondolatra sajnos ismét orrba kellett vágnom. És immár az öklöm is bizsergett..

Jobban járt volna a csavernyák, ha százhatvannál kihajítom a kocsiból, mint hogy magam mellett tartom. De hát előfordul az ilyesmi…

Vagy nem?

– Kutyus! – morogtam. – Hívd fel ismét… – Meggondoltam magam. Ez a Sza'sz nevű seggfej úgysem fogadja a hívásomat. Kár erőlködni. Majd ha már tisztázódnak az erőviszonyok és kiderül, ki lép a Mami helyébe a Csájna-szektorban, akkor megpróbáljuk újra felépíteni a régi kapcsolatokat… de addig is, hagyjuk, hadd fortyogjanak csak a Csüng-csumi levesükben!

Megköszörültem a torkom.

– Hívjad Fütyiéket! Tudod…

– Hívom, wakker, de csak ez a jel jön vissza…

Rámeredtem a képernyőre, és egy kissé elképedtem a mélyvörösben lüktető, nyolcágú piros csillag láttán, melynek közepén háromjegyű számok pörögtek nagy sebességgel.

– Ez valami vészjel, ugye? – szipogta az ügyvéd az orrát törölgetve.

Lehetséges, hogy nem vágtam szájba eléggé az imént?

– Ajkakra lakat! – sziszegtem neki, miközben a számokat lestem. – Bodri… te meg ugassad, wazze!

– Vészüzenet – fordította kutyus a kódszámokat. – Támadás. Behatolás. Rombolás. Nagy veszteségek. Halottak száma: hármas fokozat. – Bodri kivárt. – Ez ismétlődik.

– Nincs senki a konzolnál – dörmögtem. – Megnyomták a vészgombot, és az automata ismétli a jeleket. – Hümmögtem egy sort. – Próbáld a belső kódot! – mondtam végül.

Szinte hallottam, ahogy elmegy a hívás.

– Negatív – vakkantotta Bodri. Utáltam, amikor úgy beszél, mint egy huszadik századi terminátor-gőzgép, de az ehhez hasonló esetekben nem lehetett cifrázni. – A jelzés ugyanaz.

– Próbáld a személyi fonokat! Fütyi, Vogya, Irina…

– Negatív.

– A személyi hívókat!

Negatív.

– Mindhárom?

– Mindhárom.

– Ó, a jó poratkás életbe! Mi a hekk folyik ott?!

Az ügyvédre pillantottam, de nem azért, mintha tőle vártam volna választ, hanem azért, hogy ráébresszem a tényre, mire számíthat, ha közbe mer pofázni.

Nem volt hülye a csavinyák; tartotta a száját. Még pislogni is alig mert, amíg néztem.

Valószínűleg érezte már, hogy olyasmibe csöppent, amit önszántából messze elkerült volna. Szinte vártam, mikor kezd könyörögni, hogy hajítsam ki.

Döntöttem.

– Bodri! Hívd Iván Ivariovics Nyevszkij rezidenciáját!

– Na neeee… – nyögte az ügyvéd, de mégsem vertem meg ezért, mert illedelmesen máris a szája elé kapta a kezét és elnézéstkérőn pislogott.

Rémültnek tűnt. Biztosan nem sokan hívták még fel a jelenlétében az orosz maffia félelmetes főkomisszárját, a Rettegett Ivánt. Nos, igazából még én se sokszor…

– Az összes vonal foglalt – jelentette Bodri.

– Nyomjál rá tripla prioritást!

– Itt jön…

A képernyőn először csak a Nyevszkij-palota büszkesége, a hatalmas akvárium látszott, amelyben ritka balatoni halak úszkáltak meghitt békességben, de aztán az akvárium előtt megjelent egy tömzsi golyófej is. Egy hajszál nem sok, annyi sem ingadozott rajta. Csillogott a kobakja, mint a biliárdgolyó; naponta vikszoltatta. Felismertem a csavinyákot, bár még sosem beszéltem vele. Timur Szergejevics Nyevszkij volt, Rettegett Iván unokabátyja és operatív menedzsere.

– Da – vetette oda kurtán a csavernyákovics, és bár egyenesen rám nézett a képernyőről, flegma képéről és tompa csillogású tekintetéből nem tudtam kiolvasni, felismert-e.

Az ügyvéd a szomszédos ülésben olyan kicsire húzta össze magát, mintha a „fogadjunk, hogy rajtam kívül még legalább harmincketten beférnek a kocsimba” vetélkedőre gyakorolna.

– Üdv, Timur Szergejevics! – hadartam lényegre törően. – A nevem Igor Alekszejevics Ruzkin, alias Tetű, és Iván Ivanoviccsal kell beszélnem, méghozzá sürgősen!

– Nyet – jött a lakonikus válasz.

– Tripla prioritás!

– Nyet.

– De nekem feltétlen…

– Nye mózsna – jelentette ki utoljára kategorikusan Timur, és a képernyő elsötétült.

Egy kissé az én agyam is. Bár az inkább sötétvörösben libikókázott.

Mégsem vettem magamnak a bátorságot, hogy visszahívjam. Bár jópofa, laza csavinyák voltam, nem mentes minden botorságtól és vagányságtól, ebben a magasságban már én sem mertem ugrándozni. Ez a Timur nevű csavernyákovics egyszer egy jótékonysági estélyen úgy szétverte a házigazda húszéves hülyegyerekének a koponyáját, hogy a kölyök agyát smirglivel kellett felvakarni a márványpadlóról. Pedig a srác csak jópofizni próbált. De az tény, hogy azóta már senki sem meri fennhangon Timur fejét űrhajós szkafanderhez hasonlítani…

Nos, vannak csavinyákok, akik nem értik a viccet, és utálják – kinyírják azokat akik ezen hiányosságukkal nincsenek tisztában. És ez csak a Timur. Nagy hatalmú unokaöccséről, Rettegett Ivánról inkább ne is essék szó. Hallani bőségesen azokról az esetekről, amellyel neve előtagját kiérdemelte.

Ha nem kérnek belőlem, hát nem erőszakoskodom. Megelégszem annyival, hogy megpróbáltam, és így utólag már nem vethetik majd a szememre, hogy nem próbáltam figyelmeztetni őket.

– Szerintem… jókora kaki lehet a ruszkiknál – kockáztatta meg utastársam hirtelen felélénkülve, és bizony a saját gondolataimat hallottam visszacsengeni nyámnyila hangjából; még ha nem is az én szavaimmal.

– Kaki? – ismételtem undorral. Majd e szó alapján véleményeztem az egyéniségét: – Te egy nyálas kis pöcs vagy!

– Hát, ööö… attól függ, kihez képest.

– Volt egy cimborám – meséltem elterelésképpen, miközben beértünk a belvárosba, és már a Picza-utczán robogtunk. – Az beszélt ilyen nyálasan, mint te.

– Tényleg?

– Az a barom még a döglött macskát is „halott cicá”-nak mondta…

– Na és? – háborodott fel a jogtudor megbántott hangon. – Én is halott cicának mondom. A Magyar Nyelvi Törvény értékeli a szép beszédet, míg a trágárságot bünteti…

– Nahát! – csodálkoztam. – Ő is mindig ezzel érvelt. Sosem káromkodott, nem beszélt csúnyán, mindig megválogatta a szavait…

– Mert ez így helyes.

– …de aztán annyira feldühített egy csavinyákot a nyálkás modorával, hogy az ipsevics kivágta a cimbora nyelvét. Úgyhogy most már sehogy sem beszél. Meg más szervét is lenyisszantotta. És tudod, mit véstek a sírkövére? – Láttam az ügyvéden, hogy nem szeretné tudni… De én mindig is elmondtam, ami kikívánkozott belőlem. – „Itt nyugszik egy pénisz, akit anélkül temettek el.”

Mondom, hogy értelmes csavarnyák volt ez a jogmókus; csak nyelt egyet, és nem tett megjegyzést.

– A Templomnál térj le balra! – instruáltam Bodrit, amikor már láttam felderengeni bal felől az Arany Bikucit.

Az eső múltával jó sokan lézengtek a Picza-utczán, mintha máris a holnapi Virágkarneválra edzettek volna. Legtöbben csak apró orrszűrőket viseltek, mások száj- és orrmaszkokat, megint mások egész orcás arcmaszkokat, pollenálarcokat vagy a maximális védettséget nyújtó szkafander sisakokat. Azok, akik megengedhették maguknak, egész testüket védő azbeszt kezeslábasokban mászkáltak, s a legmodernebb pollenégetőkkel villogtatták maguk körül a levegőt.

Legszívesebben én is hozzájuk hasonló öltözetet viseltem volna…

…ám egyrészt édesapám szent emléke meggyalázásának éreztem volna, ha nem az ő időtlen divatú egyenruháját viselem, másrészt pedig sajnos az elmúlt években az azbesztre is allergiás lettem.

Így megy ez. A szerencsétlen csavinyák először csak a kurva parlagfűtől tüsszög, aztán az évek múltával az allergiája egyre „szélesedik”. Eleinte még csak a fekete üröm és hasonló gyomnövények bővítik a listát, aztán sorra jönnek a nyáron termő virágok, a tavasszal termő akármik, a libatopfélék, a házi por, meg úgy nagyjából mindenféle por, meg minden egyéb, amit ember csak el tud képzelni…

Az egyik havernyákovics például jól megszívta a cumit. A gumira lett allergiás. Ha gumit érintett, azonnal kolbász nagyságúra dagadtak az ujjai. Vagy bárhol gumi ért a testéhez, az érintett tagja azonnal a kétszeres méretére bedagadt. Aztán addig hecceltük a szerencsétlent azzal, hogy a nők kedvence lehet, ha gumióvszert használ, míg egyszer kipróbálta. Emlékét örökre megőrizzük.

De még mindig könnyebb és gyorsabb halált halt, mint mi, többiek. Bármit teszünk is, bárhogy védekezünk is az allergia ellen, évről évre rosszabb lesz a helyzet. Hét-nyolc éven belül jön az elkerülhetetlen asztma, a légzési rendellenességek, aztán a fulladásos halál.

Két lábon járó zombik vagyunk, akiken nem segít senki!

Hogy miért mondtam ezt el? Fogalmam sincs. Talán azért, hogy félretegyem zavaros gondolataimat a történtekkel kapcsolatban.

Vagy csak úgy… hogy aki még most nem allergiás, tudatosítsam benne, mire számíthat.

Az ügyvéd csavinyák azt hitte, egészen máson járnak a gondolataim.

– Azért vannak ennyien – magyarázta –, mert az ünnep kedvéért ma déltől feloldották a Városkép Törvényt. – Utálkozott. Talán még öklendezett is. – Tele lett a főutca gusztustalan rondaságokkal!

– Hö? – Hirtelenjében nem is tudtam, miről beszél.

– Hát, tudod… dagadékok, nyúlbéták, kopaszok, púpos gnómok, holdnyalók… pfúj! Én azon a véleményen vagyok, hogy ilyenkor sem lenne szabad ezeket az emberszörnyeket a főutcára engedni! – Háborgott ám rendesen. – Évről évre csökken a városba látogató turisták száma. Naná… Hát kinek van kedve idejönni, hogy elvegyüljön ilyen szörnyszülöttek között?

Értettem már, miről beszél. A Városkép Törvény, amely kimondja, hogy a városképet óvni kell, hiszen a turisták hozzák a pénzt és a turisták csak akkor jönnek, ha csakis szép dolgokat látnak. Ezen okból lett egykor a Picza-utcza egy része sétáló utca, díszesen kivilágított, szökőkutakkal ékített meseszerű városnegyed. És hogy nézne az ki, ha egy ilyen mesebeli helyen holmi randaságok járkálnának, rontva ezzel a városképet? Eleinte a Törvény csak az építőkre vonatkozott. Ha valaki olyan házat épített, amely nem illett bele a városképbe, jól megbüntették és lebontatták vele… Aztán a városatyák rádöbbentek, hogy nem csak a csiricsáré épületek rontják a városképet, de az utcákon járó emberek némelyike is. Éppen ezért megalkották az új Városkép Törvényt, amely komoly pénzbüntetéssel sújtja a város mindazon lakosát, aki nem felel meg az eszményképnek: férfiak esetében 170-185 cm magas, 65-90 kg testsúlyú, kisportolt testalkatú, vállas, izmos, megnyerő arcú, egyenes tartású. Nők esetén 150-175 cm magas, 50-65 kg testsúlyú, minimum 70-es, maximum 90-es mellbőségű, keskeny derekú, arányos fenekű, bájos arcú hölgyek. Mindazok, akiknek paraméterei tíz százalékban eltérnek a fentebb megadottaktól, ha a főutcára – és annak vonzáskörzetébe tévednek – ötven százaléknyi ottjárási pótdíjat kötelesek fizetni, míg akik ebbe a tíz százalékba sem férnek bele, kétszáz százalékos büntető pótlékkal sújttattak. Az extramód kirívó egyedek, vagyis a 110 kilón felüliek, a 46 kilón aluliak, a túl alacsonyak, a túl magasak, a túl csúnyák és a túl aránytalanok nem tehetik a lábukat Nyú Drcen kirakat-részébe. A Törvény viszont elég liberális ahhoz, hogy még az efféle emberszörnyeket se korlátozza alkotmányos jogukban: semmi nem tiltja, hogy kedvükre járkáljanak Nyú Drcen sáros és csatornázatlan külvárosaiban. És bizonyos esetekben – megfelelően foncsorozott ablak használata mellett persze –, bármikor végighajthatnak a főutcán, azzal a kitétellel, hogy nem állnak meg és nem szállnak ki a gépjárműből…

Ám, mint ahogy jogtudor utastársam kellően kifejtette, így az ünnepre való tekintettel feloldották ezt a törvényt, és most bárki nyugodtan sétafikálhatott a Picza-utczán kedvére, már ha az ottjárási pótlékot meg tudta fizetni. De hát az ünnep az ünnep. Van, aki már egy éve erre spórolt, hogy végre egyszer egy évben végigkorzózhasson városa főutcáján… és ilyenkor nem sajnálta a pénzt erre a ritka élvezetre.

Időközben Bodri befordult a Templomnál balra, az Ulica Sesztuagycatra, és különös játékba kezdett. Kihúzódott a jobb szélre, és sorra „lekoccolta” azokat az ott parkoló személykocsikat, amiknek az orra vagy a fara belógott a parkolóterületről az útra. A rossz helyen várakozó bicikliket és a Tacskó típusú robogókat pedig egyszerűen felborogatta. Ezek a spontán ütközések semmi kárt nem tettek az ő páncélozott karosszériájában, s mivel egy e célra készített vágóéllel követte el az ütközéseket, neki még a festéke sem pattogzott le. A megsértett, felkarcolt, behorpasztott járművek viszont úgy maradtak el mögöttünk, mintha egy hurrikán söpört volna végig rajtuk. Sorra szólaltak meg a riasztók.

– Szent egek! – sipította az ügyvéd, és a szemét forgatva kapaszkodott. – Megzavarodott az elektronika!

Legyintettem.

– Nóne gond, csavinyák. Bodri egy kissé háklis a tilosban parkolókra… Hm, ezt a tulajdonságát még az előző gazdija programozta bele, én meg így hagytam. Hát nem jópofa?

– De ez törvénytelen!

– Na és? A tilosban parkolás nem az?

– De… de…

Vállat vontam.

– Majd legközelebb megtanulják, hogy szabályosan parkoljanak.

Én már továbbléptem volna, de útitársamat nem hagyta nyugodni a téma.

– Ez sokba fog kerülni – jegyezte meg sokatmondóan. – Ha esetleg ügyvédre van szüksége…

Szemberöhögtem.

Félreértelmezte.

– Az utcai szkennerek rögzítik a vétkes kocsi adatait. Legalább egy tucatnyian követelnek majd kártérítést.

– A zökkenések számából következtetve – nagyon kapaszkodtam – legalább három tucatnyian… csak éppen azt nem fogják tudni, kinek nyújtsák be az igényüket. – Mivel elég ostoba képet vágott, megszántam és megmagyaráztam. – Bodri háklis a szkennerekre is, és semlegesíti az érzékelőket. Akik majd visszanézik a felvételeket, csak egy homályos foltot látnak itt csintalankodni. – Játékosan megböktem. – Úgyhogy fel a fejjel és semmi izgalom!

Közben a blöki ráunt az úttesti karambolos biliárdra, és visszatért a felezővonalhoz. Én közben szabályszerűen szipogni kezdtem, mintha meghatott volna a szarrá lapított „halott cica” látványa.

Tüsszentettem, káromkodtam, ismét tüsszentettem, még jobban káromkodtam. Aztán kicseréltem az orrlikaimban a pollenszűrőt, beszippantottam két adagnyi Szipp-Szippet, és a szemüvegem tisztító hatását is feljebb csavartam vagy két fokozattal, mert úgy éreztem, mintha viszketne a szemgolyóm hátsó széle közepe.

– Ha ezt közterületen tenné, a gatyája is rámenne a büntire – jegyezte meg az ügyvéd tudálékosan, s ugyanakkor egy bíztató félmosollyal éreztetve, hogy nem fog feljelenteni.

– Mit? – szörcsögtem. – Megbüntetnének, mert szippantok egy kis enyhülést?

– Ó, nem, dehogy. – Mosolygott. – A káromkodásért… Ezért az iménti „arrrohattkurvaistenbassz…” kezdetű tirádával nemcsak a Magyar Nyelvi Törvényt sértette meg, de mivel istent is belekeverte, ezzel vallásos érzületeket is sértett, és tucatnyi egyháznak fizethetne kártérítést istengyalázásért. Ráadásul a kifakadása második felébe tucatnyi idegen szót is kevert, melyek… – Helytelenítően ingatta a fejét. – Fel nem foghatom, hogy van mersze ilyen mélyen elragadtatni magát.

Gyűlöltem, hogy magáz, de valahogy arra se vágytam, hogy tegeződjek ezzel a díszgilisztával. Nem utasítottam hát rendre.

– Képviselő vagyok, mindenre kiterjedő mentelmi joggal. Leszarhatom a Törvényt. Úgy beszélek és úgy káromkodok, ahogy akarok. Akinek nem tetszik, kinyalhatja!

– Egy kissé mintha agresszív lenne…

– A parlagfű az oka – morogtam gyilkos pillantások kíséretében. – Tele a város parlagfűvel, a Kiserdőben több a parlagfű, mint ahány levél a fákon… és senki nem tesz semmit! – Kifakadtam. Talán együttérzésre vágytam ettől a pojácától? Nos, talán; keserűségében néha elég mélyre alacsonyodik az ember. – Mer' hogy azt mondják, tele az erdő védett növényekkel, és ha irtani kezdenék a parlagfüvet, véletlenül előfordulhatna, hogy azok közül is kiirtanának néhányat…

Hogy mit képzeltem?

Durcásan nézett rám.

– Nem a parlagfű a hibás – vetette oda sértetten –, hanem az emberi civilizáció. A parlagfű nem egyéb, mint a természet egyik hatékony fegyvere az önpusztító emberiség ellen. Egy ecset, amely élénk színekkel kirajzolja, miféle önpusztító életmódot folytat az ember. Ez a mostani civilizáció, amely a természetet irtja, az az igazi bűnös. Ezen kell változtatni, az életmódunkat kell mássá tenni, hogy elkerüljük az allergiához hasonló, civilizációs ártalmakat. Vissza kell térnünk a természethez, és szeretnünk kell a parlagfüvet, mert az az egyik leghasznosabb növény.

Nem tudtam eldönteni, viccel-e. Viccelni merészel-e?

– Hasznos? – visszhangoztam. – Na ne mondd, baromarcú!

– Pedig mondom. Mert ez az igazság. A parlagfű megveti a lábát minden elhanyagolt területen, és megakadályozza, hogy az a terület elsivatagosodjon.

Igyekeztem megvilágítani sötétbe borult agyacskáját.

– Tudod te, milyen érzés allergiásnak lenni?!

– Persze, hogy tudom.

– Miért, tán te is az vagy?

– Nem, én nem. És nem is leszek. Mert az én életmódom kizárja az effélét. Én mély lelki életet élek, mindennap meditálok és nem engedem, hogy a szervezetemet megfertőzzék olyan gyengeségek, mint az allergia, Teljes életet kell élni, azonosulni a természettel, és nyíltan felvállalni a saját életünket.

Talán megsejtette, hogy ha tovább folytatja a szónoklatát, azzal élet helyett egy hirtelen felindulásból bekövetkező elhalálozást vállal fel, így hát sietve elhallgatott.

– Ha nem vagy allergiás, nem tudhatod, milyen érzés! – hörögtem gyilkos hangulatban. Hangsúlyommal éreztettem, hogy ezt nem vitaindítónak szántam, hanem megingathatatlan ténynek. Aztán ecseteltem: – A szemed mintha folyékony takonyban úszna. Elhomályosul a látásod, akaratlanul is kancsalítasz, szétfolynak előtted a betűk, nem bírsz olvasni. A szemgolyód viszket, bizsereg és néha olyan, mintha apró tűkkel cirógatnák. Majd' megőrülsz, annyira szeretnéd csillapítani ezt a viszketést, de nem bírod megvakarni. Nem bírod a kurva körmöddel szétmarcangolni azt a rohadt szemfenekedet! Pedig, ó, menynyire szeretnéd! Ha dörzsölöd, csak még rosszabb lesz, és még az sem segít, ha kinyomod. Még a szemüreged is viszketni fog, abban biztos lehetsz. De nem a szem a legrosszabb. Az orrod állandóan tele van takonnyal, amely néha úgy zúdul ki, mint a Niagara, és akkor a világ összes zsebkendője sem elég… máskor pedig, ha sikerült időben feldugnod a Szipp-betétet, ugyanúgy viszket, mint a szemed… De nem, dehogy! Nem, nem! Nem is viszket… csak úgy… úgy… rohadt egy érzés… valahol belül, ahová már nem tudsz felnyúlni az orrpiszkáló fácskákkal… ott, nagyjából ezen a részen, itt, a szemem alatt… olyan, mintha egy élőlény mocorogna… egy rohadt kis polip, amely összevissza nyújtogatja tapadókorongos csápjait. Le, egészen a torkomba, fel, egészen az agyamig. Vagy inkább egy parányi sárkány, amely belém mélyeszti belülről a karmocskáit, és csapkod a tüskés farkával. Kalimpál, mocorog, és legszívesebben feldugnék mindkét orrlikamba egy-egy Kályhacsövet, hogy a ravasz meghúzásával végleg kiégethessem a fejemből ezt az alattomos parazitát, ami bulit tart a koponyámban. És ez még nem minden. Mert itt, itt a homloküregben… egy másik lény lakozik. Egy szivacsos mélytengeri lény, amely rátelepedett az agyamra, és megszűri a gondolataimat. És ettől a rohadéktól olyan az érzésem, mintha az egész agyam egyetlen hatalmas szivacs lenne, amelynek pórusain kicsusszannak, szétfolynak a gondolataim. Nem bírok koncentrálni, csak foszlányokban létezem, és az a nyomás, amely a homlokom irányából az orrnyergemre telepszik és amelytől kigúvadnak a szemeim, uralja az egész fejemet. Néha még beszélni sem tudok rendesen. Az a rohadék szivacs beszél belőlem, az mozgatja az ajkaimat… De ez még nem minden! A legrosszabb az éjszaka. Elalvás előtt ki kell szedni az orromból a Szipp-szűrőket, és ezzel utat adok a takonypolipnak. Az lecsusszan az orromba, eltömíti az orrlikaimat, és csápjait lenyomja a torkomba. Órákba telik, mire sikerül elaludnom, s a számom át lélegezve levegőhöz jutnom… ám ahogy a torkom egyre jobban megdagad vagy összeszűkül, egyre hevesebben, egyre szaggatottabban, zihálva lélegzem, az agyam nem jut oxigénhez, és félelmetes álmok szakadnak fel a lelkem legsötétebb, legatavisztikusabb mélységeiből. Embereket tépő, marcangoló, lángjukkal szétégető sárkányokról álmodok, nyomasztó, komor almokat, melyektől összeszorul és hevesebben ver a szívem, és még az implantos herémet is elkezdi péppé préselni a halálfélelem. Hörögve, krákogva felriadok, hogy aztán negyedórás orrfúvogatás után pár percre ismét visszasüllyedhessek az álomvilág mélységeibe, hogy újra és újra megtapasztalhassam azokat a gyötrelmes sárkányos-rémálmokat, amiket még az ellenségeimnek se kívánok! – Sóhajtottam, ahogy a lelkem mélyén átéltem mindazt, amiről beszélek. – Aztán amikor a jótékony hajnal felkarol, megpróbálok felkelni, de nem bírok, mert le vagyok gyengülve és az agyam annyira tompa, hogy csak fetrengek, fetrengek, és valójában még nem is vagyok magamnál. Csak szörcsögök, fújom az orrom, dörzsölöm a szemem, aztán ahogy egyre jobban magamhoz térek, tudatosul bennem, hogy ismét túljutottam egy éjszakán… és számolom a napokat, hány éjszakát kell még végigszenvednem, mire végül beköszönt az első fagy, és a gyötrelmeim elviselhetővé csillapodnak… – Keserűen bólogattam. – És a gyógyszerek? Hát, azok csak pótmegoldások. Tüneti kezelések. Ideig-óráig segítenek, védenek, csökkentik a szenvedést, de néha az allergia kerekedik felül, és akkor hiába a legdrágább Szipp-Szipp, hiába minden pollenszűrő, hiába minden immunerősítő, hiába a sóbarlang-terápia, hiába minden tapasz, védőszemüveg, fülcsipesz, akupunktúrás tű, maszk és tabletta…

Rámeredtem az ügyvédre, és tudat alatt elhatároztam, hogy ha még ezek után is a védelmébe meri venni a parlagfüvet, úgy kihajítom a kocsiból százhatvanas tempónál, mint valami szemetet.

– Változtatni kellene az életmódján – javasolta ő jóindulatú mosollyal. – Közelebb kerülni a természethez…

Bamm!

Úgy éreztem, szétmegy a kurva könyököm. Sziszegve dörzsölgettem. Azzal, hogy a fickó mit érezhetett a recsegő arccsontjaival, nem foglalkoztam.

Mit okoskodik ez itt? Aludjon csak!

Bodri már a Micsurinon száguldott, és teljesen önállóan megpróbálta felvenni a kapcsolatot a Málenkaja Moszkva szívét és lelkét jelképező ruszki kommközponttal. De hiába cserregett, senki nem válaszolt. Se Fütyi, se Vogya, se Irina.

És más sem.

Pedig engedély nélkül nem ajánlatos behatolni Kismoszkó területére. De hát ha egyszer senki sincs, aki engedélyt adhatna…

Ahogy az ablakon kibámultam, az egykori lakótelepet még a szokásosnál is elhagyatottabbnak és romosabbnak láttam. A Málenkaja Moszkva centruma fölött fekete füst gomolygott, s az egész térség olyan volt, mint amit nemrégiben atomtalálat ért.

Nem tudom, miért, ösztönösen lehalkítottam a hangom.

– Kutyus… mi a hekk történt itt?!

– Heves harcok. Nem látod, wakker?

– Hijnye a terem búráját! – mormoltam őszinte megrőkönyödéssel, amikor megpillantottam az első elszenesedett tetemeket és a füstölgő roncsokat. – Mi a jó hekk…

Bodri hallgatott. Aztán nemsokára befordult a részben leomlott bérházak labirintusába, Málenkaja Moszkva kommközpontjának irányába. Itt lelassított hatvanra, mivel szinte egymásba értek a tizenöt kilométeres sebességkorlátozásra intő táblák.

No, blöki nem azért húzta be a farkát, mintha ezektől az intő jelzésektől rémült volna meg, hanem azért, mert a gödrök magukért beszéltek. És a táblákon ott volt a kiírás: „Vigyázat! Hepehupás út a lakótelep teljes területén!”

Ezek a kretének!

Ahelyett hogy befoldozták volna a kátyús utakat, inkább a figyelmeztető táblákra költötték a pénzt. Naná, hogy jóval olcsóbban kijöttek. Pedig ha nem a belváros karácsonyi díszkivilágítására cseszték volna el a pénzt, jutott volna elég a lakótelepi kátyúk kijavítására is. De hát ez van. Nyú Drcen mindig is ezt a fajta kirakatpolitikát folytatta. A belváros – a Picza-utcza és a Kósa-tér – legyen szíp{17}, a város többi részét benőheti a rünya és a rütv.

Zötyögtünk, és egyre közelebb kerültünk Málenkaja Moszkva főteréhez. Naná, hogy az egykori kommunikációs épület égett legjobban; afölött kanyargott a legsűrűbb és legfeketébb füst.

– Bodri! – morogtam ingerülten. – Próbálkozz folyamatosan!

– Mit gondolsz, mit teszek, wakker?!

– Jól van, jó kutya… Semmi válasz?

– Eltitkolnám, ha lenne?

Tényleg nem. Nem szokása. Biztosan szólt volna.

Csak úgy megszokásból kérdeztem. Idegesített ugyanis ez a nagy, éteri csend.

Csiripcsirip.

Hívás!

Mintegy végszóra.

– Tetű, itt – dörmögtem a távrecsibe síri hangon. – Behatolásom a térségbe békés jellegű!

– Báromárcú! – üvöltötte feldúltan Gém a kicsiny monitorról. – Hol á pécsábán vágy?!

– Valahol ottanság. Mizu', csavnyák? Ne mondd, hogy nem működött a tuti meló! Nyertük a meccset?

– Hogy nyertűk volnáá?! Még javában táárt á rúgdálódzáás, szárfejű!

– És mi az ábra Jávában?

– Báromállát! Ne csúfolódj ááál máár, he! Te se beszílsz szebben, mint ín.

Nem vitatkoztam. Tudtam én, hogy szabados beszédemmel meg se közelítem a Gém által használt ősmagyar etalont. De hát ez van. Nem lehetek mindenben én a legjobb.

– Elcseszte a csavernyák? – érdeklődtem rosszat sejtve, miközben Bodri óvatosan megkerülte a füstölgő kommközpontot, majd várakozó állásba helyezkedve leparkolt a bejárat közelében. – Nem bizonyult jó cserének?

Félelmeim alaptalannak bizonyultak.

– Jóól csinálta á csávóó – kerregte Gém, tőle szokatlan, őszinte elismeréssel. – Lerúgtá á nígy sztárt, osztán meg míg kettűt, amikor reklámálódták. – Elégedetten bólogatott. Majd ismét felöltötte gondoktól barázdált, üzleties orcáját. – De mostan nem ezír híllak. Új gondok vannak.

– Most nem érdekel. Dolgom van.

– Á Császár kezit levágta á citeráhóúr.

– Na és aztán? Mi közöm nekem ahhoz, hogy ki mivel amputáltatja magát? Meg egyébként is, ki a hekk az a Császár? Én azt hittem, alkotmányos királyságban élünk.

Krákogott, kerregett, cserregett, valamit habogott, de én egy „haggyá' má' lógva, wazze” mordulással bontottam a vonalat.

– Itt maradsz! – mormoltam, s ez egyaránt szólt Bodrinak és az éledező ügyvédnek is. Bár ez utóbbi aligha hallotta.

Kibiztosított Kályhacsővel a kezemben kikászálódtam a kocsiból, és magam is elcsodálkoztam, mennyire alliterál ez a mozdulatsor a komor, külső környezettel.

Csiripcsirip.

Naná, hogy a csuklócsiripem hangja nem illett be ide. Össze is rezzentem kissé, ahogy a vékony, éles hang megtörte a síri csendet.

Aktiváltam a hüvelyknyi képernyőt. Gém szörnyű feje töltötte be ismét. Közelebb emeltem az arcomhoz. No nem azért, hogy jobban lássam, hanem mert nem akartam felhangosítani és én sem akartam kiabálni.

– Mi a hekk van már megint?! – förmedtem rá, miközben a szemgolyóm célzott mozgatásával átfókuszáltam szemüvegem látószöget, és a környéket fürkésztem felém meredő stukkercsöveket keresve.

Közben Bodri rászólt a bal fülemre:

– Semmi mozgás. Mehetsz.

Kanalas cimborámnak viszont nem volt érzéke efféle fmomságokhoz. Nem suttogott, ordított:

– Nem bújhátsz ki ebbül, Tetű! Benne ván á szerződísedben!

– Na, ne agyalj! Nincs is szerződésem.

– Dehogy nincsen, állátfejő lábásjúszág! – pirított rám kedvenc összekötőm. – Szóbán kötöttük á múlt hiten, hé! Nem bújhátsz ki alóla!

Pislogtam. De nem Gém megjegyzése miatt, hanem, hogy rázúmoljam a szemüvegem a kommközpont bejáratára. Elképedtem kissé. Legalább négy hulla hevert ott, minimum nyolc darabban. Bár inkább több.

– A büdös hekkbe! – sziszegtem ösztönösen.

Ná ugye, hogy ugyé, báromállát! – harsogta diadalmasan Gém. – Eszedbe jutott, háhá! Té mágád mondtad, hogyhá valaki lesirül á bándábul, te vágy á beugró.

Megnyaltam kiszáradni készülő alsóajkam, és óvatos léptekkel megindultam a bejárat irányába. Szemüvegem mozgásérzékelőjét maximálisra élesítettem, és ujjam enyhén megnyomta a Kályhacsövem elsütő billentyűjét, csak épp az érintkezés előtti tizedmilliméterig. Nagyon éreztem már ezt a pontot, ahonnan már egy hevesebb zihálás is elég lenne, hogy a fegyverem elsüljön.

Igyekeztem hát egyenletesen lélegezni.

Közben Gém folyamatosan örömködött.

– Á Császi kácsójá csuklóbul leszállt, osztán té fogol béugráni helyette má délután.

Na, szuper! Még csak ez hiányzott.

– Nem jön össze… – mormoltam, miközben a megfeketedett épületromokat szemléltem. A szétroncsolt hullák hovatartozásához nem fért kétség; ha más nem, az alkarjukra rögzített minikatyusák elárulták, hogy oroszok. Persze efelől amúgy sem volt kétségem. Mint ahogy afelől sem, hogy mi okozta ezt a szörnyű pusztítást…

A titokzatos Apacs!

Nyilvánvaló. Valahogy kilogikázták, hogy rossz kiskölyköt kaparintottak meg tőlem, s arra is rájöttek, hogy Vogyáék meg elkapták az igazit. Ehhez nem kellett különösebb gógyi. Elég, ha lehallgatták a kommunikátoromat vagy a ruszkik adásait. Aztán idejöttek, és elvitték, amit akartak. Lehet, hogy szép szóval is megalkudtak volna, de ahogy Fütyiéket ismerem, biztos benyögtek pár prosztitutka-matty, szöveget, és a csavinyákok közül valaki érthetett oroszul.

Mindenesetre jól szétkapták a környezetet itt, a Málenkaja Moszkvában.

– Figgyelsz míg rám, állátjúszág? – sivította Gém méltatlankodva. – Válászujjál má', míg szípen gázsulálom!

– Hol lesz a… buli? – érdeklődtem oda sem figyelve.

– Á Kósá-téren, á Templony elűtt. Húsz perc múlva. De nem buli lesz, hánem nágy szertártás!

– Kinek a nagy szerét fogjuk tartani? – suttogtam, miközben az ajtóhoz osontam, és óvatosan bekukkantottam. Odabenn semmi se mozdult; a mozgásérzékelőm csak patkány méretű lények mocorgását jelezte.

– Állát! – tépte az agyát Gém. – Á Rézfogú Bándá fogjá kísérni áz unikomformikus egyház áldását á hágyományos mágyár zeneszerszámokon, citerán, cimbálmon, tilinkón, nádihegedőn meg bálálájkán. Osztán té fogsz citerálni…

Ismét bekukkantottam a füstös helyiségbe, és miközben a szemüvegem a sötétséghez alkalmazkodva átállt infrára, csaknem belevakultam, amikor egy lángcsóva csapott ki az egyik oldalsó helyiségből.

– Ó, a jó hekkbe!

– Ne rinyáljál! – nyugtatott meg Gém fensőbbségesen. – Nem lesz gánáj á trágyá. Ónozott hímkecskéről fog szólni á mjuzsik.

Ónozott hímkecske? Hm, valószínűleg a „pléh bak”-ra gondolt. Vagy ahogy régebben mondták, még a Nyelvőrző Törvény előtt: plé'hekkre.

Eszembe ötlött a megoldás.

– Szólj Téháténak… annak a csavinyáknak, akit a gondjaidra bíztam. Majd ő beugrik a bandába helyettem. Ha focizni tudott, a citerával is elboldogul valahogy. Főként ha csak mímelni kell.

– Hamvába hótt ötlet! – közölte Gém. – Elstruccolt á csávó!

Megdermedtem. Addig nem akartam behatolni az épületbe, amíg kedvenc összekötőmet le nem ráztam, és bár erre már erősen készültem, most valahogy mégsem tudtam lezárni a társalgást.

– Hogy érted ezt? – morogtam. – Mi az, hogy „lestruccolt”? Lelépett?

– Há' még jó. Tán á té értelmezőszótárádbán máskípp szerepel?

Mivel a kelleténél hevesebben kezdtem szedni a levegőt, lazítottam kissé a Kályhacső ravaszán félig behajlított ujjamon. Nem igazán lenne szükséges véletlenül lábfejen lőni magam.

Eléggé csodálkoztam.

– Hova a hekkbe ment?!

– Há' én meg áztát hunhét tuggyam?

– De… de… miért hagytad elmenni?

– Hagyta á devlá! Lerugdostá á sztárokét, ahogyan köll, osztán á bíró piros lappal elküldte zuhányozni, osztán lesláttyogott á pályárul… mint annak á rendje s módjá vágyon. Még láttám, ámint interjút adott egy médiumnák, osztán elment. Én meg bámbultám tovább á meccsre, meg közben szerveztem á többi üzleti ügyeket… – Sóhajtott. – Té is tudod, mennyire sűrű ez á kít náp. Vót dógom elíg. Nem írtem rá á csávót bábusgátni, hogy á devlá hunyorogjá szembe áz ilyeneket!

Szipogtam. Ahogy letüdőztem a kifelé gomolygó, égett hússzagtól émelyítő füstöt, a Szipp-szűrők dacára csorogni kezdett az orromból a híg allergia-lé. Választhattam: vagy a csuklófonos kezemmel törlöm le a trutyit, vagy a Kályhacsövessel…

Egyik megoldás sem tetszett; szörcsögve visszaszívtam. A jobb oldali Szipp-szűrőt felszippantottam csaknem az agyamig. Bosszankodva káromkodtam, szipogtam, szívtam, fújtam, a fejemet ráztam.

– Ná ugyi?! – hadonászott Gém egyetértően. – Én is eztet mondtam á Gázsinák. – Tudtam, hogy Gazsinak hívják az idősebbik öccsét, az állandó segítőjét. – Mer' á Gázsi látta, áhugy ez á csávó elstruccolt.

Odabentről bizonytalan zörgést hallottam, és a mozgásérzékelőm pittyegni kezdett. A szemem előtt számsorok szaladtak végig, és arra gondoltam, mennyire élvezné ezt a látványt egy kiborg. De én nem élveztem. Egy kissé elvakultam ugyanis, és teljesen elvesztettem az orientációs érzékelésemet.

– Gázsi látta – folytatta hevesen Gém. – Á csávó áz ujjához beszílt, osztán eccercsák egy szecskávágó ereszkedett lé írte. Mire Gázsi kettűt pislugott, á szecskászeletelű már fel is röppenyt áz ígbe, á fedílzetín ezzel á nágy márháfejű csávóvál. De ez míg semmi! – emelte fel az ujját az arca elé Gém cimbora. – Mer' hogy á Gázsi áztát mondja., hogy míg legalább tizennígy szecskácsáttogtátú kerepelt az ígben, osztán ámikor ezek elhúzták á farkukat, elsetítettik míg á napot is!

Hm, szóval Téhátét felszedte a H-Turulos kommandó. De vajon hova tartanak?

Ösztönösen is felpillantottam az égre, de nem láttam közeledő koptereket, és kerepelést sem hallottam. Rávakkantottam a blökire, hogy mi az ábra. Ő nemleges morrantással válaszolt:

– Negatív.

Valami megint mocorgott a ruszki koromközpontban. A mozgáspittyegő ismét pitty-pitty lett. Közben én meg kezdtem ráunni a bájcsevejre.

– Most egy kicsit félreteszlek, Gémvicsek – motyogtam, miközben óvatosan újra meg újra bekémleltem és a szemüvegem folyamatos zumolgatásával izgatgattam magam. – Légy egy kis türelem…

Úgy kapcsoltam le, hogy még a mondatot sem fejeztem be. Már csak azért, hogy ne tudjon ellenkezni.

– Nem fogadunk hívást, Blökcsi! – dörmögtem határozottan. – Nullcsend van! Oxa?

– Oxa.

– Érzékelsz koptert?

– Negatív.

– Az Apacs?

– Sehol.

– H-Turulos Fujitsu-Chinook gépek?

– Sehol.

– Ha változik a helyzet, a bal fülemre jelezd!

– Oxa.

Érdekes, milyen tárgyilagos tudott lenni Bodri komoly akcióhelyzetben. Hálás voltam az elődömnek. Általában kedvelem a bolondozást, de nem akkor, amikor a bőrömet viszem a vásárra.

Annyira meghatódtam ezen, hogy még a tanácsát is kikértem.

– Hé, kuttyuvics! Van valami elmés észrevételed, ami jelen helyzetben érdekes lehet?

– Kullancs. Galléron.

Na persze, a kullancs, amit Téháté aggatott rám, amikor feladta az első kenetet. Akkor úgy gondoltam, nem zavar a kis dög, s hagytam, hadd füleljenek a H-Turulosok kedvükre; mostanra pedig már meg is feledkeztem róla. Ám most, hogy a Blökkencs figyelmeztetett, valahogy az az érzés tört rám, hogy kullancs nélkül szimpatikusabb leszek a ruszki csavinyákoknak, ha esetleg félreértik ittlétemet és heveny motozásra kerülne sor. Meg aztán Téháté váratlan eltűnése a stadionból úgyszintén nem hatott bizalomnövelő tényezőként. Hát nem abban maradtunk, hogy ott várja meg a visszaérkezésemet? Ha magánakciózik, magára vessen!

Lecsippentettem az apró lehallgatót a galléromról, és háromszor-négyszer jó erősen belefújtam, hogy magamra vonjam a figyelmet.

– Kapcsolat vége – morogtam nem titkolt elégtétellel. – Asztalaviszta, buzgómócsingok!

Lehajítottam a körömnyi cuccot a betonra, és széttapostam. Parányi alkatrészek csikorogtak bakancsom talpa alatt. Élveztem.

– Behatolok – informáltam egy pillanattal később a kutyusomat. – Mostantól csak te véded a seggemet, Blöki!

– Jó nagy célpont, wakker.

Na! Én meg még épp az imént dicsértem!

A szemüvegemet átkapcsoltam automatára, hogy önmagától alkalmazkodni tudjon a fényviszonyokhoz, és a mozgáspitty alapján tudjon zúmolgatni. Jelenleg infrán maradt, és zöldben láttam a romos folyosót. Az iménti lángcsóva időközben elhamvadt vagy visszahúzódott.

A Kályhacsövet magam előtt tartva, jobb vállal a betonfalat súrolva nyomultam előre. Pillanatok alatt két hullát is magam mögött hagytam. Az egyiknek a mellkasát nyitotta szét valami hatásos anyag rózsaszirom formában, a másiknak derékból lefelé hiányzott a kislábujja. Egyik sem volt szimpatikus látvány, még infrában sem.

Nem először jártam már itt, és tudtam, melyik keresztfolyosó hová vezet. Ez az épület egykor egy hatalmas áruház-komplexum volt, alig tíz éve alakította át Rettegett Iván és kompániája a Málenkaja Moszkva kommunikációs lelkévé. Nem tudom, miért, de valami megmagyarázhatatlan érzés az ügyeletesi szobába vonzott; biztosra vettem, hogy találok ott valami használható nyomot. Még ha a behatolók, akik szarrá lőtték az épületet és annak legénységét, megsemmisítették a belső kamerafelvételeket, talán akkor is akad valami nyom, ami alapján szagot foghatok…

Apró léptekkel, összevissza forgolódva nyomultam előre. Ha valaki nézett most valami belső kamerán, azt hihette, hogy a bolha csipked, vagy azt, hogy paranoiás vagyok. Ám bárhogy legyen is, nem akartam esélyt adni a rám leső halálnak…

Ezen a helyen, ahová engedély nélkül hatoltam be, még puszta tévedésből is lelőhetnek egy minuta alatt.

És közben még imádkozhattam is, hogy ne érkezzen ide ittlétem alatt Rettegett Iván és még rettegettebb testőrsége, mert hogy bosszútól vezérelve nem hagynak nekem időt a magyarázkodásra, arra akár sztrichint is nyelhetek.

A fülemben felerősödött a pittyegés, és a szemüvegem rázúmolt a szemközti ajtóra, amely jó tizenöt lépésnyire volt tőlem. Az ajtó résnyire nyitva volt, és most – miközben rámeredtem – enyhén mozgott.

Mintha belülről mozgatná valaki.

A jó hekkbe!

A falhoz lapulva kivártam négy-öt szívdobbanást. Aztán a pittyegés abbamaradt.

De vajon miért?

Les rám ott valaki és csak arra vár, hogy közelebb érjek… vagy csupán egy haldokló utolsó rúgásai emelték kritikus magasságba az adrenalin-szintemet?

Nem szerettem sokat cicózni ilyen helyzetekben. Vakmerően meglódultam előre, és eközben annyira a jobb oldali falhoz simultam, hogy jóformán észre sem vettem, amikor egy kiálló szög vállmagasságban feltépte apámtól örökölt főtiszti egyenruhámat.

– Ó, a hekkbe! – leheltem, és egy kissé elborult az agyam. Ez volt a kedvenc öltözékem, nem szívesen nélkülöztem volna.

Mivel a takonygleccser épp ezt az időt látta legalkalmasabbnak, hogy az agyam irányából lecsusszanjon az orrlikamba, elsöpréssel fenyegetve a szűrőbetéteket, szörcsögve szipákoltam, köhögtem.

Aztán megdermedtem.

Az ajtó mögött valaki a nevemet suttogta.

– Tetű…

Kísérteties volt. Egy kihalt bázison a nevemet susogja a szétlőtt klímaberendezés.

Vagy csak képzelődöm?

– Tetű…

Hirtelen beugrott, honnan ismerős ez a sírontúli hörgés. Az egyik pornófilmben épp így suttogott az én régi iskolatársam, a Fütyi Szergej… csak ott nem az én nevemet hörgölte, hanem azt, hogy „te tüzes szuka”, csak a kéj közben már az első két szótagnál elakadt a hangja.

De még így is kísértetiesen hasonlított!

Az ajtó ismét megmozdult, és a mozgáspitty csaknem megsüketített.

Fegyverrel a kézben benyomultam az ügyi-szobába, és a látványtól még az én sokat próbált egyéniségem is megreszketett kissé.

Itt dúlhatott a legnagyobb csata, mivel a helyiséget úgy szarrá lőtték, hogy talán egy tenyérnyi ép felület sem maradt a falakon, de talán még a padlón sem. .A mennyezet kilencven százaléka beomlott, s a megfeketedett betonkoloncok és bombakráterek elhelyezkedéséből arra következtettem, hogy az Apacs kopter is kivette odakintről a részét a pusztításból. És egyáltalán nem finomkodott. Négy-öt rakétát is belőhetett, vagyis…

…nem az volt a célja, hogy növelje a bentiek túlélési esélyét. És foglyot ejteni sem igazán akarhattak az ismeretlen támadók.

Vagy talán akkor pusztították el ilyen kegyetlenül a kommközpontot, amikor már elkapták azt a valakit, akiért idejöttek? És arról akartak gondoskodni, hogy ne maradjanak élő tanúk?

Valaki azonban mégis maradt. Méghozzá az, aki a nevemet sustorogta.

– Tetű…

– Fütyi? – mormoltam bizonytalanul, és a fejemet forgatva rázúmoltam minden emberi maradványra. Akadt ezekből bőségesen. Gyors kalkulációim szerint minimum negyven csavinyák teteme hevert szerteszét. Pontosan megállapítani nem lehetett. Egyrészt azért, mert némelyik hulla négy-öt részre szedve napfürdőzött a lyukas tetőn bekukkantó fényben, míg mások annyi cafatra szakadtak, hogy órákat vett volna igénybe összerakosgatni a szétzilált tagokat és belső szerveket. Azokról pedig, akik a romok alatt eltemetve hevertek, említés se essék.

– Tetű…

– Na, wazze, Fütyi – döbbentem meg, amikor végre felfedeztem a nyögés forrását –, hogy nézel ki, tesókám?!

A csavinyák csurom vér volt, és deréktól lefelé eltakarták a romok és a törmelékek. A mellkasán keresztben egy vaskos betongerenda nyugodott, és ennek következtében meglehetősen szaggatottan és nyomottan lélegzett.

És még volt kedve tréfázni:

– Tetű, te állat…

Közelebb osontam, és tekintetemmel kerestem a pontot, hol kezdhetném el a kiszabadítását. Nem találtam megfelelő pontot, de azt kapásból megállapítottam, hogy a kéttonnás betongerenda leemeléséhez minimum egy toronydaru kell. Szerencséjére ez a súlyos holmit nem neki kellett tüdőből elviselnie, a törmelékek tartották…

…ám őt épp annyira leszorította, hogy magától ne tudjon kibújni alóla.

Ki kellene ásni.

De ki tudja, mi a helyzet deréktól lefelé, ahol már totál betemetik a roncsok és a kődarabok?

Valamivel arrébb Vogya ismerős ábrázatát láttam, görcsbe torzult vonásokkal. A csuromvér fejhez nem tartozott test, csupán a nyak cafatjai, meg a gerinc néhány vérmocskos csigolyája. Irinát is felismertem a közelben; testékszerekkel díszített kebleit legalábbis. Nyaktól felfelé eltűnt a romok alatt, mint ahogy ágyéktól lefelé is.

Újra és újra megborzongtam. Élménydús életem során sok-sok furcsasággal találkoztam már, de ilyen mészárlást még én sem láttam. Immár meg tudtam érteni, miért nem állt szóba velem Rettegett Iván. Nem ért rá „dumcsizni”. Kétségtelen, hogy egy megfelelő mértékű visszavágásra készül.

De vajon ki ellen? Kik művelték ezt?!

– Tetű… – nyögte a szerencsétlen Fütyi valahogy féloldalasan. Csak most döbbentem rá, hogy a szája nagyrészt összezipzárazott állapotban van. Épp csak egy kis résen tud beszélni. És nem tudta megnagyobbítani ezt a beszédrést, mivel a bal karja beszorult a gerenda alá, a jobb pedig könyökből hiányzott; csak egy vérmocskos, megfeketedett csonk maradt.

Kétségem sem volt afelől, hogy egykori barátom haldoklik. Már nem lehet segíteni rajta.

Õ viszont még megpróbált segíteni rajtam.

– Ssssük… sssük… – Ajkai résén rózsaszín hab tolult elő. – Ssssiik…

Nehezen tudtam megszólalni. Úgy éreztem, mintha az én számon is zipzár lenne.

– Nyugi, Szerzs… nyugi!

– A sssük… a sükk… segíccs má', wazz…

A száját rángatta. Most jöttem rá, hogy a zipzár miatt nem tud normálisan kommunikálni. Odahajoltam az arcához, és óvatosan szétzipzáraztam a száját.

Nagyot sóhajtott, mintha eddig e fura testékszere miatt nem kapott volna levegőt. Ám én láttam, hogy a sóhaj másnak szól. Érzékelte, hogy a halál egyre türelmetlenül toporog mellette.

Összeszorult a szívem.

Ezernyi kérdésem lett volna, de nem szóltam.

Õ viszont még megpróbált minden fontos tényt, a tudomásomra hozni.

– Ott benn… a süketszobá… ban…

– Jól van, jól – motyogtam megértően. – Tudok a Viagrás dologról, emiatt nem kell szégyenkezned…

– Ott benn…

– Hagyjuk a szexet. Inkább azt mondd, kik tették ezt veled!? Kik tették?

– Szerb…

– A szerbek?

Nem tudott felelni, csak hörgött és bólogatott. A szeme csillogása egyre a tompaság felé fakult. Már alig volt magánál. Valahogy tudtam, hogy mire kiásnám, már csak a tetemét rángathatnám ki. Nem is erőlködtem.

– A szerbeké az Apacs? – mormoltam hitetlenkedve. – Honnan van nekik egy ilyen extra…

Érzékeltem, hogy fölöslegesen beszélek.

 

Szergej Szergejevics Szergejev eltávozott erről az árnyékvilágról – egy még árnyékosabb világra.

– Ó, a büdös hekkbe! – sziszegtem, és a fogaim összecsikordultak. – Ígérem neked, valaki meglakol ezért!

Valami furcsát fedeztem fel. Ebben a cseszett nagy összevisszaságban, a romok és hullák kupacában, alig karnyújtásnyira halott cimborámtól egy könyökből leszakadt alkart pillantottam meg, amelynek kézfeje görcsösen rászorult egy gömbölyded farú üvegre. Nem kellett sok gógyi ahhoz, hogy kilogikázzam: Szerzsi leszakadt keze az, és hogy a srácovics épp inni készült, amikor utolérte a vész.

Nem voltam szomjas, de komoran kiszedtem az üveget a merev ujjak közül, és megkukkoltam: egy üveg bontatlan csempészett Igrisztoje pezsgő volt, Fütyi kedvence. Nem vesződtem a felbontásával. A faránál fogva egy kőhöz csaptam a nyakát, és a kifröccsenő habot Fütyi dermedt arcára csorgattam.

– Egészségedre, tesó! – suttogtam, majd magamba is töltöttem egy kortynyi félédes nedűt. – Na zdarovje!

Letettem az üveget, és a maradékkal együtt halott cimborám mellkasához támasztottam. Úgy éreztem, a körülményekhez képest megfelelő búcsút produkáltam. Aztán kíváncsi lettem, vajon mit akart a tudtomra hozni a „süketszobás” süketelésével. Bárhogy legyen is, Fütyi sosem volt az a fajta csavinyák, aki ha halálán van, csupán azért jártatja a pofáját, hogy felcsessze egy havernyák agyát. Valami fontos van ott, a süketszobában…

Bár a lehallgatás- és megfigyelésmentes süketszoba hollétét csak vagy három-négy maroknyi beavatott ismerte, nekem egyszer már volt szerencsém egy tárgyalást lebonyolítani ott Fütyivel és Vogyával.

Tekintettel a mai Viagrás eseményekre, sietve teszem hozzá: az szexmentes tárgyalás volt.

Valami zagyva imádságfélét mormolva lefogtam Szerzsi havernyákom szemét, és némi habozás után tátva maradt száját is összezipzáraztam. Egy kissé elszorult a torkom, amikor a testet sorsára hagytam, de egyrészt nyugtatott az a gondolat, hogy fordított helyzetben ő valószínűleg még ennyit se szarakodott volna velem, másrészt jobban feszítette a bensőmet a bosszúállás reménye, mint a bosszankodás vagy a gyász.

Igyekeztem a feladatra összpontosítani, s nem bolygattam tovább a halottakat és a haldoklókat. A törmeléken mászkálva megpróbáltam eljutni a süketszoba falba simuló ajtajáig, de pechemre épp ott tornyosult a legnagyobb halom. Ráadásul el sem tudtam képzelni, miként nyithatnám ki a rejtett ajtót, amikor még a pontos pozícióját sem ismerem, nem hogy az elektronikus nyitókódját. És még arról is lehetne nyitni egy épületes vitát, vajh működik-e itt egyáltalán bármiféle elektronika.

Hát… nem úgy nézett ki.

– Ó, a hekkbe! – mormoltam, miközben megmásztam a csaknem a plafonig tornyosuló szemétdombot, és szerszám híján a Kályhacső tusával próbáltam birizgálni a beton- és fémdarabokat.

Öt perces tusakodás után felfedeztem, hogy egy bazi nagy vastraverz is épp az ajtó elé dőlt keresztben, hálistennek, így nem láttam további értelmét a kapirgálásnak.

Ezt az ajtót ki nem nyitom!

Még ha sikerülne is Bodrit valahogy becsalnom ebbe a dzsumbujba, jó pár rakétát el kéne pazarolnom, hogy megbontsam az akadályokat.

És vajon megéri a küszködés?

Mi lehet a süketszobában, amiért érdemes lenne ásni?

Esetleg egy titkos kamera tárolóegysége, amely felvette a támadást és amely által fény derülhetne a titokra? Vagy esetleg az Elnök-kisköcsög?

Hm, ekkora rombolás után alig hihető, hogy az apacsos csavinyákok üres kézzel távoztak volna. Ha a szeplős pulykatojás itt volt Fütyiéknél, akkor semmi kétség, immár apacsbácsiéknál turkálja az orrocskáját.

Valahol a szerb negyed legsötétebb tömlöcében…

A homlokom ráncoltam. A lelkem mélyén éreztem, hogy sántít ez az egész. A szerbek jó viszonyt ápoltak Rettegett Iván brancsával; sőt, amikor a nigérek kezdtek túlságosan elszemtelenedni, a szerbinyákok és a ruszkinyákok közös erőfeszítéssel rugdosták vissza őket a gettójukba. Nehéz elképzelni, hogy hirtelen ilyen pálfordulást hajtottak volna végre.

Vagy lehet, hogy nem is a szerbek ütöttek rajta Málenkaja Moszkván, és Szergej Fütyi valami egészen mást akart a tudomásomra hozni, amikor őket emlegette?

Hm. Rejtély.

Méghozzá az a fajta rejtély, amire legalább annyira allergiás vagyok, mint a parlagfűre; következésképp hülye lennék beleütögetni a fitos kis orromat!

Ám a süketszoba „rejtélye” mégsem hagyott nyugodni.

Méregettem a lehetőségeket. Magam elé képzeltem, milyen is volt belülről. Amikor tárgyaltunk Vogyával és Szergejjel, jó alaposan szemügyre vettem minden részletet, mintha csak sejtettem volna, hogy egyszer majd illetéktelenül kell visszatérnem ide.

Tehát: a süketszoba. Ez az egy ajtaja van, amit most beborít a törmelék. Ablaka nincs. A falai tökéletesen hangszigeteltek, mint ahogy a középrészen lévő tárgyalófülkét is precízen leszigetelték.

Elvileg hozzáférhetetlen…

De mi a helyzet a ventillációs rendszerrel?

Egészen felvillanyozódtam erre a gondolatra. Kell lennie egy szellőzőaknának! Kell lennie…

Mire végiggondoltam, már fel is fedeztem. Ósdi ventillátorlapátok sötét foltjait észleltem egy sűrű falirács mögött. Nem működött, a lapátok nem forogtak.

Azt láttam, hogy a fémrácsot a betonba ágyazták, és gyanítottam, nem sokra jutnék vele egy csavarhúzóval. Éppen ezért a Kályhacsővel vettem célba, és gránáttöltetre állítottam. A biztonság kedvéért hátráltam még vagy tíz lépést, és lekuporodtam egy nagyobb kupac mögé. Irina fél csöcse alig karnyújtásnyira lehetett tőlem, de kirekesztettem a fejemből a zavaros gondolatokat. A szellőző közepére céloztam, és gyors egymásutánban kétszer is meghúztam a ravaszt.

Nem tudom, miféle alattomos csapdától tartottam, de éltem a gyanúperrel, hogy a ruszki csavinyákok fölöttébb elővigyázatosak. Ám bármire számítottam is tudat alatt, nem következett be. A szellőzőrács már az első lövésre berobbant, mint annak a rendje, s a második robbanóskuló még a falat is berogyasztotta.

Moccanás nélkül kivártam, amíg elül a por, és rázúmoltam a füstölgő likra. A felhevült fémmaradványok infraképe vörösbe borította látóteremet, de ezen kívül semmi gyanúsat nem érzékeltem. A mozgásérzékelő is csak halkan pittyegett, majd még ez az alig idegesítő nesz is abbamaradt.

Idejét láttam informálódni. Halkan, mintha félnék a visszhangoktól, belesuttogtam az ajkaim elé tartott csuklófonomba:

– Mi az ámbra, blökkentyű?

– Egy cetfajta illatszer készítésére használatos, viaszszerű váladéka.

– Hú… de kutya jó vicc! – morogtam méltatlankodva. – Azt vakkantsd inkább, van-e valami nem várt körülmény.

– Valami seggfej robbantgatott az elmúlt két percben.

Visszanyeltem feltoluló átkaimat.

– Más egyéb?

– Negatív.

– Minden csendes?

– Pozitív.

– Figyelj tovább! És ha bánni gyanús történik…

A nyavalyás eb! Egy kurta vakkantással bontotta a vonalat.

Na jó. Asszem, ha elcsitulnak az események és túlélni is sikerül, mégiscsak bekukkantunk a szervizbe egy kis átprogramozásra.

De most törődjünk a fontosabb dolgokkal…

A lyuk fejmagasságban tátongott volna, ha a padlón állok. A törmelék tetejéről azonban simán bemászhattam négykézláb anélkül, hogy különösebben kapaszkodnom kellett volna. Ám mielőtt bepréseltem volna nem túl vézna testem a szűkösnek ígérkező szellőzőalagútba, előbb behallgatóztam. Távoli szöszmötölést hallottam; valami szerkezet monoton duruzsolását, és időnként ritmikus, fémes csattanást. Szóval az épületből nem ment el mindenhonnan az áram; bizonyos gépek még működnek.

Ez nem töltött el őszinte örömmel, mivel feltételezhetően a biztonsági berendezések némelyike is üzemelhet. Még ha nem is valami alattomos csapdáról van szó, ami magasfeszültséget lövell a seggembe a legváratlanabb pillanatban, azzal sem leszek túl boldog, ha csak valami rejtett kamerára bukkanok, ami ugyan nem okoz kárt bennem… ám ha majd később valami illetékes visszanézi a felvételt, és felismerik az orcámat, nehezen fogom tudni kimagyarázni, ugyan miért tuszkolom végig magam erőlködve a szűk csőben, idegen területen. Ámbár Vogyáék a délelőtt folyamán valószínűleg lefizették értem a rezsderóvkát, s bizonyos keretek közt szabadon mászkálhatok a Málenkaja Moszkva területén, ennek ténye aligha jogosít fel arra, hogy külön engedély nélkül kúszóleckéket vegyek a komorközpont szellőzőrendszerében.

Érthető hát, ha több okból is óckodtam nekivágni. Behallóztam inkább:

– Halló… van ott valaki? – Semmi válasz. Tovább erőltettem a dolgot. – Itt Igor Ruzkin képviselő, a Katasztrófaelhárító Bizottságból! Tudnunk kell, van-e valaki életben odabent, mielőtt időt és energiát áldozunk a mentésre.

Naná, hogy süket csönd.

Vagy tényleg nincs ott senki, vagy nem válaszol.

Vagy egyáltalán nem is hallotta a hangomat a süketszoba hangszigeteltségében.

Próbálkoztam még vagy kétszer, aztán nagyot sóhajtottam.

– Na jó… a büdös hekkbe… cseszem itt az időmet… – Mintegy erőgyűjtésként ráröffentem a csuklófonomra. – Bodri! Minden oxa?

– Oxa.

– Bekúszok egy meglehetősen szűk szellőzőjáratba. Ha véletlenül beszorulnék, tudod, mi a dolgod…

– Hangosan és gúnyosan röhögni?

– Meg a kotorék anyád, wazze! – sziszegtem mérgesen. – Értesíted Gém mestert…

Csippcsiripp.

– Épp ő akar rád nyitni. Fogadod a hívását?

– Még mit nem!? – háborogtam. – Mondd neki, hogy nem érek rá!

– Már kétszer leugattam. De most benyomta a hármas prioritást a roma csávó.

Megborzongtam.

– Ne nevezd romának! – intettem hűséges járművemet. – Tudod, milyen háklis az ilyesmire! Ő egy büszke cigány, nem pedig „roma”.

Csippcsiripp.

– Na jó, de a hármas prioritással mi legyen? – akadékoskodott Bodri. – Fogadjam vagy ne fogadjam?

Sóhajtottam, és a lyukas mennyezet felé forgattam a szemem.

– Kapcsold be, wazze! Magától úgyse hagyja abba.

És mire befejeztem, már be is ragyogta a csuklófonom kijelzőjét Dr. Kanalas dühtől vörös ábrázata, s rekedtes hangja furcsán visszhangzott a hullákkal és törmeléhekkel díszített romteremben:

– Átkozott légy! – sipította. – Átkozott légy!

– Ha a legyekkel van bajod, miért engem zaklatsz? – érdeklődtem értetlen képpel, aztán eltartottam magamtól a csuklófont, mert belesajdult a fülem a rám zúduló szitoközönbe. Végül, vagy fél perc múltán kénytelen voltam közbevágni: – Kuss! Tompíts! Térj a lényegre, nincs időm rád! Mi a hekk van?!

– Nem leszel itten á koncertén, báromárcú! – süvöltötte Gém magából kikelve. – Mostán kit hájítsák bé helyetted á trágyábá, he?! Ki fog á citerán bázseválni?

– Például te? – találgattam.

Felüvöltött, mintha egy pitbull fogai cakkozták volna szögletesre a hímzacsiját:

– Állát! Én vágyok á cimbálmos!

– Nos, én is elég álmos vagyok, de…

– Nem játszhátok egyszerre két hángszeren! Nem lehetek citerás és cimbálmos is!

Biccentettem.

– Nos, én sem. Sőt, én egyik sem. Sajnálom, Gém… de ez most szükségállapot.

– Nálám is áz ván! Sziikségállápot! Ázonnál gyere á Kósá-tírre, különben szítválásztom á fejeden á hálántfikodát á homlokodtul!

– Hallgassál már ide! – mordultam rá. – Nem tudok menni! Ha akarnék se tudnék, de még csak nem is akarok… Értve vagyok?!

Csodamód Gém hirtelen lehiggadt.

– Rendben ván – vágta rá tőle szokatlan objektivitással. – De há nem jössz mostan, jönnöd köll este hétre!

A homlokom ráncoltam. Aha, szóval eleve is ez volt a célja. Hogy belerángasson valami olyasmibe, amiben nem kellene benne lennem – de mivel most kibújok a meló alól, este mégiscsak ott kell lennem.

Vállat vontam. Nem kérdezősködtem. Momentán az is kielégített, hogy időt nyertem.

– Oxa – morogtam. – Este hétre. Hova?

– Ugyánide. Kósá-tírre.

– Még egy szertartás?

– Koncert.

Sóhajtottam.

– Utálom a jótékonysági koncerteket!

Ragyogott a képe.

– Akkor mostán örülhetsz, báromárcú… mer' ez rossztékonysági koncert lesz! Á börtönben unátkozó ráboknák gyűjtünk, hogy minden céllábán légyen szágostíví!

Nem faggattam a részletekről. Köszönés nélkül bontottam a vonalat.

Aztán nagyot sóhajtottam, és kúszni kezdtem befelé a szellőzőjáratba.

Egy tény, ezt a fajta járatot nem egy hozzám hasonló utcai harcos típusú csavinyákra szerkesztették. Épphogy be tudtam préselni magam a keskeny csőbe, és nem is annyira kúsztam, mint inkább vonaglottam előre. Már a második testhossznál beleakadt a jobb vállam valami kemény és éles tárgyba, és buzgó káromkodással nyugtáztam, hogy apámtól örökölt kedvenc egyenkabátom egy reccsenéssel megadta magát. Azt, hogy az az éles valami a vállamat is felhorzsolta, csak percekkel később vettem észre, amikor megálltam kifújni magamat, és érzékeltem a könyökömnél a nedvességet. Mit mondjak, nem a verejtékemtől lett lucskos; a vérem folyt le egészen a könyökömig. Fájdalmat nem éreztem, s a mozgásban sem zavart, viszont tudtam, hogy fertőtleníteni kell a sebet mielőbb. És lehet még rosszabb is a helyzet. Ha csak egy rozsdás vacak tépte fel a bőröm, az egy dolog, ám ha ez valami mérgező csapda…

Kúsztam, kúsztam, kúsztam rendületlenül, és eltereltem a gondolataimat a lehetséges vérmérgezésről. Még hálát is adhattam a sorsomnak, hogy nem a nigérek valamelyik palotájában kell ugyanígy csúszkálnom…

…ugyanis azok a nyavalyások mérges kígyókkal őriztetik a tanyáikat az illetéktelen behatolóktól.

Brrr!

Gyűlölöm a kígyókat.

A szellőző kétfelé ágazott előttem. Miközben pihegtem, megpróbáltam behatárolni a helyzetemet. Kétség sem fért ahhoz, hogy a baloldali járatot kell követnem.

Úgy tettem.

Aztán egy enyhe lejtőszögű csúszdán ereszkedtem lejjebb, egyre lejjebb. Ez némi gyanakvásra és heves homlokráncolásra adott okot. Nem emlékeztem rá, hogy a süketszoba a pincében lenne. Sőt, egész biztosan tudtam, hogy a szétcincált kommunikátor teremmel egy szinten kellene lennie.

De akkor mi a hekk ez a lejtés?!

Mielőtt választ adhattam volna saját kérdésemre, Bodri belecsaholt a bal fülembe:

– Vendégek, hombre.

Egyből kivert a veríték.

– Mifélék?

– Egy Hokum{18} és egy Hind{19}. Mindkettő magyar regisztrációs jelzést visel, de ott van a „sarló és az aknavető” jel is. Ismered őket.

Naná, hogy ismerem. A Hind fedélzetén egyszer már tettem is egy kurta városnéző túrát két évvel ezelőtt. De végül sikerült meggyőznöm a csavinyákokat az igazamról, és így mégsem hajítottak ki. A Hokumot pedig láttam már épp elégszer – nemkívánatos helyzetekben.

– Na, wazze! – leheltem idegesen. – A ruszki vezérkar… Idejönnek?

– Kábé két perc az érkezésig.

– Ó, hogy a jó büdös…

Első reflexből megpróbáltam hátrafelé türemkedni a szellőzőjáratban, de emelkedőnek felfelé két perc alatt kijutni annyi esélyem se lett volna, mint sánta lónak a pillangóúszásra száraz medencében.

– Álcázás! – sziszegtem rá a blökire. – Maximális álcázás, kutyus! Dugd el az ótvaros segged!… Húzódj be valahova… és további utasításig hármas prioritású rádiócsend!

Olyan komolyan vette az utolsó parancsot, hogy már nem is válaszolt.

Nem féltettem. Bodri jól értett a bújócskához. Gondolom, máris behúzódott valami romos épület takarásába, elhagyatott autóroncsok közé, és lazán semlegesített mindenféle kereső- és beazonosító sugarat. No persze, ha a ruszki csavinyákok komolyan veszik a dolgot és erőlködnek kissé a felderítésükkel, úgysem lehet elbújni előlük…

Ám én gyanítottam, hogy a felderítéssel és a műholdkép-elemzéssel nem az elmúlt percekre, hanem a koromközpont lerombolásának idejére koncentrálnak.

De én meg mi a fenét tegyek?!

Másfél perc!

Erőlködve kúszni kezdtem lefelé, és nem nagyon fékeztem magam; hagytam, hadd végezze el helyettem a munkát a gravitáció.

Pár pillanattal később egy ugyanolyan szellőzőrácsnak csapódtam, mint amilyet odafönt kirobbantottam. Úgy hittem, a rács majd megfog és itt is bele kell lőnöm pár skulót, hogy szabad utat nyissak, ám legnagyobb meglepetésemre lendületből úgy kiszakítottam a rácsot, mintha celofánból lett volna.

– Óoooaaaauhhhv! – adtam hangot az utazás ívének, de mielőtt folytathattam volna, a ráccsal együtt kizuhantam a szellőzőből, és a padlón landoltam. Bár meglepetésemben még arról is megfeledkeztem, hogy tompítsam az esésemet, nem puffantam nagyot, lévén, hogy a nyílás szája alig húsz centire lehetett a padlótól.

Hát ezért lejtett lefelé a szellőző!

Egy pillanat alatt talpra ugrottam, és mivel a sötétségben a szemüvegem automatikusan infrán maradt, sietve körbenéztem.

Ahhoz kétség sem fért, hogy a süketszobába jutottam; felismertem a négyzet alapú helyiséget, közepén a többrétegű üvegpanelekből állított „titokszobával”. Ám hiába bámészkodtam, egyetlen élő személy kőképét sem láttam. A helyiség üres volt!

De akkor mit rizsázott nekem Szergej a süketszobáról?! Nem az a fajta csavinyák, aki a halála előtti utolsó lélegzetét érdektelen dolgokra pazarolná!

Megtapogattam a jobb karomat, és megmozgattam. Enyhén zsibbadtnak tűnt, az egyenkabátom jobb oldala pedig nedvesnek, de megállapíthattam, hogy egyelőre nincs nagy baj. Nem vérzett annyira a seb, hogy komolyabb figyelmet szenteljek rá. Majd ha visszajutok Bodriba, benyomatok egy tetanusz injekciót, és megcirógatom alkohollal a seb környékét. Meg egyúttal kiszáradt torkomat is.

De most…

– Van itt valaki? – kérdeztem sejtelmesen. – Ha itt vagy, kölyök… adj valami jelet, addig, amíg megteheted!

A falnak beszéltem.

Körbe jártam a többrétegű üvegketrecet, és bár nem ismertem a belépőkódot, hogy a belsejébe hatoljak, ám ha lett volna odabenn valaki vagy valami, érzékelnem kellett volna. De hiába meresztettem a szemem, hiába állítgattam a szemüvegem érzékelő-képességét, semmit sem láttam.

Mennyi lehet még a kopterek leszállásáig? Maximum fél perc? És még fél perc, amíg a ruszki csavinyákok beözönlenek a szétcincált kommterembe.

Mi a fenét csináljak?!

Próbáljam kivárni itt, amíg elmennek?

Hülye ötlet!

Biztosan lejönnek ide is körülnézni. Vagy van valami rejtett kamerájuk, amin át lepillanthatnak a süketszobába. Főképpen akkor, ha Szergejék részletesen beszámoltak a helyzetről a rajtaütés előtt…

Ez ismét elgondolkodtatott. Vajon beszámoltak? Vagy maszekban akarták elintézni az ügyet? Lehet, hogy Rettegett Iván semmit nem tud az üzletünkről? Hm, ez esetben elég nehéz lesz kimagyarázkodni, ha ismét elkapnak.

Pity-pitty!

Hoppá! Bár semmit nem láttam, a mozgásérzékelőm határozottan bejelzett!

Tehát mégiscsak van idelent valaki!

És Ivánék pillanatokon belül itt fognak nyüzsögni a közelben!

– Figyelj, cimbora! – recsegtem fojtottan. – Elég a bújócskából! Tudom, hogy itt vagy! Azt is tudom, ki vagy! Gyere elő, különben nagy bajba kerülsz… – Kivártam. Naná, hogy semmi válasz. Folytattam a meggyőzését: – Ne tőlem félj, ostoba! Engem azért fizetnek, hogy megtaláljalak és biztonságba vigyelek.

Semmi válasz.

– Oxa – dörmögtem mérgesen. – Ha nem kell a segítségem és te inkább a ruszki maffiát választod, hát… te tudod!

Megfordultam, és a szellőzőnyíláshoz léptem. Vártam, hogy a mozgásérzékelőm majd ismét bejelez vagy ilyesmi – de ezúttal nem jött pittyegés.

Vadul nézelődtem. Nem lehet, hogy bárki is el tud bújni előlem ebben a kicsiny helyiségben!

De igen: mégiscsak lehetett.

Vagy még sincs itt senki?!

Zavart pillantásom a padlóra esett. Egyrészt a szellőzőnyílás rácsa épségben maradt…

Kellő lendülettel szakítottam ki, s az a minimum, hogy el kellett volna görbülnie, eltörnie, kiszakadnia. Ám olyan épségben volt, mintha a legnagyobb gonddal emeltem volna le a falról. Ráadásul a csavarok, melyek a falhoz rögzítették – tizenhat bazi nagy, vaskos és hosszú csavar – olyan szabályos rendben hevertek a nyílás bal szélétől alig egy tenyérnyire, mintha levett sakkfigurák lennének.

Hm!

Ha valóban én szakítottam volna ki a falból a rácsot a súlyommal és a lendületemmel, a csavaroknak minimum tizenhat felé kellett volna röpülniük és szétszóródniuk szerte a helyiségben!

Mi következik ebből?

Az, hogy ezeket a csavarokat még az én érkezésem előtt kicsavarozta, kiszedte a falból valaki innen, belülről…

…és ezért nem tudta megállítani a lendületemet a rögzítetlen rács.

De ha így van, akkor hol az a nyavalyás?

– Utolsó esély! – recsegtem indulatosan. – A ruszkik rögtön itt lesznek, én pedig elhúzok a jó hekkbe, mielőtt szétcincálnák az ánuszomat…

Hát, nem sokra mentem a fenyegetőzéssel. Ettől berágtam egy pöttyet.

– Ne akard, hogy én találjalak meg, pulykatojás fejű! – sziszegtem haragosan. – Tele van veled a bakancsom! Már így is több időt pazaroltam rád, mint…

Ppppccccccci!

Hoppá! Honnan jött ez a tompa tüsszentés?! És naná, hogy a mozgásérzékelőm is azonnal pittyegni kezdett.

– Na jól van, pöcsfej, tüsszögj csak! Kínoz az allergia? Az a jó!

Ppppccccccci!

Immár nem volt nehéz beazonosítani, honnan jön a hang, és melyik irányból jelez a mozgásérzékelő. Igaz, az infralátásom még mindig nem jelzett semmit, de miközben tüsszögött, lépésről lépésre közelebb kerültem hozzá.

Ppppccccccci! Ppppccccccci!

Nem bírta abbahagyni. Az allergia már csak ilyen. Én egyszer százhuszonhetet tüsszentettem egyvégtében. A végére már a lábujj-körmöm alatti kosz is bizsergett és remegett.

Ppppccccccci! Ppppccccccci! Ppppccccccci!

Megkerültem az üvegkalitkát, és a túloldali falat tapogattam. A hang adta az irányt, meg a mozgásérzékelő.

Ppppccccccci! Ppppccccccci!

Kitapogattam egy rejtekajtót, és rájöttem, hogy oldalra elhúzható. Elhúztam. Egy szűk fülkét rejtett. Valószínűleg egyfajta titkos lehallgató helyiség lehetett, vagy valami hasonló célzatú kabin.

Immár tisztán kirajzolódott infraszemüvegemben egy alig derékig érő fiúalak, amely enyhén meggörnyedt, és erőlködve próbálta befogni az orrát, megakasztani valahogy a tüsszögését. De hát ez nem olyan egyszerű.

Ppppccccccci!

Vézna láb lendült felém, a talp a kemény, implantos részem felé mutatott.

Na nehogy már!

A kisköcsög megpróbálta lerúgni a herém!? Hm, ez eddig még csak egyvalakinek sikerült!

Laza mozdulattal félresöpörtem a lábát, megragadtam a bokáját, és rántottam rajta egy aprót. Aprót, de épp elég erőset ahhoz, hogy elveszítse az egyensúlyát és megbillenjen. Ha nem tartom keményen, hanyatt vágódott volna a kis hülye és beveri a fejét a padlóba.

És még közben is tüsszögött. Meg vonaglott. Szabadulni próbált.

Ppppccccccci! Ppppccccccci! Ppppccccccci!

– Egészségedre, kiscsavesz! Akarod, hogy megtöröljem a pici nózidat?… Zsebkendő ugyan nincs nálam, de talán a bakancsom szegélye is megteszi…

Nem értette a célzást.

Ppppccccccci! Ppppccccccci!

Mégsem volt szívem szétrúgni a takonypóc orrát.

Ehelyett lendítettem egyet rajta, elkaptam a grabancát, és talpra rántottam. El akart volna futni, de többszörös súly- és erőfölényben voltam vele szemben. Keményen megtartottam és megráztam. Aztán a tenyeremet a szájára és az orrára tapasztottam. Ettől valamivel tompábban tüsszögött.

Bbbbccecccci! Bbbbcccci!