Kék és szür­ke ove­ral­lok jár­nak-kel­nek az ut­cá­kon.

Kék és szür­ke, más szín nincs.

Üz­let­eke sin­cse­nek, iro­dák, presszók és il­lat­szer­bol­tok se,

és já­té­kok­kal zsú­folt ki­ra­ka­tok sin­cse­nek.

A kor­mos, pisz­kos, mo­há­val be­nőtt ház­fa­la­kon

néha meg­nyí­lik egy üz­let for­gó­aj­ta­ja.

Bent vár az „álom”; az álomfilm,

a min­den em­ber szá­má­ra, a min­den er­szénnyel

el­ér­he­tő bol­dog­ság; ott bent van Sofia Bar­low mez­te­le­nül,

bár­ki meg­sze­rez­he­ti.

 

 

He­ten vol­tak és min­den­fe­lől kö­rül­fog­ták. Egyi­kük­nek ak­ko­rát ütött az ál­lá­ra, hogy le­buk­dá­csolt a zöld már­vány­lép­csőn. Egy má­sik, ma­gas, jól meg­ter­mett alak bu­zo­gányt ló­bál­va kö­ze­le­dett. Hir­te­len le­ha­jolt, és ki­ke­rül­te az ütést, a rab­szol­gát meg­ra­gad­ta a de­re­ká­nál fog­va, és a temp­lom egyik osz­lo­pá­hoz vág­ta. Mi­köz­ben a har­ma­dik­hoz ké­szü­lő­dött, egy vas­ma­rok szo­rult a tor­ká­ra. Meg­pró­bált ki­sza­ba­dul­ni, de egy má­sik rab­szol­ga el­kap­ta a lá­bát, egy har­ma­dik pe­dig bal kar­ját bé­ní­tot­ta meg.

El­kezd­ték von­szol­ni. A ha­tal­mas bar­lang­üreg­ből szi­tá­rok és táb­lák üte­mes hang­ja hal­lat­szott, bá­gyasz­tó, gyöt­rő zene volt, tele hosszú-hosszú tre­mo­lók­kal.

Mez­te­le­nül az ol­tár elé kö­töz­ték. Az­tán a rab­szol­gák a fo­lyo­sók­ra me­ne­kül­tek, me­lyek olya­nok vol­tak a tár­na fa­la­in, mint a ha­lál­fe­je­ken a szem­üre­gek. Gyan­ta-, moha és le­ven­du­la­il­lat ke­ve­re­dett a fák­lyák­ból, égő pa­rázs­tar­tók­ból fel­szál­ló ér­zé­ki il­la­tok­kal.

Ami­kor a tán­co­ló szü­zek meg­je­len­tek, a zene egy pil­la­nat­ra el­hall­ga­tott, az­tán tá­vo­li női kó­rus kí­sé­re­té­ben még erő­seb­ben hang­zott fel újra. Ré­sze­gí­tő, ér­zé­ke­ket for­ra­ló tánc volt. A szü­zek egy­más után mel­lé­je lép­tek, könnyű fáty­la­ik­kal, fej­dí­szük hosszú, lágy tol­la­i­val meg­érin­tet­ték a ha­sát, az ar­cát, a mel­lét. Fej­ékek és nyak­lán­cok tün­dö­köl­tek a fél­ho­mály­ban.

Az­tán a fáty­lak las­san, egy­más után le­hul­lot­tak. Lát­ta a mell­bim­bók duz­za­na­tát, szin­te érez­te lágy­sá­gu­kat, amint ki­elé­gí­tet­len-bu­ján ka­va­rog­tak előt­te.

Hosszú vér­fa­gyasz­tó gong­ütés sza­kí­tot­ta fél­be a tán­cot. A zene el­hall­ga­tott. A tán­cos­nők mint bűn­tu­da­tos kí­sér­te­tek tűn­tek el a bar­lang mé­lyén, és a mély csönd­ben, le­o­párd­kö­peny­be bur­kol­va meg­je­lent a szép­sé­ges pap­nő. Apró lába mez­te­len volt és ró­zsás, ke­zé­ben hosszú, acél­szür­ke kést szo­ron­ga­tott. Élénk, ko­rom­fe­ke­te sze­me mint­ha a férfi lel­ke mé­lyét für­kész­te vol­na.

Med­dig tar­tott ez az el­vi­sel­he­tet­len vá­ra­ko­zás? A kés kín­zó las­sú­ság­gal vág­ta el a kö­te­lé­ke­ket, a nagy, ned­ves szem köz­ben vá­gya­koz­va für­kész­te; fü­lét rá­be­szé­lő, csá­bít­ga­tó hang­lej­té­sű, de ért­he­tet­le­nül sut­to­gó sza­vak ütöt­ték meg.

Az ol­tár lá­bá­hoz von­szol­ta. A le­o­párd­kö­peny a föld­re csú­szott, a pap­nő epe­ked­ve nyúlt el, és lágy, de pa­ran­cso­ló moz­du­lat­tal ma­gá­ra húz­ta a férfit.

Az ár­nyak­kal és han­gok­kal te­li­szórt bar­lang­ban sűrű só­ha­jok kel­tek szárny­ra.

Brad­ley el­zár­ta a ké­szü­lé­ket, és le­vet­te a mű­anyag si­sa­kot. Iz­zadt a te­nye­re és a hom­lo­ka, ami­kor ki­lé­pett a fül­ké­ből, lé­leg­ze­te ne­héz volt, szí­ve gyor­san vert.

Vagy húsz mű­sza­ki, a ren­de­ző meg a fő­hős­nő si­e­tett a Pro­du­cer elé, s vet­te kö­rül tü­rel­met­le­nül. Brad­ley kö­rül­né­zett, ka­ros­szé­ket ke­re­sett.

– Ké­rek egy po­hár vi­zet – szólt.

Le­eresz­ke­dett egy szé­les tám­lá­jú, haj­lí­tott hátú pne­u­ma­ti­kus fo­tel­ba, le­tö­röl­get­te ma­gá­ról az iz­zad­sá­got, és mé­lye­ket lé­leg­zett. Egy tech­ni­kus igye­ke­zett hoz­zá, át­nyúj­tot­ta a po­ha­rat, me­lyei Brad­ley egy haj­tás­ra ki­ürí­tett.

– No? Mit szólsz hoz­zá? – kér­dez­te ag­gód­va a ren­de­ző. Brad­ley tü­rel­met­len moz­du­la­tot tett, az­tán meg­ráz­ta a fe­jét.

– Nem az iga­zi, Gus­taf­son.

Sofia Bar­low le­sü­töt­te a sze­mét. Brad­ley meg­si­mo­gat­ta a ke­zét.

– Te nem te­hetsz róla, Sofia. Na­gyon jó vol­tál. Ne­kem... ne­kem olyan öle­lés­ben volt ré­szem, ami­lye­ni csak egy nagy szí­nész­nő nyújt­hat. A maga egé­szé­ben még­se hit­étes az álomfilm, hi­ány­zik be­lő­le a har­mó­nia, az egyen­súly.

– Mi nem jó? – kér­dez­te a ren­de­ző.

– Gus­taf­son! Azt mond­tam, hogy hi­ány­zik be­lő­le a har­mó­nia, nem ér­ted?

– De, ér­tem. Azt mon­dod, nem har­mo­ni­kus, rossz az egyen­sú­lya. Ez igaz, a zene in­di­ai, négy­száz év­vel ez­előt­ti, a kosz­tü­mök kö­zép-af­ri­ka­i­ak, De a Fo­gyasz­tót ilyen fi­nom­sá­gok nem ér­dek­tik, más iz­gat­ja.

– Gus­taf­son! A Fo­gyasz­tó­nak min­dig iga­za van, ezt ne fe­lejtsd el. Kü­lön­ben itt nem a ze­né­ről és a kosz­tü­mök­ről van szó. A baj má­sutt van: ez az álomfilm egy bika ideg­rend­sze­ré­nek is sok len­ne!

Gus­taf­son össze­rán­col­ta a szem­öl­dö­két.

– Adj egy pél­dányt – mond­ta Brad­ley –, és hívd ide az Esz­té­ti­ka-Tech­ni­kust.

Elő­re-hát­ra la­poz­gat­ta a kéz­ira­tot, ért­he­tet­len sza­va­kat dünnyö­gött, a gon­do­la­ta­it ren­dez­te.

– Te­hát – szó­lalt meg vég­re, és hir­te­len be­csuk­ta a kéz­ira­tot – a film hosszú ke­nu­uta­zás­sal kez­dő­dik; a fő­sze­rep­lő egye­dül van egy el­len­sé­ges, is­me­ret­len vi­lág­ban, harc­ba ke­ve­re­dik a fo­lya­mi al­li­gá­to­rok­kal, a kenu el­süllyed. Az­tán kö­vet­ke­zik a hosszú, fá­rasz­tó me­ne­te­lés a dzsun­gel­ben, a benn­szü­löt­tek, a ne­héz harc em­ber em­ber el­len. A fő­hőst be­zár­ják egy kuny­hó­ba, de éj­sza­ka jön a fő­nök lá­nya, Aloa, ki­sza­ba­dít­ja, és el­mond­ja, ho­gyan jut el a temp­lom­hoz. Az­tán kö­vet­ke­zik a hold­vi­lá­gos ölel­ke­zés Alo­é­val. Er­ről jut eszem­be, hol van Moa Mo­hagry?

A mű­sza­ki­ak a ren­de­ző­vel egye­tem­ben hát­rább hú­zód­tak; Moa Mo­hagry, egy ma­gas, szo­bor­sze­rű szo­má­li­ai nő lé­pett elő­re.

– Moa, te is na­gyon jó vol­tál, még­is újra kell for­gat­ni a je­le­ne­tet.

– Újra? – ki­ál­tott föl Moa. – Akár száz­szor is meg­is­mé­tel­he­tem, bár két­lem, hogy az ered­mény jobb len­ne, Brad­ley, min­dent be­le­ad­tam, ké­pes­sé­ge­im ha­tá­rá­ra ér­tem...

– Épp itt kö­vet­te el a hi­bát Gus­taf­son. Eb­ben az álomfilm­ben az utol­só a nagy­je­le­net, ami­kor a pap­nő el­csá­bít­ja a fő­hőst. Az összes töb­bi je­le­net­tel fu­ka­rab­bul kell bán­ni, mert csak kö­rí­té­sül szol­gál­nak. Álomfil­met nem le­het csu­pa csúcs­je­le­net­ből for­gat­ni.

Az Esz­té­ti­ka-Tech­ni­kus­hoz for­dult.

– Mennyi az át­la­gos gyö­nyör­in­dex?

– Az Aloa-je­le­net­ben?

– Igen, az Aloa-je­le­net­ben.

– 84, 5.

– És az utol­só öle­lés­je­le­net­ben?

– Va­la­mi­vel ke­ve­sebb, mint 97.

Brad­ley meg­va­kar­ta a nya­kát.

– El­vi­leg akár me­het­ne is, de gya­kor­lat­ban egy­ál­ta­lán nem jó. Ma reg­gel meg­néz­tem az első részt kü­lön. Tö­ké­le­tes volt. Csak­hogy a film nem fe­je­ző­dik be a fo­lyó part­ján, ami­kor Aloa oda­ad­ja ma­gát a fő­hős­nek. Hát­ra van­nak még a fá­rasz­tóbb je­le­ne­tek, eze­ket most az előbb lát­tam, újabb me­ne­te­lés a dzsun­gel­ben, harc a rab­szol­gák­kal a temp­lom­ban. Mire a Fo­gyasz­tó idá­ig jut, tel­je­sen ki­me­rül, ér­zé­ke­i­nek be­fo­ga­dó­ké­pes­sé­ge a mi­ni­mum­ra csök­ken. A szü­zek ero­ti­kus tán­ca csak rész­ben old­ja meg a prob­lé­mát. Én két rész­let­ben néz­tem meg a fil­met, ezért tud­tam tel­jes esz­té­ti­kai tö­ké­le­tes­sé­gé­ben be­fo­gad­ni az utol­só ölel­ke­zést Sofi­á­val. De ké­rem, ne ke­ver­jük össze az ab­szo­lút in­de­xet a re­la­tív­val. Ez utób­bi szá­mít. Bi­zo­nyos va­gyok, hogy ha ezek­kel a je­le­ne­tek­kel, így, ahogy van­nak, csi­nál­juk meg a vá­gást, ak­kor a vég­ső be­fo­ga­dó­ké­pes­ség in­de­xe leg­alább negy­ven pont­tal alább száll, Sofia bra­vúr­ja el­le­né­re.

– Brad­ley! – kö­nyör­gött a ren­de­ző. – Most túl­zol.

– Nem túl­zok – vá­gott vissza a Pro­du­cer. – Is­mét­lem, a vég­je­le­net mes­ter­mun­ka, de a Fo­gyasz­tó már fá­rad­tan és ki­elé­gül­ten ér el idá­ig. Gus­taf­son, cso­dá­kat nem kö­ve­tel­hetsz Sofi­á­tól, az em­ber ideg­rend­sze­re olyan, ami­lyen, meg­van­nak a maga ha­tá­rai és tör­vé­nyei. – Hát ak­kor mit te­gyünk?

– Hall­gass rám, Gus­taf­son. Hu­szon­öt évig vol­tam ren­de­ző, hat éve va­gyok Pro­du­cer. Azt hi­szem, elég ta­pasz­ta­la­tom van ah­hoz, hogy ta­ná­csot ad­jak ne­ked. Ha így ha­gyod az álomfil­met, ak­kor nem írom alá. Nem ír­ha­tom. Nem­csak a kö­zön­sé­get ked­vet­le­ní­te­né el, ha­nem egy olyan szí­nész­nő bu­ká­sát is okoz­ná, mint Sofia. Hall­gass rám, tom­pítsd az összes je­le­ne­tet, ki­vé­ve az utol­sót, hagyd ki az ölel­ke­zést Alo­é­val, csi­nálj be­lő­le egy­sze­rű tu­sa­ko­dást.

Moa Mo­hagry dü­hös moz­du­la­tot tett. Brad­ley meg­ra­gad­ta a csuk­ló­ját, és kény­sze­ri tet­te, hogy ül­jön le a fo­tel kar­fá­já­ra.

– Hall­gass ide, Moa. Ne gon­dold, hogy el aka­rom ven­ni tő­led a ked­ve­ző al­kal­mat, hogy si­kert arat­hass. Te­het­sé­ges vagy, tu­dom. A fo­lyó­par­ti je­le­net­ből ki­de­rül, hogy van ben­ned tűz, tem­pe­ra­men­tum, ár­tat­lan és pri­mi­tív szen­ve­dé­lyes­ség, amely min­den bi­zonnyal el­bű­völ­né a Fo­gyasz­tót. Jó szí­nész­nő vagy Moa. De nem te­he­tek tönk­re egy mil­li­ós költ­sé­gű fil­met, ezt lásd be. Ja­vas­lok majd a Pro­duk­ció-Ko­or­di­ná­lók­nak né­hány fil­met, amely­ben fő­sze­re­pet játsz­hatsz. Mil­lió­szám­ra van­nak Fo­gyasz­tók, akik meg­őrül­nek a pri­mi­tív kör­nye­zet­ben ját­szó­dó álomfil­me­kért, vi­ha­ros si­ke­red lesz, ígé­rem. De most nem, most nincs itt a pil­la­nat.

Brad­ley föl­állt. Gyön­gé­nek érez­te ma­gát, fá­radt volt, alig állt a lá­bán.

– Na­gyon kér­lek, Gus­taf­son, Tom­pítsd azt a har­ci je­le­ne­tet is a rab­szol­gák­kal. Túl­sá­go­san moz­gal­mas, túl­sá­go­san erős. Óri­á­si ide­gi ener­gia­po­csé­ko­lás­sal jár.

Tá­mo­lyog­va in­dult el a mű­sza­ki­ak gyű­rű­jé­ben.

– Sofia hol van? – kér­dez­te, ami­kor a te­rem vé­gé­be ért. Sofia Bar­low rá­mo­soly­gott.

– Gye­re az iro­dám­ba – mond­ta Brad­ley. – Be­szél­nem kell ve­led.

 

– Nos, sem­mi újat nem fo­gok mon­da­ni, régi, ide­jét­múlt dol­gok­kal ho­za­ko­dom elő, ame­lye­ket ezer­szer hal­lot­tál már az is­ko­lá­ban, az aka­dé­mi­án. Még­is el kell gon­dol­koz­nod raj­tuk.

Brad­ley las­san föl-alá sé­tált a szo­bá­ban, ke­zét hát­ra­kul­csol­ta. Sofia Bar­low el­nyúj­tó­zott a ka­ros­szék­ben, időn­ként ki­nyúj­tot­ta a lá­bát, és meg­néz­te a ci­pő­je or­rát.

Brad­ley egy pil­la­nat­ra meg­állt előt­te.

– Mi van ve­led, Sofia? Vál­ság­ban vagy? A nő za­vart, ide­ges moz­du­la­tot tett.

– Vál­ság­ban? Én?

– Igen. Ezért kér­te­lek ide az iro­dá­ba. Ért­sük meg egy­mást, nem pré­di­ká­ci­ót aka­rok tar­ta­ni. Egy­sze­rű­en em­lé­kez­tet­ni akar­lak a rend­szer alap­el­ve­i­re. Nem va­gyok már fi­a­tal, Sofia. És az első jel­re egy szem­pil­lan­tás alatt rá­jö­vök bi­zo­nyos dol­gok­ra. Sofia! Te áb­rán­do­zol!

Sofia Bar­low fé­lig le­huny­ta a sze­mét, az­tán tág­ra nyi­tot­ta, mint egy macs­ka. – Áb­rán­do­zom? Mi az az áb­ránd, Brad­ley?

– Már mond­tam, hogy egy szem­pil­lan­tás alatt rá­jö­vök bi­zo­nyos dol­gok­ra. Te vál­ság­ban vagy, Szofia. Nem cso­dál­koz­nék, ha azok­nak a disz­nó Álom­el­le­ne­sek­nek a pro­pa­gan­dá­já­tól, akik min­dent meg­tesz­nek, hogy tár­sa­dal­mi rend­sze­rünk el­len lá­zít­sa­nak.

Sofia szem­mel lát­ha­tó­an nem fog­ta föl a gya­nú­sí­tást.

– Iga­zán jó ala­kí­tás a Moáé? – kér­dez­te.

Brad­ley vé­gig­si­mí­tot­ta a tar­kó­ját.

– Per­sze! Mo­hagry kar­ri­ert fog csi­nál­ni, eb­ben bi­zo­nyos va­gyok.

– Na­gyob­bat, mint én?

Brad­ley na­gyot fújt.

– Ér­tel­met­len kér­dé­se­id van­nak.

– Elég vi­lá­go­san kér­dez­tem: me­lyi­künk tet­szett job­ban? Én vagy Moa?

– Os­to­ba kér­dés, is­mét­lem, nem vall jó­zan ész­re, és csak azt a gya­nú­mat erő­sí­ti meg, sőt te­szi bi­zo­nyos­ság­gá, hogy vál­ság­ban vagy. Majd el­mú­lik, Sofia. Előbb-utóbb min­den szí­nész­nő át­esik ilyen kor­sza­kon. Majd­nem kö­te­le­ző.

– Csak egyet sze­ret­nék tud­ni, Brad­ley. Egyet, amit az is­ko­lá­ban nem mond­tak, ami­ről sen­ki se be­szél. Az­előtt. Mi volt az­előtt? Csak­ugyan bol­dog­ta­la­nok vol­tak az em­be­rek? Brad­ley foly­tat­ta sé­tá­ját a ka­ros­szék kö­rül.

– Az­előtt a zűr­za­var ural­ko­dott.

– Brad­ley! Én azt aka­rom tud­ni, hogy iga­zán bol­dog­ta­la­nok vol­tak-e. A férfi vi­gasz­ta­la­nul tár­ta szét kar­ját.

– Nem tu­dom, Sofia. Ak­kor még nem él­tem. Egy biz­tos: a rend­szer lét­re­jött, te­hát meg­vol­tak erre az ob­jek­tív fel­té­te­lek. Én azt sze­ret­ném, ha tisz­tá­ban len­nél az­zal a fö­löt­tébb egy­sze­rű ténnyel: a tech­ni­ka le­he­tő­vé tet­te, hogy vá­gya­in­kat, a leg­tit­ko­sab­ba­kat is, va­ló­ra vált­has­suk. A tech­ni­ka, az esz­kö­zök tö­ké­le­te­se­dé­se és agyunk, énünk pon­tos meg­is­me­ré­se. mind­ez konk­rét va­ló­ság. Te­hát ál­ma­ink is re­á­lis­sá let­tek. Sofia, ne fe­lejtsd el, hogy az álomfilm csak a leg­rit­kább ese­tek­ben ké­nyel­mi vagy kom­pen­zá­ló esz­köz. A leg­több­ször maga a cél, ahogy az előbb egy má­sik vi­lág ér­zel­me­i­nek ka­val­kád­já­ban az enyém vol­tál, örül­tem a tes­ted­nek, él­vez­tem a sza­va­i­dat, az il­la­to­dat.

– Igen, de hát még­is­csak va­la­mi mű­gyö­nyör­ről volt szó.

– He­lyes, de én en­nek nem vol­tam tu­da­tá­ban. Az­tán meg a sza­vak ér­tel­me vál­to­zik. Te becs­mér­lő­en hasz­nál­tad a mű szót, aho­gyan két­száz év­vel ez­előtt hasz­nál­ták. Ma más ér­tel­me van, ma mes­ter­sé­ges pro­duk­tu­mot je­lent, nem pe­dig pót­szert, Sofia. Egy meg­fe­le­lő­en be­ál­lí­tott flu­or­lám­pa jobb fényt ad, mint a nap. Így van ez az álomfilm­mel is. Sofia Bar­low a kör­me­it né­ze­get­te.

– Brad­ley, mi­kor kez­dő­dött?

– Mi?

– A rend­szer.

– Nyolc­van­öt éve, tud­nod kéne.

– Tu­dom, de én az álom­ról be­szé­lek. Mi­kor kezd­ték az em­be­rek job­ban sze­ret­ni az ál­mot, mint a va­ló­sá­got?

Brad­ley az orra tö­vét szo­ron­gat­ta, míg össze­szed­te a gon­do­la­ta­it.

– A film­mű­vé­szet a hu­sza­dik szá­zad ele­jén in­dult fej­lő­dés­nek. Ele­in­te két­di­men­zi­ós ké­pek vol­tak, me­lyek egy fe­hér vász­non mo­zog­tak. Az­tán jött a han­gosfilm, a pa­no­rá­ma­vá­szon, a szí­nes­tech­ni­ka. A Fo­gyasz­tók szá­zá­val ül­tek egy ve­tí­tő­te­rem­ben; néz­ték és hall­gat­ták a fil­met, de nem érez­ték; leg­fel­jebb ál­rész­vé­tel volt ez a fan­tá­zia se­gít­sé­gé­vel. A film nyil­ván­va­ló­an pót­szer volt, iga­zán csak egy mű­gyö­nyör. A film­mű­vé­szet még­is a pszi­chi­kai-tár­sa­dal­mi vál­to­zás esz­kö­ze volt már ak­kor is. A nők szük­sé­gét érez­ték, hogy utá­noz­zák a szí­nész­nők moz­du­la­ta­it, hang­hor­do­zá­sát, öl­töz­kö­dé­sét. És a férfi­ak ugyan­úgy. A fil­men ke­resz­tül él­ték az éle­tet. A gaz­da­sá­gi élet ele­in­te eh­hez a fel­té­tel­hez kö­tő­dött: a fo­gyasz­tá­si ja­vak óri­á­si ke­res­le­te – ru­hák, au­tók, ké­nyel­mes la­ká­sok – nem a va­ló­sá­gos ter­mé­sze­ti igé­nyek­hez ido­mult, ha­nem a Fo­gyasz­tót szü­net nél­kül bom­bá­zó kö­nyör­te­len rek­lám­hoz. Film­pro­pa­gan­da. Az em­ber már ak­kor is az álom­ra vá­gyott, azért gyöt­rő­dött éj­jel és nap­pal, de na­gyon messze volt at­tól, hogy meg­va­ló­sít­sa.

– Te­hát bol­dog­ta­la­nok vol­tak, igaz?

– Nem tu­dom, mon­dom. Csak a fej­lő­dés ál­lo­má­sa­it ecse­te­lem. A hu­sza­dik szá­zad kö­ze­pe tá­ján már meg­volt az ide­á­lis nő, az alap­hely­zet. Igaz, vol­tak ren­de­zők és pro­du­ce­rek, akik si­ker­rel pró­bál­koz­tak a kul­túrfilm­mel, az olyan ideo­ló­gi­ai in­dí­té­kú film­mel, amely esz­mék köz­lé­sé­re szol­gál. A je­len­ség azon­ban ha­mar vé­get ért. 1956-ban a tu­dó­sok föl­fe­dez­ték az agy­ban a gyö­nyör­köz­pon­to­kat, és ki­kí­sér­le­tez­ték az elekt­ro­mos sti­mu­lá­lót, amely az agy­ké­reg bi­zo­nyos pont­ján erős ér­zé­ki ha­tást ér el. Húsz év kel­fett még, amíg a föl­fe­de­zés ál­dá­sai köz­kinccsé vál­tak. Az első há­rom­di­men­zi­ós film ve­tí­té­se a néző rész­le­ges rész­vé­te­lé­vel az in­tel­lek­tu­á­lis film ha­lá­los íté­le­tét je­len­tet­te. A kö­zön­ség érez­te a sza­go­kat, az in­ge­re­ket; rész­ben már azo­no­sul­ha­tott az­zal, ami a vász­non tör­té­nik. A gaz­da­sá­gi élet még­is min­den elő­ze­tes jel nél­kül fel­boly­dult. Volt egy em­be­ri­ség, amely ki volt éhez­ve a gyö­nyör­re, a fény­űzés­re, a ha­ta­lom­ra, és azt kí­ván­ta, hogy leg­alább ap­ró­pénz­zel fi­zes­sék ki.

– És az álomfilm?

– Az álomfilm tel­jes tö­ké­le­tes­sé­gé­ben pár év­vel ké­sőbb je­lent meg. Nincs az a va­ló­ság, amely az ál­mot fölül tud­ná múl­ni, s a kö­zön­ség er­ről na­gyon ha­mar meg­győ­ző­dött. Ami­kor a rész­vé­tel tel­jes lett, a ter­mé­szet min­den kon­ku­ren­ci­á­ja ne­vet­sé­ges­sé vált, és min­den lá­za­dás hi­á­ba­va­ló­vá. Ha a pro­duk­tum tö­ké­le­tes, a Fo­gyasz­tó elé­ge­dett, és a tár­sa­da­lom szi­lárd lá­ba­kon áll. Ez a rend­szer, Sofia. És nincs az a vál­sá­god, amely meg vál­toz­tat­ná, nincs a gát­lás­ta­lan ter­mé­szet­hí­vők­nek az a szen­vel­gő fe­cse­gé­se, amely elég alap len­ne nem­hogy egy már in­du­lá­sá­ban té­ves esz­me győ­zel­mé­hez, de még egy apró sze­mé­lyes előny­höz se. Akarsz ne­vet­ni? A múlt hé­ten az Álom­el­le­nes Liga egyik fe­je­se, Her­man Wolfried jött el a Nor­folk Com­pany­hoz. És tu­dod, mi­nek? Egy pri­vát álomfil­met akart, öt ne­ves szí­nész egy vég­ki­me­rü­lé­ses or­gi­án. Nor­fol­kék el­vál­lal­ták a meg­bí­zást; ha Wolfried ott­hagy­ja a fo­gát, az ő baja.

Sofia Bar­low föl­pat­tant.

– Ha­zudsz, Brad­ley! Ar­cát­la­nul ha­zudsz!

– Bi­zo­nyí­té­ka­im van­nak, Sofia. Az Álom­el­le­nes Liga a hi­szé­ke­nyek, a hi­po­chon­de­rek és a ma­ra­di­ak át­ej­té­sé­re ala­kult szer­ve­zet. Alap­já­ban ta­lán köz­re­ját­szott va­la­mi val­lá­sos ma­rad­vány is, de a lé­nyeg az irigy­ség.

A szí­nész­nő azon a pon­ton volt, hogy el­sír­ja ma­gát. Brad­ley si­et­ve oda­lé­pett hoz­zá, és gyön­gé­den, vé­del­me­ző­en vál­lá­ra tet­te a ke­zét.

– Ne gon­dolj rá töb­bet, Sofia.

Oda­ve­zet­te az asz­tal­hoz, a fi­ók­ból ki­vett egy négy­szög­le­tes, la­pos kis do­bo­zi. – Tes­sék – mond­ta a nő­nek.

– Mi ez? – Aján­dék. – Ne­kem?

– Igen, ezért hív­ta­lak az iro­dám­ba. Húsz álomfil­met for­gat­tál a Pro­duk­ció Cég­nek. Te­kin­té­lyes do­log, ha úgy vesszük. Ér­de­me­id el­is­me­ré­sé­ül egy kis aján­dék.

Sofia kezd­te ki­bon­ta­ni a do­bozt.

– Hagyd – ta­ná­csol­ta Brad­ley. – Majd ott­hon nyisd ki. És most menj, dol­gom van. Egész sor he­li­kop­ter-taxi vá­ra­ko­zott az épü­let előtt. Sofia be­szállt az el­ső­be, a ko­csi ol­dal­só tar­tó­já­ból ki­vett egy ké­pes­la­pot, ci­ga­ret­tá­ra gyúj­tott, és tet­sze­leg­ve né­ze­get­te ma­gát a ké­pes­la­pon. A he­li­kop­ter-taxi pu­hán emel­ke­dett a ma­gas­ba, és el­in­dult a bel­vá­ros felé.

A fé­lig nyi­tott, föl­kí­nál­ko­zó száj, a szí­nek, a fény és az ár­nyék kont­raszt­ja, a két­ér­tel­mű ki­fe­je­zés. Min­den rész­let­ről lát­szott, hogy mennyi­re ki­szá­mí­tott.

Sofia úgy néz­te ma­gát, mint­ha tü­kör­be lát­na. Ré­geb­ben a szí­nész­nő mun­ká­já­nak volt egy cso­mó rossz ol­da­la. Ami­kor sze­rel­mi je­le­ne­tet for­gat­tak, ott volt a hús-vér part­ner, át kel­lett ölel­ni, el kel­lett vi­sel­ni a fi­zi­kai érint­ke­zést, a csó­ko­kat, az em­ber áb­rá­za­tá­ba le­helt sza­va­kat. A fel­ve­vő­gép föl­vet­te a je­le­ne­tet, az­tán a né­zők vi­szont­lát­ták a ve­tí­tő­vász­non. Most más­kép­pen zaj­lik le a do­log. Itt van Ádám, ez az elekt­ro­ni­kus szer­ken­tyűk­kel teli bábu a két kis fel­ve­vő­gép­pel a szem­göd­ré­ben.

Ádám az ér­zé­keny­ség cso­dá­ja: ha a szí­nész­nő meg­si­mo­gat­ja, az ér­zé­keny cső re­giszt­rál­ja a si­mo­ga­tás ér­zé­sét, és a kép­pel egy idő­ben rög­zí­ti az álomfilm sza­lag­ján. Ily mó­don a Fo­gyasz­tó, aki az­tán le­for­gat­ja ezt a sza­la­got, ere­de­ti hű­sé­gé­ben érzi a si­mo­ga­tást. A Fo­gyasz­tó már nem passzív néző, ha­nem fő­sze­rep­lő.

Ter­mé­sze­te­sen kü­lön álomfil­mek van­nak a nők­nek és kü­lön a férfi­ak­nak. És szó sem le­het ar­ról, hogy össze­cse­rél­jék a fil­me­ket: ha egy férfi fo­gyasz­tó be­te­ges kí­ván­csi­ság­tól hajt­va si­sak­já­ba egy nők­nek szánt sza­la­got tesz, kín­zó fej­fá­jást kap, s rá­adá­sul meg­koc­káz­tat­ja, hogy a ké­szü­lék ké­nyes biz­to­sí­té­kai ki­ol­vad­ja­nak.

Sofia kér­te a ve­ze­tőt, hogy áll­jon meg. A he­li­kop­ter-taxi még csak pár ház­töm­böt ha­gyott el, Sofia azon­ban gya­log akart to­vább­men­ni.

Kék és szür­ke ove­ral­lok jár­tak-kel­tek az ut­cá­kon. Más szín nem volt. Üz­le­tek se vol­tak, iro­dák, presszók és il­lat­szer­bol­tok se vol­tak, és já­té­kok­kal zsú­folt ki­ra­ka­tok se. A kor­mos, pisz­kos, mo­há­val be­nőtt ház­fa­la­kon néha meg­nyílt egy üz­let for­gó­aj­ta­ja. Bent várt az álom; a min­den em­ber szá­má­ra, a min­den er­szénnyel el­ér­he­tő bol­dog­ság.

Jöt­tek-men­tek. És Sofia Bar­low köz­tük lép­delt, egy hal­lu­ci­ná­ló se­reg kel­lős kö­ze­pén, amely a leg­na­gyobb kí­nok közt dol­go­zik há­rom órát na­pon­ta, de köz­ben vis­kó­ja csönd­je után áhí­to­zik: egy szo­ba, egy ve­tí­tő­ké­szü­lék és egy si­sak után. És az álomfilm­te­ker­csek után, ame­lyek ház­hoz szál­lít­ják a sze­rel­met, a ha­tal­mat és a di­cső­sé­get.

A tér kö­ze­pén, óri­á­si, zöld be­vo­na­tú emel­vé­nyen lá­za­san ha­do­ná­szott a kö­vér em­ber. – Pol­gár­tár­sak!

Hang­ja olyan tisz­tán, erő­sen szállt a ma­gas­ba, mint egy álomfilm­ben, ami­kor az ál­mo­dó a lá­bai előtt ho­zsan­ná­zó vi­lág­nak szó­no­kol.

– Pol­gár­tár­sak! Egy óko­ri fi­lo­zó­fus azt mond­ta, hogy az erény szo­kás kér­dé­se. Én most nem e le­he­tet­lent ké­rem tő­le­tek, őrült len­nék, ha tel­jes és azon­na­li le­mon­dást kö­ve­tel­nék. Hosszú évek óta élünk úgy, mint a rab­szol­gák, le­igáz­va, az álom la­bi­rin­tu­sá­nak fog­sá­gá­ban, évek óta té­vely­günk ma­gunk­ba zár­va, az el­szi­ge­telt­ség sö­tét sű­rű­jé­ben. Pol­gár­tár­sak, a sza­bad­ság­ba hív­lak ben­ne­te­ket. A sza­bad­ság erény, és az erény szo­kás kér­dé­se. Éve­kig be­csap­tuk a ter­mé­sze­tet, és most se­gí­te­nünk kell ma­gun­kon, mi­előtt még tel­je­sen és vég­ér­vé­nye­sen ránk bo­rul a szel­le­mi sö­tét­ség.

Az Álom­el­le­nes Liga pro­pa­gan­dá­ja min­dig un­tat­ta, és mély­sé­ge­sen ide­ge­sí­tet­te. Az utób­bi idő­ben azon­ban za­var­ba jött tőle. Ta­lán mert szí­nész­nő volt, azért érez­te úgy, hogy a pi­a­ci szó­no­kok őt vá­dol­ják, őt te­szik fe­le­lős­sé az egész rend­sze­rért, ami­kor bűn­ről, pusz­tu­lás­ról szó­no­kol­nak, és arra buj­to­gat­ják a Fo­gyasz­tók tö­me­gét, hogy szám­űz­zék az „ál­mot”. Ta­lán még­se mond­tak el min­dent az is­ko­lá­ban, ta­lán még sincs iga­za Brad­ley­nek. Az emel­vé­nyen ki­vö­rö­söd­ve, vér­to­lu­lá­sos arc­cal ma­gya­rá­zott a kö­vér em­ber, ök­lé­vel a fa­áll­vány­za­tot ver­te.

Ami­kor egy ol­dal­aj­tón ki­lé­pett egy fáty­lak­ba bur­kolt lány, a tö­meg egy pil­la­nat­ra meg­tor­pant. A hang­szó­ró ősi ke­le­ti mu­zsi­kát su­gár­zott. A lány tánc köz­ben las­san le­ve­tet­te fáty­la­it. Gyö­nyö­rű lány volt és fi­a­tal, moz­du­la­tai meg-meg­rán­du­lók, de rit­mi­ku­sak, har­mo­ni­ku­sak.

„Mű­ked­ve­lő – gon­dol­ta Sofia –, fél­be­ma­radt szí­nész­nő.”

Ami­kor a lány már mez­te­le­nül állt az emel­vé­nyen, az a pár em­ber is el­in­dult, aki ed­dig bá­mész­ko­dott. Volt, aki ne­ve­tett, csa­ló­dot­tan ráz­ta a fe­jét.

Az Álom­el­le­nes Liga lá­nyai meg­ál­lí­tot­ták a já­ró­ke­lő­ket, meg­ha­tó és fur­csa fel­kí­nál­ko­zás­sal, ki­dül­lesz­tett mel­lel kö­ze­led­tek a férfi­ak­hoz. Sofia meg­gyor­sí­tot­ta lép­te­it, va­la­ki még­is el­kap­ta a kar­ját. Ma­gas, fi­a­tal bar­na férfi volt, fe­ke­te sze­mé­vel áll­ha­ta­to­san néz­te. – Mit akarsz?

A fi­a­tal­em­ber a bí­bor­szí­nű jel­vény­re mu­ta­tott az ove­rall­ján, a szí­ve ma­gas­sá­gá­ban.

– Az Álom­el­le­nes Li­gá­tól va­gyok – mond­ta.

– És? Mit akarsz?

– Egy aján­la­tot aka­rok ten­ni.

– És­pe­dig?

– Gye­re ve­lem ma éj­jel.

Sofia el­ne­vet­te ma­gát.

– Ve­led! És mi­nék? Mi hasz­nom len­ne be­lő­le?

A fi­a­tal­em­ber tü­rel­mes mo­so­lyá­ban biz­ton­ság és fen­sőbb­ség ér­ző­dött.

– Sem­mi – is­mer­te el nyu­god­tan. – De a mi kö­te­les­sé­günk az, hogy.

– Hagyd abba. Egész éj­jel sér­te­get­nénk egy­mást, és szá­nal­mas igye­ke­zet­tel pró­bál­nánk ter­mé­sze­tes kap­cso­la­tot te­rem­te­ni. Fi­acs­kám, az a ba­rá­tod ott az emel­vé­nyen csu­pa os­to­ba­sá­got fe­cseg.

– Nem os­to­ba­sá­gok azok. Az erény szo­kás. Én be tud­nám.

– Nem, ner­ci tud­nád. Nem tud­nád, mert nem kí­vánsz, és azért nem kí­vánsz, mert iga­zi va­gyok, va­ló­di, élő, hús-vér nő, aki csak pót­szer len­ne szá­mod­ra, egy fil­lé­re­kért meg­vá­sá­rol­ha­tó film­sza­lag pót­lé­ka. És te? Mit nyújt­hat­nál ne­kem? Os­to­ba, el­bi­za­ko­dott tacs­kó vagy!

– Hall­gass meg, kér­lek.

– Is­ten ve­led! – Sofia to­vább­ment.

Túl­sá­go­san ke­mény volt eh­hez a fi­a­tal­em­ber­hez. Fö­lös­le­ge­sen sér­te­get­te, egy­sze­rű­en vissza kel­lett vol­na uta­sí­ta­nia az aján­la­tát, mint a töb­bi já­ró­ke­lő, ud­va­ri­a­san, leg­fel­jebb egy kis ön­elé­gült mo­sollyal. Vé­gül is jó­hi­sze­mű fiú ez, mi­lyen jo­gon sér­te­get­te, se­bez­te meg ta­lán leg­jobb én­jét? Meg­le­het, ő jó­hi­sze­mű. De a ve­ze­tői? Brad­ley több­ször bi­zony­gat­ta, hogy az Álom­el­le­nes Liga irá­nyí­tói mind disz­nók. És ha Brad­ley ha­zu­dott?

A gya­nú már he­tek óta kí­noz­ta. Ezek a pi­ac­té­ri be­szé­dek, a ki­ált­vá­nyok a fa­la­kon, a pro­pa­gan­da­anya­gok, az a nagy nyil­vá­nos­ság előtt tett ja­vas­lat, hogy lép­je­nek ter­mé­sze­tes kap­cso­lat­ba a Liga ak­ti­vis­tá­i­val. Le­het, hogy mind­ez ha­zug­ság? Nem, va­la­mi igaz­ság csak le­het a szó­no­kok és a töb­bi­ek sza­va­i­ban, ta­lán va­ló­ban rom­lott a vi­lág, és csak pár em­ber lát­ja a bor­zal­mat.

A szi­get­em­ber. Ide ju­tot­tak. Egyik ol­da­lon a Ter­me­lők áll­nak, az az osz­tály, amely ke­zé­ben tart­ja a ha­tal­mat, és amely­hez mint szí­nész­nő, ő is tar­to­zik; a má­sik ol­da­lon a Fo­gyasz­tók se­re­ge, hal­vány, élet­te­len, a tét­len­ség­től be­teg férfi­ak és nők, akik csak ma­gány­ra és fél­ho­mály­ra vágy­nak, s mint a se­lyem­her­nyók, gu­bóz­nak sa­ját ál­ma­ik szö­ve­vé­nye­i­be.

Sofia lom­bik­ban szü­le­tett. Mint min­den­ki. Nem is­mer­te az any­ját. Nők mil­li­ói men­tek el ha­von­ta az Élet­bank­ba, férfi­ak mil­li­ói ér­ték el az or­gaz­must az ál­mok se­gít­sé­gé­vel, és sper­má­juk a Bank tu­laj­do­ná­ba ke­rült, ahol szi­go­rú ge­ne­ti­kai meg­gon­do­lá­sok sze­rint osz­tá­lyoz­ták. A há­zas­ság in­téz­mé­nye el­avult. Sofia egy álom gyü­möl­cse volt, egy is­me­ret­len, név­te­len férfi gyer­me­ke, aki ál­má­ban ma­gá­é­vá tett egy szí­nész­nőt. Negy­ve­nen fölül min­den férfi az apja le­he­tett, és min­den negy­ven és nyolc­van köz­ti nő az any­ja.

Fi­a­ta­labb ko­rá­ban za­var­ta ez a gon­do­lat; ké­sőbb hoz­zá­szo­kott. Ám az utób­bi idő­ben is­mét kí­noz­ták a ka­masz­ko­ri két­sé­gek és ag­go­dal­mak, gyön­ge pil­la­na­ta­i­ban úgy ro­han­ták meg, mint ke­se­lyűk az ál­do­za­tu­kat, mely­re oly so­ká­ig les­tek. Ki volt ez a fi­a­tal­em­ber, aki meg­ál­lí­tot­ta az ut­cán? A fel­sőbb­ren­dű em­be­ri­ség har­co­sa vagy egy tu­dat­lan hü­lye?

Per­sze, ha az­zal kezd­te vol­na, hogy: „Fel­is­mer­te­lek, Sofia. Fel­is­mer­te­lek, pe­dig egyen­ru­ha van raj­tad és fe­ke­te szem­üveg.” Ha azt mond­ta vol­na: „A ked­venc szí­nész­nőm vagy, nap­pa­la­im és éj­sza­ká­im kí­sér­te­te.” Vagy ha még ezt is hoz­zá­tet­te vol­na; „Meg aka­rok is­mer­ked­ni ve­led, olyan­nak akar­lak lát­ni, ami­lyen iga­zá­ban vagy.”

Ehe­lyett kö­te­les­ség­ről be­szélt. Azt aján­lot­ta, hogy tölt­se­nek együtt egy éj­sza­kát, de csak azért, hogy a fel­té­te­le­zett új er­köl­csi­ség ol­tá­rán ál­doz­za­nak. Az erény meg­szo­kás. A ter­mé­sze­tes kap­cso­lat be­ideg­ző­dé­se, meg­szo­ká­sa. Nők és férfi­ak, sze­res­sé­tek egy­mást, ta­gad­já­tok meg ön­ma­ga­to­kat, és le­gye­tek egy­má­séi! Min­den sze­rel­mi ak­tus csa­pás az al­jas rend­szer­re. Egye­sül­je­tek, egye­sül­je­tek a va­ló­ság­ban, és ha­ma­ro­san ré­sze­tek lesz az ér­zé­sek fen­sé­ges gyö­nyö­rű­sé­gé­ben, lel­ke­te­ket fé­nyes­ség és öröm töl­ti el, tes­te­tek föl­ma­gasz­to­sul. És gye­re­ke­tek megint az anya­méh me­le­gé­ben nő, nö­vek­szik majd, nem a lom­bi­kok hi­de­gé­ben. Er­ről be­szélt az a kö­vér em­ber az emel­vé­nyen, nem?

Be­lé­pett egy zsú­folt üz­let­be, oda­ment a hosszú pult­hoz, me­lyen mu­ta­tós mű­anyag do­bo­zok­ban szá­zá­val he­ver­tek az álomfil­mek. Sze­ret­te a do­boz­te­tők­re nyo­mott szö­ve­ge­ket ol­vas­gat­ni, a vá­sár­lók be­szél­ge­té­se­it vagy az el­adók ta­ná­csa­it hall­gat­ni, me­lye­ket a té­to­vá­zó Fo­gyasz­tók fü­lé­be sug­dos­tak. El­ol­va­sott né­hány cí­met.

Sin­ga­po­re – Ázsi­ai-eu­ró­pai szár­ma­zá­sú éne­kes­nő (Mi­le­na Chung­lin) meg­szö­kik a Fo­gyasz­tó­val. Ka­lan­dok a ki­kö­tő al­vi­lá­gá­ban az 1950-es évek­ben. Sze­rel­mi éj­sza­ka a sam­pa­non.

A csa­ta – Egy hős tiszt sze­mé­lyé­ben a Fo­gyasz­tó be­ha­tol az el­len­ség tá­bo­rá­ba, és a le­ve­gő­be rö­pí­ti az üzem­anyag­rak­tárt. Be­fe­je­zé­sül vé­res, de győ­zel­mes csa­ta.

Eksz­tá­zis – Egy per­zsa her­ceg­nő (Sofia Bar­low játssza nagy­sze­rű­en) su­gár­haj­tá­sú gépe a Grand Ca­nyon­ba zu­han. A her­ceg­nő és a pi­ló­ta (a Fo­gyasz­tó) az éj­sza­kát egy bar­lang­ban töl­ti.

Rész­le­te­sebb tar­ta­lom a do­boz bel­se­jé­ben ta­lál­ha­tó. Nincs az a ve­szély, hogy a tar­ta­lom pon­tos is­me­re­te csök­ken­ti a kí­vá­na­tos­sá­gi in­de­xet. Az agy­ve­tí­tő ké­szü­lék mű­kö­dé­sét olyan mély szel­le­mi bé­nult­ság kí­sé­ri, hogy a mel­lé­kes dol­gok tel­je­sen fe­le­dés­be me­rül­nek. Az első je­le­net át­élé­sé­nél nem tud­ja az em­ber, mi lesz a má­so­dik­ban, har­ma­dik­ban. Meg se le­het ta­nul­ni a szö­ve­get, ak­kor se, ha a fil­met hússzor lát­ta és él­vez­te már az em­ber. A tu­da­tos ént, az éb­ren­lét én­jét el­nye­li az a fe­szült­ség­so­ro­zat, me­lyet a sza­lag kelt a Fo­gyasz­tó­ban; meg­szű­nik sa­ját maga len­ni, át­ve­szi a film su­gall­ta sze­mé­lyi­sé­get min­den moz­du­la­tá­val, hang­hor­do­zá­sá­val, lel­ki meg­moz­du­lá­sá­val együtt.

Egy el­adó kö­ze­le­dett hoz­zá szol­gá­lat­ké­szen. Ad­hat ta­ná­csot az aján­dék ki­vá­lasz­tá­sá­hoz? Sofia ak­kor vet­te ész­re, hogy a vá­sár­lók tö­me­gé­ben ő az egyet­len nő. A férfi­rész­leg­ben állt. Át­ment a szem­ben levő pult­hoz, el­ve­gyült a kü­lön­bö­ző korú asszo­nyok közt.

Mi­énk az űr – Egy űr­ha­jó pa­rancs­no­ka (a szí­nész: Alex Mor­ri­son) be­le­sze­ret a fe­dél­ze­ti or­vos­nő­be (a Fo­gyasz­tó), a Ju­pi­ter egyik hold­já­ra irá­nyít­ja a ra­ké­tát, az­tán a ked­ve­sé­vel együtt vissza­tér. Uta­zás a Ga­la­xis­ban.

Tor­tuga – Idő­pont: 1650. Egy dél­ceg ka­lóz (Ma­nu­el Al­va­rez) el­ra­bol egy ud­var­höl­gyet (a Fo­gyasz­tó). Fél­té­keny­ség, pár­baj. Ten­ger és sze­re­lem a tűz fé­nyé­nél.

– Mi­lyen? – kér­dez­te egy ma­gas lány, aki­nek telt alak­ján szűk ove­rall fe­szült.

– El­ra­ga­dó – ára­do­zott a társ­nő­je. – Rög­tön vet­tem be­lő­le még négy pél­dányt.

A telt ala­kú lány azon­ban ké­tel­ke­dett. Láb­ujj­hegy­re áll­va nyúj­tó­zott át a pul­ton, hogy el tud­ja ol­vas­ni a tá­vo­lab­bi do­bo­zok fel­ira­tát. Hal­kan mon­dott va­la­mit, ba­rát­nő­je épp­oly sut­tog­va vá­la­szolt. Sofia ek­kor ar­rébb ment, el­idő­zött a „Klasszi­ku­sok” rész­le­gé­nél, futó pil­lan­tást ve­tett az üz­let mé­lyé­be, ahol férfi­ak és nők to­long­tak az úgy­ne­ve­zett kü­lön­le­ges álomfil­mek kö­rül.

Már az is­ko­lá­ban el­mond­ták neki, hogy va­la­ha az em­be­rek ta­bu­nak te­kin­tet­tek min­dent, ami a sze­xu­a­li­tás­ra vo­nat­ko­zott. Il­let­len do­log volt, ha va­la­ki a sze­rel­mi élet­ről be­szélt vagy írt, egyet­len nő se me­sélt ide­ge­nek­nek sze­xu­á­lis vá­gya­i­ról, fan­tá­zi­ál­ga­tá­sa­i­ról. Lé­tez­tek por­no­gráf fo­tók és la­pok, de leg­több­jü­ket til­tot­ta a tör­vény. Aki meg­vet­te, az ti­tok­ban és bűn­tu­dat­tal, nagy za­var­ban vá­sá­rol­ta őket, még azo­kat is, ame­lye­ket a cen­zú­ra en­ge­dé­lye­zett. A rend­szer élet­be­lé­pé­sé­től kezd­ve azon­ban tö­ké­le­te­sen meg­szűnt a sze­xu­á­lis sze­mé­rem pri­mi­tív szo­ká­sa. A sze­mé­rem, ha egy­ál­ta­lán lé­te­zett, csak az öt­ven­éve­sek­nek ké­szült kü­lön­le­ges fil­mek­ben for­dult elő, ahol a Fo­gyasz­tó vö­rös arcú, re­me­gő lány­ká­kat csá­bí­tott el vagy erő­sza­kolt meg. Bár­ki a leg­ki­sebb szé­gyen­ke­zés vagy za­var nél­kül kér­he­tett ero­ti­kus fil­me­ket, mint­ha csak há­bo­rús vagy ka­landfil­met vá­sá­rolt vol­na.

És az iga­zi, va­ló­di sze­mé­rem? Há­nyan mer­né­nek itt mez­te­len­re vet­kőz­ni a buja fil­mek vá­sár­lói kö­zül? Ki ne bor­zad­na el, ha rá akar­ná­nak kény­sze­rí­te­ni egy ter­mé­sze­tes vi­szonyt? Va­jon az Álom­el­le­nes Liga ak­ti­vis­tái, akik olyan fesz­te­le­nül te­szik meg aján­la­ta­i­kat, ugyan­ilyen fesz­te­le­nül vi­sel­ked­né­nek-e, ha sor ke­rül­ne arra, amit ők ma­guk is ter­hes kö­te­les­ség­nek te­kin­te­nek? Az igaz­ság az, hogy majd­nem egy év­szá­za­da szű­zi éle­tet él­nek a férfi­ak és a nők is. Min­dig csak a ma­gány, a gon­do­san ada­golt fél­ho­mály az ott­hon szűk fa­lai közt meg egy ka­ros­szék a be­épí­tett agy­ve­tí­tő ké­szü­lék­kel. Nem kí­ván mást az em­be­ri­ség. Az álom annyi­ra vonz­za őket, hogy ki­hunyt ben­nük a vágy a ké­nyel­mes la­kás, a jó ru­hák, a he­li­kop­te­rek, a ké­nyel­mi esz­kö­zök után. Mi­nek tör­jék ma­gu­kat a va­ló­sá­gos tár­gyak után, ami­kor egy álomfilm­mel egy órá­ra fil­lé­re­kért her­ce­gek, cso­dás nők kö­ze­lé­ben él­het­nek, s kö­rü­löt­tük szol­gák és tisz­te­lők és cso­dá­lók se­re­ge?

Nyolc­mil­li­árd em­be­ri lény ve­ge­tál nyo­mo­rult bér­ka­szár­nyák­ban, egy­más­tól el­szi­ge­telt szűk la­ká­sok­ban, vi­ta­min­tab­let­tá­kon és szó­ja­bab­lisz­ten. És sem­mi szük­sé­gét sem ér­zik va­ló­di ele­de­lek­nek. Mi­u­tán a piac cső­döt mon­dott, a tő­kés cso­por­to­su­lá­sok föl­hagy­tak a fo­gyasz­tá­si ja­va­kat ter­me­lő ipar­ral, és tő­ké­i­ket álomfil­mek gyár­tá­sá­ba fek­tet­ték, mert ez lett az egyet­len va­ló­ban ke­re­sett áru­cikk.

Sofia föl­né­zett a ki­vi­lá­gí­tott táb­lá­ra, és un­do­ro­dott ma­gá­tól. A szá­mok vi­lá­go­san be­szél­tek, az el­adá­si in­dex re­mek ered­ményt mu­ta­tott. Ő volt a leg­di­va­to­sabb szí­nész­nő! Az 6 álomfilm­jei a leg­ke­re­set­teb­bek. Ki­ment, le­haj­tott fej­jel, las­sú lép­tek­kel in­dult haza, rossz­ked­vű volt. Nem tud­ta, ho­gyan vé­le­ked­jen a kö­rü­löt­te sod­ró­dó férfi­ak­ról, akik nem is­mer­ték föl. A rab­szol­gái vol­tak vagy in­kább az urai?

 

 

A vi­deo­te­le­fon meg­szó­lalt: fény­csík az éj­sza­ka bár­sony­fe­ke­te mély­sé­gé­ben, hosszú ha­rang­zú­gás az ál­mos-ól­mos haj­nal­ba me­rült ka­ted­rá­li­sok tor­nyá­ból. Sofia ki­nyúj­tot­ta a ke­zét a gomb után.

Vö­rös kí­gyó ci­ká­zott át a kép­er­nyőn, ki­csit el­idő­zött, mint­ha szét akar­na pat­tan­ni, az­tán el­tűnt, he­lyét Brad­ley arca fog­lal­ta el.

– Mi van? – kér­dez­te Sofia álom­it­ta­san. – Hány óra, az is­te­nért! – Dél van! Kelj föl, lá­nyom, San Fran­cis­có­ba kell men­ned.

– San Fran­cis­có­ba? Meg­őrül­tél?

– Van egy ko­pro­duk­ci­ós szer­ző­dé­sünk a Nor­folk­kal, Sofia. Jövő hét­főn kel­lett vol­na men­ned, de az idő sür­get. Azon­nal szük­sé­gük van rád.

– De hát még ágy­ban va­gyok, ret­te­ne­te­sen ál­mos va­gyok. Hol­nap el­in­du­lok, Brad­ley. – Öl­tözz – uta­sí­tot­ta szá­ra­zon a Pro­du­cer. – Nor­fol­kék gépe a nyu­ga­ti rep­té­ren vár. Si­ess!

Na­gyot fújt. Ez a kü­lön­mun­ka nem sze­re­pelt ter­vei közt; szí­ve­seb­ben töl­töt­te vol­na pi­he­nés­sel a na­pot, de még csu­kott szem­mel ki­má­szott az ágy­ból, er­nyedt, té­to­va moz­du­la­tok­kal le­vet­kő­zött a für­dő­szo­bá­ban. A je­ges zu­hany be­lé­ha­sí­tó su­ga­rá­tól meg­bor­zon­gott. Szá­raz­ra tö­rül­kö­zött, gyor­san fel­öl­tö­zött, és majd­nem fut­va el­in­dult.

Is­mer­te Nor­fol­kék mun­ka­mód­sze­re­it. Még sző­rö­zőb­bek, mint Brad­ley, a leg­jobb je­le­ne­tek­ben is ké­szek hi­bát ta­lál­ni.

A he­li­kop­ter-taxi nyolc perc alatt a rep­tér be­já­ra­tá­hoz vit­te. Ki­ment a ma­gán­gé­pek ki­fu­tó­pá­lyá­já­ra, és kö­rül­né­zett. A pi­ló­ta nyom­ban föl­buk­kant a mel­lék­épü­let­ből, és ru­ga­nyos lép­tek­kel elé­be jött.

– Sofia Bar­low?

Ma­gas volt, haja vi­lá­gos­sző­ke, bőre bronz­bar­na, arca mint­ha meg­égett vol­na.

– Mar­ko Gli­ko­rics va­gyok, a Nor­folk cég­től.

Sofia egy szót se szólt. A pi­ló­ta egy pil­lan­tás­ra se mél­tat­ta, ant­ra­cit­szür­ke sze­me me­re­ven ta­padt a re­pü­lő­tér egyik pon­to­san meg nem ha­tá­roz­ha­tó pont­já­ra. Át­vet­te Sofia cso­mag­ját, és jó nagy lép­tek­kel el­in­dult a köz­pon­ti ki­fu­tó­pá­lya felé, ahol a Nor­folk cég gépe állt útra ké­szen. Sofia csak ne­he­zen tud­ta kö­vet­ni.

– Hé! – mond­ta meg­csö­kö­nyö­söd­ve, mint egy sza­már. – Mi va­gyok én, ver­seny­fu­tó? Nem me­het­nénk ki­csit las­sab­ban?

– Már így is el­kés­tünk – vá­la­szol­ta a pi­ló­ta ki­mér­ten, és ment to­vább, hát­ra se for­dult. Há­rom óra múl­va San Fran­cis­có­ban kell len­nünk.

Sofia li­he­gett, mire a re­pü­lő­gép alá ér­tek.

– Ha nem kel­le­met­len ne­ked, ak­kor elő­re­ülök.

A pi­ló­ta vál­lat vont. Se­gí­tet­te be­száll­ni, az­tán oda­ült a kor­mány­hoz, és vár­ta az el­len­őr­ző to­rony­ból az in­dí­tó­je­let.

A nő kí­ván­csi­an kö­rül­né­zett, ki­csit meg­il­le­tő­dött a szám­la­pok­tól meg a mű­szer­táb­la gomb­ja­i­tól A pi­ló­ta tü­rel­met­len­sé­gé­ben fü­työ­ré­szett; Sofia az ülés­tás­ká­ban ko­to­rá­szott, ki­hú­zott egy cso­mó ké­pes­la­pot, pár he­te­sek vol­tak, de akadt köz­tük ta­va­lyi, gyű­rött pél­dány is. Egy ka­ta­ló­gus is volt a la­pok közé hajt­va, mely föl­so­rol­ta Sofia va­la­mennyi film­jét, mely­ben fő­sze­re­pet ját­szott.

– Tiéd ez a hol­mi?

A pi­ló­ta nem fe­lelt. Me­re­ven maga elé bá­mult. A fel­szál­lást olyan si­mán haj­tot­ta vég­re, hogy Sofia sem­mit se vett ész­re; ami­kor ki­né­zett az ab­la­kon, alig bír­ta vissza­foj­ta­ni cso­dál­ko­zá­sát – ház­ten­ger te­rült el alat­tuk, s a táj szür­ke kagy­ló­hé­ja, mint pil­lás sze­gé­lyű szem­héj, nyílt szét.

– A tiéd? – erős­kö­dött Sofia.

A pi­ló­ta fe­lé­je for­dí­tot­ta fe­jét. Alig ész­re­ve­he­tő moz­du­lat, gyors pil­lan­tás. Az­tán újra meg­der­medt, s a foga közt vá­la­szol­ta csak:

– Igen.

Sofia igye­ke­zett pa­lás­tol­ni örö­mét, mely min­dig el­fog­ta, ha lát­ta, hogy el­is­me­rik bá­ját. – Mit mond­tál, hogy hív­nak?

– Gli­ko­rics – dünnyög­te a pi­ló­ta. – Mar­ko Gli­ko­rics. – Orosz vagy?

– Ju­go­szláv.

El­néz­te egy ide­ig. Kes­keny, elő­re­ug­ró száj, egye­nes, ke­mény arc­él. Mar­ko olyan volt, mint­ha szik­lá­ból met­szet­ték vol­na ki, néma és ren­dít­he­tet­len. Sofia tü­rel­met­len­ke­dett. – Kér­dez­he­tek tő­led va­la­mit?

– Kér­dezz.

– Az előbb. a re­pü­lő­té­ren. Ami­kor elém jöt­tél, meg­kér­dez­ted; „Sofia Bar­low?” Mi­ért kér­dez­ted? Is­mersz, nem? Ezek a ké­pes­la­pok meg a ka­ta­ló­gus. Fel­té­te­le­zem, hogy a cso­dá­lóm vagy. Mért tet­tél úgy, mint­ha nem is­mer­nél?

– Csak­ugyan nem is­mer­te­lek meg. Más az, sze­mé­lye­sen lát­ni. Per­sze az­tán meg­is­mer­te­lek, mert tud­tam, hogy bár­me­lyik perc­ben meg­je­len­hetsz a re­pü­lő­tér ka­pu­já­ban. De tö­meg­ben nem is­mer­te­lek vol­na meg. El­men­tem vol­na mel­let­ted.

Sofia rá­gyúj­tott. Ta­lán iga­za van a pi­ló­tá­nak, tö­meg­ben, még ha nem len­ne raj­ta a fe­ke­te szem­üveg, ak­kor se is­mer­né föl sen­ki. Még­is ha­ra­gu­dott erre az em­ber­re itt mel­let­te. Újra meg­pró­bált be­széd­be ele­gyed­ni vele. Mar­ko meg­kö­ze­lít­he­tet­len, bi­zal­mat­lan vad­em­ber­nek lát­szott.

– Mért nem kap­cso­lod be a ro­bot­pi­ló­tát? – kér­dez­te Sofia. – Unat­ko­zom, Mar­ko. A pi­ló­ta szenv­te­le­nül kor­mány­zott. Pis­lo­gott ket­tőt-hár­mat, elő­re­nyúj­tot­ta ál­lát. Sofia meg­fog­ta a kar­ját.

– Mar­ko! Hall­gass rám, kap­csold be az au­to­ma­tát, és szív­junk el egy ci­ga­ret­tát. – Job­ban sze­re­tek ma­gam ve­zet­ni.

– Hü­lye!

Újabb ci­ga­ret­tá­ra gyúj­tott, az­tán egy har­ma­dik­ra, az elő­ző csikk­jén; ide­ge­sen la­poz­gat­ta-gyű­rö­get­te a ké­pes­la­po­kat. Dú­dol­ni kez­dett, lá­bá­val a fül­ke gu­mi­pad­ló­ját rug­dos­ta, na­gyo­kat lé­leg­zett, úgy tett, mint­ha rosszul len­ne. Mar­ko re­pü­lős ove­rall­ja zse­bé­be nyúlt, és adott neki egy pasz­til­lát. Sofia el­sá­padt a düh­től.

– Hü­lye! Nem ma­ra­dok itt to­vább, hát­ra­me­gyek!

A pi­ló­ta­fül­ke mö­gött nyílt a ba­rát­sá­gos kis utas­tér: dí­vány, le­csap­ha­tó ágy, kisasz­tal, bár­szek­rény. Sofia töl­tött ma­gá­nak. Egy jó po­hár bran­dyt ivott ki nagy kor­tyok­ban. Az­tán rög­tön még egyet, a tár­gyak kör­vo­na­lai kezd­tek hí­vo­ga­tó, ké­kes köd­ben re­meg­ni. Le­fe­küdt a dí­vány­ra, s úgy gon­dolt Mark­óra, mint az egyik hü­lye Fo­gyasz­tó­ra a sok kö­zül. Alig vár­ta, hogy San Fran­cis­có­ba ér­jen, meg­csi­nál­ja a fil­met, és me­hes­sen vissza New York­ba.

Most már ne­he­zen nyel­te a bran­dyt. Ami­kor vissza­tet­te a po­ha­rat a kisasz­tal­ra, egy pil­la­nat­ra meg­szé­dült. Ne­ki­esett a dí­vány ol­da­lá­nak. Űrt ér­zett maga kö­rül, mint ami­kor hir­te­len in­dul meg a fel­vo­nó. Lát­ta, hogy a po­hár le­csú­szik az asz­tal­ról, a föld­re pottyan. Az­tán fáj­dal­mat ér­zett a vál­lá­ban, egy ütést a hom­lo­kán, vö­rös meg kék köd­ka­ri­kák úsz­kál­tak a sze­me előtt, őrült mo­tor­zú­gás hal­lat­szott.

– Mar­ko! – ki­a­bál­ta és föl­emel­ke­dett.

A pi­ló­ta­fül­ké­be nyí­ló aj­tót mint­ha be­szö­gez­ték vol­na. So­ká­ig nyo­mo­gat­ta a ki­lin­cset, míg­nem nagy ne­he­zen, in­ga­doz­va be­lök­te az aj­tót. Üres­ség a mel­lé­ben, pil­la­nat­nyi im­boly­gás, a súly­ta­lan­ság el­ké­pesz­tő ér­zé­se. Meg­lát­ta Mar­ko vál­lát, a bot­kor­mányt szo­ron­ga­tó ke­zét meg a fel­hő­ket, amint álom­sze­rű köd­ben ro­han­nak fe­lé­je.

Mar­ko most mon­dott va­la­mit. Ki­a­bált, de nem ér­tet­te, mit. Ne­ki­esett a hát­tám­lá­nak, fo­gát össze­szo­rí­tot­ta, vár­ta az ütést. A re­pü­lő­gép or­só­ban zu­hant le­fe­lé.

Ami­kor ki­nyi­tot­ta a sze­mét, fe­hér fel­hőt lá­tott az égen. Ke­se­lyű kö­rö­zött a ma­gas­ban. A há­tán fe­küdt, va­la­mi hű­vös, ned­ves do­log szo­rí­tot­ta a hom­lo­kát. Föl­emel­te a kar­ját, meg­érin­tet­te az ar­cát, a hom­lo­kát, s le­vet­te a vi­zes zseb­ken­dőt, az­tán ol­da­lá­ra for­dult. Mar­ko a re­pü­lő­gép ron­csai mel­lett állt. A hát­tér­ben óri­á­si vö­rös szik­la­fal ma­ga­so­dott.

– Ho­gyan tör­tént? – kér­dez­te el­ha­ló han­gon, A pi­ló­ta szét­tár­ta a kar­ját.

– Nem tu­dom – mond­ta fe­jét ráz­va –, nem tu­dok rá­jön­ni. A gép egy­szer csak nem en­ge­del­mes­ke­dett a kor­mány­nak, el­vesz­tet­te ma­gas­sá­gát, és or­só­ban zu­han­ni kez­dett. Cso­dá­la­tos­kép­pen vissza­nyer­tem ural­ma­mat a gép fö­lött, de már késő volt. Nézd, mek­ko­rát csúsz­tunk, mi­előtt a szik­lá­nak üt­köz­tünk!

Sofia ma­gá­hoz tért, össze­zú­zott vál­lát dör­zsöl­get­te.

– És most? Van va­la­mi el­kép­ze­lé­sed ar­ról, hová ke­rül­tünk?

Mar­ko le­sü­töt­te a sze­mét.

– Ez a Grand Ca­nyon – mond­ta. – Egy ol­dal­ági völgy­to­rok­ban va­gyunk, ez a leg­el­szi­ge­tel­tebb, leg­jár­ha­tat­la­nabb ré­szek egyi­ke, de a Bright An­gel Tra­il nem le­het messze. Sofia tág­ra nyi­tot­ta a sze­mét.

– A Grand Ca­nyon?. A Grand Ca­nyon! – is­mé­tel­te meg pár pil­la­nat múl­va újra. El­ne­vet­te ma­gát. – Ez az­tán szép his­tó­ria! Hi­he­tet­len!

– Mi hi­he­tet­len?

– Ne add az os­to­bát, Mar­ko. A mo­tor­hi­ba, a kény­szer­le­szál­lás a Grand Ca­nyon­ban. Ép­pen, mint a ta­va­lyi fil­mem­ben. Eksz­tá­zis volt a címe, nem em­lék­szel? – Va­la­mi gya­nú ci­ká­zott át az agyán: – Mondd csak, nem szán­dé­ko­san csi­nál­tad? Igen, igen, fel­tű­nő­en sok rész­let egye­zik. Te va­ló­ban pi­ló­ta vagy, én ugyan nem va­gyok per­zsa her­ceg­nő, de Sofia Bar­low, az va­gyok. Egye­dül akar­tál ma­rad­ni, mint a film­ben.

Mar­ko mél­tat­lan­kod­va húz­ta ki ma­gát. Há­tat for­dí­tott, oda­ment a re­pü­lő­gép­hez, és az el­gör­bült le­me­ze­ket fél­re­haj­to­gat­va, nagy ne­he­zen be­má­szott. Egy cso­mó hol­mit ho­zott ki, két ta­ka­rót, a mű­anyag víz­tar­tályt, a szin­te­ti­kus éte­lek­kel teli do­bozt, az elem­lám­pát. A meg­té­pá­zott ka­bin­ból egyik ke­zé­ben az üveg bran­dyval, a má­sik­ban egy ne­héz ké­szü­lék­kel jött ki.

– Men­jünk – mond­ta. – Végy ma­gad­hoz annyi hol­mit, amennyit csak bírsz. Sofia el­ké­ped­ve néz­te.

– Hová me­gyünk?

– Nem sze­ret­nék itt pusz­tul­ni a szik­lák közt. El kell jut­nunk a fő­ka­nyon­ba. Phan­tom Ranch leg­fel­jebb öt­ven mér­föld­re van, de min­dig akad hü­lye tu­ris­ta, aki el­ba­ran­gol nyu­gat felé, mert fény­ké­pez­ni akar.

– Meg­pró­bál­koz­tál már a rá­di­ó­val?

– A rá­dió el­tört. Mo­zogj már! Fogd a leg­szük­sé­ge­seb­be­ket, és in­dul­junk.

Gyor­san ment, hosszú, ru­ga­nyos lép­tek­kel. A bran­dys üve­get a comb­ja ma­gas­sá­gá­ban el­he­lye­zett zseb­be dug­ta; a ta­ka­ró­ba csa­var ele­mek­kel meg a sú­lyos fém­do­boz­zal a há­tán, kis­sé meg­gör­nyed­ve járt. Sofia szök­dé­csel­ve kö­vet­te az en­ni­va­ló­val és a víz­tar­tállyal.

Fél óra múl­va meg­áll­tak. Sofia ki­ful­ladt, te­kin­te­te kö­nyör­gött. Mar­ko maga elé bá­mult, a nő csak aka­dályt je­len­tett neki, a szo­ká­sos ko­lon­cot, mely­től nem le­het egy­könnyen meg­sza­ba­dul­ni.

– Na­gyon gyor­san mész, Mar­ko. A férfi vész­ter­he­sen né­zett rá.

– Men­jünk – mond­ta. – Pár ára múl­va tel­je­sen be­sö­té­te­dik.

Ami­kor a fő­ka­nyon­hoz ér­tek, már alig lát­tak. Mar­ko egy pont­ra mu­ta­tott a vö­rös­bar­na, égett pa­pír­ra em­lé­kez­te­tő szik­la­fa­lon.

– A bar­lang – mond­ta áb­rán­doz­va.

– A bar­lang – is­mé­tel­te utá­na Sofia. – Mint a film­ben. Mar­ko, min­den olyan, mint a film­ben.

A pi­ló­ta se­gí­tett neki föl­mász­ni a lej­tőn. A cso­ma­got a szik­lá­ba ve­ze­tő fe­ke­te töl­csér kü­szö­bé­re tet­te. Sofia néz­te, amint fel­kú­szik a ho­mok­szir­ten, szá­raz ága­kat tör­del, ha­tal­mas rő­zse­kö­te­ge­ket csi­nál, és le­hoz­za őket a bar­lang be­já­ra­tá­hoz.

– Nem­so­ká­ra hi­deg lesz – mond­ta. – Tü­zet kell gyúj­ta­nunk.

Meg­gyúj­tot­ta a zseb­lám­pát, és meg­vizs­gál­ta a bar­lan­got; egy ti­zen­öt mé­ter hosszú fo­lyo­só, mely a fe­lé­nél de­rék­szög­ben meg­haj­lik. A ka­nyar­ban le­tet­te a rő­zsét, s vad öröm­mel meg­gyúj­tot­ta. Csönd­ben et­tek, kö­rü­löt­tük fé­nyek és ár­nyé­kok tán­col­tak egy ha­tal­mas, rep­de­ső de­ne­vér­szárny alatt.

– Ki­bon­tot­tam a cso­ma­got – kezd­te Sofia –, amíg rő­zsét gyűj­töt­tél. Lát­tam, mi van ben­ne. Egy ve­tí­tő­ké­szü­lék. Mi­nek kel­lett ma­gad­dal hoz­nod?

– Száz­húsz­ba ke­rült – mond­ta Mar­ko. – Te szí­nész­nő vagy, ne­ked ez ne­vet­sé­ges összeg. De ne­kem há­rom hó­na­pig kell érte dol­goz­nom, vi­lá­gos?

Fog­ta a fém­do­bozt és a sza­lag­tá­rat.

– Mi az? – kér­dez­te Sofia cso­dál­koz­va.

– Most mit csi­nálsz?

– Be­me­gyek a bar­lang mé­lyé­be. Jo­gom van az egye­dül­lét­re, nem? – De, de mi­nek eh­hez a ve­tí­tő? Mit csi­nálsz vele?

Mar­ko na­gyot lé­leg­zett. Nem el­len­ke­zett, mi­kor Sofia el­vet­te és ki­nyi­tot­ta a sza­lag­tá­rat. Szenv­te­le­nül hagy­ta, hogy a nő ké­nyel­me­sen vé­gig­néz­ze, el­ol­vas­sa a cí­me­ket.

– Hi­szen ezek az én film­je­im, Mar­ko! Is­te­nem, mind itt van­nak. Kék egek, Csá­bí­tás, Cey­lo­ni ka­land. Egy mat­ri­ca is van, az Eksz­tá­zi­sé. Ez a ked­venc álomfil­med, ugye? Mar­ko nem vá­la­szolt, csak le­sü­töt­te a sze­mét. Sofia be­csuk­ta a do­bozt. Ilyen lu­xus­mat­ri­cát ke­vés em­ber en­ged­het meg ma­gá­nak. A kö­zön­sé­ges álomfil­met egy­szer le­het csak meg­néz­ni, az­tán el kell dob­ni, mert a ve­tí­tő jel­fo­gói el­vesz­tik mág­ne­ses­sé­gü­ket. A mat­ri­ca vi­szont örök da­rab, gya­kor­la­ti­lag el­nyű­he­tet­len.

– Mi­kor vet­ted?

A férfi bosszú­san vál­lat vont.

– Hagyj bé­kén – mond­ta. – Kel­le­met­len ez a kí­ván­csis­ko­dá­sod. Mit akarsz meg­tud­ni tő­lem? Mil­lió­szám­ra ad­ják el film­je­i­det, a Fo­gyasz­tók mil­li­ó­i­nak. Én egy va­gyok a sok kö­zül. Meg­vet­tem az Eksz­tá­zis mat­ri­cá­ját. Na és az­tán? Ez a film na­gyon tet­szett. Én.

– Foly­tasd – un­szol­ta Sofia, és meg­fog­ta a kar­ját.

– Min­den­nap meg­né­zem. – A pi­ló­ta hang­ja ke­se­rű lett. – És most menj ar­rébb, pró­bálj alud­ni, mert hol­nap, amint vir­rad, el kell in­dul­nunk. Én bel­jebb me­gyek a bar­lang­ban.

– A ve­tí­tő­vel?

– Igen. Az is­te­nért! Mi kö­zöd hoz­zá? Nyu­god­tan aka­rom él­vez­ni a fil­met.

Hir­te­len csa­ló­dott­ság fog­ta el Sofi­át, mint­ha min­den élet­öröm el­hagy­ta vol­na. „Le­he­tet­len – gon­dol­ta –, mi van ve­lem? Vé­gül is mit aka­rok et­től a férfi­tól, aki­nek ezer oka van, hogy rám se néz­zen? Úgy ér­zem, hogy meg kell bán­ta­nom, sér­te­get­nem kell, po­fon kell vág­nom.” De arra a kép­re, hogy Mar­ko át­öle­li, min­den gát­lá­sa meg­szűnt, a kép tel­je­sen be­töl­töt­te agyát.

– De hát itt va­gyok én! – Ma­gát is meg­lep­te, amit mon­dott. Mar­ko hir­te­len meg­for­dult.

– Tes­sék?

– Azt mond­tam, Mar­ko, hogy most itt va­gyok, ma éj­jel nincs szük­sé­ged azok­ra a sza­la­gok­ra.

– Nincs szük­sé­gem?

– Nincs. Ma­ga­dé­vá te­hetsz, mint az ál­mok­ban, sőt még.

– Az nem ugyan­az – mond­ta. – Az­tán meg ne ne­vet­tesd ki ma­gad ezek­kel az álom­el­le­nes szö­ve­gek­kel. Tré­fál­ko­zó ked­ved­ben vagy?

– Mon­dom, hogy a ma­ga­dé­vá te­hetsz.

– Én meg azt mon­dom, hogy az nem ugyan­az.

– Mar­ko! – kö­nyör­gött a szí­nész­nő. – Szük­sé­ged van rám, min­den­nap le­ját­szod azt a mat­ri­cát, azo­kat az ál­mo­kat, ez­zel a bar­lang­gal ál­modsz, a tűz­zel, a csók­ja­im­mal, a tes­tem­mel, me­lyet most fel­aján­lok ne­ked. Min­den olyan, mint a film­ben, át­ko­zott hü­lye! Mire vársz, mért nem te­szel ma­ga­dé­vá? Min­dent meg­te­szek ne­ked, amit csak akarsz, iga­zán min­dent..

Mar­ko egy pil­la­na­tig ha­bo­zott. Az­tán meg­ráz­ta a fe­jét, és el­in­dult a bar­lang mé­lyé­be. – Mar­ko! – hív­ta két­ség­be­eset­ten. – Sofia Bar­low va­gyok! Sofia Bar­low, ér­ted? Le­húz­ta az ove­rall cip­zár­ját. Hagy­ta, hogy le­csússzon vál­lá­ról, az­tán dü­hö­sen le­vet­te egé­szen a ru­hát, és a föld­höz vág­ta.

– Ide nézz! – ki­ál­tot­ta. Mi­köz­ben a férfi meg­for­dult, a mel­lét is le­csu­pa­szí­tot­ta.

Égett a tűz, vö­rös és zöld láng­nyel­vek tán­col­tak hol erő­seb­ben, hol lá­gyab­ban, az iga­zi va­don át­ha­tó il­la­ta töl­töt­te meg a bar­lan­got. Lát­ta, hogy a férfi ököl­be szo­rít­ja a ke­zét, ajka hosszan, szen­ve­dőn meg­re­meg.

Mar­ko még egy pil­la­na­tig ha­bo­zott, az­tán be­vág­ta a tűz­be a sza­la­go­kat, és oda­sza­ladt hoz­zá.

 

Elő­ször a kék fény, az­tán a vö­rös. Majd újra a kék. Ami­kor a sza­lag a vé­gé­re ért, a kap­cso­ló au­to­ma­ti­ku­san le­ál­lí­tot­ta. Sofia le­vet­te a ve­tí­tő­si­sa­kot. Hom­lo­ka meg­iz­zadt, szí­ve kí­no­san ver­de­sett, min­den tag­ja re­me­gett. Kü­lö­nö­sen a keze. Nem tud­ta moz­du­lat­la­nul tar­ta­ni.

Éle­té­ben soha nem élt még át ennyi­re „ál­mot”, soha álomfilm nem ra­gad­ta még ennyi­re ma­gá­val. Azon­nal meg kell kö­szön­nie Brad­ley­nek. Föl­hív­ta vi­deo­fo­non. A pro­du­cer lát­tán azon­ban el­akadt a sza­va, csak da­dog­ni tu­dott a meg­ha­tott­ság­tól. A vé­gén el is sír­ta ma­gát.

Brad­ley tü­rel­me­sen várt.

– Apró aján­dék, Sofia. Sem­mi­ség. Ami­kor egy szí­nész pá­lyá­ja csú­csá­ra ér, egé­szen más el­is­me­rés­re is joga van. És te meg fo­god kap­ni, Sofia. Min­dent meg fogsz kap­ni, amit meg­ér­de­melsz. Mert a rend­szer tö­ké­le­tes. És vissza­for­dít­ha­tat­lan.

– Igen, Brad­ley. Én.

– Majd el­mú­lik, Sofia. Min­den szí­nész­nő­vel meg­esik előbb-utóbb. Az utol­só aka­dály, ame­lyen túl kell jut­nia, a hi­ú­ság; ne­ked is az járt a fe­jed­ben, hogy egy férfi job­ban sze­ret­het té­ged, mint az ál­mot; a leg­ve­szé­lye­sebb eret­nek­ség­be es­tél, de mi ré­sen vol­tunk, és se­gít­sé­ged­re si­et­tünk. Egy aján­dék­kal. Ez a mat­ri­ca át­se­gít majd a krí­zi­sen.

– Igen, Brad­ley. Kö­szö­nöm a mű­sza­ki­ak­nak, a ren­de­ző­nek, min­den­ki­nek kö­szö­nöm, aki részt vett en­nek az álomfilm­nek a meg­va­ló­sí­tá­sá­ban. Kü­lö­nö­sen a szí­nész­nek, aki a pi­ló­ta sze­re­pét ját­szot­ta.

– Új em­ber, le­gény a tal­pán.

– Kö­szö­nöm neki. Cso­dá­la­tos pil­la­na­to­kat él­tem át. És ne­ked is kö­szö­net, Brad­ley. Kép­ze­lem, mennyi időt és pénzt öl­tél ebbe a film­be. Tö­ké­le­tes. Gyűj­te­mé­nyem leg­be­cse­sebb da­rab­ja lesz.

– Os­to­ba­ság, Sofia. Az ural­kodd osz­tály­hoz tar­to­zol. Meg­en­ged­he­ted ma­gad­nak a mé­ret­re ké­szült, pri­vát álomfil­me­ket. Min­dig se­gí­tünk egy­más­nak, nem? Egy dol­got még­is tarts ész­ben.

– Mit, Brad­ley?

– Ezt a mat­ri­cát. Mert nem­csak aján­dék, ha­nem fi­gyel­mez­te­tés is. – Rend­ben van, Brad­ley. Azt hi­szem, ér­te­lek.

– Ne fe­lejtsd el. Sem­mi se múl­hat­ja fölül az ál­mot. És csak ál­mod­ban hi­he­ted az el­len­ke­ző­jét. Bi­zo­nyos va­gyok ben­ne, hogy ha öt-hat­szor meg­né­zed, rá­jössz, mire ta­nít, és ak­kor el­dob­ha­tod ezt a mat­ri­cát is.

Könnyek közt in­tett igent.

– Hol­nap ta­lál­ko­zunk a pró­ba­te­rem­ben.

– Igen, a pró­ba­te­rem­ben. Jó éj­sza­kát, Brad­ley.

– Jó éj­sza­kát, Sofia.

 

SZÉKELY ÉVA FORDÍTÁSA