Más­fél év­vel ez­előtt az Egye­sült Ál­la­mok­nak egyet­len olyan mű­velt la­kó­ja sem akadt, akit egy csep­pet is ér­de­kelt vol­na az, hogy kü­lön­bö­ző vá­sá­ri lát­vá­nyos­sá­gok és fur­csa­sá­gok kö­zött egy „tör­té­ne­lem előt­ti em­ber” meg­fa­gyott te­te­mét is mu­to­gat­ták. Ezt a va­la­mit egy kü­lön­le­ge­sen be­ren­de­zett te­her­au­tó­ban szál­lí­tot­ták, és hir­de­té­sek je­len­tek meg róla új­sá­gok­ban és vá­sá­ri pros­pek­tu­sok­ban. A ko­csi­ba való be­lé­pé­sért a tu­laj­do­nos, Mr. Frank Han­sen fe­jen­ként egy dol­lár 75 cen­tet kért az ér­dek­lő­dők­től. A ko­csi bel­se­jét. négy­ré­te­gű üveg­gel fe­dett fém­szar­ko­fág fog­lal­ta el. Az üveg­te­tő fölé ha­jol­va le­he­tett be­pil­lan­ta­ni a szar­ko­fág bel­se­jé­be, ahol az át­lát­szó jég­ré­teg alatt és az alul­ról jövő vi­lá­gí­tás fé­nyé­ben egy jól meg­ter­mett, sö­tét­bar­nás szőr­zet­tel bo­rí­tott em­be­ri alak lát­szott. Hű­tő­be­ren­de­zés tar­tot­ta a je­get ál­lan­dó hő­mér­sék­le­ten – né­hány lá­to­ga­tó arra gya­na­ko­dott, hogy ez is csak a csa­lás va­ló­szí­nűb­bé té­te­le ér­de­ké­ben tör­té­nik. A rend­őr­ség és a tu­dós­vi­lág egy­ál­ta­lán nem tö­rő­dött Han­sen le­le­té­vel. Köz­tu­do­má­sú azon­ban, hogy egyes ma­gán­kez­de­mé­nye­zé­sek igen szí­vó­sak tud­nak len­ni. És va­ló­ban, 1968 de­cem­be­ré­ben fel­buk­kant egy bi­zo­nyos Ter­ry Cull­en, aki ál­lat­rit­ka­sá­gok gyűj­té­sé­vel fog­lal­ko­zott. Cull­en, mi­u­tán el­be­szél­ge­tett a te­her­au­tó tu­laj­do­no­sá­val, kö­te­les­sé­gé­nek érez­te, hogy fel­hív­ja Ivan San­der­son zoo­ló­gust, A ha­va­si em­ber le­gen­dá­ja va­ló­ság­nak bi­zo­nyul című könyv szer­ző­jét. San­der­son­nál ép­pen ak­kor egy má­sik hí­res szak­ér­tő, a bel­ga Ber­nard He­uv­el­mans ven­dé­ges­ke­dett, aki az Is­me­ret­len ál­la­tok című mun­ká­já­ban át­te­kin­ti a „ha­va­si em­ber­re” vo­nat­ko­zó uta­lá­so­kat is. Mind­két zoo­ló­gus ha­la­dék­ta­la­nul el­uta­zott Roll­ings­ton­ba (Min­ne­so­ta ál­la­mi. a már em­lí­tett Frank Han­sen tar­tóz­ko­dá­si he­lyé­re...

Hon­nan sze­rez­te Mr. Han­sen a ki­ál­lí­tott ob­jek­tu­mot? És mi tör­tént vele az­után, hogy San­der­son és He­uv­el­mans há­rom na­pon át tü­ze­te­sen meg­vizs­gál­ta? Ha­mi­sít­vány-e vagy va­ló­di? El­szi­ge­telt je­len­ség­ről van-e szó csu­pán?

Az utol­só kér­dés a leg­fon­to­sabb. A két első nem a tu­do­mány fel­adat­kö­ré­be tar­to­zik. Pe­dig a nyu­ga­ti saj­tó ép­pen ezt a két kér­dést szel­lőz­tet­te a leg­in­kább, vagy­is a rej­té­lyes ere­det és a ti­tok­za­tos el­tű­nés kér­dé­sét. Gyil­kos­ság tör­tént, vagy ci­ni­kus misz­tifi­ká­ci­ó­val ál­lunk szem­ben? Olyan hí­rek is ke­ring­tek, hogy az em­ber­sza­bá­sú te­te­met át­csem­pész­ték va­la­mi­fé­le kam­csat­kai fó­ka­va­dász­ha­jó hű­tő­há­zá­ba, majd jó pén­zért el­ad­ták Hon­kong­ban vagy va­la­mi­lyen más kí­nai ki­kö­tő­ben. Mint­ha va­la­ki­nek ér­de­ké­ben állt vol­na, hogy a ku­ta­tá­sok ne foly­ta­tód­ja­nak.

Frank Han­sen kez­det­ben nem gya­ní­tot­ta, hogy szak­ér­tők­kel van dol­ga. Jám­bor ér­dek­lő­dők­nek lát­szot­tak, an­nak el­le­né­re, hogy zseb­lám­pák­kal és szög­mé­rők­kel fel­fegy­ver­kez­ve hosszú órá­kon át vizs­gál­gat­ták, mé­rics­kél­ték, át­vi­lá­gí­tot­ták, raj­zol­ták, jegy­ze­tel­ték és fény­ké­pez­ték a te­her­au­tó ala­csony te­te­je alatt fek­vő ob­jek­tu­mot; előbb ket­tes­ben, az­tán pe­dig kü­lön-kü­lön. Ké­sőbb Han­sen ész­be ka­pott, és meg­til­tot­ta ne­kik a be­lé­pést, ar­ról meg hal­la­ni sem akart, hogy meg­rönt­ge­nez­zék vagy szek­ci­ók ké­szí­té­se cél­já­ból fel­ol­vasszák a ki­ál­lí­tá­si tár­gyat. Arra hi­vat­ko­zott, hogy tu­laj­don­kép­pen nem is az övé ez a va­la­mi, ami egyéb­ként ren­ge­teg­be ke­rült, és hogy ő csak meg­bí­zás­ból fog­lal­ko­zik vele.

San­der­son és He­uv­el­mans tu­do­má­nyos kö­te­les­sé­gé­nek te­kin­tet­te, hogy a meg­fi­gye­lé­sek össze­ve­té­se után a le­he­tő leg­rész­le­te­seb­ben le­ír­ja a te­tem kül­se­jét, il­let­ve azt, amit a jég­ré­te­gen ke­resz­tül lát­ni le­he­tett. Je­le­ne­sü­ket azon­nal el­jut­tat­ták a leg­te­kin­té­lye­sebb ame­ri­kai zoo­ló­gu­sok­nak és ant­ro­po­ló­gu­sok­nak, kül­föl­di tu­do­má­nyos fo­lyó­ira­tok­nak, és meg­küld­ték a je­len cikk szer­ző­jé­nek is. (He­uv­el­mans je­len­té­sét a Bel­ga Tu­do­má­nyos Aka­dé­mia di­csé­ret­re mél­tó gyor­sa­ság­gal kö­zöl­te. A Szov­jet­unió Tu­do­má­nyos Aka­dé­mi­á­já­nak két fo­lyó­ira­tá­ban, a Szov­jet­szka­ja Et­no­grafi­ja 1969. évi má­so­dik szá­má­ban és a Szov­jet­unió Tu­do­má­nyos Aka­dé­mi­á­já­nak Köz­le­mé­nyei 188-ik kö­te­té­nek 1. szá­má­ban az én első be­szá­mo­ló­im is meg­je­len­tek.)

Ez a két je­len­tés – a fény­ké­pe­ken és a raj­zo­kon kí­vül – a tu­do­má­nyos fel­fe­de­zés egyet­len konk­rét bi­zo­nyí­té­ka. Mert csak eze­ket te­kin­tik tu­do­má­nyos bi­zo­nyí­té­kok­nak, jól­le­het ké­sőbb meg­in­dult a hoz­zá­ér­tő szem­ta­núk és a név­te­len ta­nú­val­lo­má­sok ára­da­ta...

Néz­zük te­hát a har­ma­dik kér­dést: ha­mi­sít­vány-e vagy sem? Mű­anya­gok­ban bő­vel­ke­dő ko­runk­ban nem len­ne ne­héz – meg­fe­le­lő anya­gi fe­de­zet­tel – egy 180 cen­ti­mé­ter ma­gas bá­but ké­szít­tet­ni és tes­tét te­le­ül­tet­ni mil­li­ó­nyi szőr­szá­lacs­ká­val, úgy, hogy ana­tó­mi­a­i­lag he­lyes irány­ba for­dul­ja­nak (a szőr­szá­lak ál­lá­sa a test kü­lön­bö­ző ré­sze­in más és más, a fel­ka­ron és az al­ka­ron pél­dá­ul a kö­nyök felé for­dul­nak). De ha va­la­ki ala­po­san át­ta­nul­má­nyoz­ta a két szak­ér­tő le­írá­sá­ban azt a ren­ge­teg rész­le­tet, mely az arc­ra, a törzs­re, a vég­ta­gok­ra, a bőr­re és a haj­zat­ra vo­nat­ko­zik, el­ve­ti a ha­mi­sít­vány gon­do­la­tát. A bio­ló­gus szá­má­ra te­hát vi­lá­gos, hogy bio­ló­gi­ai ob­jek­tum­mal van dol­ga. Te­gyük hoz­zá, hogy San­der­son és He­uv­el­mans még az osz­lás­nak in­du­ló te­tem sza­gát is érez­te azo­kon a pon­to­kon, ahol a jég­ré­teg el­vé­ko­nyo­dott, pél­dá­ul a bal láb­fej nagy­uj­ja fö­lött. En­nek el­le­né­re té­te­lez­zük fel, hogy költ­sé­ges és ügyes ha­mi­sít­vánnyal ál­lunk szem­ben. De még így is ta­lá­lunk el­len­ér­vet: mit akart ha­mi­sí­ta­ni a ha­mi­sí­tó? Mit utá­noz Han­sen ex­po­ná­tu­ma?

Min­den jel arra utal, hogy nem maj­mot, ha­nem ős­em­bert; elő­em­bert. Vi­lá­go­san lát­szik, hogy a szó­ban for­gó egye­det jobb sze­mén ke­resz­tül érte a ha­lá­los lö­vés, a jég­ben meg­őr­ződ­tek a még friss vér­pa­ta­kok. Han­sen töb­bek kö­zött ki­je­len­tet­te, hogy an­nak ide­jén a vér­vizs­gá­lat fe­hér és vö­rös vér­sej­tek je­len­lé­té­ről ta­nús­ko­dott. A lö­ve­dék be­csa­pó­dá­sa ki­nyom­ta üre­gé­ből a bal szem­go­lyót is. Egy má­sik lö­vés szét­zúz­ta a fej elé emelt bal al­kart és a bal kéz te­nye­rét; a seb­ből csont­szi­lán­kok áll­tak ki.

Ez annyit je­len­te­ne, hogy a ha­mi­sí­tók an­nak bi­zo­nyí­tá­sát tűz­ték ki cé­lul, hogy az em­ber ása­tag elő­dei nem hal­tak ki, hi­szen ezt a pél­dányt is tűz­fegy­ver­rel öl­ték meg. A „ha­va­si em­ber­rel” kap­cso­lat­ban so­kan úgy vé­le­ked­nek, hogy rit­ka ma­jom­faj­tá­ról van szó, nem pe­dig em­ber­sza­bá­sú lény­ről. A Szov­jet­uni­ó­ban ki­dol­go­zott ho­mo­no­id-kon­cep­ci­ót vi­szont az Egye­sült Ál­la­mok­ban és Nyu­ga­ton sen­ki sem is­me­ri, San­der­son és He­uv­el­mans ki­zá­ró­la­gos ki­vé­te­lé­vel. Ha maga a ha­mi­sí­tó eszel­te vol­na ki a ho­mo­no­id-fel­fo­gást a kö­zön­ség meg­té­vesz­té­sé­re, ak­kor igye­ke­zett vol­na a leg­kéz­zel­fog­ha­tóbb bi­zo­nyí­té­kot ki­ál­lí­ta­ni: a ne­an­der-völ­gyi ko­po­nyát. Eb­ből a szem­pont­ból azon­ban a ki­ál­lí­tott ob­jek­tum a le­he­tő leg­előny­te­le­nebb hely­zet­ben fek­szik: a fej erő­sen fél­re­bil­len, úgy­hogy az egész ko­po­nya jég­be me­rül.

A ha­mi­sí­tó te­hát nem ha­mi­sít­ha­tott olyan tu­do­má­nyos kon­cep­ci­ót, mely előt­te is­me­ret­len volt. Sőt maga He­uv­el­mans be­szé­li el, hogy egész éj­sza­ka nem hagy­ta alud­ni a gon­do­lat, hogy a vizs­gált lény meg­fe­lel a szov­jet és mon­gol szak­ér­tők le­írá­sa­i­nak és kö­vet­kez­te­té­se­i­nek. „Ez a fel­fe­de­zés in­kább az önö­ké, mint a mi­énk” – írta ne­kem né­hány nap múl­tán. San­der­son pe­dig ki­je­len­tet­te: „A le­let, úgy lát­szik, min­den­ben iga­zol­ja az önök el­mé­le­tét.” Esze­rint ugyan­is egyes föld­raj­zi kör­ze­tek­ben még él­nek az elő­em­ber (a ne­an­der-völ­gyi em­ber) fenn­ma­radt pél­dá­nyai, ame­lyek – bár na­gyon ha­son­lí­ta­nak az em­ber­hez-in­kább ál­la­tok, mint em­be­rek: tes­tü­ket sűrű szőr­zet bo­rít­ja, nem be­szél­nek, nem is­me­rik a mun­kát, és nem tár­sa­da­lom­ban él­nek. He­uv­el­mans vé­le­mé­nye sze­rint a fel­fe­de­zés el­ső­sé­ge V. A. Hah­lov pro­fesszort il­le­ti, aki 1914-ben sa­ját ta­pasz­ta­la­ta­i­ra hi­vat­koz­va, ar­ról ér­te­sí­tet­te az Orosz Tu­do­má­nyos Aka­dé­mi­át, hogy Kö­zép-Ázsi­á­ban az „özön­víz előt­ti” em­ber­hez ha­son­ló, rit­ka ál­lat­faj­jal ta­lál­ko­zott.

Most ér­tünk el a ne­gye­dik kér­dés­hez. San­der­son és He­uv­el­mans fel­fe­de­zé­se nem el­szi­ge­telt je­len­ség, ha­nem szer­ve­sen il­lesz­ke­dik a tu­do­má­nyos ku­ta­tá­sok lán­co­la­tá­ba, és újabb meg­győ­ző bi­zo­nyí­té­kot nyújt a már jól fel­épí­tett kon­cep­ci­ó­hoz. Egy­szer tré­fá­san azt mond­tam, hogy fel­te­vé­sünk ugyan­azon el­ke­se­re­dett el­len­fe­lei, akik ma azt kö­ve­te­lik, hogy „mu­tas­sa­tok be­lő­le leg­alább egy pél­dányt”, hol­nap, ami­kor már tel­je­sí­tet­tük ké­ré­sü­ket, azt fog­ják mon­da­ni: „Egy pél­dány még sem­mit sem bi­zo­nyít, mu­tas­sa­tok be­lő­le egy egész so­ro­za­tot!” És va­ló­ban, ami­kor a múlt­kor­já­ban ant­ro­po­ló­gu­sok kö­ré­ben em­lí­tést tet­tem San­der­son és He­uv­el­mans fel­fe­de­zé­sé­ről, az egyik tisz­te­let­re mél­tó tu­dós vá­la­szul így dünnyö­gött: „Vi­lá­gos, hogy nem ha­mi­sít­vány, de egyet­len pél­dány alap­ján még nem nyi­lat­koz­ha­tunk. Hi­szen va­la­mi­fé­le szörny­szü­lött is le­het, a ma­jom és az em­ber ke­ve­ré­ke...”

De nem így van! Ép­pen ott a bök­ke­nő, hogy már száz­nál is több ha­son­ló eset­ről tu­dunk. He­uv­el­mans és San­der­son test­le­írá­sa alap­já­ban véve sem­mi­ben sem kü­lön­bö­zik at­tól a le­írás­tól, me­lyet egy ha­lott pél­dány­ról ké­szí­tett 1925-ben a Pa­mír­ban M. S To­pilsz­kij cse­kis­ta fel­cser és Vas­zil­jev ka­to­na­fel­cser, vagy an­nak az élő pél­dány­nak a le­írá­sá­tól, me­lyet 1941-ben lá­tott a Ka­u­ká­zus­ban V. S. Ka­ra­pety­ján ka­to­na­or­vos. Az új le­írás csu­pán­csak szak­sze­rűbb és ala­po­sabb.

A tes­tet kö­rül­ve­vő jég szer­ke­ze­te, il­let­ve a jég­be zárt le­ve­gő­bu­bo­ré­kok ar­ról ta­nús­kod­nak, hogy a fa­gyasz­tás mes­ter­sé­ges úton, hű­tő­be­ren­de­zés­ben tör­tént, és leg­fel­jebb egy-két év­vel az­előtt; ha nem így lett vol­na, még a jég­ben is el­ke­rül­he­tet­le­nül meg­in­dult vol­na a bom­lás (a ma­mut­te­te­mek is csu­pán an­nak kö­szön­he­tő­en őr­ződ­tek meg a föld alatt, hogy jég­be fagy­tak). A test hely­ze­tén szin­te sem­mit sem vál­toz­tat­tak: a há­tán fek­szik, nyúj­tott bal láb­bal, jobb lába vi­szont térd­ben és bo­ká­ban haj­lí­tott. Mind­két em­lí­tett le­írás csak­nem tel­je­sen meg­egye­zik a meg­ült lény szem­köz­ti né­ze­té­nek le­írá­sá­val, de az egyes rész­le­tek­re vo­nat­ko­zó­an a ha­son­ló­sá­go­kon kí­vül bi­zo­nyos el­té­ré­se­ket is ta­lá­lunk. He­uv­el­mans sze­rint pél­dá­ul a fej mé­lyen a jég­be me­rül, és a szem­öl­dök vo­na­lá­tól fel­fe­lé lát­ha­tat­lan. San­der­son vi­szont úgy lát­ta, hogy a fej víz­szin­te­sen fek­szik, és a hom­lok egy ré­szét is lát­ni vél­te, egé­szen a ha­jas fej­bőr ha­tá­rá­ig. Mind­azon­ál­tal a két meg­fi­gye­lő fel­fo­gá­sa köz­ti alap­ve­tő kü­lönb­sé­get az aláb­bi pa­ra­dox mó­don jel­le­mez­ném: He­uv­el­mans több olyan ana­tó­mi­ai je­gyet vesz ész­re, mely a szó­ban for­gó lényt el­vá­laszt­ja az em­ber­től, mint San­der­son, el­mé­le­ti­leg még­is az em­ber­hez kö­ze­lebb ál­ló­nak tart­ja. Ez­zel szem­ben San­der­son a kü­lön­bö­ző is­mer­te­tő­je­gyek alap­ján tart­ja az em­ber kö­ze­leb­bi ro­ko­ná­nak, el­mé­le­ti­leg vi­szont jó­val tá­vo­labb­ra he­lye­zi. Az el­mé­le­ti vi­tá­ra alább még vissza­té­rünk, egy­elő­re a ta­pasz­ta­la­ti meg­fi­gye­lé­sek­ben kü­lö­nít­jük el a két le­írás egy­mást fedő rész­le­te­it.

A lény erős test­al­ka­tú, sú­lya kö­rül­be­lül 115 kg. A törzs nem de­rék­ban, ha­nem csí­pő­ben kes­ke­nye­dik el. A mell­kas szé­les­sé­ge a törzs hosszá­hoz vi­szo­nyít­va nagy. A kéz és a láb hosszú­sá­gi vi­szo­nya, amennyi­re meg­ítél­he­tő, meg­fe­lel az em­be­ri ará­nyok­nak. Csak a bal kéz tet­szik szo­kat­la­nul hosszú­nak, va­ló­szí­nű­leg azért, mert nem­csak hogy szét­zú­zó­dott, ha­nem el is fer­dült és szét­hú­zó­dott a tö­rés he­lyén. Ki­rí­vó­an elüt azon­ban az em­be­ri nor­mák­tól a te­nyér és a talp mé­re­te, ará­nya. Le­het, hogy a jég fel­szí­né­hez való kö­zel­sé­gük köl­csö­nöz ne­kik ilyen na­gyí­tó ha­tást, min­den­eset­re jó­ko­rák és mód­fe­lett szé­le­sek. Meg­jegy­zen­dő, hogy a moszk­vai egye­tem Em­ber­ta­ni Mú­ze­u­má­ban ki­ál­lí­tott ne­an­der-völ­gyi láb­fe­jé­nek csont­vá­za a mai em­be­ré­hez vi­szo­nyít­va szin­tén óri­á­si­nak lát­szik. A hü­velyk­ujj az em­be­ri ará­nyok­hoz ké­pest kis­sé nyúj­tott, csak­nem a mu­ta­tó­ujj kö­zép­ső pe­re­cé­ig ér.

Az egyik leg­szem­be­öt­lőbb kü­lönb­ség az, hogy ha­son­ló fej­tar­tás ese­tén az em­ber feje ki­nyúl­na, és ádám­csut­ká­ja ki­áll­na, ez­zel szem­ben a jég­be fa­gyott lény nya­ká­ból csak kes­keny csí­kot le­het lát­ni a kulcs­cson­tok és az áll­ka­pocs kö­zött, maga a nyak te­hát rend kiül rö­vid. Az élő pél­dány fe­jé­nek te­hát a vál­lak közé kel­lett mé­lyed­nie. Mint tud­juk, az ása­tá­sok­ból elő­ke­rült ne­an­der-völ­gyi­ek nyak­szir­ti nyí­lá­sa va­ló­ban hát­ra­haj­ló volt, a fej vi­szont erős izom­zat­tal kö­tő­dött a váll­hoz és a hát­hoz. Az áll­ka­pocs is erő­sen em­lé­kez­tet az elő­em­ber­le­le­tek­re: erő­tel­jes és szé­les, ez­zel szem­ben áll­csú­csa mint­ha le len­ne vág­va. A ko­po­nya egyéb ne­an­der­tha­lo­id je­gye­it ne­héz meg­ál­la­pí­ta­ni: az elő­re­ug­ró fog­sor ré­vén ki­ala­ku­ló profil (prog­na­tiz­mus) gyen­gén lát­ha­tó, va­ló­szí­nű­leg ami­att, hogy a fej hát­ra­for­dul; ezért nem tud­ha­tó, hogy a szem­öl­dök­ívek elő­re­ug­ró­ak-e vagy sem; ha­son­ló­kép­pen nem si­ke­rült azo­no­sí­ta­ni a hom­lok nagy­sá­gát és haj­lá­sát, va­la­mint a ko­po­nya más ré­sze­i­nek jel­lem­ző je­gye­it. Szem­be­tű­nő azon­ban, hogy mennyi­re ha­son­lí­ta­nak az üres szem­göd­rök az ása­tá­sok fo­lya­mán elő­ke­rült ko­po­nyák szem­göd­re­i­hez: el­he­lyez­ke­dé­sük ana­lo­gi­kus, és egyen­lő nagy­sá­gú­ak. A ne­an­der­völ­gyi­hez ha­son­ló­an az arc szé­les, és ki­ál­ló po­fa­cson­tok jel­lem­zik.

Sok olyan rész­let azon­ban, me­lyet He­uv­el­mans és San­der­son meg­fi­gyelt, nem vet­he­tő össze a ne­an­der-völ­gyi le­le­tek ant­ro­po­ló­gi­ai jel­lem­ző­i­vel, mert azok­ból csak cson­tok ma­rad­tak meg: az iz­mok, a bőr és a szőr­zet hi­á­nyoz­nak. Össze­vet­het­jük azon­ban a két test­le­írást azok­nak a szem­ta­núk­nak az el­be­szé­lé­sé­vel, akik lát­ták a ne­an­der-völ­gyi e fenn­ma­radt pél­dá­nya­it.

Ren­ge­teg a ha­son­la­tos­ság, de ezek az el­be­szé­lé­sek sok te­kin­tet­ben tö­ké­le­te­sí­tik, ki­egé­szí­tik a két le­írást. Nem­egy­szer em­lí­tik a szem­ta­núk, hogy ezek­nek a lé­nyek­nek a száj­nyí­lá­suk szé­le­sebb, mint az em­be­ré, aj­kuk vi­szont nincs is. He­uv­el­mans és San­der­son ép­pen így írja le a lá­tott egyed szá­ját. Az orr le­írá­sa is egye­zik a ta­núk el­mon­dá­sá­val: töm­pe, nagy ke­rek orr­lyu­kak­kal és va­ló­szí­nű­leg orr­nye­reg­kez­de­ménnyel.

A ha­lott elő­em­ber egész tes­te szőr­rel bo­rí­tott, az egyes szőr­szá­lak hosszú­ak, és elég rit­ká­san, egy­más­tól 1-2 mm-re nő­nek. Köz­tük ki­tet­szik a sár­gás bőr.

Az arc szőr­te­len (sza­kál­la nincs, bár to­ká­ját szőr fedi), nincs szőr­zet a te­nye­rén, a tal­pán és a nemi szer­vén; csak­nem szőr­te­len a vas­tag, el­sza­ru­so­dott bőr a tér­dén. Or­cá­i­bó1 sa­já­tos, rit­kás, macs­ka­ba­jusz­hoz ha­son­lí­tó szőr­szá­lacs­kák áll­nak ki, szőr­szá­lak van­nak az orr­lyu­kak köz­ti sö­vé­nyen, szem­öl­dö­ke rit­kás.

Az a tény, hogy ezek­nek a fenn­ma­radt elő­em­ber hí­mek­nek nincs sza­kál­luk és ba­ju­szuk, tel­jes egé­szé­ben fedi a mi le­írá­sa­in­kat. Meg­fe­lel a szem­ta­núk el­mon­dá­sa­i­nak az a rész­let is, mely­ről San­der­son szá­molt be: a vizs­gált pél­dány hón­al­ja és sze­mé­rem­domb­ja tel­je­sen szőr­te­len. Szá­mos ta­nú­val­lo­más­ból tud­juk, hogy nincs szőr a tal­pán és a te­nye­rén, de csak a mi két be­szá­mo­lónk em­lé­ke­zik meg a jég­be fa­gyott holt­tes­ten vi­lá­go­san lát­ha­tó két rész­let­ről: a láb­nya­kat (a rüsz­töt) sűrű szőr­zet bo­rít­ja.

Az egyed mel­lén a szőr a csak­nem szőr­te­len „kö­zép­vo­nal­tól” két irány­ba nő. A sö­tét ró­zsa­szí­nű mell­bim­bók ugyan­úgy he­lyez­ked­nek el, mint az em­ber­nél. A kéz- és láb­uj­ja­kon em­ber­sza­bá­sú, nem hor­gas és nem ka­rom­sze­rű, ko­pott­nak lát­szó kör­mök. Nemi szer­ve nem nagy, em­ber­sza­bá­sú, nem ma­jom­tí­pu­sú. A térd és a talp fel­épí­té­sé­re vo­nat­ko­zó ana­tó­mi­ai rész­le­tek azért fon­to­sak, mert meg­cá­fol­ha­tat­lan bi­zo­nyí­té­kok arra, hogy hosszú lábú, ki­egye­ne­sed­ve járó lénnyel van dol­gunk. Er­ről ta­nús­ko­dik az egész test­al­kat, a láb fel­épí­té­se, a térd­ka­lács for­má­ja és a talp egész mor­fo­ló­gi­á­ja. En­nek el­le­né­re ez a lény más­kép­pen moz­gott, mint mi. Az ujj­vég­ző­dé­sek töb­bé-ke­vés­bé egye­nes vo­nal­ban he­lyez­ked­nek el, a láb­fej ten­ge­lyé­re me­rő­le­ge­sen, a nagy­ujj azon­ban va­la­mi­vel rö­vi­debb a má­so­dik ujj­nál. Uj­jai vas­ta­gok, alul ke­re­ken ki­öb­lö­söd­nek. „Tal­pa sok­kal rán­co­sabb, mint a mai em­be­ré, és bul­bu­sok­ra osz­tott” – írja He­uv­el­mans. Na­gyon fon­tos San­der­son kö­vet­ke­ző ész­re­vé­te­le is: a tal­pon két bul­bus lát­ha­tó a nagy­ujj mö­gött. Va­ló­szí­nű­leg ez a sa­ját­sá­gos izom­zat irá­nyí­tot­ta a nagy­ujj oda-vissza való moz­ga­tá­sát. Esze­rint az elő­em­ber – a maj­mok­kal el­len­tét­ben – el­ső­sor­ban a talp kö­zép­ső ré­szé­re tá­masz­kod­va járt. Vagy­is pon­to­san úgy, mint az a ne­gyed­fo­kú ma­jom­em­ber, aki­nek talp­nyo­mát nem­rég fe­dez­ték fel Ma­gyar­or­szá­gon; és mint azok az élő elő­em­be­rek, akik­nek egé­szen friss nyo­ma­i­val a Tien-San és a Ka­u­ká­zus he­gye­i­ben ta­lál­koz­ha­tunk.

Ez azon­ban még nem min­den. Ha­son­ló; nagy és ki­dom­bo­ro­dó bul­bust vett ész­re San­der­son a te­nyé­ren is, de nem a hü­velyk­ujj íze­sü­lé­sé­nél, ha­nem a kis­ujj­nál! Az elő­em­ber te­hát négy­kéz­láb is köz­le­ke­dett, ami­kor is a ma­jom­hoz ha­son­ló­an, te­nye­ré­nek kül­ső pe­re­mé­re tá­masz­ko­dott. A bőr egyes jel­leg­ze­tes­sé­gei, me­lyek kü­lö­nö­sen a te­nyé­ren lát­ha­tók, azt a kö­vet­kez­te­tést su­gall­ják, hogy az il­le­tő egyed hu­za­mo­sabb ide­ig tar­tóz­ko­dott víz­ben.

Ezek te­hát két nyu­ga­ti kol­lé­gánk meg­fi­gye­lé­sei. Ami pe­dig a le­let el­mé­le­ti ér­té­ke­lé­sét il­le­ti, mind­ket­ten aka­rat­la­nul is ál­do­za­tá­ul es­tek az Egye­sült Ál­la­mok­ban dívó, de a vi­lág­tu­do­mány ál­tal el­ve­tett kon­cep­ci­ó­nak, mely Carl­ton Kuhn pro­fesszor­tól szár­ma­zik: ugyan­is örök ér­vé­nyű igaz­ság­nak fo­gad­ják el azt, hogy az elő­em­be­rek (a ne­an­der­völ­gyi em­be­rek) a homo sa­pi­ens (a gon­dol­ko­dó em­ber) fa­já­nak va­la­mi­fé­le al­fa­já­hoz tar­toz­nak. Ezért eresz­ti sza­bad­já­ra kép­ze­le­tét a meg­le­pett San­der­son, ami­kor a szó­ban for­gó pél­dány bio­ló­gi­ai be­so­ro­lá­sá­ra ke­rül a sor, He­uv­el­mans pe­dig ko­mo­lyan és tu­da­to­san ál­la­pít­ja meg elő­re a di­ag­nó­zist: ne­an­der-völ­gyi em­ber. A nyu­ga­ti saj­tó fel­boly­dult: „Ha ér­tel­mes em­ber te­te­mé­ről van szó, ak­kor bűn­ügyi nyo­mo­zást igé­nyel az eset, a tet­te­se­ket pe­dig meg kell bün­tet­ni.”

Pe­dig nem így van, mert a ne­an­der-völ­gyi em­be­rek – azok, ame­lyek az ása­tá­sok fo­lya­mán ke­rül­tek elő, és azok, ame­lyek a mai na­pig fenn­ma­rad­tak – nem a mai föl­di em­ber bio­ló­gi­ai fa­já­hoz tar­toz­nak. Vagy­is nem em­be­rek. A leg­na­gyobb alak­ta­ni és élet­ta­ni kü­lönb­ség az, hogy nem be­szél­nek. Sem az agyuk, sem a gé­gé­jük, sem pe­dig a hang­kép­ző szer­ve­ik nem al­kot­nak olyan ap­pa­rá­tust, mely az em­ber ese­té­ben a be­szé­det a gon­do­lat­köz­lés esz­kö­zé­vé te­szi.

Néha nagy fel­zú­du­lás tá­mad, és fel­em­le­ge­tik a mé­he­ket, a delfi­ne­ket és más ál­la­to­kat, akik ál­lí­tó­lag sa­já­tos nyel­ven érint­kez­nek egy­más­sal, az em­be­ri nyelv­rend­szer el­vei sze­rint. De ezen az ál­ta­lá­no­sí­tá­son az em­be­ri nyelv­ről szó­ló tu­do­má­nyok (a nyel­vé­szet, a lé­lek­ta­ni nyel­vé­szet, a be­széd­lé­lek­tan, a má­so­dik jel­ző­rend­szer fi­zio­ló­gi­á­ja) sem­mit sem nyer­nek. Rög­tön vi­lá­gos lesz az egész, ha oda­ál­lít­juk az em­ber mel­lé azt az élő­lényt, amely fej­lő­dés­tör­té­ne­ti szem­pont­ból igen kö­ze­li ro­ko­na, de fél­re­ért­he­tet­le­nül hí­ján van bár­mi­fé­le nyel­vi te­vé­keny­ség­nek. Az ál­la­tok nyel­vé­re vo­nat­ko­zó min­den­fé­le ál­lí­tás azon­nal meg­dől, ami­kor ki­de­rül, hogy evo­lú­ci­ós szem­pont­ból leg­köz­vet­le­nebb ősünk, az elő­em­ber, nem­csak hogy „gyen­gén fej­lett be­szé­lő kész­ség­gel” vagy „fél be­széd­del” nem ren­del­ke­zik, ha­nem egy­ál­ta­lán nem tud be­szél­ni, azaz hang­kép­ző be­ren­de­zé­sét csu­pán ki­ál­tá­sok­ra, füttyen­té­sek­re és ar­ti­ku­lát­lan or­dí­tá­sok­ra hasz­nál­ja, de kép­te­len ki­ej­te­ni olyas­mit, ami szó­ra em­lé­kez­tet­het­ne.

A mai tu­do­mány és a mai em­ber szá­má­ra te­hát ezért is na­gyon fon­tos, hogy meg­is­mer­je azo­kat az élő elő­em­be­re­ket, akik a mai na­pig meg­őr­ződ­tek a Föl­dön. Egyéb­ként az egy­sze­rű, al­kal­mi meg­fi­gye­lő­ket nem az döb­ben­tet­te meg leg­in­kább, hogy sűrű szőr­zet bo­rí­tot­ta az elő­em­ber tes­tét, ha­nem az, hogy néma volt, hogy nem tu­dott be­szél­ni. Saj­nos Mr. Han­sen ki­ál­lí­tott pél­dá­nyán nem le­het de­monst­rál­ni a be­széd hi­á­nyát. Még­is van olyan jel, amely erre utal: ez a lény nem volt jobb­ke­zes, hi­szen a lö­vés elől ön­kén­te­le­nül úgy vé­de­ke­zett, hogy a bal kar­ját kap­ta maga elé. És ed­di­gi is­me­re­te­ink sze­rint az em­ber jobb­ke­zes­sé­gé­nek ki­fej­lő­dé­se szo­ros kap­cso­lat­ban van a be­széd ki­fej­lő­dé­sé­vel; a be­széd, a jobb­ke­ze­sek ese­té­ben, az agy bal fél­te­ké­jé­nek irá­nyí­tá­sa alatt áll.

Így hát a fenn­ma­radt elő­em­be­rek prob­lé­má­ja to­váb­bi elem­zés­re, to­váb­bi ku­ta­tás­ra vár. És an­nak a „szi­bé­ri­ai lény­nek” fel­fe­de­zé­se és le­írá­sa, mely vá­sá­ri lát­vá­nyos­ság­ként buk­kant fel az Egye­sült Ál­la­mok­ban, új­ból fel­hív­ja a fi­gyel­met erre a ta­lány­ra.

Egy szem­ta­nú el­be­szé­lé­se

Mi­ha­il To­pilsz­kij, volt cse­kis­ta, akit meg­kér­tek arra, hogy kom­men­tál­ja He­uv­el­mans és San­der­son le­le­tét, a kö­vet­ke­ző tör­té­ne­tet mond­ta el:

1925 jú­li­u­sá­ban osz­ta­gom­mal el­len­for­ra­dal­már ban­di­ták nyo­má­ban cser­kész­tem a nyu­ga­ti Pa­mír ak­kor még fé­lig fel­de­rí­tet­len, jég­me­zők bo­rí­tot­ta lej­tő­in. Azt a vi­dé­ket, me­lyet át­fé­sül­tünk, a he­gyi la­kók „a ha­va­si em­ber bú­vó­he­lyé”-nek ne­vez­ték. Va­ló­ban úgy esett, hogy si­ke­rült meg­pil­lan­ta­nunk négy bo­zon­tos, vad lényt.

Az első ta­lál­ko­zás por­tyá­zá­sunk­nak kö­rül­be­lül ti­zen­nyol­ca­dik nap­ján tör­tént, ami­kor osz­ta­gunk mély gleccser­ha­sa­dék kö­ze­lé­ben ütöt­te fel éj­sza­kai tá­bo­rát. Reg­gel az őrt álló je­len­tet­te, hogy „há­rom em­ber tart fe­lénk”. Elő­kap­tam Zeiss-táv­csö­ve­met, és a há­rom fur­csa alak­ra sze­gez­tem, akik hoz­zá­ve­tő­le­ge­sen fél ki­lo­mé­ter tá­vol­ság­ban vol­tak tő­lünk, a ha­sa­dék má­sik ol­da­lán. Min­den va­ló­szí­nű­ség sze­rint egy „ha­va­si em­ber” állt ott csa­lá­dos­tul – ma­gas, erő­tel­jes hím, a nős­tény és a gyer­mek.

Köz­ben elő­jöt­tek ka­to­na­tár­sa­im is. A ta­dzsik se­géd­osz­tag pa­rancs­no­ka, Umar­kul Szaj­dov azt ja­va­sol­ta, hogy pör­köl­jünk rá a „bo­zon­to­sok­ra”. Meg­til­tot­tam, hogy lő­je­nek, mert nem hit­tem el, hogy nem em­be­rek. Egy­szer­re csak a hím ha­do­nász­ni kez­dett, és ma­gas ar­ti­ku­lát­lan, ál­la­ti han­go­kat adott ki ma­gá­ból: erre mind­hár­man se­be­sen a szik­lák mögé rej­tőz­tek.

Ami­kor ban­dák nyo­má­ban já­runk, és min­den pil­la­nat­ban tá­ma­dás­tól kell tar­ta­nunk, nincs idő a va­dak­kal tö­rőd­ni. Ezért kés­le­ke­dés nél­kül to­vább foly­tat­tuk az ül­dö­zést. Hu­szon­hét nap­pal az­után, hogy a Ho­va­linh nevű fa­lu­ból el­in­dul­tunk, csap­dá­ba ke­rül­tünk, és fel­vet­tük a dön­tő har­cot.

Ta­pasz­talt ka­to­nák vol­tunk, így hát még­is mi szo­rí­tot­tuk be a mar­ta­ló­co­kat egy ki­já­rat nél­kü­li szo­ros­ba. Akik meg­ma­rad­tak, tü­ze­lé­sünk elől egy bar­lang­ba búj­tak. Vö­rös­gár­dis­tá­ink cél­ba vet­ték a bar­lang szá­ját. És ak­kor va­la­mi egé­szen fur­csa do­log tör­tént.

A bar­lang­ból du­la­ko­dás hang­jai szű­rőd­tek ki, lö­vé­sek hal­lat­szot­tak, majd né­hány em­ber buk­kant elő. Grá­ná­to­kat dob­tunk rá­juk. Utol­só­ként egy kaf­tá­nos mar­ta­lóc sza­ladt ki a bar­lang­ból, mö­göt­te pe­dig va­la­mi szőr­ős lény lo­holt, bun­kó­val a ke­zé­ben. A szur­dok kes­keny volt, a ban­di­ta nem tu­dott hova me­ne­kül­ni, és szem­be­ke­rült a ha­va­si em­ber­rel. A bun­kó le­súj­tott a bal kulcs­csont­já­ra, és – mint ké­sőbb ki­de­rült – el is tör­te. A mar­ta­lóc vi­szont há­rom lö­vést adott le el­len­fe­lé­re, egé­szen kö­zel­ről. Az egész je­le­net né­hány má­sod­perc alatt zaj­lott le. A grá­nát­rob­ba­ná­sok jég­la­vi­na-om­lást idéz­tek elő, amely be­te­met­te a te­te­me­ket és a bar­lang be­já­ra­tát. A se­be­sült mar­ta­lóc két­ség­be­eset­ten ka­pasz­ko­dott a ha­sa­dék pe­re­mé­be, amíg meg nem men­tet­tük. Ké­sőbb, ami­kor már min­den el­csen­de­se­dett, hoz­zá­lát­tunk a ha­lot­tak össze­sze­dé­sé­hez.

Leg­elő­ször is a „bo­zon­tost” ás­tuk ki. Vas­zil­jev fel­cser­rel együtt ala­po­san szem­ügy­re vet­tük. Ma­gas­sá­ga 165 cm, rö­vid nyak, dús szőr­zet, kü­lö­nö­sen a há­ton. A szőr­zet bar­nás szí­nű, a mell­ré­szen fe­ke­té­be haj­ló, őszes. A bőr sár­ga vagy vi­a­szos­sár­ga. Sár­gás­bar­na, mé­lyen ülő sze­mek. El­sza­ru­so­dott bőrű, szőr­te­len térd. Rö­vid, egye­nes láb. Ki­ál­ló po­fa­cson­tok, ba­jusz és sza­káll nincs, ala­csony hom­lok.

– Ké­rem, te­kint­se meg az elő­em­ber­nek ezt a re­konst­ruk­ci­ó­ját, me­lyet San­der­son és He­uv­el­mans le­írá­sa alap­ján, B. Pors­nyev pro­fesszor út­mu­ta­tá­sá­val ké­szí­tet­tünk. Ha­son­lít ah­hoz, amit lá­tott?

– Igen, sok te­kin­tet­ben ha­son­ló, de van­nak kü­lönb­sé­gek is. A pa­mí­ri ha­va­si em­ber láb­fe­jé­nek há­tán nincs ilyen sűrű szőr­zet.

– Mit tud­tak meg a fog­ság­ba esett ban­di­tá­tól?

– El­mond­ta, hogy alig he­lyez­ked­tek el a bar­lang­ban, már­is ne­sze­zés hal­lat­szott a sö­tét­ből: a bar­lang mé­lyén he­ve­rő ha­va­si em­be­rek fel­ri­ad­tak, és rá­ve­tet­ték ma­gu­kat a hí­vat­lan ven­dé­gek­re. A mar­ta­ló­cok pe­dig ré­mül­ten, fej­vesz­tet­ten me­ne­kül­tek.

Ké­sőbb már nem ta­lál­koz­tunk a bo­zon­to­sok­kal. Fog­lyunk út­köz­ben meg­halt, fény­ké­pe­ző­gé­pünk nem volt, a ha­va­si em­ber te­te­mét pe­dig nem ci­pel­het­tük ma­gunk­kal, mert ne­héz út előtt ál­lot­tunk. Az idő­pont sem volt meg­fe­le­lő arra, hogy a bo­zon­to­sok­kal fog­lal­koz­zunk: ép­pen ak­kor, a hú­szas évek­ben kez­dő­dött Kö­zép-Ázsia gyö­ke­res át­ala­kí­tá­sa, folyt a harc a ret­rog­rád tár­sa­dal­mi ré­te­gek­kel, a gaz­da­gok­kal, az an­go­lok báb­ja­i­val, a fe­hér­gár­dis­ták ma­rad­vá­nya­i­val. De még va­la­mit: tud­ja, mi­ért nem adja ma­gát könnyen a ha­va­si em­ber a tu­dó­sok ke­zé­re?

– Ugyan mi­ért?

– A ma­gas­ba nyú­ló hegy­ge­rin­cek, a szur­do­kok mé­lye, a sok át­ha­tol­ha­tat­lan zug biz­tos rej­tek­he­lyet nyújt szá­má­ra. Ke­rü­li a lár­mát és a tech­ni­ká­hoz fű­ző­dő kel­le­met­len él­mé­nye­ket. Kü­lön­ben sem le­het olyan os­to­ba ez a ha­va­si em­ber, ha már a leg­kö­ze­leb­bi ro­ko­nunk. Egy­re mé­lyebb­re hú­zó­dik. De meg­győ­ző­dé­sem, hogy a tu­do­mány előbb vagy utóbb ezt az iz­gal­mas ta­lányt is meg­old­ja.

SZABÓ GYŐZŐ FORDÍTÁSA