Hetedik fejezet

1947 vége

„A zsidókkal nem lesz se alku, se tárgyalás, se osztozkodás, se békekötés. Elutasítunk minden olyan megoldást, amely nem juttatja nekünk egész Palesztinát. A politikai vitákat fegyverrel oldjuk meg.” Ez volt az álláspontja az egész arab világnak, és minden újabb nyilatkozat a rómaiak ősi csatakiáltásával végződött: „Vesszen Júdea!”

A palesztinai arabok mozgósítottak és támadtak. A vegyes lakosságú városokban szögesdrótot húztak fel az egyes lakónegyedek közé. Az angolok, akik elméletileg semlegesek voltak, valójában és tetteikben azonban egyértelműen arabpártiak, továbbra is fenntartották a partvidék blokádját. Az ország egyetlen nagyobb repülőterét, a lyddait a megosztási terv a majdani zsidó államnak ítélte, de az angolok ölbe tett kézzel nézték, hogy arab önkéntesek vegyék körül, s Lydda az arab fegyverek lőtávolán belül legyen.

Akárcsak a múltban, az arabok most is az országúti rajtaütésekben jeleskedtek. Először Lydda közelében csaptak le lesből egy zsidó autóbuszra, és lemészárolták valamennyi utasát.

Ám ekkor váratlanul a rémület fagyos hulláma söpört végig az arab közösségen: rettegve szemlélték Kaukdzsi és a Huszeinik háborús előkészületeit. A közösség vezetői, a jómódú és tekintélyes arab családok még jól emlékeztek a mufti felkelésére: alig egy évtizede ugyanezek a milíciák számolták fel a palesztinai arab vezető réteget. Az életben maradottak tudták, hogy Abdul Kadartól és Kaukdzsitól nem várhatnak egyebet zsarolásnál, erőszaknál és gyilkosságnál.

A palesztinai arab előkelőségek százával és ezrével számolták fel birtokaikat, lázas sietséggel vették ki pénzüket a bankokból, és elmenekültek. Az arab közösség egyik napról a másikra elvesztette orvosait, ügyvédeit, földbirtokosait, társadalmi vezetőit, politikusait, tanárait, leggazdagabb kereskedőit, bankárait, gyárosait, művészeit és íróit. Alig néhány hete került nyilvánosságra a megosztási terv, és máris mintegy harmincezer család – több mint százezer ember – hagyta el Palesztinát, hogy az eljövendő háborút Bejrút, Kairó vagy valamelyik európai ország kényelmes menedékében böjtölje ki.

A zsidók ugyan egyetlen lövést sem adtak le, még csak meg sem fenyegették őket, nekik mégsem volt se kedvük, se bátorságuk, hogy bekapcsolódjanak a Palesztina felszabadításáért vívandó küzdelembe. A palesztin nemzeti érzés teljességgel hiányzott belőlük, ami nem csoda, hiszen palesztin nemzet soha nem is létezett. Azt viszont tudták, hogy az arab győzelem zűrzavarba taszítaná az országot, és nekik inkább az áldozat, semmint a győztes szerepe jutna. A palesztinai arab vezető réteg egyszerűen faképnél hagyta szülőföldjét, hogy önmagát mentse; a lakosság hátramaradó részének sorsa a legkevésbé sem érdekelte.

A kereskedelem, a közoktatás, az egészségügyi és szociális ellátás, a mezőgazdasági áruszállítás, a pénzügyi forgalom, a közlekedés elakadt, az építkezések leálltak, a gyárak becsuktak, az eszmei irányítás megszűnt. A gazdagok és a jelentős személyiségek önkéntes száműzetése mindennemű felelős vezetéstől megfosztotta az ott maradókat. Nem csoda, hogy a parasztok és a kiskereskedők mélységesen elkeseredtek a vezető rétegek kivonulása láttán. Az egyes közösségekből egyik napról a másikra eltűnt csaknem valamennyi tekintélyes, köztiszteletben álló személyiség, és nyomukban az egyszerűbb családok is kezdtek elszivárogni az országból. Megkezdődött a tömeges menekülésbe torkolló láncreakció, amely végül menekültkérdéssé terebélyesedve tönkretette a palesztinai arab népet.

Tabahba angol őrjárat érkezett, amolyan rutinszerű ellenőrzésre. Az őrjáratot vezető hadnagy kihívta Farukot a kávéházból, nehogy bárki meghallja, amit mond.

– Favzi Kabir a jaffai villájában van – mondta a tiszt –, és minél hamarabb beszélni óhajt veled. Mit mondjak, mikorra érsz oda?

– A szombat utáni napon ott leszek.

– Senki nem tudhat róla; kivált a fivéred nem – szólt a hadnagy.

– Értettem.

– Nem keveredsz majd gyanúba?

– Nem, dehogy. Majd azt mondom Ibrahimnak, hogy a beszerzési nehézségek miatt Jaffába megyek áruért.

– Még egyszer mondom: senki nem tudhatja, ki hívatott.

– Értem. De voltaképpen mit akar tőlem az efendi?

– Én csak átadtam az üzenetet – vonta meg a vállát a tiszt.

Kabir emberei lesben álltak, és mihelyt Faruk Jaffa központjában, az Óratoronynál leszállt a buszról, máris felfedezték, és egykettőre benyomták egy elfüggönyzött autóba.

Kabir villája a kikötő fölött állt, szemben a Scotch House nevű szállodával. Faruk sokszor járt már itt az évi bérleti díjjal, de eddig mindig nyíltan – és még olyankor is reszketett idegességében, ha az efendi színe elé járult. Most pedig, hogy titkos parancsra érkezett, izzadt a keze, és összeszorult a gyomra az izgalomtól.

A szokatlanul meleg fogadtatás csak növelte gyanakvását.

– Mi újság Tabahban, testvér? – érdeklődött Kabir.

– Feszült a hangulat.

– És az emberek miként vélekednek a helyzetről?

– Abdul Kadar igencsak szorongat, hogy lépjünk be a milíciába.

– No és akadt jelentkező?

– Vannak, akik már titokban a szavukat adták; csak még Ibrahim hadzsi engedélyére várnak.

– Igaz is, az öcséd. Neki mi a véleménye?

– Amióta megjött Damaszkuszból, nagyon szófukar lett. No persze ő is dühös a sok gazdag családra, amely faképnél hagyott bennünket.

– Hát igen, azóta felborult az üzleti élet. Magam sem tudom, hogyan fogom az idén exportálni a narancstermésemet. De ne félj, megjegyezzük magunknak a gyáva szökevények nevét. A háború után sok új vezetője lesz ennek az országnak.

Faruk kétszer is bólintott egyetértése jeléül.

– Úgy tudom, az ajaloni arab falvakban egyre több szó esik az evakuálásról.

– El ne hidd, efendi! Harcolunk mi az utolsó csepp vérünkig!

– A tabahiak is?

– A tabahiak haladnak majd az élen!

– Nos, tételezzük fel, hogy bizonyos, tőletek független körülmények arra kényszerítenek, hogy némi időre elhagyjátok a falut. Nem beszélt még erről hadzsi Ibrahim?

– Nem. Hiszen mondtam már: alig szól, inkább csak rágódik valamin.

– És a többi vezető? A sejkek?

– Hidd el, efendi: mindhalálig harcolni fogunk.

Favzi Kabir efendi ekkor megragadta Faruk mindkét kezét, és mélyen a szemébe nézett, amitől Faruk szörnyű zavarba jött, s egyre idegesebben feszengett.

– Tudom, hogy arrafelé bátor nép él. Mégis azt szeretném, ha őszintén elmondanád, miről is beszélnek. Hidd el, nagyon fontos, hogy megtudjam az igazat. És te is sokat nyerhetsz az őszinteségen. – Faruk reszketegen felsóhajtott, az efendi pedig tovább markolászta a kezét. – Nos, halljuk az igazságot. Rajta!

– Hát többnyire az evakuálásról esik szó. Mindenki meg van ijedve. Csak azt várjuk, hogy Ibrahim végre megszólaljon.

– Aha. Akkor most közlök veled egy titkos hírt, de csak ha szigorúan kettőnk között marad. Érted, Faruk, amit mondok?

– Hogyne, hogyne, természetesen...

– Kaukdzsi húsz-harmincezer ember élén nemsokára átlépi a határt – suttogta bizalmasan Kabir. – Az egységet szíriai és egyiptomi hivatásos tisztek vezetik. Repülőgépei is lesznek.

– Repülőgépek? És ki vezeti őket?

– Muzulmán pilóták, Indiából. Mindene lesz: tankjai, tüzérsége, géppuskái, lángszórói. Idáig fel lesznek fegyverkezve – bökött a saját állára. – És Kaukdzsinak igencsak vásik a foga Tabahra. Hogy miért, azt nagyon jól tudod.

– No de hát... énnekem... énnekem igazán semmi közöm nem volt a földek fölégetéséhez. Nálunk mindig az öcsém parancsolt.

– Én tudom, hogy ártatlan vagy, Kaukdzsi tábornagy pedig nagyon sokat köszönhet nekem. Hogy kivel miképpen bánik, azt én szabom meg.

– Én ellene voltam a föld fölégetésének. Megmondtam, hogy ilyen szörnyűséget nem szabad művelni. De hiába, efendi, te is tudod, hogy én csak boltos vagyok Tabahban.

– A generalisszimusz tisztában van ezzel. Én magam mondtam el neki.

– Köszönöm, köszönöm, efendi. Allah vigyázzon minden léptedre! Ezer életed legyen a Paradicsomban!

– Faruk, testvérem... Más bizalmas közlendőm is van. Azért hívattam Damaszkuszba az öcsédet, hogy Abdul Kadarral és Kaukdzsi tábornokkal négyesben haditervet dolgozzunk ki. Csakhogy hadzsi Ibrahim közölte, hogy Tabah semmiképpen sem tudja megvédeni magát, és azt kérte, hadd ürítse ki Tabahot, a környékbeli falvakkal együtt.

– Allahra, ez a hír a porba sújt – siránkozott Faruk.

– Szedd össze magad, testvér. Én sem akarom, hogy Tabah zsidó kézre jusson; Allah óvjon meg ettől! Már kész a tervem, s amint mondtam, Kaukdzsi mindenben megfogadja a szavam.

– Beszélj, efendi...

– Mondtam már, hogy Kaukdzsi tudja, ki vagy, és megígérte, hogy téged megkímél. Mielőtt támadna, jó előre figyelmeztet majd.

– No de mi lesz, ha Tabahot evakuálják?

– Éppen erre akartam rátérni. A többiek elmennek, de te ott maradsz a faluban.

– Még hogy én? Már hogyan tehetnék ilyet? Hadzsi Ibrahim rögtön gyanút fogna!

– Majd te meggyőzöd, hogy valakinek ott kell maradnia, a falu igényeinek szószólójaként; különben mindent elvesznek tőletek. Ő csak menjen, de te meg még tíz-húsz család ott marad.

– De hát Ibrahim a falu vezetője. Ő a muktár. Ha valakinek maradnia kell, az csak ő lehet, és nem is engedné át másnak a felelősséget.

– Szó sincs róla. Éppen mert ő a vezető, neki kell a nyája élén járnia. Úgysem bízná másra, hogy elvezesse a falu népét Gázába, Szíriába, vagy ahová éppen kell. Te pedig majd önként felajánlod, hogy ott maradsz.

– Hát jó, elhiszem, hogy Kaukdzsi nem bánt majd. De mi lesz, ha – amitől Allah óvjon – a zsidók foglalják el Tabahot?

– Akkor kitűzitek a fehér zászlót, és nem harcoltok. A zsidók nem fogják elkergetni az ottmaradtakat; éppen ez az egyik gyengeségük. Szóval még ha elfoglalják is a falut – amitől Allah óvjon –, benneteket nem fognak bántani. De gondolkodjunk csak tovább. Tabah tehát zsidó kézre kerül. De ez sem tragédia, mert jövő májusban a reguláris arab hadseregek úgyis felszabadítják. Akkor pedig... – Kabir elhallgatott, egy betétkönyvet nyomott Faruk kezébe, majd folytatta. – A Barclay-banké. Márpedig akárki az úr Tabahban, a Barclay-bank Palesztinában marad. Négyszáz fontot tettem be a nevedre.

– Négyszáz font... – mondta álmodozva Faruk, de aztán újabb aggálya támadt. – Csakhogy ha majd az arab seregek felszabadítják Tabahot, Ibrahim hadzsi is visszatér.

– Az nem olyan biztos – vágta ki Kabir sokat sejtetőn. Faruk elsápadt; kezében reszketett a betétkönyv.

– Elég régóta vesz már kutyaszámba az öcséd. Te vagy az öregebb, a bölcsebb, te tudsz írni-olvasni, te intézed a falu könyvelését, te vagy a vallási vezető. A muktári cím is téged illetett volna, ha Ibrahim meg nem foszt tőle, és a neked járó földekből él úgy, mint egy kiskirály. Nos, eljött a pillanat, amikor többé nem kell a talpát nyalnod, és hajlonganod előtte. S ennek fejében nincs más dolgod, mint hogy rábeszéld, járuljon hozzá, hogy néhány családdal együtt ott maradj a faluban.

Kabir néhány másodpercre elhallgatott, majd kivágta az adut:

– A háború után visszaigénylem minden birtokom, amit a zsidók elloptak tőlem, így a Semes-kibucot is. És a zsidó föld egyharmada a tiéd lesz, testvérem.

– A Semes-kibuc egyharmada?

– Úgy van.

– Ha ezt hadzsi Ibrahim valaha megtudja, végem van.

– Azok, akik elmenekültek, többé nem térhetnek vissza. Az új Palesztinát csak erős jellemű férfiak vezethetik.

– Efendi, ne hidd, hogy hálátlan vagyok, de mi lesz, ha az arab seregeket megverik?

– Valamennyit? Az lehetetlen.

– Tudom, tudom, de ha mégis... A sors kiszámíthatatlan...

– Igazad van, Faruk, az óvatosság sosem árt; az ember csak számoljon minden eshetőséggel. Nos, személyesen Ben Gurionnal tárgyaltam erről.

– Ben Gurionnal?

– Jól hallottad. És ő közölte velem, hogy a zsidók egyetlen itt maradt arab családot sem fognak bántani. Ha bekövetkeznék a katasztrófa, és a zsidók győznének, Tabah akkor is megmarad nektek. És ebben a merőben valószínűtlen esetben te meg én fele-fele arányban osztoznánk a falu valamennyi földjén.

Faruk meghányta-vetette magában az ajánlatot. Favzi Kabir efendi terve kifogástalan: akárki győz, ő, Faruk semmiképpen sem veszít a vásáron. Ha az arabok győznek, nagybirtokos és muktár lesz belőle; ha alulmaradnak, a muktárság akkor is az övé, ráadásul a falu termékeny földjeinek a felét is megkapja. És mindehhez csak annyi kell, hogy egy icipicit hazudjon az öccsének, aki – bárhogy forduljon is a háború – többé úgysem térhet vissza Tabahba. Ráadásul bárki előtt igazolhatja magát, hiszen ha Kabirnak most nemet mond, egy lyukas garast sem ér az élete.

Faruk csupa verejték lett, mire mindezt végiggondolta. Aztán hirtelen megragadta és megcsókolta Kabir mindkét kezét, és gyorsan zsebre vágta a betétkönyvet.

– Most mennem kell, hogy árut szerezzek, mert különben Ibrahim egész biztosan gyanút fog.

– Csak írd össze nekem, ami kell – mondta Kabir –, és holnapra minden meglesz. Szeretném, ha ma estére a vendégem lennél. Már gondoskodtam róla, hogy új barátom és szövetségesem kellemesen töltse az idejét.