Nyolcadik fejezet

Valahányszor a magam sziklapárkányán ültem, valami mindig izgatott: néhány száz méterrel a fejem fölött újabb barlang nyílt. Kumrán körül persze rengeteg volt a barlang, időnként fel is derítettük a könnyebben hozzáférhetőket. Másokhoz viszont csak megfelelően felszerelt, gyakorlott hegymászók juthattak volna el.

A fölöttünk elterülő barlanghoz meredek sziklafal vezetett, de annyit már megtanultam, hogy ugyanaz a célpont többfelől is megközelíthető; csak ismerni kell a kapaszkodókat, tudni kell, hogy ugorjunk, s az sem árt, ha kötelet viszünk magunkkal.

Nap mint nap hosszan figyeltem a távcsövön át a hegyi kecskék útját. A barlang egyre jobban ingerelte képzeletemet. A többiben nem találtunk semmi értékeset, ezért hát már-már rögeszmésen arról álmodoztam, hogy bezzeg az az egy, az teli lesz kincsekkel.

Egy reggel épp Nadával üldögéltünk a párkányon, tunyán múlatva az időt, amikor Szabri hozzánk lépett. Apám szigorú megjegyzései ellenére továbbra is igen jól éreztem magamat így hármasban; különben sem műveltünk semmi rosszat, csak ártatlanul beszélgettünk.

Nemsokára már együtt bámultunk fel a barlangra, és azon töprengtünk, hogyan is lehetne megközelíteni.

– Azt hiszem, rájöttem a megoldásra – mondtam.

– Biztos, hogy meg lehet csinálni – bólogatott Szabri.

– Akkor gyerünk! – kiáltotta izgatottan Nada.

Szabri megvonta a vállát.

– Ma nincs hozzá kedvem. Túl nagy a hőség.

Az igazat megvallva örültem, hogy ő mondott le elsőnek a vállalkozásról, mert – nem mintha féltem volna, legalábbis nem nagyon, de hát az a sziklafal mégiscsak igen meredek volt!

– Talán majd holnap – szóltam.

– Igen, arról lehet szó – helyeselt Szabri.

– Jaj, várjatok csak – mondtam –, holnap nem lehet; holnap én állok őrt. Mit szólnátok a holnaputánhoz?

– Holnapután én nem érek rá – mondta Szabri. – Akkor én megyek a forráshoz.

– Utána meg nekem van megint dolgom – mondtam.

– Hát akkor majd a jövő héten.

– Úgy van, az jó lesz.

Nada felugrott, és gúnyosan nevetett.

– Egyszerűen csak féltek! – kiáltotta. – Mind a ketten be vagytok gyulladva!

– Kikérjük magunknak! – tiltakoztunk szinte egyszerre.

– Akkor induljunk! – És Nada már fenn is termett a szirtek között, fürgén, akár a hegyi kecske. – Gyertek utánam! – kiáltotta vissza incselkedve.

Ilyen sértést egy fehércselédtől nem nyelhettünk le, sem Szabri, sem én. Kissé bizonytalanul feltápászkodtunk, de aztán peckesen kidüllesztettük a mellünket.

– Hozok valami felszerelést – mondtam, őszintén reménykedve, hogy mire visszaérek, Nada már rég letett a tervéről. Kínos lassúsággal cammogtam barlangunk felé, ott felgöngyöltem egy hosszú kötelet, keresztbe tettem a vállamon, megtöltöttem egy kulacsot, zsebre vágtam a lámpámat, aztán csigatempóban baktattam vissza.

Vinné el az ördög! Nadának esze ágában sem volt, hogy lemondjon a túráról, sőt már jó tíz méterrel fölöttem járt, csúfondárosan integetve Szabrinak, aki sután, centiméterenként kapaszkodott a nyomába. Igyekeztem úrrá lenni a lábam remegésén, imát rebegtem Allahhoz, és megindultam fölfelé. Szörnyűséges élmény volt. Görcsösen meredtem a sziklákra, hogy ne lássak mást, csak a soron következő kapaszkodót. Egyszer megcsúsztam, és balszerencsémre lenéztem a lábamra – a szikla pedig megindult velem, azt hittem, meg sem állok a fal tövéig...

Ekkor eszembe ötlött, hogy ugyanezt az utat visszafelé is meg kell tennünk, és legszívesebben elordítottam volna magam: elég volt! De hát természetesen muszáj volt megvárnom, amíg más mondja ki ezt elsőnek, és szörnyű balsejtelmem azt súgta, hogy az a más nem Nada lesz. Valahányszor megvillant előttem fekete ruhája, azt láttam, hogy rettenthetetlenül és gazellaszerű kecsességgel szökdécsel fölfelé.

– Gyertek már! Gyertek! – kiáltozta. – Olyan gyönyörű idefenn!

Allahnak hála, egy laposabb részen megpihentek. Magamban azért imádkoztam, hogy mire odaérek, ők is meggondolják magukat, mert félelmemben kis híján bevizeltem. Amikor kikötöttem mellettük, Nada épp Szabri fölé hajolt és vigasztalta. Szabri is dermedt volt a félelemtől, nem bírt se mozdulni, se megszólalni.

Nagyot fújtam, és titkon ujjongtam, amiért Szabri dőlt ki elsőnek.

– Nincs értelme folytatni – közöltem. – Ne búsulj, Szabri, nincs ezen mit szégyellni. Hoztam kötelet, majd segítünk, hogy le tudjál jönni. – Túláradó együttérzéssel karoltam át a vállát; ebben a helyzetben nem volt nehéz leplezni saját remegésemet. Milyen szerencsés ez a Szabri, amiért ilyen megértő jó barátja van!

– Ma nem sikerült, de legközelebb újra megpróbáljuk, nem igaz, Szabri?

Szabri csak bágyadtan csipogott, mint a tojásból frissen kikelt kiscsibe. De mire felnéztem, Nada ismét eltűnt. Hűha! Óvatosan feltápászkodtam, és szorosan a falhoz simultam, a lehető legtávolabb a szikla szélétől; sajnos azonban könnyelműen ismét a mélységbe néztem. Allah az egekben!

– Nada! – üvöltöttem. – Azonnal gyere vissza! Ez parancs!

– Gyere te utánam, Iszmail! Találtam egy repedést, egészen széles! Ott mehetünk tovább! Meglátod, milyen könnyű!

Felfelé néztem, aztán lefelé. Az egyik látvány rémesebb volt, mint a másik.

– Csináljuk most már végig, Szabri. Nada talált valamilyen utat.

– N-n-nem bírom – hebegte.

Nem volt értelme erőltetni: mintha a feje búbjától a lába hegyéig megbénult volna.

– Akkor maradj itt, és ne mozdulj. Nemsokára visszajövünk. Rendben?

Szabri éppen csak biccenteni tudott.

Mivel jobban már nem félhettem, már nem is volt olyan szörnyű az egész. Sőt, ahogy a barlang bejárata egyre közelebb került hozzánk, valósággal felbátorodtam. Annyi bizonyos, hogy Nada nem félt egy szikrányit sem: szinte eszét vette a kaland izgalma. Soha még lánynak nem voltam kiszolgáltatva, de most mennyei érzés volt, ahogy biztos kézzel húz fölfelé.

– Ugye milyen jó móka? – lihegte.

– Aha. Nem is volt nehéz – vágtam rá.

Kéz a kézben álltunk a nyílás előtt. Akármilyen barlangba lép az ember, mindig elfogja a szorongás. Felkapcsoltam a zseblámpát, és megböktem Nadát: menjen ő előre. Nada lábujjhegyen óvakodott beljebb, várva, hogy mindjárt kiröppennek a denevérek, de ha voltak is, nem mutatkoztak. Én a nyomában maradtam. A lámpa fényénél hatalmas üreg tárult fel.

Ekkor Nada egyszer csak felsikoltott, és a karomba vetette magát. Mi az ott az egyik sarokban? Csak nem? De igen: emberi csontok hevertek halomban.

– Semmi baj – suttogtam rekedten. – Ők már nem árthatnak nekünk.

Aztán még megrendítőbb élmény várt ránk: jókora agyagedényfélébe botlottunk, s a repedésein át látszott, hogy egy csecsemő csontvázát rejti; a koponya mellett kis köcsög és néhány szem gabona hevert.

– Vajon ki lehetett? – kérdezte Nada.

Fürkészve néztünk körül. Láttunk egy kőoltárfélét, rajta hajdani tűz nyomaival; előtte újabb gyermekcsontok. Semmit sem értettünk az egészből, de a félelmünk eloszlott, és egyre beljebb merészkedtünk. Három üreg nyílt egymásba, s mindegyiken látszott, hogy valaha emberek éltek itt. Találtunk több tucat törött edényt, fél pár sarut, egy hajfonatot, gabonamagvakat, ruhafoszlányokat, kosarak maradványait, konyhai eszközöket, sőt valamiféle kőből készült kemencét is.

Zseblámpám egyre halványabban világított; kimerülőben volt az elem.

– Csupa vacak – mondtam csalódottan. – Menjünk innen.

– Várj! Még folytatódik! – mutatott Nada egy újabb nyílásra. Ám a következő üreg olyan alacsony volt, hogy csak négykézláb tudott bebújni.

– Gyere már, Nada! Ha kiég a lámpám, bajban leszünk.

Nada oda sem figyelt. Dühös voltam, de mi mást tehettem: utána másztam.

– Ilyen alacsony lyukban úgysem élhetett senki – jegyeztem meg szemrehányón.

– Attól még rejtekhelynek jó lehetett.

Zsákutcában kerültünk; a hely olyan szűk volt, hogy mozogni is alig bírtunk. Körbeforgattam a lámpát, de mindössze egy rakás karót láttunk.

– Nincs itt semmi az égvilágon – mondtam bosszúsan.

– Valaki csak behozta ide ezeket a karókat – vitatkozott a nővérem.

– Na és?

– Figyelj csak...

– Nem hallok semmit.

– Amikor megfordultál, és hozzáértél a falhoz...

– Legföljebb egy kő mozdult el. Még egyszer nem vagyok hajlandó megfordulni.

– Iszmail! Világíts csak ide! Mi ez?

Az elmozduló kövek közül egy kosár maradványa csúszott ki. Nada felkapta az egyik karót, és piszkálni kezdte a rést. Mintha csapóajtó pattant volna fel: hirtelen mindenféle holmi potyogott a földre. A hely olyan szűk volt, hogy jóformán hason kellett csúsznunk, és meg se nézhettük, mit találtunk. Odaevickéltem a réshez, s magam is karót ragadtam: sikerült is a nyílást úgy kitágítanom, hogy beleférjen a kezem. Nagy nehezen kiráncigáltam három újabb, fémes valamit. A zseblámpa már alig pislákolt.

– Vedd magadhoz, amit elbírsz, a többit viszem én, és tűnjünk innen!

Épp idejében értünk vissza a bejárati üregbe: a lámpa abban a pillanatban hunyt ki, amikor kintről behatolt hozzánk a napfény első pászmája. Leraktuk a talált holmit, és bámultunk. Fémből, alighanem vörösrézből készült furcsa, de igen szép tárgyak voltak, mindenféle szeszélyes díszítéssel. Az egyikre kecskefejeket véstek, egy másik, koronaszerű tárgyat körös-körül madárábrák díszítettek. Volt két elefántcsontból készült, dúsan faragott tárgy is, sűrű lyukakkal.

– Mi lehet ez, Iszmail?

– Fogalmam sincs, de azt hiszem, nagyon értékesek.

– Nincs nálunk semmi, amiben levihetnénk. Dugjuk el az egészet, aztán majd visszajövünk, és hozunk kosarakat.

– Még mit nem! Hogy valaki megtalálja és ellopja! – Lehúztam az ingem; a fele holmi elfért benne. És a többi? Sugallj valami ötletet, Allah! – Le a szoknyáddal, Nada! – mondtam hirtelen.

Nada tétovázás nélkül kibújt a szoknyájából; csak a bokáig érő bugyogó védelmezte az illendőség látszatát.

– Majd vigyázok, hogy ne nézzek oda – mondtam lovagiasan. – És ha véletlenül mégis odatévedne a szemem, esküszöm, hogy soha életemben nem beszélek róla.

– Ugyan, nem érdekes, hiszen a testvérem vagy. Különben is ez itt most sokkal fontosabb.

Szabri, mire odaértünk, valamelyest összeszedte magát. Bíztam benne, hogy a felfedezés mámorában visszafelé már könnyebb lesz az út. Csak amikor nekiindultunk volna, jutott eszembe, hogy minderről majd számot kell adnunk Ibrahimnak, és rögtön tudtam: meg kell állapodnunk egy kis hazugságban. Életemben először szégyelltem magam egy nő előtt.

– Nada, apának nem szabad tudnia, hogy Szabrival meg velem mászkáltál a sziklákon. Mondhatnám, hogy csak én jártam odafenn, de rögtön tudná, hogy ennyi mindent nem hozhattam le egymagam. Azt kell mondanunk, hogy Szabri meg én jártunk a barlangban.

A nagy, csillogó szempár megtelt fájdalmas sértettséggel. Szabri mereven bámulta a földet. Egyikünk sem bírt Nadára nézni.

– Tudod, milyen apa – motyogtam. – Szabrit meg engem biztosan agyonverne. De te sem úsznád meg.

Fél órán át csak némán üldögéltünk. Akkor egyszer csak Nada megfogta a kezem, s utána vakmerőn a Szabriét is.

– Igazad van, Iszmail. Én nem voltam ott. Szabri meg te, ti ketten találtátok meg az egészet.