Tizenhatodik fejezet

A Limmat folyó két partját szegélyező, színpompásan elrendezett teraszok, a napernyők alatt megbúvó asztalokkal, lassan eltűntek; nem állták tovább a hideg ostromát. Ibrahim már nem engedhette meg magának a kávézás mindennapi felüdülését, a kis cukrászdában mégis szívesen látták. Franz most is úgy üdvözölte, mint megbecsült vendéget szokás, leültette egy csendes sarokasztalhoz, ellátta kávéval, süteménnyel, sőt nagy hidegben még egy tányér levest is felszolgált.

– Hadzsi Ibrahim...

– Mi az, Franz?

– Telefonon keresik. A boltvezető irodájában.

– Engem?

– Igen, egy hölgy. Engem kért először a telefonhoz, és azt kérdezte, az én vendégem-e az az arab úr, aki mindennap idejár. Azt mondta, régi barátok; még Damaszkuszból ismerik egymást.

– Hová menjek?

Franz bevezette a parányi irodába, aztán tapintatosan magára hagyta.

– Halló...

– Halló, hadzsi Ibrahimmal beszélek?

– Én vagyok.

– Megismered még a hangom? – érdeklődött Ursula.

– Talán. Meleg hang a nagy hidegben.

– Sajnálom, hogy ilyen titokzatos módon kellett a közeledbe férkőznöm, de bizonyára megérted...

– Hogyne.

– Valami nagyon fontos dolgot kellene megbeszélnem veled. Találkozhatnánk?

– Talán – mondta Ibrahim óvatosan.

– Tudod, melyik az Állomás utca?

– Hogyne. Van ott mit bámulni, csak vásárolni nem lehet. Legalábbis nekem.

– Látom, eligazodsz. Nos, a Baur au Lac Szálloda mellett találsz egy üzletet, madame Hildegard van kiírva rá; gyöngyből és gobelinből készült táskákat árulnak. Onnan beszélek. Ide tudnál most jönni? Csak vigyázz, nehogy kövessenek.

Ibrahim nem felelt.

– Tudom, mi jár a fejedben; de hidd el, nem fenyeget semmi veszély. Sok titkos találkozót bonyolítottam én már itt le; Hildegard jó barátnőm. Sok szívességet tettünk egymásnak anélkül, hogy beleütöttük volna az orrunkat a másik dolgába.

– Jól van, nemsokára ott leszek – mondta Ibrahim újabb szünet után.

Az Állomás utca, a világ legdrágább bevásárlóutcáinak egyike egymáshoz hangolt, jószerivel tökéletes múlt századi épületek elegáns együttese. A boltjaiban felhalmozott árukészlet értéke felér egy királyi kincstáréval.

Ibrahim megtalálta madame Hildegard boltját, és leküzdve a gyanakvás utolsó hullámát, becsöngetett. Az ajtó kinyílt. Az előtte álló nő ötven év körül járhatott, de gyönyörű ruhája, makulátlan hajviselete, varázslatos illata elárulta, hogy a legmagasabb társadalmi körökben is otthonos.

– Ursula már várja – mondta, és bevezette a finom kis szalonba, ahol az előkelő vásárlókat szolgálják ki. Ursula az egyik homályos sarokban állt. Fátyolos kalapot viselt.

– Ne csodálkozz: itt szokta megmutatni Hildegard azokat a táskákat, amelyeknek drágakővel van kirakva a csatja.

– Hát valóban te volnál az, Ursula?

– Ne haragudj, amiért nem üdvözöllek melegebben. Mindjárt meglátod, milyen beteg voltam. – Ursula egy brokáttal bevont karosszékhez suhant, de ügyelt rá, hogy árnyékban maradjon. Ibrahim leült a szemközti székre. A fátyolon át is látta, milyen furcsán fakó a nő arca. – Már nem vagyok az az Ursula, akit Damaszkuszban ismertél. Rákaptam a kábítószerre – mondta meghökkentő nyíltsággal.

– Azért én most is boldogan szeretkeznék veled – felelte Ibrahim.

Ursula szárazon felkacagott.

– Milyen lovagias vagy!

– Nem hazudtam – mondta Ibrahim.

– Rátérhetünk a tárgyra?

– Persze. Engem is érdekel, miért hívattál.

– Favzi Kabir meg akar gyilkoltatni.

– Nem mondhatnám, hogy ez meglep, de azért csak mondd tovább.

– Tudod, újabban Ali Rahman, a szaúdi herceg a gazdája.

– Erről is hallottam.

– A tanácskozás elején még az került szóba, hogy mindhármótokat megölik; de Kabirnak sikerült lebeszélnie a herceget. Úgy vélte, Svájcban az ilyesmi túl veszélyes volna. De most, hogy már sem Tadzsi sejk, sem Charles Maan nincs itt, meggondolták a dolgot. Túl sok borsot törtél az orruk alá, és az a véleményük, hogy téged egymagadban már el tudnak intézni.

– És hogyan tervezik?

– A nyomodban vannak. Megállapították, hogy akár a barátnődhöz mégy, akár haza a panzióba, szűk mellékutcákon kell végigmenned. Aztán megfigyelték, hogy sokszor késő éjjel indulsz haza Dorfmann-né asszonytól. Az egyik mellékutcán akarnak megtámadni...

– Késsel?

– Nem, az utcán nem akarnak áruló nyomokat hagyni; ahhoz túl sok pénzük van itt a svájciaknál. Kabirnak van egy Szultán nevű iráni testőre; azzal szokta végeztetni a piszkos munkát. „A Perzsa” – csak így emlegetik. Majdnem százharminc kiló, de csupa izom; azelőtt nehézsúlyú birkózó volt. Sötét, elvetemült fickó. Ő ugrana rád hátulról. Lefog, hogy ne bírj mozdulni, közben egy másik testőr leüt egy bunkósbottal. Aztán a közelben várakozó autón Kabir csónakházába szállítanak, ott megölnek, kivisznek a tó közepére, és a vízbe dobnak. Úgy számítják, hogy a hatóság majd eltűntnek nyilvánít, és senki nem bukkan a nyomodra.

Ibrahim morogva huzigálta a bajszát, aztán egyszer csak vígan felnevetett.

– Ritkán hall az ember ilyen pontos részleteket a saját meggyilkolásáról. Csakhogy nagyon jó pisztollyal szoktam járni, s a golyó talán még a Perzsa bőréről sem pattan le.

– Higgyél nekem, Ibrahim: Kabir és Rahman túl gazdagok és túl leleményesek. Nem bírhatsz velük. Így vagy úgy, de a végén elkapnak.

– Hacsak sürgősen itt nem hagyom Zürichet. De ezen még gondolkodnom kell. Mindenesetre szívből köszönöm a figyelmeztetést, Ursula.

Ursula karja kinyúlt a homályból. Megragadta a férfi kezét.

– Nemcsak te szomjazol bosszúra, hanem én is.

– De miért, Ursula? Meséld el nekem.

– Á, régi história. De persze jogod van hozzá, hogy megtudd.

Nézd, Ibrahim, én a magam jószántából álltam össze Kabirral, csakhogy akkor még nagyon fiatal voltam. És akármibe sodródtam is a háború után, mégis hiszékeny és együgyű maradtam. Kezdetben észre sem vettem Kabir üzelmeit, a sok borzalmat, aztán elsiklottam fölöttük, soha nem ellenkeztem. Jött a pénz, a sok ajándék – és végeredményben oly könnyen jutottam hozzá –, legalábbis egy szajha nemigen tud lemondani ilyen lehetőségekről. De aztán rájöttem: van egy határ, amelyet még én sem tudok átlépni. Még mindig vannak dolgok, melyek láttán elfog az undor.

– Jó, hogy még így tudsz érezni...

– Kabir rosszabb az ördögnél. Elfajzott hajlamai egyre durvábbá és kegyetlenebbé teszik. Mit is mondjak neked erről? Férfiak, nők, mind eladja magát neki; annyit fizet, hogy bármilyen gyalázatra hajlandók. És az még hagyján, amit az állatokkal kell művelniük, disznóval, kutyával, lóval... utálatos, de van ennél rosszabb is... – Ursula szörnyű zavarában egy másodpercre elhallgatott, aztán remegő hangon folytatta: – Odahaza, Damaszkuszban... Igen, a gyerekek! Kilenc-tíz éves érintetlen fiúk és lányok... Éppen csak hogy meg nem öli őket. Akarod tudni, mit csinált? Ide nézz!

Felemelte a fátylat, és előrébb csúszott a világosságba. Mészfehér, lárvaszerű arc... Merev, kifejezéstelen szempár... és az egyik szem alatt sötét, szederjes folt.

– Nézd csak meg alaposan, Hadzs: cigarettával égette a bőröm. Nemcsak itt; az egész testem csupa forradás. És még csak nem is ez a legrosszabb. Félni kezdett, hogy elhagyom, és hogyan is nélkülözhetne, amikor én szervezem meg neki a kis mulatságait? És akkor erőszakkal heroinadagokat nyomatott belém. A terv sikerült. Amint látod, rászoktam.

– Uram istenem, azt hittem, engem már semmi nem rendíthet meg – mondta halkan Ibrahim.

– Ha elszabadulhatok tőle, talán még meggyógyulhatok. Vannak rá kórházak; és még nem zuhantam túl mélyre. Nos, Ibrahim, akarsz-e bosszút állni?

– Terved már van, Ursula?

– Van.

– Akkor társad is van hozzá.

 

A nagydarab Perzsa felkapcsolta a csónakházban a villanyokat, és mindent ellenőrzött, de nem talált semmi gyanúsat; így hát karon fogta a gazdáját, akit addig Ursula támogatott, és bevezette a házba. Kabir támolygott a napi kábítószerétől; úgy kellett elvonszolni császári kerevetéhez. Ursula közben zenét és megfelelő világítást keresett a kapcsolótáblákon.

– Mikor jönnek már? – hebegte Kabir. – Nézd meg ezt a rohadt kerevetet. Tízezer dollárt fizettem ezeknek a svájci disznóknak a javításért. És ide nézz – döngette a kapcsolótáblát –, se föl, se le, és nem is forog.

– Még van egy kis munka a kábeleken – csitította Ursula.

– Nyomorult rablók mind...

– Ne izgasd magad, kedves. Ehhez a mutatványhoz úgysem kell a kerevet.

– Mondd meg végre, mit tudnak! Azt ígérted, egyedülálló trükk lesz.

– Nemsokára megjönnek, és akkor magad is meggyőződhetsz róla. Ilyet még ezek a falak se láttak. A legeredetibb pár, amellyel valaha is találkoztam. – Ursula biccentett a Perzsának: mehet az őrhelyére, a gazdának most már ő viseli gondját.

Szultán tétovázott. Ursulának az ijedtségtől émelyegni kezdett a gyomra.

– Mire vársz? – kérdezte.

– Megéheztem – mondta Perzsa mintegy végszóra. Ursula megkönnyebbült. Végig abban reménykedett, hogy a Perzsát ma sem hagyja cserben legendás étvágya.

– Ma este csak ketten lépnek fel – mondta. – Nem rendeltem ide szakácsot.

– De hát meghalok az éhségtől – panaszkodott a Perzsa.

– Tudod mit? Készítek neked valamit a konyhában, aztán beviszem az őrhelyedre.

Szultán szélesen vigyorgott, kivillantva aranyfogait, majd végigbattyogott a folyosón a fészerféle toldaléképületig, ahol a motorcsónakot és a vitorlásokat tartották. Innen nyílt az őrhely; kicsi, de megrakva a legkorszerűbb biztonsági berendezésekkel. A kamerák a csónakház valamennyi helyiségét figyelték, és hat képernyőn lehetett követni az eseményeket. Szultán láthatta szunyókáló gazdáját csakúgy, mint a konyhában szorgoskodó Ursulát.

A nő négy dúsan megrakott tányért helyezett a tálcára; ez talán még Szultán feneketlen bendőjét is megtölti. Az étel erősen fűszerezett volt, hogy ne érződjék a cián, amellyel Ursula megszórta, gondosan ügyelve, hogy háttal álljon a kamerának. Odatette a tálcát az óriás elé.

– Ettől csak megnyugszol egy időre!

– Ursula – súgta bizalmaskodva a Perzsa –, mit sütöttél ki mára?

– Ilyet még te se láttál soha – mondta biztatóan a nő. – Csak figyeld jól a képernyőt.

A Perzsa csámcsogva falta a zsenge bárányszeleteket.

– De ugye engem se hagysz ki belőle? – kacsintott.

– Ha az efendi szokása szerint kidől, te is bátran bekapcsolódhatsz. Bízd csak rám, Szultán. Tudod, hogy ha rajtam múlik, soha nem maradsz ki semmi jóból.

– Igazi jó barát vagy, Ursula.

A nő rámosolygott, aztán átment a nagy tükrös terembe, és gyorsan felhangosította a zenét. Éppen jókor: a zene túlharsogta az őrhelyről idáig hatoló szörnyű üvöltést. Ursula, minden bátorságát összeszedve, kinézett a folyosóra. Szultán fenyegetőn tántorgott felé, kitágult szemében gyilkos indulat. Ismét felüvöltött, torkához kapott, térdre zuhant, mászni próbált, kinyújtotta karját, majd arcra bukott. Ursula reszketve, vigyázatosan megindult felé. Így telt el harminc, gyötrelmesen lassú másodperc. Aztán Szultán teste rángott egyet, majd nem mozdult többé.

Ursula gyorsan becsukta az ajtót.

– Mi volt ez a lárma? – morogta Kabir a kerevetről.

– Én nem hallottam semmit, kedvesem.

– Azt hittem, már itt vannak a vendégeink.

– Még nem, de mindjárt megjönnek. Mit szólnál addig egy kis heroinhoz? Álmodnánk valami szépet mind a ketten, és mire kinyitod a szemed, már kezdődhet is a muri.

– Milyen jó vagy te hozzám, Ursula...

A nő kinyitotta a bársonnyal bélelt bőrtokot, ahol Kabir meg ő a fecskendőiket tartották. A férfiét már korábban megtöltötte annyi altatóval, amennyi kiütheti Kabirt, amíg Ibrahim meg nem jön. Szakavatott mozdulattal döfte bele a tűt a férfi karjába. Kabir jóformán rögtön elaludt.

 

A csónakházat betöltötte a gyászinduló Beethoven Hetedik szimfóniájából. A fényhatás is megfelelő volt: apró szikrák miriádjai kóvályogtak a levegőben. Ursula eltört egy ammóniumos kapszulát, és odadugta Favzi Kabir orra alá. Az nyöszörögve tért magához, hogy aztán az örvénylő fénypöttyök elől ismét behunyja a szemét. A zene is ingerelte; be akarta fogni a fülét, de nem mozdulhatott: keze a háta mögé volt bilincselte.

– Ursula! – ordította.

– Itt vagyok – szólalt meg a nő a kerevet végéről. – Felébredtél, kedvesem?

– Meg van bilincselve a kezem!

– Csak bízzál bennem. Ez is hozzátartozik a játékhoz.

Kabir fel akart tápászkodni, de nem lehetett: lábát is összekötözték.

– Ez nem tetszik nekem! Azonnal oldozz ki!

– Ne akarj mindent elrontani, hiszen már itt is vannak a szereplők. Összesen hárman. Te vagy az egyik, én vagyok a másik. Mit szólsz, micsoda meglepetés!

Kabir lihegett és izzadt a harsogó zenében, a vakító fényben. Egyszer csak egy kezet érzett meztelen hátán.

– És én vagyok a harmadik – szólalt meg egy hang.

Kabir tekergette vaskos nyakát, de hiába: túl testes volt, nem tudott megfordulni.

– Mit gondolsz, ki vagyok? – kérdezte a hang.

– Elég volt ebből az ostobaságból! – ordította Kabir.

– No de kedvesem – mondta szelíden Ursula –, amikor olyan gonddal készítettük elő!

Ekkor egy erős kéz a hátára fordította. A fölötte álló férfi a jelmeztárból kölcsönzött magának ördögmaszkot, de most lassan levette. Az efendi szeme kidülledt, egész testén kiütött a hideg veríték.

– Szultán! Szultán! – üvöltötte.

– Jaj, kedves, hiszen ő már nem hallhat téged – csóválta a fejét Ursula. – A motorcsónak alján hever, és várja, hogy csatlakozz hozzá. – Néhány fokkal hangosabbra állította a zenét, Ibrahim pedig lovaglóülésben Kabir fölé telepedett, és egy mozdulattal kirántotta tőrét a hüvelyből.

– Tárgyaljunk! Tárgyaljunk inkább! – rimánkodott Kabir.

– Nem bánom. Beszélj – mondta Ibrahim.

– Pénzt adok... Milliókat! Annyi aranyat, hogy fürödhetsz benne!

– Mégis, hány millióra gondolsz? – érdeklődött.

– Akármennyire. Ötre, tízre... akár többre is...

– De akkor nyomomra bukkanna a rendőrség.

– Nem, nem, ettől ne félj! Most azonnal idehozatom. Készpénzben.

– Hallod ezt, Ursula? Pénzt ajánl nekem.

– Hazudik. A bankárja meg ő titkos jelszavakkal érintkeznek.

– Nem hazudok! Nincs semmiféle hátsó gondolatom! Tisztességes üzletet ajánlok!

Ibrahim visszakézből keményen arcul ütötte, aztán a tarkóján nőtt fürtöknél fogva durván felrántotta a fejét, és belenézett a másik rémült szemébe. Kabir sírt, és összefüggéstelenül motyogott. A hadzsi ajkán halvány mosoly futott át. Nagy volt a kísértés, hogy minél hosszabbra nyújtsa Kabir gyötrelmeit. Mit tegyen? Korbácsolja meg talán? Gonosz élvezet remegtette meg Ibrahim tagjait. A zene mennydörgött, a fények vadul villóztak. Ó, Allah, micsoda gyönyörűség ez – gondolta.

Intett Ursulának, hogy kapcsolja ki a zenét.

– Így jó. Most a szíve utolsó dobbanásait is hallhatjuk. – Dermesztő csend lett, amelyet csak a három ember kapkodó lélegzete és Kabir nyüszítése tört meg.

– Amikor még a beduinok között éltem, láttam, hogyan büntet meg nagybátyám, a nagy Valid Aziz egy fiút, aki meggyalázta egyik legkedvesebb lányát. Ha ügyesen csinálják, a bűnös a saját vérében fullad meg; tiszta munka, alig hagy nyomot. És még azt is hallani, hogyan távozik a testéből a levegő.

– Társammá teszlek... mindenben osztozunk... vagy akár tiéd lehet az egész... Nekem semmi sem kell... Milliókat...

A tőr hegye lesiklott Kabir ádámcsutkáján a kulcscsontok érintkezéséig, ahol a légcső enyhén kidudorodik. Ibrahim beledöfött a torkába. A tőr lassan egyre mélyebbre hatolt.

– Irgalmazz... Mindent beismerek...

– Csak az a baj, hogy valahányszor kinyitod a szád, a penge mindig valamivel mélyebbre hatol. Így!

A tőr körül gyűrű alakban szivárgott a vér. Ibrahim néhány pillanatig ebben a helyzetben tartotta, és kéjesen gyönyörködött Kabir kínlódásában. Ursula odalépett mellé, és leköpte az áldozatot. A penge ismét néhány milliméterrel mélyebbre hatolt.

– Túlságosan élvezed ezt a munkát, Ibrahim.

– Úgy van.

– Én nem akarok olyan vadállat lenni, mint ő. Végezz vele.

– Mindjárt... Mindjárt...

A levegő sziszegve szökött az átszúrt torokba, aztán összekeveredett az egyre bővebben patakzó vérrel, és a sziszegésből hörgés lett. Ibrahim ismét egy parányival mélyebbre szúrt, hogy aztán ismét mozdulatlanul tartsa tőrét. A vér most már sugárban lövellt a sebből.

– A végén mégis mindent összemocskolsz – szólt a nő. – Fejezd már be.

– Csak még egy kicsit... Látod, már száll ki belőle az élet. – Kabir mondani akart valamit, de a szájából is vér ömlött.

– Hagyd már abba! – sikoltotta Ursula.

– Hah! Hajahó! – üvöltötte a hadzsi, és kirántotta a tőrt, majd markolatig döfte az efendi szívébe. – Haj! Hajahó!

Kihúzta a fegyvert, és ott állt, lihegve a gyönyörtől. Ursula behunyt szemmel hozzá dőlt.

– És most szeretkezünk, Ursula!

– Megőrültél?

– Igen, megőrültem. Vetkőzz le, szeretkezünk!

Lerúgta Kabirt a kerevetről; a test súlyosan csúszott le a lépcsőn. Szinte egyazon lendülettel dobta Ursulát a holttest helyére, és rávetette magát. Ami ezután következett, kín volt és boldogság, a hét mennyország és a pokol tüze. És egészében éppoly csodálatos, mint Ursula maga.

Aztán plasztiklepedőkbe csavarta a holttestet, Ursula pedig összetakarított. Utána kivonszolták a tetemet a dokkba, s minden teketória nélkül a motorcsónakba dobták, a Perzsa mellé. Mialatt Ibrahim nehezéket kötött Kabir lábára, Ursula egy zsákba tömködte a tányérokat, melyekről Szultán evett, hogy az áldozatokkal együtt ezt is a vízbe dobják. Néhány pillanat múlva már kint jártak a tó közepén.

 

Egy ideig mindketten Zürichben maradtak, mintha mi sem történt volna. Kabir efendiről sokan tudták, hogy időnként minden magyarázat nélkül napokra, sőt hetekre eltűnik. Két hétig nem is kereste senki; feltételezték, hogy valami sürgős ügyben Szaúd-Arábiába repült. S amikor már hivatalosan is eltűntnek nyilvánították, akkor sem merült fel bűntény gyanúja: nem volt holttest, nem voltak tanúk, nem találtak semmi áruló nyomot. A rutinszerű vizsgálat után a rendőrség csak annyit közölt, hogy az efendi és testőre ismeretlen okból eltűnt. A svájciakat tovább nem érdekelte az ügy.

Mire lehullott az első hó, a döntőbírósági tanácskozás teljes zűrzavarban feloszlott, s egy dermesztően hideg decemberi napon Emma Dorfmann asszony és Franz, a pincér kikísérte Ibrahimot a repülőtérre. Hosszú utazás várt rá, amíg hazatér.

Ursula még néhány hétig Zürichben maradt, aztán feltűnés nélkül elhagyta az országot. Valahol már várta a vagyon, melyet Kabir mellett, a hosszú évek során gondosan felhalmozott.