Második fejezet

Noha nevét már említettem jelen emlékiratomban, Louis de Gonzague, Nevers hercege itt jelenik meg először testi mivoltában. Holott sokszor találkoztam vele a királyi udvarban, ahol nagyon is feltűnt III. Henrik alatt, lévén igen tekintélyes és szokatlan férfiú: mélyen katolikus, mégsem ligapárti, ádázul hugenottaellenes, mégis ellenzője lemészárlásuknak, s noha nagy tisztelője a pápának, nem óhajtotta neki feláldozni a gallikán egyház érdekeit.

Apja, Mantova hercege után olasz volt, házasság útján lett Nevers hercegévé, miután elvette Henriette de Cléves-t, a nevers-i hercegség örökösnőjét. Attól fogva Franciaországban és az udvarban élt, Medici Katalin köréhez tartozott, voltaképpen franciának tekintette magát, és hűségesen szolgálta előbb III. Henriket, majd IV. Henriket is megtérése óta; mi több, megpróbálta őt a pápával elfogadtatni, de hasztalan, ami roppantul elkeserítette; pedig nem volt szüksége újabb keserűségre, lévén természettől fogva epés és szerfelett kötözködő, magas rangjára mérhetetlenül büszke, haragjában félelmetesen ádáz, egyszóval sértődésre, civakodásra, pereskedésre hajló ember. Sokszor elgondoltam: természete belülről kifelé hatván, magához hasonította arcát is, testét is, mert termetére nézve kicsi volt, satnya, göcsörtös, arca sovány és merő ránc, szája megvetően lebiggyedt, szeme villámokat lövellt. Örökké feketében járt, s ámbár ő maga gyakran hallgatag volt mások társaságában, egy szót el nem szalasztott, s metsző pillantása folytonosan ide-oda cikkant. Amikor nem pereskedett éppen ezzel vagy azzal, tulajdon lelkiismeretével civódott, szüntelenül azon töprengve, helyes volt-e III. Henriket tovább szolgálnia annak utána, hogy az kibékült IV. Henrikkel, illetve IV. Henriket, minekelőtte áttért volna. Egyébiránt igen szellemes és tudós férfiú volt, különösen a haditudományban, mivel sok időt és stúdiumot fordított az ostrom és az erődítés művészetére.

- Uram - mondta ridegen, amikor végre kegyeskedett fogadni, minekutána egy jó óra hosszat váratott az előszobájában -, ha őfelsége maga nem kívánta volna, soha nem fogadtam volna kegyelmedet, mert édesapja megátalkodott hugenotta, és kegyelmed sem egyéb, úgy-ahogy katolikusra mázolva.

- Excellenciás uram - mondtam kurta bókkal és némi éllel -, apám, ha százszor hugenotta is, igen vitézül szolgálta a csatamezőn II. Henriket és IX. Károlyt. Sohasem volt hajlandó fegyvert fogni III. Henrik ellen, bármint buzdították is rá a református vezérek. És végezetül, mihelyt IV. Henrik trónra lépett, idős kora ellenére kardjával és vagyonával nagylelkűen országunk jogos királyának segítségére sietett. Hercegséged tehát kénytelen Mespech báróját a „nem lázadó hugenották” közé sorolni, akikre híres, 1572-es jelentésében csak egy igen enyhe büntetést mért volna: javaik egyhatodának elkobzását. Nos, excellenciás uram, apám ennél jóval többet adott önként IV. Henriknek, hogy a Liga és a spanyolok ellen diadalra segítse fegyvereit. Ami Mespech báró négy élő gyermekét illeti, ők valamennyien áttértek a katolikus hitre, édesanyám, Isabelle de Caumont hitére, jómagamat sem kivéve. És merem állítani, méltóságos uram, hogy megtérésünk őszinteségében nincs több oka kételkedni, mint a királyéban.

Nevers herceg kifürkészhetetlen arccal hallgatta végig kisded szónoklatomat, szemét merőn az enyémre függesztve. De úgy tetszett, tekintete megenyhült, amikor elhallgattam, és hangja is vesztett valamit iménti élességéből.

- Uram - felelte -, beszéde nemcsak ügyes volt, hanem becsületes is, mi több, észokokra hivatkozott, s ez mindig nagy hatással van rám, mert szeretem ítéleteimet az értelem fényével megvilágítani. Mindazonáltal III. Henrik oly nemesúrnak tartotta kegyelmedet - ezt maga mondta nekem -, ki csak azért „adta be a derekát”, azért „járt kényszerre”,[13] hogy őt szolgálhassa.

- Szegény, hőn szeretett uram és gazdám azért ítélt így - feleltem mosolyogva -, mert ő maga igen jámbor volt, mint excellenciád is tudja. Zarándoklatokra, körmenetekre járt, ostorozta magát, sokszor vonult vissza elmélkedni egy-egy kolostorba. De ugyan hogy válhatott volna belőlem buzgó katolikus, holott vajmi langyos voltam már hugenotta hitemben is, és a papok oly kegyetlenül üldözték családomat, engem sem kímélve? És végezetül, nagyuram, ha hallgat az észokokra, hadd kérdezzem meg: eszes dolognak tartja-e ily aprólékosan tudakozódni hitemről, holott amikor nagyuram legutóbb Rómában járt, maga tiltotta volt meg és teljes joggal a kíséretében lévő három püspöknek, hogy alávessék magukat az inkvizíció kijelölte bíboros egzámenjének, amit pedig maga a szentatya rendelt el.

- Ez ég és föld! - szegte fel indulatosan a fejét Nevers herceg, s szeme lángot lövellt. - Három francia püspököt a pápai inkvizíció elé hurcolni, holott nincs más bűnük, csak az, hogy a francia királyt megtérítették, ez halálos sértés volt Franciaország királyára és rám, az ő követére nézve!

- Csakugyan - bólintottam -, csakhogy én nem szárnyalok ily fennen. És minthogy jelen megbízatásom nem spirituális természetű, nem látom be, milyen jogon kellene katolikus hitbuzgalmam mibenlétét megvitatnunk.

- Márpedig megvitatjuk, ha én úgy akarom - viszonozta Nevers hercege oly gőggel, hogy a lélegzetem is elállt bele; és a szeme úgy elfeketült, hogy túltett ruháján is.

- Ez esetben - szóltam, amikor magamhoz tértem -, kegyeskedjék excellenciád elbocsátani, mivel nem tudom, uram és gazdám, a király felhatalmazását bírja-e arra nézve, hogy ilyen inkvizíciónak vessen alá.

Azzal mélyen meghajoltam eme fekete ördög előtt, és meg sem várva, hogy kegyelemben elbocsásson, máris sarkon fordultam volna, amikor ő így kiáltott fel:

- Uram, nagyon kérem, foglaljon helyet! Amit mondtam, csak azért mondtam, hogy kifürkésszem: milyen fából faragták, és elégedetten tapasztalom: kardvasa úgy riposztozott az én vágásomra, hogy nem hajolt meg bele.

A teremburáját, gondoltam, se la scusa non é vera, é ben trovata,[14] és gyors észre vall. Hanem ami engem illet, én inkább azt hiszem, ez a kis méregzsák herceg attól fél: a király nemtetszé-sét vonná fejére, ha tovább feszítené a húrt. Erre a gondolatra sietve helyet foglaltam, eleget téve Nevers herceg megkésett, udvarias felszólításának, és eltökélt, de barátságos arccal s némi könnyed büszkeséggel vártam a folytatást.

- Uram - a herceg hangja most a csörgedező patakot idézte, hanem a tekintetének nem parancsolhatott annyira, hogy meg ne villanjon benne holmi kihívás és bosszúság -, mindenekelőtt engedje meg, hogy emlékezetébe idézzem, nem „excellenciás úrnak” kell szólítania, hanem „fenségnek”, mivel uralkodó herceg vagyok.

- Nagyuram - siettem bókolni -, úgy hittem, retheli hercegségét fiaurára ruházta át.

- Csak a haszonélvezetet - felelte a herceg -, a rang enyém.

- Tehát hercegi fenséged bocsánatát kérem - feleltem, újabb bókkal. - Egyébiránt - siettem folytatni, hogy átvegyem a beszélgetés irányítását - éppen e tárgyban, Champagne és a Rethel-vidék dolgában kértem fenségedtől kihallgatást, lévén ez az északi tartomány igen nagy fontosságú őfelsége szemében, mivel utat nyithat a Flandriából jövő spanyol inváziónak, és e percben Mayenne hercegének, az ifjú Guise hercegnek és Saint-Paul úrnak a kezén van.

- Saint-Paul úrnak! - kiáltotta a herceg, akit majd felvetett a méreg, kezét égnek emelve. - Saint-Paul úrnak! - hörögte felugorva, és úgy izgett-mozgott, pörgött maga körül, mint holmi kis bogár egy üvegkehelyben, és közben úgy pattintgatta ujjait, mint a bolond. - Haj, Siorac uram! Haj, márki! Kegyelmed egy ördögből kettőt és két ördögből hármat csinál, ha eme fertelmes ipsét úrnak és szentnek nevezi, holott se nem úr, se nem Saint, és meglehet, még Paul sem, hanem a legártalmasabb, legelviselhetetlenebb kis féreg, akinek Isten megengedte, hogy földünkön csússzék-másszék!

Hát ezt „jól megmondta”, gondoltam, és mivel Saint-Paul eme hevenyészett képéből arra következtettem: a kidolgozott arcmás még szebb lesz, nyomban arra kértem a herceget, fesse őt le nekem tetőtől talpig, mivel őfelsége, mint a herceg gondolhatja is, nem éppen jóakarója az ipsének, s én ez ügyben őfelsége szeme vagyok és karja, s a szemnek fény kell, a karnak fegyver. Amit ne úgy érts, olvasóm, mintha szándékomban állt volna Saint-Pault megölni. Nem vagyok alkalmas effajta munkákra. És ha mégis megöltük Saint-Denis-ben Aumale lovagot, Miroul meg én, az csak azért esett meg, mert rám lőtt, mielőtt kihívhattam volna becsületes párbajra, amire nagy okom volt, mióta a lovag nem átallotta a tours-i Saint-Symphorien templom feldúlása alkalmával megbecsteleníteni a szegény R. kisasszonyt, ki akkor alig tizenkét esztendős volt.

- A gazember - ült vissza a helyére Nevers herceg, és nekem is intett: üljek le (mert tiszteletem jeléül felálltam, amikor ő úgy ugrott fel, mint ördög szokott a dobozából) -, a gazember nem ismer se hitet, se törvényt, se neve, se java, hisz csupán Nangis úr háznagyának a fia. Nangis úr elkövette azt a hibát, hogy e férget apródjává léptette elő, s fegyverforgatásra fogta, s a csirkefogó jól meg is állta ebben a helyét, lévén merész is, eszes is, és fürge. Úgyhogy elnyervén az elhunyt Guise herceg, azaz a Sebhelyes kegyét, ezereskapitány lett a Liga seregében Saint-Paul néven, és feleségül vett egy csinos, gazdag és igen jó házból való özvegyasszonyt. De, uram, kegyelmed mosolyog - szakította félbe önmagát a herceg, és haragos pillantást vetett rám.

- Kérem hercegi fenségedet, ne vegye zokon e mosolyt - szóltam. - Arra gondoltam, hányan és hányan vannak a ligások között, kik hála testvérháborúinknak, úgy vetődtek a felszínre, mint a tajték, s olyan porlékonyak is, mint az. Példa rá: a Tizenhatok, Párizs valódi királyai az ostrom alatt...

- Az is valami? - vont vállat a herceg. - Van náluk rosszabb és még rosszabb is. Egy nappal azután, hogy a Sebhelyest kivégezték Blois-ban és fiát, Joinville hercegét fogságra vetették, III. Henrik kinevezett Champagne kormányzójának, részint hűségem jutalmaképpen, részint mivel retheli hercegségem szomszédos eme tartománnyal. De soha nem vehettem birtokomba a kormányzatom alá eső területet, mivel Mayenne és a közeli Flandriából jött spanyol szövetségesei ragadták magukhoz Reimst és környékét, és ugyanezen okból még Rethelbe sem merészkedhettem el, melyet, mint már mondtam, fiamra testáltam volt. Nos, Joinville herceg távollétében, akit előbb III. Henrik, majd IV. Henrik fogságban tartott, Mayenne kinevezte fentmondott ravasz és bűzhödt Saint-Pault Champagne fővezérévé, majd nem sokkal később Franciaország marsalljává! Jól hallotta! Franciaország marsalljává nevezték ki ezt a sehonnait, aki megittasulva új keletű dicsőségétől és hallatlan felemelkedésétől, rettegésben tartotta Champagne-t, számos megerősített helyet ragadott el fiamtól, és fiam tőlem örökölt címét bitorolván, kikiáltotta magát Rethel hercegének.

- A teremburáját! - hűltem el. - Páratlan pimaszság!

- Hej, uram! - bömbölte a kis herceg fel-felugorva karosszékéről, melynek karfáját két kézzel markolta meg -, a semmirekellője még tovább ment mértéktelen pimaszságában! Írt nekem! Volt képe az alábbi levelet intézni hozzám - vonta elő zekéjéből az írást a herceg -: „Uram (figyelje meg, márki, hogy ez a lókötő senki még csak »nagyuram«-nak sem szólít egy uralkodó herceget!), uram, gondolom, szeretné, ha a rethelbeliek békében élnének. Uraságodnak van egy fia meg egy lánya. Nekem is van fiam és lányom. Házasítsuk össze őket, és akkor megegyezhetünk!” Igen, jól hallotta! Ez a nyomorult féreg nem érhette be azzal, hogy fiamtól elragadja hercegségét, hanem még rokonságba is akart volna keveredni velem!

- És mit felelt hercegi fenséged? - kérdeztem. - Hogy a Gonzagák híres itáliai hercegi család, melynek eredete az ősidők homályába vész?

- Ugyan dehogy! - rázta a fejét a herceg. - Eszemben sem volt ennyire megtisztelni ezt a senkiházit! Márki - folytatta elkomorulva -, én keresztény vagyok és hithű keresztény, mégis úgy vélem, vannak helyzetek, melyekben a bennem élő keresztény kénytelen fejet hajtani a herceg előtt.

- Nagyon igaz - bólogattam, arcom kifejezését az övéhez igazítva.

- Tehát ezt feleltem neki - pattant fel a herceg (és mondanom sem kell, nyomban követtem példáját). - „Kapitány (nem neveztem marsallnak, képzelheti, hiszen nem a királytól nyerte el e címet), kapitány, ha valaha kézre kerítem, a torkán nyomom le a levelét. Majd megparancsolom embereimnek: kössék fel az első tölgyfára, egy papírból kivágott hercegi koronával a fején.” Márki, eztán több csapdát is állítottam ennek a gazfickónak, de mindegyiket elkerülte. És mára oly hatalomra tett szert Champagne tartományban, hogy még Joinville hercegének - ki időközben megszökött a király börtönéből és csatlakozott hozzá - sem sikerül őt engedelmességre bírnia.

Amikor másnap röviden beszámoltam őfelségének a herceg szavairól, némán hallgatott, megállás nélkül fel-alá járkálva sátrában kurta, inas lábán (mert egy pillanatig sem bírta ki ülve), majd amikor befejeztem mondókámat, megállt, és felém fordítva hosszú orrát, megkérdezte, miközben élénk és fürkész pillantást vetett rám:

- Szakállas, mi most a véleményed Saint-Paulról?

- Hogy az ifjú Guise herceg felségedhez fog csatlakozni egy szép napon, és meglehet, Mayenne maga is, de Saint-Paul kapitány nem, ő soha!

- Miért, Szakállas?

- Mert olyan magasra jutott ő, ki legalulról jött. Ma Franciaország marsallja, egy tartomány fővezére, és már Rethel hercegének is kinevezte magát. Jól tudja, hogy mivel szerény családból jött, nem tarthatja meg minde címét, ha felségeddel megegyezik. Ezért inkább spanyollá vedlett.

- Helyes az okoskodás - bólintott a király. - Hát Nevers hercege? - csillant föl a szeme, s húzódott gunyoros mosolyra szája hosszú orra alatt. - Vele hogy boldogultál?

- Előbb rosszul. Aztán jól.

- Nevers gesztenye - nevetett rám a király. - A burok tüskés. A bél jóízű. Mi több, ő az egyetlen ez ország nagyjai közül, aki alattvalói hűségből szolgál. Aj, Szakállas! A nagyok! A nagyok! Minél többször vagyok szolgálatukra, annál több bajt hoznak rám! Bouillon herceg, aki annyit köszönhet nekem, áttérésem ürügyén ellenem lázítja hugenottáimat. Mercoeur hercege azon ügyködik, hogy spanyol segítséggel leválassza Bretagne-t Franciaország testéről, őrült fejjel vissza akarván állítani száz évvel az időt. Épernon hercege ellenségeim támogatásával Provence-ban próbál kihasítani magának egy hercegséget. Senki sincs mellettem, még Biron se...

- Hogyan, felség? Biron?

- Haj, Biron! - hördült fel a király. - Szakállas, Biron merő hiúság és hencegés, és bárkinek, aki hajlandó meghallgatni, egészen különös dolgokat mond. Már-már arról igyekszik meggyőzni a világot, hogy ő tette fejemre a koronát! És nem kéri, hanem mondhatni, követeli tőlem Laon kormányzói tisztét, mihelyt beveszem jó városomat, máris arról fecseg, miféle erődítéseket fog ő ott építtetni, és azzal fenyeget: itt hagy a faképnél, ha nem adom meg, amit kér. Pedig nem adom meg, nem akarom, hogy e várost, mely oly közel van Flandriához, eme felfújt hólyag kormányozza, mert képesnek tartom arra is, hogy mihelyt kissé rosszabbul áll a szénám, spanyol segítséggel végeérhetetlen perpatvart zúdítson a nyakamba... Hej, Szakállas, nem könnyű uralkodni, különösen nem ebben az országban.

- De a nép szereti felségedet!

- A nép, a nép - hajtotta le keserűen a fejét a király. - Tegnap kigúnyolt. Ma megéljenez. De ha holnap megvernének, legyőzőmet ünnepelné. Nem, Szakállas, a király nem bízhat a népben, ahogy a nagyurakban sem, és a legkevésbé - fogta hirtelen halkabbra a hangját, egy pillantást vetve maga köré - a jezsuitákban...

- Sire - mondtam -, felséged sosem szűkölködött igen jó, urukat szívből szerető és hű szolgákban.

- Valóban! Valóban! - kiáltotta Henrik, megfeledkezve róla, hogy e kifejezés használata hugenottára vall. - De ez a hűség személyemnek szól. Azok közül, akikről te beszélsz, igen kevesen fogják fel az ország valóságos, nagy érdekeit.

- Remélem, Sire - feleltem mosolyogva és bókolva -, hogy engedelmével egy napon ezek közé számíthatom majd magam.

- Erre majd akkor felelek, ha visszatértél Reimsből! - És miközben arca visszanyerte szokott élénk és éber kifejezését, a király nevetve hozzátette: - Lóra, Szakállas, lóra! Indulj lóhalálában! És ott, ahová sietsz, munkálkodj ügyesen az ország üdvéért!

Csakugyan odasiettem, sógorommal, Quéribusszel és az ő „nagy és szép'' kíséretével, melynek parancsnokságát átengedte volt nekem. Nagy kíséret volt, hisz vagy negyven lovat számlált, és mi több, oly gyors lábú lovakat, hogy amikor egy ízben kiküldtem felderítőimet előre, jobbra és balra, és egyikük zihálva jött jelenteni, hogy csaknem belefutottunk egy igen nagy létszámú ligacsapat karjaiba, menekülőre fogtam a dolgot, és meg is kerültem a ligásokat úgy, hogy ámbár észrevettek, nem érhettek a nyomunkba, csak nyelhették a lovaink felverte port...

E kellemetlen találkozás után jóval lassabban és megfontoltabban haladtunk, és ámbár Laon igazán nincs messze Reimstől, s az utat egy nap alatt is megtettük volna (különösen ilyen ragyogó hátasokon!), erdőkön és berkeken vágtunk át, ahol csak tehettük, az est leszálltától hajnalhasadásig kocogva, nappal a szabadban táboroztunk, és a kisvárosokat, falvakat ívben elkerültük.

Nem sokkal napkelte előtt egy dombocskáról megpillantottuk a látóhatáron a szürkés ködbe burkolózó Reims falait. Azonnal megparancsoltam kíséretünknek, szálljanak le a lóról és vessék le vértjüket, nem akartam ugyanis teljes harci díszben megjelenni Reims alatt, nehogy ránk lőjenek a bástyák tetejéről.

- Istenemre, fivérem - szólalt meg Quéribus -, mindez szép és jó! De hogyan jutunk be Reims városába?

- Mint bárki más: bebocsáttatást kérünk a kapuerődnél.

- Hogyan? Megkockáztatjuk, hogy felkoncolnak, mihelyt belépünk, vagy ha nem, hát legalább tömlöcre vetnek, hogy váltságdíjat fizettessenek értünk?

- Az effajta megbízatások - feleltem én mosolyogva - mindig némi kockázattal járnak. Ám két ütőkártyánk is van: az első, hogy kegyelmed az ifjú Guise herceg unokatestvére. A második: hogy én egy levelet hozok neki édesanyjától.

- Az első csak akkor lenne hasznunkra, ha Saint-Paul nemesember lenne. Ám egy efféle csirkefogó nem tiszteli a vérségi köteléket.

- Ami pedig a másodikat illeti - így La Surie ura -, fogadom, Saint-Paul kését torkunknak szegezve kényszerítene: adjuk át neki a levelet, és mihelyt elolvasta, darabokra tépné, bennünket pedig, úgy lehet, megöletne, amiért az eretnekkel cimborálunk.

Én mit sem feleltem neki, hanem rászóltam katonáinkra: siessenek a vetkezéssel, és üljenek mihamarabb újra nyeregbe, mert pirkadatkor el akartam érni a városkaput. Az igazat megvallva, szívesen elidőztem volna azon a dombocskán, ahol friss szellő lengedezett, és szépen rezegtette a jegenyenyárfák nemrég kibújt levelecskéit. Mialatt embereink sietve vetkeztek és az öszvérekre málházták vértjeiket, kenyeret és bort osztottam szét a katonák között, és meghagytam nekik: kössenek csomót a nyelvükre, meg ne gyújtsák puskájuk kanócát, és viselkedjenek szerényen és barátságosan a városlakókkal, soha ne vágjanak haragos képet, ne kérkedjenek, és ne kapkodjanak a kardjuk után. Végezetül, amikor az utolsó öszvért is megrakták és az utolsó falatot is lenyelték, kiadtam a jelt az indulásra, de nem fúvattam meg trombitánkat. Jómagam is nyeregbe szálltam és az élre lovagoltam, jobb oldalamon Quéribus, bal oldalamon La Surie ura, szorosan mellettem.

- Miroul - mondtam -, meggondoltam a dolgot, és úgy hiszem, igazad van: csakugyan nem tanácsos rögtön szóba hoznunk a hercegné levelét; az annyit tenne, mint önként belesétálni a csapdába. De szólhatnánk, példának okáért, az úrnő hallatlan pénztelenségéről és arról, hogy fiától segítséget kér és remél, ezt Joinville herceg bízvást elhiheti, hisz neki magának is négyszázezer aranyra rúg az adóssága, a király szerint.

- Ötszázezerre - jegyezte meg Quéribus. - Még nagyapjától és apjától örökölte. Sok pénzükbe került az a Guise-eknek, hogy francia királlyá akartak lenni.

- Arról az apró kellemetlenségről nem is szólva - vetette közbe Miroul -, hogy sorra legyilkolták őket.

- Ami azt a levelet illeti, mely csakugyan vesztünket okozhatná, eltüntetem.

És azzal hagyva, hogy azok ketten tovább lovagoljanak váll váll mellett Reims felé, én a sor végéhez kocogtam, megkerestem Pisseboeuföt, félrevontam, és sotto voce okcitánul azt mondtam neki:

- Pisseboeuf, egy levél van nálam az ifjú Guise herceghez édesanyjától, ha ez Saint-Paul kezébe kerülne, a nyakunk bánná. Magadhoz vennéd? Nem valószínű, hogy a ligások egyenként átkutassák kíséretünk mind a negyven tagját.

- Még ha azt tennék is, nálam ugyan meg nem lelnék. Hol az a micsoda?

- Várd meg, míg kíséretünk befordul abba a kanyarba, amelyet magad előtt látsz. Nem akarom, hogy bárki meglásson, amikor átadom. De van-e hova rejtened?

- Istenemre! - szegte fel a fejét Pisseboeuf -, mindmáig olyan szegény lennék, mint Jób, ha nem tanultam volna meg, hogyan rejtsem el csata után azt a keveset, amit zsákmányoltam, a fosztogatók elől. Hát csak ennyi az egész? - kérdezte, amikor a kanyar oltalmában átadtam neki a levelet. - Ez igazán semmiség. Az aranyakat sokkal bajosabb eldugni, mert nehezek, ha fény esik rájuk, csillognak, és csörömpölnek.

Azzal megnógatva lovunkat, utolértük a kíséretet, ahol Poussevent, akit már-már megijesztett elválhatatlan társának hátramaradása, sietett tőle megtudakolni okcitán nyelven, ugyan miért maradt le.

- Komám, köss te is csomót a nyelvedre - intette le Pisseboeuf -, ha nem akarod, hogy oda pisáljak, ahol a szeleid teremnek.

Amire Poussevent sértődés és harag nélkül nagyot nevetett.

- Fivéremuram - fordultam Quéribushöz -, arra kérem, hadd váltsak négyszemközt néhány szót kegyelmeddel.

Ennek hallatán La Surie ura féltékenységtől emésztve és elkomorulva visszafogta lovát, míg a kíséret utol nem érte. Mi ketten ezalatt kőhajításnyira elébük vágtunk.

- Fivéremuram - kezdtem rá -, igazat mondok-e, ha kijelentem: kegyelmed jóval fölöttem áll szépség, előkelőség, jólneveltség, öltözködés, nemesi eredet dolgában, s a víváshoz, a labdajátékhoz és mindenfajta hadimesterséghez is jobban ért?

- Csakugyan - felelte Quéribus, aki nem volt híján észnek -, de...

- Miféle de?

- De ennyi méz után némi epének kell jönnie.

- Ezt szépen mondta, fivérem. Hanem az az epe nem olyan keserű. Íme: elismeri-e fivérem, hogy ezzel szemben én felülmúlom kegyelmedet bizonyos ügyesség dolgában, mellyel nehezen kezelhető embereket kezelek és irányítok?

- És ha elismerem?

- Akkor megkérhetem rá: engedje meg, hogy én vessem el a kockát s én keverjem a kártyát Saint-Paulnál. Kegyelmed úgy tehetne, mintha rosszullét vagy betegség bántaná, miáltal ürügye lenne hallgatni, s a kormányrudat nekem átengedni.

- Tehát mégiscsak jó komédiásnak tart?

- Annak bizony. Szemtanúja voltam, amikor kis híján elalélt, hogy a szép hölgyeket könyörületre bírja.

- Uram - mosolyodott el Quéribus -, meggondoltam: szabad kezet adok kegyelmednek Saint-Paul dolgában, hisz velem is oly ügyesen bánik!

- Fogadja hálás köszönetemet!

- Ideszólíthatom La Surie urát? - kérdezte Quéribus. - Most duzzog. És szeretném őt magam tájékoztatni a dolgok állásáról.

- Nosza! - feleltem, és ő máris hátrafordult nyergében, és intett Miroulnak, jöjjön közelebb. Mihelyt La Surie ura mellénk ért, Quéribus rákezdte:

- De La Surie uraság, abban maradtunk Siorac márkival, hogy mihelyt tárgyalásunk Saint-Paullal kínos fordulatot vesz, én rosszullétet színlelek, s mert nem szeretnék aléltan földre zuhanni, arra kérem kegyelmedet, maradjon a közelemben, és siessen alkalomadtán segítségemre.

- Márki úr számíthat rám - felelte vidáman Miroul. Mindjárt felfogta, hogy nem tartottam kívánatosnak Quéribust tanú előtt erre kérni, nehogy megsértsem.

Ekkor fél mérföldre lehettünk Reimstől. Zekében lovagoltunk, hármas sorokban, s igazán nem festettünk harciasan. A nap még nem kelt fel, de keleten apró fehér fényfolt jelezte: nemsokára előbukkan.

- Saint-Paul mancsába adni magunkat annyi, mint a farkas torkába dugni a fejünket - vélte Quéribus.

- Imádkozzunk - nevetett Miroul -, imádkozzunk azért, hogy Guise keze megmentsen minket Saint-Paul mancsától!

Miroul, amilyen rettenthetetlenül bátor volt és kész engem a halál torkába is követni (ahonnan nemegyszer hozott már vissza), most is felajzott volt és víg, mint a pintyőke. Quéribus nyugodt, noha kissé sápadt. Én magam újra átéltem félelemnek és lelkesültségnek azt a különös egyvelegét, mely mindig elfog a veszély küszöbén; immár sok éve ez az érzés teszi ki életem szövetét, olyannyira, hogy hiszem: hiányozna, ha le kellene mondanom róla.

Fák sűrű sora takart el az őrök szeme elől, és mert észrevettem: ha egyenesen haladunk tovább, egy várkastély oldalkapujához jutunk, és azt gondoltam: Saint-Paul alighanem e kastélyba szállásolta el spanyoljait, jónak láttam nagyot kerülni, amíg még kívül esünk az őrök látószögén, hogy a fal nyugati kapujánál kérjünk bebocsáttatást, melyet feltehetőleg polgárőrök vigyáznak. És jól is tettem, mert noha e kapu fölött kis erőd volt, és bástyák fogták közre, melyeken láttunkra sörteként meredezett fel a sok muskéta, mégsem lőttek ránk, úgyhogy volt időm a kis erődig léptetni, melynek ablakszemén át egy bennünket leső sisakos fejet pillantottam meg. Megállítottam lovamat, meglengettem tollas kalapomat, és jó hangosan így szóltam:

- Uraim, Reims város polgárai és lakosai, Quéribus márkinak van szerencséje általam bebocsáttatást kérni kelmetektől avégből, hogy meglátogassa rokonát, Guise herceget.

- Uram - felelte a sisakos ember -, én csak őrmester vagyok, s nem bocsáthatom be kegyelmeteket. De kérem, várjanak egy kis ideig. Máris elküldök a nép hadnagyáért.

Szólt és eltűnt az ablakszemből, és én egyedül maradtam, úgy értem, egyedül a bástyák lőrésein át rám célzó muskétákkal, melyek egyébiránt lassacskán égnek emelkedtek, mivel szerencsémre a puskapor helyett most a szavak beszéltek, a kérdések sokaságából ítélve, amellyel elárasztottak.

- Honnan jön, uram? Ligapárti? Vagy a navarrai híve? Mi van Párizzsal? Járt-e Laonnál?

- Uraim - írtam le újfent nagy félkört kalapommal -, nézzék el nekem, ha a válaszadással bevárom a város hadnagyát.

- És kegyelmed kicsoda, uram? - kiáltotta egy sztentori hang.

- Uram - feleltem, röpke hallgatás után -, született francia vagyok, és a mai időkben ezt büszkén vallom.

E mondást, melynek fullánkja is volt, célzata is - hisz a város nemkívánatos vendégei ellen irányult -, nevetés és helyeslő felkiáltások fogadták, s így alkalmam volt meggyőződni róla, hogy Saint-Paul uralma a falakon belül pusztán erőhatalomra és kényszerre épül.

- Nemesember-e uraságod? - kérdezte az iménti hang.

- Az vagyok, uram.

- És kihez tartozik?

Erre a kérdésre kész volt a feleletem.

- Guise hercegéhez, akit Isten óvjon!

- Isten óvja! - visszhangozták néhányan a bástyákon, de nem mindannyian.

Hohó!, gondoltam. Még a Guise-ek sem valami népszerűek a kormányzóságuk alá eső területen! Meglehet, eme gyümölcs immár megérett gazdám számára.

- Uram - szólt most egy másik, élesebb és nem oly sztentori hang, mint az előbbi. - Azért jött-e, hogy megszabadítson bennünket, hisz tudja, kitől?

E kérdésre síri csend támadt a bástyákon, s mert úgy véltem, nagy veszedelmet hozhat ránk, akár igennel, akár nemmel felelek rá, azt mondtam:

- Uram, nem tudom, kire gondol.

Azzal, véget akarván vetni e beszélgetésnek, mely ily veszedelmes lejtőre vitt, megsarkantyúztam kancámat, s mert az már belefáradt a sok álldogálásba, úgy megörült a mozgás lehetőségének, hogy fújt-toporzékolt, s kis híján kivetett a nyeregből, amire én, hogy visszavezessem az erény útjára, végigcsináltattam vele mindazon iskolagyakorlatokat, melyekre megtanítottam. Ez a mutatvány annyira lebilincselte a polgárőröket, hogy elnémultak. Végre megjelent a kapuerőd ablakában egy arc, és gazdája odakiáltott nekem:

- Uram, kérem, szálljon le lováról, és jöjjön a gyalogkapuhoz, azt megnyitjuk, s akkor szót érthetünk. Én Rousselet hadnagy vagyok.

Nem tehettem mást: engedelmeskedtem, de nagyon nem örömest. A teremburáját, gondoltam magamban, lám, hová süllyesztette országunkat a Liga! Az ember nem mehet többé oda, ahová akar. Ahány város, annyi királyság, a maguk kis királyaival, kicsinyke határaival és kisszerű törvényeivel.

Tehát bevonultam a gyalogkapun, kantárszáron vezetve Pompeámat, akit egy szolga átvett tőlem. Nyomban két solt csúsztattam a markába, és megkértem: csutakolja le alaposan szegény párát, hisz verejtékben úszott az iménti nagy iskolázástól. S minekutána egy őrmester elég udvariasan elvezetett az őrjárathoz, ott végre összetalálkoztam a nép hadnagyával, ki nyomban elküldte embereit, hogy négyszemközt értsen szót velem. Mindenekelőtt jól szemügyre vett, ahogy én is őt, s mert a jelek szerint mindkettőnk tetszését megnyerte, amit láttunk, végül rám mosolygott, s én viszonoztam mosolyát.

A nép hadnagya Reimsben valamiféle elöljárója a kalmárcéhnek vagy polgármester, a jó város lakosai és polgárai választják meg, és igen nagy tekintélynek örvend körükben. Mint Laonban megtudtam, e tisztség korábbi viselője, Julien Pillois hadnagy, ki ádáz liga- és spanyolpárti volt, csellel játszotta át Saint-Paul kezére Reims városát, elárulván azokat, akik őt megválasztották (és akik a királyhoz akartak volna pártolni, áttérése után). Miért is a reimsiek az áruló halála után, 93-ban Rousselet-t választották meg, akiben Saint-Paul, amint beszélték, egy cseppet sem bízott meg.

Ez a derék Rousselet olyan ember volt, akire azt mondanám: a modora szögletes, a teste kerekded, a szeme mogyoróbarna és igen eleven, arca napcserzette, de vörösbe játszó, és egész lénye vidám, ami nagyon is ínyemre volt, mert akárcsak IV. Henrik, ki nem állom a melankóliásokat. Azt tartom: ha egy ember nem szereti saját magát, ugyan hogy szerethetné és szolgálhatná embertársát? Egyszóval eme Rousselet megfelelt ízlésemnek, és ösztönömre hagyatkozva, mely azt súgta nekem: megbízhatom jó arcában, elárultam neki a nevemet és azt is, honnan jöttem.

- Istenemre, hadnagy úr - tettem hozzá -, mennyi kellemetlenséget s teketóriát kell egy vérbeli franciának kiállnia avégett, hogy egy francia városba bebocsássák! Ráadásul olyannak is, ki rokona a kormányzónak!

- Fájdalom, uram, Guise hercege csak névleg kormányzónk, mindaddig, míg meg nem győzi Saint-Paul urat arról, hogy küldje el azt a kétszáz spanyol katonát, akiket a Marskapu melletti várba szállásolt be, négy spanyol kapitány vezénylete alatt. Ezt a vártornyot velünk építtette fel erőnek erejével Saint-Paul úr, hogy spanyoljait odahelyezze, és szándékában van még négy másikat építeni a város négy kapujánál, hogy azokat is hasonszőrű várőrséggel lássa el. Ez a terve nagy ijedelemmel tölt el bennünket, reimsieket. Mert ha Saint-Paul úr végbeviszi, egészen a maga igájába hajthat bennünket, s ez nem könnyű iga, mi több: II. Fülöpébe, s az még rosszabb. Akkor örökre búcsút mondhatunk városunk előjogainak.

- De hisz a herceg nem egyedül jött Reimsbe - vetettem közbe.

- Ugyan - legyintett Rousselet -, legfeljebb hatvan emberből áll a kísérete. Ami vajmi kevés ahhoz, hogy elijessze a Mars-kapunál székelő kétszáz puskást, akik ráadásul spanyolok, más szóval: a világ legjobb katonái.

- Rousselet úr - mondtam -, ha jól értem szavait, az elnyomó iránti gyűlölet rábírhatná a polgárőröket, hogy alkalomadtán Guise uraság mellé álljanak...

- Ó, márki úr - vonta meg gömbölyű vállát Rousselet, égnek emelve mogyorószín szemét -, az én reimsi polgáraim arra jók, hogy biztos falaik oltalmából lövöldözzenek, de arra nem, hogy szembeszálljanak a kasztíliai talpasokkal.

- Mindazonáltal Quéribus úr kísérete - feleltem, rövid tűnődés után - negyven puskást számlál, Quéribus úr rendíthetetlen híve unokaöccsének, Guise úrnak, emberei kemény harcokban edzettek, talán Guise úr hatvan emberével együtt...

- Jaj, uram - rázta tagadóan a fejét Rousselet -, negyven katonáját nem veheti számításba, hisz be sem tehetik majd lábukat falaink közé, Saint-Paul úr szigorú parancsa folytán. Mostantól fogva ide senki be nem jöhet, aki nem spanyol! Saint-Paul úr még azt is csak nagy nehezen fogja megengedni, hogy a gyalogkaput félig megnyissuk Quéribus úr és egy-két embere előtt.

- A teremburáját! - kiáltottam. - Micsoda zsarnokság!

De nem folytathattam. Kopogtak az ajtón, és az őrmester, aki engem a városba bebocsátott, bedugta a félig nyílt ajtó résén a fejét, és lihegve jelentette:

- Hadnagy úr, La Tour báró idetart!

- Máris, a nemjóját! - kiáltotta Rousselet felpattanva, s a szeme ijedségről árulkodott. - Márki úr - tette hozzá halkan -, nagyon vigyázzon ezzel a La Tour báróval. Ámbár valódi báró, Saint-Paul embere! És hiába született franciának, spanyol.

Alig mondta ki az utolsó szót, belépett kopogtatás nélkül ez a La Tour, felszegett fejjel, gyanakvó tekintettel és kalappal a fején, noha Rousselet és én kalapot emeltünk előtte. Ez a kellemetlen úriember nemcsak azért keltett nyomban ellenszenvet bennem, mert oly udvariatlanul fogadott, hanem mert arcán, mely egyébiránt nem volt csúnya, ott ült az az elviselhetetlenül gőgös kifejezés, amelyet főligásaink rendre eltanultak spanyol mestereiktől, minekutána szolgájukká szegődtek.

- Báró úr - mondta Rousselet -, ez a nemesúr Quéribus márki kíséretéhez tartozik. A márki, aki unokaöccse Guise herceg őuraságának, bebocsáttatást kér önmaga, valamint a vele levő nemesurak és a kísérete számára.

- Uram - fordult hozzám a báró, fölényes pillantással -, remélem, okát tudja adni, miért kerülték meg a várost és jelentkeztek a nyugati kapunál, holott Párizsból jövet a legrövidebb út a Mars-kapuhoz vezetett volna.

- De uram - feleltem én, már-már együgyű képet vágva és újabb bókkal -, mivel úgy láttuk, a Mars-kaput spanyol katonák őrzik és egyikünk sem beszéli nyelvüket, azt gondoltuk: jobban megértetjük majd magunkat született franciákkal egy másik kapunál.

Noha a báró változatlanul pimasz gőggel tekintett rám, láttam, hogy válaszom zavarba ejti: nem tudta, minek vegye: rendreutasításnak és gúnynak vagy együgyűségem jelének. És mert sehogy sem sikerült elhatározásra jutnia, lenyelte bosszúságát, és gorombán rám szólt:

- Uram, Rethel hercegének parancsa alól nincs kivétel (ez a senkiházi nem átallta így emlegetni Saint-Pault!). Quéribus márki kísérete nem nyerhet bebocsátást. És mondott márki is csak négy emberével. Őrmester - mondta nyersen, parancsoló kézmozdulattal -, kísérje nyomban e nemesurat a gyalogkapuhoz, hogy ott Quéribus úr tudomására hozza elhatározásunkat.

Mindezt olyan hangon, hogy rendes körülmények között nyomban kikértem volna magamnak. De sajna, nem az volt a dolgom, hogy a vadkant tulajdon tanyáján móresre tanítsam, hanem hogy eljussak Guise herceghez, s az eddigiek alapján attól tartottam, ez amúgy sem lesz könnyű, ha egyáltalán sikerül.

Quéribus barátom, ki a várárok partján türelmetlenül nyújtogatta nyakát, mint a kócsag, esztelen méregbe gurult, amint az én számból meghallotta, hogy kíséretét nem hozhatja magával; arra a gondolatra, hogy kénytelen unokaöccse, a herceg elé oly hitvány kis kísérettel járulni, ami még egy polgárt is pirulásra késztetne, elöntötte a düh. Én egészen másként láttam a dolgot. Quéribus mezítelennek érezte magát emberei nélkül. Én fegyvertelennek. De végül lecsillapítottam, és újfent buzgón kérleltem, tűrje el, hogy én kezeljem s irányítsam ellenségeinket, s ő ráállt, hogy mindössze négy fővel lépjen be a kapun, s lövészeit künn hagyja, Reims falain kívül. Ő két nemesurat választott kísérőjéül, én Pisseboeuföt és Poussevent-t, és Quéribus engedelmével La Surie urára bíztam a kíséret vezényletét. Miroult ugyan kétségbe ejtette, hogy egyedül, nélküle merészkedem a farkas torkába, de megértette: alkalomadtán ő lesz egyetlen támaszunk és segedelmünk, annál is inkább, mivel bőkezűen elláttam pénzmaggal, hogy általa elnyerhesse a nyugati kapu polgárőrségének bizalmát vagy akár cinkosságát is, hisz bizonyosra vettem: természetes ügyessége folytán nagyon is alkalmas e szerepre. Úgyhogy végezetül, minekutána nem tudom, hányszor megöleltük egymást, megveregettük a másik vállát, hátát, és számtalan csókot nyomtunk egymás torzonborz szakállára, elváltunk, ami engem illet, elszorult torokkal, ami őt, könnyes szemmel.

De La Tour báró spanyol módra igen soványka bókkal üdvözölte Quéribust, aki azt még soványabbal viszonozta. A báró egyetlen intésére egész szakasznyi kasztíliai puskás fogott körül bennünket, s így vezettek el az utcák labirintusán át (melyeknek elrendezését mindazonáltal gondosan emlékezetembe véstem) egy igen szép házhoz, melynek második emeletére szállásoltak el mind-annyiunkat.

- Uraim - szólt ridegen és gőgösen a báró -, ez az emelet a kegyelmeteké, és nem látnak majd semmiben hiányt. De őrizkedjenek a földszintre lemenni vagy az utcára kilépni, mindenütt kasztíliai katonákba ütköznének, s azok nem engednének utat kegyelmeteknek, mivel nem érthetnek velük szót.

- Uram! - fortyant fel méltatlankodva Quéribus -, ezt úgy értsem, hogy foglyok vagyunk, s mi több, porkolábjaink spanyolok?

- Nem éppen, uram - felelte jegesen a báró. - Ám mivel olyan nemesurakkal van dolgunk, akik onnan jöttek, ahonnan kegyelmetek, és azt szolgálják, akit kegyelmetek, bizonyos elővigyázatossággal kell élnünk addig is, míg a herceg meg nem hallgatta kegyelmeteket.

- És mikor láthatjuk a herceget? - kérdeztem én a világ legnyugodtabb hangján, nehogy az én Quéribusöm még nagyobb haragra gerjedjen.

- Még a mai napon, uraim - felelte a báró, és most először elmosolyodott, hanem mosolyát még fenyegetőbbnek láttam, mint rosszkedvét.

Nem mondhatom, hogy a lakosztály, amelybe elszállásoltak, szűkös lett volna vagy híján ama kényelemnek, mely rangunknál fogva kijárt nekünk, hanem volt egy igen rossz oldala: az, hogy ki nem mozdulhattunk onnan, amiről magam győződtem meg, mihelyt La Tour eltávozott. Kisiettem a lépcsőfordulóra, ahol cara a cara[15] találtam magam vagy tizenkét spanyol alabárdossal. Őrmesterük meglehetősen udvariasan tudtomra adta az ő nyelvén: parancsa van bennünket feltartóztatni. És amikor a látszat megóvása végett azt kérdeztem tőle, hol van Pisseboeuf és Poussevent, az ipse azt felelte: az istállóban ápolják lovainkat, de mihelyt elvégezték a dolgukat, beküldi őket hozzám.

Tehát visszatértem aranybörtönünkbe, és amikor azt tapasztaltam, hogy Quéribus, a dühtől némán, mégis nekilát a szépítkezésnek a két nemesúr segédletével, hogy méltóképp felkészüljön a találkozásra Guise hercegével, elhatároztam: követem példáját, és otthagyva őt, szobámba tértem, mely éppen az épület sarkára esett, és egyik fala homorú volt, amiből arra következtettem: ott alighanem egy toronyféle húzódhat meg, ahonnan bizonyára csigalépcső vezet az első emeletre s talán a földszintre is. E feltevésemben megerősített az a tény, hogy a homorulat közepén egy alacsony, boltíves ajtót pillantottam meg: öreg tölgyfából készült és meg is vasalták. Megráztam, de hiába; kívülről zárták kulcsra, gondoltam, és szívből megbántam, hogy nem hoztam magammal egy petárdát; ez jó szolgálatot tehetett volna bajos helyzetünkben, ámbár a zaj és lárma, amelyet csapott volna, ránk uszította volna a lakosztály bejáratát őrző húsz vagy több spanyol katonát. Legalább ennyire becsülte a számukat Pisseboeuf, az istállóból visszatérve, és hozzátette okcitánul: még a magunkfajta vitézeknek is sok ennyi pernahajder. Aztán, látván, hogy átöltözöm, felajánlotta szolgálatait, és úgy-ahogy el is boldogult a feladattal, de közelébe se jöhetett az én fürge Guillemette-emnek, ki öltöztetés közben mindig felvidított kedveskedéseivel és mókáival.

Mindazonáltal nem mulasztott el körül-körül pillantani, és vette észre, hogy le nem veszem a szemem arról az alacsony kis ajtóról, mely a fal homorulatában bújt meg.

- Uram - mondta okcitánul -, ott egy csigalépcső van.

- Úgy ám! - feleltem. - Csak az a bökkenő, hogy az ajtó zárva!

- Kulccsal vagy retesszel? - kérdezte bölcs képpel Pisseboeuf.

- Nem tudom.

- Uram, a különbség nagy - ahogy a vasműves felesége mondta, mialatt egy jobb szerszámmal ellátott férfiúval reteszeltette a maga zárát.

Azzal a kezembe nyomta a harisnyámat, rám hagyva, hogy azt magam öltsem fel, s ő inkább az ajtóhoz settenkedett, és a kulcslukhoz illesztette előbb a bal, aztán a jobb szemét. Végül felegyenesedett, és diadalmas arccal kijelentette:

- Uram, csak egy percet várjon! Én kinyitom azt az ajtót.

- Szavadra?

- Szavamra. Mint Tronson asztalosmester mondaná: még fel se emelte a lábát, én máris látom a talpát.

- Ezt a zárra mondod?

- Azám! Magára a zárra! Uram - tette hozzá hallatlan önérzettel -, Pisseboeuf nem lenne többé Pisseboeuf, ha egy szaros kis zár kifogna rajta. Uram, hogy mondják spanyolul: vissza kell mennem az istállóba?

- Tengo que regresar a la caballeriza.

- Uram, a kegyelmed és porkolábunk engedelmével máris megyek! És egy szempillantás múlva itt termek azzal, amire szükségem van.

Ez a szempillantás jó tíz percig eltartott, s ezalatt történt valami, ami megváltoztatta elhatározásomat. Mert a keresztosztatú ablakon át, amelyet mihelyt a szobába beléptem, kitártam a szép, napsütötte reggel előtt (mely beváltotta a ködös pirkadat ígéretét), viola és lant hangjától kísérve énekszó hatolt be, egy asszony hangja, oly üde és gyönyörűséges, mint a szelíd folyású patak legédesebb csobogása. Úgy éreztem, fejem, mely belekábult a sok gondba, egy csapásra kitisztul e kristálytiszta hang hallatán. Elragadtatva, dobogó szívvel, szédelgő fejjel futottam az ablakhoz félig felöltözve, miközben testem minden erében s erecskéjében megifjultan és elevenen pezsdült fel a vér. Kihajoltam, hogy megpillantsam az elbájoló szirént. És mivel nem láttam egyebet magam előtt, csak egy széles teret, amelyen szekerek döcögtek, még jobban kihajoltam, és arra a belátásra jutottam, hogy varázslatos fülemülém az alattam levő lakosztályban fészkel, s éneke az ő ablakán át jut el hozzám, melyet ő is kitárt a napfény előtt.

Fülemet hegyezve fejeztem be az öltözködést - a herceg tiszteletére legszebb ruhámat vettem fel a magammal hozottak közül, melynek halványkék selyemzekéjét két sor igazgyöngy díszítette -, és mivel gondolataimat most nem a ránk leső veszély foglalkoztatta (holott az mit sem kisebbedett), hanem inkább az ismeretlen nő elbájoló, búbánatos éneke, nyakig merültem ábrándjaimba, mert máris bizonyosra vettem, hogy ez a csodálatos hang csakis a világ legszebb kebléből törhet elő. Hja, így ragadja örökkön el a képzelet azokat a férfiakat, kik a nőnemért rajonganak. S ezt dicsekvés és mentegetőzés nélkül mondom, mert szentül hiszem, még ha hóhérbárd alá kellene is hajtanom fejem (ami itt Reimsben könnyen megeshet!), s a vesztőhelyre vezetnének, hátrakötött kézzel, nem mulasztanám el szememet a sok szájtáti között egy üde arcocskára, gömbölyded keblecskére függeszteni.

Itt tartottam éppen, amikor nyílt az ajtó.

- Uram - jelentette Pisseboeuf, aki mögött ott zihált a pocakos Poussevent, kimerülten az erőfeszítéstől, melybe a két emelet megmászása került neki -, elhoztam mindent, ami kell.

- Hát ez mi? - kérdeztem elhűlve. - Én nem látok mást nálad, csak egy kevés lisztet, egy papirost és egy vasdrótot.

- Ez untig elég - húzta ki magát Pisseboeuf, és sietve hozzátette: - Credite mihi experto[16] - lévén szerfelett büszke latintudására, hisz, mint már mondtam, klerikus volt, minekelőtte hugenotta hitre és katonáskodásra adta volna a fejét.

Ekkor megjelent az ajtóban a Quéribust kísérő nemesurak egyike.

- Uram - mondta -, egy spanyol kapitány jelentette nekünk az ő lehetetlen nyelvén, hogy a herceg őfensége hamarosan megérkezik. Fivéreura kéreti kegyelmedet.

- Köszönöm, uram - feleltem udvariasan. - Pisseboeuf, zárd be jól mögöttem az ajtót és láss neki! Mindazonáltal a küszöbön egy percre megálltam, és a fülemet hegyeztem, de hiába. Lant, viola és énekszó elnémult. Az én szép udvari kislovagom, Quéribus tollazata jóval felülmúlta pompájára nézve az enyémet, mint olvasóm jó előre sejthette. Mihelyt melléálltam jobb keze felől, a két nemesurat a hátunk mögé állíttatta, valósággal kétségbeesve amiatt, hogy kísérete ily kicsi és hitvány, lévén ez az ő szemében megalázó, hisz ő mindenestül megmaradt az előző korszak emberének (még a régi udvar nyelvét is megőrizte), szerette a pompát és a ceremóniát, és nagyon is sok kivetnivalót talált a navarrai nyers egyszerűségén.

- Uraim - mondta -, megesz a méreg, hogy nem fogadhatom méltóbban a herceget! Hitemre! Bele kell halni! - (E két kifejezés, melyet éles fuvolahangon ejtett ki, nagy divat volt III. Henrik idejében.) - Két nemesúr két márkihoz! Szép dolog, mondhatom! Meghihetik, holtomig haragudni fogok érte erre a sehonnai bitangra, aki nem átallja Rethel hercegének mondani magát! És ami még rosszabb, aki a Sebhelyes jóvoltából feleségül vehetett egy igen jó családból származó hölgyet, aki szép, mint egy álom, gazdag, mint Krőzus és neveltetése is kitűnő.

- Hát ismeri őt? - kérdeztem mosolyogva.

- Nem én. De felmenő ágon Caumont.

- Hogyan? - kiáltottam. - Egy Caumont? Périgord-i Caumont?

- Azt hiszem.

- Akkor valamiképpen rokonom - mondtam -, hisz édesanyám Caumont volt.

- Sokra megy vele, fivérem! - gurult ismét dühbe Quéribus. - Hitemre, a színét sem fogja látni! Saint-Paul féltékeny, mint egy török basa, és azt beszélik, szegénykét fogva tartja hajlékában. Uraim - fordult a két nemesúrhoz, kik e percben kíséretünket alkották -, kérem, kövessék példámat, tegyék fel a kalapjukat, és kérve kérem kegyelmeteket, egy percre se feledjék, hogy a nagyherceg nagyherceg és Joinville hercege, és mint minden Guise, azt tartja magáról, hogy Nagy Károly leszármazottja, tehát kegyelmetek majd oly mély bókkal tartoznak köszönteni őt, ahogy jómagam és Siorac márki is, mint magát a királyt, éppen csak egy fokkal kevésbé mélyen, tehát derekukat félig meghajtva úgy, hogy kalapjuk tolla tíz hüvelykre legyen a padlótól. Továbbá amikor belép, fogadják komoly arccal, lesütött szemmel, és addig ne is nézzenek föl, míg ő meg nem szólítja kegyelmeteket!

- Fivéremuram - súgtam a fülébe -, szabad-e emlékezetébe idéznem, hogy ha a nagyherceg zavarba találná hozni egy kérdésével vagy megjegyzésével, rosszullétet vagy ájulást kell mímelnie, hogy átvehessem a gyeplőt?

- Istenemre, óvakodnék elfelejteni! - felelte Quéribus. - És vigyen el az ördög, ha valaha megértem, hogyan képes jól érezni magát a megbízatásaival járó határtalan veszedelmek közepette! Bele kell halni!

- Ezt inkább elkerülném - nevettem rá.

De nevetésemet félbeszakította a nagy garral kivágódó ajtó. De La Tour báró jelent meg a küszöbön, és tele torokból elkiáltotta magát:

- Uraim, íme a nagyherceg!

Azzal az ajtó mellé lépett, lekapta a kalapját, lesütötte a szemét, és mint Quéribus oly jól elmagyarázta, derékban félig meghajolt úgy, hogy kalapjának tolla tízhüvelyknyire legyen a padlótól. Mi nyomban követtük példáját.

- Uraim - szólt valaki, fülemnek idegenül csengő orrhangon -, üdvözlöm kegyelmeteket!

Felnéztem. „Rethel nagyhercege” állt előttünk. A nemjóját! Micsoda méltatlan ármány! Micsoda verembe készül ez beletaszítani bennünket, miután kirántotta lábunk alól a talajt? Láttam, Quéribus elsápad, majd elvörösödik, s már attól féltem, keze kardja markolatára talál tévedni, ami őrültség lett volna, hisz a „nagyherceg” erős kísérettel érkezett ide, és szentül hiszem, csak arra várt, hogy egy fenyegető mozdulatot tegyünk, egy sértő szót kiejtsünk, s máris végzett volna velünk. Szerencsére Quéribusnek eszébe jutottak intelmeim, és inkább elalélt, mesterien: orra megnyúlt, szeme kifordult, ajka remegett. Mint már mondtam, azért tanult meg ájulást színlelni, hogy így lágyítsa meg az udvarban a kegyetlen hölgyek szívét. Félig hátrafordulva jelt adtam a két nemesúrnak: siessenek a segítségére, és vezessék oda ahhoz a karosszékhez, mely a sarokban állt, jómagam eközben visszafordultam Saint-Paul felé és ismét bókoltam, hogy időt nyerjek meggondolni, miként szólítsam, mert azt magamhoz méltatlannak tartottam volna, hogy „nagyuramot” mondjak, azt viszont oktalanságnak, tekintve a fickó határtalan hiúságát, hogy egyszerűen csak azt: uram.

- Marsall úr - mondtam végül (mert ha már meg kellett adnom a császárnak, ami az övé, jobbnak láttam a fickó katonai, mint főnemesi rangját elismerni) -, bocsánatát kérem sógorom, Quéribus márki hirtelen rosszulléte miatt, ki zsenge ifjúkora óta szenved e bajtól...

Ám itt nem álltam meg. Mivel jól tudtam, hogy effajta fráter esetében a legjobb védekezés az udvariaskodás, bókjaimat hiúsága rőfjéhez mértem, és jó öt percig beszéltem ily nyájas modorban, miközben tiszteletet színlelve igen kíváncsian nézegettem. Termete inkább alacsony volt, akárcsak Guise hercegé, csakhogy Joinville herceget kissé satnyának láttam, ez a Saint-Paul viszont izmos volt, zömök és vaskos, nyaka és válla nem mindennapi erőre vallott. Arca egyébiránt elég tekintélyparancsoló volt, homloka széles és domború, orra nagy és hajlott, álla előremeredt (mint gazdájáé, a spanyol királyé), sűrű hullámos haját hátravetve hordta, s oly gondosan ápolta, hogy egyetlen haja szála sem volt hosszabb a többinél; gondosan négyszögletűre nyírott volt szakálla is, és dús bajsza végét kackiásan felpödörintette. S ez az egész fej roppant széles spanyolgalléron nyugodott, amilyet fő-fő ligásaink hordtak, csúffá téve a hugenották viselte, szigorúan kicsinyre szabott gallérokat. Merem állítani: ez a méltóságteljes megjelenés, melyre annyi gondot s fáradságot pazaroltak, egymagában szembeszökő jele volt „Rethel hercege” eszeveszett fennhéjázásának. Szeme mindazonáltal eleven értelemre vallott, s ámbár tekintete gyanakvó volt és fenyegető, mégsem annyira kegyetlenségről árulkodott, mint inkább az emberi nem mélységes megvetéséről. S hogy e fickónak mily kevés skrupulusa lehet és mekkora arcátlanság lakozik benne, ha nem átall főhercegként a nagyherceg helyére lépni, tulajdon kormányzóját kormányozni és annak rokonát négy fal közé zárni, ez ugyancsak elgondolkoztatott arról, mi minden meg nem eshet itt velünk...

Míg beszéltem, éreztem, Saint-Paul úgy szürcsöli bókjaimat és hódolatomat, mint a cseppentett mézet, de nem hagyja magát általuk elvakítani: rókapillantása egy percre sem szűnt meg az enyémet vizslatni. És mihelyt a végére jártam az udvariaskodásnak, azt mondta az ő orrhangján, nyersen és katonásan:

- Uram, háborút viselünk egymással. Kegyelmed az ellenséges táborból jön. A navarrai királyt szolgálja. És én, aki a Szent Liga és II. Fülöp teljes bizodalmát bírom, akit Mayenne hercege nevezett ki Reims és Champagne katonai fejévé, én vagyok e jó város valóságos ura, mert nekem engedelmeskedik a spanyol helyőrség, melyet jónak láttam idehozatni. Tehát jogom van kegyelmedtől megkérdezni: mit keres itt?

- Marsall úr - mondtam én a lehető legszelídebben -, ezt nem Guise fenséges hercegének, Reims kormányzójának kellene Quéribus márkitól megkérdeznie, ki ráadásul még rokona is?

- Nem, uram - vágta rá metsző hangon Saint-Paul, és még gőgösebben vetette fel a fejét. - Ugyan kinél szállásolták el kegyelmeteket itt Reimsben? Elárulom: nálam! Ki őrzi kegyelmeteket? Az én alabárdosaim. Ki parancsol Reims falain belül és a falakon túl is? Én. Kinek engedelmeskedik a polgárőrség? Nekem. Ki tartja hatalmában Rethel vidékét, melynek nagyhercegévé engem neveztek ki? Megint csak én. Én, aki se barátja, se rokona nem vagyok Quéribus úrnak.

E ponton Quéribus morgott valamit a sarokban, de mert odafordultam hozzá és szemrehányó pillantást vetettem rá, engedelmesen lehunyta a szemét (mely villámokat lövellt), és ismét elalélt.

- Marsall úr - mondtam -, meghökkenve hallom, hogy Guise hercege, ki egy igen nagy család sarja és Mayenne herceg unokaöccse, ily keveset számít uraságod szemében...

- Többet számítana - felelte szárazon Saint-Paul -, ha anyja nem állt volna át a navarraihoz, és nem igyekezne, hitem szerint, fiát vele kibékíteni. Uram - szegezte rám csillogó fekete szemét -, elegem van a finomkodásból. Egyenesen. megkérdezem kegyelmedtől: evégett jöttek ide?

A kék szemnek az a haszna, hogy alkalomadtán igen-igen ártatlanul tud nézni, és Istennek hála, az enyém most sem hagyott cserben.

- Hová gondol, marsall úr! - kiáltottam. - Be furcsa tévedésbe esett! Azért jöttünk ide, hogy átadjuk Guise hercegnek édesanyja üzenetét, és ez az üzenet, ha jól értettem, korántsem országos ügyekről szól, hanem a súlyos pénzgondokról, melyekkel Guise úrnő küszködik.

- Ez esetben merem remélni - nézett rám szúrósan Saint-Paul -, hogy uraságodnak nem lesz kifogása az ellen, hogy távozásom után az én spanyol kapitányom kikutassa az urakat, s meggyőződjék róla: nem rejtegetnek-e levelet, üzenetet vagy egyéb dokumentumot, mely a Szent Liga megütközését váltaná ki!

- Kikutatni bennünket, marsall úr! - adtam a felháborodottat.

- Hallotta, uram! - mondta Saint-Paul, s ez a két szó akkorát csattant, mint két muskétalövés.

Azzal kurta biccentéssel sarkon fordult, és vállát kihúzva, döngő léptekkel távozott. De La Tour báró úgy kullogott utána, mint sakál az oroszlán nyomán. Mihelyt becsukódott az ajtó, rávetettem magam Quéribusre, és kezemet szájára tapasztottam.

- Az Isten szerelméért! - súgtam a fülébe -, ne szóljon! Itt a falnak is van füle. És az életünk forog kockán.

Egy szempillantással a tudtomra adta: megértett, s én elengedtem, hanem előbb kissé megharapta a tenyeremet bosszúból, amiért kissé durván bántam vele. Ez egészen Quéribusre vallott: negyvenéves is elmúlt, de olyan játékos volt, akár egy kismacska.

- Uram - mondta félig bosszúsan, félig mulatva -, hát semmi szemérem és szégyenérzet nem szorult kegyelmedbe? Hogy szólíthatta „marsall úrnak” azt a senkiházit?

- Ugyan már! - vontam vállat. - Bárkit marsall úrnak szólítok, akinek hatalma van megmotoztatni. Egyébiránt magam is csak azt kívánom: maradjon a róka hoppon e tyúkólban! Megyek, szólok Pisseboeufnek.

Emberem nagy illedelmesen a szőnyegen csücsült és kockázott Poussevent-nal, megértette ő a maga eszétől is, hogy ez a pillanat nem alkalmas egy ajtó feltörésére.

- Uram - állt föl Pisseboeuf tisztelete jeléül, de szokott, mókázó hangján folytatta, mert úgy érezte, a becsületén esne sérelem, ha másként szólna -, ha Pisseboeuf eldugná egy szuka kölykeit, szülőanyjuk se találna rájuk, akármilyen jó is a szimata.

Joggal hencegett, mert a motozás - noha lassú volt, nyomasztó és alapos, egyszóval spanyol - nem vezetett eredményre, holott porkolábjaink nem átallták lovaink szerszámait is átkutatni az istállóban.

- És miért ne mindjárt a seggüket is? - így Pisseboeuf. Mihelyt inkvizítoraink távoztak, bevonultam Pisseboeuffel a szobámba, elvetettem magam egy karosszéken, mert az éjjeli vágta ugyancsak kifárasztott, és onnan lestem, félig szenderegve, le-lecsukódó szempilláim alól, mégis igen kíváncsian ügyes mesterkedését. Szép olvasónőm, ha gonosz férjed egy napon a gyanú homályával szennyezné be a megingathatatlan hűségedet, tulajdon lakosztályodban fogságra vetne, s a kulcsot kívülről kétszer is elfordítaná, mindazonáltal ott feledné a kulcslyukban, íme szabadulásod pisseboeufi receptje: végy egy kevés lisztet, tegyél hozzá vizet és gyúrd össze, miáltal ragadós tésztát nyersz: ezt kend egy papírlapra, s a lapot csúsztasd a zárral egy vonalban az ajtó túlfelére.

Ennek utána fogj egy drótot, illeszd bele mondott kulcslyukba, és szép lassan, türelmesen piszkáld ki vele a kulcsot. Ha kezed van olyan ügyes, mint Pisseboeufé, a kulcs a papírlapra pottyan, ahol is a ragacsos tészta megfogja, úgyhogy nem gurulhat el. Ekkor húzd óvatosan be az ajtó alatt a papirost, és máris kezedben a mezők és mezei örömök kulcsa; ennek segedelmével az éj beálltakor, maszkában elsiethetsz gyóntatóatyádhoz, hogy elmondd neki, miféle sértésnek tett ki eszeveszett férjed. Az ajtó alatti résnek természetesen akkorának kell lennie, hogy átférjen alatta papiros is, kulcs is. Megértem én, hogy az igazi nehézség abban van: hogyan állítsd helyre a dolgok eredeti állapotát, mihelyt hazatértél, hogyan zárd úgy magadra lakosztályod ajtaját, hogy a kulcs kívül maradjon. Mégis megeshet, hogy akad oly személy, ki cinkosodul szegődik, hazakísér és rád zárja az ajtót. Én a magam részéről azt ajánlom, legyen e személy gyóntatóatyád, hisz azt kell kívánnia, ha már a lelked gondját magára vette, hogy szép testedet is megóvja férjed fenyítésétől.

Elhalmoztam Pisseboeuföt köszönetnyilvánításaimmal és bókjaimmal: az előbbiek megillették őt vitézi tettéért, az utóbbiakkal hiúságának adóztam, majd még egy aranyat is nyomtam a markába, fáradsága béréül, és aludni küldtem őt is, Poussevent-t is, hadd pihenjék ki éjszakai vágtájukat. S amint egyedül maradtam, kezemben az alacsony kis ajtó kulcsával, kísértésbe estem nyomban kipróbálni, hanem aztán jobbat gondoltam: előbb kipihenem az éjszaka fáradalmait. Azzal nyoszolyámra heveredtem. Éppen csak annyi időm volt, mielőtt elnyomott volna a buzgóság, hogy sajnálattal gondoljak Miroulra s arra, hogy most távol van, hisz az utolsó tizenöt esztendőben mindig velem volt, osztozott mindazon veszedelmekben, melyeket magamra vontam, és tanácscsal is, tettel is nagy-nagy segedelmemre volt.

Órám (amelyet láncon és a hasamon hordtam, amikor kalmárálöltözékben jártam-keltem) azt mutatta, amikor felébredtem, hogy összesen két órát ha aludtam, és mivel még mindig az álom környékezett, lemostam az arcomat, megkerestem Pisseboeuf-öt a maga zugában, és megkértem, segítsen két tőrömet olasz módra köpönyegem alá rejtve a hátamra helyezni.

Rögvest ajánlkozott: elkísér, én azonban nem akartam, és meghagytam neki: maradjon ott, és mondja meg Quéribusnek: kérve kérem, távollétemben a kisujját se mozdítsa és ki ne lépjen szobájából.

Hiszem, Pisseboeuf szívesen magára vállalta volna ez alkalomból Miroul szerepét, csakhogy én nem álltam vele ily bizalmas lábon, és ámbár hosszú, sovány arcára kiült a csalódás amiatt, hogy nem tarthat velem kalandos utamon, elhallgatott, s egy árva szó nem sok, annyit sem szólt, míg én nyugtalan és megrovó tekintetétől követve beleillesztettem a zárba a kulcsot, melyet az ő ügyességének köszönhettem. Ez az ügyesség ugyan, mi tagadás, inkább tolvajra, mint katonára vallott, no de a határ e kettő között vajmi elmosódott. A magam részéről csak annyi különbséget látok, hogy a katona dicséretet nyer olyan tettekért, melyekért a törvényen kívülinek kötél dukál.

Kissé hangosabban vert a szívem, mialatt elfordítottam mondott kulcsot, kijutottam a csigalépcsőre, és nyomban bezártam magam mögött az ajtót, nem annyira azért, hogy Pisseboeuf ne szegődjön a nyomomba, mint inkább azért, mert attól tartottam: porkolábunknak eszébe juthat távollétemben a zárat ellenőrizni.

Jól sejtettem, a lépcső, melyen macskaléptekkel surrantam lefelé, három szintre szolgált, pro primo arra az emeletre, ahová bennünket becsuktak, pro secundo az alattunk levőre, ahonnan mondott énekszót hallottam és pro tertio a földszintre. Itt a lépcső alján két ajtót találtam, az egyik nyilván a palota fogadótermeire nyílt, a másik egy kis sikátorba, amiről úgy győződtem meg, hogy félrehúztam a kémlelőnyílás fedőjét és kikukucskáltam. Szerencsétlenségemre ezt az ajtót is bezárták, és a kulcs, amelyet a kezemben tartottam, nem nyitotta. Elképesztett ez az elővigyázat. Nagyon is arra vallott: féltékeny a férj, és inkább a fülemülének szólt, akit csattogni hallottam, semmint nekünk. Nesztelenül visszacsúsztattam helyére a kémlelőnyílás fedőjét, a falnak dőltem, és igyekeztem gondolataimat összeszedni.

Meglehetősen világosan láttam magam előtt a ház felépítését, hisz gyakran megfigyeltem más nemesi hajlékoknál: a díszlépcső a hosszanti oldalon vezet fel az első és a második emeletre, a földszinten viszont az udvarra nyílik, melyet jobbról-balról istállók fognak közre és utca felőli oldalán magas fal zár le, közepén nagykapuval. Itt jöttünk mi be, de erre nem távozhatunk, hisz mindenütt spanyolok nyüzsögnek. Senki sem őrizte ellenben a kis saroktornyot, amelynek lépcsője a ház mögötti sikátorra nyílt; gondolom, a háziúr kényelmét szolgálta, ott engedhette be észrevétlen oly látogatóit, akik ezt kívánták, vagy erre távozhatott maga is észrevétlen. Hanem ahhoz, hogy a csigalépcsőn át jussunk ki, nyilvánvalóan az utcai ajtó kulcsára lett volna szükségünk.

Mindig ide jutottam vissza gondolatban, olyannyira, hogy végül mélázva és bosszúsan elindultam fölfelé, s mintegy önkéntelenül megálltam fülemülém kalitkájánál, az első emeleten. Eszembe jutott kulcsomat az ajtó zárába beleilleszteni, s legnagyobb meglepetésemre kinyitotta. Magam sem tudom, miért voltam annyira meglepve, hisz volt abban bizonyos logika, hogy egy és ugyanazon kulcs nyissa az első és a második emeleti ajtót, de egy másik a sikátorra nyílót, lévén a három ajtó közül ez a legfontosabb: a szabadulás útja.

Olvasóm, nem kívánom eltitkolni előtted, hogy bátorság ide, bátorság oda, haboztam: belépjek-e azon az ajtón. Könnyelműen és fölöslegesen vetném kockára az életemet, hisz erre nincs kiút, ellenben ha Saint-Paullal találok összefutni tulajdon lakosztályában, minden oka megvan rá, hogy ledöfjön. Tehát nem lépek be, mondtam magamban.

Igen, de ebben a szent pillanatban újra felcsendült, tőlem két lépésre, a viola, a lant és az énekszó, és én megértettem, hogy ez a bájos muzsika akkor hallgatott el, amikor Saint-Paul megérkezett - alighanem egy szolgálólány leste jöttét az udvarban -, és azért kezdődött most újra, mert a résztvevők bizonyosan tudják: a ház ura eltávozott. Amiből arra következtettem: a jóember nem kedveli e szórakozást, mely engem elbájol.

Ez a gondolat, akár helyes volt, akár helytelen, elhatározásra bírt. Szép olvasónőm, ismerd el, sikerült elfogadható ürügyet találnom rá, hogy megtegyem, amire vágytam... Tehát belöktem az ajtót, majd beillesztettem a kulcsot a zárba és elfordítottam, miáltal börtönbe zártam magam. Ámde nagy különbség van börtön és börtön között, s ami engem illet, ez sokkal inkább ínyemre volt, mint a második emeleti, már csak azért is, mert a joggal feltehető (és rám nézve hízelgő) rokonság köztem és Madame de Saint-Paul között egyenesen kívánatossá tehette ezt a rabságot.

Ahogy a kapitányok mondják, „lépésben” haladtam végig egy igen homályos folyosón, attól tartva, hogy bármely pillanatban előmbe toppanhat egy jól megtermett inas, kinek erre akad dolga. És mivel lehetetlen lett volna megmagyaráznom neki, hogyan és miért kerültem ide, szavamra azon töprengtem, mit tehetnék vajon ez esetben. Ledöfni a fickót kegyetlenség lett volna. Ölre menni vele még rosszabb.

E találkozás lehetőségétől rettegve óvakodtam előre, s amikor holmi zajt hallottam, beugrottam az első utamba került ajtón. Egy igen jól megvilágított kamrába jutottam, s mert a világosság előbb elvakított, mit sem láttam, hanem aztán annál jobban megnéztem magamnak azt a fiatal szolgálót, ki nekem háttal félmeztelenül éppen az arcát mosta egy kis mosdótálban.

Behúztam magam mögött a reteszt, erre a zajra a kicsike belepillantott a tükördarabkába, mely előtte függött, és amint meglátott, félelmében és meghökkenésében szája szabályos O-t formált. Attól tartottam, felsikolt, tehát egy szempillantás alatt ott termettem, tenyeremet szájára tapasztottam, s mert oly erélyesen védekezett, amit arányos, erős termete ellenére ki sem néztem volna belőle, hogy dűlőre vigyem a dolgot, ledöntöttem nyoszolyájára, s magam is ráfeküdtem, hogy nyugton maradjon.

- Galambom - súgtam a fülébe -, nem akarok én neked rosszat. A két nemesúr egyike vagyok, akit Saint-Paul e ház második emeletére záratott be, s ha elkiáltod magad, végem.

S míg ezt mondtam, békés szándékaim demonstrálása végett csókokat hintettem nyakára és a füle mögé. És mert éreztem, mint ernyed el teste alattam, úgy véltem, jobb, ha száját immár nem kezemmel tapasztom be, hanem egy csókkal. Így is tettem, és ugyan jól jártam: csókom viszonzásra talált, miközben a lányka izmos, szélfútta karja úgy fonódott derekamra, mintha kellemesnek találván testem súlyát az övén, azt még növelni akarta volna e szorítással. Megértettem: immár végleg békét kötöttünk, és annyira megörültem e gyors megállapodásnak - különösen, hogy oly kurta-furcsa tárgyalás előzte meg -, hogy a beszédet későbbre halasztottam. S mivel a jóakarat mindkét részről megvolt, nyomban meg is pecsételtem egyezségünket, hisz minden erre biztatott: a hely, a perc, az elhúzott retesz és a leányzó ruházata. Mindazonáltal mert oly fiatalka volt és készséges, úgy intéztem a dolgot, hogy elragadtatásunk ne járjon rá nézve nemkívánatos következményekkel, amiért köszönetet is mondott, amikor vágyunk csillapodtával megjött a szavunk.

- Uram - mondta, csinos fejecskéjét úgy hajtva vállamra, mint egy kisgyerek -, erősen szégyellném s restellném, ha azt képzelné, oly könnyűvérű leányzó vagyok, ki az első jöttmentnek odakínálja magát. Jó és tisztességes lány vagyok, és csak azért nem szűz, mert minálunk, a faluban ezek a dolgok meglepetésszerűen történnek, és senki nem gondol velük. És ami engem illet, én csak egyszer csináltam, és szerencsémre, Szűz Mária megoltalmazván, nem estem teherbe.

- Hogyan? Egyszer? Egyetlenegyszer? És ugyan miért nem próbálkozott többször az a mafla legény, hisz arcod oly üde, testecskéd oly csinosan gömbölyded?

- Nem tehette, mert apám beadott szolgálni Saint-Paulné úrasszonyhoz, és a herceg annyira féltékeny, hogy az úrnővel együtt mindannyian úgy be vagyunk zárva e lakosztályba, mint apácák a klastromba. Nem áll itt szolgálatunkra egyetlen inas, szolga vagy kocsis, a herceg nem tűr meg mást asszonya körül, mint nőket. Aj, uram! Keserves böjt ez, egész nap nem látni egyetlen bajszot sem, hacsak nem messziről; az ablakon át! És a Szentírásra mondom, kegyelmed az első férfi, három álló hónapja, akire kicsit közelebbről szemet vethetek...

Ez a gyermeki őszinteség szívből megnevettetett, ámbár úgy éreztem, tetemesen csökkenti hódításom értékét.

- Galambom - néztem ártatlan szemébe félig meghatottan, félig mulatva -, igazán örülök, hogy megnyertem tetszésedet. De a Bibliára mondom, nem az első jöttmentnek adtad oda magad. Én Siorac márki vagyok, s anyám révén a périgord-i Caumont-ok rokona.

- A Caumont-ok rokona! - képedt el Louison -, hisz úrnőm is Caumont leány. És Isten a tudója, mennyit beszél róluk, örökösen ez a név van a száján, mivel igen büszke rokonságára, és ugyancsak megveti férje alacsony származását.

- Ezért látsz itt, galambom - mondtam -, noha nagy veszélynek teszem ki magam. Fuss asszonyodhoz, ki szegről-végről unokahúgom, de arra kérlek, négyszemközt áruld el neki, hogy esedezem, kegyeskedjék elfogadni.

- Márki úr - vált szomorúvá és bosszússá arcocskája -, megteszem, amit parancsol.

- Ugyan, Louison, micsoda beszéd ez! És miért vágsz ilyen sanyarú arcot, miért lógatod az orrod?

- Mert, uram, ha megpillantja úrnőmet, többé nem kér majd belőlem. Ő olyan gyönyörű! Igaz - tette hozzá, némi elégtétellel -, nem olyan fiatal, mint én, és nem is olyan adakozó.

- Galambom - nevettem rá -, eredj, fuss és ne várass meg! És hidd meg, holtomig megtartalak jó emlékezetemben, amiért oly szívesen fogadtál.

Hanem mielőtt engedelmeskedett volna nekem, gondosan felöltözött és megfésülködött, miközben arcocskája el-elborult, s a szeme sarkából leste, vajon bájaira szegzem-e a tekintetemet. Eziránt azután tökéletesen megnyugodhatott; én le nem vettem a szemem róla, hiszen a bolondulásig szeretem e színjátékot.

A kamra mindjárt sötétebbnek és bánatosabbnak tetszett, mihelyt Louison otthagyta, ámbár lába nyomán némi csillogás támadt meg valami kellemesség. De meglehet, belőlem jött ez a kellemes érzés, mert amikor rendbe hoztam ruházatomat, s a hajamat is el akarván igazgatni, belepillantottam a falatnyi tükörbe, mely a kis mosdótál felett függött, csodálkozva tapasztaltam: arcom visszanyerte színét és igen vidám, a veszedelem ellenére.

Saint-Paul úrnő elküldte a lányokat, akik violán és lanton játszottak, és egy kicsiny szobában fogadott, minden teketória nélkül. Arca nem volt kifestve, haja mosatlan volt és kócos, s mindössze az a ruhadarab volt rajta, amelyet hölgyeink otthon viselnek, s amely semmit nem mutat meg, de mindent elárul. Az igazat megvallva a mondott ruhadarab elég rövid is volt, és minthogy Saint-Paul úrnő hanyagul elvetette magát a karosszéken, kilátszott alóla bokája és lába feje, melyről a papucs is lecsúszott. Tökéletes láb volt, mintha márványból formálták volna, szépen ívelt, hófehér és szemlátomást bársonypuha. Minek tagadnám: nagyon megragadott. És ámbár nem nézhettem merőn, már csak udvariasságból sem, olykor-olykor úgy vonzotta magára tekintetemet, mint mágnes a vasreszeléket.

Nem mintha az úrnő személye nem nyújtott volna igen kellemetes látványt. Saint-Paul úrnő haja világos gesztenyeszín volt és igen szép, homloka fehér és domború, orra egyenes, szája elragadó vonalú, az ember rögtön vágyat érzett hosszát a magáéhoz mérni. S vegyük még ehhez a világ legszebb, fekete pillák beárnyékolta roppant nagy, égkék szemét, melynek nézése is igen különös volt: Saint-Paul úrnő elfordította (igen hosszú és bájos) nyakát, s oldalról méregette az embert, úgyhogy az a kékség egészen kitöltötte szeme sarkát. Amiből a hölgynek az a haszna származott, hogy néhány halálos nyilat lőhetett ki a másikra, mint azok a pártusok, akik egykor oldalt fordulva lovukon menekülőben még kilőtték az ellenre nyílvesszejüket. Mi testét és csípejét illeti, hogy rövidre fogjam, azt mondhatom: azon sem találhatott senki kivetnivalót, Saint-Paul úrnő maga volt a tökély, tetőtől talpig. Látni való, már megint a talpánál, azaz a lábánál tartok.

- Uram - mondta ő igen fensőbbségesen, de úgy rémlett, megjátszott fensőbbséggel -, nem tudok hová lenni ámulatomban kegyelmed merészségén. Egy kulccsal, amelyet ki tudja, honnan szedett, be merészel törni hozzám, s mi több, azt állítja: rokonom.

- Asszonyom - feleltem én szerény hangon, mélyen meghajolva -, esedezve kérem bocsánatát azért, hogy nagy bajomban kénytelen-kelletlen megszegtem az udvariasság előírásait. Sógorommal azért jöttünk ide, hegy Guise hercegét meglátogassuk, de Saint-Paul úr bezárt minket a felső emeletre, ahol is, nyitott ablakomon át, egy mennyei hangot hallottam. Úgy véltem, ez csakis Saint-Paul úrnő hangja lehet, s mivel sógoromtól, Quéribus márkitól úgy tudtam, kegyed périgord-i születésű Caumont, és édesanyám leányneve Isabelle de Caumont volt, azt hittem...

- Nagyot tévedett, uram - vetette ő fel gőgösen a fejét -, mert én csakugyan Caumont vagyok, de nem Périgord-ból való. És ámbár hallottam hírét amazoknak is, és úgy mondták, tisztes család, nincs semmi közöm hozzájuk, a nevünket kivéve.

- Ó, asszonyom - hajtottam fejet -, kétségbe ejt, hogy le kell mondanom a reményről: unokafivére lehetek, holott ez a remény mérhetetlenül megnőtt, amint isteni hangját meghallottam, s vele együtt vágyam is kegyedet láthatni. De mivel úrnőm szemében nem vagyok egyéb - tettem hozzá, mélabús pillantással -, csupán egy nemesúr, akit férje bezáratott, engedje meg, asszonyom, hogy elköszönjek kegyedtől.

És válaszát meg sem várva mélyen meghajoltam előtte, s mint aki kissé megsértődött, az ajtóhoz siettem.

- Lassan a testtel - kiáltotta ő erélyesen -, ha kegyelmed egy emelettel feljebb a férjem foglya, itt az enyém. És addig innen el nem megy, míg meg nem magyarázza nekem, hogyan jutott ki egy kétszeresen kulcsra zárt ajtón, hogy engem meglátogasson.

Akkor elmondtam neki, hogyan kaparintotta meg inasom a kulcsot, mely az ő ajtaját is nyitja, az enyémet is, de fájdalom, azt nem, amelyik a földszinten a sikátorra nyílik. Mialatt én ezeket elbeszéltem neki, ő a maga sajátos módján nézett engem a szeme sarkából, szép fejecskéjét oldalvást hajtva, amivel, fogadom, azt akarta elérni, hogy kiemelje szembogara szépségét, és tekintetének oly élt és nyomatékot kölcsönözzön, mely óhatatlanul felkeltette bámulói figyelmét. Ami engem illet, bármi erővel vonzotta is tekintete magára az enyémet, meg kell vallanom, pillantásom minduntalan lejjebb tévedt, mint már fentebb mondtam. Észre is vette.

- Márki - mondta, amikor befejeztem mondandómat a kulcsról, melyet ő, magakelletése ellenére, igen nagy figyelemmel hallgatott -, márki - nyitotta tágra égszínkék szemét -, be furcsa szerzet kegyelmed! Ugyan mit bámul ott?

- Asszonyom - hajoltam meg újra -, az igazat megvallva a lábát. A teremtés legennivalóbb lábacskája!

- Hé, uram, hagyja békén a lábomat - szólt rám Saint-Paul úrnő, bosszúsan összevonva szemöldökét, de elbájoló kis fintort vágva.

Miáltal, úgy tetszett, egyszerre ad kifejezést két ellentétes érzelemnek; ezt a képességet csak nőknél tapasztaltam, ezért is hiszem végtelenül ravasznak és finomnak gyengéd nemüket.

- Egyébiránt - tette hozzá, mert fent mondottak ellenére nem kívánt témát változtatni -, mindenkinek van lába.

- Asszonyom - fogtam el a kapóra jött labdát -, láb és láb között ég és föld a különbség! Míg a kegyedét meg nem láttam, ha szemem el-elidőzött egy hölgy bájain, arcáról ábrándoztam, avagy hosszú hajáról, gömbölyű kebléről, bársonysima bőréről és ki tudja, még miről nem! Ám mind a mai napig nem jutottam ily mélyre imádatomban.

- Uram - mosolygott ő -, alighanem sikere volt mondott hölgyeknél, nyelve oly jól forog!

- Való igaz, úrnőm - bólintottam szerény, de cinkos arccal -, a nyelvemre soha egyiküknek sem volt panasza.

- Uram - Saint-Paul úrnő olyan arcot vágott, mint akit csiklandoznak, és csengőn felkacagott. - Ez több a soknál! Kegyelmed nem ismer határt. Louison, hallottad?

- Úrnőm - felelte Louison, ki a hölgy karosszéke mögött állt, és láthatóan nem volt ínyére a fordulat, melyet kettőnk társalgása vett -, hallottam. És az igazat megvallva, nagy arcátlanság a márki úr részéről így beszélni asszonyom lábáról, holott az is csak olyan láb, mint a többi, arra való, hogy járjanak rajta! Semmi másra!

- Nyughass, szemtelen perszóna! - intette le igen ingerülten Saint-Paul úrnő. - Te csak egy falusi liba vagy, és nem éred fel ésszel ezt a dolgot, magas ez neked.

- Asszonyom, nem vagyok olyan buta liba, mint úrnőm állítja - vágta rá sértetten Louison. - Jól értem én, amit értek! És amondó vagyok, asszonyom túlságosan is elnéző, amikor eltűri, hogy a márki úr, ki még csak nem is rokona, égig dicsérje a lábát! Miért ne mindjárt a lába szárát is! No meg ami még hozzá tartozik.

- Orcátlan! - pirult el haragjában és szégyenében Saint-Paul úrnő. - Nem tűrhetem el locska beszédedet. Takarodj innen, tyúkeszű! De rögvest! És eredj szájalni a magadfajtájúakkal!

- Asszonyom - hátrált az ajtó felé Louison, ámbár csak lassan, majd igen tisztelettudó tekintettel, de vajmi kevéssé tisztelettudó hangon folytatta -, elnézését kérem, az én atyafiaim mind derék, becsületes férfiak voltak, és soha nem tűrték volna el az első jöttmenttől, még ha százszor nemesúr is, hogy lányuk ezét-amazát becézgesse a nyelvével!

- Hát ez mindennek a teteje! - Saint-Paul úrnő bámulatos fürgén lekapta fél lábáról a megmaradt papucsot, és szobaleánya felé vágta, ki erre meggyorsította ugyan távozását, én azonban bizonyosra vettem: mihelyt Louison magára rántja az ajtót, ott marad hallgatózni, fülét a kulcslukra tapasztva.

Magamban igen jót mulattam ezen a kis jeleneten, mely emlékezetembe idézte, hogyan estek gyakran egymásnak édesanyám, a büszke Caumont leány és szobalánya, Cathau. És hogy elrejtsem a mosolyt, mely akaratlan kiült ajkamra, felszedtem a kis vörösarany papucsot az ajtó mellől, melyet Louison betett maga mögött, és mutatóujjammal mintegy véletlenül megkocogtattam az ajtót, hogy a lányka tudtára adjam: tudom, hol található bájos fülecskéje. Majd a papuccsal kezemben visszatértem Saint-Paul úrnőhöz, ki hangosan zihált s két kezét hullámzó keblére tapasztotta. Szinte fuldoklott a bosszúszomjas dühtől.

- Ördög vigye a cserfesszájúját! Hitemre! Holnap megy, így akarom! Visszaküldöm a sáros falujába! - mondta.

- Könyörögve kérem, úrnőm, ne tegye! - vágtam rá jó hangosan. - Louison csak azt mondta ki, ami a szívét nyomta, álság és gonoszság nélkül! Nagyon is szereti ő úrnőjét, és mialatt idevezetett, égig dicsérte a kegyed szépségét!

Majd azzal az ürüggyel, hogy papucsát adom vissza, egészen közel hajoltam hozzá, annyira, hogy bajszom megcsiklandozta a nyakát, és hozzátettem, sotto voce:

- Úrnőm, őrizkedjék Louisont elküldeni! A leányzó beárulhatná Saint-Paul úrnak, hogy itt jártam és miről beszélgettünk!

Saint-Paul úrnő lehunyta egy pillanatra szemét, vagy afeletti ijedtében, amit súgva mondtam, vagy bajszom alattomos cirógatásának hatására, majd igent bólintott és elnémult. Én azonban tudtam, az ajtónak füle van, ezért úgy gondoltam, meg kell törnöm e veszedelmes csendet.

- Úrnőm - mondtam -, mivel az én hibámból immár nincs jelen szobaleánya, hadd lássam el helyette én e tisztet, hadd adjam én fel a kegyed papucsát.

Amire ő megint csak némán bólintott; annyira elfulladt, hogy nem jött ki hang a torkán. És, olvasóm, sejtheted, hogy minekutána letérdepeltem elébe, nem siettem el a dolgomat, s míg két papucsát lábára adtam, nem szűntem meg azokat a lábacskákat becézgetni, csókolgatni, tapogatni, azzal az ürüggyel, amit hangosan ki is mondtam, hogy hidegek s én fel akarom melegíteni őket.

- No, most már elég meleg mind a kettő! - szólt végül Saint-Paul úrnő, kinek megvolt a magához való esze. - Kérem, márki, keljen föl és foglaljon helyet itt előttem, ezen a zsámolyon. És legyen szíves elmagyarázni nekem, miért vesz ennyi kockázatot magára, addig is, míg innen ki nem jut.

- Úrnőm, hogy tűrhettem volna el, hogy Saint-Paul úr fogságra vessen tulajdon hajlékában, holott mi azért jöttünk ide, hogy Guise herceggel beszéljünk?

- Hisz magam is az vagyok, fogoly! - mondta keserűen Saint-Paul úrnő. - És a legelső nap óta az vagyok, amikor atyámtól kényszerítve hozzámentem e gyászos alakhoz, s így régi zsarnokom, apám helyébe egy újat nyertem: a férjemet. Nos, nemrég elhalt balsorsom okozója, apám. Én tetemes vagyont örököltem tőle, melyet itt tartok, e ládában (s azzal egy fából készült, fényezett fekete bőrcifrázatú, ezüstvasalású ládára mutatott). De egy sol nem sok, annyit sem vehetek el belőle még ruházatomra sem, Saint-Paul úr magának tartja fenn a vagyon használatát. Olyannyira, hogy magam sem tudom, vajon kinek-minek szól féltékenysége: nekem avagy e ládának, mert ha el-eljön ide, több időt tölt azzal, hogy aranyaimat számlálgassa, mint azzal, hogy engem ölelgessen, ami mellesleg nem nagy kár, lévén e senkiházi mindenben, ebben is faragatlan. Mégis elszántam volt már magam kétségbeesésemben és undoromban a szökésre, s egy napon, amikor elnyomta a buzgóság, mert a kelleténél több bort talált benyakalni, átkutattam őt és elemeltem kulcsát. Amint felébredt, nekiállt keresni, de hiába, mert ide varrtam be, ez alá a selyemdarabka alá, amelyet itt lát karosszékemen. De jaj! Amint elment, felbontottam a varrást, és megpróbáltam kinyitni a kulccsal a kis, alacsony ajtót, mely a csigalépcsőre szolgál. De nem illett bele a zárba!

- Asszonyom - szívem bolondul vert e hír hallatán -, meglehet, a kulcs azért nem nyitotta ezt az ajtót, mert a másikat nyitja, azt, amelyik a sikátorra néz. Ez esetben - folytattam, levegő után kapkodva izgalmamban - talán elmenekülhetünk, hisz nálam a fenti ajtó kulcsa, kegyednél a lentié.

- Kegyelmed talán elmenekülhet, uram - felelte az úrhölgy, meglehetősen hidegen -, én azonban arra jutottam: őrültség lenne a láda nélkül elmenekülnöm. Egész vagyonom benne van. És ugyan hogy vihetném el e ládát hintóm és lovaim nélkül, melyeket spanyol lövészek őriznek az istállóban? És még ha sikerülne is kijutnom a városból a batáron, ki lenne kocsisom? És hogyan indulhatnék el Párizsba erős kíséret nélkül? Hogyan védhetném meg magam a csapat ellen, melyet Saint-Paul úr nyomban utánam küldene?

Saint-Paul úrnő kétségbeesett szavai hallatán megértettem: igazán nem volna helyénvaló őt arra kérnem, adja át máris nekem a kulcsot, hogy én egyedül elmenekülhessek. Tehát pár percig némán figyeltem őt, majd nagy komolyan rákezdtem:

- Asszonyom, szerencsétlensége mély részvétet kelt lelkemben. Átérzem egész nagyságát. De könyörögve kérem: nyissa ki jobban a szemét! Az idő változóban van. Guise hercege azért jött ide, hogy átvegye a tisztet, melyet most Saint-Paul úr bitorol, és nem akarja másnak átengedni. Úgyhogy hamarosan kitör közöttük a harc, és ádáz lesz, meglehet, halálos végű egyikük vagy másikuk számára. - Majd halkabbra fogva hangom, hozzátettem: - Eleget mondtam ahhoz, úrnőm, hogy tudja, kinek a pártján állok és miért fogok itt minden erőmmel küzdeni, ha e börtönből valahogy kijuthatok. És ha vállalatomat siker koronázza, úrnőm, ezennel nemesi becsületemre fogadom: egy perc nyugtom nem lesz addig, míg el nem menekítem kegyedet, akár él a férje, akár nem.

- Ó, uram! - Saint-Paul úrnő felszökött helyéről, s kitárt karral közeledett felém. Égkék szeme még ragyogóbbnak tetszett most a nagy-nagy reménységtől, melyet én gyújtottam ki lelkében. - Megkapja a kulcsot, és hadd áruljam el kegyelmednek: ösztönöm nem csalt meg, amint belépett, mély barátságot éreztem kegyelmed iránt, s úgy sejtem, ez a jövőben még nőni fog...

Azzal megragadta s megszorította kezemet, így és tekintetével hozva tudtomra, amit nem mondott egészen ki. És ha olvasóm, mint világunk jó ismerője, most azt gondolja, a hölgy, kinek jövője immár tőlem függött, azzal akarta neki tett ígéretemet megtámogatni, hogy egy olyan érzelmet próbált szívemben felkelteni, mely a becsületnél is erősebb, az nagyon is érthető. Én azonban ezt nem akartam így érteni. Ha egy hölgy elhiteti velem: hamarosan megszeret, oly édes izgalmat támaszt bennem, hogy inkább felfüggesztem, legalább néhány napra, az okos szkepszist, mellyel embertársaimat szemlélem, semhogy mondott érzelmet bölcsőjében megfojtsam. Ez éppen nem elvakultság részemről, ellenkezőleg, érzelmeim tisztán látó megkímélése. Mert hiszem: több boldogságot ad a bizalom, mint a bizalmatlanság. Ha mást nem, legalább azt a csodálatos pillanatot megélhetem általa, mely szerelemmel kecsegtet. És ha egykor a szép hölgy olvatag pillantása hazugnak, becézgető keze csalárdnak bizonyul, még mindig ráérek akkor elfordulni tőle s kiszeretni belőle.

Harmadik fejezet

Nem tudom, miért képzeljük, hogy aki csirkefogó, az roppant körültekintő is egyben. Holott éppen ellenkezőleg, minduntalan akadnak óvatlan, mi több, esztelenül óvatlan csirkefogók is, lévén önbizalmuk nagyobb a kelleténél. És éppen az önbizalom volt Saint-Paul Achilles-sarka, mint ezt később be is bizonyította Guise herceggel szembeni hihetetlenül kihívó viselkedésével. Mi engem illet, ha az ő bőrében lettem volna - amitől Isten óvjon! -, engem ugyancsak megriasztott volna a földszinti ajtó kulcsának eltűnése, és még ha birtokában lettem volna is egy másik kulcsnak, aminthogy ennek így kellett lennie, akkor is kicseréltettem volna a zárat, amit ő elmulasztott, abban bízva, hogy az emeleti ajtók is kulcsra zártak. Igaz, Saint-Paul úrnő kiszabadulása férji karmai közül szükségképpen teljességgel lehetetlennek tetszett az ő szemében, ahogy az úrnőében is, kocsi, kocsis, lovak és kíséret nélkül; mi több, a hölgy semmiképpen nem juthatott volna ki a város kapuin.

Amikor a Saint-Paul úrnőtől kapott kulcsot remegő kézzel, nesztelenül elfordítottam a földszinti ajtó zárjában, az kipattant, s az ajtó sarkig tárult a sikátorra, a lábamat sem tettem ki, hanem rögvest behúztam és ismét kulcsra zártam az ajtót, és akkora öröm fogott el, hogy kis híján elaléltam, és támaszt keresve fejjel az ajtónak dőltem. Mert, olvasóm, nemcsak elnyertem e kulcs által a szabadságot magamnak és öt társamnak, legalábbis Reims falain belül, de mód nyílt arra is, hogy szökésünk a lehető legelegánsabb, és ami Saint-Pault illeti, a lehető legzavarbaejtőbb módon következzék be, hisz ő, ha megfeszül, sem találhatta ki, hogyan vittük végbe. Mert ha nincs ellenedre, olvasóm, hogy gondolatban átugord azt a néhány órát, mely az éj beálltától elválasztott bennünket - én ugyanis ezt a percet szemeltem ki arra, hogy a hálóból kibújjunk -, végignézheted, mit teszek, tudniillik azt, amit te is tettél volna a helyemben: mihelyt társaiddal kijutottál a lépcsőre, kalapodat jól a szemedbe húzva, és arcod alsó felét köpönyegeddel elfedve, kétszer ráfordítottad volna a kulcsot Saint-Paul úrnő ajtajára, majd visszatérve a mi emeletünkre, azt az ajtót is kulcsra zárva, a kulcsot a zárban hagytad volna, a másik kulccsal kinyitottad volna a sikátorra nyíló ajtót, és minekutána mind a hatan nesztelenül, macskaléptekkel kiosontunk, azt is kétszeresen kulcsra zártad volna. Szívem eközben úgy vert, hogy majd kiugrott helyéről, s a lelkem ujjongott, amint elképzeltem Saint-Paul elképedését, ha másnap azt kell tapasztalnia, hogy madarai elrepültek, holott kalitkájuk csakúgy el van zárva, mint előbb, úgyhogy lehetetlen volt bármerre kiutat lelniök, hisz kulcsra van zárva a lépcsőre nyíló ajtó; az ablakok az udvarra néznek, hol spanyolok őrködnek, és a díszlépcsőn is több a spanyol, mint a lépcsőfok.

Apám, ki e nemben nagymesternek számított, mindig arra tanított, hogy a harcos első erénye az okosság, a második a bátorság és a harmadik a szerencse. Amihez még rendesen hozzátette, hogy ha az emberben megvan az első két erény, a harmadikat sokszor ajándékba kapja a sorstól. Én nem erősíthetem meg, de nem is cáfolhatom Mespech bárójának emez állítását, mert vele ellentétben csak egyetlen csatában vettem részt Ivrynél - igaz, az szörnyű volt -, és abban sem mint kapitány, csak mint közvitéz. Az mindazonáltal igaz, hogy megbízatásaim során, ha ésszel éltem, sokszor volt kegyes hozzám a szerencse, és Reimsben még inkább, mint bárhol másutt. Mert kertelés nélkül, nyíltan szólva, helyzetünk eme ligásoktól és spanyoloktól hemzsegő városban vajmi ingatag volt, és ha sikerült is aranyos börtönünkből kijutnunk, még nem jutottunk ki a pácból, ahogy Pisseboeuf duruzsolta okcitán nyelven az egyik fülembe, míg Quéribus ugyanazt morogta a másikba, amikor megálltunk, tanácskozás végett, egy kapualjban.

- Nos, elégedett? - súgta kötekedve a fülembe az én szép udvari kislovagom. - Most kint vagyunk! És innen hová megyünk?

- De hisz ez világos - feleltem -, Guise herceghez.

- És hol lakik a herceg?

- Louison szerint a székesegyház mellett.

- No, ez van olyan pontos, mint a csaló szabó rőfje.

- Uram - szólt közbe Pisseboeuf -, én azt gondolom, jobb lenne visszamennünk ahhoz a városkapuhoz, melyen át beléptünk, és ott szót értenünk Rousselet hadnaggyal, ki elvezethet oda, ahová menni akarunk.

- A hadnagy megígérte, hogy tudatja Guise herceggel ideérkezésünket, de nyilvánvalóan nem tette meg - tiltakoztam én. - Ergo nem is tehette. Ergo meggátolták benne, s meglehet, őt magát is börtönbe vetették. Ergo úgy vélem, nem a kapuhoz kell igyekeznünk, hanem a székesegyházhoz, beállni főkapuja alá, és ott várni be, hogy feltűnjék egy Guise színeibe öltözött inas vagy lakáj, akár kifelé jön a kapun, akár befelé tart.

- Ezt jól kigondolta az úr - vélte Pisseboeuf.

- Lelkemre, bele kell halni ennyi bonyodalomba! - morgott Quéribus, ki bosszúsabb és morcosabb volt, mint valaha, mert, mint már mondtam, nem fűlt a foga ezeknek a titkos megbízatásoknak a csekély dicsőséggel kecsegtető véletlenjeihez. És az igazat megvallva, akármennyire szerettem őt, makrancoskodása e percben nagy nyűg volt rajtam, és ha elgondoltam, mi kemény és vidám az én Miroulom a veszedelem torkában, és milyen gazdag leleményben, a szívem is elfacsarodott bele, annyira hiányzott.

- És kitől tudhatjuk meg, hol a székesegyház, anélkül hogy kilétünket felfednők? - kérdezte morcosan Quéribus.

- Hát tőlem, márki úr - így Pisseboeuf. - Bízzék az én szimatomban, minekelőtte hugenottává lettem volna, klerikus voltam, egy mérföldről megérzem én a templomszagot.

A hencegő Pisseboeufnek nem kellett sokat szaglásznia, hogy a székesegyházat meglelje, lévén az, mondhatni, az orra előtt, amint ezt magunk is tapasztaltuk, mihelyt a sarkon befordultunk: Saint-Paul háza ugyanis szomszédos volt a székesegyház kolostorával. Tehát mindössze pár lépést kellett tennünk, és máris ott voltunk a templom főbejáratánál, hol azonban hirtelen megjelenésünkre úgy mordult fel öt-hat rossz és vérszomjas képű fickó, kik láthatóan otthon érezték itt magukat, mint a láncra kötött véreb.

- Hát ez mi, cimborák? - kérdeztem. - A tiétek e kapu? Ti nyertétek volna el az angyalok és szentek oltalmát, kiknek szobrát itt látom? Gábriel arkangyal csak rátok mosolyog? Külön engedélyt kaptatok a Boldogságos Szűztől és Erzsébettől az itt maradásra? A nemjóját! Hát ölre kell mennünk veletek, hogy egy negyedórácskát eltölthessünk itt, a kapuban? Akkor Isten óvjon titeket! - mondtam, hirtelen előkapva a hátamról két tőrömet -, mi darazsak vagyunk, s ha felbosszantanak, csípünk!

Abban a minutában ledobta köpönyegét Pisseboeuf is, kinek gyorsan váltott az esze, és megmutatta amazoknak két pisztolyát, melyet az övébe tűzve hordott. Poussevent, noha némi késéssel, követte példáját. Quéribus és a két nemesúr kivonta kardját hüvelyéből, amiből kitetszett, mi kevés tapasztalatuk van az effajta közelharcban, melynek oly nagy mesterei a csavargó urak, s melyben csak tettetéssel, hárítással és álsággal lehet győzni. Haj, gondoltam, be jól jönne most Miroul és az ő bámulatos késhajító tudása!

A semmirekellők még hangosabban morogtak, látván, mi harciasak és büszkék vagyunk, lévén legalább annyira kényesek a becsületükre és vitézségükre, mint a mi derék nemesuraink. Én már azt hittem, csakugyan nekik kell esnünk foggal-körömmel, és meglehet, megtépázva távoznunk. De minekutána egy percig így néztünk egymással farkasszemet, fogunkat vicsorgatva, a banda feje, egy hórihorgas, csontsovány, vörös hajú fickó két kézzel leintette a falkát, és vontatott hangon azt mondta:

- Szent Remigiuszra mondom, uraim, látom, nem idevalók, máskülönben nem mernék elvitatni tőlünk e kaput, mely a mienk és csak a mienk, mihelyt véget ér a vecsernye. De mivel ma jobb dolgunk is van, semmint az urakkal verekedni, kegyeskedünk e kisded nézeteltérés tisztázását későbbre halasztani.

Azzal gúnyosan meglengette előttünk lukas kalapját, és gaz cimboráitól követve (kik közül egy sem ért annyit, mint a kötél, amire majd felakasztják), nesztelenül, hátrálva távozott, in fine[17] hozzátéve:

- Uraim, kívánok kegyelmeteknek jó, meleg zsigereket, míg a hasukban tarthatják őket.

- Én meg két labdát kívánok neked a cingár combjaid közé, míg ki nem heréllek - mondta Pisseboeuf.

E kedves szóváltás után (ámbár nem beszélnek sokkal szebben az Íliász hősei sem, holott ők egytől egyig nagy királyok), a vörös és emberei behúzódtak a tőlünk jobbra eső oldalkapuba, s mi maradtunk urai és gazdái a főkapunak. Odaállítottam Pisseboeuföt a kapu hozzájuk legközelebb eső végébe, felhúzott kakasú pisztollyal mindkét kezében, hogy megvédjen a gazfickóktól, ha netán rajtunk akarnának ütni, és felkészültem egy hosszú és nyugtalan várakozásra, mert ahogy sötétedett, úgy váltak egyre néptelenebbé az utcák, úgyhogy már azon füstölögtem magamban, ha még sötétebb lesz, fel sem ismerhetem majd a Guise-szolgák libériáját, ha mégis feltűnnének.

Eközben az útonállók, kiktől csupán a templomfalnak a kaputól jobbra eső hajlata választott el, meg sem moccantak s pisszt sem hallattak, úgyhogy már azt gondoltam: ők is lesnek valakire, ám hogy kire, azt nem sejtettem. Hanem ahogy eszembe idéztem a képüket, arra jutottam: bizonyára holmi gazdag kalmárra várnak, akit ki akarnak rabolni. Amiben alaposan tévedtem.

Jó óra hosszat várakoztunk, és már kezdtünk elszunnyadni a nagy sötétben, amikor egyszerre feltűnt a téren bal felől egy fáklya imbolygó csóvája, majd maga a fáklya is, egy Guise színeibe öltözött lakáj kezében. A lakáj futva világította meg az utat egy nemesúr előtt, ki őt igen gyors és szapora léptekkel s kivont karddal követte. Az ő nyomában két katona jött, ugyancsak kivont karddal. Ami arról győzött meg, hogy éjjel Reims utcái sem biztonságosabbak, mint Párizs utcái. Előbb nem láthattam a nemesúr arcát, mert a tér ama részét némi fehér köd fedte, hanem amint a ködből kilépett és gyors lépteivel felénk közeledett, jól megfigyelhettem, és döbbenten ismertem rá Péricard-ra, nem mintha meglepő lett volna, hogy itt találom, hisz amilyen híven szolgálta Henri de Guise-t, nem volt csoda, hogy fia titkára lett, hanem mert utoljára Blois-ban láttam, aznap, amikor megölték gazdáját.

Abban a szent pillanatban, amikor felismertem és ugyancsak megörültem neki, hisz ki lenne alkalmasabb nála, aki ismer bennünket, hogy elvezessen Joinville hercegéhez, Quéribus is felébredt, és igen meglepett hangon azt súgta a fülembe:

- Hisz ez Péricard!

Többet nem mondhatott, mert a tőlünk jobbra eső kapuból előugrottak a csavargók, és nekirontottak Péricard-nak, élükön vörös hajú vezérükkel, ki késével hadonászva fülsiketítő hangon biztatta őket:

- Öljétek meg, a fenébe is, öljétek meg!

E kiáltásra a lakáj elhajította a fáklyát és elfutott, ami nem volt szerencsés gondolat, mert a gazemberek egyike utánafutott és elvágta a torkát, mialatt Péricard és a két katona a legközelebbi falhoz rohant, nekivetették a hátukat, és igen bátran védekeztek.

- Istenemre! Hát hagyjuk őket? - kiáltotta Quéribus, aki ez egyszer gyorsabb volt nálam, és kardját kivonva hátba támadta a merénylőket. Nyomában ott loholt a két nemesúr, én, Poussevent és Pisseboeuf, akinek odakiáltottam:

- Pisseboeuf, a fáklyát!

Pisseboeuf félszóból is értett. Parancsomra ledöfte a csavargót, aki a lakájt megölte, és felragadva a fáklyát, azt kétféleképpen is hasznosította: világított nekünk, és leütötte és megégette vele azokat, akiket előtalált.

A csavargók annyira belemelegedtek a vagdalkozásba, hogy egyik sem volt hajlandó hátrafordulni, amikor mi megérkeztünk a megtámadottak segedelmére, úgyhogy jó öt percen át folyt a tőrök, kardok, kések alattomos csetepatéja, mire sikerült őket megsemmisítenünk. A hórihorgas vörös hajú fickó jobb karját vágás érte, ezért elejtette kardját, s parancsomra a kövér Poussevent a hasára ült, hogy a földhöz szögezze. A többi halott volt vagy haldoklott, nekünk csak sebesültünk volt, mégpedig három: Quéribus egyik nemesi kísérője és a két nemesúr, ki Péricard-ral volt. Péricard felismert bennünket, s ezer hálát és köszönetet rebegve borult a nyakunkba.

Én elejét vettem a további köszöngetésnek, és a fülébe súgtam: szeretném, ha elvezetne bennünket Guise herceghez egy titkos ajtón, lévén okunk rejtezkedni, még a Guise-palotában is, ahová meglehet, kémek férkőztek be. Ő ráállt a dologra, s én, visszatérve a vörös hajú égimeszelőhöz, megparancsoltam Pisseboeufnek és Poussevent-nak, hozzák be utánunk, hadd kötözzem be, úgy láttam ugyanis, ő van még a legjobb bőrben az egész bandából.

- De az istenfáját! - káromkodott Pisseboeuf. - Bekötözni! Hát feledte, uram, hogy a gazfickó azt kívánta nekünk: legyenek jók és melegek a beleink, míg ki nem ontja őket? Mordizomadta! Inkább kiontanám én az övét, semhogy bekötözzem!

- Nyughass, Pisseboeuf! Én magam fogom kezelni a sebét, éspedig nyomban. S tudd meg: élete e perctől fogva van olyan becses, mint a tied.

A csavargó, akit, mint hamarosan megtudtam, Malevaultnak hívtak, előbb szemrebbenés nélkül, nyugodtan hallgatta végig párbeszédünket; nyilván elszánta magát rá, hogy becsületét megóvandó, rezzenetlen arccal tűrje a leggonoszabb kínzásokat is.

Ám amikor azt tapasztalta, hogy bevitetem egy kis szobába, ahol rajtam kívül csak Pisseboeuf tartózkodik, s én nekilátok sebét borszesszel kimosni és annak rendje-módja szerint bekötözni, azt kérdezte, rekedt és halk hangon:

- Uram, minek vesződik azzal, hogy ily gondosan kigyógyítson sebemből, holott úgyis egyenesen a bitóra kell küldenie?

- Ugyan már! - vágtam rá. - Ki beszél itt bitóról? Vajon ha a csata után egy kardot találok a földön, eltöröm-e büntetésül, amiért ellenségemet szolgálta, vagy inkább magamhoz veszem, ha jól kézhez áll?

- Ha jól értem - csillant föl Malevault zöld szeme -, uraságod azt reméli: hasznomat veheti.

- Azt én.

- De hogyan?

- Úgy, hogy kikérdezlek.

- Hát erre megy ki a dolog - torzult keserű fintorra Malevault arca. - És a válaszaim bitóra juttatnak!

- Éppen nem. Hanem megmentik az életedet. Becsületszavamra mondom. Legyen tanúm rá Pisseboeuf, aki itt van velünk.

- Ő? - hajtotta ravaszdi mosollyal csontos vállára rőt fejét a csavargó. - Ha százszor katona is, a beszédéről ítélve lehetne közülünk való is.

- Mindannyian voltunk egykor fiatalok is, bűnösek is! - sóhajtott színlelt megbánással Pisseboeuf. - De te, komám, megbízhatsz e nemesúr becsületszavában: többet ér az száz aranynál.

- Aranyakról is lehet szó, ha a kezemre játszol - mondtam.

- Halljuk tehát a kérdéseket - hunyta le félig a szemét Malevault.

- Tudtad-e, ki az, akinek a legyilkolásával megbíztak?

- Nem én - így Malevault. - De megmutatták nekem tegnap délelőtt a misén, és azt is elárulták, hol találok rá ma éjjel.

- Ki mutatta meg?

- Nem tudom a nevét.

- Nem tudom, kézhez áll-e ez a kard - vetettem cinkos pillantást Pisseboeufre.

- Ellenben leírhatom a fickót, ha kívánja - sietett hozzátenni Malevault.

- Így már jobb. Hallgatlak.

- Középtermetű, inkább széles vállú, orra tömpe, ajka csak annyicska, mint az enyém, sűrű, fekete bajsza pedig kétoldalt lecsüng az álláig.

- Az istenfáját! - kiáltotta Pisseboeuf, én azonban egy szemvillanással arra intettem: kössön csomót a nyelvére. Akárcsak ő, én is ráismertem a leírás alapján Bahuet-ra, a Tizenhatok egyikére, ki aljasul elfoglalta párizsi házamat, s amikor a király bevonulása után elhagyni kényszerült a fővárost, magával akarta vinni bútoraimat.

- Tudod-e, Malevault - folytattam a vallatást -, mikor érkezett ez az ipse Reimsbe?

- Március végén, egyenest Párizsból, úgy is beszél, mint az odavalósiak. Egy rablócsapat kísérte, de kénytelenek voltunk elintézni őket.

- S ugyan miért?

- Más volt a védőszentünk - felelte jámbor képpel Malevault. - A párizsiak Szent Genovévát imádják. Mi itt Reimsben Szent Remigiuszt. És egyébként is rosszul megy a bolt. Nem tűrhettünk meg idegen kutyákat az ólban.

- Mit szólt hozzá a mondott ipse?

- Nem haragudott ránk érte, ő más lében kanál.

- Hát ezt hogy érted?

- De La Tour báró kíséretében láttam őt.

- Az istenfáját! - tört ki ismét Pisseboeuf, ám újfent intettem: hallgasson, majd megparancsoltam neki, hívja ide Péricard-t. Mihelyt Péricard megjött, latinul figyelmeztettem, ne mutasson meglepetést, akármit hall is kérdéseimre Malevault-tól. Szegény Péricard mégsem állta meg és belesápadt, különösen amikor de La Tour báró neve elhangzott. Később elmondom majd, miért.

Ez a Péricard, ki minekutána oly híven szolgálta az apát, most a fiút szolgálta, magas és deli termetű férfiú volt, s igen szép arcú, noha haja már őszbe vegyült; modora a lehető legudvariasabb, s mi több: igen eszes, igen ügyes ember és nagy taktikus; a Ligához nemigen húzott, annál inkább a Guise családhoz, s hogy a Guise-eket megmentse a végromlástól, ő is azon fáradozott, amin Guise hercegné: hogy összebékítse őket a királlyal. Gondolom, ezért akarta őt Saint-Paul leöletni, a bűnözők egész láncolata segítségével, melynek első szemét úgy hívták: de La Tour, a másodikat úgy: Bahuet, s a harmadikat Malevault-nak.

Malevault ferde mosollyal azt mondta nekem az ő halk, rekedt hangján, mihelyt Péricard elsietett felvilágosítani Joinville hercegét a dolog mikéntjéről s hogyanjáról, valamint titkos találkozót kérni tőle.

- Meglehet, viperafészekbe találtam hágni. De ugyan mi vagyok én, uram? Csak egy kard. Mely igyekezett jól uram kezére állni. Szabad vagyok-e immár?

- Egy kicsit várj még! Az ipse, ki parancsot adott e nemesúr megölésére, előre megfizette béred?

- Nem ő. Felét ideadta, amikor megbízott a tettel. A másik felét majd csak végbevitele után adná.

- Tehát ez a fele odavész.

- Oda ám. Ötven aranycsikó.

- Nagy veszteség.

- Nem számítva e sebet jobb karomon - mondta halvány mosollyal Malevault. - Szerencsére balkezes vagyok.

- Mikor találkozol az ipsével?

- Ma reggel hat órakor, Szent Remigiusz templománál.

- Meglehet, nem egyedül jön - mondtam.

- Meglehet, hogy én sem - bocsátotta le súlyos szemhéját szemére Malevault.

- Meglehet, pisztolya gyorsabb lesz, mint a te késed.

- Meglehet - Malevault-nak a szeme se rebbent.

- Azt nem szeretném - csóváltam meg a fejem. - Fájlalom, hogy de La Tour báró annyit költ kíséretére. Az ipse, akiről szóltál, sok pénzébe kerülhet.

- Ha az úr felbiztat, majd kevesebbe fog neki kerülni - villant fel Malevault szeme.

- Mi az ára?

- Ötven arany.

- Huszonöt. Ha a te késed előbb ér célt, mint az ő golyója, tiéd a fegyverzete, s az becses zsákmány.

- Ezt jól kigondolta az úr.

- Akkor kezet rá!

És azon nyomban odadobtam Pisseboeufnek erszényemet, ki leszámolt Malevault kezéhez huszonöt aranyat. Eztán magam nyitottam ki a titkos ajtót a csavargó előtt, hogy kiosonjon.

- Mit gondolsz, Pisseboeuf - kérdeztem, amint visszatértem -, megteszi?

- Meg ám. Így követeli a rablóbecsület. Hát nem szerencsétlen véletlen, uram, hogy itt Bahuet-ba kellett botlanunk?

- Éppen nem véletlen. Ugyan hová mehetett volna Párizsból? Mayenne-hez? Mayenne utálja a Tizenhatokat, négyet-ötöt fel is akasztatott közülük, amiért Brisson elnököt kivégezték. Nem, nem! Bahuet csakis ahhoz menekülhetett, aki a fő-fő ligások közül is a leginkább spanyol. Asinus asinum fricat.[18]

- Béke legyen lelkével, ha már el kell veszítenie porhüvelyét - szólt Pisseboeuf. - Azonban csodálom, uram, hogy kegyelmed, Siorac márki, ki emberségesebb, jobb szívű és igazabb keresztény, mint bárki, akit anya szült Franciaországban, megrendelte eme Bahuet legyilkolását!

- Furdal is miatta a lelkiismeretem, de nagyon, Pisseboeuf - feleltem én -, de fájdalom, mégis meg kell lennie.

De neked, szép olvasónőm, ki emlékirataimat figyelemmel kíséred, elárulom, miért határoztam így, nehogy megváltoztasd rólam alkotott s remélem, jó véleményedet. Mint tudod, nem vagyok vérszomjas, s ámbár eme Bahuet hétpróbás gazember, a kisujjamat se mozdítottam volna, hogy őt a halálba küldjem, ha nem ítéltem volna halálát a státus érdekében állónak. Nézd el nekem, szép olvasónőm, hogy ismétlésekbe bocsátkozom, de Párizs bevételével az országot magát még nem hódoltatta meg IV. Henrik. Igen sok híja volt annak: az északi és keleti tartományok, melyeket a magát szentnek mondó Liga tartott megszállva, s melyeken át bármikor behívhatta tetszése szerint Flandriából a spanyolokat, Laon és Reims volt tehát az a két sáncút, melyen át az ellen egyenesen Párizs falai alá juthatott. Ezért vette ostrom alá a király Laont s kívánt megegyezni Reimsben Guise herceggel; ez jó nagy falat volt, csakhogy elrághatatlan csonttal a közepén, tudniillik Saint-Paullal, ki ha bizonyos lehetett volna felőle, hogy a király küldött ide kettőnket, Quéribust és engem, megadásról tárgyalni a herceggel, azon nyomban leöletett volna. Ám mert eziránt mégis táplált némi kétséget, és akármilyen arcátlan volt is, visszariadt attól, hogy Guise herceg unokafivérét meggyilkoltassa, azt gondolta ki: elintézi Péricard-t, lévén ő az egyetlen Joinville hercegének környezetében, kinek elegendő esze volt ahhoz, hogy sikerre vigye a tárgyalásokat IV. Henrik és a Guise-ek között. Mivel fölfelé nem mert sújtani, lefelé sújtott, abban a reményben hogy sikerül a herceget megfélemlítenie. Tehát mindennél fontosabb volt őt félemlíteni meg, Bahuet elintézésével, s megízleltetni legalább egy-két hüvelyknyire a kardvasat azzal, aki azt kivonta, legyilkoltatván bűnözőláncának utolsó előtti szemét az utolsóval.

Azt mondtam Péricard-nak: szeretnék négyszemközt szólni a herceggel. Ő ugyan kissé megütközött, amikor értem jőve, hogy a herceghez kísérjen, azt látta: magammal viszem Pisseboeuföt is, de nem haragudott meg miatta, és nem is tett föl kérdéseket. Felvezetett a palota első emeletére, ahol egy igen díszes szobában az ifjú herceg, harisnyára-ingujjra vetkezve s igen haragos képpel, egy bábufélét döfött át meg át kardjával: e bábut zsineg kötötte nyakánál fogva a mennyezethez, lábánál fogva a padlóhoz.

E gyakorlat oly különösnek tetszett a szememben s oly kevéssé hasznosnak a vívás művészetének elsajátítása céljából - hisz a bábu, melynek „sebeiből” lószőr hullt ki, nem ugorhatott el, nem védhette ki a vágásokat és nem is viszonozhatta őket -, hogy elképedve álltam meg a küszöbön, s hosszabb ideig figyeltem onnan a herceget. Ő annyira elmerült bolondos foglalatosságában, hogy nem vett észre engem.

Az igazat megvallva, a herceg nem volt éppen tekintélyparancsoló alak. Nem örökölte apja magas termetét, szépségét, sem kecses mozgását, hanem kicsi volt, satnya és esetlen, arca se nem csúnya, se nem szép, s noha nagyanyja, Nemours hercegné erősen túlzott, amikor „orrtalan takonypócnak” titulálta, orra, mi tagadás, igen rövid volt, s gyerekes kifejezést kölcsönzött arcának; s ezt a benyomást még fokozta levendulakék szeme és vonásainak anyjától örökölt, gyermekded egyszerűsége.

- Mi a csoda ez a bábu? - kérdeztem súgva Péricard-tól, ki ott várakozott mellettem, s nem merte megzavarni dühöngő urát.

- Nem tudom, de esküdni mernék rá, Saint-Pault véli maga előtt látni - felelte sotto voce Péricard, azonban akármilyen halkan mondta is, Joinville herceg fülét megüthette a Saint-Paul név, mert megfordult, megpillantott bennünket, kardját ágyára vetette, hirtelen lecsillapodott, hozzám lépett, kezét nyújtva, s szívig ható kedvességgel és egyszerűséggel (mindkettő édesanyjára emlékeztetett) mondott ezerszer is köszönetet azért, hogy embereimmel szekretáriusa segítségére siettem. Quéribus, tette hozzá, éppen öltözködik, tehát nem kerül elő vacsoráig, így ő most nekem szentelheti figyelmét. Quéribustől úgy tudja, édesanyjától levelet is, szóbeli izenetet is hoztam neki.

- Mi a levelet illeti, nagyuram - mondtam -, kérem, legyen némi türelemmel. Puskásom, Pisseboeuf volt kénytelen a levelet elrejteni, hogy a motozásnál rá ne leljenek, s most neki kell azt előadnia.

Ezt hallván az én Pisseboeuföm előbb földig hajolt a herceg előtt, majd minden teketória nélkül lehuppant egy zsámolyra, lehúzta jobb lábáról a csizmát, belenyúlt, s elővett előbb egy parafa talpat, majd egy posztótalpat s végezetül a levelet, melyet átnyújtott nekem; én továbbadtam Péricardnak, Péricard térdet hajtott és úgy adta tovább a hercegnek, a herceg azonban rögvest visszaadta Péricard-nak, mondván:

- Az istenit! Bűzlik. Olvassa, Péricard!

Péricard, ki nagy kedvelője volt a hölgyeknek, de sosem kapott még tőlük így illatosított levélkét, óvatosan kinyitotta, és oly messzire tartva el orrától, amennyire csak bírta, olvasta, amint következik:

- „Fiamuram! E levél vivője egy nemesúr, ki Párizs ostroma alatt ellátott élelemmel, s aki nélkül bizonyára rég éhen haltam volna. Majd elmondja élőszóval, mennyi gondban-bajban vagyok családunk miatt, úgyhogy egészen elemésztem magam aggodalmamban. Kérve kérem, hallgasson rá! Ő azt mondja majd el fiamuramnak, amit magam is elmondtam volna, ha kicsiny testemnek nem lenne túlontúl nagy fáradság innen Reimsbe utazni. Charles, szeressen engem úgy, ahogy én szeretem kegyelmedet, és fordítsa jobbra családunk sorsát, amíg még van rá ideje! Az ég áldja meg fiamuramat! Catherine, Guise hercegné”

E szavak hallatán a herceg szemét elöntötte a könny, s oly lendülettel és leereszkedéssel, mely megvallom, hízelgett nekem, magához vont, szívélyesen megölelt, és így szólt:

- Ó, Siorac! Míg élek, el nem feledem, mennyi s mekkora fáradságot és veszedelmet vett magára, hogy édesanyám és családom szolgálatára legyen, már csak azért sem, mert tudom: kegyelmed a király híve.

- Nagyuram - ragadtam meg a kínálkozó alkalmat -, itt nincs ellentmondás, és ezt így érti fenséged édesanyja is, ki azt kívánja: béküljön ki őfelségével. Ez a rám bízott üzenet alfája s ómegája.

- Hisz ez leghőbb vágyam! - kiáltotta a herceg, s kis lépteit szaporázva fel-alá járkált a szobában. Hanem egyszerre megállt, felém fordult, és jobbját égnek emelve elkiáltotta magát: - De vannak feltételeim!

- Nagyuram - bókoltam én mélyen előtte -, én ugyan gazdám tudtával vagyok itt, de nem hatalmaztak fel rá, hogy megtárgyaljam a kibékülés feltételeit őfelsége és nagyuram között.

- Azért csak sorolja el őket, Péricard! - követelte gyermekes türelmetlenséggel a herceg.

Péricard, ki gazdájával ellentétben azonnal átlátta, mire terjed ki felhatalmazásom, egy kurta pillantással tudtomra adta, mennyire feleslegesnek ítéli a vitát, majd meghajolt a herceg előtt, és egyenletes hangon, kifürkészhetetlen arccal rákezdte:

- Guise fenséges hercege megköveteli, hogy ráruházzák Champagne kormányzatát, mely apját is megillette. A király háznagya óhajt lenni, mint volt előtte édesapja is. Meg kívánja kapni nagybátyja, az elhunyt Guise bíboros benefíciumait, különösen a reimsi érsekséget megillető javadalmakat. Végezetül azt kívánja, hogy a király fizesse ki adósságait, melyek summája négyszázezer aranyat tesz ki.

Ezek a követelések, a legutolsót kivéve, véleményem szerint annyira túlzottak, sőt mondhatnám, a józan észt és rációt megcsúfolóak voltak, hogy nyomban elhatároztam: nem nyilatkozom róluk.

- Nagyuram - bókoltam újra -, feltételeit jelentem királyomnak, és bizonyosra veszem, hercegséged küldöttei megtárgyalhatják őket a király küldötteivel, ha eljött e tárgyalás ideje. E percben az a legsürgetőbb teendő, hogy hercegséged késedelem nélkül átvegye Saint-Paul úrtól Reims kormányzását, ki azt elhalássza hercegséged orra elől.

Hiba volt az orr szót kiejtenem: a herceg nyomban odakapott szégyenkezve a magáéhoz, mely csakugyan inkább orrhiánynak tetszett, s ezt ő a jelek szerint roppantul fájlalta, hisz annyit gúnyolták miatta, még saját családjának tagjai is.

- És véleményem szerint még ma éjjel határozatra kell jutnunk, nagyuram - folytattam sietve. - El kell foglalnia a nyugati kaput, melyre polgárőrök vigyáznak, és e kapun át be kell bocsátania kíséretünket, mely negyven főre rúg, tehát számottevően megerősíti nagyuram helyzetét. Eztán fel kell kutatnunk Rousselet hadnagyot, kit Saint-Paul valami tömlöcbe dugott be, hogy meg ne vihesse hercegségednek ideérkeztünk hírét, és ki kell őt szabadítani. Végül követelni kell Saint-Paul úrtól, hogy haladéktalanul távolítsa el a Mars kapunál állomásozó spanyol helyőrséget, mert ameddig az itt van, hercegséged nem lesz ura a városnak, sem Saint-Paulnak.

- De hisz már megtettem! - a herceget ismét elfogta a düh. - Éppen ma reggel. Labdajáték közben. Vele játszottam, s látván, hogy jó a kedve, mert tíz aranyat nyert tőlem, azt mondtam neki: „magasságom” - azért nevezem így, mert épp akkora, mint én -, „magasságom”, szerezd meg nekem azt az örömet és a népnek azt az elégtételt, hogy kiküldöd Reimsből a spanyolokat! - Uram - felelte ő nyomban, hihetetlen fensőbbséggel -, erről szó se essék többé. Mert úgysem teszem meg.

- Egyszóval, Siorac - a herceg szeme lángot lövellt -, nem átallt rendreutasítani engem, Guise hercegét! ez a lakájfi, ez a szemétdombról szalajtott senki. És még aznap, sértést sértésre halmozva, megpróbálta fogságra vetni rokonomat és megöletni szekretáriusomat.

A herceg haragja nem ismert többé határt. Bámulatos fürgeséggel és oly sebesen ragadta fel ágyáról a kardot, melyet az imént odavetett, hogy egészen elképedtem, majd iszonyú erővel beledöfte a bábuba, úgyhogy annak a hátán jött ki a hegye.

- Figyeld meg, Péricard, figyeld meg, mekkora előrehaladást tettem! - mondta a herceg, visszahúzva fegyverét. - Most már minden döfésem a szívét találja el!

Joinville hercege Péricard-ra és rám bízta éjszakai kiruccanásunk eltervezését, és mi a következőkben állapodtunk meg. Pro primo: mivel a hercegnek hatvan fegyverese van, csak a felét visszük magunkkal, a másik felét a palotában hagyjuk, megparancsolva nekik, hogy zárkózzanak be, s ejtsék nyomban foglyul azt, aki ki akarna szökni - akár katona, akár lakáj, akár szobaleány -, mert nagy a gyanúja annak, hogy a kérdéses személy kém, és Saint-Pault akarja hadmozdulatainkról értesíteni. Pro secundo: hogy a Quéribust kísérő két nemesurat, kik megsebesültek, de nem súlyosan, titkos szobában őrizzék, és senki ne érintkezzen velük, a sebüket ellátó borbély-felcseren kívül. Pro tertio: hogy Quéribus és jómagam (sógorom nagy bánatára) bivalybőr mellényt öltsünk és kerek sisakot, tehát úgy fessünk, mint a herceg egyszerű tisztjei. Pro quarto (hasonló megfontolásból): hogy Poussevent és Pisseboeuf Guise színeibe öltözzék (éktelen felháborodásuk ellenére) és a herceg gárdistái közé vegyüljön.

A vacsora végeztével a ragyogó telihold, mely a tavasziasnak éppen nem mondható hideg éjszakát fényével elárasztotta, fáklya nélkül elvezetett bennünket a nyugati kapuhoz, ahol is alva találtuk a mi vitéz polgárőreinket, még őrszemet sem állítottak ki a bástyára.

- Szavamra - rontott be az őrszobába a herceg -, ha a király ma éjjel a nyugati kapun át támadta volna meg a várost, már az övé lenne. Őrmester - szegezte a megnevezett mellének kardját (ugyanaz az őrmester volt, aki bebocsátott engem a gyalogkapun Reimsbe) -, áruld el nekem az életedre, hol találjuk Rousselet hadnagyot!

- Hát itt, nagyuram - felelte remegve az őrmester -, ebben a kamrában, hová Saint-Paul úr zárta be tegnap reggel. Lakatot is tett az ajtóra, s a kulcsát magával vitte.

- És ki az ördög akadályozott meg abban - förmedt rá a herceg -, hogy e nyomorú lakatot egy pörölycsapással leverd, és kiszabadítsad hadnagyodat?

- Nagyuram - mentegetőzött az őrmester -, az embernek csak egy nyaka van, hogy azon át vegye be s bocsássa ki a levegőt és nyakalja be ételét, italát.

- A tiéd mindjárt oda lesz - szólt Péricard -, ha nem nyitod ki nyomban azt az ajtót!

- Nagyuram ezt parancsolja nekem? - fordult az őrmester Guise herceghez.

- Ezt.

- Az életemre?

- Hát megfosszalak tőle, hogy meggyőzzelek?

- Komáim - fordult az őrmester ahhoz a négy-öt polgárőrhöz, akik az őrszobán voltak -, ti vagytok a tanúim, hogy Guise herceg őfensége az életemre parancsolta meg, verjem le e lakatot. Rabourdin, fuss és hozz egy pörölyt!

- Komám, az életemre parancsolod? - kérdezte Rabourdin.

- Arra.

- Akkor futok és hozom.

- Be nagyon adnak a formákra ezek az emberek - jegyezte meg a herceg.

- Vagy rettegnek - súgta oda neki Péricard. - Cimboráim - folytatta hangosan, a polgárőrökhöz fordulva -, mit mondott Saint-Paul úr, amikor tömlöcre vetette Rousselet hadnagyot?

- Olyan mocskos és sértő szavakat - szólt némi hallgatás után az emberek egyike -, hogy szégyellnők elismételni.

- Éppen ezért akarja őket a herceg úr hallani - mondta Péricard.

- A herceg őfensége megparancsolja?

- Az életedre! - vágta rá a herceg. Lerítt róla, amilyen gyermekded lélek, nevetés környékezi ez ismétlések hallatán.

- Ti legyetek rá a tanúim, cimborák - fordult társaihoz az ember. Majd így folytatta: - Íme tehát, fenséges herceg úr, a legteljesebb tisztelettel szólva herceg úr és családja iránt, az, amit Rethel hercege mondott.

- Rethel hercege! - Joinville hercege a fogát csikorgatta dühében.

- Folytassam, nagyuram?

- Folytasd, az életedre!

- Saint-Paul úr, ki nem sokkal azután jött ide, hogy de La Tour báró elvezette azt a két nemesurat, ki magát a herceg úr rokonának vallotta, elsőbben is letartóztatta Rousselet hadnagyot, mondván: Rousselet ugyancsak gaz áruló lehet, ha be merészelt bocsátani a városba olyanokat, akiket a Szent Liga nem ismer, ha százszor rokonai is a hercegnek.

- Folytasd! - a herceg szeme szikrát hányt.

- Azután még hozzátette: nem tűri, hogy Reims lakosai írják elő neki, mit tegyen; jól tudja ő, hogy szüntelenül arra nógatják Guise hercegét, ezt a tejfölösszájút - megkövetem nagyuramat -, hogy kérje meg őt: küldje el az idegen helyőrséget, ő azonban hallani sem akar erről, és ha a herceg tovább erősködik, nem kétszáz, hanem kétezer spanyolt hív be a városba!...

- A jóistenit! - a herceg betapasztotta tenyerével száját, nehogy többet találjon mondani.

- Ímhol a pöröly, nagyuram - futott be Rabourdin, kifulladva. - De kérem, parancsolja meg egyik emberének: törje le ő a lakatot, én már amúgy is sokat kockáztatok azzal, hogy elhoztam a pörölyt.

- Poussevent! - súgtam Péricard fülébe.

- Poussevent! - adta ő ki a parancsot fennszóval.

És ámbár Poussevent nem volt olyan óriás, mint Tronson asztalosmester, pehelyként kapta föl a pörölyt, és egyetlen ütéssel leverte a lakatot.

Szegény Rousselet előjött tömlöcéből. A fény elvakította, alig állt azon a kurta lábán, hisz egy falat nem sok, annyi sem ment le a torkán tegnap reggel óta. A herceg, kiben szikrája se volt a kegyetlenségnek, látván, milyen gyenge a hadnagy, megparancsolta: hozzanak neki kenyeret, bort, sonkát, hogy erőre kapjon. Rousselet úgy vetette rá magát e lakomára, mint farkas a zsenge bárányra. Látni való volt, hogy tér vissza belé az élet, s amikor meghallotta, hogy azon sopánkodom: nem léphetek ki a kapun és nem szólhatok Miroulnak, elárulta nekem: amikor Saint-Paul lecsukatta, elfelejtette őt kikutatni, így a gyalogkapu kulcsa nála maradt. Felujjongtam örömömben, és nyomban szalajtottam Pisseboeuföt La Surie urához azzal az izenettel: hagyja málháinkat és lovainkat öt embere őrizetére, a többi vonuljon be gyorsan és csendben, teljes hadifölszerelésben a városba. Ami szerencsésen meg is történt, s a herceget roppantul megnyugtatta, hogy csapatát ennyi harcedzett katona erősíti meg.

Azt mondják, a szerencse párosával jár. És ezzel a babonával is csak úgy vagyunk, mint a többivel: ha egyetlenegyszer beigazolódik, esküszünk rá valamennyien, ahogy én is, miközben ezeket írom, mert alighogy embereink bevonultak ezen az éjszakán, és Miroullal kölcsönös és nagy-nagy megelégedésünkre ismét egymásra találtunk, lovas hírvivő jött, s egy levelet hozott Joinville hercegének nagybátyjától, Mayenne hercegétől (ki, mint tudjuk, a Szent Liga feje volt ugyan, de már nem annyira spanyol, mint kezdetben). A herceg azt izente: másnap erős kísérettel ellátogat Reimsbe, s arra kéri unokaöccsét, mihelyt ő megjön, vessen véget Saint-Paul tűrhetetlen fennhéjázásának. Ez a segítség és biztatás oly ifjonti forrásba hozta a herceg vérét, hogy hajszál híján rohant felverni álmából az éjszaka közepén Saint-Pault, és megparancsolni neki: küldje el nyomban a spanyol helyőrséget. Végül mégis elállt tőle, Péricard-nak sikerült féket vetnie indulatára.

Minekutána elhatároztuk: Guise harminc embere itt marad Rousselet-t megoltalmazandó, az én harminc emberem ellenben a herceg házában sáncolja el magát, hagytam, hogy a herceg és Péricard az emberek élén távozzék, s magam pár percre ott maradtam Rousselet-val, ki nem győzött eleget hálálkodni nekem kiszabadításáért, hisz tudta, hogy az csakis az én művem.

Szívembe fogadtam ezt a gömbölyded emberkét, ezt a Rousselet-t, kinek mogyorószín szeme fokról fokra visszanyerte ragyogását és vidámságát, mialatt falatozott. S mivel kettesben maradtunk az asztal mellett, együtt iszogatva, bizalmasan elárultam neki: Mayenne holnap itt terem, s azért mondtam el neki e hírt, hogy adja tovább embereinek - kik, mint tapasztaltam, szörnyen félnek Saint-Paultól -, hadd merítsenek belőle bátorságot, hallván, hogy zsarnokuk csillaga hanyatlóban van. Ezt Rousselet nyomban meg is értette, de mert Mayenne neve hallatán elhúzta a száját, elhatároztam, kitapintom az ő révén a reimsiek pulzusát. Úgy láttam: Rousselet nagy tiszteletnek örvend körükben.

- Márki úr - mondta halkan, óvatosan körülkémlelve -, sejtheti, mit akarnak a reimsi polgárok. Röviden elmondhatom: békét és jó boltot. Ráuntunk eme papokra, kik katolikusabbak a francia prímásnál is, úgy beszélnek a király megtéréséről, hogy kötelet érdemelnének érte, és örökösen vérontásról, gyilkolásról prédikálnak. Torkig vagyunk eme spanyolokkal, s ama gazfickóval, ki őket nyakunkra hozta. És az igazat megvallva, nem nagyon szeretjük a Mayenne és Guise-féléket sem, hisz az ő nyughatatlanságuknak köszönhetjük jó fél évszázada tartó bajainkat. És mindenekfelett gyűlöljük, márki úr, ezt a végeláthatatlan belháborút, mely tönkretesz bennünket, meggátolván, hogy gyapjút s egyebet vigyünk fel eladni Párizsba. Egyszóval...

És mivel itt elhallgatott, én kérdő pillantást vetettem rá:

- Egyszóval?

- Paucis verbis[19] - hajolt még közelebb hozzám Rousselet, s fogta még halkabbra a hangját -, leghőbb vágyunk: megadni magunkat a királynak, és elnyerni tőle mindazon adómentességeket és privilégiumokat, melyekkel más, hozzá átállt ligapárti városokat is megörvendeztetett.

- Nos - mondtam én, ugyanolyan halkan -, miért nem veszi kezébe hadnagy uram az ügyet? Miért ne küldené fel az udvarba egy-két társát, hogy szót értsenek a királlyal?

- A királlyal? - vonta meg gömbölyű vállát Rousselet, az égre emelve mogyorószín szemét. - Hogyan is merészelnők?

- Hát az én közvetítésemmel - feleltem könnyedén. - Én majd beajánlom kegyelmedet Rosny úrhoz, ki illő figyelemmel fogja meghallgatni. Barátom - tettem karjára a kezemet -, a Louvre mellett lakom Párizsban, a Virágmező utcában, és kapum sarkáig tárul az előtt, ki a Rousselet névre hallgat.

- Jól eszembe vésem - Rousselet hangján némi megindultság érződött.

Majd egy percig némán nézett rám, s hirtelen vidáman csillant fel szeme, kerek képére széles mosoly ült ki, és tréfás hangon azt mondta:

- Vallja meg, márki úr, Saint-Paul nem tévedett, amikor kegyelmedet bezáratta...

- És akkor sem, amikor hadnagy urat tömlöcbe csukatta - nevettem én nagyot.

Azzal felálltam, hogy távozzam, és tisztelettudásból ő is. S mert eszembe idéztem, hogyan bánik gazdám, IV. Henrik jó városai lakosaival, és mi bámulatos egyszerűséggel szól velük (miáltal mindjárt meg is nyeri őket), megöleltem, megszorongattam a hadnagyot, ki elpirult örömében. Ez a gesztus megpecsételte egyezségünket.

Nem akartam, hogy az én Miroulom jelen legyen fenti beszélgetésnél, attól tartottam: jelenléte féket vetne Rousselet nyelvére, hanem az eredménnyel annyira elégedett voltam, hogy hazautunk közben mindent elmondtam neki. Quéribus ugyan mellettünk ballagott, de csak fél füllel figyelt oda.

- A nemjóját, uram, ezt nevezem machiavellizmusnak! - ámult el Miroul. - Uram azért jött ide, hogy segítsen a kis Guise-nek megszabadulni Saint-Paultól, és mihelyt idekerül, arra biztatja Rousselet-t, tárgyaljon a királlyal Guise feje fölött.

- Mindkét esetben királyomat szolgálom - feleltem mosolyogva. - Két vasat tartok számára a tűzben: tárgyalhat Guise-zel is, a reimsiekkel is.

- És ha Rousselet eljön Párizsba, felvenni a kapcsolatot Rosny úrral?

- Név megnevezése nélkül nyomban értesíteném róla Guise-t.

- A nemjóját! Kész Machiavelli! És mi végből?

- Hogy Guise, attól tartván, hogy a reimsiek kihúzzák lába alól a talajt, leszállítsa igényeit a királlyal szemben.

- Uram, amondó vagyok: akármilyen nehéz volt is megbízatása, kegyelmed még rátett egy lapáttal. Minek?

- Azt szeretném, Miroul - feleltem mímelt könnyedséggel s mintegy tréfálkozva -, hogy visszatértemkor a király nekem is azt mondja, amit Nevers-nek: hogy képes vagyok felfogni a státus igazi érdekeit...

- Fivéremuram - Quéribus hangjából csak úgy sütött a rosszallás -, adná az ég, hogy akárhogy is, mielőbb végezzünk itt! Egyetlen jó pillanata volt számomra eme küldetésnek: amikor kivont karddal ronthattam neki Péricard gyilkosainak. Ami a többit illeti, kukkot sem értek e sok cselszövésből, és csodálom, hogy fivéremuram kedvét leli bennük.

Mire a palotába értünk, a herceg már lefeküdt, de Péricard megvárt bennünket, hogy egy búcsúkupát igyunk alvás előtt. Ezt La Surie ura visszautasította, és rögtön ágyába tért. Megragadtam ez alkalmat, és megkérdeztem Péricard-tól, mikor találkozik holnap Joinville hercege Saint-Paullal.

- Mise után, a Szent Remigiusz-templomban.

- Kérem, Péricard, költessen fel hat órakor, és adja mellém egy emberét, ki elvezet a templomba. Szeretném egy-két kísérőmmel együtt megszemlélni a helyet, a találkozó előtt. Mit izent Mayenne herceg? Mikorra várható holnap?

- Pirkadatkor. Miért is őrszemeket állítottam körös-körül a falakra, és meghagytam nekik: jelentsék a herceg érkezését.

- Péricard - mondtam nagyon komolyan -, kérem, ügyeljen rá, hogy a herceg erős kísérettel menjen a misére. Meglehet, Saint-Paul, kinek vakmerése határtalan, holmi kétségbeesett tettre szánja el magát Mayenne ideérkezte előtt.

- Erre volt gondom - felelte Péricard.

Megmártottam ajkam a kupában - könnyű, pezsgő borral volt tele, melyet nem „találtam éppen rossznak”, Rabelaisval szólva -, s közben Péricard-t figyeltem. Íme egy férfi, gondoltam, akinek a természet jóformán mindent megadott: észt, bölcsességet, elővigyázatosságot, testi erőt, szép arcot, mindent, csak éppen herceggé nem tette, holott e rangot sokkal méltóbban viselné, mint gazdája.

Péricard, akinek esze oly éles volt, mint a borotva, alighanem kitalálta gondolatomat, mert rám mosolygott, s én e barátságos mosoly láttán elszántam magam, s feltettem neki a kérdést, mely az oldalamat fúrta, akármilyen elővigyázatlanság volt is feltennem:

- Tudja-e, uram, miért támogatja Mayenne unokaöccsét Saint-Paul ellenében? Hiszen a Liga érdeke nem ezt kívánja, Saint-Paul kétségkívül jobb embere, mint Guise.

- Mert Mayenne-nek - mosoly bujkált Péricard szája zugában -, mert Mayenne őhercegségének többet számít a vérrokonság, mint a Liga. Tulajdon kezével döfte le egyik kapitányát - holott igen vitéz volt -, mert meg merte kérni tőle a lánya kezét, és ez a merészség az ő szemében égrekiáltó bűn. Minő véleménnyel lehet akkor egy olyan senkiháziról, mint Saint-Paul, ki az ő unokaöccse helyét meri bitorolni?

- Tudja-e ezt Saint-Paul?

- Nem is sejti. A spanyol hatalom megrészegítette. Máris annak hiszi magát, akinek mondja: Rethel hercegének.

- Ürítem kupámat Guise hercegre - szólt Quéribus, ki eladdig mintha állva aludt volna.

- S én biztonságára - visszhangoztam, kupámat felkapva, amikor hirtelen rám tört egy különös érzés, a valószínűtlenségé, mert eszembe jutott, hogyan lestem öt esztendeje a blois-i kastélyban egy kárpit mögül, ahol III. Henrikkel rejtőztünk, ama nagyúr apjának elestét a negyvenötök csapásai alatt, akinek egészségére ma este ittam, a legőszintébb szívvel kívánva megmenekedését a rá leső veszélytől.

A derék Péricard maga jött felkelteni másnap kora reggel, s én arra kértem, a vezetőn kívül adja még mellém két katonáját, kik, akárcsak Pisseboeuf és Poussevent, a Guise-ek színeit viselték, hogy ily módon nyerjen némi hitelt hajnali sétám Miroul oldalán, hiszen ő is, én is bivalybőr mellényt viseltünk, a kapitányok szokásos öltözékét, akármelyik párthoz tartoztak is.

- Kérem, állítsa egyiküket őrködni Krisztus sírba tétele elé, mely a kereszthajó déli oldalában van - mondta Péricard -, hogy ha hírvivőt találnék meneszteni kegyelmedhez, bizton uraságodra akadjon.

Úgy is tettem, minekutána ráakadtam a mondott sírba tételre egy fülkében úgy, hogy szikrát csiholtam, s amely sírba tétel hét életnagyságú szoborból állott és nyolcadikként a halott Krisztusból; a hét alak éppen arra készült, hogy szemfödelébe burkolja a testet, mielőtt koporsójába helyezték volna, amelyen feküdt. Otthagytam Pisseboeuföt és Poussevent-t, és Miroullal az oldalamon, a három Guise-katonától követve nagy óvatosan, nesztelenül és szinte tapogatózva körbejártuk a templomot, melyet gyászosnak és sötétnek láttam, hisz odakint éppen csak szürkült az ég alja, s az üvegablakok még jobban elhomályosították a hajnalfényt. Úgyhogy a kereszthajó északi végében kis híján belebotlottunk három-négy alakba. Négykézláb súrolták fel a padozat kőkockáit. Megint szikrát csiholtam, és láttam: szolgafráterek. Meglepett foglalatosságuk, s hogy ily kevesen csinálják (hisz az apátsági templom felmosásához elkelt volna száz barát is); megkérdeztem, mi e furcsa művelet magyarázata. Ám ők nem feleltek kérdésemre, még csak a fejüket sem emelték fel.

- Kapitány - csendült fel egyszerre egy hang a hátam mögött -, kit szolgál és mit keres itt?

Megfordultam, és megpillantottam egy igen magas és méltóságteljes szerzetest, ki akkor lépett el egy pillér mellől és felénk indult. Igen sovány lehetett, abból ítélve, hogy szőrcsuhája ugyancsak lebegett a teste körül. Megjelenése igencsak zavarba ejtett, a szikra kialudt, s így nem láthattam a barát arcát, részint a félhomály, részint a fejére hulló kámzsa miatt.

- Tisztelendő atyám - hajoltam meg mélyen előtte -, én Guise őhercegsége egyik kapitánya vagyok, s mivel azt hallottam, ma hajnalban holmi zavar támadt eme templomban, eljöttem megtudni, mi volt az.

- Ó, jaj, fiam, ami történt, az szörnyű - mondta a szerzetes mély és ünnepélyes hangon. - Eme tiszteletre méltó templomban, melyhez foghatóan tiszteletre méltó nem akad több egész Franciaországban, hisz ez tanúja volt Chlodvig megkereszteltetésének Szent Remigiusz által, ma pirkadatkor egy igen iszonytató és szentségtörő gyilkosság ment végbe. Itt lelte halálát Bahuet úr, de La Tour báró szekretáriusa, ki akárcsak gazdája, igen jó katolikus volt és igen hű oltalmazója a Szent Ligának. Szolgái csak az imént vitték el holttetemét, és a szolgafráterek, akiket itt lát, a kiontott vért mossák fel, hogy az át ne itassa a padló kövét.

- De gyászos hír ez, tisztelendő atyám! És tudják, kinek a műve volt ez a gaztett?

- Szolgái szerint holmi csavargóé, kinek Bahuet úr, a maga keresztényi könyörületességében, hébe-hóba alamizsnát adott. Fiam, megkérhetlek rá, hogy rebegj el egy imát elholt fivérünkért?

- Tiszta szívből imádkozni fogok érte - feleltem, s mert tudtam, mi rejlik a barát szavai mögött, így folytattam -, és arra kérem atyámat, imája fejében fogadja el szerény obulusomat.

- Fiam - került villámgyorsan elő a csuha bő és mély ujjából a barát karja, s máris felém nyúlt csupa csont keze, mely jéghidegnek tetszett, amint megérintettem -, itt találod a kereszthajó eme végében az irgalmas Krisztust: keze-lába kötelékben, fején töviskoszorú. Ha az elhunyt lelki üdvéért elrecitálsz, fiam, három miatyánkot, háromszáz napi bűnbocsánatot nyersz egyszersmind a magad számára is. E dologról nem mindenkinek van tudomása, s én csak a legjobb katolikusoknak árulom el. Mi engem illet, obulusod szent kötelességemmé teszi, hogy még a mai napon misét mondjak eme szerencsétlen Bahuet lelkének nyugalmáért. Máris megyek, felkészülni a misére. Fiam, az ég óvjon!

Azzal meglehetősen rideg hangon megparancsolta a szolgafrátereknek: siessenek a munkával, és a következő pillanatban úgy eltűnt a szemünk elől a templom félhomályában, mintha beléolvadt volna.

- A nemjóját! - fakadt ki Miroul. - Ahogy itt állt arctalanul és a csuha ujjába rejtett kezével, kísértetnek néztem volna, ha el nem fogadja a kegyelmed pénzét. Uram, szerzetesek is mondhatnak misét?

- Mondhatnak, ha a clunyi regulát követik és felszentelték őket.

- Uram, hová megy?

- Meg akarom nézni, Miroul, ezt az irgalmas Krisztusszobrot.

- Csak nem akar imádkozni egy bálvány előtt, uram? - kérdezte szemrehányóan Miroul.

- Nem én.

A szobrot, mely egy talapzaton állt, egy boltíves falmélyedésben találtam meg. Szikrát csiholtam, s jól megnéztem magamnak: eléggé megindító volt, olyannak ábrázolta Krisztust, amilyen utolsó óráiban lehetett: sovány, elgyötört, s arcán a halál közelsége.

- Mint vélekedsz felőle, Miroul?

- Kórósovány teste, mélabús arca a máglyára kísért istentagadó Cabassus apátra emlékeztet.

Cabassus képe, melyről, úgy véltem, sikerült megfeledkeznem, most hirtelen minden keserűségével együtt előtört emlékeim közül, úgyhogy elfacsarodott bele a szívem: a főpapok Jézus halálát követelték, mert nem hittek isten voltában. És mert Cabassus sem hitt benne, a főinkvizítorok Montpellierben, ablakaink alatt égették el ez istentagadó apátot. A hóhérok pártot változtattak, de eszeveszettségük mit sem változott.

Sarkon fordultam, s Miroullal, ki ugyanúgy gondolataiba merült, mint én, visszatértem a kereszthajó déli végébe, ahol Pisseboeuf azzal fogadott, mihelyt megpillantott:

- Uram, Péricard úr hírnöke keresi uramat a belső kerengőben, mert én úgy láttam, arra távozott. De csak várjon itt rá nyugodtan! Ha nem leli uraságodat, ide fog visszatérni.

Akkor nekivetettem hátamat egy pillérnek, nem messze társaimtól, és szememet lehunyva, egy néma fohászt küldtem Istennek, amiért oly nagy részem volt Bahuet legyilkoltatásában, s szívből szántam, hogy az ország üdve erre kényszerített.

Hanem imám végeztével megnyílt fülem, s befogadta Pisseboeuf és Poussevent halkan, okcitán nyelven váltott szavait eme sírba tétel előtt. Ez a két derék hugenotta volt olyan parázna, mint akármelyik katolikus, s a tetejében a legkevésbé sem tisztelték a katolikus templomok márvány „bálványszobrait”, sőt, meglehet, azok közül a szerencsétlen reformáltak közül valók voltak, kik belháborúink során mondott templomokban gyászos képrombolásra vetemedtek, ami az én szememben szentségtörő tett, nem a Szent Család irányában - hisz övék az örökkévalóság -, hanem a kőfaragó és a festő veszendő művészete iránt.

A fekvő Krisztust körülvevő szobrok e csoportja igen életszerűnek hatott, mert nem holmi talapzaton álltak, fölénk magasodva, hanem a padlón, a hívekkel egy szinten, ugyanolyan öltözékben, mint ők, életnagyságban, és sem rács, sem más korlát nem választott el tőlük. Úgyhogy egészen közel lehetett lépni a szobrokhoz és megtapogatni őket. Három férfialak volt köztük: két vézna öreg éppen halotti lepedőjébe akarta begöngyölni Krisztust. A harmadik szép volt és fiatal, ő Máriát támogatta, ki bánatosan görnyedt isteni fia fölé, úgyhogy fátylai eltakarták arcát. Nem is ezek keltették fel Pisseboeuf és Poussevent érdeklődését, hanem a csoportozat másik három alakja, három nő; porhüvelyük, helyesebben az a márványforma, melyet a kőfaragó vésője szabott rájuk, nem volt minden báj és szépség nélkül való.

- Ugyan ki ez a vászoncseléd - kérdezte Poussevent -, ki Mária jobbján áll, és olyan szép karpereceket visel a bal karján?

- Gondolom, Erzsébet - felelte Pisseboeuf, ki, mint egykori klerikus, szívesen kérkedett szent tudományával.

- Erzsébet? Az ki?

- Mária unokanővére.

- Szép arca van - vélte Poussevent -, csak szigorú.

- Elvégre nem nevethet, látván, amit lát.

- Jó, jó. Akkor is jobban tetszik nekem az a komámasszony, aki Máriától jobbra áll, a melle akár két dinnye, a hasa szép domború és a micsodáján egy nagy szalagcsokor van.

- Amondó vagyok, az Anna, Mária édesanyja.

- Édesanyja? - Poussevent ez egyszer fellázadt Pisseboeuf mindentudása ellen. - Még hogy az anyja, komám! Hát nem látod, milyen üde az arca?

- A szentek nem öregszenek meg - intette őt le fensőbbségesen Pisseboeuf. - Ez a jó abban, ha valaki nő és szent. Ábrázolták valaha is másmilyennek Máriát, mint szépnek és fiatalnak, holott fia halálakor már majd ötvenesztendős lehetett?

- Nahát! - ámuldozott Poussevent. - Ha az ott Anna, ugyancsak takaros, a korához képest. Hanem az ő balján az a csinoska, istenúgyse, az ám a finom falat.

- Az egy üvegcsét tart a kezében, melyből szagos vízzel öntözi Krisztust. Ő eszerint Mária Magdolna, a szajha - jelentette ki Pisseboeuf.

- Egy szajha! - háborgott Poussevent. - Be szégyentelenek is a pápisták, nem átallnak egy szajhát mutogatni a templomukban, egy olyan lányt, aki pénzért árulta a micsodáját a fürdőben! S mi több, vállfűzőjén olyan mély a kivágás, hogy majd kiesik belőle az a csinos kis csecse.

Azzal szikrát csiholt ki, tűzszerszáma lángjánál megszemlélte felháborodása tárgyát, s nem állta meg, hogy önkéntelenül körbe ne tapogassa, ámbár kissé habozva, reszkető kézzel.

- Piha, Poussevent! - szólt rá Pisseboeuf, látván, hogy rájuk pillantok. - A templom templom, ha pápista is. Az istenfáját! És aki parázna gondolatokat melenget benne, megszentségteleníti!

- S még inkább az, ki Isten szent nevét káromolja, még ha okcitán nyelven teszi is! - dorgálta őt meg La Surie ura, szakasztott úgy, ahogy szegény Sauveterre mosta egykor meg embereinek fejét. Még a hangja is olyan volt, mint Sauveterre-é.

- Hahó, valaki jön! - szólt Poussevent.

Péricard hírnöke lépett oda hozzám, a kezembe nyomta gazdája levélkéjét, és a fülembe súgta: mihelyt elolvastam, semmisítsem meg. Széthajtogattam, de újra tüzet kellett csiholnom, hogy elolvashassam:

Márki úr!

Nem sokkal távozta után megérkezett Mayenne úr százötven főnyi kísérettel, s e pillanatban máris mind falaink között tartózkodnak. Mindazonáltal azt jelentették nekünk, hogy Saint-Paul tegnap este igen-igen fennhéjázva szólt Guise úr kéréséről, és megparancsolta összes fegyveresének, elsősorban a méziéres-belieknek, hol erős fellegvárat építtetett, hogy induljanak el Reims felé, hová délután szándékozik bebocsátani őket avégből, hogy féket vessen a reimsiekre is, Guise úrra is.

Guise úr tehát eltökélte: nem késlekedik tovább. S mivel Mayenne úr ma reggel a Saint-Pierre-les-Dames kolostorban kíván misét hallgatni, lévén, hogy az itteni priorissza, Renée de Lorraine asszony az édes nagynénje, Guise úr ott fogja mise után utólag előadni kérését Saint-Paul úrnak, hazakísérvén őt a Miasszonyunk-zárda melletti lakásába. Kérem, legyen ott! Alázatos és hű szolgája

Minekutána elolvastam, Miroul orra elé tartottam, de úgy, hogy ő is az én tűzszerszámom lángjánál olvassa el, s amint ez megtörtént, a papírt a lánghoz közelítettem, s mindaddig tartottam a csücskénél fogva, míg a láng ujjaimhoz nem ért.

- Barátom, mondd meg Péricard úrnak, ott leszünk - mondtam a hírnöknek, és egy solt nyomtam a markába. Amiért meg is feddett La Surie ura; felesleges volt, mondta, hisz az ipse csupán gazdája parancsát követte.

Mihelyt megérkeztünk a Saint-Pierre-les-Dames kolostorba (azért hívják így, mondták, Asszonyok Szent Péterének, mert Benedek-rendi apácák lakják), úgy helyeztem el kisded csapatomat a kapu közelében, hogy azonnal kint teremhessünk, mihelyt elhangzik az ite, missa est.

Egyébiránt nem kellett sokáig várnom nagyjaink megjelenésére. Mindenkinél korábban érkezett, akármilyen meglepő, Mayenne úr, de hordágyon: nehezére esett a járás, lévén pocakos, csúzos, sőt köszvényes is, noha fiatalabb volt nálam, alig negyvenesztendős. Csakhogy kettő helyett falt, korán feküdt, későn kelt, ezért is mondhatta el IV. Henrik annak magyarázatául, hogy mindig megverte őt csatában: „Unokafivérem, Mayenne nagy hadvezér, csakhogy én korábban kelek nála.”

Ámbár mióta két bátyját megölték a blois-i kastélyban, vitathatatlanul Mayenne volt a Liga feje és a lázadó párizsiak jóvoltából Franciaország főkapitánya, a Tizenhatok ki nem állhatták, attól fogva, hogy felakasztatott néhányat közülük, azokat, akik bűnrészesek voltak Brisson elnök kivégzésében. Ama nap óta nem is emlegették másként viharos megbeszéléseik során, csak így: „az a nagy disznó Mayenne, ki az ő emséjén hempereg”.

Mi a spanyolokat illeti, kiknek a Szent Liga nevében fegyverrel és pénzzel támogatniuk kellett volna őt, fukar kézzel és vonakodva adták, amit adtak, mert titokban azzal gyanúsították: át akar állni a királyhoz. Amit Mayenne meg is tett volna, gazdám áttérése másnapján, ha a király megerősítette volna őt főkapitányi tisztében, melyet nem az uralkodótól, hanem az ellene fellázadt alattvalóktól kapott. A nép ugyan imádta volt apját, Francois-t és fivérét, Henrit, mert mindketten dali termetűek, előkelőek, kedves modorúak és szép arcúak voltak, de nem szerette ezt a hordóhasú, barátságtalan herceget, ki oly nagyra volt származásával és rangjával, s oly szűkmarkúan mérte ki udvariasságát és pénzét. Holott Mayenne éles eszű volt, ravasz, mint a róka, bölcs hadvezér és jó politikus. Ám mivel semmiben sem hitt, önnön érdekén kívül, még nagyratörése is kicsinyes maradt, tunya és tétova volt, s mondhatni, köszvényétől béna és hájába fulladt.

Alighogy helyet foglalt a legelső sorban, apátnő nagynénje jobbján, egy egyenesen neki odakészített karosszékben (mert egy közönséges széken el sem fért volna a feneke, és a szék össze is rogyott volna súlya alatt), holmi zajt hallottam a főkapu irányából, melynek okát nem láthattam: egy oszlop eltakarta előlem. Annál jobban láthattam ellenben, mint lépked egymás mellett a főhajó közepén Guise és Saint-Paul, az igazi és a hamis herceg, s mint próbálja alattomban megelőzni egyik a másikat és elsőnek érkezni az első sorba: nevetséges párharc, melynek végkimenetelét nem láthattam, de tizenöt esztendős koromat idézte emlékezetembe, belépésemet a montpellier-i orvosiskolába, és főként azt a percet, amelyben Saporta kancellár. és Bazin dékán azon versengett, melyiküknek sikerül aláírását közelebb kanyarítania az ordo lecturarum[20] utolsó sora alá, hogy az, akinek a neve megelőzi a másik nevét, ilyeténképpen ország-világ tudtára adja: az ő tiszte a magasabb. Igaz, bármily ádáz volt is e küzdelem, tétje nem volt nevezetes, hisz Istennek hála sem Saporta, sem Bazin övén nem függött kard, egyik sem ejthetett mással döfést a másikon, mint nyelvvel vagy tollal.

Nem is tudom, mi kelthette fel a gyanúmat, tán némi alig észrevehető merevség Saint-Paul tartásában, de amikor a mise már a vége felé járt, odaosontam Péricard mellé, és a fülébe súgtam:

- Szóljon gazdájának, mielőtt beleköt Saint-Paulba, győződjék meg róla, nem hord-e páncélinget zekéje alatt.

Péricard igent intett. Én visszatértem helyemre, a szentelt víztartó mellé, és amikor a mise véget ért, és a két herceg megint feltűnt középütt, láttam, Guise hercege maga elé engedi Saint-Pault, meghallgatja, amit Péricard a fülébe súg, rábólint, majd rezzenetlen arccal fogadja el Saint-Paul kezéből a keresztényien odakínált szenteltvizet.

Akármilyen gyorsan termettünk is kint, Guise kíséretének néhány tagja megelőzött bennünket, a nyomunkban pedig ott loholt Saint-Paulé, néhány svájci s a vezetőjük, de La Tour báró. A báró meglehetősen nyugtalannak tetszett (talán embere, Bahuet legyilkolása miatt), s jómagam is az lettem a svájciak megpillantásakor; egy szemvillanással jeleztem Pisseboeufnek: íme a rágós falat, mellyel a mieinknek meg kell birkózniuk, ha a dolgok úgy fordulnak, ahogy az várható.

Mi engem illet, én orcátlanul előrefurakodtam az első sorba, Guise mögé, ahol is az én Quéribusöm lépdelt két, általam is jól ismert nemesúr: Francois d'Esparbés és d'Aubeterre vicomte (azóta Franciaország marsallja) között. Ez utóbbi, mivel ruhám miatt nem ismert fel, felháborodott azon, hogy egy kapitány nem átall melléfurakodni, tehát hátrafordult, és lenézően mondta:

- A manóba is! Mit akar ez itt? És hogy kerül ide?

Mire Quéribus belékarolt, és halkan odasúgta neki:

- Ismerem őt. Ott van, ahol lennie kell.

Akkor d'Aubeterre jobban megnézett magának, rám ismert és elnémult. Amire felfigyelt d'Esparbés is, rám ismert, hátratekintett, és látva, mi szorosan a nyomunkban vannak La Surie ura és embereink, halkan megjegyezte:

- Vajmi kevesen vagyunk. Hol van Mayenne?

- Ő ott maradt az apátságban, hogy nagynénjével eszmét cseréljen - felelte Quéribus.

- Nocsak! - morogta a foga között d'Esparbés. - A vén róka nem akar nyíltan részt vállalni ez ügyben.

Ám mivel d'Aubeterre tekintetével csendre intette, d'Esparbés elhallgatott, és így tisztán hallhattuk, miről beszél a két herceg, míg a Miasszonyunk-kolostor felé tart, melynek épületével, mint már mondtam, szomszédos volt Saint-Paul hajléka.

A két úr magatartásából ítélve beszélgetésük mindvégig baráti volt e hosszú út során. Guise herceg egyenesen odáig ment a leereszkedésben, hogy bizalmasan átfogta Saint-Paul vállát baljával. Hanem ami engem illet, ki azt súgtam volt mise alatt Péricard fülébe, amit súgtam, én jól értettem e baráti ölelés célját. És rögtön azt mondtam magamban: hamarosan megtudom, mit tapasztalt Guise, abból, milyen fordulatot vesz a hercegek párbeszéde: nyugodtat vagy kihívót. És nem is csalódtam. Két barátunk hangja magasabbra csapott.

- Magasságom - mondta Guise hercege -, arra kérlek, tégy eleget népem kívánságának, küldd el a Mars-kapu spanyol helyőrségét.

- Uram - felelte ridegen Saint-Paul -, ezt nem tehetem és nem is fogom megtenni.

Kis időre csend támadt, már-már úgy látszott, Guise herceg simán lenyeli e sértő visszautasítást, holott, mint a továbbiakból kitetszett, csupán szája öblébe gyűjtötte ecetjét, hogy abban megfürdetvén, frissen tartsa haragját.

- Magasságom - szólalt újra meg egy idő után, még mindig igen nyájasan -, ott kezdem: nem lett volna szabad a helyőrség létszámát megkérdezésem nélkül növelned.

- Kötelességem volt - vágta rá hidegen Saint-Paul. - Gondoskodnom kellett a város biztonságáról uraságod távollétében.

Megint csend támadt, s én egyszeriben megértettem, mi az oka Saint-Paul pimaszságának és hajthatatlanságának: azt gondolja, Mayenne, aki eddig a háttérben húzódott meg, és nem támogatta unokaöccse kérését, semleges marad az ügyben. Ami meg magát az unokaöcsöt illette, Saint-Paul bizonyára megvetette ezt a tejfölösszájút, ezt az orrtalan takonypócot, ki soha nem merészkedett eleddig egy csatatér közelébe se. Saint-Paul katona volt, aszerint is okoskodott. Az ő kísérete felér a hercegével, ő maga pedig karddal a kézben tíz kis Guise herceggel is.

- Mielőtt megtetted volna - a herceg hangja most sokkal élesebben csengett -, kérned kellett volna utasításaimat.

Ha Saint-Paulba feleannyi ész szorult volna, mint amennyi hiúság és önhittség, fel kellett volna figyelnie e hangváltásra. De ő továbbra is csak az udvari kislovagot látta a hercegben, ki hetvenkedni próbál egy öreg katona előtt, s ennek csak egy orvossága van: fülön csípni mondott takonypócot, és orrát tulajdon mocskába beleverni. És nyomban ezt is cselekedte.

Megállt, felvetette a fejét, kihúzta magát, és izmos lábát jól megvetve, azt mondta:

- Franciaország marsallja nem tartozik egy tartományi kormányzó parancsait lesni. Éppen megfordítva.

És mintegy szavai alátámasztásaképpen kezét kardja markolatára helyezte, de fogadni mernék, eszében sem volt kardot rántani. Mindazonáltal ennyi is elég volt a hercegnek. A kis Guise elsápadt dühében, félölnyire elhátrált Saint-Paultól, majd villámgyorsan kardot rántott, őrjöngve a másiknak rontott, és pontosan oda döfött, ahová kellett: kardvasa Saint-Paul bal mellbimbója alatt hatolt be és a hátán jött ki. Saint-Paul csuklott egyet, míg remegő ajka zihálva kapott levegő után és elzuhant. Halott volt.

Ami erre következett, az oly sebesen és zűrzavarosan folyt le, hogy nem tudom, más tanúi e jelenetnek ugyanúgy írnák-e le, mint én teszem. Mindazonáltal tisztán emlékszem: Guise úgy elképedt Saint-Paul elestén, hogy elengedte kardja markolatát, úgyhogy a fegyver ott maradt a földön heverő halott testében. A herceg tehát fegyvertelen volt, s mert de La Tour báró kardját magasra emelve nekirontott, a következő percben az ő testét is átdöfte volna a báró pengéje, ha az én kardom, kiugorva hüvelyéből, fel nem tartóztatja s el nem fordítja róla a báró kardvasát. De La Tourral vívni kezdtünk. Quéribus, d'Aubeterre és d'Esparbés ugyancsak kardot húzva közrefogták a herceget, hogy megoltalmazzák, mialatt Pisseboeuf és Poussevent, a herceg kíséretét maguk után vonva, megtámadták a svájciakat, kik miszlikbe aprították volna őket, úgy hiszem, ha nem zavarja meg eszüket ez a váratlanul kitört csetepaté az ő hercegük és a mienk között, kik az imént még egymás mellett hallgatták a misét, szenteltvízzel kínálták egymást és kart karba öltve hazafelé sétáltak. A svájciak tehát hátrálva verekedtek Saint-Paul háza küszöbéig, ahová azután bemenekültek a gyalogkapun keresztül.

Ezalatt sikerült a báró kardját kiütnöm a kezéből, úgyhogy kétölnyire elrepült, Miroul máris ott termett, s rátette a lábát, mire az ipse sarkon fordult és elrohant, búcsúzóul s tréfaképpen azonban előtte én még egy kis vágást ejtettem a hátsó felén, ott, ahol a legdomborúbb volt, de több kárt nem tettem benne, nem akarván lelkemet még egy gyilkossággal megterhelni.

Azt hittük, máris győztünk, ám nagyot tévedtünk. A Saint-Paulnál elszállásolt spanyolok, minekutána a svájciaktól értesültek gazdájuk megöletéséről, meg akarták bosszulni őt, kirontottak a palotából, és el is nyomtak volna minket, túlerejüknél fogva, ha nem siet a segítségünkre Mayenne kísérete, valamint a városbeliek, kik arra a hírre, hogy Saint-Paul meghalt, bátorságra kaptak, pillanatok alatt felfegyverkeztek és felcsaptak segédhadunknak. Úgyhogy végül a spanyolok visszakullogtak a palotába, kitűzték a fehér lobogót, és engedélyt kértek rá, hogy fegyverükkel, málhájukkal egyetemben visszavonulhassanak a Mars-kapuhoz, amit a bölcs Péricard tanácsára meg is engedtek nekik. Embereink egészen odáig kísérték e spanyolokat, hogy megóvják őket a lakosságtól, melynek buzgalma, most, hogy a zsarnok halott volt, nem ismert többé határt.

E csatározások után Guise herceg visszatért hajlékába, ahová meghívta a nemesurakat és bennünket is egy kupa italra, s ahol a jelenlevők örömujjongva dicsérték égig a herceg vitézségét, s én sem fukarkodtam a szép szavakkal, noha a lelkem mélyén nem győztem afelett álmélkodni, hogy ami egy nemesúr esetében bűnnek számítana - hogy ledöfte ellenfelét, mielőtt az kivonhatta volna kardját hüvelyéből -, az egy hercegnél érdem. Mindazonáltal e bámulatos vitézi tett dicséretét oly serényen és messzehangzóan zengték, hogy végül már-már úgy szóltak az esetről, mintha a herceg túlságosan is megtisztelte volna Saint-Pault azáltal, hogy hercegi kardjával ledöfte.

Legalábbis így nyilatkozott Mayenne, minekutána végre-valahára megjelent pocakosan és méltóságteljesen. A lakájok sietve odahoztak neki egy karosszéket, melyen hatalmas testét elhelyezte, úgy ülvén rajta, mintha trónszék volna. A Guise-párti nemesurak nyomban illő tisztelettel körülvették: ez a tömjénfüst kellemesen csiklandozta hatalmas orrlikát, mivel a „főkapitány” francia királynak érezte magát (aminthogy a Liga kezén levő városokban akként uralkodott is), olyannyira, hogy amikor a Párizsban összeült csonka rendi gyűlés spanyol felbujtásra az ifjú Guise herceget kiáltotta ki királlyá, szörnyen féltékeny lett unokaöccsére és meggyűlölte őt. Ez a gyűlölet csak akkor szűnt meg, amikor IV. Henrik, bevéve Párizst, semmissé tette e nevetséges királyválasztást.

- Hőn szeretett unokaöcsém méltán büntette meg Saint-Pault nagyralátásáért és pimaszságáért - mondta Mayenne, mihelyt helyet foglalt karszékén. - S én a magam részéről csupán azt sajnálom, hogy e gazfickóval egy herceg keze végzett, nem a hóhéré.

Ezek után eltűnődhetett az ember azon, vajon ő maga miért nem mozdította a kisujját sem avégből, hogy „hőn szeretett unokaöccsét” megszabadítsa e gazembertől (akit ő nevezett ki Franciaország marsalljának). Az én figyelmemet nem kerülte el, hogy e semlegesség mekkora haszonnal járt számára: patyolatnál fehérebben került ki az ügyből spanyol szövetségesei szemében, kik minden bizonnyal keservesen elsiratják majd Saint-Pault, annál is inkább, mivel Guise, ki immár ura lett Reimsnek, szükségképpen siet majd Flandriába hazaküldeni a Mars-kapu erődjét megszállva tartó kétszáz kasztíliai puskást.

Guise hercege vette észe, hogy Quéribus meg én királyhűségtől hajtva kissé félrevonulunk a Mayenne-nek hódoló udvartartástól. Odajött hozzánk, és azon a szeretetteljes módon, s azzal a lelkesültséggel, melyet anyjától örökölt, belénk karolt, bevont egy ablakmélyedésbe, s ott elárasztott hízelgő bókokkal amaz áldásos szerepért, melyet Reimsbe érkezésünk óta az ő életében játszottunk, megerősítvén őt elhatározásában, megmentvén Péricard életét, és ami engem illet, az övét is az összecsapás alkalmával.

- Siorac - mondta könnybe lábadt szemmel, és forrón magához ölelt -, életem a kegyelmedé, hisz kegyelmed mentette meg. Könyörögve kérem: rendelkezzék vele, mától fogva barátaim, szövetségeseim, javaim, kardom, mindenem kegyelmedé. Nem kérhet olyat tőlem, amit azon nyomban meg ne adnék.

Jól tudom én, mit ér az efféle udvari bókok rőfje; mennél hangzatosabbak, annál hamarabb merülnek feledésbe - megannyi buborék, jóformán még azon a szent napon elpattan, melyen az illető a száján kibocsátotta -, ám mert tudtam, mi az illem, mélyen meghajoltam a herceg előtt, és nem győztem eleget hálálkodni neki köszönetéért, biztosítva őt holtig tartó szeretetemről. Addig-addig, szép olvasónőm, hogy e kölcsönös ömlengést hallván azt hihetted volna, egy udvarló sóhajtozik kedvese lábánál.

E rétori beszédektől végül Péricard mentett meg: odalépett, és jelentette a hercegnek, miközben szép, becsületes arca némi aggodalmat árult el, hogy az alja nép, amint magára maradt az utcán, betörte Saint-Paul házának kapuját, s most dúl és fosztogat. E hírre nagy izgalom fogott el, amiként Quéribust is, ámbár egészen más okból.

- Istenemre! - szólt tréfálkozva a herceg. - Hadd töltsék kedvüket! Ha már e zsarnoktól annyit szenvedett a nép, jusson neki legalább némi zsákmány. Mi engem illet, ha nem épült volna rá a kolostorra, azt kívánnám, kő kövön ne maradjon eme házból!

- Hohó, urambátyám! - kiáltotta Quéribus az izgalom tetőfokán. - Mi nem jut az eszébe? Hogy mi történik Saint-Paul úrnő javaival, ahhoz édeskevés közöm van, de a palota istállójában találhatók jó lovaink és második emeletén málháink: ezeket nem hozhattuk magunkkal, amikor megszöktünk. És kétlem, hogy a fosztogatók különbséget tennének aközött, ami az özvegyé és ami a mienk.

- Mi több - tettem én hozzá -, Saint-Paul úrnő egy régi périgord-i nemesi családból született Caumont lány s nekem rokonom, azonfelül igen lekötelezett barátságával, hisz tőle kaptam ezt a kulcsot (azzal előhúztam a kérdéses tárgyat nadrágomból), melynek híján nem szökhettem volna el börtönünkből, nem siethettem volna Péricard segítségére, és hercegségedet sem szolgálhattam volna. Mivel szabadságomat Saint-Paul úrnőnek köszönhettem, megesküdtem neki, az ő kiszabadításán fogok munkálkodni, míg férje él, s most, hogy meghalt, kötelességem megkísérelni, hogy a hölgy segítségére siessek, ha nagyságod megengedi, és megmentsem őt, valamint vagyonát az alja nép zsákmányéhségétől.

Lerítt a herceg arcáról, éppen nincs ínyére, hogy ellensége hitvese ily olcsón megússza, s még azt a ládikát is magával vigye, mely, mint ezt magától a hölgytől tudtam, tetemes vagyont zárt magába. Ám csak az imént röppentek el szájáról fogadkozásai, melyek szerint mindenben szolgálatomra áll - szinte még itt szálldostak a levegőben a szavak -, nem tehetett hát úgy, mintha máris megfeledkezett volna róluk. Mi több, némi hatással volt rá az az állításom is, hogy Saint-Paul úrnő rokonom.

- Nem tudtam - mondta -, hogy Saint-Paul úrnő ily jó családból való. Így mindjárt más az eset, én, Guise hercege, nem tűrhetem, hogy e csürhe kirabolja őt, hisz egy nemes családot sértenék meg vele. Siorac, igaza van, sőt kétszeresen is igaza van, mert igazát szíve sugallja. Fusson, márki, fusson embereit összeszedni. Kegyelmeddel adom Péricard-t és annyi főt kíséretemből, amennyit szükségesnek vél.

Annyi idő alatt, mint lehetett, felfegyverkeztem és felfegyvereztem harmincöt emberünket. Péricard is csatlakozott hozzánk tíz emberrel. Égő kanócú puskákkal közelítettük meg a Miasszonyunk-kolostorral szomszédos házat, ahol egy szempillantás alatt felmérhettük: kevesen vagyunk ahhoz, hogy a házban és a körülötte gyülekező csirkefogókkal szembeszálljunk; egytől egyig bűnözők, mondta nekem Péricard, és nyomban elszalajtott egy lóti-futi gyerkőcöt Rousselethoz, a nyugati kapuhoz, hogy megkérje, jöjjön segítségünkre az ott állomásozó polgárőrökkel és azzal a harminc katonából álló csapattal, melyet a herceg hagyott ott éjjelre, a kapu őrizetére.

Látva e gyülevész népség visszataszító ábrázatát, a legrosszabbtól tartottam Saint-Paul úrnőt illetően, tehát Miroullal, Pisseboeuffel, Poussevent-nal és hat legedzettebb katonánkkal behatoltam a házba, hátramaradt embereink parancsnokságát Quéribusre bízva, ki egyre csak jó lovaink és málháink miatt aggodalmaskodott. A hátsó bejáraton surrantunk be, hisz kulcsom nyitotta az utcai kaput, majd Miroul felfutott a második emeletre, kivette a zárból az ott hagyott kulcsot, mely, ha olvasóm még emlékszik rá, nyitotta annak az emeletnek az ajtaját is, hol Saint-Paul úrnő lakosztálya helyezkedett el.

Mihelyt észrevétlen bejutottunk, ellenőriztem pisztolyaimat, ám nyomban vissza is tűztem őket övembe, s elővontam olasz módra elrejtett tőreimet; nem akartam zajt csapni addig, míg rá nem törünk a Saint-Paul úrnő szobájában fosztogató zsiványokra. Parancsomra hasonlóképpen cselekedtek embereim is, csakhogy az ilyesfajta vállalkozásoknál „sok dolgot a véletlenre kell bízni”, ahogy ezt királyom mondogatta. S ámbár a szerencse előbb nekünk kedvezett, mert két gazfickót sikerült csendben ártalmatlanná tennünk, a harmadik, mielőtt kiadta volna lelkét, még elkiáltotta magát: „Segítség!”, úgyhogy a bentieket idejében riasztotta, s amikor beléptünk az úrnő szobájába, szegényt szorongatott helyzetben s csaknem halálra rémülten találtuk: háttal a falnak szorították, s egy zsivány pisztolyt szegzett keblének.

- Malevault! - kiáltottam elképedve, és megálljt intettem kis csapatomnak. - A nemjóját! Igazán nem hittem volna, hogy éppen téged talállak itt!

- Pedig az lett volna a meglepő, ha nem engem talál itt. Kérem, márki, ne nyúljon a pisztolyához, ha nem kívánja, hogy Saint-Paul úrnő keble kilukadjon, ami alighanem csorbát ejtene kellemén.

Mire leengedtem mindkét karomat, hasznavehetetlen tőreimet kezemben fogva. Pedig mindössze öt-hat csirkefogó volt a szobában, rossz késekkel felszerelve, s amilyen fegyverekkel mi bírtunk, szempillantás alatt elintéztük volna őket, ha az a veres hajú csontváz nem tartja a kezében azt a vadonatúj pisztolyt, s főként ha nem arra a célpontra szegzi, amelyre szegezte.

- No, ez így rendben is volna - hunyta le félig súlyos szemhéját Malevault. - Megállapodhatunk.

- Megállapodhatunk? - kérdeztem én. - S ugyan miben?

- Hát e láda tárgyában - mutatott le Malevault, s csakugyan, már rá is helyezte mondott ládára lábát -, melyet nagy kedvem van elvinni, mint jogos részemet a zsákmányból.

- De hisz ez minden vagyonom! - sikoltotta Saint-Paul úrnő, krétafehér arccal.

- Ez volt minden vagyona, úrnőm - felelte Malevault gunyoros udvariassággal, de fegyvere csövét szigorúan ott tartotta a helyén.

- Malevault - mondtam én, némi együgyűséget tettetve -, nem látom, hogyan rabolhatnád el Saint-Paul úrnőtől e ládát, míg én itt vagyok.

- Én ellenben tisztán látom - így Malevault.

- Vess egy pillantást ki az ablakon; a palotát körülfogták embereink.

- Csakhogy van egy kijárata - Malevault arcán futó mosoly suhant át -, melynek kulcsa az úr zsebében van.

- Valóban, nálam van.

- Nagyon jó. Akkor ideadja nekem a kulcsot uraságod, megengedi, hogy távozzam a ládával és Saint-Paul úrnővel, kit elengedek, mihelyt biztonságban tudom magam.

- Én Pierre-em - súgta a hátam mögött okcitánul egy jól ismert hang -, tartsd még szóval e fickót, s ha a kezemet a válladra teszem, hajolj hirtelen le!

- Malevault - mondtam -, elképeszt hálátlanságod. Tegnap este kimostam és bekötöttem sebedet, megmentettelek a bitótól, a tetejébe még huszonöt aranyat is adtam neked, és ma reggel van képed így kijátszani engem!

- Márki úr tréfál! - nevetett csendesen Malevault. - Azt a huszonöt aranyat én becsülettel megszolgáltam, hisz öreg késem gyorsabbnak bizonyult Bahuet úr szép és jó pisztolyánál - s kissé elmozdította a pisztolyt Saint-Paul úrnő kebléről, hogy bemutassa: csakugyan szép. - Tehát amit megígértem, megtartottam, de ahány nap, annyi alku. És én ma Saint-Paul úrnőt kínálom cserébe e ládáért.

- Malevault - mondtam én -, ugyan mi a biztosítékom rá, hogy ha egyszer innen kijutsz, elbocsátod Saint-Paul úrnőt?

- Márki úr - húzta ki magát Malevault, s fejét felvetve félig komolyan, félig gúnyosan nézett szembe velem -, nekem is megvan a magam becsülete, ez oly igaz, amilyen igazán tisztelem Szent Remigiuszt.

E pillanatban éreztem, hátulról egy kéz érinti meg vállamat, lehajoltam, valami elsüvített felettem, majd tompa hangot hallottam, és megpillantottam Miroul kését: Malevault melléből állt ki. Malevault tágra nyitotta a szemét, elengedte a pisztolyt, és hang nélkül összeesett. Ekkor embereim elkezdtek lövöldözni, mint a bolondok, rá és a csavargókra, ám én gyorsan véget vetettem e lövöldözésnek, és jól is tettem, mert azok a csavargók, akik nem sebesültek meg, kirontottak az ajtón, azt kiabálva, hogy hátba támadtuk őket, és akkora pánikot keltettek az emeleten tartózkodó rablók között, hogy egy lelket nem találtunk, amikor a házat át akartuk fésülni. Akkor meghagytam embereinknek: álljanak ki az ablakba, fegyveresen, de ne lőjenek, mert úgy véltem, Rousselet nem száll szembe e csürhével, inkább megalkuszik vele és engedi szabadon elvonulni, feltéve, hogy nem nyúlnak jó lovainkhoz. És így is tett, nem lévén egy cseppet sem vérszomjas, hanem a nép hadnagya.

Ám ha így sikerült is a lovainkat megmentenünk (valamint a Saint-Paul úrnő hintóját vontatókat, de férje lovait nem), málháinkat a második emeleten teljesen kifosztották, s az én szegény Quéribusöm szép ruhái oda lettek, köztük egy három sor igazgyönggyel ékes, halványkék selyemzeke, melyet a király koronázása alkalmából csináltatott, és amely kivívta az egész udvar bámulatát; nem is szólva kedves ékszereiről, köztük is elsősorban egy nagy gyémántokkal kirakott, hosszú arany fülönfüggőről, melyet III. Henriktől kapott volt - valamennyi eltűnt e szentségtörő rablók kezén.

Szegény Quéribusöm majd beleszédült e gyászos veszteségbe, s félig aléltan terült el fekvőhelyén. Hol üvöltött dühében (azt kiabálta, mind egy szálig leöldösi ez alja népet), hol könnyek özönét hullatta, méghozzá borsó nagyságú könnyeket. Szép olvasónőm, ha megengeded, hogy itt egy kitérőt tegyek, elmondom, hogy nem hőn szeretett gazdám, III. Henrik volt az, ki elsőként így akarta kitüntetni udvaroncai fülét, hanem bátyja, IX. Károly: ő hozta be ezt az olasz szokást. Ez a báty egyébiránt, akárcsak az én kedves Quéribusöm, kardot rántott volna, ha bárki „fajtalannak” nevezi, mert csakis a hölgyeket szerette és nagy szoknyavadász volt. Egy udvari kislovag nem okvetlenül kegyenc is egyszersmind, Istennek hála! Ezt kereken és egyenesen kimondom, hisz valamelyest kislovag voltam magam is ifjúkoromban, és még ma, negyvenesztendősen is igen nagy gondot fordítok öltözékemre. Mindazonáltal ausus vana contemnere,[21] ha az alkalom azt kívánta, magamra öltöttem rút kelmeárusi jelmezemet is, s kész voltam elcsúfítani magam a király szolgálatában.

Magára hagytam Quéribust gyógyíthatatlan fájdalmával, s lesiettem az első emeletre, felvenni a kapcsolatot Saint-Paul úrnővel. A közeli találkozás édes sejtelme megdobogtatta szívemet, hisz azt gondoltam: minekutána megmentettem az életét, megőriztem vagyonát és megszabadítottam zsarnoki férjétől, igényt tarthatok hálájára, annál is inkább, mert amikor eltávozásomkor kezembe nyomta a szabadság kulcsát, oly édes pillantásokkal, oly gyengéd kézszorítással tetézte meg ajándékát, hogy a világ legszerényebb embere is némi ígéretet vélhetett kiolvasni belőlük. Jaj, olvasóm, micsoda álnokság! Egy cirógató Kirkétől váltam el. És egy Medúzafőre találtam: ahány szál haja, az mind kígyóként tekergett, és dermesztő pillantással fogadott.

- Márki - mondta, az ő sajátos módján oldalvást ridegen tekintve rám -, nézetem szerint őrültség volt megengednie fegyvernökének, hogy kését ama gazfickóra hajítsa. Ha mellétalál, végem.

- Asszonyom, a szemem-szám is eláll - feleltem én. - Azért engedtem fegyvernökömet cselekedni, mert jól tudom: kése sosem téveszt célt. Másfelől ha ráállok a zsivány felkínálta alkura, kegyed bizonyosan elvesztette volna vagyonát, és meglehet, utána még becsületét és életét is.

- Ezt kötve hiszem. Kétlem, hogy a fickó messzire juthatott volna ládámmal és velem, lévén a ház körülzárva.

- Nem, asszonyom - feleltem kissé zordonan -, nem volt teljes a zár. A hátsó ajtó nyitva állt. És higgye meg nekem, ha Malevault menekülés közben arra kényszerült volna, hogy válasszon a kegyed ládája és személye között, bizonyosan nem a ládát áldozta volna föl.

- Ezt állítja kegyelmed - felelte hegyesen-begyesen a hölgy.

- Asszonyom - mondtam pillanatnyi hallgatás után -, kegyedet hallva azt kell gondolnom, igen rosszul szolgáltam ügyét; azt már alig is merem elmondani: kieszközöltem Guise hercegnél, hogy kegyed szabadon elhagyhatja Reimst, és abban a városban telepedhet meg, ahol óhajt, saját hintaján hajthat el szolgálóival és fegyveres kíséretem oltalma alatt.

- Egyszóval száműznek! - szegte fel a fejét elmondhatatlan fensőbbséggel Saint-Paul úrnő.

- Asszonyom - immár megengedtem, hogy hangomon átüssön némi bosszúság -, rajongok csodálatos hangjáért, de nemigen kedvelem a nótát, amelyet most fúj: nagyon is elüt attól, mely kezdetben elbűvölt. Higgye meg, sokkal rosszabb is megeshetett volna kegyeddel, mint hogy szabadon távozzék Reimsből, vagyonát magával vive.

- S itt hagyjam hőn szeretett férjem holttetemét az utca kövén, mezítelen! - emelte ő égnek a szemét.

- Úgy tetszik, asszonyom, kegyed jobban szereti holtan az urát, mint életében szerette. Mindazonáltal legyen egészen nyugodt. A herceg megparancsolta: balzsamozzák be a tetemet, helyezzék koporsóba, és szállítsák el méltóképpen abba a városba, amelyet kegyed lakóhelyéül kiszemel.

- Ez igazán a legkevesebb, úgy tetszik, amit megtehet érte, uram, minekutána gyáván legyilkolta - felelte ő metsző hangon.

- Asszonyom! - tiltakoztam felháborodottan. - Semmi részem nem volt e gyilkosságban.

- Ha más nem, bűnrészes - így ő.

- Sem inkább, sem kevésbé, mint kegyed - fortyantam fel, immár haragosan. - Hisz asszonyom nagyon jól tudta, amikor rám bízta a kulcsot, mely börtönöm ajtaját megnyitotta, melyik párton állok, s hogy minden erőmmel azon leszek, hogy megszabadítsam Reimst, Guise herceget és kegyedet zsarnokuktól.

- Uram, ne merjen egy halottat sértegetni - kelt ki magából Saint-Paul úrnő.

- Egy halottat - csikorgattam a fogam -, akit tegnap még fülem hallatára „gyászos alaknak” nevezett. De, asszonyom, látom, a szó elrepül, s kegyed szavainak oly fürge a szárnyuk, s oly sebten távolodnak kegyedtől, hogy egyik napról a másikra nyomtalanul eltűnnek emlékezetéből, ahogy gyengéd barátsága, elbájoló pillantásai és kézszorításai is... Tehát úgy gondolom, nem tartozik nekem semmivel. S ami engem illet, én holnap hajnalban elkísérem oda, ahová menni óhajt, de se szólni nem kívánok többet kegyeddel, mint amennyi elengedhetetlenül szükséges, se látni nem kívánom kegyedet.

- Meziéres-be óhajtok menni - felelte ő ridegen.

- Tehát Meziéres-be, hol hőn szeretett halottjának egy fellegvára s némi katonasága van. De fogadjon el tőlem egy utolsó tanácsot, asszonyom - tettem még hozzá -, ha a király beveszi Laont, Guise herceg kénytelen-kelletlen tárgyalni fog a királlyal Reims meghódolásáról; mihelyt Reims a királyé, övé egész Champagne, s ugyan mivé lesz Meziéres, ha kegyed nem adja át idejében uramnak a várost?

- Uram, ezt fontolóra veszem - válaszolta Saint-Paul úrnő.

- Asszonyom, ez esetben ne fontolgassa túl sokáig a dolgot. Mi engem illet, nem bánnám, ha a király rám ruházná ama csapat parancsnokságát, melyet szükség esetén Meziéres bevételére küld majd...

És e pártus nyilat kilőve, fogcsikorgatva és ökölbe szorult kézzel otthagytam e nőstény rókát; haragtól elködösült szemem alig-alig lelte meg a kivezető utat a szobából. Ám amint rohamléptekkel igyekeztem az emeleti ajtó felé egy meglehetősen homályos folyosón, sietős léptek hangzottak fel a hátam mögött, mire tőreimet hirtelen előkapva sarkon penderültem, és majd beleütköztem Louisonba, ki rám szólt:

- Jaj, uram! Csak nem akar megszúrni! Mit tettem kegyelmednek?

- Ó, kedves Louison - dugtam sietve vissza helyükre a tőröket. - Te csupa jót. Úrnőd ellenben csak rosszat, s esküszöm mindenre, ami szent, nincs nála álszentebb és alattomosabb perszóna a föld kerekén.

- Ó, uram, hallottam én mindent az ajtón át - tolt be Louison saját kamrácskájába, s mindjárt reteszre zárta mögöttünk az ajtót. - Még annál is rosszabb az a tyúkeszű perszóna. Szavamra, maga a tisztet öltött sátán.

- Testet öltött, Louison.

- Az egyre megy - vágta ő rá kapásból -, a kegyelmed kiejtése bizonnyal hibás, hisz délvidéki. Tudja-e, mivel foglalatoskodott asszonyom, mialatt kegyelmed egy emelettel feljebb megpróbálta málháit felkutatni? Előbb megszámlálta aranyait, aztán egy szívbe markoló epitáfiumot fogalmazott meg férje emlékére, melyet relikviaképpen a meziéres-i templomnak akar ajándékozni! Szép kis relikvia! És szép kis szenteskedő! Uram, higgye meg, hiába olyan az arca, mint a festett kép, nem méltó a bizalmára. Csupa tettetés és ámítás, csupa külsőség, de belül semmi, csak hideg szív és pénzsóvárgás. Mert amilyen fukar, nem ad ő senkinek semmit. Uramtól megtagadja háláját, tőlem a béremet. Igazán csak egy dolgot szeret ő: a ládáját! Ez az igazság! Ó, uram - folytatta Louison -, megmondtam én kegyelmednek: ne sétáljon be ebbe az utcába! A szemtelenje jól behálózta kegyelmedet olvadékony pillantásával és kézszorításaival! És sokra megy most vele, hogy a lábát nyalogatta! Ott van éppen, ahol a part szakad. És Carolus-ban fizették ki a bérét, nem szép Henricusok-ban, mint remélte! De csitt! Jöjjön, uram, hadd vigasztalom meg, én nem vagyok könyörtelen. És nem vagyok ugyan hercegnő, sem márkiné, sem szenteskedő, de mert én is kérni szeretném valamire, most nyomban, előre fizetek kegyelmednek!

Amire nem volt módom válaszolni, szája máris az enyémre tapadt, s gyarló testünk úgy egymásba gabalyodott ott, az ágyon, hogy a magaméra csak a gyönyörről ismertem rá, mellyel szolgált, s amely csakugyan mérhetetlenül vigasztaló volt az iménti kudarc után. Ami a mondott kérést illeti, mivel ez az „úrinő” úgy mondott fel Louisonnak, hogy bérét sem fizette ki, nem tehettem mást: magammal kellett vinnem a lánykát Párizsba, szobaleánynak. És meg is tettem, a kutyafáját! Akárki orrol is meg miatta! Mert gondolhatod, olvasóm, La Surie ura mindenáron le akart beszélni róla, igen jó indokokkal, melyek elevenek és csípősek voltak, mint kutya fülében a bolhák.